MÁSODIK STÁCIÓ – BAR ASKERON

 

 

1

 

 

A fogyatkozást követő ötödik napon,

Tel–Avivtól délnyugatra,

A Földközi–tenger partján

 

Az épület tetején álló férfi – alacsony, zömök, göndör hajú alak – besorolására nézve Szalamandra volt. Szívesen időzött a napfényben, mintha efféle luxus csak ritkán jutna osztályrészéül, de a vidék gyíkjaihoz való hasonlatossága e ponton véget is ért: megfontolt mozgása, tűnődő tekintete jobban illett holmi kétéltűhöz. Pedig Aaron Hermel, a Hálózat közel-keleti részlegének vezetője nem két, hanem legalább kilenc élettel bírt, s bár a Slomo név, melyet Brüsszelben aggattak rá, hazáig követte, akik ismerték, tudták róla, hogy bárki másnál fürgébb tud lenni, ha úgy hozza a szükség. Legendák szóltak arról, hogy Boszniában egymaga intézett el egy egész Mester-hívő felekezetet – hogy miképp vitte végbe ezt a csodát, a többség előtt titokban maradt, tovább növelve amúgy is tisztes tekintélyét.

– Azt hallottam, egy vödör mésszel indult Tuzlából a hegyek közé – súgta Newportnak Roslau. Egymás mellett haladtak a tetőre vezető lépcsőkön, de csak az utolsó forduló után pillantották meg a tengert; a homok szürkéjét a víz kékjével vegyítő panoráma éppoly mellbevágó volt, mint az első napon, mikor holtra fáradtan, sártól és verítéktől szaglón ideérkeztek. A viharvert Grumman E-2 azóta eltűnt a telep kifutójáról, és Newport szíve – Sandmané helyett is – belesajdult a gondolatba, hogy mit művelnek majd vele. – Egy vödör mésszel félszáz állig felfegyverzett fanatikus ellen! El tudja képzelni róla? Vagy csak legenda az egész?

– Slomo a legenda – dünnyögte Newport. – Nem hibáztatlak a hitetlenségedért: te csak Brüsszelben láttad, de én... – Elmosolyodott. – ...nos, valamivel régebben ismerem őt.

Felértek a tetőre. Hermel hunyorogva figyelte közeledtüket, hagyta, hadd forgolódjanak a napfényben – tudta, min mentek keresztül, és volt némi elképzelése arról is, mi áll még előttük. Csak akkor szólalt meg, mikor Newport a mellvédre támaszkodott az oldalán, de ekkor sem mozdult; ők ketten rég túljutottak már a hagyományos üdvözlés formaságain.

– Kipihentétek magatokat?

Az amerikai biccentett; tizenhat óra alvás után abszurd módon frissnek, ifjúnak tűnt számára a világ. Pedig Hálózat támaszpontja – akár az ország, melynek földjén emelték – vén volt, és ősidők óta létezett. Bar Askeron, ez a komor erőd a bibliai időktől fogva dacolt a Választott Nép ellenségeivel a Negev peremén. Egyiptomiak, babiloniak, rómaiak jöttek és mentek, a vidék pora beborította a szerteszórt sémita, hamita és árja csontokat – Bar Askeron azonban rendületlenül állt a világ tengelyében, és lakói hasonló rendíthetetlenséggel szemlélték – olykor irányították – a köröttük zajló változásokat.

– A Vatikánból és Mekkából is érdeklődtek utánatok – folytatta Hermel, letekintve birodalma mészfehér kupoláira. A Rómába vezető utak számához és a támaszpont jelentőségéhez mérten is kevés ösvény kanyargott köztük: a fél tucatból kettő gyanús hirtelenséggel a semmibe veszett, a másik négy a Kishon le Zion autópályába torkollott a partmenti dombokon túl. – A jelentésedet a felső szegmensen át továbbítottam; ha akadnak még poloskák a gépezetben, csak a Létezők válaszait fogják megismerni.

Newport megborzongott. Övéi régtől fogva gyanították, hogy a Mester anyagtalan entitásokat használ a Hálózat kifürkészésére, de ez volt az első alkalom, hogy sikerült kapcsolatot teremteniük... mi több, alkut kötniük valamelyikükkel. Juanita ezekben az órákban egy helyi specialista, egy Megtartó vendégszeretetét élvezte; a Szalamandra bízott benne, hogy egy darabig nem okoz újabb felfordulást.

– A mieink azonosították a lányt – közölte Hermel, mintha kitalálta volna a gondolatát. Inge zsebéből kétrét hajtott printerlapot kotort elő, és Newportnak nyújtotta. – Ezt ma reggel kaptuk a perui Callao múzeumból, de csak akkor nézd meg, ha igazán kíváncsi vagy rá – nem valami épületes látvány.

