Tizennyolcadik fejezet

–Engedjenek utat, a király reggelije érkezik! – kiáltotta a főkamarás. – Engedjenek utat őfelsége reggelijének!

Henrik talpig fehérbe öltözve ült a királyi asztalnál, és mosolyogva bólogatott alattvalói felé. Szolgák és nemesek jelentek meg nagy ezüsttálcákkal és egy hatalmas aranyozott tállal. A tálat elhelyezték a király előtt, és mindenki mélyen meghajolt.

Az asztal végénél álló pap keresztet rajzolt a levegőbe, és így szólt:

– Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott!

Fölemelték a tál fedelét, mire először mindenki elhűlten bámult, majd a jelenlévők egyszerre tapsolni kezdtek. Az óriási aranytálon két hattyú ült – megsütve. A madarakat azonban úgy díszítették föl – tollas szárnyukat a hátukra helyezve, nyakukat kecses ívben meghajlítva a testük mellett –, mintha most is a tavon úszkálnának.

Henrik őszinte elragadtatással fogadta e konyhaművészeti remeket; körbenézett a teremben, és még lelkesebb tapsolásra buzdította alattvalóit. A hangos ünneplés közepette fölemelte a kését, és belevágott a hattyú húsába.

Megkezdődött a lakoma.