8.

Nagy volt a nyüzs­gés a Key­mont Ho­tel hall­já­ban. Új­ság­írók és fo­tó­ri­por­te­rek ka­va­rog­tak, csat­tog­tak a va­kuk, az em­be­rek el­özön­löt­ték a lif­tet, az eme­le­te­ket.

Egyen­ru­hás rend­őr ült a pult mö­gött. Rend­őr­sé­gi uta­sí­tás­ra meg­til­tot­ták, hogy szo­kat­lan és fel­tű­nő rend­szá­mú au­tók mász­kál­ja­nak a kör­nyé­ken. Az ut­cá­ról úgy fes­tett a Key­mont Ho­tel, mint bár­me­lyik má­sik ol­csóbb szál­lo­da. Ki­halt éj­sza­kai óra volt ez, ép­pen mi­előtt a haj­nal első fé­nyei ki­raj­zol­ják a tá­vo­li épü­le­tek kör­vo­na­la­it, és rá­ve­tí­tik a de­ren­gő ég­bolt­ra. Ko­rán volt még a reg­ge­li csúcs­hoz, és túl késő az éj­sza­kai élet­hez. Né­hány fu­var­ra váró taxi cir­kált csak az üres ut­cá­kon. A Key­mont Ho­tel pe­dig az volt, ami – a Key­mont Ho­tel.

A rend­őr­ség gon­do­san ki­dol­go­zott csap­dá­já­ba mind­ed­dig nem ke­rült sem­mi­fé­le ál­do­zat. Sen­ki – ki­vé­ve a rend­őrö­ket és az új­ság­író­kat – nem pró­bált meg be­jön­ni a szál­ló­ba és sen­ki nem pró­bált meg ki­men­ni.

Az éj­sza­kai por­tás, he­lyé­ről szám­űz­ve, Ma­son­nel és Dra­ke-kel szem­ben ül­dö­gélt a hall­ban, időn­ként lop­va hol az egyik­re, hol a má­sik­ra pil­lan­tott. Ar­cán épp annyi ér­ze­lem lát­szott, mint egy jó pó­ker­já­té­ko­sén, ami­kor a lap­ját meg­pil­lant­ja.

Az új­ság­írók meg­pró­bál­ták nyi­lat­ko­zat­ra bír­ni Ma­sont, de ő csak a fe­jét ráz­ta.

– Mi­ért nem be­szél? – kér­dez­te az egyik.

– Együtt dol­go­zom a rend­őr­ség­gel – fe­lel­te. – Ők pe­dig azt akar­ják, hogy csak ne­kik nyi­lat­koz­zam, sen­ki más­nak.

– Rend­ben. Ak­kor meg­kér­dezzük őket.

– He­lyes.

– Már be­szélt ve­lük?

– Né­hány szót.

– Ők nem így ér­zik.

– Nem ér­de­kel, ho­gyan érez­nek.

– Te­gyük fel, hogy el­mond­ja ne­künk is, amit ne­kik már el­mon­dott… Ma­son el­mo­so­lyo­dott, és is­mét a fe­jét ráz­ta.

Az új­ság­író Dra­ke felé for­dult.

– Ez min­den – mond­ta Dra­ke.

– A csu­dá­ba is, maga na­gyon szo­li­dá­ris.

– Mu­száj – húz­ta el a szá­ját Dra­ke. A pul­ton meg­szó­lalt a te­le­fon. Az egyen­ru­hás fel­vet­te.

– Igen. Ér­tet­tem, had­nagy.

Le­tet­te a kagy­lót, in­tett az egyik ci­vil­ru­hás­nak a hall­ban, né­hány szót vál­tot­tak, na­gyon hal­kan. A ci­vil­ru­hás oda­ment Ma­son­hez és Dra­ke-hez, és így szólt: – Nos, fiúk, in­du­lás a had­nagy­hoz. Erre. A lift mel­let­ti lép­cső­höz ve­zet­te őket, fel az eme­let­re, vé­gig a fo­lyo­són, el­ha­lad­tak egy egyen­ru­hás őr mel­lett, majd ki­nyi­tott egy aj­tót, nyil­ván a leg­ele­gán­sabb szo­bá­ét az egész szál­lo­dá­ban.

