4. KACSÁK ÉS ZÖLD EMBERKÉK UTÁNI NYOMOZÁS

 

Az embernek sohasem kell restelkednie egy tévedés bevallásán. Ezzel azt mutatja, hogy fejlődik és ma okosabb, mint tegnap.

Jonathan Swift (1667-1745)

 

1955. december 18-án felrobbant egy földön kívüli űrhajó? – Amit az oroszok közöltek és amit az amerikaiak mondanak – Kiváló tudósok válaszolnak leveleimre – Semmi sem világos! – A kétség megengedett és szükséges – Bombák hozták az életet a világmindenségből? – Búcsú a zöld emberkéktől? – Én láttam a „földönkívüli csontvázát" – Az inka „gyémánt titok" csak kacsa. Egy kövér kacsa – Senki nem tud róla-Ahogyan a források helyben kimerültek – Okosabb a zsákutcából visszafordulni.

 

Henry Gris, az amerikai újságíró, aki oroszul perfektül beszél, interjút készített Szergej Petrovics Bozhics professzorral, a szovjet matematikussal és csillagfizikussal. Az UPI (United Press International) sugározta 1979-ben a szenzációs beszélgetést a világ összes tévéképernyőjén. Dél-afrikai tartózkodásom során 1979. augusztus 20-án került kezembe a Rand Daily Mail napilap. Lélegzetem visszafojtva olvastam: „Véleményem szerint kétségtelenül egy felrobbant földön kívüli űrhajó kering bolygónk körül, egy távoli világ sírja, fedélzetén a halott legénységgel."

Minden jó lélek elhagyja Bozhics professzort? Otthon az archívum elküldte a National Enquireri, amely ugyanazt az interjút tartalmazta. írtam Floridába a barátaimnak, és a magnófelvétel másolatát kértem, amit angol fordításban meg is kaptam. Ebből adok közre részleteket szóról szóra.

Gris: Bozhics professzor, a kollégái nagyon el vannak ragadtatva kutatási eredményeitől. Lenne szíves közölni ezekből valamennyit velünk, nyugatiakkal is?

Bozhics: Végérvényes csillagászati adatok vannak a birtokomban, amelyek különböző fontos felfedezéseket tartalmaznak.

Gris: Amelyekről önök meg vannak győződve?

Bozhics: Igen, meg vagyunk róluk győződve! Egy felrobbant földön kívüli űrhajó, amely távoli naprendszerből származik, köröz bolygónk körül, és azóta teszi ezt, mióta nehézségekbe került, majd felrobbant. Két nagyobb és nyolc kisebb rész kering a Föld körül. A két nagyobbat tudósaink éveken át teleszkópon kísérték szemmel. Feltételezzük, hogy az önök emberei Nyugaton ugyanezt tették. Azon a véleményen vagyok, hogy egy amerikai-orosz gép elindulhatna, hogy ami az űrhajóból és lakóiból maradt, a Földre hozza. Ezt meg lehet, de meg is kell tenni, mielőtt a darabok bekerülnek a légkörbe és szétizzanak.

Gris: Jól értettem, „lakókat" mondott?

Bozhics: Igen! Azt hiszem, hogy a távoli naprendszer idegenjei még mindig a szétesett űrhajó két nagyobb darabjában vannak. Ki tudja, hogy néznek ki? Valószínűleg megpróbálták planétánkat megfigyelni, de aztán a fedélzeten súlyos meghibásodás keletkezhetett, ami a hajó robbanásához vezetett. Mint sokan a mi kutatóink közül, ők is a tudományért vesztették életüket. Ha a mi tudományunkra gondolok, képzelje csak el, mennyi mindent tudnánk tőlük tanulni. Technológiánk évtizedekkel tudna előrébb lépni.

Gris: Teljes komolysággal meg van arról győződve amit állít?

Bozhics: A kezdet kezdetétől biztosak voltunk benne, hogy nem földi űrhajó darabjairól van szó, mert 1957 októbere előtt egyetlen műhold sem keringett a föld körül, a darabok pedig már régebben vannak ott! Tudtuk, hogy egy felrobbant meteoritról sem lehet szó, mert a két nagyobb rész sebessége oly nagy, hogy a földi légkörbe kellett volna zuhanniuk és elégniük, vagy a világmindenségbe kicsapódniuk. Végül: a meteoritok nem szoktak felrobbanni, kivéve ha a légkörbe kerülnek.

Gris: Nincs más, hihető magyarázat?

Bozhics: Tudtommal nincs. Újra és újra megvizsgáltuk. Ezért tartott ilyen sokáig.

Gris: Mikor látták az első két nagy darabot először?

Bozhics: Miután obszervatóriumunk teleszkópján keresztül megfigyeltem egyet, a naplónkba csak egy jelzést tettem, aztán elfelejtettük a dolgot, mert földidegen részek mindig keresztülmennek a Naprendszeren, gondoljon csak a csillaghullásra. Hónapokkal később felfedeztem a második darabot, és nem találtam magyarázatot rá. Mi lehet az? Miért köröz a tárgy az orbitán, és miért nem megy tovább? Ne felejtse el, akkoriban még nem volt általunk produkált hulladék a világmindenségben! – Később a mi műholdjaink pályája a két idegen objektum hatására kissé eltérült. Akkor kezdtük el az egészet komputerrel átszámolni. Még további nyolc részt találtunk, amelyek optikailag érzékelhetők voltak. A komputer kiszámolta a tíz tárgy pályáját visszafelé, és legnagyobb meglepetésünkre megállapította, hogy azok 1955. december 18-án még mind egy ponton, egyetlen nagy test részeiként egyesülve voltak. Ezen a ponton robbant valami a csillagpályánkon. Megbeszéltem a jelenséget kollégáimmal. Évekig hallgattunk, biztosak akartunk lenni felfedezésünkben, végül is tudósok vagyunk. Újból és újból számoltunk, és most már nem férhet kétség ahhoz, hogy földön kívüli űrhajó részeivel van dolgunk.

Henry Gris más orosz kutatókat is megkért, hogy közöljék nézeteiket Bozhics professzor kijelentéseivel kapcsolatban. – Dr. Vlagyimir Georgijevics Azhazha, aki az első olyan orosz tengeralattjáró parancsnoka, amely az Északi-sark alatt áthaladt és több tudományos könyv szerzője, így nyilatkozott:

 

„Lehetséges, hogy az idegen űrhajó halott lényei a fedélzeten vannak. A technikai tudásunk, ha oroszok és amerikaiak a fejüket összedugnák, képes lenne az űrhajó részeit a Földre hozni. Ezt meg kellene tennünk, minél hamarabb, annál jobb, mert ha tétovázunk, késő lehet, a darabok a légkörbe kerülnek és szétizzanak. Véleményem szerint semmilyen kétség nem férhet hozzá, hogy egy idegen űrhajó maradványaival van dolgunk. Nem téveszthetjük össze őket meteoritokkal, a meteoritok nem tudják a Földet körbejárni!"

 

Alekszej Vasziljevics Zolotov (geofizikus) professzor – a Tunguzka-meteorit kutatásával lett híres, amely 1908. június 30-án 7.17-kor a szibériai tajgában robbant fel – megerősítette:

„Kétségtelenül egy földön kívüli űrhajó darabjaival van dolgunk. Éveken át tanulmányoztuk az esetet, nem szabad tovább vesztegetni az időt."

Elveszítjük-e figyelmetlenség miatt egy földön kívüli technológia első valódi bizonyítékát?

Felhívásukkal helyes úton vannak-e az oroszok, igazuk van-e?

A részek, amelyeket régen megfigyeltek, valóban egy földön kívüli űrhajó darabjai?

Miért nem tesznek az amerikaiak semmit, hogy a jelenséget megmagyarázzák?

Ha van valami az évszázad fantasztikus történetében, miért nem emeli a sajtó újra címei sorába?

Nem lenne-e ez a kutatás tudományos „csúcstalálkozó" értékű, ami a szándékosan rosszul használt fogalmat helyesbíti?

Tudni akartam, hogy mi van a szenzáció mögött.

Íme a történet:

 

AHOGYAN FELSZÍVÓDIK A LEVEGŐBEN EGY FÖLDÖN KÍVÜLI ŰRHAJÓ

1969 októberében az amerikai csillagászati tudományos szaklap, az Icarus megjelentetett egy hétoldalas cikket: „Földi műholdak – közvetlen és közvetett bizonyítékok". A szerző John P. Bagby csillagász a Hughess Aircraft Company (Culver City, Kalifornia) munkatársa volt.

Bagby éveken át figyelte a Föld körüli teret. Ez fontos feladat volt, mert a hatvanas évek elejétől egyre több orosz és amerikai műholdat lőttek fel. A mesterséges égitestek repülési pályája nem térhetett el a kiszámítottól, kerülendő volt, hogy „kóbor" műholdak összeütközzenek. Ez érvényes a geostatiológiai műholdakra is, amelyek például tévéadásokat vagy telefonbeszélgetéseket közvetítenek, és amelyek – a földről nézve – látszólag a horizont ugyanazon pontján „állnak", de a valóságban mozognak. Ha a keringési pályák még oly pontosan voltak is kiszámolva, és semmiféle technikai probléma sem merült fel, néhány műhold mégis eltért az előre kiszámított pályától. Valami eltérítette őket, megváltoztatta pályájukat, és ennek következtében nem sokkal a földi atmoszféra előtt szétizzottak. Oroszok és amerikaiak keresték precíziós radarjaikkal a tér minden pontján keresztül: mi az oka a pályaváltozásoknak?

Már mielőtt az első szputnyikot 1957. október 4-én fellőtték, ismert volt, hogy természetes „mikroholdak" keringenek a Föld körül. Tíz természetes műholdat regisztráltak: nyolc kicsit és két nagyot. John E Bagby szemügyre vette ezeket a mikroholdakat, a régóta folyamatosan regisztrált pályaadatokat betáplálta egy komputerbe, hogy megállapítsa, vajon a természetes műholdak-e a felelősek a mesterséges műholdak kitéréséért. Bagby – helyesebben komputere – meglepő eredményre jutott, miszerint ha egy égitest pályája ismert, és a fizikai befolyásokról – napszél, földvonzás, repülési erő – tudomásunk van, előre ki lehet számolni, hogy a műhold pályája milyen eltérésekkel fog alakulni. (Hasonló számításokkal tudták 1979-ben előre megmondani, hogy a Skylab darabjai mikor és hol fognak leesni.)

Bagby minden lehetőséget végigvitt. Hogy a mesterséges műholdak összeütközését elkerülje, nemcsak előre számolt a komputerrel, hanem visszafelé is. Honnan jöttek a természetes mikroholdak? – akarta tudni. Mennyi ideig fognak a Föld körül keringeni?

A pályaadatok időbeni visszaszámolása ezt az eredményt adta: 1955. december 18-án mind a tíz rész kétségkívül egyben volt. 1955. december 18-án a Föld körüli pályán robbanás történt. Bagby az Icarus tudósításában azt a nézetet képviselte, hogy természetes törmelékekről van szó, és földön kívüli űrhajóról említés sem esett. Erre a gondolatra csak az oroszok jutottak. Miért?

Az oroszokat egyetlen érdekes tudományos nyugati publikáció sem kerüli el, amivel könnyelmű módon ismereteiket nyilvánosságra hozzák. Noha Bozhics professzor azt mondta, hogy a két nagyobb törmeléket teleszkópjával követte, mégis tény, hogy John P. Bagby írt elsőként a jelenségről. Keleten és Nyugaton vitathatatlan, hogy a törmelékek léteznek, de vitatott, hogy miről van szó.

A nagyhatalmak szívesen vezettetik magukat az orruknál fogva, de vannak tények, amelyek nem hagyják magukat eltitkolni, még a mélyen a földben végrehajtott atomrobbantások sem. Annál kevésbe lehetett volna eltitkolni, ha egy technikai égbe tartó produktumot az orbitra lőttek volna. Ezzel véget ér a spekuláció, hogy a tíz kétes darabnál mesterséges részekről is szó lehet. A földi műholdak első rajtja 1957. október 4-én következett be, két évvel a rejtélyes objektum robbanása után.

Az oroszok csak Bagby nyilatkozata után kezdtek el számolni, és ők is a robbanás ugyanarra a dátumára, 1955. december 18-ára jutottak.

Mi vezette őket a különös gondolat felvetésére, hogy a békezavarók a világmindenségben földön kívüli űrhajó részei lennének?

Nagyon okosan az oroszok egy kicsit tovább gondolkodtak. Azt akarták megtudni, hogy milyen pályán mozgott a jelentős objektum 1955. december 18-a előtt. Hogy erre fény derüljön, ismerni kellett az egyes részek nagyságát, ami az egész objektum méretére engedett következtetni. Radar és lézermérések a két nagyobb törmelék átmérőjéről 27 métert jelentettek, a nyolc kisebbét csak viszonyítás alapján tudták megsaccolni. A megbízható Genosse komputer pillanatok alatt arra az eredményre jutott, hogy az objektum 1955. december 18-án 70-80 méteres átmérővel rendelkezett.

Tovább töprengtek az oroszok. Ha az objektum meteoritfémekből áll, más a tömege, mint egy üreges lövedéknek. Ezen fontos kutatások alapján a felrobbant testnek üregesnek kellett lennie.

Kinek volt igaza, az oroszoknak vagy az amerikaiaknak? Az objektum természetes vagy mesterséges volt?

 

KÉRDEZTEM – TUDÓSOK VÁLASZOLTAK

Részletes levelekben kérdeztem meg a nyugati tudósokat.

Dr. Harry O. Ruppe professzor, sok éven át Wernher von Braun „jobbkeze", ma a Müncheni Műszaki Egyetem Űrhajózás-technikai Tanszékének vezetője, így válaszolt:

 

MÜNCHENI MŰSZAKI EGYETEM                        8000 MÜNCHEN RICHÁRD

ŰRHAJÓZÁS-TECHNIKAI TANSZÉK       WAGNER STR. 18/111.

PROE DR.-ING. HARRY O. RUPPE             TELEFON: (U89) 2105 2578 TELEX: 522854

 

 „Ismerem az ön által említett Icarus-cikket. A pálya-visszaszámlálások mindig kérdésesek egy kicsit: ennyiben az objektum egysége cum grano salis (csak megfontolva) vehető figyelembe. Az »eredeti« mérései egyszerűen javasoltak.

Elméletileg természetesen lehetne egy ilyen objektum földönkívüli, ez ellen csak az szól, hogy mindig megpróbálunk kevésbé egzotikus magyarázatokkal is megelégedni, ha ez valahogyan lehetséges."

 

Hasonlóan, bár egy kicsit részletesebben felelt kérdésemre von Puttkamer diplomás mérnök a NASA-tól:

 

NASA                  Washington D. C.

Nemzeti Repülési és         20546

Űrkutatási Hatóság

 

„Mind a mai napig nem létezik bizonyíték arra, hogy a Föld természetes mikroholdakkal rendelkezik. A Bagby és az ön által felvezetett Icarus-cikkben megadott adatok erősen kétségbe vonhatók, és dr. John O'Keefe a NASA-Goddard Space Flight Centertől, ezen a területen a vezető tudósok egyike, Bagby adatait egyértelműen hamisnak nyilvánította. Én többször beszélgettem Bagbyval, és meg vagyok róla győződve, hogy a megadott pályaeltérések amelyeket az ő állítólagos holdjai a műholdaknál okoznak, nem felelnek meg a valóságnak. Azóta intenzív keresés folyik más holdak után, kivétel nélkül eredménytelenül. Természetesen nagyon pontos könyvelést vezetünk minden mesterséges műholdról – jelenleg több mint 4500-ról –, amelyek közül sok az ismeretlen, de mégsem »földön kívüli« eredetű (törmelékek, SZU stb).

A kérdésére, hogy az ilyen objektumoknak miért kell természetes eredetűeknek lenniük, ezt válaszolom: mert logikusan ez a legkézenfekvőbb. Tudjuk, hogy a Naprendszer tele van velük, tehát nem lehetetlen, hogy a Föld körül is van néhány. Földön kívüli űrhajók eddig még csak a mi fantáziánkban léteznek, és a tudósok számára értelmetlen lenne fantáziaképeket valóságosnak állítani be addig, míg helyettük egyszerűbb, megalapozottabb, mindennapibb és logikusabb magyarázat létezik.

Mindent mindennel összevetve a »földön kívüli űrhajó« léggömbje kipukkant, valójában és őszintén szólva semmi sem maradt hátra belőle. Mégis mindig lesz sok ember, közöttük jóhiszeműek éppúgy, mint szakmai csalók, akiket nem lehet attól visszatartani, hogy olyan evidenciákat szedjenek elő újra és újra, amelyek a valóságban nem léteznek."

Frank Drake professzor a leghíresebb rádiócsillagász a világon. A Cornell Egyetem (Ithaka, New York állam) Nemzetközi Csillagászati és Ionoszféra Központjának igazgatója, amely a világ legnagyobb rádióteleszkópjával rendelkezik, amely Arecibóban (Puerto Rico) van felállítva. Drake professzor így válaszolt nekem:

 

NEMZETKÖZI CSILLAGÁSZATI ÉS IONOSZFÉRA KÖZPONT

 

Telex: 932454

Igazgatói Iroda                            Cornell Egyetem

Arecibo Obszervatórium            Postafiók 995 Űrtudományok epülete, Arecibo P. R. (10612

Ithaka N.Y. 14853                      Tel: 809-878-2612

Tel: 607-256-3734                       Telex: 385-638

 

„Ha a tárgyak valóban egyetlen objektum részei, akkor jelenleg nem tudjuk megmondani, hogy az eredeti objektum honnan származik. Ehhez egy közvetlen vizsgálatot kell terveznünk. Akárhogyan is legyen, a természetes eredet nyilvánvalóan a legértelmesebb, és teljesen egybecseng az ilyen objektumokról való jelenlegi tudásunkkal. Itt nagyon fontos, hogy ezen tárgyak körpályáinak hozzávetőleges tengelye a Föld Roche-határán* belül van.

Ebből adódik egy jó elképzelés, miszerint egy természetes objektum a vonzerők hatására szétesik, amikor a Roche-határt átlépi. Ha feltételezzük ugyanis, hogy a nagy tárgy könnyű volt és nem egy robbanás által esett szét, akkor ez egybevág azzal a ténnyel, hogy az egyes részek körpályája hasonló. Ez beleillik a szétesés elképzelésébe a tengerjárási kiváltó erőkkel összefüggésben.

Nincs információnk az egyes objektumok méretéről, mint ahogy arról sem, hogy jelenleg hol tartózkodnak. Az objektumok tervezett, közelebbi vizsgálatairól nem tudok. Remélem, információim segítettek önnek."

 

* A Roche-határon mind a föld-, mind a holdvonzás hat egymásra.

 

MINDEN VILÁGOS? SEMMI SEM AZ!

Ezzel a három meggyőző, öntudatos válasszal világosnak tűnik az eset. De valóban világos?

A tudománynak ez egy jól bevált elve. Először a legközelebbi, a megoldási lehetőségek közül az ún. frigiditásban lévő ismereteket szedik elő a nyíltan és meglepő módon feltett kérdésekre, mielőtt az „egzotikus" magyarázatokat (Ruppe) szellőztetnék. Az előbb idézett levelek ezen az elven nyugszanak. Anélkül, hogy a tudományos logika eme alapelve veszélybe kerülne, az erőket és a kutatás számára rendelkezésre álló eszközöket elvesztegetik. Felmerülhetnek olyan problémák, amelyek végül csak pénzt és időt vesznek el. Kiadásokon kívül nem történik semmi.

És ebben a folyamatban mégis pusztítani látszik egy észrevétlen bacilus. A „logikusan legközelebbi" (Puttkamer) mindig a „jelenlegi tudásunkkal" (Drake) esik egybe. Ha „a mai napig nem létezik bizonyíték" (Puttkamer), akkor ez egy egyértelmű lemondás a konstruktív fantáziáról – amit merész terveivel kezdetben a NASA is képviselt – és a figyelembe veendő spekulációról. Werner von Braun egy beszélgetésünk során még nyitottnak mutatkozott a témával kapcsolatban. A „legközelebbi" válasz mindig a mai álláspontból jön. Hogy a rendkívül konzervatív elvet kétségbe vonjam, az amerikai tudóst és diplomatát, James Briant Conantot szeretném idézni, aki művében „Modern tudomány, modern ember" (1952) így ír:

 

„A tudomány története mindenekelőtt a kétségen nyugszik, hogy a valóban forradalmi és jelentős előrelépések nem a tapasztalatból, hanem egy új elméletből származtak."

 

Hogy milyen tévedések adódhatnak abból, ha mindig csak a legközelebbi lehetőségeket vesszük figyelembe, azt példák igazolják:

Egy prospektor – olyan ember, aki vas-, réz- és más fémlelőhelyet keres – 40 évvel ezelőtt megbetegedett. Szédülési rohamokról panaszkodott, szemei fájtak, a bőre kiszáradt, egyre gyakrabban fogta

el ólomnehéz fáradtság. – A „legkézenfekvőbb válasz" a tarsolyban megfázás, migrén, vérszegénység és végül egy definiálhatatlan bacilus volt. Ezen diagnózisok alapján kezelték a prospektort, míg végül elég nagy kínok közepette meghalt.

Mit néztek el a „legkézenfekvőbb" megoldásnál? Anélkül hogy tudta volna, a prospektor hosszabb ideig olyan területen dolgozott, amely alatt uránmező terült el.

