6.

Fél tíz volt, ami­kor Perry Ma­son be­top­pant Dra­ke iro­dá­já­ba.

– Még sem­mi, Paul?

– Sem­mi.

– Ta­lál­tál va­la­mit Fa­yet­te-ről?

– Nem tu­dom, hogy ez ugyan­az a Fa­yet­te-e – mond­ta Dra­ke de volt egy Fa­yet­te, aki il­le­gá­lis buk­mé­ker­sé­gért öt éve le volt tar­tóz­tat­va. Le­het, hogy ugyan­az.

– Le­het – mond­ta Ma­son. – Mi volt a bal­hé­ja?

– Sem­mi.

– Hogy­hogy sem­mi?

– Ahogy mon­dom. Le­tar­tóz­tat­ták, lajst­rom­ba vet­ték, óva­dék el­le­né­ben sza­bad­láb­ra he­lyez­ték, és az­tán nem tör­tént sem­mi.

– Mennyi volt az óva­dék?

Dra­ke el­vi­gyo­ro­dott: – Egy szá­zas.

– Csel­nek lát­szik.

– Le­het. Tu­dod, hogy megy az ilyes­mi.

– Ta­lál­tál va­la­mit ar­ról, hogy hol él, vagy va­la­mi ilyes­mit?

– Sem­mit.

– Még­is, mi volt az az ügy?

– Elég ho­má­lyos. Va­la­mi biz­to­sí­tá­si ügy­nök, aki­nek húsz­ezer dol­lá­ros va­gyo­nán hu­szon­öt­ezer dol­lá­ros te­her volt, és a hi­ány­zó ötöt biz­to­sí­tá­si köt­vé­nyek­ben te­rem­tet­te elő, azt adta biz­to­sí­ték­nak. De mon­dom, zű­rös az ügy.

– Tu­dod bi­zo­nyí­ta­ni?

– Ugyan már, hogy kép­ze­led – mond­ta vi­gyo­rog­va Dra­ke. – Azt akar­tad, hogy Fa­yet­te-et ku­tas­sam fel. Ha azt aka­rod, hogy ezt a biz­to­sí­tá­si­köt­vény-csa­lást de­rít­sem fel, jobb len­ne, ha ad­nál mel­lém öt em­bert, tíz testőrt, pán­cél­öl­tönyt, te ma­gad pe­dig ke­ress egy bom­ba­biz­tos pin­cét. Most pusz­tán az ál­ta­lá­nos­sá­go­kat em­lí­tem.

– Hát jó – mond­ta Ma­son. – Re­mé­lem, Al­burg je­lent­ke­zik. Ír­tam neki egy le­ve­let, és át­küld­tem. A pénz­tá­ros­nál hagy­ták. Üzen­tem, hogy ha Mor­ris te­le­fo­nál­na, mond­ja meg neki, hogy ott van a le­vél, és jut­tas­sa el hoz­zá.

– És mit üzen­tél neki, Perry?

– Sok min­dent. El­ső­sor­ban azt, hogy hív­jon fel, éj­jel vagy nap­pal, akár­mi­kor. Meg­ad­tam neki ezt a szá­mot is, ha ép­pen nem len­nék az iro­dám­ban. Hadd te­le­fo­nál­jak.

Fel­vet­te a kagy­lót, meg­ad­ta a ke­ze­lő­nek az ét­te­rem szá­mát, s ami­kor fel­vet­ték, be­le­szólt: – Al­bur­göt ke­re­sem.

– Nincs benn.

– Itt Ma­son. Mi­kor lesz benn?

– Nem tu­dom, Mr. Ma­son.

– Adja a pénz­tá­rost, le­gyen szí­ves.

– Egy pil­la­nat.

Ami­kor az asszony be­le­szólt a te­le­fon­ba, Ma­son azt mond­ta: – Perry Ma­son va­gyok. Át­küld­tem egy le­ve­let Mor­ris Al­burg­nek az­zal az uta­sí­tás­sal, hogy ha Mr. Al­burg te­le­fo­nál vagy be­megy.

– Igen­is, Mr. Ma­son. Azt hi­szem, meg­kap­ta.

– Mit?

– A le­ve­let.

– Bent volt?…

– Nem. Vi­szont. il­let­ve, nem is lesz bent ma este. Te­le­fo­nált, és. és né­hány em­ber ke­res­te őt, uram.

– Né­hány em­ber?

Né­hány em­ber. És most itt vár­nak.

– Ér­tem – mond­ta Ma­son.

– Mond­tam neki – foly­tat­ta az asszony hogy né­há­nyan ke­res­ték, és azt is, hogy itt van ez a le­vél ön­től, és ez na­gyon fon­tos. Meg­kért, hogy ugor­jak be egy ta­xi­ba, és vi­gyem a le­ve­let egy bár­ba. Azt mond­ta, ké­sőbb oda­megy érte.

– Nem mond­ta, hogy mi­kor?

– Nem.

– Ha újra be­szél vele, kér­dez­ze meg, meg­kap­ta-e a le­ve­let. Mond­ja meg neki, hogy pil­la­nat­nyi­lag ez a leg­fon­to­sabb dol­ga. Ol­vas­sa el, és hív­jon fel azon­nal.

– Rend­ben, Mr. Ma­son.

– Még va­la­mi. Mi­kor lép le?

– Egy­kor.

– Hol la­kik? Mi a te­le­fon­szá­ma?

– De uram!

– Ugyan már! – mond­ta Ma­son. – Ez fon­tos. Mi a te­le­fon­szá­ma?

– Ex­ford 3-9827.

Ma­son fel­ír­ta.

– Le­het, hogy fel kell hív­nom. Biz­tos aka­rok len­ni ab­ban, hogy Mor­ris meg­ke­res.

Visz­lát.

A he­lyé­re tet­te a kagy­lót, és Dra­ke-hez for­dult: – Mor­ris Al­burg fel fog hív­ni en­gem ezen a szá­mon. Amint je­lent­ke­zik, mondd meg a te­le­fon­ke­ze­lőd­nek, hogy azon­nal kap­csol­jon össze vele az ott­ho­ni tit­kos szá­mo­mon. Meg tud­ja csi­nál­ni?

– Per­sze.

– Mondd meg neki, hogy ez na­gyon, de na­gyon fon­tos. Biz­tos aka­rok len­ni ab­ban, hogy min­den baj nél­kül men­ni fog a do­log.

– Mi­kor fog hív­ni, Perry?

– Va­la­mi­kor éj­jel, leg­alább­is re­mé­lem. Bár­me­lyik perc­ben le­het.

– Mi­kor in­dulsz haza?

– Eb­ben a pil­la­nat­ban.

