9. FEJEZET

 

Sebastian alapvető magyarázata a félelemről • Egy szereplő helyettesítése • Titkos látogatás a betegszobában • Meleg vacsora Az Utolsó Fityinghez címzett kocsmában • Találkozás egy postással és Martin levele

 

Aznap valamennyi szobában Uli ejtőernyős ugrása volt a beszéd tárgya. S az általános vélemény az volt: a kis Simmern remek fickó, és senki sem hitte volna, hogy egy nap képes lesz ilyen vakmerő dologra.

Csak Sebastian volt más véleményen.

– Ennek az ugrásnak semmi köze sincs a bátorsághoz – mondta elutasítóan. – Uli, amikor leugrott a létráról, nem volt bátrabb, mint azelőtt. A kétségbeesés hajszolta oda.

– De a kétségbeesés bátorsága! – kiáltott egy hetedikes. – Az pedig különbség.

Nagyon sokan vannak gyávák, akik álmukban sem gondolnának arra, hogy létrákról ugráljanak le. Ha mégúgy el lennének is keseredve.

Sebastian jóindulatúan bólintott.

– Ez igaz – mondta. – De a különbség köztük és Uli közt nem a bátorság területén mutatkozik.

– Hanem?

– A különbség az, hogy Uliban több a szégyenérzet, mint bennük. Uli ugyanis teljesen egyszerű, naiv fiú. A bátorság hiánya őt magát zavarta leginkább! – Sebastian egy darabig töprengett, aztán folytatta: – Az, amit most mondani akarok, tulajdonképpen nem is tartozik rátok. De gondolkoztatok-e már valaha azon, hogy én bátor vagyok-e? Feltűnt már nektek csak egyszer is, hogy én félek? Semmit sem vettetek észre! Hát bizalmasan közlöm veletek, hogy én félénk, méghozzá rendkívül félénk vagyok. De én okos ember vagyok, és nem engedem, hogy észrevegyék rajtam. Engem nem zavar különösebben, hogy hiányzik a bátorságom. Nem szégyellem. És ez megint attól van, hogy okos vagyok. Tudom, hogy minden embernek vannak hibái és gyengéi. A lényeg, hogy ezeket a hibákat ne mutassuk.

Persze nem mind értették meg, amit mondott. Különösen a fiatalabbak nem fogták fel.

– Nekem jobban tetszik, ha valaki még tud szégyenkezni – mondta egy hetedikes.

– Nekem is – mondta halkan Sebastian. Ma szokatlanul beszédes volt. Valószínűleg Uli balesete volt az oka. Máskor mindig csak gúnyos és visszatetsző dolgokat mondott. Nem volt barátja. És mindig azt gondolták, nincs is rá szüksége. De most megérezték, hogy mégis szenved a magányosságtól. Bizonyos, hogy nem volt nagyon boldog ember.

– Egyébként – mondta egyszerre hűvösen – senki se merészelje mulatságosnak találni, hogy hiányzik belőlem a bátorság. Máskülönben kénytelen lennék, pusztán a tekintélyem fenntartása végett, odavágni. Annyi merszem ugyanis még van.

Hát ilyen volt! Az imént csaknem megsajnálták. És máris megint a fonákját mutogatta.

– Csend! – kiáltott a szobafelügyelő. Egy kicsit aludt, és éppen most ébredt fel.

Sebastian pedig ötvenszer leírta a helytelen cselekedetekről szóló mondatot.

Valamivel később átment Johnny dolgozószobájába.

– Ki fogja Uli szerepét játszani holnap este? – kérdezte.

Johnny a felhőkből zuhant le. Még egyáltalán eszébe sem jutott, hogy Uli balesete kétségessé tette A repülő osztály előadását.

– Hiszen a szerep nem túl nagy – jegyezte meg Sebastian. – Csak találnunk kell valakit, aki holnap délig megtanulja. És annak a szerencsétlennek még olyannak is kell lennie, hogy szőke kislánynak nézhessék.

Végül a harmadikos Stöcker jutott eszükbe. Mielőtt azonban megkérdezték volna, hajlandó-e beugrani, átmentek a 9-es szobába, hogy megbeszéljék a dolgot Martinnal.

