Tizenhetedik fejezet

Már pirkadt, s a keletről felkelő sápadt hajnali fény áthatolt a London Road menti sűrű erdők és gyümölcsöskertek lombjain. A magányos lovas sietve hagyta maga mögött a tengervíztől párás Dovert, és a királyi főváros felé igyekezett. Nagy termetű, szelíd tekintetű ember volt, sötét köpenyt és nadrágot viselt, és egy bársonylepelbe burkolt, különleges kézifegyvert vitt a vállán átvetve.

A fegyver acélból készült, de nagyobb és nehezebb volt egy kardnál; a pengéjét metszően élesre fenték, díszítésül pedig finom, csigavonalas mintát véstek rá. A pallost egyetlen, kivételes alkalomra kovácsolták: Anna királyné kivégzésére.

A lovas egyenletes, gyors tempóban vágtatott tovább, s útjában szétoszlott a reggeli köd.

Anna udvarhölgyei némán álltak a sötétben, míg úrnőjük towerbeli szobájának kemény kőpadlóján térdelt, és összekulcsolt kézzel, áhítatosan imádkozott az asztalon álló feszület előtt.

– Dicsőítelek Téged, ó, Uram, mert megmentettél a méltánytalanságtól, a rágalmaktól s egy igazságtalan királytól. Lelkem a halálom napjáig dicsőíteni fog Téged, mert Te, Uram, megmented mindazokat, akik várnak Rád, és megszabadítod őket az emberek ítéletétől.

Mialatt a királyné imádkozott, a reggeli napsugár rátalált a cellája ablakára, és némán beköszönt hozzá.

Henrik király éberen feküdt a sötétben, letakart szeme előtt rémképek villóztak. Egész éjszaka nem aludt, csak vergődött az ágyában, testét-lelkét feszítette a harag és a félelem. Végül ledobta magáról a takarót, sebtében felöltözött szótlan inasai segítségével, és egyenesen a királyi kápolnába ment.

A leánykórus éppen egy szívbe markoló dalt énekelt éteri hangon a szeretetről és a lemondásról, az állhatatosságról és a megpróbáltatásokról. Henrik saját padjában térdelve hallgatta őket, és igyekezett megnyugtatni háborgó gondolatait, de a zene csak még mélyebben és még fájdalmasabban elültette lelkében a szorongást.

Végül felállt, és rákiáltott a kórusra:

– Elég! – Azzal kisietett a kápolnából. Az ének elhallgatott, s a kóristák némán meredtek a király után.

Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett az ébredező Anglia fölött, William Kingston, a Tower kapitánya belépett Anna szobájába, és fogadta az udvarhölgyek komor meghajlását. A királyné az asztalnál ült, s kezét összekulcsolva bólintott.

– Mr. Kingston.

– Asszonyom – köszöntötte a férfi, és meghajolt. Majd egy fejmozdulattal félrehívta Annát az ablakhoz. – Asszonyom – suttogta –, most már elmondhatom önnek, hogy a király meghozta a döntését: nem máglyahalál, hanem a gyorsabb és kíméletesebb lefejezés vár önre. A király kegyesen ahhoz is hozzájárult, hogy a calais-i hóhérmester hajtsa végre az ítéletet, aki már útban van Doverből.

– Mikor lesz a kivégzésem?

– Kilenc órakor.

Anna fölemelte a fejét.

– Örülök. Elküldené hozzám, kérem, Cranmer érseket, hogy még utoljára meggyónhassam neki a vétkeimet, és áldozhassak az Úr asztalánál?

Kingston meghajolt.

– Igenis, asszonyom. – Azzal kiment a szobából, az őrök pedig újra elreteszelték az ajtót.

– Utat! Adjanak utat Erzsébet hercegnőnek! – rendelkezett a főkamarás. – Adjanak utat őfelségének!

A kétéves hercegnő merev, előírásos öltözékben, az illemtan szerinti módon vonult végig a folyosón; előtte a főkamarás és egy őr, mögötte pedig a káplánja, több udvarhölgye és a nevelőnője lépdelt. Az asztalnál felsegítették egy magas székre, majd apró falatokra vágott kalácsot és húspástétomot tettek elé. A reggeli napsugár pajkosan megcsillant az asztal lapján. Erzsébet sokáig nézte, de nem nyúlt felé, ahogy más gyermek tette volna. Egy pillanat múlva a fény odébb táncolt.

Henrik az egyik sima tükrű tónál állt a palota kertjében, és lenyűgözve figyelt két fehér hattyút, amint nyakukat hajlítgatva tovasiklanak a vízen. Olyan tisztának tűntek, olyan érintetlennek minden emberi gyarlóságtól és ármánytól. A hattyúk egy pillanatra megnézték őt fekete szemükkel, majd megrázták tollas fejüket, és méltóságteljesen továbbúsztak.

– Hogy van a királyné? – kérdezte Cranmer Kingstontól, miközben Anna szobája felé haladtak a Tower folyosóin.

A kapitány halkan cöcögött.

– Őszintén szólva, a fogsága első napjaiban elég különös dolgokat mondott. Például hogy addig nem fog esni az eső, amíg őt ki nem eresztik. Most azonban a főalamizsnása szerint inkább a halálra való felkészülés foglalja le a gondolatait, és úgy tűnik, megbékélt a sorsával.

– Ennek örülök – mondta az érsek. – Azt viszont sajnálom, hogy még több fájdalmat kell okoznom neki.

Elérkeztek Anna szobájához, és az őr kinyitotta az ajtót. Cranmer vonakodva lépett be.

A királyné felpillantott a könyvéből, és rámosolygott.

– Asszonyom – köszöntötte az érsek, és meghajolt. Aztán bizonytalanul elhallgatott.

Anna arcáról lefagyott a mosoly, a szeme összeszűkült.

Cranmernek valósággal ki kellett préselnie magából a szavakat.

– Kötelességem tudatni önnel, hogy a királlyal való házasságát érvénytelennek és semmisnek nyilvánították.

– Milyen alapon?

– Azon az alapon, hogy ön közeli és tiltott rokonságban áll egy bizonyos hölggyel, aki szintén testileg érintkezett a királlyal.

Ha Anna meglepődött, nem mutatta.

– A húgomról van szó?

Az érsek bólintott.

– Ezek szerint Erzsébet…?

– Úgy van. A lányát törvénytelennek ítélték.

Ez már szíven ütötte Annát. Az ajka remegni kezdett.

– Asszonyom – szólt Cranmer vigasztalón –, esküszöm, hogy amennyire tőlem telik, óvni és támogatni fogom a lányát, és mindent megteszek, hogy megmaradjon a király kegyében.