Tr­agg szi­va­roz­va nyúj­tó­zott el egy ké­nyel­mes fo­tel­ban a szo­ba túl­só vé­gén. Egyik ol­da­lán Jaff­rey őr­mes­ter ül­dö­gélt szin­tén egy fo­tel­ban, ci­ga­ret­tá­zott. Tr­agg má­sik ol­da­lán egy éj­je­li lám­pa apró fény­kö­ré­nél a rend­őr­sé­gi gyors­író ha­jolt fü­ze­te fölé, tol­lát a pa­pír­ra sze­gez­ve.

Ma­son gyors pil­lan­tást ve­tett a fü­zet­re, ami­kor be­lép­tek, és lát­ta, hogy már vagy ti­zen­öt ol­dal meg­telt az apró je­lek­kel.

– Jöj­je­nek be, és ül­je­nek le – hív­ta őket Tr­agg. – Saj­ná­lom, hogy fel­tar­tot­tam ma­gu­kat, de hi­á­ba, ilyen az élet.

Ma­son és Dra­ke le­ül­tek.

– Hát ak­kor – dőlt hát­ra Tr­agg hall­juk a tör­té­ne­tet.

– Egy ügy­fe­lem te­le­fo­nált, és kér­te, hogy jöj­jek ide, a 721-es szo­bá­ba – kezd­te Ma­son. – Azt mond­ta, ko­pog­ta­tás nél­kül nyis­sak be. Fel­men­tem, és be­lép­tem a szo­bá­ba.

– Volt ott va­la­ki? Sen­ki.

– Nem sok­kal az­u­tán fel­hív­ta Dra­ke-et te­le­fo­non – mond­ta Tr­agg. A kap­cso­ló­táb­la sze­rint a 721-es szo­bá­ból.

– Így van.

Tr­agg Dra­ke-hez for­dult: – És maga mit csi­nált?

– Kö­vet­tem Ma­son uta­sí­tá­sa­it.

– Ma­son kis­sé le­egy­sze­rű­sí­ti a dol­go­kat, Paul – mond­ta Tr­agg nyu­god­tan, s szán­dé­ka sze­rint nyá­jas, be­hí­zel­gő han­gon. – Na­gyon ta­pasz­talt, na­gyon ügyes, is­mer min­den vesszőt és ket­tős­pon­tot a jog­ban. Kép­te­len­ség őt va­la­mi­lyen ürüggyel meg­fosz­ta­ni az ügy­vé­di en­ge­dé­lyé­től.

. És be­le­vi­szi ma­gát is. De maga nem is­me­ri eze­ket a vessző­ket és ket­tős­pon­to­kat. Ma­gán­nyo­mo­zói en­ge­dé­lye van. Amit vi­szont na­gyon könnyen el­ve­szít­het. Te­hát hall­juk, mit akar mon­da­ni.

Dra­ke nyug­ta­la­nul Ma­son­re pil­lan­tott, va­la­mi jel­re vár­va. Az ügy­véd ki­fe­je­zés­te­len arc­cal né­zett maga elé.

Jaff­rey őr­mes­ter szó­lalt meg: – Hát ak­kor én mon­dok ma­guk­nak va­la­mit, fiúk. Ez az ügy kap­cso­lat­ban van Bob Claremont meg­gyil­ko­lá­sá­val. Bob ren­des srác volt. És egy­szer csak volt, nincs. Bob zsa­ru volt. Né­hány nyo­mo­rult kis gaz­em­ber ölte meg, akik azt hit­ték, hogy az övék a vá­ros.

Bob va­la­mi nagy bal­hé nyo­má­ra buk­kant. Ne­kem nem tud­ják be­ma­gya­ráz­ni, hogy azért nyír­ták ki, mert le akart fog­ni né­hány ür­gét til­tott buk­mé­ker­sé­gért. Én ezt nem ve­szem be. En­gem nem ér­de­kel, ki­cso­dák ma­guk. Be­vi­te­tem, s ha kell, meg is dol­go­zom ma­gu­kat egy ki­csit. Azt aka­rom, hogy vá­la­szol­ja­nak, és azt aka­rom, hogy iga­zat vá­la­szol­ja­nak. Vi­lá­gos?

