Ha tetszett ez a könyv, tetszeni fog Alison Weir Erzsébet úrhölgy című kötete is

Alison Weir

Erzsébet úrhölgy

– részlet –

1.

1536

Egy forró, csöndes júliusi reggelen Mária hercegnő, VIII. Henrik leánya, megérkezett Hatfieldbe, a hatalmas vidéki palotába. Fehér lován ügetett be az udvarba, négy herceg, két udvarhölgy és egy nőnemű udvari bohóc kíséretében.

Amint leszállt a lóról, lehajolt, hogy megcsókolja az üdvözlésére várakozó kislányt, akit dajkája épp figyelmeztetett, illenék egy kezdetleges bókot rögtönöznie hónapok óta nem látott nővérének. A gyermek arckifejezése ünnepélyes volt, bőre világos színű és szeplős, hosszú és fényes, vörös hajfürtjei kikandikáltak az álla alatt megkötött hímzett fehér főkötőből.

– Hogy megnőttél, édesem! – kiáltott fel Mária jellegzetes rekedt hangján, végigsimítva Erzsébet haján és megigazgatva ezüstmedálját. – Már majdnem hároméves vagy, nem igaz? – Erzsébet hátrapillantott, némi bizalmatlanságot árulva el az előkelően öltözött, szomorú arcú és vézna testű lady iránt.

Mária nem volt olyan szép, mint Erzsébet édesanyja: pisze orra volt, lefelé biggyedő szája, és noha a haja éppúgy vöröslött, mint Erzsébeté és közös atyjuké, vékony szálú volt, és göndör. És persze Mária jóval idősebb volt nála, húszéves, mint erről előzetesen felvilágosították.

– Hoztam neked ajándékot, húgocskám – mosolyodott el Mária, biccentve egy udvarhölgyének, aki fadobozt nyomott a kezébe. A dobozban, bársonyba csomagolva, borostyángyöngyből fűzött rózsafüzér és drágakövekkel kirakott feszület rejlett. – A kápolnád számára – fűzte hozzá Mária, az utóbbira mutatva.

– Nagyon szép – válaszolta Erzsébet, ujjával finoman megérintve a gyöngyöket.

– Hogyan viseli magát a húgom, Lady Bryan? – Mária odalépett a nevelőnőhöz, és csókkal üdvözölte. – És kegyed? Örülök, hogy viszontláthatom, bár jobb lenne vidámabb körülmények között.

– Én is így vélem, Mária hercegnő. Mindketten elég jól vagyunk, köszönöm – válaszolta a nevelőnő.

Erzsébet, miközben nézte őket, kissé zavarba jött a szavaiktól, s kíváncsian figyelte a Mária arcán végigsuhanó őszinte, fájdalmas kifejezést.

– Most rögtön szeretnék vele beszélni – mondta a nővére. Lady Bryan bólintott.

– Nagyon hálás vagyok kegyelmednek. Azonban kérem, előbb egyék, hisz már tizenegy óra, és az ebéd majdnem elkészült. – Erzsébet ezután nem figyelt rájuk, érdeklődését immár új gyöngysora kötötte le.

– Magammal hoztam az udvari bohócomat, hogy később szórakozhassunk egy kicsit, ha úgy tartja kedvünk – mondta Mária, amire Erzsébet ismét felfigyelt. Nagyon szerette az udvari bohócokat, mókásnak tartotta őket.

Míg Máriához méltó ceremóniával felszolgálták a nagycsarnokban a libasültet és a meleg salátát, Erzsébetnek a dajkájához kellett mennie ebédelni.

– Remélem, megbocsát kegyelmed – szólt a dajka Mária hercegnőhöz –, de Erzsébet hercegnő őkegyelme túl fiatal ahhoz, hogy a felnőttek társaságában étkezzen. – Miután rávette a gyermeket, hogy újra bókoljon nővére előtt, kézen fogta és elvezette.

Amint a kislány elment, Mária letette a kését, és szomorúan rázta meg a fejét.

– Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg neki, Margaret – mondta bánatosan, segélykérő pillantást vetve hajdani nevelőnőjére.

Lady Bryan vigasztalásképpen megsimogatta kezét.

– Ha kegyelmed helyében lennék, nem fogalmaznék túlságosan szókimondóan.