Anna arca megkeményedett, visszanyerte az önuralmát.

– Köszönöm – felelte. – Most pedig, mivel az időm hamarosan lejár, kérem önt, kegyelmes uram, gyóntasson meg. Valamint szeretném, hogy a kapitány úr is jelen legyen, amikor magamhoz veszem a szentséget.

Kingstont beengedték a szobába. Anna letette a könyvét, és letérdelt az asztal előtt.

Cranmer megáldotta őt a kereszt jelével.

– Gyermekem, gyónni kívánsz?

Anna bólintott.

– Szeretném megvallani Isten előtt az ártatlanságomat. A lelkem üdvére esküszöm, hogy sohasem voltam hűtlen az uramhoz, és sohasem vétkeztem ellene a testemmel. – Nagy levegőt vett. – Elismerem, hogy nem mindig viseltettem iránta kellő alázattal, és nem méltányoltam kellőképpen az irántam tanúsított jóságát, megbecsülését és tiszteletét. Azt is bevallom, hogy gyakran voltam rá féltékeny. De Isten látja a lelkemet, semmilyen más bűnt nem követtem el ellene. Ne gondolja, hogy mindezt annak reményében mondom, hogy meghosszabbíthatom az életemet. Isten megtanított rá, miként haljak meg, és amíg élek, erősíteni fogja a hitemet. Ami a fivéremet és ártatlanul elítélt társait illeti, inkább ezerszer meghaltam volna, csak hogy őket megmenthessem. De mivel ez a király óhaja, készséggel követem őket a halálba. És szentül hiszem, hogy békében élünk majd együtt az örökkévalóságban. – Azzal lehajtotta a fejét.

– Mr. Kingston – mondta Cranmer –, kérem, vigye hírül mindenkinek a királyné végső és igaz vallomását.

A kapitány meghajolt és kiment. Miközben az érsek elrendezte a szentséget a fehér vászonterítőn, Anna térden állva odacsúszott mellé, és azt suttogta:

– Mr. Cranmer, nem remélhetem, hogy az általunk kinevezett evangélikus püspökök ebben az utolsó órában netán közbenjárnak az érdekemben?

Az érsek hátrahőkölt, és hirtelen szóhoz sem jutott.

– Ó… felség… kérem, ne mondjon ilyet!

Anna a fejét csóválva visszahúzódott a helyére, s szemét elöntötték a könnyek.

– Nem, nem – mondta. – Értem én. Hogyan is segíthetnének? Bocsásson meg.

Cranmer homloka a Tower nyirkos levegője ellenére verejtékezni kezdett a süvege pereménél; szótlanul elfordult, és előkészítette áldozáshoz a szentostyát.

Henrik nem tudott nyugton maradni, fel-alá járkált a szobájában, miközben Cromwell az íróasztalnál ülve írta a levelet, amit a király diktált.

– A császárnak – kezdte Henrik. – Kedves unokaöcsém, úgy hiszem, a mai nap hírei nagy megelégedéssel fognak eltölteni. Tegyük félre a korábbi nézeteltéréseinket, és… – A földgömbre tette a kezét, és megpörgette. A glóbusz halkan zörögve forgott a tengelye körül. – …és gondoljunk ki egy mindkettőnk számára gyümölcsöző együttműködést. – Henrik megállította a földgömböt, s ujjával Franciaországra bökött. – Így egyesítsük erőinket a francia király ellen, és tiporjuk el az átkozott fattyút!

Henrik elégedetten az ablakhoz lépett, és kinézett a kertre s a tó vizén úszkáló hattyúkra.

– Mindennél jobban lázba hoz a változás – mondta.

Brandon kaján örömöt érzett azt látva, milyen nyomorúságos állapotban van Thomas Boleyn. A gróf rideg cellája közepén állt a Towerben, s a szeme alatt vörös karikák húzódtak a félelemtől. Brandon örömét azonban jelentősen mérsékelte az a tény, hogy Boleynre nem ugyanaz a sors várt, ami a fiára.

– Ítélőszék elé kerülök? – kérdezte a rab színtelen hangon, miközben amennyire lehetett, igyekezett megőrizni a méltóságát.

– Nem – válaszolta Brandon. – Szabadon engedik. Boleyn föllélegzett, s összepréselt ajkai halvány, hűvös mosolyra húzódtak. A herceget egy csapdából éppen kiszabaduló borzra emlékeztette.

– Ámde mivel már nem élvezi őfelsége kegyét és bizalmát – mondta Brandon –, a király ezennel megfosztja minden hivatalos címétől és rangjától. Többé nem tagja a Királyi Államtanácsnak, és le kell mondania lordpecsétőri stallumáról s a velejáró kiváltságokról.

Boleyn rezzenéstelen tekintettel, állhatatosan mosolyogva nézett rá.

– Őfelsége parancsára továbbá távoznia kell az udvartól – folytatta a herceg –, s ha kedves az élete, soha többé nem keresi a király társaságát.

– Ezek szerint a grófságomat megtarthatom? Brandon undorodva nézett Boleynre, és bólintott.

Majd az ablakhoz lépett, és lepillantott a Tower kertjébe, ahol már felépítették az Annának szánt vesztőhelyet. Az emelvényt fekete vászonnal borították be, és friss szalmát szórtak rá.

– Végignézte a fia kivégzését? – kérdezte. – Hát a lánya szenvedését végig fogja-e nézni? Végignézi, ahogy meghal?

Boleyn nem válaszolt. A herceg szembefordult vele.

– Mondja meg őszintén, Boleyn, megérte ez az egész?

A reggel kivételesen hosszúnak és nyomasztónak tűnt, s Henrik fáradt elméje megnyugtatására szépséges hölgyéről álmodozott. Ágyban maradt, és lassan simogatni kezdte az ágyékát, miközben arra gondolt, hogy Jane puha, kíváncsi ujjai tapogatják végig. Elképzelte, ahogy a lány kioldozza és leveszi az ágyékvédőjét, majd pillekönnyű mozdulatokkal megoldja az alsónadrágját, és szűzi ajkait odatapasztja kéjvágytól sajgó, kemény húsára.

Nem bírta tovább. Kipattant az ágyból, és az ajtónálló inashoz sietett.

– Készítsétek elő a lovakat! – suttogta. – De senkinek se áruljátok el, hová megyünk!

Az inas bólintott, és halkan kiosont.