– Ma­gam ké­szí­tem elő a dol­go­kat. Az éj­sza­kai ke­ze­lőm új, de na­gyon jó szak­em­ber. Az a lány pe­dig, aki most ül a táb­lá­nál, bo­szor­ká­nyo­san ügyes. Mind­ket­ten itt lesz­nek. Amint be­jön a hí­vás, te már­is hal­la­ni fo­god.

– He­lyes – mond­ta Ma­son. – Ak­kor in­du­lok.

– Le­me­gyek ve­led.

Dra­ke meg­állt a kap­cso­ló­táb­lá­nál, hogy ki­ad­ja az uta­sí­tá­so­kat, majd el­kí­sér­te az ügy­vé­det a par­ko­ló­ba.

– Mit akarsz, mennyi­re men­jek bele ebbe a Fa­yet­te-ügy­be? – kér­dez­te.

– Amennyi­re csak bírsz – fe­lel­te Ma­son. – Ma­ka­csul tarts ki az in­for­má­ci­ók el­len­őr­zé­sé­ben. Ha rá­akadsz va­la­ki­re, aki tud­hat va­la­mit róla, fag­gasd ki.

– Va­la­mi ta­lán ki­de­rül hol­nap, ha a pa­sas egy­ál­ta­lán a vá­ros­ban van. Fő­leg ha az a Fa­yet­te a buk­mé­ker­ügy­ben ugyan­az a Fa­yet­te, akit mi ke­re­sünk. Majd je­lent­ke­zem.

– Biz­tos nem lesz sem­mi zűr az­zal a te­le­fon­nal, Paul?

– Mond­tam már, egy­sze­rű ru­tin­mun­ka. Min­den rend­ben lesz.

Ma­son a kar­órá­já­ra né­zett, ami­kor az au­tót el­in­dí­tot­ta; ki­lenc óra negy­ven­két perc volt. Tíz­re már ott­hon volt – egy ma­ga­zin­nal pró­bál­ta le­köt­ni a fi­gyel­mét. Tíz óra negy­ven­öt­kor rosszal­ló­an, ide­ge­sen jár­kál­ni kez­dett fel s alá a szo­bá­ban. Ti­zen­egy tíz­kor egy köny­vet vett kéz­be. Ti­zen­egy har­minc­kor le­dob­ta a köny­vet, át­öl­tö­zött és le­fe­küdt. Több mint egy óra múl­va si­ke­rült el­alud­nia. Ele­in­te ébe­ren, nyug­ta­la­nul szen­der­gett, az­tán győ­zött a fá­radt­ság.

Mély álom­ból éb­resz­tet­te a te­le­fon. A har­ma­dik csen­ge­tés­re vet­te fel a kagy­lót.

– Tes­sék – szólt bele. Éles női hang vá­la­szolt: – Mr. Ma­son, saj­ná­lom, hogy za­va­rom, de az ön uta­sí­tá­sa volt.

– Igen, igen, per­sze. Dra­ke iro­dá­já­ból?

– Igen. Mr. Al­burg van a vo­nal­ban. Azt mond­ja, a le­vél­lel kap­cso­lat­ban ke­re­si önt.

– Kap­csol­ja, ha tud­ja, ké­rem.

– Igen, egy pil­la­nat. Már­is kap­cso­lom.

Ma­son hal­lot­ta a kat­ta­nást, az­tán mér­ge­sen meg­szó­lalt: – Jó es­tét, Al­burg. Ez ma­gá­nak ren­ge­teg­be fog ke­rül­ni. Mi a fe­né­ért nem hí­vott ko­ráb­ban?

Al­burg hang­ja fe­szül­ten, re­ked­ten szólt: – Mert nem tud­tam.

– És mi­ért nem?

– Azt nem mond­ha­tom meg.

– Na jó, most leg­alább fel­hí­vott. Mit óhajt kö­zöl­ni ez­zel az egésszel kap­cso­lat­ban? Úgy tör­tént a do­log, ahogy ne­kem mond­ta, vagy ne­tán meg­is­mer­ke­dett a…

– Ne mond­jon ne­ve­ket, ké­rem…

– Al­burg, az is­te­nért. – mond­ta dü­hö­sen Ma­son. – Olyan he­lyen van, ahon­nan tud be­szél­ni? Ha nem, men­jen va­la­ho­va más­ho­va, ahon­nan be­szél­het. Nyílt be­szé­det aka­rok. Elég a…

– Fi­gyel­jen, Mr. Ma­son. Baj­ban va­gyok, na­gyon nagy baj­ban. Szük­sé­gem van ma­gá­ra. Fi­gyel­jen, Ma­son, a pénz nem szá­mít. Bor­zasz­tó mé­lyen va­gyok va­la­mi­ben. El­mon­dom, amint ta­lál­kozunk.

– És az mi­kor lesz? – kér­dez­te Ma­son.

– Amint maga ide­ér.

– Amint oda­érek?! – ki­ál­tott Ma­son.

– Pon­to­san. Azt aka­rom, hogy ide­jöj­jön.

– Ha va­ló­ban olyan fon­tos, vá­rom ma­gát a la­ká­so­mon. Ha nem, hát jö­het hol­nap az iro­dá­ba, fél tíz­re. De ha.

– Fi­gyel­jen, Ma­son, hall­gas­son meg – kö­nyör­gött Al­burg, fé­le­lem­mel teli, vissza­fo­gott han­gon. – Ez a leg­rosszabb. Maga a po­kol. Lát­nom kell ma­gát. Ren­ge­teg be­szél­ni­va­lónk van. Nem me­gyek a la­ká­sá­ra. Nem me­gyek az iro­dá­já­ba. Nem me­gyek se­ho­va. Nem me­gyek ki eb­ből a szo­bá­ból. Vi­szont maga jöj­jön ide. Gyor­san. Jön­nie kell. Ír­tam ma­gá­nak egy le­ve­let. Még mi­előtt maga írt ne­kem. Az én le­ve­lem­ben egy ezer­dol­lá­ros csekk van. Elő­leg. Van ott még, ahon­nan ez van. Jó dí­ja­zás ma­gá­nak – a leg­jobb!

– Mi­ért nem me­het ki ab­ból a szo­bá­ból?

– Mert nem.

– És mi­ért nem vár­hat hol­nap reg­ge­lig, amíg be­me­gyek az iro­dá­ba?

– Le­het, hogy ad­dig­ra már nem is élek.

– Hát jó – mond­ta Ma­son fá­rad­tan –, ha maga tisz­tes­sé­ge­sen ját­szott vol­na ve­lem, és az iga­zat mond­ta vol­na, most nem len­ne ek­ko­ra baj­ban.

– Már ak­kor baj­ban vol­tam, ami­kor még nem is lát­tam ma­gát, Ma­son.

– Hol van most?