Tr­agg had­nagy fi­gyel­mez­te­tő­en moz­dult meg Jaff­rey felé, és ide­ge­sen pil­lan­tott a gyors­író­ra: – Ért­sék meg, ura­im, mi nem aka­runk sem­mi kel­le­met­len­sé­get, de úgy érezzük, hogy ma­guk, ura­im, tar­toz­nak ne­künk egy ön­kén­tes val­lo­más­sal. Sze­ret­nénk, ha őszin­te len­ne. És pon­tos. És tel­jes. És fi­gyel­mez­te­tem önö­ket, hogy­ha fél­re akar­nak ve­zet­ni ben­nün­ket, hát meg­van­nak az esz­kö­ze­ink. És most hall­juk, mi tör­tént.

– Egy ügy­fe­lem te­le­fo­nált, hogy men­jek abba a szo­bá­ba – mond­ta Ma­son.

– Ki az az ügy­fél?

– Nem mond­ha­tom meg.

– És mi tör­tént?

– Va­la­ki be­jött a szo­bá­ba.

– Az ügy­fe­le?

– Nem az, aki te­le­fo­nált ne­kem.

– Az­tán mi tör­tént?

– Aki be­jött, ma­gam­ra ha­gyott né­hány perc­re. Azt akar­tam, hogy Paul ál­lít­son rá va­la­kit, és kö­ves­se. Te­le­fo­nál­tam neki. Ez min­den, amit tu­dok.

Jaff­rey fel­ug­rott a szék­ből.

– Egy pil­la­nat, őr­mes­ter úr – szólt Tr­agg iz­ga­tot­tan, és fél­re­ért­he­tet­le­nül in­tett a gyors­író­nak. – Hall­gas­suk meg Paul Dra­ke-et. ö ugyan­is nem él­ve­zi az ügy­vé­dek vé­dett­sé­gét és ki­vált­sá­ga­it, épp ezért úgy gon­do­lom, haj­lan­dó lesz együtt­mű­köd­ni ve­lünk. Job­ban, mint ed­dig.

Vissza­for­dult Dra­ke-hez: – Te­hát, Dra­ke, ez egy gyil­kos­sá­gi ügy, mint tud­ja. Min­den okunk meg­van rá, hogy azt higgyük, va­la­mi mó­don maga is ben­ne van az ügy­ben. Nem ér­de­kel­nek a Ma­son­hoz fű­ző­dő kap­cso­la­tá­nak in­tim rész­le­tei, de min­dent tud­ni aka­rok, ami­nek bár­mi köze le­het eh­hez a gyil­kos­ság­hoz. Most pe­dig kezd­je.

Dra­ke ide­ge­sen kö­hin­tett, fész­ke­lő­dött a szé­kén.

– És sem­mi mel­lé­be­szé­lés – fűz­te hoz­zá Jaff­rey. – Ez az utol­só me­net. Hogy maga ab­ból fog-e meg­él­ni a jö­vő­ben, hogy de­tek­tí­vi­ro­dát ve­zet, vagy ne­tán min­den­nek vége, az most fog el­dől­ni, a kö­vet­ke­ző né­hány perc­ben, itt, eb­ben a szo­bá­ban. Így fog­jon hoz­zá.

– Perry – szólt el­ha­ló han­gon Dra­ke. – El kell mon­da­nom, amit tu­dok, ez most már nyil­ván­va­ló.

Ma­son egy szót se szólt.

– Nem ma­ra­dunk itt reg­ge­lig – szólt újra Jaff­rey.

– Ma­guk vá­rat­tak min­ket, több mint egy órát – em­lé­kez­tet­te Ma­son.

– Ah­hoz ma­guk­nak sem­mi kö­zük – mond­ta Jaff­rey. – Vá­rat­tuk ma­gu­kat, mert szük­sé­günk volt né­hány ta­nú­val­lo­más­ra. Ne­hogy azt higgye, hogy nem kap­tuk meg. A ke­zünk­ben van­nak, fiúk. Ez az utol­só al­ka­lom, hogy be­bi­zo­nyít­sák, me­lyik ol­da­lon áll­nak. Be­szél­jen, Dra­ke.