*

Anna felkészült a halálra. Udvarhölgyei bíborvörös ruhába öltöztették, s fekete prémmel szegélyezett sötétszürke damasztköpenyt adtak rá. Csillogó fekete haját, amelyet egykor a király simogatott és csókolgatott, most felfésülték a nyakáról, és egy fehér vászon főkötővel összefogták a feje tetején.

Főalamizsnása, egy kövérkés ujjú, ártatlan tekintetű fiatal pap a Bibliából olvasott fel részleteket, amíg az udvarhölgyek az utolsó simításokat is elvégezték úrnőjük öltözékén. Anna merőn nézte a papot, mégsem tudta kivenni az arcát; mintha nem is lennének vonásai, mintha ő is csupán egy ködös álom része lenne. Még a szavai is valószerűtlenül távolról csengtek.

– Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek és ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett…

Anna lassan végigsimított a ruháján, az utolsón, amelyet életében felvett. Különös zsibbadtság telepedett az elméjére, a lelkére, s ebben megnyugvást talált.

– Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Láttam annak felette a nap alatt, hogy az ítéletnek helyén hamisság és az igazságnak helyén latorság van. És mondék magamban: az igazat és a hamisat megítéli az Isten; mert minden ember akaratjának ideje van, és minden dolognak Őnála.

Wulfhalli hálószobájában Jane Seymourt szintén előkészítették az udvarhölgyei a sorsával való találkozásra. Szépen megfésülték, és selyemszalagokat fűztek a hajába; kék ruháját orgonavízzel hintették tele, a fülébe díszes függőket, a nyakába rubinnal ékesített gyöngysort tettek.

Jane megszemlélte magát a tükörben, és mosolyogva fordult hátra az udvarhölgyeihez. Akármi várt is rá, készen állt.

A towerbeli szoba ajtaja hangos kattanással és nyikorgással kinyílt. Anna riadtan nézte, ahogy belép Kingston, és meghajol előtte. Még nem jött el az idő, vagy mégis?

– Máris mennem kell? – kérdezte. – Azt hittem…

– Asszonyom, bocsásson meg – mondta Kingston. – Az ítéletvégrehajtót valami feltartóztatta a Doverből idefelé vezető úton, ezért a kivégzését elhalasztották déli tizenkét órára. Időben akartam szólni, hátha. .. – Itt elakadt, és fogalma sem volt, hogyan folytassa.

Anna az udvarhölgyeire pillantott, aztán a ruhájára, és érezte, hogy a lelkét és elméjét megszálló nyugalom egyszerre szertefoszlik, mint a hajnali pára az erős napsütésben.

– Mr. Kingston – szólalt meg –, ha jól értem, tizenkét óra előtt nem fogok meghalni, amit szívből sajnálok, mert azt hittem, addigra már minden szenvedésen túl leszek.

– Asszonyom – mondta a férfi csendesen –, nem fog szenvedni. A csapás pontos és kíméletes lesz.

– Igen – felelte Anna –, én is hallottam, hogy nagyon ügyes a hóhér. Egyébként pedig olyan vékonyka nyakam van. – Azzal két kezével átfogta a nyakát, s ahogy megérezte ujjai alatt a lágy húst, egyszerre hangos nevetésben tört ki.

Mária hercegnő félbeszakította az imádságot, és izgatottan felállt, amint észrevette, hogy Chapuys nagykövet belépett a kápolna ajtaján. Keresztet vetett, és mosolyogva nézte, ahogy a nagykövet végigsétál a padsorok között, majd meghajol, és kezet csókol neki.

– Vége? – kérdezte Mária, és alig tudta fékezni az örömét. – Meghalt a szajha?

– Nem tudom – válaszolta Chapuys szelíden. – De hamarosan meghal, az biztos.

Mária ismét keresztet vetett.

– Az Úr kegyes. – Belekarolt a nagykövetbe, és a kijárat felé indultak. – Mondja – szólt a hercegnő suttogva –, tulajdonképpen miért ítélték halálra?

– Azt állítják, hogy a lánya, Erzsébet, nem is a királytól fogant, hanem a megszámlálhatatlan szeretője egyikétől.

Mária megtorpant.

– Miért? Hány szeretője volt?

– Mr. Cromwell szerint száznál is több, köztük a saját fivére, Rochford.

Mária szemlátomást megbotránkozott ezen a híren, amely azonban csak megerősítette abban a szent meggyőződésében, hogy Annának vesznie kell.

– Ugyanakkor – folytatta a nagykövet – azt is hallottam, hogy nagyrészt engem okol mindazért, ami vele történt, s úgy érzi, nekem köszönheti a rossz sorsát. Én pedig ezt természetesen a legnagyobb bóknak veszem, mert annyira gyűlölt, hogy ha teheti, szíves örömest odavetett volna a kutyáknak.

Áldjuk az Urat az ő szent és igazságos ítéletéért!

Mária továbbra is a nagykövetbe karolva lépkedett.

– Meséljen nekem arról a másik hölgyről, Jane Seymourról.

– Bizalmas forrásból tudom, hogy Lady Jane a mi hitünket vallja, s hogy a király szerelmes belé, és feleségül akarja venni. Azt is hallottam róla, hogy szeretné felségedet ismét törvényes utódnak nyilváníttatni.

– Ami azt jelenti, hogy mostantól Erzsébet lesz a fattyú, ahogy eddig én voltam?

Chapuys mosolyogva bólintott.

– Úgy van, hercegnő. A kis poronty ezentúl hivatalosan is fattyú lesz.

Csörömpölés hallatszott, és hasadó szövet hangja. Brandon fölpillantott a könyvéből, és látta, hogy a kisfia egy fakarddal a kezében áll, és megszeppenve néz rá. A harc során, amit játszott, véletlenül levert egy kisméretű szobrot, és kettévágta az egyik faliszőnyeget.

– Edward!

A fiú először gondterhelten ráncolta a homlokát, de rögtön utána szélesen elmosolyodott, és egy „Hurrá!” kiáltással az apja felé rontott a fakardjával. Jó néhányszor mellbe döfte Brandont, nagyjából olyan erővel, mint egy szúnyogcsípés. A herceg megborzolta a fiú haját, és felnevetett.

– Edward – mondta neki –, ez nem játék.

Edward letette a kardot, és komolyan nézett az apjára.

– Igenis, uram – válaszolta. Majd félrehajtotta a fejét, csípőre tette a kezét, és azt kérdezte: – Apa, te öltél már embert?

Brandon megdörzsölte az állát.

– Igen. Csatában.

– És mit éreztél?

– Az ellenségem volt, nem érdekelt különösebben.

Edward bólintott, mint aki pontosan tudja, miről van szó.