– A Key­mont Ho­tel­ban, a 721-es szo­bá­ban. Nem va­la­mi elő­ke­lő hely. Lep­ra­te­lep. Ne áll­jon meg a por­tá­nál. Csak jöj­jön el előt­te, mint­ha szo­bá­ja len­ne itt. Ne szól­jon sen­ki­hez. Men­jen a lift­hez, jöj­jön fel a he­te­dik­re, a 721-esbe. Az ajtó nyit­va lesz. Itt va­gyok.

– Rend­ben.

– És, Ma­son.

– Nos?

– Na­gyon si­es­sen, jó?

– Jó. Me­gyek – le­tet­te a kagy­lót, le­rúg­ta a ta­ka­rót, le­szólt a ga­rázs­ba, hogy ké­szít­sék a ko­csi­ját, ál­lít­sák a ház elé és gyújt­sák be a mo­tort; ma­gá­ra kap­ta a ru­há­it, ke­zé­vel vé­gig­si­mí­tott bo­ros­tás ál­lán, ma­gá­ra te­ker­te a nyak­ken­dő­jét, újra le­szólt a ga­rázs­ba, és ki­ment a lift­hez.

Az éj­sza­kai por­tás kí­ván­csi­an néz­te, majd meg­szó­lalt: – Va­la­mi sür­gős ügy, igaz?

– Va­ló­szí­nű­leg – mond­ta Ma­son, és a pult fö­löt­ti órá­ra né­zett. Ne­gyed há­rom volt.

A kar­órá­já­ra pil­lan­tott, el­len­őriz­te az időt, majd a kapu felé si­e­tett, és ki­lé­pett a met­sző hi­deg kora haj­nal­ba.

A ga­rázs éj­sza­kai ügye­le­te­se Ma­son ko­csi­já­ban ült, a vo­lán­nál. Bó­lin­tott az ügy­véd felé, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és ki­szállt.

Ma­son a vo­lán mögé csú­szott, és öröm­mel vet­te ész­re, hogy a ko­csi­ban már majd­nem me­leg van.

– Na­gyon kö­szö­nöm, Jake – mond­ta.

– Szí­ve­sen, uram. Ma­son a ben­zinó­rát néz­te.

– Te­le­töl­töt­tem, uram, mi­kor az este be­jött – mond­ta a sze­re­lő. – ön azt mond­ta, fi­gyel­jek rá, hogy min­dig tele le­gyen, és.

– He­lyes – fe­lel­te Ma­son. – So­sem tud­ha­tom, mi­kor kell el­ro­han­nom va­la­ho­va.

– Úgy tű­nik, ép­pen most.

– Hát igen – is­mer­te el Ma­son. Las­san el­in­dí­tot­ta a ko­csit.

Ti­zen­öt perc múl­va ért a Key­mont Ho­tel­hoz. Ren­ge­teg üres par­ko­ló­hely volt, Ma­son le­állt, be­zár­ta a ko­csit, és be­lé­pett a hall­ba.

Do­hos le­ve­gő­jű hall volt, ki­ko­pott fo­te­lok­kal. A friss, haj­na­li le­ve­gő után Ma­son erő­seb­ben érez­te a pusz­tu­lás sza­gát. Az üres szé­kek re­mény­te­len össze­vissza­ság­ban áll­tak. Az at­mo­szfé­rá­hoz il­lő­en be­te­ges em­be­rek­nek, öre­gek­nek kel­lett vol­na ülni ben­nük, új­sá­got ol­vas­va, vagy csak a le­ve­gő­be bá­mul­va.

A por­tás fel­né­zett, amint Ma­son be­lé­pett a hall­ba, kö­vet­te te­kin­te­té­vel, amíg a lift­hez ért.

– Ke­res va­la­kit? – kér­dez­te, ami­kor Ma­son meg­nyom­ta a hí­vó­gom­bot.

– Alig­ha.

– Úgy érti.

– Úgy.

– Be van je­lent­kez­ve?

– Per­sze. Le­gyen szí­ves, éb­resszen fel fél nyolc­kor… Il­let­ve vár­jon csak… Előbb el kell in­téz­nem né­hány te­le­font. Fel­me­gyek a szo­bá­ba, és le­szó­lok ma­gá­nak, hogy mi­kor éb­resszen. Le­het, hogy ké­sőbb­re ké­rem.

Meg­ér­ke­zett a lift. Ma­son be­rán­tot­ta az aj­tót. A leg­fel­ső gom­bot, a nyol­ca­dik eme­le­tit nyom­ta meg. Vég­te­len­nek tűnő ide­ig ráz­kó­dott, zö­työ­gött a szer­ke­zet, míg vé­gül nagy csör­gés­sel meg­állt.

Ma­son ki­szállt, be­csuk­ta az aj­tót, vé­gig­ment a fo­lyo­són, egé­szen a lép­csőt jel­ző pi­ros lám­pá­ig. Le­ment a he­te­dik­re, a 721-es szo­bá­hoz, és hal­kan ko­po­gott. Nem jött vá­lasz.

Várt né­hány pil­la­na­tig, újra ko­po­gott, egy ki­csit han­go­sab­ban.

Még min­dig nem jött vá­lasz, a leg­cse­ké­lyebb hang se szű­rő­dött ki a szo­bá­ból.

A ki­lin­cset pró­bál­ta. En­ge­dett. Bent égett a vil­lany.

A kü­szö­bön Ma­son erő­sen meg­lök­te a lá­bá­val az aj­tót.

A szo­ba üres volt, de nem­ré­gi­ben még le­he­tett itt va­la­ki. Leg­alább­is erre utalt a friss ci­ga­ret­ta­füst.

Ma­son óva­to­san át­lép­te a kü­szö­böt.

Át­la­gos, ol­csó ho­tel­szo­ba volt. A vé­kony sző­nyeg­pad­ló ala­po­san ki­ko­pott már az aj­tó­tól az ágyig, az ágy kö­rül és az ab­la­kig. Egy mos­dó és egy tü­kör volt a sa­rok­ban. Ma­son gyor­san fel­mér­te a te­re­pet.

Bőr­után­za­tú hin­ta­szék, két egye­nes hátú szék, szög­le­tes asz­tal, ame­lyen bi­zo­nyá­ra a la­vór és a kan­csó állt va­la­ha, még mi­előtt a fo­lyó­vi­zet be­ve­zet­ték a szo­bá­ba.

Ma­son nyit­va hagy­ta az aj­tót, majd két gyors, de óva­tos lé­pés­sel az ajtó mögé ug­rott, maga felé húz­ta, hogy meg­győ­ződ­jön róla, sen­ki sem áll mö­göt­te. A szek­rény­hez sé­tált, ki­nyi­tot­ta az aj­ta­ját. Majd egy har­ma­dik aj­tó­hoz lé­pett, a szek­rény­mé­re­tű he­lyi­ség­ben vécé volt és zu­hany.