– Jaj, nem is erre gondoltam – helyeselt Mária gyorsan. – Gyakran beszél az anyjáról? Vajon, nagyon kényelmetlenül fogja érezni magát? Végül is nem találkoztak sokszor…

– Attól tartok, téved. A hercegnő őkegyelme – a gyermek édesanyjára gondolok – többet tartotta magánál a gyermeket, mint az egy királynéhoz illő. Talán emlékszik rá, hogy még a szoptatós dajkát is visszautasította – válaszolt Lady Bryan, némi helytelenítéssel a hangjában.

Mária növekvő aggodalommal pillantott rá. Rettegett a közelgő szembesítéstől.

– Gondolja, hogy a húgom érteni fogja?

– Nagyon sok mindent megért – felelte Lady Bryan. –Kis hercegnőm több mint koravén. Nagyon éles az esze, és tudja, mikor kell használnia.

– De mindennek ellenére csak gyermek – mondta Mária –, így olyan tapintatosan igyekszem eljárni, amennyire csak lehet. A Szűzanya és az összes szent segítsen ebben!

Lady Bryan, látván Mária aggodalmát, igyekezett másra terelni a beszélgetést, de mialatt ő Sir Johnnal a háztartási ügyekről és az időjárásról kezdett fecsegni, s valódi étvágy híján mindannyian csak pepecseltek az étellel, Mária, akinek szívét majd szétvetette a kis húga iránti szeretet és együttérzés, csakis az előtte álló fájdalmas kötelességre tudott gondolni.

De miért is kellene így éreznie? – tette fel magának a kérdést. Miért egyezett bele, hogy idejöjjön, és eleget tegyen ennek a borzasztó küldetésnek? Elvégre Erzsébet léte okozta kimondhatatlan fájdalmát és szenvedését, és Erzsébet anyja, az a szajha Boleyn Anna tehetett arról, hogy Mária elvesztette mindazt, ami kedves volt számára: tulajdon édesanyját, a néhai áldott Aragóniái Katalint, rangját, trónnal és házassággal kapcsolatos reményeit, valamint atyja, a király jóindulatát. Persze egy ártatlan gyermekre nem volt miért neheztelnie, így valójában minden szeretetét erre a megnyerő kis teremtésre áldozta, s most, hogy a sors, a maga életveszélyes hajtűkanyarjaival, Erzsébet körülményeit is hirtelen rosszra fordította, csakis mérhetetlen szánalmat tudott érezni a kisleány iránt.

Amint az étkezés véget ért, Erzsébetet visszakísérték nővéréhez, hogy aztán, elhagyva a palotát, kettesben sétáljanak a verőfényes parkban. Kísérőik kis távolságot tartva követték őket. A nap irgalmatlanul tűzött, a levegő meg sem mozdult. Mindketten nehezen viselték a forróságot hosszú ujjú selyemruhájukban; Erzsébet még boldog lehetett széles karimájú szalmakalapjával, mely legalább az arcát védte a nap hevétől és vakító fényétől, Mária viszont, áll alatt megkötött elegáns francia főkötőjével, mérhetetlenül szenvedett. Összeszorította száját. Milyen boldogtalannak tűnik, gondolta Erzsébet.

– Oly sokat gondoltam rád, húgom – szólalt meg Mária. – El kellett jönnöm, hogy lássalak, és meggyőződhessem arról, minden rendben van veled, és… – Elcsuklott a hangja.

– Nagyon köszönöm, nővérem – felelt Erzsébet.

Mária ismét megcirógatta a szalmakalap alól kikandikáló hosszú, vörös fürtjeit, és ismét kimondhatatlan fájdalom suhant át az arcán. A gyermek, zsenge kora ellenére, megérezte gyötrődését.

– Mi a baj? – kérdezte. – Miért vagy boldogtalan?

– Ó, húgom… – Mária elsírta magát. Letérdelt a gyermek elé a fűre, és szorosan átölelte.

Erzsébet azonban kiszabadította magát. Nem szerette, ha ilyen módon szorongatják; tartózkodó kisgyermek volt. Mária ezt észre sem vette, nem tudta abbahagyni a zokogást. Erzsébetnek feltűnt, hogy Lady Bryan erősen bámulja kettejüket a távolból, Mária udvarhölgyeivel és a dajkákkal álldogálva, s nem értette, nevelőnője miért nem siet a segítségére.