Dra­ke be­le­kez­dett: – Ott­hon alud­tam. Csen­gett a te­le­fon. Ma­son azt akar­ta, tud­jam meg, ki volt vele a 72l-es szo­bá­ban.

– Fér­fi vagy nő?

– Nő.

– Mon­dott ne­vet is?

– Ha mon­dott is, nem em­lék­szem. Meg­le­he­tő­sen ál­mos vol­tam. Azt mond­ta, volt ott egy nő, az­tán el­ment, de vissza fog jön­ni. Azt akar­ta, áll­jak rá, és tud­jam meg, ki az.

– Nos, úgy lát­szik, ala­kul – mond­ta Jaff­rey, eny­héb­ben, ke­vés­bé tá­ma­dó­an. – Hall­juk a töb­bit.

– Csak pár per­cem volt a mun­ká­ra – foly­tat­ta Dra­ke. – Tud­tam, hogy kell va­la­ki a ho­tel elé, az­tán egy má­sik, aki meg­fi­gye­li a nőt, ami­kor ki­jön a 721-es­ből, és tud­tam, hogy mind­két fel­ada­tot nem tud­ja egy em­ber el­vé­gez­ni. A nő már ak­kor gya­na­kod­na, ami­kor ta­lál­ko­zik va­la­ki­vel a fo­lyo­són, hát még ha az a va­la­ki be­száll­na vele a lift­be, ab­ban a le­he­tet­len órá­ban.

Tr­agg bó­lin­tott.

– Sür­gős volt. Tud­ják, mi­lyen Perry Ma­son, ami­kor va­la­min dol­go­zik. Min­dent akar, és min­dent azon­nal. Fon­tos ügy­fe­lem. Te­kin­té­lyes szá­za­lé­kát biz­to­sít­ja az iro­dám for­gal­má­nak. Se­gí­tek neki.

– Ért­jük – vá­gott köz­be Tr­agg. – De mit csi­nált?

– Be­szól­tam az iro­dám­ba, hát­ha el­ér­he­tő va­la­ki. Sen­ki sem volt ott per­sze. De van egy igen meg­bíz­ha­tó te­le­fo­no­som.

– A neve? – kér­dez­te Jaff­rey. – Mi­ner­va Ham­lin. ~ Foly­tas­sa!

– Te­le­fo­nál­tam Mi­ner­vá­nak, hogy egy idő-re zár­ja be az iro­dát, men­jen a szek­rény­hez, ami­ben az ál­ru­há­kat tart­juk, ve­gyen ki egy kö­tényt meg fej­ken­dőt, te­gye bő­rönd­be, ro­han­jon a Key­mont Ho­tel­hoz, és ve­gyen ki egy szo­bát, ami az ut­cá­ra néz.

– Mi­ért épp az ut­cá­ra? – kér­dez­te Tr­agg: – Hogy je­lez­ni tud­jon ne­kem – fe­lel­te Dra­ke. – Az­tán öl­töz­zön át, és sé­tál­jon a fo­lyo­són úgy, hogy lás­sa, ki jön ki a 721-es­ből. Ha a nő el­in­dul a lift­hez, ro­han­jon vissza a szo­bá­já­ba, és je­lez­zen ne­kem egy vil­la­nás­sal. A szál­lo­da előtt par­kol­tam. Az éj­sza­ka kö­ze­pén nem volt nagy esély a té­ve­dés­re. Ha tu­dom, mi­kor in­dul a lány le­fe­lé a lift­tel, olyan hely­zet­be ál­lok, hogy lás­sam, ami­kor át­jön a hal­lon, és kö­ve­tem, ha ki­lép. A kül­ső vissza­pil­lan­tó tük­röt pe­dig úgy ál­lí­tot­tam be, hogy ész­re­ve­gyem, ha egy ut­cai szo­bá­ból lám­pá­val je­lez­nek.