Mi­után meg­bi­zo­nyo­so­dott ar­ról, hogy egye­dül van, az aj­tó­hoz ment és be­csuk­ta. Az­tán ala­po­sab­ban szem­ügy­re vet­te a szo­bát.

A vö­rö­ses, sá­padt fény épp csak a fél­ho­mály­hoz volt elég. A szo­ba kö­ze­pé­ről egy sár­ga­réz lán­con csün­gő üveg­bu­rá­ban egyet­len vil­lany­kör­te volt a fény­for­rás.

Vas­ágy, vé­kony mat­rac­cal, puha és ko­pott, sza­kadt, fe­hér ágy­ta­ka­ró­val. Egy ol­va­só­lám­pa az ágy vé­gé­ben.

Az ágy fe­jé­hez kö­zel Ma­son egy kis mé­lye­dést lá­tott, va­la­ki nyil­ván itt ül­he­tett.

Kö­ze­lebb lé­pett.

Ek­kor fel­fe­de­zett egy má­sik be­mé­lye­dést; na­gyon úgy né­zett ki, mint­ha va­la­ki egy pisz­tolyt do­bott vol­na az ágy­ra. Az­tán fel­kap­hat­ta, de a fegy­ver kör­vo­na­lai be­le­nyo­mód­tak az ágy­ta­ka­ró­ba.

Az­tán egy csil­lo­gó, fé­mes fé­nyű apró tárgy kel­tet­te fel Ma­son fi­gyel­mét. Egy rúzst emelt fel a föld­ről A rúzst nyil­ván­va­ló­an hasz­nál­ták, a te­te­jén kis da­rab­kák tö­re­dez­tek le, pu­hán el­de­for­má­ló­dott az egész, mint­ha va­la­mi ke­mény tárgy­ra nyom­ták vol­na.

Az ügy­véd óva­to­san, tü­ze­te­sen vé­gig­néz­te a szo­bát, újra a rúzst vizs­gál­gat­ta, majd fel­for­dí­tot­ta a kis szög­le­tes asz­tal­kát. Az al­ján rúz­zsal írva ez állt: Ma­son se­gít­sen, 262. V. 3. L bal­ra, S. 15.

Ma­son a rúzst és az üze­ne­tet néz­te, ami­kor halk zajt hal­lott a szo­ba má­sik vé­gé­ből. A ki­lincs las­san el­for­dult.

Ma­son gyor­san zseb­re vág­ta a rúzst, hely­re tet­te az asz­talt, el­gon­dol­kod­va meg­állt, egyik lá­bát a szék­re tá­masz­tot­ta, ci­ga­ret­tát ko­tort elő, mi­köz­ben az ajtó las­san ki­nyílt.

Egy hu­szon­öt év kö­rü­li nő állt a kü­szö­bön, jó ala­kú, bar­na bőrű, ko­rom­fe­ke­te hajú, nagy, sö­tét sze­mek­kel, tűz­pi­ros­ra fes­tett száj­jal.

Vissza­tar­tott lé­leg­zet­tel lé­pett egyet hát­ra, szin­te fel­ki­ál­tott.

Ma­son ha­tá­ro­zot­tan, nyu­god­tan néz­te őt, nem szólt sem­mit.

A nő töp­reng­ve állt az aj­tó­ban, majd las­san be­lé­pett a szo­bá­ba.

– Ki­cso­da. Ki maga?

– Ez az ön szo­bá­ja? – kér­dez­te Ma­son.

– Én. Én azért jöt­tem, hogy ta­lál­koz­zam va­la­ki­vel. Ki maga?

– Azért jöt­tem, hogy ta­lál­koz­zam va­la­ki­vel. Ki maga?

– Én… ne­kem nem kell meg­mon­da­nom a ne­ve­met.

Ma­son, a nőt fi­gyel­ve, las­san meg­szó­lalt: – A ne­vem Perry Ma­son. Ügy­véd va­gyok. Azért jöt­tem, hogy egy ügy­fe­lem­mel ta­lál­koz­zam. Az ügy­fe­lem azt mond­ta, hogy az övé ez a szo­ba. És most maga mond­ja meg, hogy ki­vel kell itt ta­lál­koz­nia.

– Ó, hála is­ten­nek! Hát maga Perry Ma­son! Hol van Mor­ris? Én va­gyok Di­xie Day­ton. Azért jöt­tem ide, hogy Mor­ris Al­burg­gel ta­lál­koz­zam. Te­le­fo­nált ne­kem, hogy maga ide­jön, de azt mond­ta, hogy ő is itt lesz. Azt ígér­te, meg­ké­ri ma­gát, hogy kép­vi­sel­jen en­gem is, mert őszin­tén meg kell mon­da­nom..

Ma­son le­ült, és a má­sik szék­re mu­ta­tott.

– Vár­jon csak – mond­ta. – A do­log va­ló­szí­nű­leg nem olyan egy­sze­rű.

– Hogy érti ezt?

– Elő­ször is, le­het, hogy rosszul ér­tet­te, amit Mr. Al­burg mon­da­ni akart ne­kem.

– Biz­to­san nem, Mr. Ma­son. Egé­szen bi­zo­nyos va­gyok ben­ne.

– Má­sod­szor – foly­tat­ta Ma­son te­kin­tet nél­kül arra, hogy mit mon­dott vagy mit akart mon­da­ni, le­het, hogy én nem kí­vá­nom kép­vi­sel­ni ma­gát.

– Mi­ért? Hi­szen Mor­ris. Mr. Al­burg meg­fi­ze­ti, akár­mennyi­be ke­rül.

– És ezt mi­ből gon­dol­ja?

– Meg­ígér­te ne­kem.

– Maga el­kö­ve­tett va­la­mit.

– Mr. Ma­son, ké­rem, ne hagy­ja már át­ver­ni ma­gát.

– Meg­pró­bá­lom el­ke­rül­ni – mond­ta Ma­son. – De min­dent egy­be­vet­ve sze­re­tem ma­gam ki­vá­lasz­ta­ni az ügye­i­met. Nem vál­lal­ha­tok el min­dent, ami­vel meg akar­nak bíz­ni. Egy cso­mó dol­got tud­nom kell az ese­tek­ről, mi­előtt ma­gam is be­szál­lok. És gyak­ran vissza is uta­sí­tok egy-egy meg­bí­zást.

A lány Ma­son elé ve­tet­te ma­gát: – Mr. Ma­son, ha tud­ná, mi­ről van szó! Ha tud­ná, mi el­len har­co­lok én!

Ma­son egy szót sem szólt.

– Mr. Ma­son, mond­ja meg, mit tud az egész­ről? Mennyit mon­dott el ma­gá­nak Mr. Al­burg?

– Nem túl so­kat.

– Ak­kor én el­mon­dom ma­gá­nak az iga­zat. A tel­jes igaz­sá­got, min­dent.