– Gyere, húgom! – mondta Mária szipogva s szemét fehér kendőjével törölgetve. – Üljünk le itt. – Egy tölgyfa árnyékában elhelyezett kőpadhoz vezette, amely a megpihenőknek pompás kilátást nyújtott a szabályszerű parkon túl elterülő vörös téglás palotára. Felkapta a gyermeket, és ráültette a padra. – Atyánk arra kötelezett, hogy közöljek veled valamit, ami nagyon el fog szomorítani – fogott bele. – Nagyon bátornak kell lenned… ahogy nekem is nagyon bátornak kellett lennem, amikor rajtam volt a sor.

– Bátor vagyok – biztosította nővérét Erzsébet nem túlságosan magabiztosan. Aggodalmas szívvel azon tűnődött, vajon miről szólhat ez az egész.

Látszólag semmi sem változott az elmúlt néhány hétben – napi rutinja ugyanolyan volt, a körülötte lévők továbbra is hajbókoltak előtte, és tisztelettel viszonyultak hozzá. Ha nem hallott volna valamit a háznagytól, nem is tudatosította volna, hogy megváltozott valami. De éles eszű gyermek volt, és címének megváltozása nem kerülte el a figyelmét.

– Háznagy uram! – fordult Sir John Sheltonhoz tisztán csengő hangján. – Miért szólítottál tegnap még hercegnőnek, ma pedig már csak Erzsébet úrhölgynek?

Sir John Shelton, miután így rajtakapták, nem tudta, mitévő legyen – jobb híján pompázatos gesztenyeszínű szakállát húzogatta, és ráncolta a szemöldökét. Erzsébet előtte állt, és acélos tekintettel, ellentmondást nem tűrően követelte a választ. A férfi nem először ütközött meg a kislány uralkodói természetén, amelyről úgy vélte, nem illik a női nemhez, ezzel szemben csodálatra méltó lenne, ha egy herceg rendelkezne vele – egy herceg, akire már oly nagy szüksége lenne Angliának.

– Atyád, a király, így rendelkezett – adta meg végül az óvatos választ.

– De miért? – kérdezte a gyermek, miközben sötét szeme összeszűkült.

– A király parancsait mindig tiszteletben kell tartani.

Az apró arc elborult, a kis száj lebiggyedt, a szemöldök ráncolódott. Sir John kitérő választ adott, de Erzsébet eltökélte, nem adja magát ilyen könnyen. Ebben a pillanatban, a férfi szerencséjére, Lady Bryan lépett a szobába. Mindig makulátlan bársonyruhában, mindig tökéletes frizurájával és öltözetével, méltóságteljes nyugalmával ő vezényelt a dajkákból, szolgálókból és intézőkből álló kis hadseregnek, mióta a királyi gyermeket – három hónapos korában – a felügyeletére bízták.

Lady Bryan egy halom frissen mosott, illatosított ágyneművel jelent meg, az Erzsébet ágyának lábánál álló faragott faláda felé igyekezve. Sir Johnt megpillantva, aki az udvartartás általános felügyeletével volt megbízva, a megalázkodás legkisebb jele nélkül illedelmesen meghajolt, majd lehajolt, hogy a feladatát végezze. De Erzsébet megrángatta szoknyáját, gondolván, mindentudó nevelőnője bizonyára meg tudja válaszolni a kérdését.

– Úrnőm – esedezett –, megkérdeztem Sir Johnt, miért szólított tegnap még hercegnőnek, ma pedig már csak Erzsébet úrhölgynek. Mi ennek az oka?

Erzsébet igencsak megdöbbent, amikor meglátta nevelőnője szemében a könnyeket. Lady Bryan, aki mindig oly nyugodt, oly higgadt, oly fegyelmezett volt – most tényleg elsírja magát? A nevelőnő, aki mindig arra okította Erzsébetet, hogy egy lady soha ne árulja el az érzéseit, soha ne nevessen túl hangosan, soha ne fakadjon sírva? Hihetetlen volt, s ettől még megdöbbentőbb. De talán csak képzelődött, gondolta, amikor ismét Lady Bryanre nézett, aki immár tökéletesen visszanyerte önuralmát.

– Új címed van, Erzsébet úrhölgy – mondta megnyugtatónak szánt hangon. – A király őfelsége így határozott.

– De miért? – erősködött. Úgy érezte, bizonyos dolgokat eltitkolnak előle…

– Meggyőződésem, hogy a királynak jó oka van erre – válaszolta Lady Bryan, hangszínével jelezve, hogy nem kíván erről tovább beszélgetni. – Nos, hol is vannak azok a babáid, amelyekkel korábban játszottál?