A természetes urán sugárzik. A természet, amely a radioaktív elemeket tartalmazza, nem véd betonfalakkal és vízkamrákkal. Mivel a „legkézenfekvőbb" a döntő lehetőség – egy ilyen hivatásnál – szóba sem jött, helytelenül kezelték a férfit. Ahelyett, hogy sugárzáscsökkentő szereket kapott volna, megfázás elleni porocskákat és vérszínező preparátumokat írtak fel neki vérszegénység ellen. A „legkézenfekvőbbet" tették.

Vagy:

25 év óta állítják emberek ezrei, hogy ufókat láttak. Ezek a dolgok nem illenek a „legjózanabb" tudásába a tudomány mai állásának, tehát nem léteznek. A „legkézenfekvőbb" frázist a pszichológiából veszik: az emberek ábrándoznak, hallucinációkban, őrült képzelgésekben szenvednek. Azt hiszem, hogy a legkézenfekvőbb módszerrel a probléma félre van söpörve, de nincs megoldva. Vagy:

Vannak hagyományok, amelyek en gros és en détail olyan istenekről tudósítanak, amelyek az égből érkeztek bolygónkra. A régi krónikások nevüket és feladatukat is megmondják, megállapítják azt, amit véghezvittek, a megérkezés és visszatérés pontos riportját adják. Mivel azonban „jelenlegi tudásunknál" ezek reális létéről „semmiféle bizonyíték" nincs, a „legkézenfekvőbb válasz" vallások hitterületére helyezni a dolgot, vagy pszeudopszichológiai magyarázatot tulajdonítani neki. Ilyen könnyen nem hagyjuk magunkat a tradicionális kísérletező konyha egy lencseételével megetetni.

Elgondolkoztató, hogy az alapokat megrengető felfedezéseket nem szakmabeliek tették, hanem azok, akik – nem törődve a „jelenlegi tudással" – egzotikus, figyelmen kívül hagyott területekre törtek be, és eredményeket értek el. Ezeket a kívülállókat nem elégítette ki a „legkézenfekvőbb magyarázat": elfogulatlanul tovább kérdeztek a „legkézenfekvőbb válasz" után is.

Erről a problémáról éjszakákat vitatkoztam tudós barátaimmal. Ők azt kérdezik: mit tegyünk? Minden fantazmagóriát nyomozzunk ki? Anyagi támogatóink – az egyetemek és az állam – nem fogják-e a pénzt megvonni tőlünk? Eme anyagi mérlegeléseknél számomra úgy tűnik, hogy a tudomány a „legkézenfekvőbb válasz" és a véletlen dilemmájába bújik a tapasztalatok bázisán. Fatális.

Fantáziadús, noha én nem vagyok fantaszta. Megértem a dilemmát, nem vagyok amellett, hogy minden képzelgést megmagyarázzunk, de a „legkézenfekvőbb magyarázat" és a lehetséges válasz között – Theodor Fontanéval szólva – széles mező terül el. Mielőtt egy lehetséges válasz után kezdenek kutatni – ahhoz, hogy jó hozamú legyen –, a valószínűségi fokot kell alaposan megvizsgálni, s az nem kerül pénzbe, csak egy kis agytornába. Aprólékosan kell elemezni, hogy a lehetséges válasz a „legkézenfekvőbb válaszhoz" képest milyen lehetőségekkel bír.

 

A KÉTELY NEMCSAK MEGENGEDETT, HANEM SZÜKSÉGES IS

Konkrét esetünkben két egymással divergáló tény áll szemben. Nyugaton így szól a „legkézenfekvőbb válasz": A tíz definiálhatatlan törmelék természetes „műhold". – Az oroszok megállapítása: „Nyomoztunk és nyomoztunk, számoltunk és számoltunk... ezek földön kívüli űrhajó részei."

Nem vagyok feljogosítva arra, hogy az egyik vagy a másik álláspont minőségét értékeljem, de az én józan emberi eszem azt mondja, hogy mindkét front nagyérdemű tudósainak össze kellene ülniük egy zöld asztalnál! Ellene vagyok, hogy az elképzelhetetlen méretű lehetőséget eltékozoljuk. Nekem tetszik az oroszok felhívása, hogy legalább az objektumok egyikét vegyük nagyító alá, mielőtt még az atmoszférában végérvényesen szétizzik. USA-dollár milliárdjai lettek felhasználva arra, hogy a Holdról kőzetmintákat hozzanak, amelyekről már rég nem beszél senki. De a közvetlen közelünkben 4500 bejegyzett mesterséges műhold között tíz definiálhatatlan törmelék kering, amelyekkel – Nyugaton! – senki sem törődik, mert elintézték őket a „legkézenfekvőbb válasszal".

Én is hajlok arra a véleményre, hogy a tíz törmelék természetes eredetű, de valahonnan mégis származnak! A Földről biztos nem. Az összépítmény, amely csodálatos módon Kelet és Nyugat egybehangzó véleménye szerint 1955. december 18-án szétesett, nagyon hosszú utat hagyott maga mögött. Nem lehetnek-e parányi testek is idegen, távoli életformák hordozói?

 

„BOMBÁK" HOZTÁK AZ ÉLETET A VILÁGMINDENSÉGBŐL A FÖLDRE?

Die Welt, 1980. XI. 11.

 

1980 novemberében a Marylandi Egyetemen (USA) egy sereg jelentős akadémikus találkozott, hogy azzal a kérdéssel foglalkozzon, hogy a földi élet a világmindenségből jövő „vetéssel" indult-e el. – Amikor én 1973-ban ezt a lehetőséget vitára bocsátottam, gúnyos megjegyzések áradata ömlött kövér fejemre, most erről beszélnek a tudósok. Örülök.

A végérvényes bizonyíték a földön kívüli életre, még hiányzik. Hogy a kozmikus életformák léte egy „komoly kutatási téma" lett – vélekedik Hans Elsasser professzor –, nem a természettudósok nézeteivel függ össze, akik nagyzási hóbortnak tartják azt elfogadni, hogy mi lennénk a kozmosz egyetlen intelligens élőlényei.

A földön kívüli életre vonatkozó spekuláció nem olyan új. Hermann Ludwig Ferdinánd von Helmholtz (1821-1894) fizikus és pszichológus így ír:

 

„Ki tudja, nem keringenek-e olyan meteoritok és üstökösök a világmindenségben, amelyek mindenhová csírákat visznek, és ahová odaérnek, világok fejlődnek ki úgy, hogy az élőlényeknek jövőjük lesz."

 

1980-ban Marylandben, a szimpóziumon Sherwood Chang a NASA kutatóintézetének (Ames, Kalifornia) munkatársa előadta, hogy történhetett a dolog: a föld életidegen volt, mint a többi égitest – amelyeket időközben térszondákkal elemeztek –, meztelen, mint a Hold, jeges, mint a Jupiter, poros krátervidék, mint a Mars, levegő nélkül. De üstökösök és kisbolygók eltalálták, mint a bombák, és szénben gazdag anyagokkal szolgáltattak alapot minden életforma számára. Sherwood Chang meg van győződve arról, hogy az ősélet az első biológiai alapkövekből fejlődött ki. Az ellenvetéssel, hogy a világűrsugárzás és a nagy hőség a molekulákat szétrombolta, don E. Brownlee (Washingtoni Egyetem) meggyőződése áll szemben, miszerint a széngazdag részecskék a hosszú utat kibírhatták. Egy jellegzetes rádiósugárzás segítségével Brownlee legalább 50 kémiai kapcsolatról tudta bebizonyítani, hogy az élet keletkezésének alapjául szolgálhattak, ahogyan a meteoritok és kisbolygók magukkal hozták őket.

Ugyanezt a nézetet képviseli az izraeli Yeheskel Wolmann professzor is. Egy kongresszuson, amely azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy „A világmindenségből jött-e Ádám?", 100 tudós vett részt 1980 nyarán. A primitívtől a magasabb életformák felé tartó fejlődésben megegyezve, arról a kérdésről vitatkoztak, hogy mi volt az első lépése az abiologikus, minerális világnak az első alacsonyabb életformáig.

 

JERUZSÁLEMI TANÁCSKOZÁS AZ ÉLET EREDETÉRŐL A VILÁGMINDENSÉGBŐL JÖTT-E ÁDÁM?

Die Welt, 1980. VI. 25.

 

Wolmann professzor: „Kémiai elemzésekből tudjuk, hogy az élet alapépítőköveit óriásmolekulák kémiai kapcsolata alkotja. Ezen molekulák mindegyike atomok több százezréből, illetve milliójából áll. A kémiai anyagokat polimereknek nevezzük. Mihelyt megtudjuk, hogy hogyan és mikor keletkeztek az első polimerek, akkor fogunk az élet eredetéhez közelebb jutni... Sejtjük, hogy az alapvető anyagok, amelyekből a természet az első polimereket alkotta, a világmindenségből származnak, nem pedig a föld felszínéről." – A vitában Emánuel Gilav professzor, a tudósok Weizmann Intézetéből, így foglalt állást: „Mint minden kutatás, a mienk is úgy kezdődött, hogy kíváncsiak voltunk. Mihelyt megtudjuk, hogy az első élő sejtek hogyan keletkeztek, könnyebb lesz a rákot is leküzdeni. Mert a rák nem más, mint a sejtek beteges elszaporodása."

Jó. Az élet alapköveinek a léte fel van fedezve a világűrben, de ebből még nem következik a feltevés, hogy létezik a földön kívüli élet. A Föld szomszédságában törmelékek bolyonganak körbe, és nem vesszük a fáradságot, hogy megtudjuk, hogy ezek a földön kívüli kőzetek – felejtsük el az (orosz) földön kívüli űrhajó roncsait – tartalmaznak-e mikroorganizmusokat, amelyek legalább a visszavonhatatlan bizonyítékot a világűrből származó életre nézve megadhatnák!

Talán nem tudják a szeretetre méltóan fáradozó tudósok, hogy megfoghatóan közel van egy lehetőség, ami a hipotéziseket tényékké teheti? A technika, amivel a tíz ominózus törmelék megvizsgálható lenne, adott. Miért nem teszik ezt meg? Hogy ezek természetes vagy mesterséges eredetűek-e – fontos-e még az összehasonlíthatatlanul nagyobb probléma után? Menjünk az élet keletkezése utáni keresésre. Ez minden fáradságot megér. Ebben az értelemben a keleti és nyugati országokban végzett eddigi kutatások nagy jelentőségűek. Legalább egy másik, új célra kapcsolhatnának át. Ez nem lenne olyan nehéz. Ha az ENSZ (alszerveivel együtt) nem lenne olyan imponáló szavazási egyesület, akkor felhívhatna egy nagy közös tettre: Keressétek a világűrben az első életet!

 

BÚCSÚ A ZÖLD EMBERKÉKTŐL?

Tudjuk, hogy a tudomány nem foglalkozott intenzíven a kérdéssel, hogy milyen módon jutott le az élet a világűrből bolygónkra.

Amikor a gondolat felötlött, hogy nem mi lennénk az egyetlen intelligens élőlények a világmindenségben, viccesen és spekulatívan tették fel a kérdést: hogyan nézhetnek ki más csillagok urai? Abban a reményben, hogy a földön kívüli élet elfogadását hazugságokkal nem lehet megakadályozni, „kis zöld emberkék" kerültek az újságok címlapjaira. Ez a vicc nem volt butaság, mert egyre több kutató csatlakozott ahhoz a sejtéshez, hogy a mi civilizációnk csak egy a civilizációk milliói és milliárdjai közül. Eközben rosszat jósoltak azok, akik az én véleményem szerint a csillagok után nyúltak... mint a szovjet asztrofizikus, Joszif Samujlovics Skolovszkij. Azt mondta nekem intézetében, Moszkvában az Egyetem utca 13. alatt, hogy ő egy száz fényévnyire lévő bolygót sejt, amelyiken intelligens élet van, és egy kibernetikusán vezérelt űrállomásról beszélt, amely egy 100 éves utazást sértetlenül kibírna. – Ma Skolovszkij a Földet az űr „ritka kivételének" tartja, és a legközelebbi civilizációt 10 000 fényévnyi távolságra becsüli. Az orosz kijelentése, hogy a mi bolygónk az élettel az űr ritka kivételéhez tartozna, nem a legújabb. Ráncos, mint Jacques Monod feltevése „Véletlen és szükségszerűség" című könyvében (1974), amelyben előadja, hogy mi, földi polgárok lennénk – véletlen! – az Univerzum egyetlen intelligenciái. Olyan gondolatokat szeretnék felkínálni, amelyek számomra úgy tűnnek, hogy a nyilvános vitában nem fordultak elő:

– Hogy az életnek valahol, valahogy, valamikor kezdődnie kellett, ezt nem szükséges a tudósoknak bizonyítaniuk. Mi magunk vagyunk a bizonyítékok rá – hiszen itt vagyunk!

– Minden élet törvénye, hogy kiterjed és növekszik. Ez történik – igen, de mióta és miért? – naponta körülöttünk, és mi is a folyamatba tartozunk. Az élet elmúlik, hogy új keletkezzen, és ez sem bizonyítandó közhely.

– Unintelligens élet, alacsonyabb életformák csak a saját bolygóján tud terjeszkedni, ám például fizikai eredmény által (földrengés, vulkánkitörések, egy bolygó szétesése, egy nagy meteorit feltűnése miatt) szétszóródnak alacsonyabb, kevésbé intelligens életformák csírái, spórái a világmindenségben.

– Az intelligens élet tendenciája a terjeszkedés. Mihelyt a technikai feltételeket megalkotta, kész arra, hogy elhagyja szülőbolygóját, hogy távoli célokat érjen el. Ennek a kezdeteit mutatják a mi saját kutatásaink a Holdon, Marson, Jupiteren, Vénuszon.

– Intelligens életnek nem muszáj kizárólag űrhajóval terjeszkedni. Intelligens földönkívüliek kiküldhetnek életbombákat is, kis hüvelyeket, amelyeket rakétával lőnek ki naprendszerükből. Az ilyen hüvelyek tartalmazhatnak mikroorganizmusokat, sajátos genetikai kóddal rendelkező sejteket. Ezzel a „folyamattal" más bolygók intelligens lakói végtelenül sok naprendszert „bevehetnek", ahogyan ezt 1980-ban a marylandi szimpóziumon felvetették. Az élet befogadására kész bolygókon a mikroorganizmusok garantálják a gyors növekedést.

– Sok hüvely nem éri el a célját, időről időre bolyong a világűrben, vagy szétizzik a Napban. Az élet terjedésének ez a lehetősége már számunkra is lehet gyakorolható praxis. Amikor az olvasó ezt a könyvet a kezében tartja, az 1979 márciusában startoló Jupiter-szonda a Szaturnuszt fogja elérni, és elhagyja a naprendszerünket. Ha ezt a szondát egy kis tartállyal látták volna el, és azt mikroszkopikus nagyságú golyócskákkal megtöltötték volna, amelyek szikrajelre elszóródnak, az a mi „életüzenetünk" lehetne. Gének és mikroorganizmusok az univerzum minden irányába repülnének, és – talán – elérnének egy életre alkalmas bolygót, amelyen évezredek múlva „a mi képünkre és hasonlatosságunkra" élőlények fejlődnének ki.

– Ennek a sémának az alapján kifejlődhet élet az eredetileg előre meghatározott példa szerint a különböző naprendszerekben. A más bolygókon való fejlődés felkelti a mi álló tudományos felfogásunk vonzalmát is.

– A kérdés: „Mekkora a valószínűsége a más bolygókon való élet kifejlődésének?" nem válaszolható meg. A miáltalunk (vagy más intelligenciák által) szétszórt élet egyszer az univerzumban továbbfejlődik saját őstörvényei szerint. Mint a havas hegyoldalon legurított hógolyó, az élet is állandóan növekszik. Véletlenül. Feltartóztathatatlanul.

Minden kritérium figyelembevételével belátásom szerint három lehetőség közül választhatunk:

Először is: Az élet végtelenül bonyolult. Volt egy egyszeri szerencsés eset – véletlen! –, ami minket eredményezett (Monod).

Másodszor: Az élet különböző időkben különböző helyeken és különböző formákban keletkezhet. Ez a valószínűség olyan minimális, hogy csak legfeljebb 10 000 fényévre érhető el (Skolovszkij).

Harmadszor: Élet fejlődött ki egyszer, valahol, valamikor, és kiterjedt – összeadódva és megsokszorozódva. Ez a feltételezés biztosítja az evolúciós elvet, miszerint minden kifejlődött életforma hasonló   

(Däniken)

 

Az első és második lehetőség jelenleg nem bizonyított: noha mi létezünk, de nem tudjuk, hogy rajtunk kívül nem léteznek-e még más intelligens élőlények is. – A harmadik bizonyítható: mi létezünk, és minden intelligens élet a szaporodás és terjeszkedés felé tendál. Mi – ahogy a természet – megvalósítjuk ezt. A kis zöld emberkék nélkül!

 

EGY FÖLDÖNKÍVÜLI CSONTVÁZA?

Ami évezredek óta a földben feküdt, annak a legújabb korig kellett várnia a velem való találkozásra. Elfelejteni nem fogom, mert archívumomban külön színnel van jelölve, ami engem emlékeztet. Ilyen címmel ellátva került a fiókomba: Valószínűtlenül szenzációs hír 1975-ből:

 

RÉGI IDŐK SÍRJAIBAN: MÁS CSILLAGOK HALOTTJAI

 

A belga pap, Gustavo Le Paige meg van győződve róla, hogy más bolygók emberhez hasonló lényei évezredekkel ezelőtt a Földön lettek eltemetve. Le Paige atya misszionáriusként dolgozik Chilében, húsz éve végez kutatómunkát mint archeológus. A 72 éves missziós atya 5424 emberi sírt tárt fel, amelyek némelyikében saját megállapítása szerint több mint százezer évvel ezelőtt elhalálozottak maradványai voltak. Egy chilei riporternek elárulta Le Paige: „Én hiszem, hogy a sírokba földön kívüli lényeket is temettek. Néhány múmiának, amit megtaláltam, olyan arcformája volt, amilyet mi itt a Földön nem ismerünk."

Chile legészakibb pontján talált a lelkész egy őskori sírban egy fafigurát, amelynek a fejfedője egy űrhajóssisakhoz hasonlított, a törzse pedig cilinder formájú volt. A jámbor ember véleménye szerint a sírmelléklet egy földönkívülihez tartozott: „Nem hinnék el, ha elmesélném, mi mindent találtam még a sírokban."

Valóban: én sem hittem, rutinosan nyúltam a telefon után, és felhívtam Hamburgban a szerkesztőséget. Paige-ről nem tudtak többet, mint ami a cikkben állt, egyébként csak egy telexet kaptak Chiléből, ami a hír alapja volt. A két általam ismert santiagói újságíró sem tudott a kérdéseimre válaszolni: Paige atya ismeretlen volt. A hír a „Valószínűtlen" fiókba került.

Még ma is ott feküdne, ha a mexikói újság, a Vistazo egy csontváz képeit meg nem jelenteti és nem közli, hogy az Ramón de

Aguilar professzor birtokában van Panamában. Megint – egy név!

1979 karácsonyára a tekintélyes brazíliai lap, a Gente újra megajándékozott a földönkívüli csontvázzal, és de Aguilar professzor fényképét is közölte. Egy legszebb éveiben lévő férfi szimpatikus arca, okos tekintete nem engedett szélhámost sejteni. És nem is az – megismerkedtem vele!

Egy kis késéssel jutott el hozzám a spanyol folyóirat, a Mundo Desconocido, amely újabb tudósítást közöl Paige atyáról és a csontvázról.

A fiók „Valószínűtlen" jelzése bátorítóan pillantott rám.

A Mundo Desconocido főszerkesztőjével, Andreas Faber-Kaiserral évek óta barátok vagyunk. Segítséget kértem tőle. Az atyáról nem tudott meg semmit, de Ramón de Aguilar professzor címét meg tudta szerezni. Míg Mexikóból és Brazíliából kérdéseimre semmi visszajelzés sem érkezett, addig a professzor rögtön válaszolt: szívesen megmutatja nekem a csontvázat, és minden oldalról le is fényképezhetem.

De kicsoda és hol van Le Paige atya, az ősi üzenet megtalálója?

Svájc chilei követségének titkára 1980. március 4-én válaszolt hozzájuk intézett levelemre:

 

„Mélyen tisztelt Däniken Úr,

megkaptam február 23-i levelét, és közlöm önnel, hogy a belga Gustavo Le Paige atya az alulírott személyes ismerőse, és jelenleg Santiagóban, Colegio San Ignacióban, a Calle Alonso Ovalle 1480. alatt tartózkodik. Miután az utóbbi hónapokban súlyos beteg volt és alá kellett vetnie magát egy hosszú orvosi kezelésnek, valószínűleg nem fog többé San Pedro de Atacamába visszatérni.

Ebben a Salpeter síkság közelében, az Anda folyónál lévő városkában hozott létre egy múzeumot, amely gazdag kincsestárát tartalmazza a környéken talált és kiásott csontvázaknak és tárgyaknak.

Remélem, hogy lehetősége lesz Le Paige atyával kapcsolatba lépni, és örülnék, ha önt Chilében fogadhatnám."

 

Ó, bárcsak minden nagykövetség ilyen segítőkész lenne!

Még azon a napon elküldtem minden könyvem spanyol fordításban a követségi titkárságra, kértem, hogy a beteg atya felé közvetítsék legjobb kívánságaimat, és bejelentettem érkezésemet. Erre a küldeményre 1980. május 7-én válaszolt nagykövetünk, Casanova úr:

 

„Az ön könyveit el akartam juttatni az általam is ismert Paige atyához, de közölték velem, hogy sajnos haldoklik, és több hét óta nem tért magához öntudatlan állapotából."

