8. FEJEZET

Nagyon sok sütemény • A repülő osztály legközelebbi próbája • Az ok, amiért Uli ernyőt hozott magával • Óriási izgalom a sportpályán és az iskolaépületben • Doktor Bökh vigasztaló szavai és a 3-as zongoraszoba

A repülő osztály utolsó előtti próbája óriási kalácsevéssel kezdődött. Matthias nagyvonalúan bevásárolt, és gondosan ügyelt arra, hogy semmi se maradjon meg.

Uli késve érkezett. Esernyőt szorongatott a hóna alatt.

– Minek hordozod magaddal ezt a paraplét? – kérdezte Sebastian. Uli azonban mélyen hallgatott, és erre nem kérdezősködtek tovább.

„Ma reggel óta hallatlanul megváltozott – gondolta Sebastian. – Akárcsak egy óra, amit túlhúztak. És most elpattant a rugója.”

Uli egy sarokba állította az ernyőt. Semmiképpen nem akart kalácsot enni, akármennyire kérte is Matthias, és azt mondta, ideje lenne elkezdeni a próbát.

Aztán elpróbálták Johnny karácsonyi színdarabját. Végigjátszották az első felvonástól az ötödikig, fennakadás nélkül, és ezt követően igen elégedettek voltak.

– No, látjátok! – mondta Matthias büszkén. – Minél többet eszem, annál jobb az emlékezőtehetségem. – Aztán még egyszer pontosan megbeszélték a jelmezeket és a kellékeket. Fridolin még ma el szándékozott menni Krüger borbélyhoz a szőke hajfonatokért Uli számára, hogy holnap reggel magával hozhassa. A főpróbának tehát mi sem állt útjában. Már állt a karácsonyfa is. Gazdagon díszítve villanykörtékkel. A gondnok pedig több font vattával hintette be az ágakat.

– Remélhetőleg minden rendben megy holnap este – mondta Johnny. – Nem szabad, hogy lámpalázatok legyen. Úgy kell tennetek, mintha teljesen egyedül lennénk a tornateremben, akárcsak a próbák alatt.

– Fog az menni – mondta Martin. – Csak még gyorsan gyakorolnunk kellene a díszletek felállítását. Mert ha holnap este felborul az egyik díszlet, a piramis vagy az Északi-sark, akkor a nézők nevetnek, mielőtt még a szánkat kinyitottuk volna. És akkor akár el se játsszuk a darabot.

Johnny igazat adott Martinnak. Ezért újra előszedték a sarokból a hatalmas festett kartonokat, és gyorsan felállították a nyújtóknál. Aztán kipróbálták, el tudják-e mozdítani a helyéről a repülőgépet. anélkül hogy a nézők észrevennék a mögötte rejtőző fiúkat, akik a korlátot tolják.

– Úgy kell mennie, mint a karikacsapás! – kiáltotta Martin. – A színpadnak egy perc alatt teljesen készen kell lennie!

Újra sarokba tolták a díszleteket és a korlátot, aztán még egyszer előhúzták és felállították. Úgy dolgoztak és szitkozódtak, mint a hivatásos díszletmunkások.

Uli kilopódzott a tornateremből, a többiek észre sem vették. Félt, hogy megakadályozhatják abban, amire készül. Márpedig annak nem szabad megtörténnie.

Több mint ötven fiú állt kíváncsian a behavazott sportpályán, és őt várták. Csupa alsóbb osztályos volt. Az idősebbeknek nem szóltak róla semmit. A fiúknak mindjárt az volt az érzésük, hogy itt valami szokatlan és tilos dolog van készülőben. Zsebre dugott kézzel álltak, és találgatásokba bocsátkoztak.

– Talán el sem jön – mondta egyikük.

Ekkor azonban már meg is jött Uli. Szó nélkül elhaladt előttük, és a vas mászórudak felé indult, amelyek a tér szélén álltak.

– Tulajdonképpen minek hozott magával ernyőt? – kérdezte valaki.

– Pszt! – intették le a többiek.

A rudak mellett hosszú létra állt. A szokásos tornalétra volt. amilyet minden iskolában használnak. Uli a létrához lépett, és felmászott a jéghideg fokokon. Az utolsó előtti létrafokon megállt, megfordult, és lenézett a fiúk nagy tömegére. Egy kicsit megingott, mintha szédülne. Aztán összeszedte magát, és hangosan azt mondta:

– A helyzet a következő: én kifeszítem most az ernyőt, és ejtőernyővel leugrom. Lépjetek jól hátra, hogy senkinek se potyogjak a fejére!