A fotó egy felhúzott térdekkel gubbasztó alakot, egy kivillanó fogú, esendőségében szívszorongató múmiát ábrázolt. Newport az öltözékéből nem, csak a hosszú, sötét hajból következtethetett női mivoltára. A halottnak nem voltak szemei, és nem volt ajka sem, bőre viaszsárgának és nyirkosnak rémlett a ráhulló fényben.

– Uramisten...

– Ahhoz képest, hogy ötszáz éve halott, egész jól tartja magát, nem? – Hermel oldalt lépett, hogy cigarettára gyújtson. – A dolgot az tette egyértelművé, hogy a te orishád Juanitának mondta magát. A callóiak emlegetik így a század legértékesebb archeológiái leletét- a honfitársaid, akik tavaly óta mindent elkövetnek, hogy megszerezzék, inkább jéghercegnőnek nevezik.

Newport fanyar vasízt érzett a szélben.

– Azt akarod mondani, hogy az orisha... tud erről? Tudja, hogy a testét egy múzeumban mutogatják?

– Minden bizonnyal – bólintott Hermel. – Ne feledd, hogy az anyagi test a lélek horgonya az általunk ismert valóságban. Ha elporlik, vele enyészik az asztrál- és mentáltest integritása is; ebben az értelemben Juanitának – vagyis a Mesternek – igenis szerencséje volt.

Newport odamutatta a fotót Roslaunak, aki összerezzent, mintha szégyellné, hogy hosszabb-rövidebb ideig intim kapcsolatban állt a képen látható személlyel.

– Az Ampato tavalyi kitörésekor bukkantak rá – magyarázta Hermel. – A lávaömlés egy darabon megolvasztotta a gleccser jegét. A kőrakást vulkanológusok vették észre, és azonnal értesítették a limai egyetem régészeit. A lány, úgy tizennégy éves, földsírban feküdt, mellette a szokásos áldozati ajándékok helyett csak egy kevés élelmiszert találtak. Már ekkor gyanakodniuk kellett volna, de csak akkor értették meg, hogy valami különlegessel állnak szemben, mikor a tetemet vizsgálni kezdték. – Nagy levegőt vett. – Nyilván tudjátok, hogy Közép- és Dél-Amerika pre-kolumbián kultúráiban köznapinak számítottak az emberáldozatok. Az aztékok valóságos vérfürdőket rendeztek ennek ürügyén, az ajmarák és a kecsuák azonban mértékletesebbek voltak. Nem szaggatták fel a mellkast, hogy a szívhez férjenek – a leggyakrabban kötéllel dolgoztak, de ha tehették, inkább szakadékba lökték a kiszemelteket. Ezt a lányt viszont – biccentett a kép felé – egy kemény, tompa tárgy csapás ölte meg, mely a fejtetőt érve azonnali, vagy majdnem azonnali halált okozott. Megrepedt két gerinccsigolyája is, valószínűleg akkor, amikor a bazaltplatóról húsz-egynéhány méterrel lejjebb a jégre zuhant. A szakértők, ketten közülük a mi embereink, állítják, hogy sebtében temették el, és hogy akik elföldelték – most figyelj! – imitálni próbálták egy áldozati szertartás külsőségeit. A saját készleteikből helyeztek mellé egy keveset huakák, ékszerek és más csecsebecsék helyett, és nem ez volt az egyetlen hiba, amit elkövettek. A lány a képen azt a ruhát viseli, amiben utazott, de a sírból előkerült egy takaró is. Első ránézésre látszott, hogy nem kecsua munka – efféle mintázatokat kétezer kilométeres körzetben nem használt senki. A szakértőknek fél évük ment rá, hogy a rostok elemzésével, a minták összevetésével azonosítsák: muiszka munka a XV. század derekáról.

Newport az ég mélykékjére bámult.

– Egy pillanat – dünnyögte. – De hisz a muiszkák a mai Kolumbia területén éltek, és nem volt semmi kapcsolatuk a...

– Pontosan. Az inka birodalom kereskedelmi útvonalai messzire nyúltak, de nem ilyen messzire. Az a takaró sehogy sem illik a képbe – talán ezért döntöttek úgy a peruiak, hogy eltitkolják a létezését... akár azt a másik felfedezést, amit a tetem vizsgálata közben tettek. Ez még nagyobb fontossággal bír az ügy szempontjából, sőt, talán hozzásegít minket a mostani helyzet értékeléséhez is.

Roslau egy terepjárót figyelt, mely jókora porfelhőt húzva közeledett a dombok felől, Newport változatlanul az eget nézte, és kívánta, bár csak a kékséget látná maga előtt.

– A lány arcán és kezén – mondta Hermel. – Lőpornyomokat mutatott ki a vegyelemzés. Tévedés kizárva: ezt a tesztet sehol nem végzik megbízhatóbban, mint az Újvilágban. És mert a lőporfajták éppoly különbözőek, égéstermékeik éppoly-jellegzetesek, mint az emberi ujjbegy rajzolatai, tudunk egyet-mást a fegyverről is, amely azon az ötszáz évvel ezelőtti napon, Kolumbusz érkezése előtt jó fél évszázaddal dördült el a hegyek között.