 

Dél-amerikai úti terveimben augusztus második hetére volt tervezve Le Paige atyával való találkozásom. Június 6-án villámcsapásként ért a hír, amely expresszlevélben érkezett.

 

„Mélyen Tisztelt Daniken Úr,

a május 27-i levelét, amelyben augusztus 8-án, pénteken Santia-góba való érkezését jelzi, nagyon köszönöm. Sajnos, közölnöm kell önnel, hogy Le Paige atya május 19-én meghalt. Az általa alapított archeológiai múzeum Atacamában található, az » Universidad Notre« gondozásában.

Mellékletként küldök önnek három újságcikket Le Paige atyáról.

Baráti üdvözlettel a svájci nagykövet: M. Casanova"

 

Ez alkalommal túl sokáig feküdtek a hírek a „Valószínűtlen" rovatban. – A búcsúztató kiemelte az atya belső vonzódását az indiánok felé. Hangsúlyozta, hogy mindig isten emberének a szavára kell hagyatkozni. Mégis: sírleleteinek titkát és ezzel a földönkívüli csontvázak mirákulumát is magával vitte az örök vadászmezőkre.

Teljes szívből kívántam, hogy minden jóindulatú isten óvja most de Aguilar professzor egészségét.

 

SZEMTŐL SZEMBEN AGUILAR PROFESSZORRAL

Augusztus végén fogadott engem de Aguilar professzor jól szortírozott könyvtárában, családja körében. Hamarosan kiderült, hogy könyveimen keresztül majdnem mindent tud rólam, én persze nem tudtam róla semmit. A tömött szakállú úr, akinek bohémsága minden elfogódottságot feloldott, megértően mosolygott, és kuncogva nyújtotta át nekem ötoldalas önéletrajzát. 1953-ban doktorált Sevillában orvosként, 1960-ban végzett Madridban mint pszichiáter. Jó kezekben voltam, és izgatottan vártam a pillanatot, amikor az első földönkívüli csontvázat meglátom.

A professzor felfeszített még a kínpadra, pezsgőt szervírozott fel, koccintottunk a feleségével és a két lányával, a nedves panamai hőségről, a gyerekek iskolai stresszéről, a szörnyű nemzetközi politikai helyzetről beszélgettünk. Nem bírtam tovább, félbeszakítottam a társalgást, folyóiratokat és újságokat kotortam elő a táskámból, majd nem egészen finoman megkérdeztem, hogy mi van a csontvázakkal. Aguilar professzor nevetett, elnyomta féktelenségemet, és elmagyarázta, hogy előbb meg kell hallgatnom a leletek történetét, amitől nekem messzemenő kételyeim támadtak a tanult ember józanságát illetően.

 

HÁROM FÉRFI FEKETÉBEN ÉS A CSONTVÁZAK

1972-ben Eréndira közelében, a Kaliforniai-öbölben, a határ mexikói oldalán egy csontvázat találtak, amely a professzor tulajdonában lévővel nagy hasonlóságot mutat, mesélte Aguilar. A csontvázat Mexikóvárosba, a világhírű Antropológiai Múzeumba szállították, neves antropológusok vizsgálták meg, és „nem földinek" nyilvánították.

Ezután valami érdekes történt: a csontváz nyomtalanul eltűnt, és ugyanazok a tudósok, akik röviddel ezelőtt nem földi eredetűnek nyilvánították, egy éjszaka alatt megváltoztatták véleményüket, és senki sem állt ki korábban tett kijelentése mellett.

A professzor mosolygott, talán mert kollégái ilyen jellegű „állóképessége" nem ismert előtte.

Nem sokkal azután jelentkezett Ramón de Aguilar professzornál egy vidéki munkás, aki egy csontvázat hozott magával, amit San Carlos strandján, Panama csendes-óceáni partján talált. A professzor azonnal felfedezett hasonlóságokat a mexikói lelettel, amelyet sok fényképről ismert.

Riporterek serege készített interjút a professzorral, és nem is ritkán, mint ahogy másnap a kinyomtatottakból megállapította, kiforgatták szavait. Nagyon meg tudom érteni, mert ilyen csapdákba én is nemegyszer kerültem. Noha beszámolója kissé egyhangú volt, nem vágtam közbe kérdésekkel, hogy minél hamarabb láthassam a csontvázat. De a történet hirtelen izgalmasabb lett.

Három évvel ezelőtt, egy délután, három tetőtől talpig feketébe öltözött ember csengetett házának ajtaján, szó nélkül félretolták az ajtót kinyitó titkárnőt, majd benyomultak a dolgozószobába. Munkatársai a félelemtől ledermedtek, és ő maga, vallotta be de Aguilar, sem volt éppen jókedvében.

A három fekete férfiról egyetlen pillanatra eszembe jutottak azok az okkult alakok, akik MIB-esekként (Men in Black) a fantasztikus irodalom nemzetközi jeleneteiben megjelennek. Titokzatos gyilkosságokkal állnak kapcsolatban, „időutazóknak" számítanak, hirtelen felbukkannak, elvégzik félelmetes munkájukat és nyomtalanul eltűnnek.

A professzor biztosan nem hallott a MIB-esekről, pedig a három férfi ugyanolyan ruhát viselt, mint azok, és több szemtanú is látta furcsa viselkedésüket. Egy fél óra múlva szó nélkül, ahogy jöttek, a három férfi eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket.

– Mit akart vagy keresett a három férfi? – kérdeztem.

– Nem tudom – mondta de Aguilar. – Nem kértek semmit, némák maradtak, egyszerűen csak furcsák és titokzatosak voltak.

– Magukkal vitték a csontvázat? Kutattak utána?

– Nem – nevetett a professzor. – Természetesen én is erre gondoltam, mert eszembe jutott a homályos mexikói történet, de ettől eltekintettek, a csontváz érintetlen maradt.

– Tehát megvan még?

– Mindjárt megmutatom önnek!

Hatalmas kövek estek le a szívemről, hogy végre, egyszer az életben egy földönkívüli csontvázát láthatom!

De Aguilar professzor egy plexiüveg dobozocskát vett elő, és letette az asztalra. 15 cm hosszú és 10 cm széles volt. Levette a tetőt.

Úgyszólván kidülledtek a szemeim. Rámeredtem az egy darab világos, nagyon porózus bőrre – az egész nyolc centiméter hosszú volt! Egy bőrrel bevont patkánycsontváz, gondoltam, enyhe undorral a kezembe vettem, és minden oldalról megszemléltem. Néhány grammnyi volt mindössze. Portó nélkül el lehetett volna küldeni egy normál levélben.

Elöl, a mellkason felfedeztem két lyukat egy vonalban, amelyeken keresztül felnyársalták. A kicsi megcsonkított karcsont, amit kétségtelenül a fehér bőrhöz varrtak hozzá, egy méhben lévő magzatra emlékeztetett. Számomra csak a hátoldalon, a „váll-lapok" magasságában elhelyezkedő két extremitás volt érdekes: a drakulafogak és a rossz helyen lévő mellbimbók.

Újra és újra kérdő és csalódott pillantásokat küldtem a professzor felé, aki látható szórakozással figyelte, hogyan undorodom egy kis emlősállat maradványaitól.

– Ez az a csontváz, amelyről az újságok írtak? – kérdeztem rekedt hangon, és tudtam, hogy zsákutcába tévedtem.

– Éppen ez az! – bólintott a professzor.

– Miből gondolja, hogy ez földönkívüli? – Földönkívüli? – Ramón de Aguilar határozottan megrázta szakállas fejét. – Földönkívüli? Én nem hiszem, hogy földönkívüli, ezt sohasem állítottam!

Ki futtatta ezt a kacsát a laperdőn keresztül? A professzor, a felesége és a lányai nevettek, megnyugtató vidámság szabadult fel, ami csalódottságomat elsöpörte.

– Sohasem állítottam – mondta a professzor –, hogy ez a csontváz földön kívüli eredetű lenne, hanem csak azt, hogy a lelet kuriózumnak számít, de semmi fantasztikus díszítést nem fűztem eme megjegyzésemhez. A szenzációhajhász újságírók tettek hozzá annyi borsot, hogy a 8 cm-es fehér bőrből eladható hírlapi kacsát sütöttek, ami kontinensünkön keresztül a nap szerkesztőségi menüjének a fő fogását jelentette.

Humorral kell felfogni, ha az ember zsákutcában találja magát.

Utóirat:

1. A Ramón de Aguilar professzor tulajdonában lévő „földönkívüli csontváza" zsíros, silány hírlapi kacsának bizonyult.

2. Ha tárgyakat fényképezek, például óriási lábnyomokat, amelyek a nagyságról nem adnak igazi elképzelést, akkor centiméterszalagot teszek melléjük. Ha a „földönkívüli csontváza mellé" ezt a mércét odateszik, a kacsa eladhatatlan lett volna.

3. Hogy a földönkívüli maradványok amelyeket Le Paige atya talált valaha is felbukkannak, kétlem.

 

ROSSZABB MINŐSÉGŰ INKA GYÉMÁNTOK

1980. július 5-én megakadt a szemem egy háromhasábos újságcikken: „Ismerték az inkák a gyémánttitkot?" Az inkák régi jó ismerőseink, és mindig új meglepetésekkel szolgálnak. Képességeik között miért ne rendelkezhetnének a mesterséges gyémánt előállításáéval is? Olvastam és csodálkoztam.

 

„A legalább 500 éves inka templomban a Cucában a dél-amerikai ősnép áldozati helyén, amely Huánucótól északra Peru szinte megközelíthetetlen hegyeiben fekszik, meglepő leletre bukkant a dél-afrikai néprajztudós dr. Maath által vezetett kutatócsoport. A spanyol Lepició 1935-ben már megpróbált eljutni a templomhoz, de csak dr. Maath érte el a »szent kövek« helyét, ahogy a La Cronica levelezője, Lima nevezi azt. Eltekintve attól, hogy mindmáig nem tudták megfejteni, hogy az inkák akkoriban hogyan vittek fel ebben a hatalmas és vad hegységben az itt fel nem lelhető kőzetből egy nagy tömböt mintegy 5000 m magasra, hogy a napisten számára egy templomot – ugyanis a Napot imádták – építsenek, az is felfoghatatlan, hogy az áldozati hely tűzgyújtó pereme alatt gyémántokat találtak, amelyeket a szakemberek »szintetikus köveknek« neveznek "

 

Az áldozati edényeket – így szól a tudósítás – az inkák csiszolt gyémántokkal díszítették, amelyek manapság megfizethetetlenek. Újdonság volt, hogy a csodálatos áldozati edényeket gyémántokkal díszített lábazatba csúsztatták bele, amelyből dr. Maath két darabot fedezett fel. Hét követ kitört belőlük, hogy azokat Limában megvizsgálja. Nem csodálkoztam, tovább olvasva, hogy a kémikus és gyémántspecialista dr. Collins erre a hírre Amerikából odarepült, és Huánucóig egy expedíciót vezetett.

Collins később elmesélte, hogy úgy érezte magát mint egy alkimista, aki élete legnagyobb felfedezése előtt áll. „Én még sosem láttam – mondta Collins – ilyen gyémántokat. Tevékenységem hosszú évei alatt még sohasem ingadoztam ennyire az ítélethozatalban. Félgyémántoknak tartom őket és nem szintetikusnak, bár azok is lehetnének. De az hihetetlen megállapítás lenne, hogy az inkák a szintetikus valódi gyémánt előállítását ismerték. Mindenesetre tiszta színgyémántokról van szó. De vannak olyan jegyek, amelyek a természetes eredet ellen szólnak."

Mr. Collins nem akart többet nyilatkozni, de Limában további specialistákat vártak, akik az értékes leleteket nagyítójuk alá szándékoztak venni. A tudósítás optimistán zárult:

 

„ Talán a Cuca templomban most felfedezett, a »napkövek fejének« sírján lévő hieroglifák megfejtése meghozza a rejtvény megoldását és fényt derít a titokra. Cuzeca, a tizenegyedik dinasztia uralkodója, annak a gyémántnak az imádója volt, amiben a napisten szent ajándékát megpillantotta."

 

Egy nevekkel, helyekkel, tényekkel ellátott tudósítás!

A „szintetikus-valódi" gyémántok ellentmondása kiderült a sorokból. A gyémántok vagy „szintetikusak", vagy „valódiak". – Ami engem zavart, mivel Peruban elég jól kiismerem magam, és amit műveltségbeli hiányosságnak tartottam: nem hallottam eddig még Cuca nevezetű inka templomról. Hogy a 11. dinasztia uralkodóját Cuzeca néven adták meg, felületességi hibának véltem: a 11. dinasztia ugyanis 1493 – 1525-ig tartott, és uralkodóját Huayna Capacnak hívták.

De ez keveset számított az izgató tartalommal szemben: mesterségesen előállított gyémántok? Teringettét. Felhívtam a barátomat Rico Mercuriót, aki a Kiribatiba tett utazásra is vállalkozott, és elcsaltam gyémántjai mellől, amiket épp akkor szortírozott és dolgozott fel.

Mi a helyzet a szintetikus gyémántokkal! Léteznek-e? Hogyan állítják elő őket és mennyibe kerülnek? Ezeket a kérdéseket tettem fel neki, és a következőket tudtam meg:

Antoine Laurent Lavoisier (1743-1794), a francia tudományos akadémia tagja volt a modern szerves kémia megteremtője. 1776-ban bebizonyította, hogy a gyémántok szénből állnak, és anyagilag a természetben gyakran előforduló grafittal azonosak. Ez a felfedezés ösztönözte a XIX. század végi és XX. század eleji kutatókat az állhatatos és költséges kísérletezésre, de nem sikerült mesterségesen gyémántot előállítaniuk. Csak 1954-ben sikerült az ún. Belt-műszerrel az eljárástechnikai szabályokat megalkotni, nagy nyomás alatt és magas hőmérsékleten gyémántot szintetizálni. Az eljárás során 1600 °C-on 35 000 atmoszféra nyomásnak tesznek ki egy reagens anyagot. Kémiai katalizátorként nikkelt vagy tantált használnak. Ilyen extrém körülmények között változik át a grafit gyémánttá. A folyamat, világosított fel Rico, nagyon komplikált és költséges, s az így keletkezett gyémántok a valódival nem vehetik fel a versenyt.

Éppen ez volt az, amit hallani akartam. A szintetikus gyémánt elkészítéséhez technikai know-how volt szükséges, amivel az inkák nem rendelkeztek. Ha a Cuca templomban valóban ilyen ragyogó köveket találtak, akkor az inkáknak a legjobb és legmodernebb technikát kell tulajdonítani... vagy elismerni, hogy egy nagyon fejlett civilizáció, a technika elöljáróinak ajándékáról van szó.

Ami engem a cikkből érdekelt, azt eredetileg a La Cronica nevű újságban említették meg. A szerkesztőséghez címzett légipostalevél már úton volt, minden fáradozás honorálását megígértem az eredeti tudósítás megküldése fejében. A megcímzett válaszboríték és a csatolt nemzetközi postai irányítószám ellenére nem jött Limából válasz. Megkérdeztem a Los Angeles melletti Santa Monica „Gemológiai Intézetét", hogy kifejlesztették-e a szintetikus és valódi kövek és imitációk megkülönböztetésének módszerét, érdeklődtem Collins specialitása iránt. Semmi visszhang.

 

MEG TUDNÁ MONDANI, HOL FEKSZIK CUCA?

1980 nyarán tett hosszabb perui tartózkodásom során volt néhány nem tervezett üresjáratú nap, amelyeken nem akartam különösebb dolgot csinálni.

Egyik reggelen, egy végelgyengülésben szenvedő taxin a La Cronica épületéhez mentem. A főszerkesztő szkeptikus barátságossága átváltozott válogatott udvariassággá, amikor virág helyett Bizonyítások című könyvem spanyol fordítását nyújtottam át neki ajánlással. Beszéltem neki a Cucáról szóló cikkről és egy német újságról, amelyben az állt, hogy a La Cronica egyik újságírója információkkal rendelkezik. A főnöknek fogalma sem volt, hívatta a munkatársait. Nagy lárma tört ki, amikor senki nem tudott sem Cucáról, sem a hegyen lévő szintetikus gyémántokról.

– Ez lehetetlen! – vetettem közbe. – Ilyen kövér kacsát április elsején sütnek nálunk, nem nyár közepén!

A füstfelhőn keresztül, amibe vastag cigarettája burkolta, a főszerkesztő tájékoztatott, hogy amióta a lapnál van, ilyen cikk náluk nem jelent meg. Felajánlotta, hogy ad mellém egy munkatársat, akivel átnézhetem az archívumot.

Amikor a melléképület hosszú, keskeny aktákkal, mutatókkal, éves kötetekkel, kartonokkal ellátott polcos termébe értem, minden reményem elszállt, hogy ebben a klasszikus dél-amerikai rendetlenségben eligazodom, de három tekintélyes, az archívumban dolgozó hölgy segítségével mégiscsak sikerült. Mint az én otthoni archívumomban, itt is kétszintes rend uralkodott – egy időrendi és egy szójegyzék szerinti. A La Cronica mellett Lima minden újságja össze volt gyűjtve és rendszerezve.

Előttem hegyek tornyosultak az „archeológia" címszó alatt. A hölgyek és a gyakornok asszisztálása mellett egyetlen jelentés sem kerülte el a figyelmünket. Cucáról nem volt semmi. Létezik egyáltalán Cuca? – derengett bennem. A perui lexikonban nem jegyezték fel, de az ezer inka hely esetében ez nem jelent semmit.

A szállóból telefonon sorra megkérdeztem az általam Peruban ismert archeológusokat, entológusokat és olyan urakat, akik életüket úgymond az inkáknak szentelték. A Huánuco hegyeiben lévő Cuca inka templomot nem ismerte senki, de mindannyian hozzátették vigasztalóan és reményt keltve: Peruban sok inka rom van, amiknek nincs különösebb jelentősége, így nem is kerülnek be az irodalomba.

Mint egy gyermekkortól képzett cserkész, térképet vettem elő. 5000 méter magasságban kellene a német újság szerint a Cuca templomnak állnia, tehát az örök hó birodalmában. Puff. Huánuco 3000 m magasan van, ettől északkeletre emelkedik a Kordillera Blanca, a fehér Kordillera a Huascaránnal 6768 m magasan. Huánuco körül 100 kilométeres légvonalban nincsen 5000 méteres pont, ahol a Cuca templom állhatna. Dupla feltételes mód: nagyon kérdéses.

Az Aero Peru az 50000 lakosú városba hetente kétszer indít járatot. Az idegenvezető, aki egyébként minden kőrakást megtekintésre ajánl, így óv: „A kellemes éghajlata miatt sokra tartott megyeszékhely a felső Huallagánál külföldi turistáknak nem kínál látnivalót." Huánuco nem nyújtott vigaszt, mégis három napig maradtam a Turistas Hotelban. Ez alatt a cégjelzés alatt találhatók az állami hotelek a nagyobb városokban mint Ica, Nazca, Cuzco.

A hotel közelében, egy régi házban van egy múzeum, egy kecskeszakállú, sovány és ideges ember magántulajdona. Négy termében értéktelen ócskaságok – kitömött állatok, köztük egy hatlábú bárány, bárgyú archeológiai figurák, koponyacsontok – voltak kiállítva. Cucáról nem hallott a kecskeszakállú, aki gyűjteményét az országot bejárva vásárolta össze.

Huánuco helyi újságja igény szerint jelenik meg: a szerkesztőnek és a feleségének volt ideje kérdésemet alaposan meggondolni. Nem, Cucáról, templomról, gyémántleletekről nem hallottak, archeológusok sem voltak a helyen, és ásatások már régen nem folynak.

Ördög és pokol, kacsavadászaton voltam?

Este leültem a főtéren egy zöld padra, és közömbösen meredtem a színes forgatagba. A diákok mappákkal és füzetekkel a hónuk alatt boldogan mentek hazafelé. Egyformán voltak öltözve, a lányok fehér blúzt és sötétszürke kabátot, a fiúk fehér inget és szürke nadrágot viseltek. Három, talán 12 éves lány vett körbe engem. Kíváncsi Évák kérdezték, hogy honnan jövök.

Beszélgetésbe elegyedtünk. Több barna arcú, fekete hajú gyerek is csatlakozott hozzájuk. Ők kérdeztek, én válaszoltam. Arra kértek, hogy énekeljem el a svájci nemzeti himnuszt. Megígértem nekik, de csak akkor, ha ők is énekelnek egy hazai népdalt. – A dal, amit spontán énekeltek, nálunk is ismert pánsíp kísérettel: El Condor pasa. Az énekszó kíváncsiakat csalogatott oda, főleg az általam elcsattogott nemzeti himnuszunk. Jó misszionárius lennék, gondoltam egy pillanatra. – Az általános hangzavarban hirtelen bedobtam a kérdést:

– Ismertek egy Cuca nevű inka templomot? Itt kell lennie valahol a ti hazátokban a hegyekben...

A gyerekek üres szemekkel néztek rám, tusakodtak egymás között: nem, Cucáról sohasem hallottak.

Kértem őket, hogy este a szülőket, holnap a tanárokat kérdezzék meg. Ugyanebben az órában ugyanezen a helyen fogom várni őket, és aki közülük meg tudja mondani, hol van Cuca, 10 amerikai dollárt kap. – Ezen az estén viszonylag sok huánucói családban hangzott el a szó: Cuca.

