AZ ELŐSZÓ ELSŐ RÉSZE

Kästnerné vitája a fiával • Egy pillantás a Zugspitzére • Egy Gottfried nevű pillangó • Egy fekete fehér foltos macska • Némi örök hó • Egy zavartalan este és

helyénvaló utalás arra, hogy a borjakból olykor ökrök lesznek

Most aztán meglesz a valódi karácsonyi történet! Tulajdonképpen már két évvel ezelőtt meg akartam írni; aztán tavaly okvetlenül. De ahogyan az már lenni szokott, mindig közbejött valami.

Míg anyám nemrégiben azt mondta:

– Ha idén meg nem írod, semmit sem kapsz karácsonyra!

Ez döntött.

Lóhalálában csomagoltam, bőröndömbe betettem a teniszütőt, a fürdőruhámat, a zöld ceruzát és szörnyű sok kéziratpapírt.

– És most hová? – kérdeztem, amikor meghajszoltan és izzadtan a pályaudvaron álltunk. Mert érthető módon igen bajos dolog nyár derekán, a legnagyobb kánikulában karácsonyi történetet kitalálni. Az ember végül is nem ülhet neki, hogy ilyeneket írjon: „Metsző hideg volt, kavargott a hó, és Eisenmayer doktornak mindkét fülcimpája lefagyott, amikor kinézett az ablakon” – úgy értem, ilyesmit a legjobb akarattal sem írhat le az ember augusztusban, miközben pecsenyevörösre sül a strandon, és a gutaütést várja!

Vagy igen?

Az asszonyok praktikusak. Anyám tudta, mi a teendő. Odalépett a jegypénztár ablakához, barátságosan biccentett a pénztáros felé, és megkérdezte:

– Bocsánat, hol van augusztusban hó?

„Az Északi-sarkon” – volt már a száján a férfinak, de aztán ráismert anyámra, s lenyelte szemtelen válaszát. – A Zugspitzén, Kästnerné asszony! – mondta udvariasan.

Így hát azon nyomban jegyet kellett váltanom Felső-Bajorországba. Anyám még hozzátette:

– Karácsonyi történet nélkül haza ne merj jönni! Ha nagyon meleg lesz, egyszerűen felnézel a szép hideg hóra a Zugspitzén! Megértetted? – s evvel a vonat elindult. – Ne felejtsd el hazaküldeni a szennyesedet! – kiáltott utánam anyám.

Én visszaüvöltöttem, hogy egy kicsit bosszantsam:

– És öntözd meg a virágokat!

Aztán addig integettünk a zsebkendőnkkel, amíg el nem tűntünk egymás szeme elől.

Most pedig tizennégy napja a Zugspitze lábánál lakom, egy nagy, sötétzöld tó partján, s amikor éppen nem úszom vagy tornázom vagy teniszezem, s nem csónakázom Karolával, akkor egy nagy-nagy rét közepén kis fapadon ülök, s előttem egy asztal áll, amelyik folyton billeg. Most azon írom karácsonyi történetemet.

Körülöttem a szivárvány minden színében pompáznak a virágok. A rezgőfű tisztelettel hajlong a szél előtt. A pillangók sétarepülést végeznek. Egyikük, egy nagy pávaszem, olykor meg is látogat. Gottfriednek neveztem el, és jól megvagyunk egymással. Alig múlik el nap, hogy ide ne vitorlázna, s bizalmasan rá ne telepedne a kéziratpapíromra.

– Hogy vagy, Gottfried? – kérdezem olyankor. – Szép még az élet?

Válaszképpen könnyedén meglibbenti szárnyát, és elégedetten útjára száll.

Odaát a sötét fenyves szélén jókora farakást halmoztak fel. Tetején egy fekete-fehér foltos macska kuporog, és átbámul hozzám. Erős a gyanúm, hogy el van varázsolva, és ha akarna, beszélni is tudna. Csak nem akar. Valahányszor cigarettára gyújtok, meggörbíti a hátát.

Délutánonként megszökik, mert akkor melege van. Nekem is; én azonban itt maradok. Hanem azért: itt gubbasztani, főni a hőségben, és emellett például egy hólabdacsatát leírni, az bizony nem csekélység.

Olyankor kényelmesen hátradőlök a padomon, felnézek a Zugspitzére, amelynek hatalmas sziklahasadékaiból hűvösen csillan elő az örök hó – és máris tovább tudok írni! Előfordul persze, hogy a tó viharsarka felől felhők gyülekeznek, átúsznak az égen a Zugspitze felé, és összetorlódnak előtte, hogy semmit sem látni belőle.

Ezzel a hólabdacsaták és más, kifejezetten téli események leírásának természetesen befellegzett. De az nem tesz semmit. Ilyen napokon azokat a jeleneteket írom meg, amelyek szobában játszódnak. Az ember segítsen magán.

Esténként rendszerint értem jön Eduard. Eduard egy világszép barna borjú, aprócska szarvakkal. Már messziről hallani, ha jön, mert kolomp van a nyakában. Eleinte egészen távolról hangzik a kolompszó, mert a borjú odafent legel egy hegyi réten. Aztán egyre jobban közeledik, és végül feltűnik Eduard. A magas, sötétzöld fenyők közül bukkan elő, néhány sárga margarétát tart a szájában, mintha csak nekem szedte volna, és keresztülbandukol a réten, egészen a padomig.

– No, mi az, Eduard, vége a munkának? – kérdezem.

Rám bámul, bólint, s a nyakán megszólal a kolomp. Egy darabig még legelészik, mert errefelé pompás gólyahír és kökörcsin van. Én meg írok még egypár sort. Magasan fenn a levegőben egy sas köröz, és belefúrja magát az égbe.

Végül elteszem zöld ceruzámat, és megveregetem Eduard meleg, sima szőrét. Ő pedig megbökdös apró szarvaival, hogy álljak már végre fel. Aztán együtt baktatunk haza a szép tarka réten át.

A szálloda előtt elbúcsúzunk egymástól. Eduard ugyanis nem a szállodában lakik, hanem a sarkon túl, egy gazdánál. A napokban beszélgettem a gazdával. Azt mondta, hogy Eduardból biztosan nagy ökör lesz valamikor.