A 9-es szoba olyan volt, mint valami gyászház. Matthias Justushoz fordult, és megkérdezte, szabad-e a karácsonyi szünet alatt az iskolában maradnia. Mert máskülönben Uli egészen egyedül lenne. De Justus azt felelte, hogy ezt semmi szín alatt sem engedi meg. Matthias csak utazzék szépen haza a szüleihez, akik már úgy örültek a jövetelének. Azonkívül Johnny úgyis itt marad. És Uli szülei éppen az előbb mondták telefonon, hogy karácsony estéjén néhány napra Kirchbergbe érkeznek. Matthias tehát maga elé meredt, és dühös volt, hogy karácsonyra haza kell utaznia.

És néhány asztallal odébb ült Martin, mélységesen szomorúan, mert karácsonyra az iskolában kell maradnia. Egy órája ugyan szakadatlanul azt mondogatta magának, hogy hiszen Uli és Johnny is itt maradnak, de az mégiscsak egészen másvalami volt. Mert Johnny ugyan mit keresne a kapitány nővérénél? Nem nagy teljesítmény itt maradni, ha az embernek az apja rossz ember, és ezenkívül Amerikában él. Ulit pedig meglátogatják a szülei az iskolában. Az mégiscsak valami. És azonkívül: ha az ember eltörte a lábát, akkor magától értetődik, hogy nem utazhat el.

„De én – gondolta Martin –, én egészséges vagyok! Én nem törtem el a lábam, és mégsem mehetek haza. Én nagyon szeretem a szüleimet, és ők is engem, és mégsem lehetünk karácsonyeste együtt. És tulajdonképpen miért? A pénz miatt. Hát miért is nincs nekünk pénzünk? Kevésbé ügyes az én apám, mint mások? Nem. Én vagyok kevésbé szorgalmas, mint a többi fiú? Nem. Rossz emberek vagyunk? Nem. Hát akkor min múlik? Az igazságtalanságon, amitől annyi ember szenved. Vannak ugyan rendes emberek, akik változtatni akarnak ezen. De karácsonyeste már holnapután van. Addigra nem fog nekik sikerülni.”

Martin még azon is gondolkozott, ne menjen-e haza gyalog. Három napig tartana. Tél közepén. Legkorábban az ünnep második napjára lehetne ott. Vajon telik-e öt márkából ételre és szállásra? A szünidő végén meg vissza is kell jönnie! A szüleinek megint csak nem lenne pénzük útiköltségre.

Sehogy sem megy! Akárhogy csűrte-csavarta: ezúttal itt kell maradnia…

Amikor Johnny és Sebastian beléptek a szobába, és megkérdezték, hogy a harmadikos Stöckert alkalmas pót-Ulinak tartja-e, oda se hallgatott. Johnny megfogta a vállát, és kizökkentette szomorú gondolataiból. Sebastian megismételte a kérdést.

– Bizonyára – mondta Martin közömbösen.

A másik kettő csodálkozva méregette.

– Mi van veled? – kérdezte Sebastian. – Uli balesete miatt? Azon ne aggódj! Sokkal-sokkal rosszabbul is történhetett volna.

– Biztosan – mondta Martin.

Johnny lehajolt hozzá.

– Te, valami bajod van? – kérdezte halkan. – Beteg vagy? Vagy valami történt?

– Biztosan – felelte Martin. Úgy látszott, más szó nem létezik számára. Felhajtotta az asztal tetejét, és levélpapírt vett elő.

A fiúk otthagyták.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Johnny Trotz aggodalmasan a folyosón.

– Fogalmam sincs róla – mondta Sebastian. – Talán a feje fáj.

Aztán beszéltek a harmadikos Stöckerrel. A fiú csupa lelkesedés volt. Persze amikor meghallotta, hogy lányruhába kell öltöznie és szőke parókát tenni a fejére, lelkesedése szemmel láthatóan lelohadt. De azt mondták, nem hagyhatja cserben a negyedikeseket. Johnny kezébe nyomta A repülő osztály kéziratát.

– Holnap délre megtanulod a szerepet! – parancsolta Sebastian. Mire a kisfiú sürgősen nekiült.

 

Matthias nem bírta ki tovább, és valamilyen ürüggyel kisétált. A szép Theodor, még mindig Bökh doktor tegnapi elbeszélésének hatása alatt, maga volt a megtestesült elnézés. Matthias tehát a betegszoba közelében a folyosó egyik oszlopa mögé bújt és leskelődött.