Hogy a következő napnak egy leheletnyi munkát is szenteljek, a Kotos-romokhoz mentem Huánuco városának szélére. A szakirodalomból tudtam, hogy Kotos inkák előtti településnek számít, aminek építőiről semmit, majdnem semmit sem tudunk. A kis dombocskán lévő romhalmazról nincs semmi érdemleges, ami elmondható lenne. Az inkák előtti emberek nem tudtak még monolitokat állítani, kőmasszákat feldolgozni, a technika még nem „csókolta őket homlokon". Ezen a napon én voltam az egyetlen látogató. Az idegenvezetőtől óva, mások nem jönnek Huánucóba, sem Kotosba. Igazuk van.

A késő délutáni randevú a gyerekekkel sem vezetett eredményre. Sem a szülők, sem a tanárok nem hallottak Cucáról. Más inka templomok látogatását ajánlották, de én Cucát kerestem.

 

Végkövetkeztetés:

A komoly német újság szenzációs híre minden alapot nélkülözött. Ha a cikk április elsején jelent volna meg, mosolyognék rajta – mint azon, amit a „Csillag és világűr" nevű újság 1980. áprilisi számában közölt, tiszta tudományosan vélekedve a cím alatt: „Archeológusok La Silla körül". Három akadémiai fényképpel garantálva kalauzolja a cikk az olvasót egy 2400 m magas hegyre, amely Santiago de Chilétől északra, az Atacama puszta egyik nyúlványán van. Ott állítólag a Kolumbusz előtti időkből származó indián települések romjai vannak. A kőrajzok, ún. vertmunkák, egy golyót gyűrűvel, a Szaturnuszhoz hasonló képet ábrázoltak. A cikkben ezt írják:

„Ha kiderülne, hogy a két rajz néhány évtizeddel idősebb, talán idősebb, mint az európai technikai civilizáció, akkor Erich von Däniken írásait, aki sokat kutatott Dél-Amerikában, újabb vitának kellene alávetni."

Az én értelmezésem szerint ez azt jelenti: „Däniken és az általános lefeneklés."

La Sillában csak akkor bukkanok majd fel, ha az ott található teleszkópokon keresztül még nagyobb feneket akarok kerekíteni a dolgoknak, mint amekkorák a világűrben lévő szappanbuborékok.

Minden április elsején engedélyezettek a viccek. Más napokon azonban nem szabad az olvasókat látszólag komoly, de valójában csak szenzációs hírekkel elaltatni. Három példát – mint érték nélküli esetet – lepleztem le. Zsákutcában voltam, de sokkal okosabban fordultam vissza.

 

5. AZ ÍGÉRET FÖLDJÉN?

 

A hit a tudásnak nem a kezdete,

hanem a vége

Johann Wolfgang von Goethe

 

Sok csalogató cél: Mohendzsodáro Pakisztánban, a Kermánsháhnál lévő barlangok Iránban, a Szasszanida város, Ardasír Khurreh, a Jézus-sír Srinagarban – Odüsszeia az autómmal – Mire használhatók a szent tehenek? – Srinagar, Ázsia Velencéje – Salamon, a repülő király Jeruzsálem és Kasmír között-A templomban, amelyben Jézus csontjai nyugszanak – Szanszkrit szövegek ábrázolják a Jézussal való találkozást – Volt-e Parhaspurban 4000 évvel ezelőtt atomrobbanás? – Ami szanszkritul a repülő készülékekről írva vagyon – Félelem Kalkuttában – Egy indiai hallgató mesés ajándéka -A víz természeti hatalma – Politikai hatalom: Forradalom!

 

Indiát és Pakisztánt csak rövid, nagyon rövid látogatásokból ismertem, a történelem előtti városról, Mohendzsodáróról (Pakisztán), valamint az indiai fennsíkon lévő lerombolt templomokról és piramisokról csak az irodalomból tudtam. Sajnos, sohasem voltam ott elég hosszú ideig ahhoz, hogy vidékre is elmenjek. Korábbi látogatásaim csak városokra szorítkoztak, s azok közül is csak olyanokra, amelyek repülővel is elérhetőek voltak. Talán sohasem mentem volna vidékre, ha egyidejűleg több indok nem késztetett volna rá. Sejtetésekből megtudtam, hogy Indiában van egy Jézus-sír. Nyugtalanító hír. Egy másik ok, a kiadóm, Ajitt Dutt írt Kalkuttából, hogy a régen tervezett látogatásom épp időszerű lenne, s ha már megyek, vigyek magammal egy hordozható írógépet is, egy „portable"-ot, amit ő eddig még, sajnálatos módon, nem tudott megszerezni.

Életemben gyakran volt a véletlen és a szerencse döntéssegítő az olyan helyzetekben, amelyeket maga az ember nem befolyásolhat. Indiai kiadóm invitálására még nem válaszoltam, amikor a postás Teheránból hozott egy levelet. Dr. Kamii Botosha írt – hosszú éveken át hűséges levelezőpartnerem –, aki épp most tért vissza egy sivatagi kirándulásból, amely Perzsia nyugati részébe, Kermánsháh városába vezetett. Ott, tudósított a levélben, kő- és barlangfeliratok százait olvasta, amelyek az én értelmezésem szerint őt repülő lényekre és asztronautákhoz hasonló figurákra emlékeztették, olyanokra, amiket már én is bemutattam könyveimben*. A barlangokat csak a bennszülöttek ismerik, archeológiailag szűz kutatási terület.

Dr. Botosha szerint utazhatok akár egy helyi járatú repülővel is, ha nincs kedvem a hosszú teveúthoz.

Gondolkodtam. Mohendzsodáro rommeséje Pakisztánba hív, míg a dr. Botosha által nagyra becsült barlangok pedig Irán nyugati részébe csalogatnak, légvonalban mindössze 150 kilométerre az iraki határtól. A földgömbön mindez kicsinek és majdnem egymás mellettinek tűnik, de valójában a két cél között 2500 kilométer a távolság légvonalban. A térképet fürkészve egy sor engem izgató, archeológiailag érdekes pontot fedeztem fel, melyek mindegyike a pakisztáni és az iraki határ közötti szakaszon helyezkedik el.

A következőket jegyeztem fel:

– Dél-Iránban, Soghum völgyében van Tepe Yahya, mely bár 6000 évvel ezelőtt az Elamita Birodalom központja volt, valójában csak az i. e. 3. évezredtől játszott fontos szerepet. Tepe Yahyában találták meg a legrégebben keletkezett írásos táblákat, régebbieket még a sumerokénál is. Egy amerikai-iráni ásatást végző csoport 1971-ben megállapította, hogy a hely állítólag már i. e. 4000 körül fontos kereskedelmi központ volt. Ezt támasztották alá az ott talált leletek is, ugyanis az írott táblácskák áruk ki- és beviteli engedélyeinek bizonyultak. Néhány száz pecsétet s számos, rejtélyes motívumú agyagcserepet vettek ki a romhalmazból. Kétségtelen: Tepe Yahya megér egy utat.

 

*EvD: Világom képekben

 

– Nem egészen 100 kilométerre a mai Shiráz városától, Firuzabad fennsíkján, egy régi Szasszanida város található, aminek a neve Ardasír Khurreh. Mindössze ennyit tudtam erről a 2,16 kilométer átmérőjű kerek városról, s azt is csak a leírások alapján. Ardasír Papakan, a Szasszanida-házból való építő, egy útkereszteződéssel a várost négy nagy részre osztotta, és a kozmosz képmásának tekintette, melynek közepén egy 30 méteres torony állt ajtók és lépcsők nélkül. A különös építmény célját illetően még ma is gondolkodnak az archeológusok. Ez a körfalu mindig is izgatott engem, de onnantól kezdve, amikor megtudtam, hogy a Szasszanidák elődjei, a Parthusok ismerték az elektricitást, sőt alkalmazták is, még az eddigieknél is jobban. A Parthusok egyik elektromos eleméről, ami a bagdadi múzeumban áll, már én is tudósítottam egyszer.*

A Jézus-sír Kasmírban, Mohendzsodáro romjai, Tepe Yahya, a régi város, a Szasszanidák Ardasír Khurrehje, s a Kermánsháh barlangjai mind olyan vonalat adtak, amit egy úttal meg lehetett csinálni. Az útiterv gondolatban már elkészült. Egyetlen dolog maradt hátra: oda kellett mennem – de hogyan?

 

BONYOLULT ELŐKÉSZÜLETEK

Ennél a hosszú, meglepetésekkel szolgáló útnál aránytalanul több csomagot kellett elkészíteni, mint a szokványos vállalkozásoknál. Indiában és Pakisztánban az útviszonyok – néhány kellemes kivételt csak a nagyobb városok jelentettek – ugyanolyan rosszak, akárcsak a dél- vagy közép-amerikai fejlődő országokban. A nagyvárosokon – szemfényvesztő óriási kőrengeteg millió ember tolongásával – kívüli ócska útkereszteződésekkel sem lehet mit kezdeni. A terepjáró elviselhetetlen, már ha egyáltalán lehet bérelni.

Ha Svájcból a saját kocsimmal utazom, nem elég négy hónap az oda-vissza útra. Helyi feltartóztatást és lehetséges politikai zavargásokat is beleszámolva egy fél évet kell számolni, de ennyi időm nincs rá. Hogyan lehetne az időráfordítást lecsökkenteni? Rövid számolás és töprengés után csupán egyetlen elfogadható megoldás kínálkozott: vásárolnom kell egy Range Rovert a British Leylandtól, s azt hajóval vagy repülővel előreküldeni, hogy a landolási helytől a céljaimat minél hamarabb elérjem, és hogy aztán négy szolid keréken térhessek haza Svájcba... célállomásaim vonalán keresztül.

A Range Rover vásárlása csak egy telefonomba került, s két héttel később imponáló nagyságban és masszivitásban már ott is állt a házam ajtaja előtt. Ez az autó gyorsabb, mint a Jeep, négykerék-meghajtású, differenciálzáródással ellátott, tágassága pedig sok helyet és komfortot kínál. A műszaki leírással visszavonultam a remetelakomba, s hamarosan felfedeztem – a hegy és sivatag járására nézve – az autó

 

*EvD: Emlékezés a jövőre, 1968.

 

„Achilles-sarkait". Mi van, ha a benzinpumpa kicsi? Vajon találok-e a 3046000 km²-nyi országban, ahol több mint 500 millió ember él, ha szükséges, pótpumpát. Elég-e a normális elemkészlet? Védettek-e a csapágyak a finom sivatagi homok ellen? Mi van a gyújtótekerccsel, az olajszűrővel, az ékszíjakkal és a tömlővel? Egy jó szellem olyat súgott nekem, amin a barátaim csak gúnyolódtak, ugyanis nem elég, hogy mindent duplán szereztem be, mindezek mellett még egy vontatókötelet is magammal vittem, amelynek segítségével veszélyhelyzetben a sárból és a szemétből majd kihúzathatom a kocsit. Hogy mit csináltunk volna később a vontatókötél nélkül, kétséges. Talán örömet szereztem volna kritikusaimnak, ha nyomtalanul eltűnök, de szerencsétlenségükre, nem tűntem el.

Az, hogy a külföldi úthoz mindenkinek útlevélre van szüksége, a turizmus évszázadában már közhelynek számít. De az, hogy az autónak is nemzetközi útlevélre, a Carnet de Passagesre van szüksége, már kevésbe ismert. Jelentős kaució elhelyezése ellenében kitöltik az útlevelet: a kaució biztosítja, hogy a járművet útközben nem adják el. 1961. június 8-i megállapodás szerint az illetőségi ország kereskedelmi kamarája kiállít egy „szakmai felszerelésről szóló átmeneti beutazási engedélyt". Hogy a nemzetközi egyezményekben ez a papír, amire rányomtatták, semmit sem ér, azt természetesen csak később tudtam meg.

Mielőtt a Párizs melletti Orly repülőtéren a Range Roverünket az Air Francé egyik Karacsiba menő gépére feltették volna, a benzintankot kiürítettük, a kerekekből a levegő felét kiengedtük, az elemeket kikötöttük. Megkértem a szállítási főnököt, hagyja meg az Air Francé irodájában, Karacsiban, hogy a Range Rovert a megérkezés után állítsák árnyékba, hogy a nagy hőség a szükséggyógyszertárunkat nehogy tönkretegye.

Majd láttuk, amint megrakott autónk, melyet egy konténerben helyeztek el, a gép rakterében eltűnik.

Viszontlátásra Ázsiában!

 

VISSZA AKAROM KAPNI AZ AUTÓMAT!

Január 16. Röviddel éjfél előtt landoltunk – egy Lufthansa DC-10-essel – Karacsiban... a fojtó, nedves levegőjű üvegházban.

Bár legalább félszáz fehérbe öltözött vámos előtt álltunk sorban, mégis sok időbe került, míg útlevelünkbe a pecsétet belenyomták. Három óra körül kerültünk a szállodába. Másnap reggel hozzuk el a Range Rovert.

Január 17. Az Air Francé ügyintézője Mr. Lakmiehrhez, egy szikár pakisztánihoz küld, azzal, hogy majd ő segít nekünk a vámnál. Miért? Hiszen van Carnet de Passagesünk. Ő azonban rögtön az A nyomtatvány után kérdez. Nincs, nem is ismerem, mondom, miközben megmutatom neki a Carnetet.

Ez nem jelent semmit, és különben is már éjszaka be kellett volna mutatnunk a kocsit, mondja Mr. Lakmiehr. Erre én tájékoztatom, hogy az autó nem velünk – Willi Dünnenbergerrel, a titkárommal és velem – utazott, hanem napokkal korábban, a szállítójáraton jött. A pakisztáni mulasztásunkat kellemetlen dolognak tartotta. A reptéri vámhoz mentünk, ahol a nevemben írt egy levelet kb. ezzel a tartalommal:

„Mélyen tisztelt és igen tisztelendő váminspektor úr!

Én, Erich von Däniken, svájci állampolgár, XY számú útlevéllel, múlt éjjel érkeztem, és elmulasztottam az autómat rögtön megérkezésemkor bejelenteni. Őszintén sajnálom, és kérem önt, hogy mérhetetlen nagyvonalúságában nézze el nekem ezt a hibát, és egy A nyomtatványt a részemre kiadni szíveskedjen."

Három óra múlva megkaptam az A nyomtatványt, amit harminc másodperc alatt ki is töltöttem. Mr. Lakmiehr ezután egy irodába kísért bennünket, amelyben hosszú sorban állás után rányomták az A pecsétet a nyomtatványomra. A pakisztáni intett, hogy kövessük egy másik irodába, ahol azután az első pecsétet egy másodikkal erősítették meg. A hivatalok nyitott pajták, melyeknek a teteje alatt fáradt ventilátorok zúgnak. A helyiségekben macskák üldözik az egereket és patkányokat, amelyek szép számban vannak itt.

Az A nyomtatvánnyal a kezében, melyet mint egy győzelmi okiratot lebegtet, Mr. Lakmiehr egy végtelen utcán át a reptér másik oldalára vezet bennünket. Miért nem taxival megyünk? Segítőnk némán egy távoli, napfényben izzó épületre mutat. Teljesen el vagyok keseredve, és nem rejtem el bátortalanságomat sem. A pult mögötti ember azonban mosolyog. Bocsánatot kér, széket hozat, megnézi az útlevelemet, aláírást kér, és átnyújtja az autókulcsot. Na végre! Boldog vagyok, mert a célnál érzem magam.

Mr. Lakmiehr azonban újabb vándorlásra hív. „Miért? Hová?" kérdeztem, mire azt a választ kaptam, az autó még a vámterületen áll, s még egy vámügynökre van szükség, hogy kiválaszthassuk. Őt a reptéren keresztüljutva, a diagonál végénél találtuk meg. Barna arcával ránk mosolygott, és biztosított minket afelől, hogy a dolgot a kezébe veszi, de sajnos, csak holnap, ugyanis ma már késő van. Így aztán dolgunk végezetlenül 25 kilométert utaztunk vissza a szállóba, és közben káromkodtunk.

Január 18. Pontban kilenckor a reptéren vagyunk. Mr. Lakmiehr egy köteg nyomtatványt lóbál a kezében, s azt mondja, fél éjszakát dolgozott rajta.

– Hol az autóm? – zárom le az öndicséretözönt, mire a mister megkér minket, kövessük egy óriáspajtába. Már messziről látom az elkerülhetetlen, végtelen embersort. Dacosan elmegyek mellette, s odalépek a pultnál lévő első emberhez:

– Bocsásson meg, de messziről jöttem ide, és gyorsan tovább kell utaznom. Minden nyomtatvány ki van töltve. Itt az A nyomtatvány, a Carnet... – A fehér ruhás férfi rám mordult:

– A Carnetet nem a reptéren érvényesítik, hanem az úti vámhivataloknál vagy a kikötőben. Az autók ugyanis normális esetben nem repülőn érkeznek.

Ha nem folyt volna rólam már eddig is az izzadság, akkor most leizzadtam volna. A mostanra igencsak lecsendesült Mr. Lakmiehr, Willi és én másfél óra alatt átutaztunk Karacsin, hogy aztán a kikötőben lévő vámházba mehessünk, egy hatalmas terembe, egy óriási irodába, ahol száz pultnál száz hivatalnok állt. A mennyezeten – volt időm megszámolni – 41 haszontalan, lomha ventilátor zúgott. Itt még sohasem hallottak a nemzetközileg érvényes „Carnet de Passages"-ről. A kétségbeesett ember bátorságával teljes erőmből belekiabáltam a hangzavarba:

– Van itt valaki, aki a Carnet de Passagesért felelős?

A hatás abnormális volt. Hirtelen teljes csend lett. Az urak abbahagyták munkájukat, s rám meredtek. Hátul, egész hátul, felemelkedett egy kopasz, szemüveges ember.

– Ön az illetékes? – kiabáltam oda neki.

Láthatólag borzasztóan megijedt. Haragosról barátságosra váltottam, illendően megszólítottam, engedélyt kértem, hogy leülhessek, majd szelíden elmondtam, hogy két napja keresem az autómat, s ezt a színházat nem akarom tovább csinálni. A kopasz azt mondta:

– Az autója két órán belül a szálló előtt fog állni!

Csak a megfelelő embert kell megtalálni! Kiadott még Mr. Lakmiehrnek három új nyomtatványt és néhány utasítást, miszerint nézze meg az autót a reptéri színben, aztán a nyomtatványokkal jöjjön vissza, hogy az autót a rendelkezésemre bocsáthassa.

Mr. Lakmiehr biztosított afelől, hogy most már csak egy hivatalnokra lesz szükségünk, aki a kocsit megnézi, aztán már mehetünk is vissza a kikötőbe. Újra keresztülrobogtunk a városon, s máris a vámházban álltunk. Boldogan mentem a kopaszhoz:

– Voilá! Itt az A nyomtatvány, s még három további. Nyomja rá a bélyegzőt!

Olyasmit láttam ekkor, amit még soha. A kopasz fej berovátkolódott. Nem, mondta félénken, ő nem tehet fel pecsétet, ehhez inspektor kell. Lakmiehr úrra a legcsúnyább pillantásomat vetettem.

– Hol áll a kocsija? – kérdezte a váminspektor a négyes épületben.

– Egy tárolóban – válaszoltam.

Ebben nem ő az illetékes, sajnálkozott az inspektor, a tárolásért felelős a rendőrséghez tartozik. A rendőrség azonban lerázott bennünket: a kolléga információja téves, a kocsimért a szállításjóváírási csoport a felelős, a hetes teremben, ott megkapom a „szabad" jelzést, s már be is szállhatok az autóba.

Hetes terem. Fecsegő inspektorok. Odalépek egy csoporthoz:

– Uraim, én becsülöm az önök vendégszeretetét, de ami itt megy, az meghaladja minden idegi kapacitásomat. Ki hallott már önök közül a Carnet de Passagesról?

Vállvonogatás. Megmutatom a nyomtatványokat, és megkérem őket, hogy az utolsó, döntő pecsétet nyomják rá. Egy fehér ruhás velem jön a tárolóba.

Végre újra látom a Range Roveromat! Egy emelvényen, két méterrel fölöttem, még mindig a kék gurtnival rögzítve. Az inspektor csóválja a fejét:

– A kocsinak le kell kerülnie! Hogy nézzem így meg?

– Mindent, amit önnek tudnia kell, a Carnet tartalmazza -mondom.

– Tudja bizonyítani, hogy az abban lévő adatok megegyeznek az autóéval?

Felmászom az emelvényre, bal kezemben a papírokkal. Tekintete elől elbújva, egy kis habozással, mintha csak a kocsiról olvasnám le őket, lekiabálom az inspektornak az adatokat. Még egy pillantást vet az autóra, és ráírja ákombákomját a nyomtatványra. A dolog el van intézve.

Megkérdezem a tároló őrétől, ki emeli le az emelvényről az autómat. Egy házacskába küld, ahol egy férfi alszik. Szelíden felkeltem és elmondom neki, hogy a kikötőbe megyek, a „szabad" jelzésért, ő addig legyen szíves, vegye le az emelvényről az autót, bőségesen megjutalmazom érte.

Ismét keresztülrobogunk Karacsin. Odamegyek a vámhivatalban a kopasz fejűhöz:

– Így! Itt van minden nyomtatvány. Minden lepecsételve, semmi sem hiányzik!

Nevet és egy széket tol alám. Van-e két percem... Azon már nem múlik. Két órát vártam. 19 óra körül le lett pecsételve a Carnet de Passagesom.