– Ör­dö­gi mun­ka – is­mer­te be Jaff­rey iri­gyen.

– És mi tör­tént? – kér­dez­te Tr­agg.

– El­men­tem az iro­dá­hoz, fel­szed­tem Mi­ner­va Ham­lint, ne kell­jen egye­dül ide­jön­nie. Pil­la­na­tok alatt itt vol­tunk. Le­par­kol­tam, be­ál­lí­tot­tam a tük­röt, ül­tem és vár­tam. Mi­ner­va be­ment, ki­vett egy ut­cai szo­bát, be­je­lent­ke­zett. Fel­ment, át­öl­tö­zött, és ki­ment a fo­lyo­só­ra.

– Az­tán?

– Az­tán nem tör­tént sem­mi – foly­tat­ta Dra­ke. – Ké­sőbb meg­lát­tam, hogy Mi­ner­va ki­lép a lift­ből. Ez olyas­mi volt, amit nem lett vol­na sza­bad. Igaz ugyan, hogy a nagy ro­ha­nás­ban nem volt időnk meg­ál­la­pod­ni olyan je­lek­ben, ame­lyek a vá­rat­lan ese­mé­nye­ket jel­zik. Úgy gon­dol­ta, tud­nom kell, mi tör­tént, te­hát le­jött, és el­mond­ta. Nem volt más vá­lasz­tá­sa.

– Jó, jó, mi tör­tént az­u­tán?

Dra­ke el­mond­ta Mi­ner­va út­ját, egé­szen ad­dig, amíg a lány, akit kö­ve­tett, fel­ment a 815-ös szo­bá­ba.

– Az­tán? – kér­dez­te Tr­agg.

– Az­tán Mi­ner­va várt egy da­ra­big, majd eszé­be ju­tott, hogy Ma­son nyil­ván egy­re ide­ge­sebb, és ne­kem ta­lán az egész ter­vet meg kell vál­toz­tat­nom, ezért le­ro­hant a ko­csi­hoz.

És maga mit csi­nált?

– Fel­men­tem, és el­mond­tam Perry Ma­son­nek.

– És mit csi­nált Mi­ner­va?

– Vissza­ment az iro­dá­ba.

– Nem fi­gyel­te a 815-ös szo­bát? Dra­ke a fe­jét ráz­ta: – Mond­tam már, én olyan he­lyen áll­tam, ahon­nan lát­hat­tam a lif­tet. Ez azt is je­len­ti, hogy ami­kor Mi­ner­va le­jött, az éj­sza­kai por­tás is lát­ta az egé­szet. Tud­ta, hogy fi­gyel­te­tek va­la­kit. Úgy érez­tem, Mi­ner­va fel­ada­tá­nak vége. Nem vi­het­te el az au­tót, nem kö­vet­het­te a lányt. Az iro­dá­ba ment. Bi­zo­nyos vol­tam ben­ne, hogy a lány a 815-ös­ben ma­rad egy ide­ig, leg­alább ad­dig, amíg Ma­son­től újabb uta­sí­tá­so­kat ka­pok. Köz­ben si­ke­rült elő­ke­rí­te­nem né­hány nyo­mo­zót, akik már út­ban vol­tak az iro­da felé. Mond­tam Mi­ner­vá­nak, hogy amint meg­ér­kez­nek, küld­je őket hoz­zám. Nos, ura­im, ennyi a tör­té­net.

– Mind­össze? – kér­dez­te Jaff­rey.

– Ez az igaz­ság – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Dra­ke.

– A tel­jes igaz­ság? – kér­dez­te Tr­agg.

– Igen, már ami a 815-ös szo­bát il­le­ti.

– Ez a nő, ez ér­de­kel­ne ben­nün­ket.

– Én nem is lát­tam – mond­ta Dra­ke. Jaff­rey fel­állt a szék­ből, je­len­tő­ség­tel­je­sen, Tragg­re pil­lan­tott, majd ki­ment a szo­bá­ból. Tr­agg to­vább kér­de­zett: – Ami­kor Perry Ma­son­nel ta­lál­ko­zott a 721-es szo­bá­ban, nem ta­lált sem­mi kü­lö­nö­set?