Szerencséje volt. Az ápolónő már néhány perc múlva kijött a szobából, és lement a lépcsőn, hogy a konyhából elhozzon egyet-mást. Matthias óvatosan körülkémlelt.

Egy pillanattal később Uli ágyánál állt. A fiú aludt. Orvosságszag terjengett. Matthiasnak torkában dobogott a szíve. Meghatottan nézte kis barátja sápadt arcát.

Uli ekkor felvetette a szemét. És egy csöpp sápadt mosoly villant fel a tekintetében.

Matthias bólintott. Elszorult a torka.

– Nem fájt különösebben – mondta Uli. – Igazán nem. És holnapután jönnek a szüleim.

Matthias újra bólintott. Aztán azt mondta:

– Itt akartam maradni a vakációban. De Justus megtiltotta.

– Nagyon köszönöm – súgta Uli. – De te csak utazz haza. És mire visszajössz, majdnem egészséges leszek.

– Természetesen – felelte Matthias. – És biztos, hogy már nem fáj?

– Persze! – súgta Uli. – És mit szólnak hozzá a többiek?

– Egyszerűen hasra estek – mesélte Matthias. – És félelmetesen megnőtt előttük a tekintélyed.

– Látod – súgta Uli. – Csakugyan igazad volt. A félelem gyógyítható.

– De kicsi! Én nem így gondoltam azt tegnap! – mondta Matthias. – Ez még sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Én igazán nem vagyok gyáva nyúl. De egymilliót ígérhetnél, én le nem ugranék a létráról.

Öröm és büszkeség ragyogott Uli arcán.

– Nem?

– Teljesen kizárt dolog – mondta Matthias. – Inkább csúfoljanak girhes kutyának!

Uli elégedett volt magával és a világgal. A fájdalmak és a többhetes ágyban fekvés ellenére is.

– A hálószekrényen van csokoládé – súgta. – Grünkern hozta, személyesen. Vedd el!

– Köszönöm, nem – mondta Matthias. – Nem vagyok éhes.

Uli csaknem elnevette magát. De a mellkasa fájt.

– Nem vagy éhes? – súgta. – De Matthias! Megparancsolom, hogy edd meg a csokoládét! Máskülönben felizgatom magam. És a Nemdohányzó eltiltott minden izgalomtól.

Erre Matthias gyorsan elvette a csokoládét. Uli szigorú arcot vágott, amíg pajtása a szájába nem vett néhány darabkát. Aztán megbékülten mosolygott.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és az ápolónő lépett a szobába.

– Azonnal menj innen! – kiáltotta. – Hát el sem hinné az ember: ez a nagy kamasz eleszi a beteg kis kölyök elöl a csokoládét!

Matthias a feje búbjáig elvörösödött.

– De hiszen ő parancsolta – felelte rágás közben.

– Kotródj innen! – kiáltott az ápolónő.

A két gyerek bólintott egymásnak.

– Gyógyulj meg hamar, Uli! – mondta Matthias, és kiment.

 

Lefekvés előtt Justus valamennyi növendék jelenlétében rövid beszédet tartott:

– Szívből hálásak lehetünk, hogy a kísérletből, amelyet Uli szükségesnek tartott, mindössze baleset lett, és nem szerencsétlenség. Rosszabbul is végződhetett volna. Elővigyázatosságból megkérem a jelenlevőket, szigorúan ügyeljenek arra, hogy a bátorságnak ez a fajtája valahogy divattá ne váljék. Kérek mindenkit, hogy a bátorságát, éppen úgy, mint annak hiányát, a lehető legkevesebb feltűnéssel gyakorolja. Vigyáznunk kell az iskola hírére, akárcsak sajátunkra. A lábtörés olyan bizonyítási módszer, amit nekem a magam nevelői minőségében kereken vissza kell utasítanom. Különben sem tartok róla sokat. Így. És most borítsunk fátylat rá. Ma este elmegyek hazulról. Egy korsó sört akarok inni. Henkel nyolcadikos helyettesít. Viselkedjetek tisztességesen. Gondoljatok arra, hogy ha ma botrányt csináltok, máskor nem mehetek el. És egy korsó sört bizonyára nem sajnáltok tőlem. No és most jó éjszakát!

– Jó éjszakát, doktor úr! – kiáltották.