– Betettem őket az ágyamba – mondta Erzsébet közömbösen.

– Reggel? Kitűnő ötlet! – kiáltott fel a nevelőnője. –Nézd, milyen szép selymek és holland vászondarabkák vannak a kosaramban. Menj, hozd a kedvenc babádat, és segítek sapkát készíteni a számára.

Erzsébet kelletlenül odatipegett az ágya melletti miniatűr bölcsőhöz. Világossá vált, hogy a kérdéseire nem fogja egyhamar megkapni a választ.

Erzsébet gyakran üldögélt a nevelőnője mellett, tanulva tőle mindazt, amit minden jó házból való kislánynak tudnia kell. Egyszer a király által beszerzett, gyönyörűen illusztrált könyvek színes képeit nézegették, másszor a hímzőfonalakat rendezgették – Lady Bryan megengedte a gyermeknek, hogy ő válogassa ki a színeket. Aztán megtanította a különböző öltésekre is. Erzsébet, mint minden mást, ezt is gyorsan megtanulta. Az ábécét már ismerte, és százig a számokat is. A kápolnában mindig azzal próbálkozott, hogy megértse a misekönyv piros betűs latin szavait.

– Miről beszél Máté atya? – szokta kérdezni, mire Lady Bryan lepisszegi, majd türelmesen, halkan duruzsolva magyarázni kezdi. Azután a káplánt zaklatja, megtaníttatva magának azokat az érdekes szavakat és kifejezéseket.

– Ki kell jelentenem, hogy a hercegnő született nyelvtehetség – mondta Sir John Sheltonnak és Lady Bryannek, és láthatólag igaza volt, hisz Erzsébet minden újonnan hallott szót azonnal megjegyzett.

Mikor a hímzés unalmassá vált – végtére is Erzsébet még csak a harmadik életévében járt, és gyors, rugalmas elméje már valami új felé röppent –, Lady Bryan gondoskodott arról, hogy napja csupa szórakozással teljen: séta a széles hatfieldi parkban, tarka pónijának meglátogatása az istállóban vagy egy kis konyhai időtöltés, elnézegetve, hogyan készíti a szakács a marcipánt, melybe szabad lesz belekóstolnia, miután kihűlt – a gyermek mértéktelenül édesszájú volt. Aztán egy mese – semmi komor, hanem például Chaucer mester régi története Chanticleer kakasról, mely Erzsébetet mindig hangos nevetésre fakasztotta. Végül egy könnyű lencseleves kenyérrel, aztán ima és lefekvés.

Amikor Erzsébet már kényelmes ágyában feküdt – toll ágybetét, nehéz, ropogós ágynemű, pompás bársony ágytakaró és függönyök, a baldachinra hímzett Anglia-címer –, Lady Bryan ujjával keresztet rajzolt a homlokára, majd jó éjszakát kívánt: jómaga pedig, egy könyv társaságában, elvackolódott a kályha mellett álló magas támlájú székében, pislákoló gyertyafénynél. A szoba ilyenkor gyorsan fölmelegedett, s hamarosan ő is elszenderedett, könyvével az ölében.

Erzsébet viszont sokáig feküdt még ébren, élénk elméjét röptetve életének rejtélyein és csodáin át…

Legkorábbi emlékei az apjáról szóltak. Nagyszerű, fenséges apjáról, VIII. Henrikről, a világ legcsodálatosabb teremtményéről. Erzsébet legnagyobb bánatára, csak igen ritkán láthatta. Azon kivételes alkalmak, mikor apja meglátogatta Hatfieldben, az elképzelhető legizgalmasabb eseményt jelentették számára. Pompás bársonyba és prémbe öltözve, drágaköveivel és láncaival Istenhez hasonlított. Mindig megpaskolta állát, fölemelte a levegőbe, és megpörgette, ő pedig gyönyörűségében rikoltozott, pántlikás főkötője majd leesett a fejéről, hosszú vörös fürtjei lobogtak.

– Hogy van az én kicsi Bessym? – kérdezte ilyenkor. –Csak a könyveiddel és imádságaiddal foglalkozhatsz, vagy megengedik, hogy játszhass kint a szabadban? – És összekacsintott vele, amiből Erzsébet tudta, hogy igennel kell felelnie, igen, valóban sok időt tölt játszással, és imádja azt a babát vagy játékot, amit atyja legutóbb küldött neki.