– Alig­ha hall­gat­ha­tom meg – mond­ta Ma­son. – Eb­ben a pil­la­nat­ban nem áll­ha­tok a ren­del­ke­zé­sé­re. Ha bár­mit mond, nem ke­zel­he­tem bi­zal­mas köz­lés­ként.

– Ugyan már, ne ra­vasz­kod­jon – mond­ta a nő. – És kü­lön­ben is, en­nek a szó­pár­baj­nak sem­mi ér­tel­me. Tér­jünk a lé­nyeg­re.

Gyor­san fel­állt, és meg­ra­gad­ta Ma­son ke­zét.

– Azt hi­szem, bor­zasz­tó­an ér­zé­keny va­gyok, és maga sze­rint fel­te­he­tő­en os­to­ba nő­sze­mély. Ret­te­ne­tes baj­ba ke­rül­tem, Mr. Ma­son, és ma­gá­nak ki kell rán­gat­nia en­gem be­lő­le.

– Már el­ma­gya­ráz­tam ma­gá­nak – szólt köz­be Ma­son –, hogy nem tár­sa­log­ha­tok itt ma­gá­val, és egy­ál­ta­lán, meg se hall­ga­tom, amíg nem lát­tam Mor­ris Al­bur­göt. Tud­nom kell, hol ál­lok, mi­előtt.

– De Mr. Ma­son – fog­ta kö­nyör­gő­re a nő ké­rem szé­pen. Higgye el, őszin­te le­szek.

– Még ezt se en­ged­he­tem meg ma­gá­nak – mond­ta Ma­son.

A nő csön­de­sen ült né­hány má­sod­per­cig, gon­dol­ko­dott. Még min­dig Ma­son ke­zét szo­ron­gat­ta. Hir­te­len szó­lalt meg: – Maga olyan so­kat je­lent ne­kem, Mr. Ma­son. El se tu­dom mon­da­ni, mit je­lent, hogy maga ezen az ügyön dol­go­zik.

– Nem dol­go­zom.

A nő ne­ve­tő szem­mel, ki­hí­vó­an né­zett rá: – Egye­lő­re.

– Egye­lő­re – mo­so­lyo­dott el Ma­son is.

– És maga óva­tos ügy­véd.

– An­nak kell len­nem.

A nő fu­tó­lag meg­csó­kol­ta Ma­son ke­zét.

– Az első ügy­vé­di díj – mond­ta. – Ma­rad­jon itt. Én el­me­gyek, és meg­né­zem, tu­dok-e be­szél­ni Mor­ris Al­burg­gel. Maga csak vár­jon, és ti­zen­öt per­cen be­lül vissza­jö­vök vele, az­tán azon­nal el­me­gyünk.

Gyor­san át­ment a szo­bán, ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és el­tűnt.

Ma­son azon­nal fel­állt, a te­le­fon­hoz ment, és meg­ad­ta a köz­pont­nak Paul Dra­ke tit­kos te­le­fon­szá­mát.

Vég­te­len idő­nek tűnt, mire meg­hal­lot­ta Dra­ke ál­mos hang­ját.

– Éb­redj, Paul – mond­ta Ma­son tü­rel­met­le­nül. – És fi­gyelj, ez most na­gyon fon­tos. Na­gyon fi­gyelj.

– Jé­zu­som, már megint te – mo­tyog­ta Dra­ke. – Akár­hány­szor pró­bál­nék egy ki­csit alud­ni.

– Hát ezt fe­lejtsd el – uga­tott Ma­son a te­le­fon­ba. – Kelj fel, Paul. A Key­mont Ho­tel­ban va­gyok, a 721-es szo­bá­ban. Egy lány, úgy száz­hat­van cen­ti, öt­ven kiló, hu­szonöt­hu­szon­hat év kö­rül le­het, bar­na bőrű, nagy ke­rek sze­me van, élénk­pi­ros ajka, itt volt ve­lem, és mind­járt itt lesz újra, egy-két per­cen be­lül, és.

– Gra­tu­lá­lok – szólt köz­be Dra­ke. – Hát hajts rá, ba­rá­tom.

– Ennyit a hu­mo­rod­ról – tor­kol­ta le Ma­son. – Ke­ríts né­hány de­tek­tí­vet, és küldd ide őket. Elő­ször is kell egy nő, aki rá­áll. Le­gyen itt a fo­lyo­són, ami­kor a lány ki­megy a szo­bá­ból. Gyor­san kell dol­goz­nod, Paul. Ez a nő ala­po­san meg­néz­he­ti a lányt, és át­ad­hat­ja a kint álló em­be­re­id­nek. Per­sze oda­kint is kell né­hány nyo­mo­zó. Kö­ves­sék a lányt, ami­kor ki­megy, ma­rad­ja­nak raj­ta, tud­ni aka­rom, hova megy.

– Gon­dol­kodj már, Perry – kér­te Dra­ke. – Haj­na­li há­rom óra. Nem kap­ha­tok le né­hány em­bert a polc­ról. Leg­alább egy-két órá­ba te­lik, amíg el­érek va­la­kit. Ki­rán­ga­tom az ágy­ból, fel kell öl­töz­nie, oda kell ér­nie.

– Ki van bent a hi­va­ta­lod­ban?

– Csak aki­re fel­tét­le­nül ott van szük­ség. Egy te­le­fo­nos, egy ügye­le­tes és rend­sze­rint még va­la­ki.

– És a te­le­fo­nos nő vagy fér­fi?

– N ő.

– Ér­tel­mes?

– Na­gyon.

– Le­gyen ő – mond­ta Ma­son. – Kap­csol­ja ki a te­le­font egy órá­ra. Ilyen­kor úgy­se ke­res a ku­tya se. Küldd ide azt a nőt. De most rög­tön. Csak né­hány per­ced van, si­ess. És zárd be az iro­dát is, ha kell, de in­tézd úgy, hogy rá tudj áll­ni a lány­ra, ab­ban a perc­ben, ahogy ki­lép a szál­lo­dá­ból.

Meg se vár­ta Dra­ke vá­la­szát, le­tet­te a kagy­lót. Vissza­ment a szék­hez, le­ült.

Egy fe­hér zseb­ken­dőt vett elő; egyik sar­ká­val le­tö­röl­te a jobb kéz­fe­jé­ről a rúzs nyo­mát. Az­tán fej­re ál­lí­tot­ta az asz­talt, és az al­ján levő üze­net­ből is le­tö­rölt egy da­ra­bot.

Vissza­for­dí­tot­ta az asz­talt, elő­vet­te zse­bé­ből a rúzst, és na­gyon óva­to­san a zseb­ken­dő har­ma­dik sar­ká­ra hú­zott egy csí­kot. Majd egy tol­lal meg­szá­moz­ta a sar­ko­kat, így: 1, 2 és 3. össze­haj­tot­ta a zseb­ken­dőt, a zse­bé­be tet­te, hát­ra­dőlt a szék­ben és várt.