Mr. Lakmiehr csendben csak annyit mondott, most már értelmetlen a reptérre menni. Ez volt az egyetlen kijelentés, amit ma, a pecsét utáni hajsza alatt mondott.

Január 19. Reggel nyolckor barátságosan integet be hozzánk Mr. Lakmiehr, s közli, most már csak egy „Gate-útlevél"-re van szükségünk. Mi az? – kérdezem. Új akadályokat gyanítok. A tárolót, sóhajt Mr. Lakmiehr, az utca felől barikádokkal biztosítják, katonai kordon védi. Ahhoz, hogy ki tudjunk jönni, szükség van a „Gate-útlevél"-re.

Amikor délutánig senki sem akarta azt az átkozott papírt kiállítani, azt mondtam, most már a tárolóba megyek, beülök a kocsimba, és átszáguldok a barikádon. Mr. Lakmiehr, aki közben a szívébe fogadott, megesketett, hogy ezt nem teszem meg, mert a katonák azonnal lőni kezdenének, s neki kellemetlenségei lennének az Air France-nál, ugyanis ők bíztak engem rá. A tárolóba mentem.

A Range Rover még mindig az emelvényen állt. Munkásokat kértem, akik segítenek nekem. Hosszú terefere után három férfi végre kényelmesen bár, de elkezdte leoldozni a kék gurtnikat. Öt órakor újra a földön volt az autó. Ám a benzintank üres volt, az elemek kikötve, fél légnyomás a kerekekben – Orlyból ránk maradt működésünk eredménye! – Megkértem egy taxist, hogy vegyen valahol egy kanna benzint, aztán kipakoltam a szerszámokat, és miközben Willi a kerekeket pumpálta fel, megcsináltam az elemeket. Hét órakor jött vissza a taxis. Addigra véget ért a munkaidő a reptéren. Elmenetelre már nem lehetett gondolni.

Január 20. Nyolc órakor a reptéren. Kérdés Mr. Lakmiehrnek:

– Megvan a Gate-útlevél?

– Nincs – köhög –, mert azt csak a reptér igazgatója adhatja ki, s ő a hét végén elérhetetlen.

Hogyhogy a hét végén? Ma már szombat van?

– Hol lakik az igazgató?

A kérdés a pakisztáni elevenébe talált. Az egy nagy ember, hétfőig várni kell. Felhajtottam – egy köteg készpénz ellenében – a mindenható címét. Egy legalább 30 kilométeres taxiút után megálltunk egy villa előtt, amihez csodálatos park tartozott. Egy nő, fátyollal az arca előtt azt mondta, az igazgató házon kívül van.

– Jó – mondtam –, akkor várok a parkban, amíg visszajön.

Egy idő után egy fiú akart letelepedésemnek véget vetni. Átnyújtottam neki három könyvem angol fordítását, és kértem egy kétperces beszélgetést a főnöktől. – Beengedtek, mire én ecseteltem négynapos harcomat az autómért, és kértem az aláírását a Gate-útlevélre, hogy végre rendelkezhessem a tulajdonommal, szabadságommal és értékes időmmel. Az igazgató fogta a lapot, zöld filccel valami megállapíthatatlant vésett rá, és szó nélkül átnyújtotta. Talán a hét végén nem beszél.

Mr. Lakmiehr az igazgatói aláírást csodajelként fogadta.

Gyerünk! Be a kocsiba, el ebből a nyomtatványpokolból. Elmentem a barikádig. A katona azt akarta tudni, mi minden van az autóban. Olyan hangsúllyal beszéltem vele, mintha az ő sorsa miatt aggódnék, nem akarnék gondot okozni neki, ugyanis az autó a legfelső hatóságok által lett szabadon bocsátva. A katona bement az őrházba. A barikád felemelkedett. Automatikusan!

Szabadok voltunk. Négy és fél nap, 23 iroda, 23 aláírás, és több mint 300 kilométer taxiút után.

 

UTAZÁS SRINAGARBA

Első részcélnak a nyugat-pakisztáni Lahore-t jelöltük meg, az 1,3 milliós várost, fontos ipari és kulturális centrumot, a híres Pandzsáb Egyetemmel.

Haidarábádig a térkép – az Indus alsó szakasza mentén – egy 150 kilométer hosszú utat ígér, melyről a pakisztániak Super-highwayként rajzanak. Karacsiból, a nyomornegyedektől a díszútig, egy taxis segítségével jutottunk ki. Ez egy keskeny aszfaltozott országút. Noha minden autóablak nyitva volt, a belső hőmérő 41 fokot mutatott.

Haidarábádnál az Indus egy kilométer széles, s bár a vize zavaros, barna leves, csak ez teszi az országot élővé.

Noha dél már régen elmúlt, a hőség egyre elviselhetetlenebb volt. Negyven kilométeren keresztül csak kis lélekszámú településeken haladtunk át, ahol bodegákban frissítőt – persze, csakúgy, mint a világ minden részén, Coca-Colát – kínáltak. Ezen a délután fejenként legalább 14 üveggel ittunk meg, ennek ellenére mégis a szájpadlásunkhoz ragadt a nyelvünk.

Pakisztánban az autóbuszok rikító színűek, karácsonyfadíszekkel felékesítettek, túlzsúfoltak, mintha az Indus-völgyből mindenki útra kelt volna. Az utcai forgalomban kecskenyájak, tevekaravánok is részt vesznek, csakúgy, mint a bivalyok és az ökrök által húzott kordék. Az út mentén főznek, imádkoznak és alszanak. Sok utazó viszi magával az ágyát: egy faállványt, amelyre keresztben zsinór van kötözve. Igazán praktikus dolog, mert akadálytalan szellőzést ígér, ami kétségtelenül jobb közérzetet biztosít ezeknek az utazó embereknek.

A buszok dízelolajjal mennek, így a kipufogóból olyan fekete csíkot eregetnek, ami a nyugati környezetvédőket biztosan rögtön tiltakozó felvonulásra csalogatná, bár itt az éghajlat az ilyen tevékenységekre nézve igencsak túl megterhelő. Felvonulást csak ott csinál az ember, ahol ez nem túl megerőltető, ahová saját autóval mehet, hogy a nagy csata után ismét kényelmesen hazatérhessen.

A tiltakozáshoz bizonyos komfort kell. Már Lenin is azt tanácsolta, hogy a demonstráció résztvevőinek meleg ételt készítsenek, mert üres gyomorral rosszul lehet az éhség ellen tüntetni.

Magánautó alig van. Lahore-ig az 1300 kilométeres szakaszon is, csupán négyet számoltunk össze. Ezért van minden benzinkút-állvány olajra berendezkedve, még éppen akkor is, ha benzint hirdet. Rettentően vigyázni kell, hogy a fiúk nehogy valami – a motor számára – használhatatlan keveréket tegyenek a tankba.

A nappali forgalom is igénybe vette a figyelmemet, de az éjszakai még ennél is rosszabb volt: az utca közepén teljes fénnyel buszok robogtak. Tevék, ökrök, bivalyok, kecskék kivilágítás nélkül vándoroltak a sötétben, semmiféle közlekedési szabályt nem ismerve. Az úttest kivételével mindenütt embercsoportok aludtak. Ha a fény elvakított, vagy megállni lehetett, vagy a mezőkön menni tovább.

Éjjel háromkor értük el Multánt, azt a 350000 lakosú várost, amely a Csinabnál, Elő-India öt hegyvonulatának egyikénél -amelyből a Himalája is ered – terült el. Érdekes módon egyetlen keresztrejtvénynél sem jutott eszembe eddig a neve.

A szállóban a fojtó nedves levegő miatt nem tudtunk aludni. A ventilátor kilehelte a lelkét, csakúgy, mint ahogy mi is.

 

MIRE JÓK A SZENT TEHENEK?

Csak az iránytű és az orrunk után mehettünk, mert a feliratok az arab írás perzsa variánsában – nasztaligul – voltak kiírva. Felvilágosítást nem tudtunk kérni, mert a pakisztániak vagy a 32 dialektusuk egyikét, vagy legjobb esetben is a hivatali nyelvet, az urdut beszélik, amit mi persze nem értettünk. Vigasz: Lahore-tól – ami indiai-pakisztáni határváros – már sikerült valahogy az angollal elboldogulnunk.

Kilenc óra körül egy kovácsoltvas kapuhoz, a Frontier of Kasmírhoz jutottunk, majd 500 méterrel távolabb elértük az összehasonlíthatatlanul nagyobb, India színeiben pompázó vaskaput: Welcome to India.

A 250 kilométer hosszú díszút – Elő-Indiában Wagahtól Dzsammuig – csupán annyiban különbözik a pakisztánitól, hogy az ottani állati közlekedőkhöz csatlakozik a tehén is, méghozzá elképzelhetetlen mennyiségben. A teheneknek mindig, mindenhol elsőbbségük van, s ők élvezik is ezt a megadott szabadságot. Ha nekik úgy tetszik, csapatostul lefekszenek az úttestre. Lassan elkezdi az ember egyre jobban gyűlölni ezeket a kedves barmokat.

Alkalomadtán aztán a szent tehenekről megtud az ember egy egész sereg adatot, és jócskán megváltozik az előzetes véleménye. Pl. amikor én kifejtettem, hogy a „szent teheneket" le kellene vágni, azt mondták nekem, hogy ezek a nyomorult sovány teremtmények a mindennapi életben fontos és pótolhatatlan szerepet játszanak. Hogyan? – és közben a svájci mezők csodálatosan kövér, jó tőgyű teheneire gondoltam. Az India utcáin lévő sovány tehenek naponta ugyan csak fél liter tejet adnak, de ez egy olyan országban, ahol az éhség az embereket árnyékként követi, igen fontos étkezési rész. – Már rég megfigyeltem, hogy a nap által kiszárított tehénürüléket gondosan összegyűjtik, s tüzelnek vele, az azonban mégis meglepett, hogy az ürülék jobb fűtési értékkel rendelkezik, mint pl. a nyugatnémet szén. – Aztán eszembe jutott a harmadik ok, amiért a tehenek jelenléte minden utcán szükséges: a szemétből mindent felfalnak, ami még emészthető, tehát szemétszállítók és higiéniafelelősök! – És miért szentek? Mert a hinduizmus szigorúan tiltja a tehén megölését, és ezen a vallásos törvényen több mint 300 millió ember őrködik.

 

SRINAGAR!

Dzsammuból már látni lehet a Himalája óriási hegytömegét. Dzsammunak több mint 3 és fél millió lakosa van. Télen ez Elő-India fővárosa, nyáron azonban Srinagar. Ez a hivatali átköltözés érthető, ha az ember Dzsammuba januárban érkezik, mint ahogy mi is. A forróság már teljesen ledöntött bennünket, ezért nagyon örültünk, amikor Srinagarba értünk, arra a vidékre, amelyet az útikalauzok „ázsiai Svájcnak" neveznek.

Este már alig vártuk, hogy az 1768 m magasban, frissítő levegőt lélegezhessünk be.

Ez a reményünk azonban minden kilométerrel fogyott: soha ennyi katonát nem láttam még menetelni. Ezek a kolóniák sem ijeszthetik meg vagy zavarhatják el a teheneket. Talán – és akkor valóban „szentek" – a háborút is képesek megakadályozni.

Tibeti jellegű hegyi falvak mellett kanyarogtunk. Az indiai völgy üvegházlevegője eltűnt, s ez a fűszerezett, tiszta hegyi levegő a fedélzeti hangulatot is emelte. A Himalája előhegyeiben voltunk.

Srinagar!

Ezt a várost túlzás nélkül nevezhetjük „Ázsia Velencéjének". A várost sok kanális szövi át, amelyek hemzsegnek a csónakoktól, gondoláktól, kikötött házi csónakoktól, különösen a Dal-tón, amely a várost keleten határolja. Srinagar a 34. szélességi fokon van, tehát ott, ahol Gibraltár vagy Damaszkusz. A nyári középhőmérséklet 30, a téli 3-4 fok körül van.

Srinagar a Wular-tó és a Kasmír-völgy kijáratánál fekszik. Ezt a völgyet „földi paradicsomnak nevezik. És nem is alaptalanul, ugyanis a korábbi uralkodók különleges szépségű parkokat telepítettek szokatlan virágpompával s fahidakkal, amelyek alatt patakok folydogálnak.

Bármily vonzónak is tűnik, ez csak a látszat. Ebben az üdülőparadicsomban sincs rend: itt fenn is ugyanolyan fojtogató szemétszag van, mint lenn a völgyben. A legalapvetőbb higiénia is hiányzik. Noha az ivóvizet szűrik, mégis sárga a színe. Undorító.

Itt, ahogyan azt máshol is sejtik, a segélyküldemények értékes csomagjai értelmetlenül tönkremennek, a gyógyszerek megromlanak, mert nincsenek hűtőszekrények. Ha van is néhány, az sem működik. Születéstől fogva a piszokban élve a bennszülöttek a baktériumok és az ártalmas vírusok ellen immúnisak – csak idegenek számára jelentenek veszélyt. Életveszélyt. Ha ezt a csodálatos tájat, ahogyan azt tervezik, a devizahozó világturizmus számára meg akarják nyitni, akkor sok tennivalójuk lesz még.

A lakosság azonban szorgalmas. A termőföldeken és az üzemekben a gyerekek már 6 éves kortól dolgoznak. Középkor! – A benzinkútnál a 12 éves Mahmud szolgált ki, egy kedves fiú. Pontosan végigkérdezett minden szervizajánlatot, majd amikor benzinen kívül semmit sem akartam, megkérdezte, egy kislánnyal szolgálhat-e.

– Miért nem jársz iskolába? – kérdeztem.

– Nincsenek szüleim – válaszolta –, de valamiből mégiscsak meg kell élnem. Valóban nem kér kislányt?

A kisfiú csalódott volt, amiért egy gazdag külföldi – az idegenek mind gazdagnak számítanak – elutasította az ajánlatát.

 

ÖSSZEHASONLÍTÁSOK

A kasmíriak és az izraeliek közötti hasonlóság igencsak meglepő. Hasonló felépítésűek, ugyanolyan mandulaszeműek, hasonló az orruk. Itt is körülmetélik a fiúkat. Mint Izraelben, a halottakat itt is kelet-nyugati irányban temetik el. Mint az izraeliek, a férfiak itt is a fejük hátsó részén viselt kis sapkát, kipát hordanak.

Kasmír hó nélküli völgyén keresztül vezető utunk alatt mindig az volt az érzésünk, hogy bibliai tájon járunk, és az Ótestamentum bibliai emberei között élünk. Maga a nyelv is sok hasonlóságot mutat az óarámival, a nyugatsémi legidősebb ágával, azzal a nyelvvel, amelyet Jézus és a tanítványai is beszéltek.

Mutatok néhány példát:

 

Héber (arámi)                    Kasmír                                   jelentés

       akh                                  akh                                       egyedül

       ajal                                  ajal                              halál

       awa                                    awan                                    vak

       ahad                                   ahad                                     egy

       hamad                             humaham                               lárma

        loal                                      lol                                   szeretet

       qatal                                    qatal                                 gyilkos

       qabar                                  qabar                                     sír

 

AMIRŐL A KASMÍRI LEGENDÁK TUDÓSÍTANAK

Túl sok izraeli-kasmír közös vonás van ahhoz, hogy ezeket csak a véletlennel magyarázzuk.

A kasmír nép által lerögzített legenda szerint a Kasmír-völgy volt az ígéret földje, amelyet Mózesnek és Izrael gyermekeinek ígértek, s a kasmíriak pedig Izrael egyik törzsének leszármazottjai. Ami itt népi hagyományként van elkönyvelve, az azonban mégis meglepő: a kasmíriak szerint a 40 éven át tartó kivonulás – a bibliai történettel szemben – Egyiptomból nem a sínai pusztába vezetett és utána végállomásként Palesztinába! A kivonulás Egyiptomból szerintük valójában (a mai) Jordánián, Szírián, Perzsián, Afganisztánon s Pakisztánon keresztül Kasmír fennsíkjára volt tervezve.

Ezt a változatot is érdemes fontolóra venni, mert ennek, ha a térképet nézzük, több értelme van, mint a tömeg zavaros és cél nélküli mozgásának a pusztában az előbbi irányban. Ha figyelembe vesszük a kasmíri hagyományt, akkor a harcok és csaták, amelyeket a zsidók 40 éven át folytattak: értelmet nyernek. Mert ugyan milyen harcokat kellett volna folytatniuk a sínai pusztában való menetelés alatt? Ott nem voltak ellenséges, idegen népek. A kasmír felé vezető hosszú kivonulás alatt azonban a vándorló zsidóknak sok ellenségen kellett átverekedniük magukat, ugyanis az országhatárok, amit errefelé vándorlásuk alatt elértek, királyok fennhatósága alatt álltak, és a szomszéd nép ellen, akik egész pereputtyal, szekerek és barmok kíséretében benyomultak, minden bizonnyal fegyverbe szálltak.

A kasmíri legenda azt is elmondja, hogy Mózes az ő fennsíkján halt meg. Itt működtek a próféták, s itt volt Salamon trónja is, mondják a hagyományok. Ennek a legendának megfelelően a Srinagarnál lévő házhegyet még ma is Takht-i Suleimannak, vagyis Salamon trónjának hívják. Mózes sírja pedig – mint ahogy azt minden kasmíri tudja – 30 kilométerre délnyugatra Srinagartól, a Booth hegyen terül el! Palesztinában nincs Mózes-sír. Ezt a tényt a Biblia is elismeri:

 

„Az Úr így szólt Mózeshez: Ez az a föld, amit Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak ígértem, mikor ezt mondtam: utódaidnak adom azt«. Megmutattam ezt a szemeidnek, de te nem mehetsz be oda. És Mózes, az Úr szolgája meghalt Moáb földjén, Béth-Peórral szemben, és senki sem ismeri a sírját eddig a napig." 5Móz 34.

 

Mi lenne ha...

Tegyük fel, hogy Mózes a zsidókat nem Palesztinába, hanem Kasmír fennsíkjára vezette. A bibliai hagyomány úgy tartja, hogy Mózes az Úr megbízásából cselekedett, ugyanannak az Úrnak a megbízásából, aki a támadó egyiptomiakat megsemmisítette, aki a zsidók előtt fehér felhőbe burkolva vonult, és éjjel vörösen világított. Hosszú útjukon gondoskodott a zsidóknak mannáról, hogy az asszonyok, férfiak s gyerekek a pusztában meg ne haljanak. Elég sok sivatagon át lehet Egyiptomból Kasmírba kelni. De vajon miért akarta volna az Úr a zsidókat Kasmírba irányítani?

 

A ZENDÜLÉS, AMIRŐL HÉNOK TUDÓSÍTOTT

Eszembe jutott a zendülés, amiről a vízözön előtti Hénok próféta tudósított – a 200 „angyal"-nak az „Úr" elleni lázadásáról. Apokrif (gör. „elrejtett iratok") könyvének 6. fejezetében így tudósít Hénok próféta:

 

„Miután az emberek fiai elszaporodtak, szép és kedves lányaik születtek azokban a napokban. Amikor az angyalok, az ég fiai látták, megkívánták őket és így szóltak egymás között: »Nos, feleségeinket az emberek lányai közül akarjuk választani, és úgy gyereket nemzeni.« Semjasa, a felettesük így szólt: »Attól félek, ezt a tettet nem vihetitek végbe, úgyhogy nekem egyedül kell bűnömért vezekelnem.« Akkor azt válaszolták neki mindnyájan: »Esküt teszünk és átok alatt kötelezzük magunkat, hogy ezt a tervet nem adjuk fel, hanem az eltervezett dolgot véghezvisszük.« – Megesküdtek és átok alatt elkötelezték rá magukat. Összesen 200-an voltak akik Jareds napjaiban Hermon hegyének csúcsáról lejöttek. Azért nevezték Hermon hegyének, mert azon esküdtek meg és kötelezték el magukat átok alatt. Csábítóik nevei: felettesük,Semjasa,Urakib,Arameel,Akibeel,Tamiel,Ramuel,Danel, Ezeqeel,Saraqujal,Asael,Armers,Batraal,Anani,Zaquebe,Samsaveel, Sartael,Turel,Jomjael,Arasjal... Ezek és a többiek feleségeket vettek maguknak mindegyik közülük választott egyet magának és elkezdtek bemenni hozzájuk és őket megszeplősíteni. Varázsszereket, igézőket tanítottak nekik, és gyökerek vágását, valamint gyógyító erejű növényeket ismertettek meg velük "

 

Hénok az összeesküvés ábrázolása során különböző funkciókat is megnevez, amelyeket a különös „angyaloknak" ki kellett fejteniük. Egyértelműen ír egy felkelésről. Nem kell a fantáziámat különösebben elengedni, hogy ebben a 200 angyalban minden mást, mint angyalt ismerjek fel. A Hénok által leírt tulajdonságok közül egy sem esik egybe a bibliai, messzemenően jótevő, segítő sajátosságokkal. A bibliai angyalok nem nemzettek gyerekeket, nem csábították el a föld lányait, s velük nem egyesültek. Hénok angyalai az Úr elleni zendülők voltak. 200 zendülő tekintélyes csapata fellázadt parancsnoka ellen, aki aztán – Hénok szerint – egy űrhajóval eltűnt a világűrben, a lázadókat azonban otthagyta.