Dra­ke is­mét Ma­son­re né­zett. Es­dek­lő ké­rés buj­kált a te­kin­te­té­ben.

– Gon­do­lom, ala­po­san át­vizs­gál­ták a szo­bát. Nem, had­nagy? – kér­dez­te nyá­ja­san Ma­son.

– Paul Dra­ke-et kér­dez­tem – mond­ta Tr­agg.

Ma­son vál­lat vont: – Mondj akár­mit, amit tud­ni akar, Paul. Úgy­sincs olyas­mi – tet­te hoz­zá gyor­san – amit te ta­lál­tál vol­na.

– Úgy érti, olyan, amit én ta­lál­tam? – kér­dez­te Tragg­hez for­dul­va Dra­ke. Tr­agg bó­lin­tott.

– És a be­szél­ge­té­sek? – kér­dez­te Dra­ke.

– Azo­kat is.

– Nin­cse­nek be­szél­ge­té­sek – tet­te hoz­zá Ma­son.

– Azt hi­szem, jo­gunk van tud­ni. – Mi­ért?

– El­len­őriz­ni akar­juk, va­jon Dra­ke iga­zat mond-e.

Ma­son sze­me össze­szű­kült – az­tán hir­te­len ő szó­lalt meg: Ami­kor be­lép­tem a szo­bá­ba, őr­mes­ter, egy mé­lye­dést lát­tam az ágy­ta­ka­rón, mint­ha ott ült vol­na va­la­ki. Az­tán lát­tam egy má­si­kat is. Az úgy né­zett ki, mint­ha egy fegy­vert dob­tak vol­na oda.

– Tu­dom – mond­ta Tr­agg.

– És – foly­tat­ta Ma­son, ke­mé­nyen áll­va Tr­agg te­kin­te­tét – ta­lál­tam még va­la­mit. Egy rúzst.

– Hol van?

Ma­son a zse­bé­be nyúlt, ki­vet­te a rúzst, és oda­ad­ta Tragg­nek.

– Össze­vissza fog­dos­ta per­sze – mond­ta Tr­agg. – Alig­ha lesz­nek raj­ta hasz­nál­ha­tó ujj­le­nyo­ma­tok.

– Ez fi­gyel­met­len­ség volt a ré­szem­ről – is­mer­te be Ma­son.

– Bi­zony az volt! – tört ki mér­ge­sen Tr­agg.

– Ter­mé­sze­te­sen – foly­tat­ta az ügy­véd – ha a gyil­kos­sá­gi cso­port fel­hí­vott vol­na en­gem, és így szól: saj­nos, nem áll mó­dunk­ban meg­aka­dá­lyoz­ni, de kö­rül­be­lül ti­zen­öt perc múl­va a 815-ös szo­bá­ban gyil­kos­sá­got fog­nak el­kö­vet­ni, és az a fi­a­tal nő, aki most ma­gá­val fe­cseg, rö­vi­de­sen a 815-ös szo­bá­ba megy, nos, ak­kor ter­mé­sze­te­sen ha­tá­ro­zott lé­pé­se­ket tet­tem vol­na an­nak ér­de­ké­ben, hogy meg­őriz­zem az ujj­le­nyo­ma­to­kat.

– Elég a gú­nyo­ló­dás­ból – mond­ta Tr­agg. A té­nye­ket aka­rom.

– Azt mond­tam.

– Mi van a rúz­zsal?

Ma­son kü­lö­nö­sebb ne­héz­ség nél­kül fe­dez­te fel Tr­agg ar­cán azt a ki­fe­je­zést, ami­lyen­nel a héja va­dá­szik a nyúl­ra. Így szólt: – Ész­re­ve­he­ti a rúzs vé­gén va­la­mi dur­va fe­lü­let nyo­mát. Ez a va­la­mi nyil­ván dur­vább, mint egy nő aj­kai.

– És mire kö­vet­kez­tet eb­ből?

Ma­son, to­vább­ra is Tr­agg ar­cát für­kész­ve; foly­tat­ta: – Úgy gon­dol­tam, va­la­ki arra hasz­nál­ta; hogy üze­ne­tet ír­jon vele.