– Micsoda?

– Jobb, ha odalent folytatjuk – dünnyögte Hermel. Felhúzta a vállát, mintha fázna, és az órájára sandított. – Ha nem tévedek, mostanra megérkeztek a többiek is.

 

 

2

 

 

A fogyatkozást követő ötödik napon,

déltől kora estig

 

Bar Askeron jelképe az erőd volt, a Hálózat helyi agyközpontját azonban az ősi falak árnyékában meghúzódó kupolák rejtették. Azok, akiknek útja nap mint nap a csúcstechnika szentélyeibe vezet, csak legyintettek volna az évtizedes műholdvevők, az asztali számítógépek és a kövezett padlójú helyiségek láttán, a szájukat húzták volna, ha megtudják, hogy a legmodernebb szerkezet mindenütt a nagy teljesítményű légkondicionáló – ám ilyen emberek felettébb ritkán nyertek betekintést a Hálózat lapjaiba.

Hermel és társai nem szívesen folyamodtak az átkos lemúriai örökséghez: most, hogy a világot átfogó szellemi szövedéken át ismét áramlottak az információk, az épületekben szinte csak a hűtőkompresszorok zümmögtek. A szervezet jelenlévő tagjai néma párbeszédbe bonyolódtak, de Newportot biccentéssel üdvözölték valamennyien – a gesztus a Két Hold-krízis Szalamandrájának, a csapást átvészelt Létezőnek szólt.

– Mindannyian ismerjük a körülményeket – mondta Hermel, ahogy az asztalához ült. Hasonló asztal egy tucat is akadt körös-körül: könyvek, jegyzetlapok hevertek valamennyin. – Gondolom, nem szükséges emlékeztetnélek benneteket, hogy szigorú silencio van érvényben – és hogy kiemelten érvényes mindarra, amit ettől a pillanattól hallotok. – Idebent nem gyújtott rá, csak játszadozott gyűrött cigarettásdobozával. – Az információk, melyekhez Montmorency Paradorban és az orisha révén jutott, nyilvánvalóvá teszik a helyzetet: az elmúlt napokban történtekért, egy harmadik fél erői felelősek. – Felemelte szabad kezét. – Tudom, hogy a Hálózatban egy renegát Mester-szektáról beszélnek, de a mi dolgunk nem az, hogy a könnyebb megoldást válasszuk; el kell fogadnunk, hogy mostantól két veszélyforrással nézünk szembe, sőt, azt is, hogy az új ellenség talán nem is olyan új, mint azt néhányan hinni szeretnék. Gyors munkát, hibátlan összjátékot várok, hölgyek és urak – szorít bennünket az idő. Montmorency és Luther nagy vonalakban ismerik már az orisha származásának történetét. Ahogy Montmorencyt ismerem, az első lesz azok között, akik az amerikai kirándulásra, MC felkutatására jelentkeznek, és én nem fogom visszatartani – megérdemli a lehetőséget, ha másért nem, kárpótlásul azért a méltatlanságért, hogy jenkiként kellett újjászületnie. A kísérőit ő maga fogja kijelölni. Lássuk a tényeket; a hipotézisekre később kerítünk sort. Haggia...?

Egy vékony csontú, vörös hajú nőre mutatott, aki tüstént Newport felé fordult. Két szeme barna volt, az orrnyereg feletti harmadik ragyogó zöld, az a fajta, ami ellenállhatatlanul vonzza a beavatottak tekintetét.

– Az összegzés szerint – kezdte mély, tiszta hangján – háromszázhetvenkét emberünk esett el világszerte, és közel kétszer ennyit keresünk még – a támadások sikerességének arányában teljes veszteségünk meghaladhatja a hétszáz főt. Számos olyan gyilkosságról kaptunk hírt, melynek áldozatai sátánisták, vagy bizonyíthatóan kapcsolatban álltak a Mester-szekták fedőszerveivel. Az elemzés még tart, de az a benyomásunk, hogy a két felet közel azonos erővel érte a csapás. Az ausztráliai egyensúly a mi javunkra módosult, Európában, az ázsiai szárazföldön és a Közel-Keleten változatlan a helyzet, ami viszont az amerikai kontinenst illeti... – Fújt egyet. – Hiába szépítgetném: Kanadától az Antillákig vakok és süketek vagyunk, a technokraták eszközeivel kényszerülünk kommunikálni. A mérleget tovább rontja Scapelli nuncius eltűnése, ez az önmagában is tragikus eset, melynek az új információk különös nyomatékot adnak. Ismeritek Montmorency beszámolóját a macaói csoport egyik tagjával létesített kapcsolatról, az orisha felbukkanásáról, és mindarról, amit Paradorban sikerült megtudnia. – Felemelt kézzel vette elejét a közbeszólásoknak. – Tudjuk, kicsoda Juanita. Tudjuk, kinek a parancsára járt a nuncius nyomában, és most már azt is biztosra vesszük, hogy a történtek magyarázata a macaói csoport munkájában keresendő. – Ismét Newportra nézett. – Nagy erőkkel kutatunk Faraday után, egyelőre eredménytelenül. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az ő élete vagy halála mit sem változtat a lényegen: a macaói rajtaütés a csapás legjobban kivitelezett akciója volt. Ebben vettek részt a legtöbben, itt használták a legnagyobb tűzerejű fegyvereket, ez volt az a hely, ahol ellenfeleinknek az összes stratégiai célt sikerült megvalósítaniuk. Az orisha szerint amerikaiak voltak, és profik. Tudni véli, hogy MC megsebesült, de él, azt állítja, hogy légi úton az Egyesült Államokba vitték. Kapcsolata csak a gép felszállásakor szakadt meg vele – ez az apróság is a hasznunkra lehet még.