Mivel tudtak a zendülők mozogni, hogyan tudták ittlétüket megállapítani? Valószínűleg voltak még szerszámaik, technikai eszközeik, talán egy Raupen jármű, egy helikopterhez hasonló képződmény, de nincs semmijük, amivel intersztelláris téren át tudnának kelni. Egy fontos dolog azért mégiscsak megmaradt nekik: a tudásuk! Valamilyen nyomós okuk azért biztosan csak lehetett a zendülőknek a felkelésre. Talán elegük lett a hosszú űrutazásból. Talán túl szigorú volt a kapitány. Vagy talán már torkig voltak a kemény fedélzeti munkával. Mindezek azonban csak spekulatív feltételezések! De: most egy olyan bolygón találták magukat, amelyen emberek éltek, méghozzá hozzájuk hasonlók. A zendülők elhatározták, hogy leigázzák uraikat, szolgává és jobbággyá teszik őket, akik majd tejben-vajban fürösztik uraikat.

A lázadók valószínűleg nem sokáig maradtak együtt. Csoportokra szakadtak, megosztották egymás között a megmaradt eszközöket, de még mielőtt végleg elszakadtak volna egymástól, megegyeztek, hogy rádión minden tettükről informálják egymást. Majd szétszéledtek a föld minden irányába. Az egyik csapat Dél-Amerikába, egy másik Észak-Amerikába, egy harmadik a pacifikus térségbe, egy negyedik pedig Ázsiába repült. A föld felosztása nem jelentett nekik problémát. Úgy viselkedtek, mint évezredekkel később a Bountyn az angol hajó zendülői, akik, miután 1787-ben a Csendes-óceánon birtokba vették a hajót, s függetlenítették magukat a Dél-Pacifiktól, valamennyien királyok akartak lenni. Néhányan elérték álmukat, másokat azonban megöltek a szigetlakók.

Szóval a Hénok által leírt legénység épp Kasmír fennsíkja fölött repült, amikor letekintve észrevette a leírhatatlan szépségű földet, s érzékelte az ideális éghajlati viszonyokat. Itt jól lehetne élni! Mégis, ó, borzalom!, 3000 évvel ezelőtt, vagy mikor, nem hiszek a bibliai adatoknak, nem volt a Kasmír-völgyben ember, szolgálatra alkalmas lélek. A másik csillagon kényelmes élethez szokott urak még legsötétebb álmukban sem tudtak szolgálók nélkül élni. Egy szolgálatra kész csapat felnevelése egyetlen emberpárból túl hosszú időbe telt volna, így elhatározták, hogy Egyiptomból egy néptörzset a Kasmír-völgybe hoznak. (Ez lenne tehát a tejjel-mézzel folyó föld.) Amint kigondolták, úgy is tettek. A zendülők elvezették a zsidókat az indiai fennsíkra! De útközben különböző éjszakai útjelzőket – felhőoszlop, tűz – kellett állítaniuk, ugyanis ezek nélkül a jelek nélkül a zsidók sohasem érték volna el a célt. A pusztán átvezető vándorlás rosszabb, mint eltévedni egy labirintusban. Az „isteneknek" segíteniük kellett. Ahol szükséges volt, beavatkoztak a csatákba, hogy jövendő szolgacsapatuk sértetlenül és győztesen érhessen célba.

Ezek csupán olyan gondolatok, amelyek a hosszú út alatt jutottak eszembe. De közben erre is gondoltam:

Ahhoz, hogy Kasmírba jussunk, a Pir-Panjal-hegységen kell átkelni. A legmélyebb pontja, ahol egyáltalán menni lehet, még mindig 2510 m magas. Ma ezt a részt a 2180 m magasan fekvő Banihal-alagút szeli át. Ez a hegybarikád valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Kasmír-völgy évezredekkel ezelőtt lakatlan volt.

Szóval – továbbszőve a színes szálakat – a zsidók megtalálták azt a földet, amit maguknak és „Uruknak" akartak beépíteni. Akkoriban (és még ma is) az izraeliták és az izraeliek népe szorgalmas, engedelmes és intelligens nép volt, ez is lehetett az oka, amiért a lázadók ezt a magasan kultivált törzset az országba hozták. Segítségükkel rövid időn belül templomok, kertek, paloták épültek. A Kasmír-völgy lett az „ígéret földje", a paradicsom.

Ezeknek a feltételezett hűvös spekulációknak azonban van egy bökkenőjük. A bibliamagyarázatok szerint Salamon király (kb. i. e. 965-926) Jeruzsálemben építtetett templomot. Salamon és elődje, Dávid már nem ahhoz a csoporthoz tartozott volna, amely a Kasmír-völgyben uralkodott? Salamon király talán a Kasmír-völgy és Palesztina között vándorolt? Senki sem lehet egyszerre két helyen! De Salamon igen!

 

SALAMON – A REPÜLŐ KIRÁLY

A Kebra Negest a legrégebbi etiópiai hagyomány. A 30., 50., 58., 59. és 94. fejezetek mindegyike egy „mennyei szekér" szélességéről és hosszúságáról tudósít, amelyet Salamon király elődjeitől örökölt és szorgalmasan használt*:

 

„A király és mindenki, aki parancsolatának engedett, a szekéren betegség és szenvedés, éhség és szomjúság, izzadtság és fáradtság nélkül repülhetett, miközben 3 hónapi utat egy nap alatt tettek meg."

 

Jeruzsálem és Srinagar között légvonalban szűk 4000 kilométer a távolság. Gyalog azonban ezt a szakaszt képtelenség három hónapon belül megtenni. Húsz kilométeres napi gyaloglás mellett, havonta 600 kilométert, három hónap alatt 1800 kilométert lehet megtenni. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az országút jóval hosszabb a légvonal 4000 kilométerénél. Épp ezt a szakaszt kellett Salamonnak – a Kebra Negest szerint – repülő szekerével egy nap alatt megtennie.

Ha a repülő király csak 12-24 órát repült, akkor a jármű sebessége 150 km/h volt. Ha azonban naponta csak 8 órát, mennyei szekere még akkor is csak 225 km/órás sebességgel repült – nem éppen egy sugárhajtású Jet sebessége, de elég gyors ahhoz, hogy havonta többször is megtegye a Jeruzsálem és Srinagar közötti távot.

Ha esetleg Salamon király kb. az Izrael-Kasmír szakasz felén köztes landolást is beiktatott, akkor – talán – a mai Iránban is kellene lennie erre való utalásnak. Égi járművek – már csak azért sem, mivel akkoriban nem voltak mindennapiak – nem landolhattak vagy startolhattak anélkül, hogy a honpolgárok észre ne vették volna.

Irán északkeleti részén, a 2200 m magas hegycsúcson, a Takh-i Suleimanon valóban ott van „Salamon trónja" csakúgy mint Srinagarban. Az iráni Salamon trónján egy Szasszanida tűztemplom állt, amelyben a tüzet és a vizet tisztelték. Tüzet és vizet? Hiszen ez a kettő nem bírja egymást. Ahol találkoznak, ott gőz keletkezik. Salamon repülőjét gőz hajtotta volna? Már akkor ismert lett volna a gőzgép technikája? Ezt a csodaszerkezetet vajon csak a víz és a tűz miatt tisztelték? Érdekes módon a szomszéd hegyet Zendan-i Suleimannak, azaz „Salamon fogságá"-nak hívják. Talán eltévedt a pilóta, és kényszerleszállást kellett végrehajtania.

 

* Az égi jármű története A múlt prófétájában van részletesen ábrázolva.

 

Minden merész fantáziálás ellenére el kell ismerni, hogy Srinagarnál két Salamon-hegy van, s mindkettőn Salamonnak szentelt templom áll. Az iráni építmény ugyan – a szó igazi értelmében – nem áll már, a Srinagar melletti azonban még ma is – noha többször átépítették – működik. Feltételezésem teljesen mellékesen, megmagyarázza azt a tényt, hogy Salamon miért hozatott építészeket és építőmestereket Libanonból: sajátjai Kasmír magasan fekvő völgyében dolgoztak.

 

FELTÉTELEZÉSEK ÉS NÉHÁNY TÉNY

Hogy ezek a néhány olvasóm számára lélegzetelállító hipotézisek az én földönkívülieimmel kapcsolatban vannak, az világos. Ami nem világos, vajon mi közük van Jézushoz, aki 1000 évvel később élt. Mielőtt a tényeket megragadhattam volna, gondolatokat kezdtem szőni.

A mózesi törvény által kitagadott, holt-tengeri esszénus szekta tudott egy a távoli Kasmírban élő zsidó törzsről. Voltak Salamon idejéből származó írásaik és ázsiai kapcsolataik, s az is lehet, hogy a Jézus korabeli esszénusok és a Kasmírba települt törzs emberei között volt még kapcsolat. Ezek azok a feltételezéseim, amelyek arra vonatkoznak, hogyan és miért mehetett Jézus Kasmírba:

– Egy pénteki napon szegezték Jézust a keresztre. Pénteken éjfél körül kezdődik a sabbath, a hét hetedik napja. A pihenés, a megszentelődés, a szellemi megújulás napja. A római hódítók elég okosak voltak ahhoz, hogy ezt a vallásos törvényt figyelembe vegyék. Ezért nem volt szabad a bűnösnek a sabbathon a kereszten függeni. – Ellentétben minden feltételezéssel, a történészek megállapították, hogy a római keresztre feszítés nem feltétlenül halálra ítélés, mint inkább egy barbár kínzóeszköz volt, amit az erős és egészséges test a szívós akarat hatására többnyire túlélt.

– A Biblia tudósít arról, hogy egy római légiós a lándzsáját Jézus oldalába döfte, mire víz és vér folyt ki a sebből. Ekkor Jézus még nem volt halott.

– Józsefnek és Nikodémusznak, valamint még néhány asszonynak, közöttük Jézus anyjának, megengedték, hogy a mestert levegyék a keresztről. A férfiak meghagyták a római katonákat abban a meggyőződésben, hogy az Úr halott, s letakarták az elcsigázott testet, majd egy titkos helyen, talán az esszénusok egyik kolostorában, gyógynövényekkel és olajjal ellátták a sebeket. Csak így érthető meg az a bibliai textus, amikor két tanítvány megkérdezte az asszonyokat a sírnál: „Miért keresitek a holtak között az élőt?" (Lukács 24,1).

– János evangélista semmit sem tud a mennybemenetelről, Márk, Máté és Lukács elbeszélései pedig eléggé ellentmondásosak. A bibliai történet csak arról tudósít egyértelműen, hogy Jézus a keresztről való levétele után megmutatta magát a tanítványainak, sőt a hitetlenkedő Tamásnak még azt is megengedte, hogy a lábán és kezén lévő sebeket megérintse.

– A rómaiak megtudták, hogy Jézus él, s keresni kezdték. Mint városszerte ismert ember, Jézus nem mutatkozhatott többé a nyilvánosság előtt – nehéz volt, mert a mai Izrael minden területe a római hódítók territóriuma volt: délen Egyiptom, északon Libanon, Törökország és nyugaton Európa. Csak egyetlen menekülési út volt – kelet! Talán újra az esszénusok léptek ötödik telephelyükkel kapcsolatba? Talán Kasmír irányát ajánlották, mert biztosítani tudták Jézusnak, hogy ott honfitársakkal találkozik?

– A rómaiak Sault vetették be üldözőnek, akiről tudták, hogy iskolázott katonaként egyébként is üldözte a keresztényeket. Saul, a ravasz róka rájött, hogy Jézus kelet felé – a damaszkuszi úton

– vonhatja ki csak magát az üldözés alól. Jézus Damaszkusz előtt tőrbe csalta Sault: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?" (Apostolok cselekedetei 9,4).

– Ezután a találkozás után Saul magát Pálnak nevezte, megtért, s a pogányok hittérítője lett. Ő volt az első, akit Jézus maga nyert meg – bár más hitű volt – a kereszténység számára. Pál Jézus tanításait képviselte, miszerint Isten előtt valamennyien egyenlőek vagyunk, tehát – félreérthetetlenül – egy nagy szakító erejű politikai programot. Pál missziós útjait rabszolgafelkelések kísérték, ez volt az első kereszténység utáni imperátorok oka arra, hogy a fiatal keresztény közösségeket vérre menően üldözzék. A római Saul/Pált végül fejjel lefelé feszítették keresztre – árulása megbocsátásaként.

– Mária nem bírta ki az utazás nehézségeit? Néhány kilométerre nyugatra, a mai Ravalpinditől (Pakisztán) halt volna meg? Nem tudni. Mindenesetre ma is van ott egy Mai Mari nevezetű kápolna

– „Mária anya utolsó nyugodalma".

– Ha az indiai véleményt követjük, akkor Jézus tovább vándorolt Kasmírba, s így végleg megszabadult római üldözőitől! Biztosan szívesen befogadták az esszénusok szigorú szokásai szerint, a Kasmírban élő közösségbe, ahol megnősült és idős kort élt meg – egyszerű emberektől és hatalmas uralkodóktól tisztelve.

Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, míg a látható nyomokat nem követhettem.

 

ELMÉLET…

Az Oberoi Hotel, egy valamikori maharadzsa palotája teraszán várt engem dr. E M. Hassnain professzor, akivel több levelet is váltottam, amelyekben tudósítottam érkezésem felől. Hassnain professzor az archívum igazgatójaként nemcsak a mai állami aktákat rendezgeti, hanem elmúlt idők dokumentumait is őrzi. Tőle reméltem bizonyosságot vakmerő kombinációimra. Éppen mellettem ült egy napernyő alatt. Körülöttünk nyugalom. A paradicsomi park és Srinagar napfényben tündöklő vizei adták a detektort nyugodt beszélgetésünkhöz. Napok elteltével lett csak ismert a számomra, milyen nagy tekintélyt élvez ez a barátságos, középhangos, magas homlokú tudós a városban. A véletlen épp a valós információkkal rendelkező emberhez vezetett engem.

Amikor Jézus feltételezhető kasmíri tartózkodásáról kezdtem el beszélni, és kifejtettem, hogy a Jézus-sír létéről szóló hír a valódi meggyőződéshez kevés, Hassnain professzornál bátorításra talált kételyem.

– A bizonyítási lánc megszakítás nélküli. Bármelyik bíróság előtt megállná a helyét!

– Kérem, professzor úr, kíváncsian hallgatom...

– Feltételezem – kezdte Hassnain –, autóútja alatt megfigyelte országunkat, s észrevette, hogy a kasmíri lakosság menynyire hasonlít a történelmi Palesztináéhoz. A hasonlóságok nem merülnek ki a külsőben, a nyelvben és a vallásos rituálékban, felismerhetők a régi templomi építményeken, amelyek összességükben a jeruzsálemi templom miniatúráinak hatnak. Látta a „Salamon trónja" hegyet, és az alig 15 kilométerre lévő „Salamon kertjé"-t. Itt vannak nálunk, Kasmírban, a Mózes 5. könyvében megnevezett hegyek, amelyeket hiába keres Palesztinában, tisztelt uram, és itt van Mózes sírja is. Nem, higgye el nekem, hogy amikor Jézus idejött, nem egy körülbelüli célt keresett, hanem atyáinak földjét!

– Honnan tudott Jézus erről a földről?

Hassnain professzor rám nézett és ivott egy kortyot a jéghideg citromos teából, mielőtt folytatta:

– Erre több lehetőség is van. Talán az esszénus kolostorban található régi írásokból. Ha nem voltak írásbeli utalások, akkor voltak szóbeli hagyományok, hiszen a kivonuláshoz ekkor még viszonylag közel vagyunk. És van egy jelenleg alábecsült lehetőség. Mint azt ön is tudja, a nyugati kereszténységkutatók a Jézus életében lévő fehér foltot, 12. és 30. életéve közöttit, nem tudják feltérképezni, vitathatatlan az űr az életrajzban. Fel lehet tenni azonban a kérdést: nem volt-e Jézus fiatal éveiben, férfikorának elején itt, az országunkban?

Mivel a professzor a pontosság mellett szállt síkra, megkérdeztem:

– Jeruzsálem és Srinagar között 4000 kilométeres légvonalbeli távolság van. Hogy tudta ezt Jézus legyőzni?

A professzor rágyújtott egyre az átlagosnál hosszabb cigarettái közül, majd mosolyogva válaszolt:

– Barátom, gondoljon csak évszázadunk kanadai telepeseire! Ők sem rendelkeztek sem vasúttal, sem autóval. És a kelet-nyugati partvidék – 7000 kilométer! Napi 15 kilométer gyaloglásnál a Palesztina-Kasmír közötti távolságot egy év alatt meg lehet tenni, és a bibliai időkben biztosan jobban ment a gyaloglás az embereknek, mint ma...!

Ügyesen érvel a professzor, gondoltam, de azért még felvetettem neki egy kérdést:

– Van valami kézzelfogható, mérhető, fényképezhető dokumentum?

Hassnain professzor elgondolkodott, s csak azután válaszolt:

– Itt van a Jézus-sír, mely 1900 év óta dokumentumként szolgál. A sírfelirat így szól: „Itt nyugszik a híres Yuz-Asaf, más néven Yusu próféta, Izrael gyermekeinek prófétája." Tudnia kell: Yuz-Asaf és Yusu... a helybeli írásmód szerint, azonosak a Jézus névvel.

 

...ÉS A GYAKORLAT!

Egy nappal később Hassnain professzor egy szűk utcába vezetett minket, amely mindig valami furcsa, szomorkás, borongós fényben áll. Próféta fog jönni, így hívják az utcát. Rauzabal Khanyar a célunk, egy templomok, mecsetek elemeivel díszített épület. Illetéktelenül, Hassnain professzor jelenléte nélkül nem engedtek volna be bennünket, de mivel ő itt igen nagy tiszteletnek örvend, ezért, aki a kíséretében van, az profitál tekintélyéből.

Valamennyien levettük a cipőnket, a sír őrzőivel és azok családjaival együtt elmondtunk egy imát. Bevallom: szörnyű volt már csak a gondolat is, hogy a valódi Jézus csontjainak közelében vagyunk.

A balkonon csupán egy égő gyertyákból álló kereszt világított. A terem közepén egy finoman faragott táblás faburkolatot, egy ládát helyeztek el, melyet keskeny, díszített farostélyból álló átlátszó rács védelmezett. A ládán egy edény volt, melyben füstölő gyertyák álltak.

Nemcsak keresztények, de hinduk és muzulmánok is vándorolnak ide a sír tiszteletére, noha számukra Mohamed Isten legfőbb prófétája, Jézust azonban hatalmas szavú prófétának és példásan jó embernek tartják.

A padlón, ahová lépni nem volt szabad, lábnyomokat pillantottam meg.

– Mi ez? – súgtam.

– Ezek Jézus lábnyomai – mondta a sír őrzője, majd újra imát mormolt, lehajtotta a fejét, és kezeit a mellére tette, mint ahogyan ezt a zarándokok teszik a szent keresztény helyeken.

– Megfoghatom a követ? – kérdeztem.

Anélkül, hogy imáját félbeszakította volna, szerzetesi szelídséggel bólintott. Rátettem a tenyeremet, és körülbelül 45-ös nagyságúnak tippeltem a lábnyomokat. A nyomokban mélyedéseket, érdes egyenetlenségeket éreztem. Sebhelyek? Itt ezt állítják.

Csendesen suttogtam Hassnain professzornak kérdésemet, hogy bemehetnék-e a sírgödörbe. Kérésem valószínűleg elutasító válaszra talált volna, ha dr. Aziz Kasmíri, a Jézus Kasmírban című könyv szerzője, előzetes megbeszélésünk szerint nem csatlakozott volna a csoportunkhoz. Az ő révén teljesült kérésem.

A ládát felnyitották, mire én a körülöttem lévők tetszésének elnyerésére eleresztettem egy rövid imát. Aztán készenlétbe helyeztem a kamerát, s egy kis rostélyos kapun át beléptem. Visszagondolva nem tagadhatom le, hogy megmagyarázhatatlan módon zavarban éreztem magam. Akkoriban, emlékszem, a szűk hely kényszerített rá, hogy végre a felvételekre koncentráljak. A vaku fénye felvillant. Szentségtörés? Az a Jézus jutott eszembe, aki minden emberi magatartás iránt megértést tanúsított, s aki most kíváncsi viselkedésemet is biztosan megérti. Ingkabátom mellzsebéből kihalásztam az iránytűt: a sírlemezek nyugat-keleti irányban álltak.

Különféle objektívekkel készítettem felvételeket, foglalatoskodtam, mert csalódott voltam. Ad-e vajon felvilágosítást ez a gödör, ez a kövekkel befedett temetkezési hely arról, kit is rejt valójában magában? Mindaz, amit itt állítanak, nemcsak agyrém csupán? A megoldás az lenne, ha a kőlemezeket felemelnék, és a valódi sírt felnyitnák. Ha a csontokon is előtűnnének a kezeken és a lábakon lévő sebhelyek, az lenne a valódi bizonyíték. Talán még a sírmellékletek is tudnak felvilágosítással szolgálni, hiszen az is lehet, hogy egy ilyen ismert alak, mint Jézus, életének adatait egy irattekercsen megörökítette, amit aztán kívánságára vele együtt eltemettek. Ha sikerülne egy kicsike kis csontdarabot megvizsgálni, már abból is meg lehetne állapítani a halál pontos beálltát.

– Professzor úr, miért nem vizsgálják meg a sírt, hogy a feltételezésekből végre tények legyenek?

Évek óta, magyarázta Hassnain, hiába fáradozik ezen. A legfelsőbb helyek attól félnek, hogy ezzel megsértik a muzulmánok, keresztények és hinduk vallásos érzelmeit. Rám kacsintott!