– Szeretnék látni valakit meghalni – mondta. A tenyerén egyensúlyozta a kardot, majd újra az apjára nézett. – Elmehetek veled a kivégzésre?

Cromwell felnézett az irataiból, és a mellette levő asztalnál ülő írnokhoz fordult.

– Mennyit kértek a vesztőhely felállításáért? Az írnok átlapozta a papírjait.

– Huszonhárom fontot, hat shillinget és nyolc pennyt, titkár úr.

Cromwell elfintorodott, majd beírta az összeget a listájába.

– Valóságos rablás – mondta rosszallón. – És mennyi a hóhér díja, ha egyáltalán ideér?

– Tizenöt font.

– Tizenöt font? Egyetlen csapásért? – Cromwell hangosan felsóhajtott, és elkönyvelte ezt az összeget is. – A mindenségit – morogta –, egy vagyont kereshet.

A nap már jócskán fenn járt az égen, és forrón tűzött a kanyargós London Roadra. Rombaud, a hóhérmester leszállt a nyeregből, hogy megvizsgálja a lova első lábát. A pata alján lévő puha nyíren egy éles kő okozta mély seb tátongott, amitől az állat lesántult, és nem bírta el a lovasát. A hóhér körülnézett, de a hosszú úton se közel, se távol nem látott senkit, akitől segítséget kérhetne. Így hát megigazította hátán a becsomagolt pallost, fogta a kantárszárat, és nekiindult. A következő város mérföldekre volt.

– Nos, bevégeztetett? – kérdezte Henrik a dolgozószobájába belépő Cromwelltől.

Az óra csigalassúsággal haladt előre, és a király gyötrődve nézte végig a mutatók vánszorgását a számlapon a tizenkettes felé. De most már biztosan meghalt, Istennek hála!

Cromwell megköszörülte a torkát.

– Nem, felség. Sajnálatos módon ismét el kell halasztanunk a kivégzést.

Henrik fogvicsorgatva kérdezte:

– Micsoda?!

– Az ítéletvégrehajtó késik. Lesántult a lova. Henrik hangosan zihálva vette a levegőt, olyan hanggal, mint a kovács fújtatója. Egészen közel hajolt Cromwellhez, és ráförmedt:

– Akkor szerezzen valaki mást! Hallja? Kerítse elő azt a hóhért, aki a többieket is kivégezte! Rendes munkát végzett, nem igaz? Egy fejet se vétett el!

– Felség, ön ígéretet tett…

A király megragadta a titkára torkát.

– Az isten verje meg, Cromwell! Érdekel is engem, mit ígértem annak a ringyónak!

Cromwell arca rezzenéstelen maradt. Megvárta, míg a király elereszti, majd így szólt:

– Felséged ígérete a nyilvánosság elé került. Csak ezért bátorkodtam figyelmeztetni.

Henrik remegve ütésre lendítette a kezét, de aztán leengedte.

– Akkor sem érdekel! Megparancsolom, hogy azonnal szerezzen valaki mást! Holtan akarom látni Annát. Megértette? Azt akarom, hogy vége legyen! Vége! Úgyhogy menjen és tegye a dolgát, különben maga is úgy végzi, ahogy ő!

A titkár meghajolt, és sietve távozott. Amint becsukódott az ajtó, Henrik az órára pillantott, majd az ablakra, és érezte, hogy nagy hibát követett el.

A szentségit!

Az ajtóhoz rohant, feltépte, és kikiáltott a folyosóra, hogy az egész udvar meghallja.

– Azt mondtam, halasszák el!

Cromwell a folyosó végén visszafordult és meghajolt.

– Igen, felség.

A király intett a szobában várakozó inasnak.

– Induljunk! – mondta.

Annának kiszáradt a torka, és nyirkos volt a keze. A szoba közepén állt, s gondolatai Isten és Jézus Krisztus, az égi kegyelem és a mennyország körül forogtak. Sötét damasztruhájára az udvarhölgyek egy csuklyás hermelinprém pelerint terítettek, hogy ne fázzon. Bár a szeme nyitva volt, semmilyen földi dolog nem kötötte le a figyelmét.

Az ajtó zörögve kinyílt, és Kingston lépett be. Anna hunyorogva nézett rá.

– Készen állok, Mr. Kingston.

A kapitány fojtott, bizonytalan hangon válaszolt:

– Asszonyom, ismét a bocsánatát kell kérnem, de az ítéletvégrehajtó még mindig nem érkezett meg.

Anna gondolatai az égi magasságokból visszaszálltak a földre. Látta maga előtt az egyenruhás férfit, s hirtelen megérezte a falakból áradó hideget és nyirkosságot.

– Mit mondott?

– Asszonyom, a kivégzését holnap reggel kilenc órára halasztották.

– Nem! – Anna Kingstonról az udvarhölgyeire tekintett, akik nem tehettek mást, mint tükrözték úrnőjük kétségbeesett arckifejezését. – Az lehetetlen! Nem mintha… vágynék a halálra, de lélekben már felkészültem rá. Most pedig… attól félek, hogy ez az újabb halasztás… megingathatja az elszántságomat. Nem lehet, hogy…?

Kingston megrázta a fejét.

– Nem, asszonyom. Ez a király határozott parancsa. – Meghajolt, majd elindult kifelé.

– Várjon! – Anna mellé lépett, és megfogta a karját. –Várjon! – Figyelmesen tanulmányozni kezdte a férfi arcát, mint egy gyermek, aki valami szép, kedves formát keres a felhőkben. – Talán mégsem kell meghalnom. Ezek a halasztások valamit jelentenek. Őfelsége bizonyára ezzel akar próbára tenni… hogy azután zárdába küldjön!

Kingston arcán azonban látta, hogy nem hisz ebben. Ez a lehetőség tehát valós. Elengedte a férfi karját, és üres tekintettel a földre meredt, miközben az őrök kiengedték Kingstont.

Pintyek és pipiskék rebbentek föl a magas fűből, amint a király, valamint inasokból, szolgákból és zenészekből álló népes kísérete átvágtatott a mezőn Wulfhall felé. Henrik előrehajolt a nyeregben, s tekintetét a látóhatárra szegezte, hogy elsőként pillantsa meg Jane Seymour házát. Minél messzebb került az udvartól, annál jobb kedvre derült. Megszabadult az óra dermesztő rémképétől és Anna kivégzésének kísértő gondolatától. Ahová tartott, ott pedig csupa báj és élet, melegség és szenvedély várt rá.

A lova szinte még meg sem állt, Henrik máris lepattant róla. A kantárszárat ledobta a porba, tudva, hogy majd valamelyik szolga gondját viseli az állatnak.