– Amennyiben? – firtatta egy fekete bajuszú arab.

– Juanita memóriája fotografikus. Életében alacsony szintű mágiahasználó volt, képességei a mi Fürkészeinkének feleltek meg. Hárman dolgoznak az észlelései elemzésén, és bízunk benne, hogy akad köztük olyasmi, ami a támadók nyomára vezet.

– Az imént profikról beszéltél. Arra célzol, hogy másutt amatőrök működtek?

– Nevezzük őket műkedvelőnek – mormolta Newport, és beleborzongott a borotvált fejű bahutu pillantásának emlékébe. – Az, akivel én találkoztam, kimondottan élvezte, amit csinált.

Haggia szép arcán árnyék suhant át.

– Élve egyet sem sikerült kézre kerítenünk. Elestek, elmenekültek vagy végeztek magukkal, ahogy jó fanatikusokhoz illik. A Hálózatban folynak a viták jogunkban áll-e nekromanciát alkalmazni, hogy válaszokhoz jussunk. Mire döntés születik, aktualitását veszíti az egész – nekünk most kell következtetéseket levonnunk. A legkézenfekvőbb az, hogy ellenfeleink elterelő hadmozdulatnak szánták a csapást. Kettős célt tűztek maguk elé: elterelni a figyelmet Macaóról, és gyűlöletet szítani a Hálózat és a Mester-hívők között. Mindkét esetben kudarcot vallottak. Tudjuk, hogy MC-t Amerikában kell keresnünk, tudjuk, hogy a gyilkosságokért nem a Mester szektái felelősek. Tudjuk, hol keressük az igazi ellenséget, mi több, tudjuk a nevét is.

– A külső hideg atyja... ez kissé túl általános, nem?

Haggia elnézett az okvetetlenkedő válla felett.

– Fenrisnek hívják – mondta. – Tavaly tizenegy fényév választotta el tőlünk, de ha MC feltevése helytálló, azóta felfigyelt ránk. Felfigyelt, és közeledik.

 

 

Kora délután két turistabusz érkezett, az előrajzó sokaság port kavart, fényképezőgépet kattogtatott Bar Askeron falai körül. A telep néhány fiatal alkalmazottja vállalkozott a kalauz szerepére – nem győztek mentegetőzni amiatt, hogy az ásatások vezetője nincs jelen, és utaltak rá, hogy Mr. Hermel legközelebb személyesen és kimerítően válaszol majd a kérdésekre.

A zsivaly fokozatosan ült el, a porfelhő laposan szétterült a kupolák felett. Egy busz távozóban jó tíz percig küszködött a kerékközépig érő homokkal, a tanácskozás résztvevői azonban keveset vagy épp semmit nem hallottak mindebből: Haggia, a törékeny Haggia valósággal hipnotizálta őket.

–...a macaói iroda kiégett, a gépek és a feljegyzések megsemmisültek: csak a kutatás irányát ismerjük, a végeredményét nem. MC célpontja egy Maine államban bejegyzett közcélú alapítvány, a Stellar Society adatbankja volt. Ezt a társaságot a NASA SETI-tervének kongresszusi vétója után hozták létre abból a célból, hogy folytassák a földön kívüli élet kutatásának programját. Az alapítók műkedvelő tudósok, csillagászok és tőkeerős magánszemélyek, akik... – e ponton jegyzeteibe pillantott – ...a kozmikus társkeresésében látják az emberiség szociális és technológiai továbblépésének perspektíváját. Szövetségi támogatásban nem részesülnek, munkájuk anyagi alapját az alaptőke kamataiból, ismeretterjesztő kiadványok értékesítéséből és adományokból teremtik elő – így szól a hivatalos verzió. A tény, hogy a macaói csoportunk vállalta egy kínai kémműhold eltérítésével járó kockázatot, mást mond nekünk: MC olyasmit talált a Stellar Society háza táján, ami mélységes aggodalommal töltötte el. A specialisták mostanra halottak, a nuncius az ellenség foglya, gyanúját azonban elég megalapozottnak érezte ahhoz, hogy Macaóba való indulása előtt a Hálózat egy Emlékezőjével megossza őket. Az Emlékező maga is megsebesült a csapás során, túl gyenge ahhoz, hogy valamennyiünkkel kapcsolatba lépjen. MC üzenetének tolmácsolására egy Megtartót kért fel, a mindannyiunk által nagyra becsült Ayub doktort, akinek most engedelmetekkel átadom a szót.