– De a betűvetést és a katekizmust is tanulom, Sir – tette hozzá.

– Nagyon helyes, nagyon helyes – felelte, majd ölébe vette, és izmos combjára ültette. A kislány kedvtelve nézegetette apja ragyogó ruhájának hepehupás felületét, mely drágakövekkel és művészien megmunkált arannyal volt kirakva. Belélegezte apja egészséges illatát, amely különféle füvek, pézsma és a szabad levegő illatának egyvelege volt, és hozzásimult. A szúrós vörös szakáll kellemesen csiklandozta a homlokát.

– Elmondok neked valamit, Bessy – szólt egyszer. – Amikor ifjú király voltam, nem volt kedvem imádkozni vagy az államügyekkel foglalkozni – az életet akartam élvezni. Tudod, mit tettem? Egy hátsó lépcsőn kislisszoltam a palotából, elmentem vadászni, és a tanácsnokaim soha nem tudták, hova tűntem.

– Nem kerültél bajba? – kérdezte tágra nyílt szemmel Erzsébet.

– Hah! – kiáltott fel az apja. – Én vagyok a király. Soha nem mertek volna szembeszállni velem.

– Ha király vagy, azt teszel, amit akarsz? – kérdezte, s gondolatban a szabadság elképzelhetetlen távlatai nyíltak meg előtte.

– Persze – felelte. – Mindenki aláveti magát az akaratomnak. – Erzsébet, amilyen kicsi volt, nem figyelt föl a mondat különös hangsúlyára.

– Akkor én is királynő akarok lenni, amikor nagy leszek.

Ekkor még nem értette, apját ez miért bosszantja. Szerető apából egyik pillanatról a másikra acélkemény, jéghideg tekintetű, érthetetlenül mogorva férfivá vált. Szó nélkül felemelte az öléből, nem éppen finom mozdulatokkal letette a földre, majd egész toronymagasságával kiegyenesedett. Óriási ember, mindenható és félelmetes.

– Soha nem lehetsz király – szólt hozzá egyszerre higgadt és fenyegető hangon. – Míg csak nem lesz fiútestvéred, te vagy a trónörökös, de Isten és a természet törvényei ellen való, hogy egy nőből uralkodó legyen. Úgyhogy elég ebből az ostobaságból, mert lesz fiú örökösöm! – Ezzel távozott, óriási alakja eltűnt a gyermekszoba tölgyfa ajtaja mögött. De azért azóta is meglátogatta, olyan jó hangulatban és kitörő örömmel, mintha mi sem történt volna. Ebből lánya megértette, hogy apja dühkitörései csak múló viharok.

Apja látogatása minden alkalommal szétrobbantotta a gyermek békés, rendezett életét – mely ilyenkor hirtelen színes lett, vidám és zajos. A királyt mindig ragyogó ruhákban pompázó nemesurak és hölgyek vették körül – akik nagyon kedvelték Erzsébetet –, miniszterekből, hivatalnokokból és szolgálókból álló népes sereg kísérte, némelyikük, mint felvilágosították, igencsak fontos ember. Figyelte őket, amint egytől egyig hízelegtek és doromboltak az apjának, és lenyűgözte, milyen pontosan teljesítik minden parancsát. Csodálatos dolog egy ilyen király lányának lenni!

Ő egy nemes lady, mint ahogy apja gyakran emlegette. Mindenkinek hajlongania kell előtte, és senki nem takarékoskodhat az őt megillető tiszteletadással, mert ő is fontos ember. Ezért él távol az udvartól, saját udvartartásban, saját szolgálóival. Ő Anglia hercegnője, és – mint Lady Bryan feltárta előtte – egy napon, ha Isten nem úgy látja jónak, hogy megajándékozza egy kis öccsel, ő lesz Anglia királynője. Függetlenül attól, apja mit mondott erről korábban. Valami, amit úgy hívnak, Parlament, így döntött, és ezt senki nem vitathatja el.

Ezek persze újabb emlékek voltak. A legelső emlékképe, hogy apja vitte a karjában végig a királyi udvaron, ebben a csillogó világban, és dicsekedve mutogatta őt az összes úrnak és hölgynek. Mindketten sárga színű ruhát viseltek, és tudta, hogy ez egy különleges alkalom, bár homályos volt előtte, hogy pontosan miért. Apja végig arról beszélt, milyen boldog attól, hogy az a vén banya meghalt, de Erzsébetnek fogalma sem volt, kiről beszél, és csak egészen ködös elképzelése arról, mit jelenthet a szó: „meghalt”.