– Írjon róla! Az ön könyveit mindenhol olvassák és sokan vitatkoznak rajta. Talán ez segít. Egyébként nagy siker lenne, ha a világ tudósai elérnék a sírnyitást az indiai hatóságoknál!

– Már egy röntgenmegvilágítás is fontos indiciumokat szolgáltathat – mondtam. – És ez lehetséges anélkül, hogy a csontokat, a múmiát vagy bármit is rejt magában a sírhely, érintenénk.

– Talán – hagyta rám Hassnain.

Az Oberoi Hotelbe vezető visszafelé úton aztán óvatosan elmagyaráztam a professzornak, hogy ez a sír senkit sem tudna meggyőzni arról a feltételezésről, hogy Jézus Kasmírban volt, itt is öregedett meg és Srinagarban temették el.

Hassnain ránézett az utcai embertömegre és így szólt:

– Ezt elhiszem, de gondoljon a dokumentumokra!

– Milyen dokumentumokra?

– Holnap mutatok önnek a „Salamon trónja" hegyen két feliratot. Az egyik így szól: Ebben az időben prédikált Yusu próféta. A gregoriánus kalendáriumról átszámolt dátum i. sz. 54-et ad meg. A másik felirat: Ő Jézus, Izrael gyermekeinek prófétája.

– Azt a feliratot akár Jézus egyik tanítványa is csinálhatta. Ehhez szükségtelen volt Jézus jelenléte.

– Jöjjön el holnap a könyvtárba! Ott megmutatok önnek egy szanszkrit könyvet, amelyet i. sz. 115-ben írtak, a Bhavishya Maha Purandát. A 465-466. oldalon a 17-32. versekben le van írva az egyik kasmíri uralkodó és Jézus találkozása. Nyugati látogatók már sokszor kérdezősködtek ezután, úgyhogy egy másolatot mindig a táskámban hordok. Magnóra mondhatom a szöveget, ha akarja...

Még hogy akarom-e?! Így legalább lesz egy angol nyelvű hangszalag a hangarchívumomban. Ezt olvasta fel Hassnain professzor:

 

„Raya Shalewahin kormányzásának idején – az i. sz. 78-ban volt! – az uralkodó kivitette magát Kasmír hűvös dombjaira. Ott a király megpillantott egy boldog embert fehér vászonban, a fűben ülve és körülötte több embert, akik őt hallgatták. Shalewahin megkérdezte az idegent, hogy kicsoda ő. A fehér ruhás férfi nyugodt és boldog hangon válaszolta:

»Egy fiatal asszony szült engem. Én a Mlachha vallás, az igaz elvek prédikátora vagyok.«

A király tovább kérdezett: Milyen vallás ez?« Az idegen válaszolt:

»Omarahay (nagy uralkodó), én Mlachha országban (földrajzilag Palesztinában) vándoroltam és éltem, az igazságot tanítottam és a hagyományok szétrombolása ellen szóltam. Megjelentem ott, és Masihrcac (Messiásnak) neveztek. Nem szerették a tanításomat, eldobták a tradíciókat és elítéltek engem. Kezeik között szenvedtem.«

Amikor a király még többet akart megtudni a számára idegen vallásról, a fehérruhás férfi így válaszolt:

»A vallásunkat szeretetnek, igazságnak és a szív tisztaságának hívták, ezért neveztek engem Maúhnak.«"

 

Ez aztán az izgalmas szöveg!

Miután az Oberoi előtt elbúcsúztunk, a betörő éjszaka sötétségében még egy órára kiültem a balkonra. Hatalmas, széles vászonként láttam a Jhelumot, ami Srinagart átszeli, a hindu idők templomait a lejtőkön, a XIV-XV századi palotákat és mecseteket. Az izgalmas nap után újra megtaláltam nyugalmamat, elgondolkodtam a hallottakon, és a magnószalagot egymás után többször is meghallgattam.

I. sz. 115-ből származó szanszkrit hagyomány szerint Jézus – Masih – így válaszolt a királynak: ,Egy fiatal asszonytól születtem, az igazságot tanítottam és a hagyományok lerombolása ellen szóltam... eldobták a tradíciókat és elítéltek engem..."

Hogy Jézus egy fiatal asszonytól – egy szűztől – született, erről tudósítanak az evangélisták is. Hogy Jézus a hagyományok hamisítatlan tanát adta, azt 1947 óta, a „Holt-tengeri tekercsek" felfedezése óta tudjuk, mely döntő jelentőségű ismereteket közöl arról az időszakról, amit Jézus születésétől datál. Az esszénus szerzetesek – i. sz. 66-ban –, legértékesebb írásaikat, a Qumran feletti barlangokban, agyagkorsókban rejtették el. Ezeket véletlenül megtalálva, a Holt-tengernél egy krimi kezdődött: néhány tekercs bejárta a fél világot, egyetemeken és kolostorokban vették őket nagyító alá, ...míg végül a valamikori dokumentumok, amelyek teológiai világképet változtattak meg, André Dupont-Sommer és Millar Burrows professzorok kezébe kerültek.

Ezek a leletek egyértelműen bizonyítják, hogy Jézus a tanításait, lényegét tekintve, az esszénusoktól vette – mint például tanításának magját, a hegyi beszédet, vagy a „világosság fiának" a „sötétség fia" ellen vívott harcát.

Már az alexandriai Philon, aki ebben az időszakban, i. sz. 25-52-ig élt, feljegyzéseiben, a Quod omnia probus liber síiben is tudósít az esszénusokról:

 

„A palesztinai Szíria, ahol a zsidók számtalan népének jelentős része lakik, sem volt terméketlen az erények felmutatásában. Néhányat közülük, szám szerint 4000-et esszénusnak hívtak, ez a név nézetem szerint... a »szentség« szóval hozható összefüggésbe, valóban, ezek olyan emberek, akik egész különleges módon szentelik magukat az istentiszteletnek...

Nem hordanak sem aranyat, sem ezüstöt, nem szereznek nagy földeket... csak az életszükségletükről gondoskodnak... mindent eltávolítanak maguk körül, ami birtoklási vágyat ébresztene bennük... nincsenek rabszolgáik, mindannyian szabadok és segítenek egymásnak. .. Isten iránti szeretetük ezerféleképpen mutatkozik meg..."

 

A zsidó történész és hadvezér, Josephus Flavius (i. sz. 37-97) ezt írja A zsidó háború című művében, i. sz. 77-ben, az esszénus közösségről:

 

„A zsidóknál háromféle filozófiai iskola van: az elsőt a farizeusok képezik, a másodikat a szadduceusok, a harmadikat pedig azok, akik nagyon szigorú szabályok szerint élnek, ők az esszénusok... A házasságról nincsenek véleménnyel, ezzel szemben idegen gyerekeket fogadnak be addig, amíg fiatalkorúak és képzésre alkalmasak, hozzátartozójukként kezelik őket és erényeiket vésik beléjük... Öltözetükben, de egész megjelenésükben is, egy fiú benyomását keltik... Mielőtt az étkezés megkezdődik, a pap imát mond... az evés után megint imádkozik... nagy előszeretettel szentelik magukat a régiek írásainak tanulmányozására... a fájdalmat lelkierővel győzik le... ugyanis az a szilárd meggyőződésük, hogy a testnek a rohadás és az elmúlás jutott osztályrészül, ezzel szemben a lélek örökké él..."

 

Ennek a közösségnek a lelki programja ráillik az egyedülálló Jézusra is. Talán kisfiúként egy fiatalasszonytól születve, az esszénusok nevelésére bízták volna? Talán épp itt, a Qumran közelében lévő kolostorban oltották bele a mózesi törvényt – csak egy Isten van! –, mely következményeként felnőtt férfiként a római sokistenhitet megvetette és ellenállásra késztette? Talán az esszénusoknál tanulta meg a kínokat és a szenvedést lelkierő által elviselni és legyőzni? El lehet-e intézni véletlenként, ha egy régi szanszkrit szöveg okiratba foglalja, hogy a Masih-Messiás arról tudósítja a királyt, hogy egy fiatal asszonytól született és az „igazságot, és a tradíciók lerombolása ellen prédikált" ...ahogyan az esszénusok?

Látom azt a nyomot, ami 2000 évre visszamenőleg Jézus idejébe vezetett, és még tovább visszafelé az istenek és a zendülők idejébe. Ha ezektől a napoktól fogva magamat meggyőzve tartom arról, hogy Jézus sírja Srinagarban van, tudom, hogy a nyugati teológusok az ázsiai legendákra csak egy szelíd mosollyal válaszolnak. Akkor talán össze kellene jönniük, hogy az indiai Jézus-legendáról felvilágosítást nyerjenek! Vagy ez egy udvariatlan kihívás, herézis? Nem lehet a kasmíri Jézus-sírt megvizsgálni, mert a mennybemenetel miatt nem szabad Jézus-sírnak lennie?

Az utolsó keresztény igazságok miatt a kérdést meg kellene magyarázni. Ha a Rauzabal Khanyr zarándokhelyen valóban Jézus csontjai találhatók, az nem változtat tanításain. Nem kell olyan sötéten látni, amint ezt Szent Pál az I. Korinthusi levélben, a 15. fejezet 16-17. versében kinyilvánítja:

 

„Ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadott fel. Ha Krisztus nem támadott fel, a ti hitetek is hiábavaló."

 

ATOMROBBANÁS 4000 ÉVVEL EZELŐTT?

Hassnain professzor megmutatta Parhaspur templomának romjait, egy több kilométeres körzetben teljesen szétrombolt mezőt.

A valamikori építmény teraszlépcsői világosan felismerhetők, és rögtön emlékeztetnek engem az inka templomok feldolgozási és építési módjának egymásra és egymásba fűzött tömbjeire Peruban,

Cuzco felső részén. Mint ott, a kőzetdarabok itt is sziklából vannak kivésve, s fáradság nélkül itt sem adódhattak szállítási problémák. És amiben még hasonlít, ez is egy robbanásszerű megsemmisülés benyomását kelti, olyan megsemmisülését, ami nem az itt eltelt évezredeknek tulajdonítható. A romhalmazt nézve elképzelhetetlen – olyan képek ezek, amelyeket a tv a bomba által sújtott háborús helyeken mutat –, hogy ezek a törmelékhelyek, amelyek Hirosimához hasonlóak, robbanás nélkül keletkezhettek. Ha a valamikori építmény középpontjából körbenézünk, akkor észrevesszük, hogy a sok ezer kődarab a középponttól kb. ugyanolyan távolságra fekszik.

Nekem az istenekről szóló legendák és félelmetes fegyvereik olyan mindennapiak, mint az egyszeregy. Ezért egy a levegőből származó rombolás egyáltalán nem abszurd a számomra.

 

REPÜLŐ ESZKÖZÖK AZ ÓINDIAI SZANSZKRIT SZÖVEGEKBEN

Ezzel a címmel tartott dr. Dileep Kumar Kanjilal professzor egy briliáns előadást az Ancient Astronaut Society 1979-es müncheni, VI. világkongresszusán. Kanjilal a „Calcutta Sanskrit College" professzora, a vezető szanszkrittudósok egyike.

Kanjilal gondolatai, amelyeket az ő engedélyével itt most idézhetek, megerősítik azon feltételezéseimet, miszerint a Hénok által leírt „zendülőknek" egyszerű repülőgépek és eddig ismeretlen eszközök maradtak a birtokukban az anyaűrhajó távozása után. Az „elpártolt angyalok", az „égből jött lények" bementek az emberek lányaihoz, és gyerekeket nemzettek. „Isten fiai"-nak nevezték őket, de valójában már nem rendelkeztek a zendülők eredeti tudásával, noha a világűrhajó legénységéhez tartoztak, és egy távoli bolygón nőttek fel.

A földönkívüliek technikai eszközei szétestek, berozsdásodtak, a landolás utáni első évszázadban teljesen tönkrementek. A zendülők által nemzett gyerekek, valamint azok gyerekei is felnőttek, és senki sem rendelkezett már azokkal az ismeretekkel, hogyan lehetne az elromlott készülékeket megjavítani. Hála az elődök technikai hagyományának, mégis abban a helyzetben voltak, hogy egyszerű repülőgépeket tudtak konstruálni, amik aztán a többi kortársnak óriási fejtörést okoztak.

Nyitva tartom a fülemet a folyamatok merőben más magyarázatára is, amelyek régi szanszkrit szövegeket közvetítenek. Nem kétes értékű, titkos iratokról van szó. A Kanjilal professzor által közölt dokumentumok minden nagyobb szanszkrit könyvtárban hozzáférhetők, olvashatók, amennyiben ért az ember szanszkritul. Amit kalkuttai tudósunk közöl, olyan „veszélyes" a régi síneken futó idevágó irodalomnak, hogy azokon – a régi álláspontok védelmére szóló fegyverek nélkül – csak elhallani és gúnyolódni tud. Érvei nincsenek a hagyományokkal szemben. Szó szerint idézek Kanjilal professzor előadásából:

 

„Hajlamos az ember arra, hogy az istenek földön kívüli érkezését éppúgy, mint a nemi kapcsolatukat földi nőkkel, amely messze nem maradt következmények nélkül, védikus (az árja indiaiak legrégibb, vallásos irodalma) szövegek és a Mahábhárata (az indiaiak szent eposza) találmányának állítsa be.

Ha a képimádás történetét követjük nyomon Indiában, két fontos műre akadunk, Kausitakiéra és Satapatha Brahmanáera – akik kb. i. e. 500-ban istenek képmásairól tudósítanak. A szövegek és a képek messzemenően bizonyítják, hogy az istenek eredetileg testtel rendelkező lények voltak. Hogyan – és ez a kérdés elkerülhetetlenül felmerül – jutottak ezek az istenek az atmoszférán át a földre?

A Yajurvéda egyértelműen tudósít olyan repülőgépekről, amelyeket Asvinok (két isteni iker) használtak. A Vimána szó sem más, mint a repülőgép szinonimája. És ez feltűnik a Yajurvédában, Rámájanában, Mahábháratában, Bhagavata Puranában éppúgy, mint a klasszikus indiai irodalomban. A yantra szó pontos fordítása »mechanikus készülék«, és ez a szó a szanszkrit irodalomban széles körűen elterjedt.

A Rigvéda (1028 isteni himnusz gyűjteménye) legalább 20 fejezete szól az Asvinok repülőútjáról, ahol ez a gép háromszintesnek, háromszög alakúnak és háromkerekűnek van ábrázolva, és legalább három utast tudott szállítani. A gépet a hagyományok szerint ezüstből, aranyból és vasból készítették, és két szárnnyal rendelkezett. Ezzel a repülő eszközzel mentették meg az Asvinok Bhujyu királyt a tengeri veszélyből.

Minden szanszkrit tudós ismeri a Vaimánika Sastrát, a feljegyzések gyűjteményét, amelynek magját a bölcs Bharadvajynak – i. e. IV. században élt – tulajdonítottak. A Vaimánika Sastra írásait 1875-ben újra felfedezték."

 

A szövegekben a különböző repülők nagyságáról és legfontosabb részeiről van szó. Megtudhatjuk, hogyan vezették őket, milyen különlegességei voltak a hosszú szárnyaknak, hogyan lehetett a vihartól és villámlástól megvédeni, hogyan kellett kényszerleszállást végrehajtani, hogyan lehetett a hajtóművet napenergiára átállítani, hogy a hajtóanyaggal takarékoskodjanak. A bölcs Bharadvajy nem kevesebb mint 70 tekintélyes személyre és 10 kutatójára mutat rá a történelem előtti indiai légi közlekedésnek.

 

„A készülékek leírása meglepően precíz az óindiai szövegekben. A nehézség, ami előtt ma állunk tulajdonképpen az, hogy sok olyan fémet és fémötvözetet említenek amelyeket nem tudunk lefordítani. Nem tudjuk mit értettek alatta elődeink. A Samaranganasutradharában eredetileg 5 repülőt készítettek Brahma, Visnu, Yama, Kuvera és Indra istenek számára. Később aztán még készítettek néhányat. A repülő vimánák négy fő típusát írták le: Rukma, Sundara, Tripura és Sakuna rakéta formájú és ezüstfényű, a Tripura háromszög alakú, a Sakuna madárhoz hasonló. A négy főtípusnak 113 különböző altípusa van, amelyek egymástól csak kevésben térnek el.

A Vaimánika Sastrában a napenergia-kollektorok működési elve van leírva. Azt írják nyolc csövet kellett előállítani egy meghatározott, napenergiát elnyelő üvegből. Felsorolja a részek sorozatát is, de ezek jó részét nem értjük. Az Amaranganasutradharában a repülőgép ellenőrzése és üzemanyaga is meg van világítva. Arról ír, hogy higanyt és »rasá«-t használtak fel hozzá. Sajnos, ma sem tudjuk mi is az a »rasa«.

 

A Hénok-tudósítás és az óindiai hagyományok felkínálkozó kombinációjában magyarázatot találhatnak arra, ami ma még rejtélyesnek tűnik. Parhaspur törmelékmezője, ahol én is voltam, „isteni" légi csata romhelye is lehet.

 

AZ INDICIUMOK SZAPORODNAK

1979-ben megjelent Olaszországban az Indiában született angol Dávid W. Davenport: 2000 A. C. Distruzione Atomica (Atomi rombolás i. e. 2000-ben) című könyve.

Davenport arra keres bizonyítékokat, hogy az emberi civilizáció történetének egyik legrégibb helyén, Mohendzsodáro – ez egyik úti célom – atomrobbanás által semmisült meg. Mohendzsodáro 350 kilométerre fekszik Karacsitól északra, a mai Pakisztánban, s nyugatra az Indus partján lévő Szukkúrtól. Davenport bizonyítja, hogy az archeológusok által „halálhelynek" nevezett rommező nem átlagos pusztulással keletkezett.

Eredetileg a több mint 4000 éves Mohendzsodáro az Indus két partján fekszik. Egy kilométeres körzetben az elsivatagosodás 3 különböző fokozatára mutat rá Davenport, amelyek a centrumtól kifelé változnak. A közzéppontban a totális rombolás nagy forróságot szabadított fel: a különböző nagyságú csomók, melyeket az archeológusok „fekete kövek"-nek neveztek el, agyagedényeknek bizonyultak, melyek az extrém melegben teljesen összeolvadtak. A vulkánkitörés lehetősége ki van zárva, mert Mohendzsodáróban, illetve közelében sem megszilárdult lávát, sem vulkáni hamut nem találtak. Davenport feltételezi, hogy a rövid idejű, intenzív hő 2000 °C körüli volt, ugyanis csak ekkora hőmérséklet képes megolvasztani a kerámiaedényeket.

Mohendzsodáro külső körzetében, így folytatja Dávid W. Davenport, emberi csontvázakat találtak, amelyek a földön feküdtek, szorosan egymás mellett, gyakran kéz a kézben, mintha az élőket hirtelen egy nem várt katasztrófa lepte volna meg.

Az archeológia, az interdiszciplináris lehetőségek ellenére, többnyire tradicionális módszerekkel dolgozik – meg is teheti, mert sikerrel járt. Ha azonban kezdettől fogva kizárjuk a repülőgépeket és a robbanást a rommező keletkezési lehetőségei közül, akkor a fizikusok, kémikusok, fémkohászok által kibővített kutatócsoport sohasem juthat el a helyes megoldásig. Mivel ez a vasfüggöny az emberi történelem oly sok helyén legördül, nem tudok megszabadulni a gyanútól, hogy a meglepőt, a jelenlegi gondolkodás épületre nézve veszélyeset, nem szabad és nem kell felfedezni. Nem illik bele a sémába egy 4000 évvel ezelőtti atomrobbanás? A Davenport-tudósítás után még jobban vonzott Mohendzsodáro, s ezúttal az eddig közölt adatok féligazságnak tűntek.

 

KALKUTTA!

Az Indus-völgybe történő továbbutazásom előtt meglátogattam kiadómat, Ajitt Duttot, Kalkuttában.

Egész családjával várt engem a reptéren. A hordozható írógép feletti örömében gyorsan elhadarta a velem kapcsolatos híreket, miszerint két nappal korábban vártak, és néhány ezer embert, akik az előadásomra jöttek, haza kellett küldeni. Úgy tűnt számomra, hogy Dutt a kiadói magas „emberpéldányszámmal" is jól tud bánni.

Szívesen megnéztem volna Kalkuttát, India legnagyobb városát – több mint 3,5 millió ember él itt 425 km²-en – a legnagyobb embertömörülést a világon, de alig tudtam kitenni a lábam a hotelszobából. Újságírók adták egymásnak a kilincset, rádióriporterek tartották a mikrofont a szám elé. A tévészereplést elutasítottam, amikor meghallottam, hogy a városban 2000 készülék van üzembe helyezve. A tévénézés ideje itt még csak most kezdődött el.

A második nap is úgy telt el, mint az első. Amit tegnap kinyilvánítottam, az az aktuális politikai hírek és Indira Gandhi fényképe mellett, az újság címoldalán van. Mit írhattak rólam? A bengál írást nem tudom elolvasni, de itt olyan talaj lehet, ahol az én búzám busásan fejlődik.

Dél körül megjelent egy „EvD-fogadóbizottság" két archeológussal, egy múzeumigazgatóval és több egyetemi asszisztenssel.

Ahogyan azt időközben megtanultam, kezeimet imapózba helyezve a mellkasom elé emeltem és meghajoltam. Közölték velem, hogy minden elő van készítve.