– Uraim! Hölgyeim! – kiáltotta vidáman, amint besietett a házba, méghozzá olyan lendülettel, hogy a kísérete alig tudott lépést tartani vele. John Seymour és Edward, valamint John felesége és Edward menyasszonya fogadta a szalonban. Mélyen meghajoltak, Henrik pedig nevetve köszöntötte őket: – Szép jó napot mindenkinek!

– Felségednek úgyszintén – üdvözölte Seymour. Túláradó örömében a király erősen magához ölelte Sir Johnt.

– Drága bajtársam!

Seymour, akinek nyilvánvalóan jólesett ez a meleg üdvözlés, ismét meghajolt. Akkor Henrik Edwardhoz fordult, és az arca elkomorult.

– Edward! – szólította.

Az ifjabb Seymour összerándult.

– Felség?

– Mondandóm van a számodra. Térdelj le!

Edward térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét.

A király újra elmosolyodott, és intett a zenészeknek, akik egy fejedelmi indulót kezdtek játszani dobon és lantokon.

– Az íjat! – szólt Henrik. Az egyik szolga odavitt neki egy vadászíjat, amelyet a király előbb Edward egyik, majd másik vállához érintett. Azután széles mosollyal a Seymour család felé fordult. – Állj fel, Sir Edward Seymour!

Edward fölegyenesedett, arcán meglepett boldogság tükröződött. Henrik átölelte, és megveregette a vállát. Majd azt kérdezte:

– Hol van Lady Jane?

Seymour háta mögül megszólalt egy hang:

– Itt vagyok, felség. – A családtagok félreálltak, és utat engedtek neki. Jane meghajolt a király előtt, s Henriknek egy pillanatra a lélegzete is elakadt, olyan gyönyörűnek találta.

– Lépjen közelebb, Lady Jane! – mondta végül. –Van egy ajándékom a számára. – Előlépett az egyik inas, és egy bársonyba göngyölt kis csomagot nyújtott át a lánynak.

– Megnézhetem?

– Hát persze – válaszolta a király.

Jane kibontotta a csomagot, és halkan felsikkantott, amikor meglátta, mi van benne. Egy gyémántgyűrű volt, a közepén hatalmas, makk nagyságú drágakővel, amelyet apró smaragdok vettek körül.

– Ez gyönyörű – suttogta.

– Akkor épp kegyednek való. Vegye föl!

Jane az ujjára csúsztatta a gyűrűt.

– Hadd lássam! – mondta Henrik. Jane közelebb lépett, és a kezét elébe tartotta. A király gyengéden megfogta és megcsókolta. – Hölgyem.

A lány szemében tükröződő szelíd vágyakozás és odaadás olyan mélyen megérintette, hogy még egy jó darabig nem tudta elengedni a törékeny kezecskét. Amikor végül eleresztette, így szólt:

– Valami mást is hoztam.

Jane fölnevetett.

– Mit hozott?

Henrik a zenészek felé biccentett, akikhez időközben két énekes is csatlakozott.

– Boldogságot – felelte a király, mire a muzsikusok rázendítettek egy vidám dalra.

A délutáni lakoma pazar volt. A sürgő-forgó szolgák hatalmas tálcákon hordták be a legkülönlegesebb és legízletesebb pecsenyéket, pörkölteket és kenyérféléket. A zenészek szívderítő dallamokat játszottak, a Seymour család és a királyi vendég pedig jóízűen falatozott, s közben vidáman idézték fel a rég múlt időket. Jane éppen Henrikkel szemben ült az asztalnál, és amikor rámosolygott, a király szíve csaknem kiugrott a helyéből.

– Sir John – szólt Henrik –, gondolom, már hallott róla, hogy a házasságomat érvénytelennek nyilvánították.

Seymour bólintott.

– Igen, felség, értesültem e sajnálatos eseményekről. És mint mindenki, jómagam is igen megdöbbentem azon, amit hallottam. Mi több, még haragudtam is felséged nevében.

– Igazán lekötelez – folytatta Henrik. – Nehéz napok vannak mögöttünk. De elárulom önnek, hogy mindezen sérelmek dacára a Királyi Államtanács mégis arra buzdít, hogy házasodjam meg újra, hátha az új frigyből törvényes trónörökös születik.

Sir John fölemelte a borospoharát.

– Miért is ne? Hiszen felséged még fiatal és életerős. Fölöttem sajnos már eljártak az évek, de ön még a legszebb férfikorban van, s tudjuk, hogy az érett férfiak mi mindenre képesek.

– Gondolom, tisztában van vele, hogy a választásom az ön lányára esett – mondta Henrik, és meghatottan látta, hogy Jane elpirul, és lesüti a szemét.

– Igen, felség – válaszolta Seymour –, és végtelen büszkeséggel tölt el, hogy szeretett lányomat Anglia királyának adhatom.

Henrik odahajolt Jane apjához, és a keblére ölelte. Majd körbenézett a családtagokon.

– Holnap mindannyian felülnek a királyi bárkára, amely elviszi önöket Hampton Courtba, ahol kihirdetjük az eljegyzést. Addig, kérem, ne mutatkozzanak a nyilvánosság előtt! – Szélesen elmosolyodott. –Legalább lesz elég idejük kiválasztani az esküvői öltözéküket.

Az asztaltársaság nevetett. Az egyik csinos, fiatal felszolgálólány kezében egy kancsóval odalépett Henrikhez, és csöndesen teletöltötte borral a kupáját. Amikor végzett, elfordult, de a király visszahívta.

– Várj! Hogy hívnak? – kérdezte. – Szeretném meghálálni a szolgálatodat.

A lány megütközve, zavartan nézett.

– Rajta, ne félj! Mondd meg a neved!

A lány Seymourra pillantott, majd lesütötte a szemét.

– Anna… felség – hebegte halkan.

Egy pillanatra dermedt csönd lett a teremben. Még a zenészek is elvétették a dallamot. Henrik arcáról lefagyott a mosoly. De aztán újra vidámságot erőltetett magára, és miután elbocsátotta a lányt, így szólt:

– Esküszöm önnek, Sir John, holnaptól minden másként lesz. Ismét boldogok és gondtalanok leszünk, ahogy régen!

– Nem, nem, nem! Nem akarok menni! Nem akarok!

Erzsébet toporzékolva igyekezett kiszabadítani magát a két udvarhölgy kezéből, akik az utazóruháját próbálták ráadni. A kislányt késedelem nélkül el kellett költöztetni Hatfieldből, így aztán az egész ház a feje tetején állt, az udvar pedig megtelt az elszállításra váró bútorokkal, utazóládákkal és kosarakkal.