Az anyja, hasonlóképp sárgában, szintén jelen volt ezen az estén – erre is emlékezett. Az ő gyönyörűséges, karcsú édesanyja, hollófekete hajával, vibráló, igéző szemével és pajkos mosolyával. Anyja azonban másokkal beszélgetett, mialatt a király végigparádézott a termen Erzsébettel, elvárva udvaroncaitól a csodálatot. Furcsa módon Erzsébet nagyon kevés olyan emlékképet őrzött, melyben apja és anyja együtt szerepeltek volna. Általában külön-külön látogatták meg Hatfieldben, és tudomásul vette, hogy apja csak igen ritkán tud elszabadulni uralkodói teendői mellől. Anyja, Anna királyné, jóval gyakrabban jött el hozzá, magával hozva imádott kutyáit és az Erzsébetnek szánt ajándékokat, legtöbbször pazar ruhákat – narancsszínű szaténruhát, vörös bársonytunikát, karmazsinvörös tafotainget, gyöngyhímzett főkötőt vagy éppen hasított bőr kantárszárakat. Az anyja nem hancúrozott vele olyan lelkesen, mint az apja, de sokat üldögéltek együtt a belső kertben, egyszer a színes képeket nézegetve a királyné különleges imakönyvében, másszor lantot pengetve – Erzsébet már igen korán tanúságot tett zenei tehetségéről, melyet mindkét szülőjétől örökölt. Anna jóval türelmesebb volt vele, mint Henrik, és soha nem látszott unatkozni lánya társaságában. Erzsébet számára anyja volt az ideális királyné: gyönyörű, kiegyensúlyozott és nyájas. Iránta érzett szeretete tisztelettel és félelemmel vegyült.

Ahogy feküdt az ágyában, és elnézte a lámpás pislákoló fényét a falon, Erzsébetnek az jutott eszébe, hogy anyja utolsó hatfieldi látogatása óta már igen sok idő telt el. Utoljára akkor találkoztak, amikor, hetekkel ezelőtt, az egész udvar Greenwichben tartózkodott, de ez az alkalom Erzsébetet zavarodottsággal és félelemmel töltötte el. Eddigi rövid életében először érezte meg a boldogtalanság és a veszély ízét, amikor látta, hogy anyja és apja nagyon dühösek egymásra, nagyon dühösek, és aztán az anyja sírni kezd, és háborogni, ami őt nagyon megrémisztette. Fel nem foghatta, miért vannak rosszban a szülei, mint ahogy azt sem, anyja később miért kapta a karjába sietősen, és miért rohant még egyszer az apja színe elé. A király egy nyitott ablak mögött állt, az udvart bámulta, amikor a királyné felé közeledett. Apja haragja szinte tapintható volt. A kislány a lehető legkisebbre próbált zsugorodni anyja karjában. Kemény szavak röpködtek, olyan szavak, melyekre Erzsébet nem szívesen emlékezett. Irtózott attól, hogy hallania kell, amint apja – más gyalázatos címek mellett – boszorkánynak nevezi az anyját. A boszorkányok csúnya dolgokkal foglalkoznak, olyasmikkel, amiket soha nem tudna elképzelni anyjáról. Továbbá, tűnődött, mit jelenthet az, hogy szajha? És anyja miért jött ki annyira a sodrából, amikor meglátta, hogy a királynak egy Seymour nevű fiatal lány üldögélt a térdén? Ebben semmi rossz nem lehetett, vagy mégis? De hát ő maga is sokat üldögélt apja térdén…

Nem tudta felidézni, mi lett a vége az egésznek. A találkozásról őrzött utolsó emléke az volt, hogy anyja fölemeli, hogy átadja apja karjaiba:

– Ő a valódi lányod! – mondta sírva. – Az örökösödnek nevezted ki, és a Parlament tudomásul vette. A tiéd: csak rá kell nézned! – Apja sötéten, felbőszült tekintettel pillantott rájuk. Nem akarta a karjába venni. Erzsébet nyugtalanul fészkelődött, és arcát anyja selymes vállába rejtette. Nagyon félt. Aztán a királyné szinte szaladt vele, sorban hagyva maga mögött a cifrán díszített termeket, míg el nem jutott egy apró, faburkolatú, világoskék kárpitozású szobácskáig. A szobában egy fiatal férfi tartózkodott, ruhája alapján ítélve pap, s mikor Erzsébetet anyja letette a padlóra, s térdre hanyatlott a kis oltár előtti imazsámolyon, a férfi, megnyugtató szándékkal, vállára tette a kezét:

– Mondd, lányom!