Néhány fiú azt hitte, hogy Uli megbolondult. A legtöbben azonban némán hátráltak, és alig várták a bejelentett izgalmas látványt.

A négy negyedikes, aki a tornateremben dolgozott, már végérvényesen sarokba tolta a kulisszákat és a korlátot. Sebastian Kreuzkamm tanárt szidta, amiért ötvenszer leíratja vele a helytelen dologban való bűnösségről szóló mondatot.

– Egy nappal karácsony előtt! – mondta sértődötten. – Nincs ennek az embernek szíve!

– Neked sincs – mondta Johnny.

Matthias ekkor megfordult, és fürkészően körülnézett.

– Hol van tulajdonképpen a kicsi? Eltűnt!

Johnny az órájára nézett.

– Három óra múlt – mondta. – Uli valamire készül három órakor.

– Persze! – kiáltotta Martin. – Kint a sportpályán. De arra igazán kíváncsi vagyok.

Elhagyták a termet, és átszaladtak a pályára. Befordultak a sarkon, és szinte földbe gyökerezett a lábuk. A sportpálya tele volt iskolásokkal. Valamennyien felfelé néztek, a magas létra tetejére, amelyen Uli nehézkesen egyensúlyozott. A kifeszített ernyőt magasan a feje fölött tartotta.

– Az isten szerelmére! – súgta Martin. – Ez le akar ugrani! – és már rohant is keresztül a pályán, a másik három pedig követte. A sportpályán a keményre fagyott hó pokolian csúszós volt. Johnny elvágódott.

– Uli! – kiáltott Matthias. – Ne tedd!

De Uli ebben a pillanatban leugrott. Az ernyő nyomban kifordult. Uli pedig lezuhant a behavazott jégre. Nagyot puffant, és fekve maradt.

A tömeg kiáltozva szétfutott. A négy barát a következő pillanatban a szerencsétlenül járt gyerek mellett volt. Uli holtsápadtan, eszméletlenül feküdt a hóban. Matthias mellette térdelt, és folyton simogatta.

Aztán Johnny berohant a házba az intézet ápolónőjéért. Martin pedig a kerítéshez futott, átmászott rajta, és fellármázta a Nemdohányzót. Hiszen az orvos volt. Segítenie kellett. És Justus is ott volt még nála.

Matthias a fejét csóválta.

– Kis pajtásom – mondta az öntudatlan fiúnak. – És még azt mondják, hogy nincs bátorságod! – és a jövendő bokszbajnok nagy gyermekkönnyeket sírt. Legtöbbje a hóba hullott, néhány közülük pedig Uli halálsápadt arcát érte.

Matthias, Martin, Johnny és Sebastian némán állt az ablaknál, az internátus betegszobájának előcsarnokában. Nem mehettek be. Nem tudták, mi van Ulival.

A Nemdohányzó és Justus volt a szobában, meg az ápolónő és Grünkern igazgató úr. Az iskolaorvos, az öreg Hartwig egészségügyi tanácsos, szintén eljött.

– Nem lesz semmi baj, Matthias! – szólt Martin.

– Egész biztosan nem – mondta Johnny.

– Én megnéztem a pulzusát, az egészen normális volt – mesélte Sebastian. Egyébként éppen harmadszor mesélte el. – Biztosan csak eltört a jobb lába.

Aztán megint hallgattak, és lebámultak az ablakon, a fehér parkra. De semmit sem láttak. Szomorú gondolataik elhomályosították tekintetüket. Úgy érezték, hogy egy örökkévalóság óta tart a várakozás.

Ekkor halkan kinyílt az ajtó. Justus lépett ki, és sietve jött feléjük.

– Nem olyan nagy a baj – mondta. – A lábtörés nem súlyos. De könnyű zúzódások is vannak a mellkasán! Agyrázkódás nem volt megállapítható. Hát fel a fejjel, fiúk!

A barátok fellélegeztek. Matthias az ablaküvegre szorította az arcát. Vállai megvonaglottak. Úgy látszott, mintha Justus meg akarná simogatni ezt a nagy kamaszt. De nemigen merte.

– Négy hét múlva megint egészséges lesz – mondta Bökh doktor. – Most sietek telefonálni a szüleinek, hogy a gyereknek itt kell maradnia karácsonyra.

Már indulni készült.

– Meg tudnátok nekem mondani – kérdezte még –, mi a csoda vitte arra a hülye ötletre, hogy ernyővel leugorjék a létráról?