Ayub, ez a villogó szemű, deresedő hajú kopt szembefordította székét a gyülekezettel.

– Én ülök itt – mondta –, de hallani magát a nunciust fogjátok, aki egy héttel ezelőtt továbbította ezt a mnemoniát Katmanduba. Az átvitel folyamatos lesz, részleteket ismételni nem áll módomban, úgyhogy jobban teszitek, ha jegyzeteltek. Kezdhetjük?

Newport lehunyta a szemét, és mikor a jól ismert hang felcsendült odakint, elringatózott hullámain. Ott látta MC-t a Biblioteca di Mantova katalóguspultja mellett, szürke öltönyösen és tekintélyt parancsolón, ahogy azt fejtegeti, hogy bizonyos dolgok nem csupán a jószándékon múlnak. Ott látta a Minción horgonyzó hajó-vendéglőben, ahol ismeretségük első napján nemzetközi kapcsolatokról és elégett könyvekről, jezsuitákról, templomosokról és harmadik szemekről társalogtak. Aztán a brüsszeli Szalamandra kávézó sárga-fekete ponyvája alatt, ahol Sal felbukkanását és Earl halálhírét bejelentette, legvégül a borús ég alatt várakozó Lanciában, arcán ódon Krisztusok grimaszával, ahogy azt sziszegi: „Kapja el őket, Tad! Kapja el őket nekem!”

– Ez a feljegyzés – mondta most MC – nem egyéb biztonsági tartaléknál: ha Macaóban minden a tervek szerint alakul, sosem ismeri meg senki. Amennyiben hallgatóságom akad, kudarcot vallottam, sőt, talán nem is élek már – a két lehetőség közül az előbbi azért valószínűbb. Mégis beszélnem kell, mert nagy terhet hordozok; olyasvalamivel kerültem szembe, ami elveim feladására késztetett. Arra készülök, hogy raboljak, és ha megszerzem, amit meg kell szereznem, emberek meggyilkolására adjak parancsot. Embereket kell elpusztítanom, köztük olyanokat, akik nem is sejtik, mit vétettek. Gyászolom őket, gyászolom magamat és mindazokat, akik osztoznak majd velem a bűnben, de nem hátrálhatok meg: az utolsó előtti órát éljük, valakinek döntenie és cselekednie kell. – Hangja elhalkult, mintha másfelé figyelt volna, aztán megint erőre kapott; a jelenlévők közül csak Newport és Hermel tudta, milyen messze jár. – Valljuk, hogy mindenki... azaz majdnem mindenki bűntelenül születik erre a világra. Utódainkat a törvények tiszteletére, a szabályok betartására neveljük, felkészítjük őket, hogy olyannak lássák a valóságot, amilyennek mi látni szeretnénk – ebben rejlik a lélek változatlanságának titka, és ebből táplálkozik meggyőződésünk, ez a baljós savoir vivre, melyhez már Kepler kérdőjelet biggyesztett a Melankólia anatómiájában, tudatunkba mégis bizonyosságként költözött át: „Minden az ember számára teremtetett.” Ez a sajátos téveszme a mi eredendő bűnünk, és egyben a pont, mely egész világunkat kifordíthatja sarkaiból. – Keserűen felnevetett. – Sarkaiból kifordított világ! Nem példának szántam, de lám: ilyen hatalommal bír a megszokás. Fél évezrede már, hogy a Föld gömbölyű, hogy mozog és körülhajózható, mi mégis úgy beszélünk róla, mint az utazóládánkról, melyet csak megmozdítani nehéz, és amelybe eldugdoshatjuk szennyes rongyainkat. Zászlókat emelünk, mert hazát remélünk az árnyékukban. Királyokat istenítünk, hogy gyűlölhessük őket, isteneket imádunk, mert féljük a természetet, melyet megérteni is, leigázni is hiába igyekeztünk. Oltalmat és hatalmat várunk a halhatatlanoktól, akiket hitünkkel kötünk e világ szféráihoz. Számos néven nevezzük őket, de valójában csak kettőt ismerünk: a feketét és a fehéret, a könyörtelent és a megbocsátót, Ahrimant és Ormuzdot... a Mestert és a Mindenhatót. Néhányan sejtjük, léteznek a végtelenben más istenek, ám mielőtt létezésük bizonyossága megdermesztené szívünket, megint megszólal bennünk az a hang: „Ha vannak, az ember számára teremtettek ők is.” Ez, sajnos, a legnagyobb hazugság mind közül, és a kevélység árát a mi nemzedékünknek kell megfizetnie.

Newport Roslaura sandított, aki sápadtan ült a helyén; Göttingenben nyilván mást tanítottak neki az emberről és műveiről.