– Azt hiszem, nincs sok időm – suttogott az anyja titokzatosan és nyugtalanítón. – Parker atya, szeretném, ha megígérne nekem valamit. Tegyen esküt, hogy így lesz.

– Bármit megteszek, ami hatalmamban áll, Madam – felelte. Valami mérhetetlen jóindulat áradt szét nyers vonásain. Ekkor Anna királyné felállt, és valamit a fülébe mormolt, egy lélegzetvételnyi szünet nélkül. Annyira halkan beszélt, hogy Erzsébet egyetlen szót sem hallott az egészből. Parker atya arca elkomorult.

– Ha valami netán történne velem – zárta le a királyné, immár hangosan –, szegény kisgyermekem jólétét az ön kezébe kell helyeznem. Ígérje meg, gondoskodni fog róla.

A jóindulatú férfiú nem késlekedett az ígérettel, Erzsébet pedig abban reménykedett, hogy ez tán azt jelenti, beszél majd a királlyal, és megkéri arra, többé ne komiszkodjon a királynéval. Borzalmas volt látnia, hogy istenített édesapja ilyen nyersen viselkedik imádott anyjával, és döbbenten figyelte Anna szenvedését. Mindez jócskán meghaladta gyermeki felfogását, és minden vágya arra irányult, visszatérhessen végre abba a biztonságos kis világba, amelyben mindeddig élt, s amelyben nyugodt lehetett afelől, hogy szülei teljes egyetértésben élnek, és szeretik egymást.

Erzsébetet nem sokkal ezután visszaküldték Hatfieldbe, gyűjteménye egyszersmind új babával gyarapodott – búcsúajándék édesanyjától. Amikor, Lady Bryan kezét szorongatva, apja elé járult elbúcsúzni, a király ismét szokásos derűs énjét vette elő, megsimogatta leánya fejét, és cuppanós puszit nyomott az arcára. Leánya újra az ő kis Bessyje volt. Ez nagymértékben megnyugtatta a kislány érzelmeit, aki szép lassan, ahogy gyermeki életének napi rutinja visszatért a régi kerékvágásba, megfeledkezett Greenwichben átélt rossz élményeiről. Hinni kezdett abban, hogy saját kis világában minden újra tökéletesen rendben van.

Egészen addig, míg Sir John Shelton korábbi hercegnői címe helyett Erzsébet úrhölgynek nem szólította.

Aprócska féltestvérére tekintve, aki túlságosan kicsi volt mondandójának teljes megértéséhez, Mária eltelt az ellentétes érzelmek klasszikus konfliktusával. Imádta ezt a tökéletesen ártatlan gyermeket, tudván tudva, hogy nem lenne tisztességes olyasmiért felelőssé tenni, amit az anyja követett el, vagy éppen tulajdon édesanyja, Katalin királyné. Ugyanakkor nem tudott megfeledkezni arról, hogy Erzsébet mégiscsak Boleyn Anna lánya, márpedig Boleyn Annát jobban gyűlölte, mint bárki mást a világon.

Meg kellene bocsátania, gondolta. A hite ezt követelte. De ez nehéz volt, sőt lehetetlen, túlságosan mély sebei miatt. Ha Boleyn Anna nem lett volna, akkor az apja nem szakított volna ilyen gonosz módon a római pápával, az anyjának nem kellett volna teljes elhagyatottságban és magányban meghalnia, őt magát pedig nem nyilvánították volna törvénytelen gyermeknek – őt, akire azelőtt mint a király valódi örökösére és a trón várományosára tekintettek! –, s nem kellett volna a csecsemő Erzsébet mellett szolgálólányként dolgoznia. De az apja – és íme, újra itt volt az érzelmek, valamint a különböző irányú lojalitások konfliktusa, hiszen az apját is szereti, bármennyire is retteg tőle – szerelembe esett, megigézve ennek a boszorkány Boleyn Annának a fekete szemétől és alattomos vonzerejétől. Henrik és Katalin húsz házas-évének hűsége és szerelme immár mit sem számít. Mária élete romokban hevert.