Bökh doktor lement a városba. Hosszú volt az út. Az Utolsó Fityinghez címzett vendéglő kint volt a külvárosban.

Nemdohányzó mesélte neki, hogy ott zongorázik.

„Zene és tánc. Italfogyasztás nem kötelező” – ez volt kiírva az ajtóra. Justus belépett. A helyiség nem tartozott az előkelő éttermek közé. A vendégek pedig meglehetősen elszántaknak látszottak. A Nemdohányzó egy lehangolódott zongora mellett ült, és egyik slágert játszotta a másik után.

Bökh leült az egyik asztalkához, egy pohár sört rendelt, és szivarra gyújtott. A Nemdohányzó észrevette, és feléje bólintott. Justus alaposan körülnézett, mialatt barátja a billentyűket verte. Csakugyan bolond egy hely volt! A férfiak tánc közben fejükön tartották a kalapjukat. Hát nem mondom!

Mintegy fél óra múlva a Nemdohányzó odajött Bökh asztalához.

– Nagyszünet! – mondta, és elégedetten mosolygott. A pincér egy adag bifszteket hozott neki, zsírban sült burgonyával és egy pohár sört. – A meleg vacsora! – jegyezte meg a Nemdohányzó, és jó étvággyal hozzálátott.

– Ne vedd tőlem rossz néven, Robert – mondta Justus. – De hát ez mégse neked való foglalkozás! Nem akarsz még egyszer megpróbálkozni a polgári élettel? Legalább az én kedvemért tedd meg – kérte Bökh, mikor barátja nem válaszolt.

A Nemdohányzó a fejét rázta.

– Mit akarsz, Johann? – mondta. – Én az én ócska kocsimban teljesen elégedett vagyok. Tavasszal megint minden kivirágzik. Sok pénzre nincs szükségem. És még sohasem volt ennyi időm gondolkozásra és olvasásra, mint ezekben az utolsó években, amelyeket te elveszett éveknek tartasz. Annak a szerencsétlenségnek, amelyet akkor átéltem, megvolt a maga értelme. Ilyen különcöknek is kell lenniük, amilyen én vagyok. Nem orvosnak kellett volna mennem, hanem kertésznek. De hát arról, sajnos, már elkéstem. És itt, ebben a hangos és közönséges helyiségben olyan csodálatosan egyedül érzem magam, mintha valahol az erdőben ülnék.

– Figyelj ide, Robert! – mondta Justus. – A mi iskolaorvosunk, Hartwig egészségügyi tanácsos már éppen elég öreg. Nagy praxisa van. Nem hinném, hogy nagy dolog lenne neki, ha téged ajánlana utódjául az intézetünknek. Annyit azzal is megkeresnél, mint a zongorázással. És továbbra is ott lakhatnál a vonatodban. Hm? Mit szólsz ehhez a tervhez? Megkérdezzem az öreg Hartwigot?

– Nem bánom! – válaszolta a Nemdohányzó. – Ha kedved van, kérdezd meg. De, kedves barátom, ne hidd, hogy attól jobb lesz a kedvem, ha egy napon megint aszpirint írok fel. És ne gyere nekem olyan szólamokkal, hogy az ember ne éljen becsvágy nélkül. Nagyon kevés ember van ugyanis, aki úgy él, mint én. Természetesen nem úgy képzelem, hogy mindenki zongorista legyen kétes lokálokban, de azt szeretném, ha több lenne az olyan ember, akinek ideje van emlékezni arra, ami lényeges. Pénz, rang és dicsőség – hiszen ezek gyerekes dolgok! Ez csak játék, semmi egyéb. Felnőttek ezzel igazán nem tudnak mit kezdeni. Igazam van, öregem? – Szünetet tartott. – De természetesen ha a te gimnazistáddal törődhetném, hogy jó egészségben maradjanak – ez nem is lenne olyan csúnya foglalkozás. Csak át kellene másznom a kerítésen, ha valaki beteg. És virágot nevelni és könyveket olvasni amellett is tudnék. No jó, vén cimbora, kérdezd meg egyszer az öreg tanácsost! És ha nemet intene, akkor tovább verem itt a billentyűket. Amíg Martin és Johnny, Matthias, Uli és Sebastian le nem érettségiztek, addig semmi esetre sem megyek ki a kertemből.

– Én meg a toronyszobámból – mondta Justus. – Remek fickók!

Aztán poharat emeltek.