So­ká­ig várt.

Elő­ször a má­sod­perc­mu­ta­tót fi­gyel­te az órá­ján, szá­mol­ta a per­ce­ket, és re­mény­ke­dett, hogy az el­telt idő elég lesz Dra­ke de­tek­tív­je­i­nek, mi­előtt a lány vissza­tér. Egy ne­gyed­óra múl­va tü­rel­met­len lett, fel s alá mász­kált a szo­bá­ban. Fel­me­rült ben­ne a gya­nú, hogy va­la­mi szán­dé­kos csel­lel egy­sze­rű­en fél­re­ál­lí­tot­ták, ki­von­ták a for­ga­lom­ból egy idő­re. Tét­len­ség­re kár­hoz­tat­ták.

Biz­tos volt ab­ban, hogy Mor­ris Al­burg hív­ta őt ide. Ab­ban is biz­tos volt, hogy ép­pen ide hív­ta. Nem volt más vá­lasz­tá­sa – vagy vár, vagy ha­za­megy.

Hir­te­len ko­pog­ta­tás nél­kül nyílt az ajtó. A bar­na lány állt a kü­szö­bön. Arca ki­pi­rult, sze­mé­ből iz­ga­lom sü­tött. Szem­mel lát­ha­tó­an ro­hant, ahogy csak bírt.

Ma­sont meg­pil­lant­va egy csa­pás­ra meg­nyu­go­dott.

– Is­te­nem, de jó, hogy még itt van! Úgy fél­tem, hogy nem bí­zik ben­nem elég­gé, és el­megy.

Ma­son fel­né­zett.

– Nem akar­tam ilyen so­ká­ig el­ma­rad­ni. Azt hit­tem, nem vár meg.

– Nem is igen vár­tam vol­na to­vább. Mi tör­tént?

– Lát­nom kel­lett Mor­rist. Csak ennyi. Egy­sze­rű­en lát­nom kel­lett. Úgy érez­tem.

– És lát­ta?

– Igen. Hoz­tam ma­gá­nak egy üze­ne­tet. Be­nyúlt a blú­zá­ba, egy cet­lit hú­zott elő, és Ma­son ke­zé­be nyom­ta: – Ol­vas­sa. A szö­ve­get gép­pel ír­ták.

„Mr. Ma­son, Di­xie el­mond­ta, hogy maga el­jött a ho­tel­ba; de nem haj­lan­dó tár­gyal­ni vele, mert az én en­ge­dé­lyem­re vár.

Már te­le­fo­non fel­ha­tal­maz­tam. Em­lí­tet­tem; hogy el­küld­tem ma­gá­nak egy le­ve­let, ben­ne egy csek­ket, ügy­vé­di díj­ként. Azt is mond­tam, hogy mind­ket­tőn­ket kép­vi­sel­jen.

Di­xie majd rész­le­te­sen min­dent el­me­sél. Azt aka­rom, hogy ép­pen úgy tár­gyal­jon Di­xie-vel, mint ahogy ve­lem ten­né. Ő is a maga ügy­fe­le. Se­gít­sé­gért for­dul­tam ma­gá­hoz. Szük­sé­gem van a se­gít­sé­gé­re, még­pe­dig azon­nal. Azt hit­tem, meg­vár­ha­tom ma­gát ab­ban a szo­bá­ban, de va­la­mi mi­att el kel­lett jön­nöm. Nem mond­ha­tom meg ma­gá­nak, hogy mi­ért, mert nem aka­rom en­nél is ne­he­zebb hely­zet­be hoz­ni.

Most pe­dig ké­rem, hogy kezd­jen hoz­zá, és húz­zon ki min­ket a baj­ból. Meg­fi­ze­tem, még­pe­dig jól.

Üd­vöz­li Mor­ris” A szö­ve­get gép­pel ír­ták, az alá­írást tol­lal ka­par­ták a pa­pír­ra. Le­he­tett akár Mor­ris Al­bur­gé is. Ma­son meg­pró­bált vissza­em­lé­kez­ni, lát­ta-e va­la­ha Mor­ris alá­írá­sát, de sem­mi jel­leg­ze­tes nem ju­tott eszé­be.

A lány ha­tá­ro­zott­sá­got su­gár­zott: – Most már be­szél­he­tünk. Ma­son hall­ga­tott.

– Nos. Be­szél­he­tünk?

– Tud­ni aka­rom, mi­ért nincs itt Mor­ris Al­burg – mond­ta Ma­son. – Azt ígér­te, hogy itt ta­lál­kozunk.

– Meg kel­lett vál­toz­tat­ni a ter­ve­it.

– Mi­ért?

– Mert hir­te­len köz­be­jött va­la­mi na­gyon fon­tos és ha­laszt­ha­tat­lan.

– Mi?

– Meg kell vé­de­nie en­gem, és. sa­ját ma­gát.

Hát­ra­hú­zott egy szé­ket, le­ült, és azt mond­ta: – Mr. Ma­son, mi­kor öl­het meg va­la­ki egy má­sik em­bert bün­tet­le­nül?

– Ön­vé­de­lem­ből – mond­ta Ma­son.

– Meg kell vár­nia, amíg a má­sik pél­dá­ul rálő?

– Meg kell vár­nia, amíg meg­tá­mad­ják, vagy ami­kor egy­ér­tel­mű­en úgy lát­szik, ve­szé­lyez­te­ti va­la­ki a tes­ti ép­sé­gét, vagy az éle­tét.

– És ak­kor lő­het? Ma­son bó­lin­tott.

– Ezt hív­ják ön­vé­de­lem­nek – mond­ta. – Per­sze ren­ge­teg kö­rül­ményt kell ilyen­kor fi­gye­lem­be ven­ni, pél­dá­ul hogy ki kezd­te, ki ütött elő­ször, ki fe­nye­ge­tő­zött; de van egy ál­ta­lá­nos sza­bály, az, amit el­mond­tam.

– Te­gyük fel – mond­ta a lány –, hogy maga tud­ja, hogy egy hi­deg­vé­rű, ru­ti­nos bér­gyil­kos kö­ve­ti, és meg akar­ja ölni. Joga van ma­gá­nak meg­öl­ni?

– Olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, ahogy mond­tam – vá­la­szol­ta Ma­son.

– De te­gyük fel, hogy egé­szen biz­to­san tud­ja, az az em­ber meg akar­ja ölni. Ál­lan­dó­an fi­gye­li, kö­ve­ti, ül az au­tó­ban, ke­zé­ben a fegy­ver, és ma­gá­nak egy­szer csak si­ke­rül meg­lép­ni a hát­só aj­tón. Fog egy pisz­tolyt, és fej­be lövi. El­íté­lik?