– Létezik egy harmadik isten a közelünkben – folytatta MC. – A közvetlen közelünkben. Szándékosan fogalmaztam úgy, hogy „létezik”, és nem „él”, mert amit tesz, amivel az idejét tölti, nehezen egyeztethető össze életről alkotott fogalmainkkal: évmilliók óta rója a köröket egy tizenegy fényévnyire tündöklő lámpás, a Tau Ceti körül. Nincs világa, és nincsenek szférái sem. Azokat, akik imádták, lakhelyükkel együtt rég emésztette; kevesellte az áhítatukat, vagy kezdettől ezt tervezte, ki tudná megmondani? Azóta némán, sötét álmaiba feledkezve köröz, akár a cápa, melynek a mozdulatlanság a pusztulást jelenti. Láttam őt. Az eszelősök, akik a végtelenben keresik a megvilágosodást, álmodni szoktak vele, én azonban fizikai valójában láttam a Hubble-teleszkóp egyik felvételén. Négy éve történt a dolog. A felvételt egy amerikai hozta el nekem – azóta nem él már, de az ő halálához legalább nincs közöm; azok gyilkolták meg, a förtelem fanatikusai, akik szerint vétek ábrázolni a Tökéletest. Tökéletesnek látják, pedig épp olyan torz, épp olyan hiányos, mint ők, ráadásul egészen a legutóbbi időkig hiába vártak választ tőle.

Newport és Hermel tekintete összevillant. Ugyanarra gondoltak mindketten: MC javában cipelte már terhét, mikor a Szalamandrák brüsszeli klubjának tiszteletbeli elnöke lett.

–...Fenrisnek neveztem el. Arról, amit az amerikai mondott, a germán mítoszok égi farkasa jutott eszembe; Tyr ellenfele, aki Asgard bukásakor űzőbe vette és felzabálta a csillagokat. Nem hasonlít farkasra, de mert a rossz elnevezések ragadósak, gyanítom, Fenris marad addig, míg ide nem ér, hogy ugyanazt tegye velünk, amit a Tau Ceti rendszerének névtelen világával tett valaha – míg ránk nem ront, hogy valamennyiünket elemésszen. Egy ideje a tudatára ébredt létezésünknek, és meglátta bennünk a lehetőséget, azt hiszem – ugyanúgy, ahogy néhányan a saját fajtánkból meglátták a lehetőséget benne. Sejthettem volna, hogy így lesz, már akkor, mikor az amerikai halálát hírül vettem. Nem bírta tartani a száját – fantaszta volt, nem varázsló. Fenris megsúgott neki párat a titkai közül, és ő addig házalt a képével és a történetével, míg meg nem találta, akiket keresett. Átvágott torokkal, szétvert fejjel hagyták az árokparton valahol Louisianában: így bűnhődött az érdeklődéséért, és félő, hogy nem ő volt az utolsó. A harmadik félnek az idők kezdete óta akadnak hívei a Földön. Sokáig azokkal a morzsákkal kellett beérniük, amit Fenris álmaiból gyarló elméjük felfoghatott. Nem válhattak igazán naggyá, nem növekedhettek tényezővé általa, ám a helyzet most megváltozott, és a sors tragikus fintora, hogy a fordulatért ismét a technokraták a felelősek. A lemur hagyomány, mely az ősidőkben csaknem fajunk pusztulását okozta, mely mágikus apály idején mindannyiszor új erőre kap – és meglehet, ezúttal sikerül bevégeznie az apokalipszis művét. Gépeket szerkesztettünk, majdnem olyan tökéleteseket, amilyenek az atlantidák gépei voltak. A segítségükkel kinyúltunk a csillagok felé – a sötétségbe, ahol Fenris álmodik, és mikor ráakadtunk, néhányunk fejében megszólalt a hang: „Íme az új isten, aki számotokra teremtetett. Szólítsátok, szolgáljátok őt, és hatalmasabbak lesztek minden más halandónál!”

Bar Askeron kupolája alatt pár pillanatra tökéletes volt a csend. Porszemek kavarogtak az odafenről sugárzó napfényben.