Amit ezen az estén Kalkuttában átéltem, túltesz minden izgalmon, amit csak a rémálmokban el lehet képzelni. Amikor a fogadóbizottság autójával a múzeumhoz értünk, olyan embertömeget láttam, amit a rendőrségnek kellett terelgetnie. Miattam van ez a felhajtás? A rendőrség a belső udvarba vitt. Egy kordon szabaddá tett egy utcát, amin keresztül végre bepréselődhettem a terembe. Jobban mondva egy óriási hallba, ahol lépcsők, galériák, széles ablakfülkék és – ahol el lehetett képzelni (és ahol nem, ott is) – emberek voltak. Forró, fülledt és páradús volt a levegő. A függöny előtt négy hatalmas szék állt, az egyikbe a szó szoros értelmében belenyomtak. Egy antropológusnő, egy archeológus és a múzeumigazgató a köszöntőjükben úgy dicsértek, hogy már azt hittem, nem is rólam beszélnek. Percekig álltam a pódiumon anélkül, hogy a lármától meg tudtam volna szólalni. Valahol a tömegben állt Willi rikító, vörös ingben, hogy tekintetem egyből megtalálja, amint új diát kell fűzni a gépbe. Rögtön világos lett előttem, hogy ezen az estén előadásomnak rövidített összefoglalását fogom adni. Ennek ellenére háromszor is felmondták a szolgálatot a hangszalagjaim. Ez még sohasem történt meg velem, valószínűleg a bénító levegő volt az oka.

A végén vad tolongás tört ki. Ezrek tódultak rám. A falhoz szorítottak, autogramot kértek, de meg sem tudtam mozdítani a kezemet. Valamivel odébb láttam Willit, amint épp azon igyekszik, hogy átvágja magát hozzám. De mindhiába. A tolakodók súlya a földre nyomta. Utolsó erőmmel a sarokba másztam, hogy a falak között védelmet találjak. Majd láttam, amint a rendőrség gumibotjai körülöttem suhognak, de az elszabadultaknak ez sem használt. Kellemetlen volt mindezt látni is. Nincs egy ablak, amin keresztül elmenekülhetnék? Mind be volt zárva. Végül a rendőrségnek mégiscsak sikerült utat vágnia az autóig. Végre beültünk. Kimerülve, úszva az izzadságban, megsérülve... de mégis egy kicsit boldogan.

A következő napon a második esti, egyetemi előadásom előtt, egy bizonyos kis félelemtől valahogy sehogy sem tudtam szabadulni. Kalkuttának 240000 (!) egyetemistája van, ez Ázsia legrégibb és legnagyobb egyeteme. Azt mondták, az előadás a nukleáris fizika auditóriumában lesz, ez ugyanis a legnagyobb terem az egyetem területén és még azt is hozzátették, ne aggódjunk, a publikum túlnyomórészt értelmiségiekből áll.

Azonban mégsem értelmiségi módra zajlott. Azzal kezdődött, hogy nem tudtam kiszállni az autóból, mert töméntelen számú hallgató ostromolta. Újra a rendőrségnek kellett – barátságtalan módon – utat törnie. Azonban ez sem tágította el a hallgatókat, kórusban kiabálták: Long live Däniken! Hát létezik ilyesmi?

Az auditórium teljesen tele volt. Két órát beszéltem. Még a légy zúgását is meg lehetett volna hallani. A hangos helyeslés a végén leírhatatlan volt.

Hatalmas méretű szimpátiát éreztem magam felé áradni. A professzorok késznek mutatkoztak arra, hogy szaktudásukkal segítsenek nekem. A szanszkritkutatók azt mondták, az indiai térségből rengeteg anyagot tudnak felkínálni. És meg is tartották a szavukat. Egy szanszkrittudós közölte velem, hogy könyveim elmélete olyan hindu realitást tükröz, amit ő már régóta várt, és amit írok, az az egyszerű emberek számára gondolkodásuk megerősítése.

Egy félénk, szikár hallgató átnyújtott nekem egy piros kötésű könyvet: „Ez az öné!" – Elolvastam gyorsan a címet: Vymaanikashaastra aeronatics by Maharshi Bharadwaaja. Udvariasan megkérdeztem, hogy miről szól a könyv. A szegényes, fehér mellényű fiú elmosolyodott. „Ősrégi szövegek gyűjteménye, amely önt érdekelni fogja." Aztán eltűnt a tömegben.

A szállodában szemügyre vettem a szeretetre méltó ajándékot, és már épp attól féltem, újra iskolapadba kell ülnöm, hogy szanszkritul tanuljak, amikor nagy örömömre a könyv közepétől angol fordítást találtam. Mindez késő éjjel történt, de ez akkor engem egy cseppet sem zavart.

Tíz fejezetben kísértetiesen aktuális témákról volt szó, mint például a pilóták tréningjéről, a légi útvonalakról, a gépek egyes részeiről, de még a pilóták és az utasok ruháiról és a repüléshez ajánlott ételekről is írt. Technikailag is részletekbe menő volt: felhasznált fémek, hőséget elnyelő fémek és ezek olvadáspontja, a meghajtás, valamint a repülőgépek különböző típusai.

Ha nem lettem volna tudatában annak, hogy évezredes szanszkrit szövegekről van szó, azt gondoltam volna, hogy pilótajelöltek tankönyvét olvasom. A pilóták számára készítettek egy listát 32 utasítással, amelyeket egy repülőgép vezetőjének feltétlenül tudnia kell, csak ezek ismeretében vezetheti a gépet. Vannak közte titkok is, pl. hogyan lehet a géppel „ugrani", cikcakkban kígyót leírni, hogyan nézhet minden irányba a pilóta, és hogyan hallhat meg távoli zajokat. Nem hiányoznak az utasítások a gépek háborús bevetéséhez sem: hogyan lehet az ellenséges manővereket időben felismerni, hogyan lehet az ellenséges támadás irányát kikémlelni és megakadályozni.

Az építéshez használt anyagoknak 3 fajtáját nevezik meg, a somalát, soundaalikát és a mourthwikát. Ha megfelelő arányban keverik őket, akkor 16-féle hőt elnyelő fém keletkezik, mint pl. az ushambhara, ushnapaa, raajaamlatrit és így tovább, amiket én nem értek, és amelyeket a fordítók sem tudtak azonosítani, mert különben az angol megfelelőjét használták volna.

Azt is elmagyarázzák, hogy kell a fémeket tisztítani, milyen savak (citrom- és almasav) – helyes arányban felhasználva – milyen olajjal és milyen hőmérsékleten dolgozhatók fel.

Hét motortípust írnak le, s mindegyikről kifejtik, milyen különleges funkciókra alkalmasak és milyen magasságban használhatók. A katalógusból nem hiányoznak a repülőgépek nagyságai sem, emeletes-e vagy sem – és a különféle alkalmakra való céltudatos bevetés sem.

Azoknak, akik abban a tényben kételkednek, mely szerint az ősidőkben repülésre alkalmas gépek voltak, ajánlom az itt említett szanszkrit szövegeket. A kvalifikálatlan kijelentés megfogalmazója: Ilyen nincs!, ezek után megszégyenülve fog elhallgatni.

Ami azon a félénk hallgatón keresztül véletlenül a kezembe jutott, az akár az űrhajózási mérnökök és tervezők kötelező olvasmánya lehetne. Talán a szanszkrit fordításokban felfedeznek majd olyan megoldásokat, amelyen jelenleg arcuk verítékével dolgoznak. Talán gyors és jó megoldásra jutnak ennek segítségével! Az évezredes technikákra már nem vonatkozik a szerzői jog. Először azonban az okoskodóknak el kellene dönteniük, hogy a régi szövegeket úgy értékelik-e, ahogy vannak: valamikori realitások ábrázolásaként.

Amikor Srinagarba visszarepültem, Kalkuttából csak a hotelszobámat, a múzeumot, az egyetemet és az emberekkel teli utcákat láttam. De a kiadóm, Ajitt Dutt, nagyon elégedett volt.

 

CÉL: MOHENDZSODÁRO

Kihasználva eddigi tapasztalatainkat, már négy órakor elindultunk: ilyenkor a gyaloglók karavánja ugyanis még az útszélen táborozik. Száz kilométert sikerült osonnunk, amikor hirtelen mindenki felébredt: felébredtek a bennszülöttek, az éjszakai alvók, a tehenek, tevék, kutyák, kecskék s – mindenre és mindenkire tekintet nélkül, mint a páncélosok a csatában – rohanni kezdtek a buszok és a teherautók. A nagy felébredés után már csak óránként 40 kilométert tudtunk megtenni, így a 350 kilométerre lévő Dzsammuba kereken 8 óra múlva értünk el.

Dzsammu és Kasmír állam székhelye Srinagar Dzsammu valamikor az északi maharadzsák téli rezidenciája volt, míg ma, ebben a kellemes klímában – 403 méterrel a tengerszint fölött –, Srinagar hivatalnokai telelnek itt. Nehéz az indiai városok különleges karakterisztikáját felfedezni: mind tele van emberekkel, fuldokolnak a szabályozatlan utcai forgalomban, ugyanabban a piszokban leledzenek, és mindegyiket a kiszáradt tehenek uralják.

Az Amritszár irányába elcsúszó útirányunkon az időveszteséget egy nagyvonalú úttal akartuk kompenzálni, mely szerint megnézzük a híres Arany-templomot, a szikh vallás legnagyobb szentségét. Amritszár városát a 16. században a guruk alapították. Itt van a „halhatatlanság tava" is – ez az Amritszár szó szerinti fordítása.

Hogyan tarthat igényt egy város a halhatatlanságra a nevében? Ebben valami érdekes dolog rejlik, ugyanis az egyik épület arannyal kivert kupolája alatt áll a „halhatatlanság trónja". Ma ez alatt a kupola alatt székelnek a szikh vallás védői.

A mi Range Roverünk azonban majdnem bebizonyította ebben a pillanatban, hogy ő nem halhatatlan: a bal hátsó kerékből szivárgott a levegő. Pont délben. High noon. Az utca izzik. Nincs árnyék, nincs felhő az égen. A csomaghegyek alól kibányásszuk a pótkereket, gyorsan el akarjuk intézni a dolgot. Amikor az autóemelőt leengedtem, a kicserélt gumi ijesztő szélességet vett fel. Elfelejtettük a légi szállításkor kiengedett levegőt pótolni. A lábpumpa, amit váltakozva, lihegve és izzadva tapostunk, nem pumpálta fel a kereket, valószínűleg már a reptéren túlságosan megrongálódott. Mászva, úgy, hogy még egy csiga is tudott volna követni bennünket, a következő benzinkút elé gurultunk. – Do you have air? – kérdeztem, de angolul csak a felső réteg ért. Az ilyen pillanatokban a pantomimmutogatásba menekül az ember, mint az első emberek. Pumpamozgást mutattam be, felfújtam az arcomat és összeszorított számon keresztül sziszegve kifújtam a levegőt. Nem, itt nincs levegő, adta tudtomra a benzinkutas nem kevésbé komikus gesztikulációval. A levegő általában nem tartozik hozzá az indiai benzinkutak által nyújtott szolgáltatásokhoz. Estére hajlott már. Egy műhelyben aztán egy kilencéves fiú felfújta a pótkereket, és villámgyorsan megragasztotta a sérült tömlőt. Lahore-tól Multánig egészen jó út vezetett, ami azonban azután ígérkezett, az szörnyű volt. Egy rendőrtől kértem tanácsot a Szukkúrba vezető legrövidebb útról.

Az ázsiaiak részvétteljesek. Ha egy vigasztaló hírt nem tudnak udvarias szavakba önteni, arckifejezésük bánatossá válik. Amit a rendőr közölt, megfelelt szomorú arckifejezésének: Multántói 32 kilométerre, Muzaffargah falunál folyik az Indus. Tehát mialatt mi Srinagarban napoztunk, addig itt lenn a víz elképzelhetetlen meny-nyiségben áradt. Délre, az Indus másik oldalán, Mohendzsodáro elérhetetlen volt. Miután az angolul gyengén beszélő rendőr egy bennszülöttel is megbeszélte a dolgot, azt tanácsolta, hogy dél felé, Alipur gátján menjünk tovább.

 

A VÍZÁRADAT GYORSABB, MINT MI

A természet erőit csak alázattal lehet megközelíteni, nem lehet rájuk haragudni. Tehát célunkkal épp ellentétben Alipurba megyünk! – A gát már víz alatt van, a hullámok elöntik a második Indus-ág hídjait, mégis azt tanácsolják nekünk, hogy menjünk 320 kilométert északra, ugyanis a Dera-Ismáilhán gátja még használható. Óriási kerülő ugyan, de mit tehetünk?

A kilométeróra régen az ígért 320 kilométer felett jár. Az út szűkebb lett, majd végül egy sáros földútba torkollott. Terelőgátnak nyoma sem látszott. Egy név nélküli faluban megtudjuk, hogy Dera-Ismáilhán gátját az Indus órákkal ezelőtt bevette, de ha igyekszünk, 140 kilométerre visszább, délen a Taunsa-gát még járható.

A Taunsa-gáton akár páncélosok is mehetnek, csak épp elfelejtették az odavezető utakat lefektetni.

Este hat óra. 16 órája vagyunk már volánnál, és reméljük, hogy továbbjutunk Szukkúrba. „A remény gyakran nyom nélküli vadászkutya" – vélte az okos Shakespeare. És igaza volt. Miután a buszok és teherautók torlaszát megelőztem, a Range Roverrel egy folyó előtt álltunk. Mire használható egy négykerék-meghajtású kötél-motollás terepjáró? Tudni akarom, mire képes a technika.

Willi térdig érő gumicsizmában, kimért léptekkel, mint egy matróz, gázolt a merülő sárban az autó előtt, hogy hosszú lábain a víz szintjét ellenőrizni tudjam. Terepjáró sebességben, bekapcsolt differenciállal mentem, de még így is éreztem a kerekek alatt a síkos-csúszós sarat. Csak nem megállni! – gondoltam. Percek múlva, amelyek óráknak tűntek, átjutottam a folyón. Heuréka! Megtaláltam a megmentő partot! Mit talált Arkhimédész, amikor heurékát kiáltott? Azt hiszem, örömkiáltásával egy speciális törvény felfedezését üdvözölte. Itt kétszer, háromszor is kiálthatott volna heurékát.

Az éjszaka ellenére tovább akartunk menni. Az első kereszteződésnél megálltunk, és rájöttünk, hogy minden út le van zárva, mert a hidakat elöntötte a víz. Ettől az információtól végleg kiment az energia a fejünkből és a testünkből. Kimerülten, lassan begördültünk a Dera Ghazi Khan hálózatába.

Egy nem éppen bizalomgerjesztő kinézetű fiatalember ajánlotta nekünk gyér angolsággal staccatóban a Shezan szállót, mint a hely elsőrangú házát. A Shezan piszkos, tetves és poloskás volt, gusztustalan kávébárral, belső udvarában egy szökőkúttal, ami még sohasem látott vizet. A pakisztáni, aki folyékonyan beszélt angolul – bár jó néhány férfi feltartotta –, odasúgta nekünk, hogy legyünk óvatosak, mert néhány utazót kifüstöltek már innen, a hatóságok tehetetlenek, mert a helyiek, mint egy maffia, összetartanak.

Kértem, hogy engedjék meg, hogy a Range Roverrel a belső udvarba álljak. Sáros ruhánkban holtfáradtan estünk a piszkos ágyba.

Nyugtalan álomból ébredtünk. Az udvarról láncok csörgése hallatszott. A halvány karbidlámpa fényében megláttunk négy férfit, akik autónkat – biztos, hogy nem a nyugati technika iránti kíváncsiságból – szemlélték.

Lementünk az udvarba, odaálltunk a falhoz – bátrabban mint azt valamikor is elképzeltük –, és bátran a sötét emberek szeme közé néztünk. Könnyű kabátomba rejtettem a zseblámpát, így azt a látszatot keltettem, mintha bármikor kész lennék pisztolyt rántani. Willi behajlított kézzel állt mellettem, a könnygázspray szórófejét mutatva jobb kezében, amelyet látványos beavatkozásra hoztunk magunkkal. A sötétből újabb alakok léptek elő, akiket eddig nem is vettünk észre. Mondtak valamit a többieknek, miközben kaján szemekkel néztek a kabátom dudorára és Willi gázdobozára. A banda meghátrált. Rögtön szétszóródtak, s mi azt gondoltuk, biztosan erősítést hoznak. Rövid éjszaka volt.

Hogy a Szukkúrba vezető út járhatatlan volt, azon már egyáltalán nem lepődtünk meg, ugyanis az utak dédapáink idejéből valók voltak. Az ökörkaravánok kődarabokat hordanak ide, amelyeket a pakisztániak szilánkokká zúznak, s kis darabokban, kötőanyag nélkül, elegyengetik talajjá. A kátrány, amit vékony érként ráöntenek, természetesen nem akadályozza meg azt, hogy az Indus évről évre ne seperje ki a törmeléket. Útépítés-oktatással – nem modern útépítő gépekkel, mert azok csak munkanélkülivé tennék a szegény embereket – a fejlesztési segély, a szó szoros értelmében, hasznos lenne.

Christopherus, az autósok patrónusa megvonta tőlünk áldását: a második gumidefekt, mint egy sorscsapás, a víz kellős közepén ért bennünket. Egészen a kerékagyig ért a barna Indus-leves. Mivel Christopherus mindig megáld, de sohasem segít, a kocsiemelővel a lassan tovacsúszó pocsolyában pancsoltunk. Miért nincs a vízben egy gomb, mellyel a hidraulikus pumpát beindíthatnánk? Minden repülőgépen felfújódnak a mentőmellények – automatikusan egy szelepen keresztül – az elindulás után. „A csőkapcsolót tessék átdugni a hajtókán..." Miért csak ilyen kicsit emelik meg az autóemelők a járművet? Miért feltételezik az autótervezők, hogy gumidefekt csak szilárd talajon történhet? Mivel autóikkal mindig csak kísérleti utakon kanyarognak, így fogalmuk sincs, hol megy ki a levegő a kerékből. Ha műszaki ember lennék, tudnám, hogyan lehetne – a cipzár után – egy bombabiztos, milliós üzletet csinálni: egy minden helyzetben használható autóemelővel.

Szukkúrban, amit sok tévút után végül mégiscsak elértünk, közölte velünk a pakisztáni hadsereg katonája, hogy a déli irányba történő továbbutazás lehetetlen, az egész terület víz alatt van, s hetekbe kerül, míg a víz leapad, s az utakat megjavítják. Mohendzsodáro, a „Halálhely", nem akart minket. Ezért aztán otthagytuk a bal oldali, elérhetelen helyet bal oldalon.

Célvonalunkon ott volt még Tepe Yahya ásatási helye, a kerek Szasszanida város, Ardasír Khurreh és a Kermánshah melletti barlangok. Tovább tehát, Perzsiába...

A katona, akitől a felvilágosítást kértem, hogy a Szukkúrból Quettába vezető út járható-e és onnan Perzsiát el lehet-e érni, értetlenül nézett rám.

– Hová akar menni?

– Perzsiába!

– Nem olvasnak újságot?

Tényleg, a Karacsiba történő megérkezés óta nem is volt újság a kezemben. Programunk kitöltött minden órát és percet.

– Nem hallották a híreket?

– De hát hogyan hallgassunk híreket egy számunkra ismeretlen nyelven?

Erre katonásan, röviden a következőt közölte velünk a tiszt:

– Perzsiába minden határátkelő le van zárva. Az országban forradalom van! Kérem, jöjjenek velem!

Követtük az utcán lévő egyszerű hivatalba. Mint azt útközben megtudtuk, korábban, az angol szolgálatban, mindig a Timest olvasta. Benyúlt egy polcra, és átnyújtott egy köteg szétolvasott lapot.

– Itt van! Informálódjanak!

 

Sahellenes tüntetés Shirázban

Súlyos összecsapások a sah elutazása után

Khomeini ajatollah bejelenti visszatérését

Csapatok foglalják el a teheráni repülőteret

A katonaság tüzelt a tüntetőkre

Khomeini örömteli fogadtatása Teheránban

Polgárháború Iránban -A főváros a felkelők kezében

Rajtaütés az USA-követségen

Forradalom Iránban – minden határ lezárva

 

Újságcímek a Timesból A legutóbbi lap tartalmazza azt, amit a tiszt közölt velünk. Ekkor február 20-át írtunk.

A természeti erők után a politika még hatalmasabb erői! Fel kellett adnunk. Visszafordultunk tehát Karacsi repülőterére, amit már oly jól ismertünk. A kopasz fejű vigyorgott, amikor meglátott. Nekem úgy tűnt, inkább kárörvendve, mint barátságból.

– Tudod, mi hiányzott nekünk? – kérdezte Willi, miután órákig csendben hallgattunk.

Gondolkoztam.

– A szerencse! – mondtam.

– Nem, az a négy nap, amit Karacsiban a megérkezésnél töltöttünk, és az a háromnapos tévút az esőben...

Egy héttel hamarabb valóban bemehettünk volna Perzsiába, de akkor pont belementünk volna a forradalom kellős közepébe, amely, mint olvastuk, külföldellenességben tombolt. – Nem – mondtam –, mégiscsak szerencsénk volt... és bármi is történjék, még eljövünk ide!

A felsőbb hatalmaknak duplán hálásan, most már sietség nélkül pakoltuk fel Range Roverunkat Karacsiban egy hajó fedélzetére. Az általunk jól ismert kopasz úr segítségével ütődésmentesen és olcsón ment a dolog. Április végén talált meg bennünket egy levél Svájcban, hogy a derék autót elhozhatjuk Velence vámkikötőjéből.