– Mindenki mindig bosszantotta – magyarázta zokogva Matthias. – Azt mondták, hogy gyáva és más efféléket… – Matthias elővette zsebkendőjét, és kifújta az orrát. – És én, marha, azt tanácsoltam neki tegnap, hogy valami olyant vigyen véghez, ami imponál a többieknek!

– Hát ez sikerült is neki – mondta Justus. – És most szedjétek egy kicsit össze magatokat! Ne felejtsétek el, hogy egy lábtörés kisebb baj, mintha a gyerek egész életében attól félt volna, hogy a többiek nem tekintik teljes értékűnek. Majdnem azt hiszem, ez az ejtőernyős ugrás egyáltalán nem volt olyan hülyeség, mint eleinte hittem.

Aztán a lépcsőház felé sietett, hogy Uli szüleit telefonon értesítse. A négy fiú csak akkor ment el, mikor a Nemdohányzó kijött, és becsületszavára biztosította őket, hogy Uli egy hónapon belül megint makkegészséges lesz. Matthias utolsónak távozott. Még megkérdezte, hogy bemehet-e Ulihoz. De a Nemdohányzó azt mondta, hogy ez szigorúan tilos. Holnapnál előbb gondolni sem lehet erre. Ekkor Matthias is átment a szobájukba.

Martin a lépcsőn lemenet érezte zizegni zsebében anyja levelét. Belépett a 3-as zongoraszobába. Felült az ablakdeszkára, és feltépte a borítékot. Az első, amit meglátott, egy sor levélbélyeg volt. Kiszedte, és nagy sietve megszámolta. Húsz darab huszonöt pfenniges bélyeg volt benne. Tehát csak öt márka! A fiúnak csaknem elállt a szívverése. Aztán kezébe vette a levélpapírt. Megfordította. Belenyúlt a borítékba. Fürkészően nézett a padlóra. De nem lett több. Öt márka értékű bélyeg maradt.

Martint elfogta a gyengeség. Remegett a térde. Rápillantott a levélre, és olvasni kezdte:

Édes jó kisfiam!

Bizony, ez szomorú levél lesz. És nem is tudom, hogyan kezdjek bele. Mert képzeld el, drága gyermekem, ezúttal nem tudom neked elküldeni a nyolc márkát útiköltségre! Semmire sem telik, hiszen tudod, hogy apa semmit sem keres. Ha arra gondolok, hogy karácsonyra ott kell maradnod az iskolában, egészen nyomorúságosan érzem magam. Annyit törtem a fejem, Emma néninél is voltam. De hiába. Apa meg elment egy régi kollégájához. De annak sem volt felesleges pénze. Egyetlen fillérje sem.

Nincs kiút, kisfiam. Ezúttal ott kell maradnod az internátusban. És húsvét előtt nem fogjuk viszontlátni egymást. Ha erre gondolok – de nem szabad, mert semmi értelme sincs.

Ellenkezőleg. Roppant bátrak leszünk, és összeszorítjuk a fogunkat, igaz? Az egész, amit szerezni tudtam, öt márka. Rockstroh szabómestertől. Szilveszterig. Akkorra vissza kell adnom.

Martin, végy magadnak érte egy cukrászdában egy csésze csokoládét és egypár süteményt. És nehogy mindig az iskolában és a szobában kuksolj! Hallod? Talán van ott valahol egy ródlipálya. Oda okvetlen menj el. Ugye, megígéred?

És holnap megkapod postán a csomagot, benne vannak az ajándékok, amiket itthon tettünk volna számodra a karácsonyfa alá. Talán nem is lesz fa az idén. Ha te nem vagy itt, semmi értelme sincs.

Nem sok, amit neked küldtünk. De hát tudod, hogy nincs több pénzem. Nagyon szomorú ez, de nem segíthetünk rajta. Édes fiam, karácsonykor mindannyian nagyon bátrak leszünk, és egy kicsit sem fogunk sírni. Ígérem neked. És te is énnekem?

Hát most sok szívből jövő csók és üdvözlet

szerető anyádtól

Apa üdvözöl. Azt mondja, légy jó gyerek. De hát úgyis az vagy! Bélyegben küldöm a pénzt. Majd beváltod.

Martin Thaler rámeredt a levélre. Az írás összefutott szeme előtt. Anya sírt. Látszott az írásán. A fiú megmarkolta az ablakkilincset, és felnézett a fáradt, szürke decemberi égre.

– Anyu! – suttogta. – Drága, drága anyu!

Aztán sírva fakadt, ámbár tulajdonképpen nem volt szabad sírnia.