– Hercegnő! – kiáltott rá Lady Bryan, ahogy belépett a hálószobába. – Hallgasson el, és tegye, amit mondanak! Különben kap egy pofont!

Erzsébet szája tátva maradt a csodálkozástól, hiszen azelőtt még sosem szidták meg. Lassan abbahagyta a kapálózást, és engedte, hogy az utolsó gombokat is begombolják rajta.

Az egyik udvarhölgy, aki éppen ruhákat hajtogatott egy ládába, döbbenten nézett Lady Bryanre, amiért ilyen durván szólt a kislányra. Ám Lady Bryant mindez nem érdekelte.

– Ne nézzen így! Azt az utasítást kaptuk, hogy mihamarabb vigyük el innen a gyermeket, hogy ne legyen a király szeme előtt.

Az udvarhölgy a szája elé kapta a kezét.

– Szegény Erzsébet hercegnő!

Lady Bryan megrázta a fejét.

– Már nem hercegnő. Csak egy fattyú. Mr. Cromwell meghagyta, hogy rendezzük a számláit, s egyúttal számítsuk fel az anyja towerbeli kiadásait is.

– Úgy érti, hogy a gyermeknek kell megfizetnie az anyja bebörtönzésének a költségeit? – kérdezte az udvarhölgy.

– Pontosan. Abból a pénzből, amit a király kiutalt az ellátására. – Lady Bryan összeszorította a száját. –Az élet kiszámíthatatlan, gyermekem. Ha elfogad tőlem egy jó tanácsot, menjen hozzá egy gazdag és ostoba férfihoz, aki semmit sem konyít a politikához. Akkor – hacsak nem hal meg gyermekágyban, ami igen valószínű, vagy pestisben, ami szinte elkerülhetetlen – talán van némi esélye arra, hogy boldog legyen.

Azzal Lady Bryan szó nélkül intett a szolgáknak, és Anglia egykori hercegnőjét kivezették a szobából, majd a kastélyból. A kislány udvarhölgyei megtört szívvel néztek utána.

A nap már alacsonyan járt a fák lombjai között, s aranyló fénnyel borította be a Wulfhallon túli mezőket. Henrik és Jane kettesben sétáltak, közel egymáshoz, de nem érintkezve, Seymour és Edward pedig tisztes távolságból követték őket.

– Miről szeretne beszélgetni, kedvesem? – kérdezte a király.

Jane nyugat felé fordult, és a naplementét nézte. Ahogy arcát elárasztotta a fény, úgy festett, mint egy szent vagy egy angyal.

– Felséged engedelmével – mondta – a lányáról, Máriáról szeretnék szólni. Ha királyné leszek, remélem, visszakaphatja trónörökösi rangját.

Henriket váratlanul érintette ez a téma, és egyáltalán nem volt ínyére. Megtorpant, és Jane-re szegezte a tekintetét.

– Bolondság ilyet kívánnia. Kegyednek a mi a leendő gyermekeink útját kell egyengetnie, nem pedig a másokét.

Jane szemmel láthatóan zavarba jött a rendreutasítástól.

– Felség – szólt a fejét lehorgasztva –, nem akartam szerénytelen lenni, hiszen amit kértem, az egyszerre szolgálná felséged jövendő gyermekeink és az egész ország javát és nyugalmát.

Henrik nagy levegőt vett, és a dühe máris elpárolgott.

– Bocsásson meg nekem.

Jane azonban megbántottan eltakarta az arcát. A király gyengéden belekarolt, és azt mondta:

– Én csak arra vágyom, hogy ez a kapcsolat valóban új kezdet legyen. Mint egy újjászületés. Ezért nehéz néha a korábbi életemmel szembesülnöm. Érti? Kegyed olyan tiszta. Nem szeretném, ha beszennyezné a múltam.

A lány leengedte a kezét, és Henrik mélyen a szemébe nézett.

– Megcsókolhatom?

Jane szája enyhén megremegett, mintha nevetni készülne.

– Hát nem felséged az angol király? – kérdezte pajkosan.

Henrik a kedvese ajkára szorította az ajkát, majd egyre mélyebbre hatolt, egyre mohóbban szívta magába az édes nedűt, a vad szenvedély ígéretét, amit immár a közvetlen közelében érzett, és tudta, hogy hamarosan az övé lesz teljesen.

Drága Jane!

Seymour és Edward a sövény mögül látta, hogy a király megcsókolja Jane-t.

– Az élete mindenestül meg fog változni – suttogta Sir John. – Ez a csók megpecsételte a sorsát.

Edward rábólintott.

– És a miénket is.

A Tower kapuján kilépve Thomas Boleyn mély lélegzetet vett, de rögtön utána el is fedte az orrát egy kendővel. A késő délutáni levegőben rothadó hús fanyar-édes bűze terjengett. Boleyn egy pillanatra megdermedt, hátha a Tower Hillen előző nap kivégzettek vérének az émelyítő szagát érzi. Brereton. Smeaton. Norris. És a fia, George. Netán az ő poshadt vérük kiált bosszúért? De aztán észrevette a folyóparton bűzölgő döglött halakat és szemétkupacokat. Nem szellemek voltak tehát, csupán a Temze hordaléka.

Kingston kíséretében átvágott a Tower kertjén. Elhaladtak egy magas faépítmény mellett, s Boleyn megállt, hogy szemügyre vegye. Egy vérpad volt, amit azért építettek a Tower falain belülre, mert a királyi család tagjainak a kivégzésén a nép nem vehetett részt. Boleyn hátrafordult, és felnézett az ablakokra.

Az egyikben megpillantott egy apró, törékeny alakot: a lánya volt az, Anna, aki a szobájából figyelte. Boleyn bűntudatosan elkapta a fejét, és többé nem nézett vissza.

Egy kőárkád alatt elhaladva egy kisebb udvarra jutottak. Az egyik árnyékos padon Cranmer érseket pillantották meg, aki két kezét összekulcsolva sírt.

Boleyn, aki szemlátomást megbotránkozott ezen á nyílt érzelgősségen, megállt az érsek előtt.

– Miért sír? – kérdezte. Az érsek rámeredt.

– Pontosan tudja, hogy miért! Mert aki tegnap még Anglia királynéja volt, holnap már a mennyek királynője lesz.

Boleyn bosszúsan elfordult, és továbbment a kapu felé, ahol a szabadság várt rá.