Ma­son bó­lin­tott.

– De hát mi­ért?

– Mert ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött – ma­gya­ráz­ta – meg lett vol­na a le­he­tő­sé­gem arra, hogy fel­hív­jam a rend­őr­sé­get és vé­del­met kér­jek.

A lány gú­nyo­san fel­ne­ve­tett.

– Rend­őr­sé­gi vé­del­met kér­ni egy olyan em­ber­rel szem­ben, ami­lyen­ről én be­szé­lek, olyan, mint­ha arra kér­ném őket, véd­je­nek meg a him­lő­től vagy a pes­tis­től. El­tűn­ne azon­nal, a rend­őr­ség bot­tal üt­het­né a nyo­mát, maga meg reg­gel­re ha­lott len­ne.

– Azt kér­dez­te, mit mond a tör­vény. Én meg­mond­tam. Nem én ho­zom a tör­vé­nye­ket, én csak ta­nul­má­nyo­zom.

– Mor­ris ugyan­ezt mond­ta, csak nem akar­tam el­hin­ni neki. Nem szép tő­lem, hogy ki­adom őt, de ő is ezt mond­ta, meg még azt is, hogy maga ép­pen ezért nem he­lye­sel­né, amit ő most tesz.

– Mi­ért, mit csi­nál?

– Hal­lott va­la­ha Ge­or­ge Fa­yet­te-ről?

– Mi­ért, maga is­me­ri? Sze­ret­nék meg­tud­ni róla né­hány dol­got.

A lány ke­se­rű­en fel­ne­ve­tett: – Ren­ge­te­gen sze­ret­né­nek meg­tud­ni róla né­hány dol­got. Gyil­kos.

– Foly­tas­sa – szólt rá Ma­son.

– És épp most pró­bál meg­öl­ni min­ket, Mor­rist és en­gem.

– Mi­ért?

– Ezt én is sze­ret­ném tud­ni. Azt hi­szem, azért, mert Tom Sedgwick ba­rát­nő­je va­gyok.

– És ki­cso­da Tom Sedgwick?

Va­la­ki, akit ke­res a rend­őr­ség. Meg­pró­bál­nak rá­bi­zo­nyí­ta­ni egy gyil­kos­sá­got.

– És ők meg meg­pró­bál­ják meg­öl­ni Mor­rist és ma­gát?

– Pon­to­san.

– De mi­ért? Sem­mi ér­tel­me nem len­ne.

– Úgy csi­nál, mint­ha nem hin­ne ne­kem.

– Nem va­gyok biz­tos ab­ban, hogy hi­szek ma­gá­nak.

– Fi­gyel­jen rám, a va­ló­ság nem hit kér­dé­se. Fa­yet­te meg­pró­bált meg­öl­ni en­gem Mor­ris Al­burg ét­ter­me mö­gött, a si­ká­tor­ban.

– Mi is tör­tént ak­kor? – kér­dez­te Ma­son.

– Fa­yet­te a nyo­mom­ban volt, hogy meg­öl­jön. Be­sé­tált az ét­te­rem­be, csak az járt a fe­jé­ben, hogy rám ijesszen, és ki­sza­lad­jak a si­ká­tor­ba.

Ha csak egy ki­csit is ké­pes let­tem vol­na gon­dol­kod­ni, rög­tön ki kel­lett vol­na ta­lál­nom, hogy erre szá­mít. Hi­szen még ő se le­het olyan dör­zsölt és vak­me­rő, hogy nyu­god­tan meg­öl­jön egy lányt egy nyil­vá­nos ét­te­rem­ben, az­tán fel­áll­jon, és el­sé­tál­jon.

Pe­dig ő az­tán csi­nált már egy­pár haj­me­resz­tő dol­got éle­té­ben, és mind si­ke­rült neki. Az em­ber pe­dig el­fe­lejt gon­dol­koz­ni, ha Fa­yet­te rá­néz. És.

– Mond­ja csak – szó­lalt meg a pil­la­nat­nyi csönd­ben Ma­son. – Pon­to­san aka­rom tud­ni, mi tör­tént.

– Ki­ro­han­tam az ét­te­rem­ből, ép­pen azt tet­tem, amit Fa­yet­te akart. Egy cin­ko­sa ott ült a ko­csi­ban és várt. Fa­yet­te-nek csak annyi dol­ga volt, hogy nyu­god­tan ül­jön, és él­vez­ze az ebéd­jét. Ne­kem pe­dig – hogy be­sé­tál­jak a csap­dá­já­ba.

– És mi tör­tént, ami­kor ki­ért a si­ká­tor­ba?

– Az a má­sik meg­pró­bált be­kény­sze­rí­te­ni a ko­csi­ba. Én pe­dig, azt hi­szem, egy­sze­rű­en a ré­mü­let­től, kép­te­len vol­tam en­ge­del­mes­ked­ni. Azt hi­szem, ez bo­rí­tot­ta fel a ter­vü­ket. Arra szá­mí­tot­tak, hogy mint egy jó kis­lány, szé­pen be­csü­csü­lök majd abba az au­tó­ba.

Én vi­szont ki­szá­mít­ha­tat­la­nul vi­sel­ked­tem. Sza­lad­ni kezd­tem…

…Mire a fér­fi rám lőtt a nyi­tott aj­tón ke­resz­tül, már ki­ke­rül­tem a lö­vés vo­na­lá­ból. A gáz­ra lé­pett, hogy utol­ér­jen, de a hir­te­len len­dü­let be­csap­ta az aj­tót. Újra lőtt, és a go­lyó át­fú­ró­dott a ko­csi­aj­tón…

…Ak­kor­ra én már ész­veszt­ve ro­han­tam. Ki­ér­tem a sa­rok­ra, és épp egy ko­csi elé ug­rot­tam…

…A tör­té­net tu­laj­don­kép­pen csak ennyi. A kór­ház­ban tér­tem ma­gam­hoz. Azon­nal rá­jöt­tem, hogy nyil­vá­nos he­lyen va­gyok, és Fa­yet­te-nek nem je­lent­het prob­lé­mát, hogy rám akad­jon. Fel­kel­tem, a ru­há­im a szek­rény­ben vol­tak, és szé­pen ki­sé­tál­tam a kór­te­rem­ből. Mit mond­jak, elég rosszul áll­tam a lá­ba­mon, de ki­jöt­tem. Azon­nal meg­ke­res­tem Mor­rist.

– És Mor­ris mit csi­nált?

– Biz­tos hely­re vitt, el­búj­ta­tott. Ter­mé­sze­te­sen ő is meg volt ré­mül­ve, mert ész­re­vet­te, hogy Fa­yet­te őt is ül­dö­zi.

– És Al­burg most meg akar­ja ölni Fa­yet­te-et?