– És mit ta­lált?

– Egy üze­ne­tet.

– Hol?

– Az asz­tal­lap al­ján.

– Ez min­den?

– Ezt hogy érti?

– Csak egy üze­ne­tet ta­lált?

– Én csak meg­pró­bál­tam el­ma­gya­ráz­ni né­hány dol­got, hogy old­jam Paul Dra­ke za­va­rát.

– Maga csak ne old­ja sen­ki za­va­rát – mond­ta Tr­agg. – Több üze­ne­tet ta­lált? Ma­son hall­ga­tott. Tr­agg Dra­ke-hez for­dult: – Több üze­ne­tet ta­lál­tak? Dra­ke Ma­son­re né­zett. Az ügy­véd bó­lin­tott.

– Igen – fe­lel­te Dra­ke.

– Hol volt a má­sik?

– A tü­kör há­tul­ján.

– Mit tar­tal­maz­tak ezek az üze­ne­tek?

– Nem em­lé­ke­zem szó sze­rint – mond­ta Dra­ke. – De még min­dig ott van­nak.

– Meg­pró­bál­ták meg­fej­te­ni?

– Per­sze – vá­gott köz­be is­mét Ma­son. – Nem volt ne­héz. A szo­bá­ban levő te­le­fon­könyv­re utalt, a har­ma­dik kö­tet­re, a 262. ol­dal bal ol­da­li ha­sáb­já­nak ti­zen­ötö­dik so­rá­ra. Her­bert Sid­ney Gran­ton­ra.

Nyílt az ajtó. Jaff­rey őr­mes­ter tért vissza. Bó­lin­tott Tr­agg felé.

– És a má­sik üze­net?

– A tü­kör há­tul­ján volt – foly­tat­ta Dra­ke. – Nem fej­tet­tük meg. Ügy gon­dol­tuk, egy autó rend­szá­ma le­het. Épp ezen töp­reng­tünk, ami­kor ma­guk, ura­im, be­jöt­tek.

– Nem gon­dol­tak arra, hogy va­la­me­lyik üze­net ha­mis? – kér­dez­te Tr­agg Dra­ke-től – Úgy em­lék­szem, be­szél­get­tünk Ma­son­nel va­la­mi olyas­mi­ről, hogy az üze­ne­tek hogy mind­ket­tő. szó­val, hogy. ho­gyan is ír­hat­ták.

– Mi volt ez a be­szél­ge­tés?

– A fe­né­be is… Is­te­nem­re, nem em­lék­szem az egész­re.

– Hát ak­kor mond­ja el azt, ami­re em­lék­szik.

– Hadd szól­jak köz­be – mond­ta Jaff­rey. – Em­lí­tet­te ma­gá­nak Ma­son az ügy­fe­le ne­vét, aki a szál­lo­dá­ba hív­ta?

Dra­ke fész­ke­lőd­ni kez­dett a szé­ken.

– Egye­nes vá­laszt aka­rok, igen Vagy nem – erő­sza­kos­ko­dott Jaff­rey.

Dra­ke töp­ren­gett egy ide­ig, az­tán meg­szó­lalt: – Azt hi­szem, mond­ta.

– És ki volt az?

– Nem hi­szem, hogy meg kel­le­ne mon­da­nom. Jaff­rey Tragg­re pil­lan­tott: – Igen vagy nem?

– Igen – mond­ta Tr­agg.

– Te­hát ki volt az?

– Nem hi­szem, hogy meg kel­le­ne mon­da­nom.

Tr­agg arca ki­fe­je­zés­te­len ma­radt, de Jaff­rey őr­mes­ter győz­te­sen dőlt hát­ra.

Hir­te­len Ma­son szó­lalt meg: – Mondd meg nyu­god­tan, Paul. Mondd meg a ne­vét, és min­dent, ami ab­ban a szo­bá­ban tör­tént.

Dra­ke meg­lep­ve pil­lan­tott rá.