Anna az udvarhölgyei körében ült a szobájában. A nap már csaknem leáldozott, s közeledett az este, rémálmaival és szorongató lidérceivel. De Anna gondolatban elhagyta a szűk szobát s a Towert, és egészen máshol járt.

– Tudjátok – szólt csöndes vágyódással a hangjában –, fiatal lány koromban Margit osztrák királyné udvarában szolgáltam. Életem egyik legcsodálatosabb időszaka volt. Mennyi pompás mulatságon és táncon vettem részt! Az egyiken amazonkirálynőként jelentem meg, a fejemen vörös fejdísszel és tollkoronával, kezemben egy csupasz kardot tartva. – Mosolygott, s közben senki mást nem látott, csak az emlékezetében élő alakokat. – Margit nagyon bölcs asszony volt. Azt mondta nekünk: „Ha bíztok azokban, drága gyermekeim, akik szívességet tesznek nektek, előbb vagy utóbb a lóvá tettek sorában fogjátok találni magatokat.”

Az udvarhölgyek nem válaszoltak. Nem tudtak mit mondani. Az egyikőjük meggyújtott egy gyertyát, míg a másik elővette a Bibliát, és a királyné biccentésére hangosan olvasni kezdett belőle.

A kék eget ónszürkére színezte az alkonyi fény. Henrik és kísérete már a wulfhalli birtok határán járt – London felé tartottak. Útközben egy mesterséges tó mellett lovagoltak el, melynek közepén márványból faragott nőalak állt. A víz felszínét szélfútta levelek és virágszirmok borították.

– Látjátok? – kérdezte Henrik, és megállította a lovát. – Tudjátok, mi ez?

A szolgák, inasok és zenészek felsorakoztak a király mögött, és vártak.

– Ez a fiatalság forrása! – jelentette ki Henrik. –És a sors akarata, hogy most rátaláltam! – Azzal leszállt a nyeregből, és begázolt a tóba. A szobor előtt megállt, és úgy nézett rá, mintha azt várná, hogy a márványalak mondjon neki valamit. Majd egy csobbanással elmerült a tóban, s a lélegzetét visszatartva hagyta, hogy a víz körbeölelje, megtisztítsa, újjáélessze. Egy perc múlva kiemelkedett a vízből, és karját a magasba lendítve felkiáltott: – Nézzétek! Újjászülettem!

– Erre tessék, monsieur – mondta Kingston. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú és kényelmetlen útja volt.

A kapitány bevezette Rombaud-t a Tower fő fegyvertárába. A hóhér kimerült volt, de örült, hogy végre célba ért, bármilyen későre járt már az idő.

– Megnézhetem? – kérdezte Kingston. Rombaud a terem közepén álló asztalra helyezte a bársonygöngyöleget, és óvatosan kibontotta.

– Gyönyörű, non?

Kingston hosszan tanulmányozta a pallost, s szemlátomást lenyűgözte a mérete, a formája, a díszítése.

– De igen – felelte halkan.

Rombaud visszacsomagolta.

– A kivégzés reggel kilenc órakor lesz – mondta a kapitány. – Két órával korábban felkeltik, hogy legyen ideje megreggelizni. Nos, ha nincs kívánsága…

A hóhér fölemelte a kezét, és kimódolt angolsággal szólalt meg:

– Várjon, szeretnék mondani valamit. A kivégzésnél nagyon fontos, hogy a hölgy ne feszítse meg a nyakát. Ne csináljon például így. – Azzal átnézett a válla fölött. – Fél a pengétől, tehát hátrafordul. Ezt nem szabad. Ezért a pallost el fogom dugni előle, hogy ne is lássa. Eddig jó, de még így is megpróbál majd hátranézni, amikor lesújtok. Ez teljesen természetes. Ezerszer tapasztaltam már. Az ember tudni akarja, honnan jön a halál, non?

Kingston bólintott.

– Amikor befejezte az imádságot, és készen áll, odaszólok majd az előtte álló fiúhoz: „Hozd ide a pallost!” Erre ő természetesen a fiúra néz. És ez lesz a tökéletes alkalom. Amikor előrenéz a fiúra, én lesújtok. Érti?

– Azt hiszem, igen.

– Nagyon gyors lesz. Semmi fájdalmat nem fog érezni. – A hóhér kinyújtotta a tenyerét. – Le money.

Kingston leszámolta a pénzt az asztalra, Rombaud pedig felmarkolta az egészet.

– Merci, monsieur – mondta. – Nem fog csalódni.

– Biztos vagyok benne – válaszolta a kapitány.

Az udvarhölgyek képtelenek voltak egész éjszaka együtt virrasztani az úrnőjükkel, így hát elaludtak a szoba egyik sarkában. Csak Anna maradt ébren, s a feszület előtt térdelve egyedül imádkozott.

– Ó, teremtő Atyám, Te vagy az Út, az Élet, az Igazság. Te, ki mindennek tudója vagy, tudod, hogy megérdemlem-e a halált. Legyen meg hát, Istenem, a Te akaratod. S én dicsőíteni fogom a nevedet, mert Te vagy az én segítőm és védelmezőm. Megóvtál, és megvédted testemet a pusztulástól, megmentettél a sors kelepcéitől…

Az imádság elhalt az ajkán, és átadta helyét egy látomásnak, amely lassan bontakozott ki a szeme előtt. A helyszín a Hever kastély kertje volt, tele virágzó rózsával, búzavirággal, krizantémmal és violával. Két gyermek, egy fiú és egy lány szaladgált és bújócskázott nevetve a kertben.

– George! – kiáltott a kislány.

A fiú ugrándozva eltűnt a sövény mögött. A lány utána futott, de mire odaért, már sehol sem látta. Helyette az apja bukkant fel vidáman mosolyogva. A kislány odaszaladt hozzá, az apja pedig felkapta, és erősen magához ölelte.

– Anna – mondta gyöngéden. – Anna.

A kislány apja ölébe fészkelődött.

A puszta földön térdepelve Anna maga köré fonta a két karját, behunyta a szemét, s testét átjárta a melegség és a nyugalom.

Ismét eljött a hajnal. Eljött május tizenkilencedik napja, s megérkezett a hóhér is Calais-ból. Henrik fölkelt, az ablakhoz lépett, és széthúzta a függönyöket. A távolban egy sólyom keringett, meg-megállt a levegőben, majd továbbrepült. De a király nem az eget nézte, hanem a kerti tavat s a vízen sikló fehér hattyúkat. A két madár a maga tökéletes szépségében mintha a reggeli párából bontakozott volna ki. Henrik hosszú ideig szemlélte őket, és elképzelte, milyen erős lehet a szárnyuk, mily meleg és puha a tollazatúk, s hogy milyen méltóságteljes mozdulattal hajtják nyakukat a víz alá, hogy élelmet keressenek.