– Egy társaság – folytatta MC –, egy közcélú társaság, melyet nem akarok most megnevezni, jó másfél évtizede rendelkezik a technikával, hogy szólíthassa Fenrist. Hogy nem ők fedezték fel, csupán annak köszönhető, hogy mindeddig valamiféle jelet, kozmikus szózatot vártak. A végtelent fürkészték, nem sejtve, milyen közel vannak a sugallatok forrásához – legalább annyira megrendülhettek, mint én, mikor sikerült megpillantaniuk. Most már tudták, hol keressék, és egy évvel ezelőtt... fogyatkozás idején, nehogy a Föld istenei megneszeljék és meggátolják a dolgot... üzenetet küldtek neki. Hogy mit üzentek, csak sejtjük, a siker viszont egészen nyilvánvaló: Fenris felébredt álmából, a Sol felé tekintett, és érzékelte a harmadik bolygón hemzsegő ázalagokat. Az óta a nap óta – mondta lassan, tagoltan – távolodik a maga lámpásától, és közeledik a miénkhez. Nem siet, nem száguld, de közeledik – és a világ minden irgalma kévés lesz számunkra, ha egyszer ideér. – Hallgatott egy sort, mintha benyomásait összegezné. – Figyelemmel kísértem e... közcélú társaság tevékenységét, és mikor nyilvánvalóvá vált, hogy bűntettüket már elkövették, úgy határoztam, elpusztítom őket. Hogy mennyit segít ez rajtunk, embereken, hogy segít-e egyáltalán, nem tudhatom. Él bennem az irracionális remény, hogy végzetük elriasztja majd Fenrist. Ha nem, talán késlelteti annyi időre, ami erőink egyesítéséhez, a védelem megszervezéséhez elegendő. Ha erre gondolok, kétségek gyötörnek – legrosszabb pillanataimban olyan jövőt látok, melyben a Mester alkut köt a jövevénnyel, és mielőtt elbukik, diadalt arat felettünk. Máskor Fenris érkeztéről álmodom. Arról a lángok övezte iszonyatról, ami halódó napként függ az égen, egy-egy csapásával városokat töröl el a föld színéről, egész vidékeket változtat pusztasággá, mígnem marad senki, aki ne ismerné... ne rettegné őt.

Nem a hitünket, nem a hűségünket kívánja, csak a félelmünket, és mire csordultig telik vele, mind porrá válunk hatalma tüzében. Néhány száz év alatt végez velünk, csak sodródó hamut hagy maga után, ahogy tovább indul – a messzeségben új lámpások, újabb energiaforrások várják. Korlátoltságomban szilárdan hiszem, hogy van valamiféle célja, de tartok tőle, hogy ezt a célt nem fogjuk megismerni soha. Fenris felette áll jóról és rosszról, kegyelemről és irgalmatlanságról alkotott fogalmainknak. Talán azért öl, hogy éljen, talán azért, mert örömét leli benne. Meglehet, időről időre megpihen, napként sugározza ki az elnyelt energiát, és új ázalagok civilizációit melengeti fényében. Vagy nem pihen soha, mert csak a remény létezik számára – a remény, hogy győztesen térhet vissza a galaxis központjának istenvilágaiba, ahonnét valaha elűzetett. Nem feladatom, hogy megítéljem cselekedeteit. Azok felett kell ítélkeznem, akik a figyelmét ránk irányították. A legjobb specialistákat gyűjtöttem össze Macaóban. Megszerezzük és elemezzük a bűntettel kapcsolatos információkat, nyilvánosakat és titkosakat, hogy kiderüljön, milyen mélyre nyúlnak Fenris hitének gyökerei. Ha sikerül, gyomlálni kezdünk – nem lesz köszönet benne, de vállalom a felelősséget mindenért. Azt hiszem, ezzel nem csupán a Belső Körből taszítom ki magam, de a Hálózatból is. Remélem, Ultima Thulén akad majd egy zug, ahol meghúzhatom magam; bárhogy dönt a Mindenható, én megnyugszom az ítéletben. – Felsóhajtott. – Semper fi, amici. Scapelli kilép.

Ayub felrezzent. Newport látta, hogy homokán veríték csillog: a Megtartók elméje más Létezőkénél hatékonyabban alakította képekké a rajta átfutó információkat.

– Úgy hiszem, világos – mormolta. – Kaphatnék egy pohár vizet?

Valaki pohárért ment. A felkattintott öngyújtók lángja úgy villogott a kupola alatt, mint megannyi torkolattűz.

– Ne zavartassátok magatokat – szólt Hermel a homlokát dörzsölgetve. – A fene tudja, mennyi időnk maradt. – Newport felé fordult, és valahogy sikerült a képére mosolyt erőltetnie. – Még mindig menni akarsz?

– Igen.

– Gondoltam. – Hermel néhány lépést tett az íróasztala előtt, hogy feszültségét mederbe terelje. – Hát ezért ólálkodott az orisha a macaóiak körül. A Mester valamiképp megneszelte a változást, és átlátta a fontosságát is. Legjobb ügynökét uszította a nunciusra – talán az egyetlent, aki olyan észrevétlenül képes mozogni a Hálózatban, mint a légierő nyavalyás Saab-Viggenjei odafent. – Megdörzsölte a szemét. – A legkomiszabb az egészben, hogy MC-nek igaza van: elképzelhető, hogy a Mester különalkut köt Fenrissel. Juanita szerint a nuncius ajándék lesz a sátánistáknak, gesztus az erődemonstráció után: „Nincs harag, ugye? Miért ne dolgozhatnánk mostantól együtt?” A három pólus közül egyedül nekünk nincs választásunk. Folytatnunk kell MC munkáját, fel kell térképeznünk a Fenris-kultusz kiterjedését, véget kell vetnünk a Stellar Society üzelmeinek – és végül, de nem utolsó sorban meg kell keresnünk és ki kell szabadítanunk az öreget.