– Nem ér­ted? – kér­dez­te Ma­son. – Csap­dá­ba akar­nak csal­ni, hogy el­ve­hes­sék az en­ge­dé­lye­det. Az ajtó előtt áll­do­gál­tak vé­gig a be­szél­ge­tés alatt, vagy mit tu­dom én, po­los­ka volt a szo­bá­ban, vagy akár­mi, de tud­ják az egész ro­hadt dol­got. Most csak arra megy a já­ték, hogy el­ve­hes­sék az en­ge­dé­lye­det.

Jaff­rey őr­mes­ter fel­ug­rott. Ma­son­hoz ro­hant, és gal­lér­já­nál fog­va rán­gat­ta föl az ügy­vé­det. Szé­les vál­lai erő­től duz­zad­tak, ha­tal­mas te­nye­re szin­te rá­ra­gadt Ma­son ka­bát­já­nak a gal­lér­já­ra, a má­si­kat ép­pen ütés­re len­dí­tet­te.

Tr­agg nyug­ta­la­nul pat­tant fel: – Nyu­ga­lom, őr­mes­ter úr, nyu­ga­lom ~ mond­ta éle­sen, majd hoz­zá­tet­te: – A gyors­író jegy­zi az egész be­szél­ge­tést. – Majd sok­kal lá­gyab­ban foly­tat­ta: – A gyors­író ter­mé­sze­te­sen nem is pró­bál­ja le­je­gyez­ni a je­len­lé­vők min­den moz­du­la­tát, eset­leg azt, hogy mi tör­té­nik, ha va­la­ki fel­áll.

Gyor­san oda is né­zett, va­jon a gyors­író meg­ér­ti-e a hal­vány cél­zást.

Jaff­rey őr­mes­ter la­pát­te­nye­re las­san el­en­ged­te a gal­lért.

Ma­son meg­iga­zí­tot­ta a za­kó­ját, és így szólt: – Azt hi­szem, Jaff­rey őr­mes­ter úr el­vesz­tet­te a fe­jét, Paul. Lát­hat­tad, hogy fel­rán­tott, meg­ra­gad­ta a gal­lé­ro­mat, szo­rí­tot­ta a nyak­ken­dő­met, és ép­pen ott tar­tott, hogy meg­üt, ami­kor.

– Ez pusz­tán Mr. Ma­son gya­nú­ja – mond­ta Jaff­rey fe­szé­lye­zet­ten. – Én mind­össze a vál­lá­ra tet­tem a ke­ze­met.

Tr­agg had­nagy er­nyed­ten szó­lalt meg: – Mond­tam ma­gá­nak, hogy jobb lett vol­na, ha egyen­ként hall­gat­juk ki őket. Még most is jobb len­ne.

– Rend­ben. Maga láng­ész – for­dult Jaff­rey Ma­son­hoz –, most men­jen szé­pen vissza a hall­ba, és vár­jon.

– Le­fo­ga­dom – mond­ta Ma­son –, hogy ami­kor Jaff­rey őr­mes­ter ki­ment a szo­bá­ból, el­kül­dött va­la­kit Mi­ner­va Ham­li­nért.

– Ki­fe­lé, maga nagy­okos – tár­ta szé­les­re az aj­tót Jaff­rey. – És ha nem tű­nik el gyor­san, hát most az egy­szer tény­leg a vál­lá­ra te­szem a ke­zem, és a jegy­ző­könyv majd bi­zo­nyít­ja, hogy igen­csak iga­zam volt.

– Már­is me­gyek, őr­mes­ter úr – mo­soly­gott Ma­son. – Paul, ne­ked pe­dig azt ta­ná­cso­lom, hogy min­den kér­dés­re vá­la­szolj, és min­dent mondj el, ami ab­ban a szo­bá­ban tör­tént.

Ez­zel mé­lyen meg­ha­jol­va ki­hát­rált a szo­bá­ból.

Épp csak át­lép­te a kü­szö­böt, ami­kor az ajtó olyan erő­vel csa­pó­dott be, hogy le­hul­lott a va­ko­lat.

Az ajtó előtt egyen­ru­hás rend­őr szólt Ma­son­nek:

– Vissza a hall­ba, Mr. Ma­son.