A királyi kápolna üres volt e kora hajnali órán. Thomas Cromwell csöndben belépett, majd elhaladt egy cselédlány mellett, aki térden állva súrolta a kőlapokat. Az oltárhoz érve a kancellár letérdelt a bársonypárnára. Szorosan összekulcsolta a kezét, oly mohón vágyott rá, hogy az isteni béke átjárja a szívét.

Megpróbált imádkozni, de nem jutottak eszébe a szavak. Még a legegyszerűbb gyermeki imára sem emlékezett, amit az anyja tanított neki sok-sok évvel azelőtt. Szemét elöntötték a fájdalom könnyei, s hiába próbálta elapasztani őket.

Istenem, hallgass meg! Ne fordulj el tőlem!

Ám a Mindenható nem könyörült meg rajta. Nem tette a szívére gyógyító kezét.

Cromwell abban a pillanatban megértette, hogy Isten végleg elhagyta.

Kinyílt Anna szobájának az ajtaja, és Kingston lépett be rajta.

– Asszonyom, közeleg az idő, kérem, készüljön el.

Anna felállt a székből, és bólintott. Újra a kivégzésre szánt ruhájában volt, s az udvarhölgyei ismét köréje gyűltek, hogy elvégezzék rajta az utolsó igazításokat.

– Nem kell várnia – mondta. – Már rég elkészültem.

Kingston bólintott, aztán közelebb lépett, és egy bőrerszényt nyújtott oda Annának.

– A király arra kéri, vigye magával ezt az erszényt. Húsz font van benne, amiből ki tudja fizetni a hóhért, és még alamizsnára is jut a szegényeknek.

Anna elvette az erszényt.

– Köszönöm.

– Akkor hát, kérem, jöjjön utánam az udvarhölgyeivel együtt!

Anna fogta az erszényt meg az imakönyvét, és elindult a kapitány után. Végigmentek a folyosón, majd le a lépcsőn egy nehéz vasajtóig. Ahogy az ajtó kinyílt, olyan éles napfény csapott Anna arcába, hogy hunyorogva el kellett takarnia a szemét. Ám amint kilépett a Tower kertjébe, leengedte a kezét. A nap melegen, gyöngéden sütött, s ő még egyszer, utoljára ki akarta élvezni ezt az égi adományt.

A vesztőhely hatalmas volt, ám a kivégzésre viszonylag kevesen gyűltek össze. Anna néhány embert felismert közülük: Thomas Cromwellt, Cranmer érseket, Charles Brandont és a fiát. Aztán már csak a vérpadra figyelt, és arra, hogy kimért, méltóságteljes léptekkel haladjon felé.

Királynői tartással vonult fel az emelvényre, ahol Kingston és az udvarhölgyei vártak rá. Anna egy pillantással végigmérte a hóhérmestert, a segédjét és a papot, azután a kapitányhoz fordult.

– Kérem, Mr. Kingston, mielőtt megadná a jelet a hóhérnak, engedje meg, hogy szóljak néhány szót az emberekhez.

Kingston beleegyezőn bólintott.

Anna mosolyogva fordult az egybegyűltekhez.

– Jó keresztény emberek, meghalni jöttem ma ide, mert így határozott a törvény és uram, a király, akinek akarata előtt készséggel fejet hajtok. Ha életemben valaha vétkeztem őfelsége ellen, halálommal bizonyosan vezekelni fogok a bűneimért.

Hallotta az udvarhölgyei szipogását, és látta, hogy a lent állók közül is többen a könnyeikkel küzdenek. Nagy levegőt vett és folytatta:

– Könyörgök nektek, jó emberek, imádkozzatok a királyért, legfőbb urunkért, mert nála jobb uralkodó kevés van e földön. Hozzám mindig jó és igazságos volt, ezért boldogan megyek a halálba, és alázattal kérem a világ bocsánatát. Ha a jövőben bárki felidézi az ügyemet, kérem, jóindulatúan ítéljenek.

Együtt érző hangok halk moraja hallatszott a tömegből.

Anna intett az udvarhölgyeinek, hogy lépjenek közelebb. Az egyik elvette tőle az imakönyvet, a másik leoldozta a köpenyét. A harmadik türelmesen várt, míg Anna kiakasztotta a fülbevalóit, és lecsatolta a nyakláncát, majd egy szomorú bók kíséretében átvette mindet, és hátralépett. A királyné nyaka csupasz volt, immár semmi sem állt a pallos útjába. A hóhér letérdelt elébe, és azt mondta:

– Asszonyom, bocsásson meg azért, amit most tennem kell.

– Boldogan – felelte Anna. – Fogja ezt az erszényt. – A hóhér fölegyenesedett, Anna pedig még egyszer, utoljára a nézőkhöz fordult.

– Búcsút veszek hát ettől a világtól és tőletek, jó emberek. Szívből kérlek benneteket, imádkozzatok a lelkemért!

Azzal határozottan letérdelt a tönk elé, de nem hajtotta rá a fejét, ahogy a többi halálraítélt tette. Fejét fölszegve, egyenes tartással várta, hogy lesújtson rá a pallos. Imádkozni kezdett.

– Ó, Uram, Jézus Krisztus, fogadd be a lelkem! Ó, magasságos Isten, irgalmazz nekem!

A többiek között újból meglátta Brandont és a fiát. A kisfiú rángatózva próbált elfordulni a vérpadtól, az apja azonban erőnek erejével kényszerítette, hogy nézzen oda.

Hátrapillantott a hóhérra, hogy vajon készen áll-e már a csapásra.

– Uram, a te kegyelmedbe ajánlom a lelkem… Ismét hátranézett, de a hóhér csak állt mozdulatlanul, karját az oldalához szorítva.

– Ó, Jézus Krisztus, fogadd be a lelkem, ó, magasságos Isten, irgalmazz nekem! – Nem tudta megállni, hogy ne pillantson újból hátra.

Akkor a hóhér egy fiúra mutatott, aki a lépcső tetején állt, és odakiáltott neki:

– Fiam! Hozd a pallost!

Anna rögtön előrefordította a fejét, hogy lássa, amint a fiú előhozza a szörnyű pallost. Ám abban a pillanatban, ahogy a tekintete találkozott a fiú ártatlan tekintetével, süvítő hangot hallott maga mögül, mely szélsebesen közeledett felé.

Aztán a világ kettéhasadt.