– A kis Uli gyógyulására! – mondta a Nemdohányzó. És koccintottak. Aztán elmesélték egymásnak, amit a reáliskolásokkal vívott háborúról tudtak.

Justus rámosolygott barátjára.

– Szeretnek bennünket a csibészek – mondta.

A Nemdohányzó derűsen bólintott.

– Talán nincs igazuk? – kérdezte.

De már vissza kellett mennie a lehangolódott zongorához. A vendégek táncolni akartak.

 

Éjfél után mentek haza a városon keresztül. Sok történet jutott eszükbe fiatalkorukból. Milyen régen is volt az! De itt volt, itt! Ugyanezekben az utcákban, amelyeken ma éjszaka végigsétáltak. És ugyan mi lett a többiekből, akik húsz évvel ezelőtt velük együtt nyomták az iskolapadot? Néhányukról tudtak egyetmást. De mi lett a többiekből? Ragyogtak felettük a csillagok. Ugyanazok a csillagok voltak, mint akkor.

A sarkon a postás éppen kiürítette a levélszekrényt.

– Milyen gyakran rohantunk akkoriban ehhez a ládához! – mondta Justus.

– Legalább kétszer egy héten – mondta elgondolkozva a Nemdohányzó. – Ha ritkábban írtam, anyám azt hitte, valami bajom történt.

A postaládában, amelyet a postás kiürített, volt egyébként egy levél Thaler úrnak és Thalerné asszonynak, Hermsdorfba. A boríték hátán ez volt: „Feladó: Martin Thaler, Kirchberg, Gimnázium.”

– A postaláda még a régi – mondta Justus. – De a postás már nem ugyanaz.

A levél, amelyről az imént szó volt, következőképpen hangzott:

 

Édes jó Anyukám!

 

Tudod, először nagyon megijedtem. De miután változtatni nem lehet rajta, hát nincs mit tenni. És egy csöppet sem sírtam. Egyetlen könnyet sem. Meg is ígérem neked és Apának. Süteményt és csokoládét a Scherf cukrászdában veszek magamnak; Matthias azt mondja, hogy ott nagyon olcsó. Ródlizni is megyek, ha ti örültök neki. Egész biztosan. Elhiheted. És sok-sok köszönet a pénzért. Majd karácsonyeste elmegyek a postára, és beváltom.

Ez az első karácsony, amikor nem látjuk egymást, és ez természetesen nagyon szomorú. De hiszen ismertek engem. Ha nem akarom elhagyni magam, akkor nem is hagyom. Végtére is férfi vagyok! Borzasztóan örülök a holnapi csomagnak. Majd néhány fenyőágat teszek az asztalomra, és gyertyám is lesz. Kívülem még Johnny marad itt, hiszen tudjátok, miért. És Uli, aki eltörte a jobb lábát. Az még sokkal nagyobb méreg, mi? Johnny azt mondta, ha az ember összeszedi magát, akkor nem is olyan rossz. Na, látjátok!

Hogy neked meg Apának ezúttal semmi ajándékot sem tudok adni, azt tudod, drága Anyukám! Jövő évben talán korrepetálni fogom valamelyik új elsőst, és akkor sok pénzem lesz. Nagyszerű, ugye?

De festettem nektek egy képet. A címe: „Tíz év múlva”, és ti majd megértitek. Látni rajta, hogy egy kék hintóban az Alpokon át kocsikáztatlak benneteket. Beleteszem a levélbe, de kétszer össze kell hajtanom. Másképp nem fér bele a borítékba. És remélem, tetszik nektek. Én még nem tudom szebben megfesteni, és két hétig dolgoztam rajta. Most pedig, édes jó Anyukám, be kell fejeznem, mert vacsorához csengetnek, és nekem még utána gyorsan a postaládához kell szaladnom.

Szeressetek továbbra is, ha nem is jutok haza karácsonyra. És ne legyetek szomorúak! Én sem vagyok az. Bízhattok benne! Ródlizni megyek, és mindig rátok gondolok. Biztosan nagyon mulatságos lesz. Sok, sok üdvözlet neked és Apának,

 

engedelmes fiatok

Martin

 

A postás, aki a levélszekrényt kiürítette, nem tudta, mennyi sóhajtás hullott bele nagy táskájába. És Bökh doktor meg a Nemdohányzó éppoly kevéssé tudta.