– Azt hi­szem, én ezt nem mond­tam ma­gá­nak. És nem is mon­dom. Csak annyit mon­dok, hogy eb­ben a pil­la­nat­ban Mor­ris na­gyon fon­tos do­log­gal van el­fog­lal­va, és amint mód­ja lesz rá, azon­nal érint­ke­zés­be lép ön­nel. Ta­lán há­rom-négy óra múl­va, de min­den­eset­re eze­ket üzen­te ma­gá­nak, hogy meg­ért­se a prob­lé­mát.

– Rend­ben – mond­ta Ma­son. – És mit akar, mit te­gyek?

– Hát ezt elég ne­héz meg­mon­da­ni. Maga nem va­la­mi kész­sé­ges. Még min­dig gya­nak­szik.

– Ne­hez­mé­nye­zi ne­tán?

– Igen.

Ma­son fel­ne­ve­tett.

– De hát Mor­ris… il­let­ve Mr. Al­burg írt ma­gá­nak egy üze­ne­tet, nem? – mond­ta a lány.

– Nem.

– Ezt meg hogy érti?

– Az az alá­írás macs­ka­ka­pa­rás. Egy­ál­ta­lán nem va­gyok meg­győ­ződ­ve róla, hogy az övé. Nem is is­me­rem az alá­írá­sát.

– Az övé. Lát­tam, ami­kor alá­ír­ta.

– Ak­kor is macs­ka­ka­pa­rás.

– Mert si­e­tett. Más­hol jár­tak a gon­do­la­tai.

– A szö­ve­get gép­pel ír­ták. Sok­kal könnyeb­ben ír­hat­ta vol­na kéz­zel, és gyor­sab­ban is, nem gon­dol­ja?

– Hon­nan ve­szi? Hát­ha gyor­sab­ban ír gép­pel, mint kéz­zel?

– Ugyan már – le­gyin­tett Ma­son. – Bár­ki írta ezt a szö­ve­get, lát­szik, hogy ép­pen csak két uj­jal le­pö­työg­te.

– Ta­lán olyan hely­zet­ben volt Mr. Al­burg, hogy nem tu­dott írni. Ta­lán el­rej­tő­zött va­la­hol. Ta­lán meg­kért va­la­kit, hogy gé­pel­je le a szö­ve­get, és ő alá­ír­ta.

– Eset­leg az il­le­tő alá is írta he­lyet­te, nem?

– Ó, ma­guk ügy­vé­dek, az örö­kös gya­nak­vá­suk­kal! Ebbe bele kell be­te­ged­ni!

– Na­gyon saj­ná­lom. Ad­dig nem tu­dom kép­vi­sel­ni, amíg nem tu­dok min­dent ma­gá­ról. Van ma­gá­nál va­la­mi iga­zol­vány? Egy jo­go­sít­vány, pél­dá­ul?

– Nincs. Mor­ris Al­burg iga­zol en­gem, ez­zel az üze­net­tel.

– De nincs sen­ki, aki az üze­ne­tet iga­zol­ná. ~ Hát ez már sok! Én mond­tam Mor­ris­nak, hogy maga így fog vi­sel­ked­ni. Ma­gá­nak az kell, hogy szem­től szem­be lás­sa Mor­rist, és ő meg­mond­ja ma­gá­nak, én va­gyok Di­xie Day­ton, és maga kép­vi­sel­jen en­gem, és meg­mu­tas­sa ma­gá­nak az anya­je­gyet a fe­ne­ke­men, és meg­ad­ja a bank­szám­la, szá­mát és így to­vább. De rend­ben van, el­me­gyek, ide­ho­zom Mor­rist – bár meg­le­he­tő­sen ve­szé­lyes.

– Ha ő nem öli meg Fa­yet­te-et – foly­tat­ta ma­gá­ból ki­kel­ve a nő Fa­yet­te fog­ja meg­öl­ni őt! És mind­ezt maga mi­att! A maga ügy­vé­di gya­nak­vá­sa mi­att! Ha az ügy­fe­lét meg­ölik, mi­köz­ben ide­jön ma­gá­hoz, hogy iga­zol­jon en­gem, leg­alább maga tud­ni fog­ja, hogy ki az oka. De le­gyen így, maga meg csak vár­jon!

– És ha lát­ja Mor­rist – mond­ta nyu­god­tan-: Ma­son –, mond­ja meg neki, azon­nal jöj­jön ide, még mi­előtt bár­mit is csi­nál­na Fa­yet­te-tel, vagy akár­ki más­sal. Mond­ja meg, hogy itt vá­rom, és majd meg fo­gom mon­da­ni neki, mit te­gyen.

A lány már az aj­tó­ban állt, a ki­lin­cset fog­ta, a vál­la fö­lött né­zett vissza Ma­son­re, el­sö­té­tü­lő sze­mek­kel.

– Szó­val ezt akar­ja – mond­ta meg­ve­tő­en. – Mi a fe­né­nek kel­lett ne­kem min­dent el­mon­da­ni! Azt hit­tem, hogy maga egy iga­zi bűn­ügyi ügy­véd, aki érti a dol­gát. De úgy be­szél, mint egy pap. Ez­zel az erő­vel ír­hat­tam vol­na akár egy egy­ház­atyá­nak is, hogy „ugyan ked­ves tisz­te­len­dő uram, van itt egy pa­sas, aki ki akar nyír­ni, az utol­só hu­szon­négy órá­ban két­szer már majd­nem si­ke­rült neki, és most nem tu­dom, mit te­gyek”. És ak­kor ő, ahe­lyett hogy azt mon­da­ná: „nyírd ki a pa­sast”, így szól­na: „em­lé­kezz, hogy van­nak tör­vé­nye­ink az ilyen em­be­rek el­len. Menj a ha­tó­sá­gok­hoz, és me­séld el ne­kik, hogy mi nyom­ja a lel­ke­det. Ők majd se­gí­te­nek, ők tud­ják, hogy mit kell ten­ni.” És Perry Ma­son, a nagy ügy­véd olyan, mint egy pap. Mi­ért nem pré­di­kál itt ne­kem az eti­kett­ről vagy eset­leg a Bib­li­á­ból? Dob­ja ki az ab­la­kon az ügy­vé­di köny­ve­it, az összes va­ca­kot.

Úgy be­csap­ta maga mö­gött az aj­tót, hogy a mos­dó fe­let­ti tü­kör meg­re­me­gett a fa­lon.

Ma­son a leg­tel­je­sebb nyu­ga­lom­ban ült to­vább a szé­ken, és az órá­ját néz­te. Azon gon­dol­ko­dott, va­jon Paul Dra­ke em­be­rei a he­lyü­kön van­nak-e már, és va­jon si­ke­rül-e a lány nyo­má­ban ma­rad­ni?