Newport felállt.

– Mikor indulok?

– Várj, nem tudsz még mindent. Az orisha... Juanita ragaszkodik hozzá, hogy veled tarthasson.

– Soha.

– Komoly érvek szólnak amellett hogy igent mondj – közölte Haggia. – Több közös vonás akad kettőtökben, mint gondolnád, és neked... vannak tapasztalataid a konfluencia területén.

– Mióta számít komoly tapasztalatnak két kényszer szülte próbálkozás?

– Mondd inkább, hogy irtózol tőle. – A nő Hermelre nézett. – Figyelmeztettelek, hogy ne mutasd meg neki azt a képet.

– Ha van joga Amerikában elpatkolni, joga van ismerni az igazságot is.

– Ti és az igazságaitok... – sóhajtott Haggia. – Tud Cassielről?

– Csak a lőpornyomokig jutottunk odafent.

– Egy pillanat – szólt közbe Newport. – Van még valami, amit tudnom kéne?

Hermel félbemaradt mozdulatot tett cigarettát tartó jobbjával, és visszament az íróasztala mögé. A hozzá legközelebbi Flavius-kötet gerincére egy kevés hamu szállongott.

– Amikor Juanita előállt a kérésével, elbizonytalanodtunk. A perui anyagból csak annyi derült ki, hogy rövid életet élt és különös halált halt – ennek alapján nem dönthettünk arról, mennyire őszinték a szándékai. A te Burton barátod ítéletét sem tekinthettük mérvadónak – túl sok forog kockán ahhoz, hogy ismeretlenek véleményére hagyatkozzunk. A továbblépést a temetési szertartás furcsaságai jelentették. A muiszka szőttes a kecsua földsírban. A lőpornyomok a lány arcán és kezén. Misztifikációra gyanakodtunk, de a vegyelemzés – főként az égéstermékeké – meggyőzött minket, hogy itt... másról, sokkal többről van szó. A lőpornyomok eloszlása arra utalt, hogy a lövést húsz-huszonöt lépés távolságból adták le valakire, aki az áldozat felett állt – valószínűleg arra a férfira, akit Juanita a gyilkosának nevezett. Aki lőtt, a lány saját szavai szerint közénk tartozott. Nem azért, mert virakocsa, azaz fehér ember volt, hanem mert a halála előtt... útbaigazítást adott neki. „Kövesd a fényt!” – Hermel izgatottan hajolt előre – Felfogtad, mit jelent ez? Az illető késve érkezett, csak megakasztania sikerült a szertartást, megelőznie nem. Ha még pár percet vár, Juanita lelke Fenrishez száll a fekete égen át, és Pizarro konkvisztádorai Peruba érkezve egy valódi istenkirállyal kerülnek szembe. Az a lövés új irányt szabott a történelemnek – talán nem jobbat, de mindenképp újat, és ezt a teljesítményt tisztelnünk kell. Tiszteletre méltó az is, amit az az ember a lány szelleméért tett: az újjászületés felé küldte, és nem az ő hibája, hogy végül a Mester prédája lett. A Juanita emlékezetében róla őrzött kép homályos, olyasféle, mint egy toszkán szentkép. A lőpor kémiai összetételéből megállapítható, hogy a fegyvere Cartuzzo-féle csappantyús muskéta volt – mint tudod, ez a szerszám a Hálózaton kívül csak a XVI. század elején terjedt el. Féltucat ember akad, aki rendelkezett efféle fegyverrel, de csak egy olyan, aki ott lehetett az Ampato gleccserénél az Úr 1476. esztendejében: egy a három férfi közül, akiket Fidelius pszeudo-pontifex küldött Vinlandon át a nyugati szárazföldre, hogy teljesítsék a Hálózat történetének legsötétebb küldetését – a küldetést, mely végül kudarcba fulladt.

Newport nem mozdult.

– Folytasd!

– Meg kell értened – dünnyöge Hermel – hogy erről senki nem beszél szívesen. Tizenkét órámba telt, mire szóra bírtam egyet az Érinthetetlenek közül, aki a maga részéről néhány Eltávozottal lépett kapcsolatba. Fidelius megtagadta a válaszadást: 1494-ben bekövetkezett halála után Ultima Thuléra vonult, és azóta sem tért vissza. Végül sikerült összeraknom a töredékekből, hogy a Hálózat három ügynökét, egy franciát, egy portugált és egy olaszt azzal a feladattal indították útnak, hogy várják be Kolumbuszt az Antillákon... és végezzenek vele.

– Micsoda?

– Ne kérdezd, honnét tudták, mikor és hol fog partot érni – ingatta a fejét Hermel. – A pszeudo pontifex korának legnagyobb tisztánlátója volt, és ha más eszközöket is felhasznált, azok titkát magával vitte a síron túlra. Nem hinném, hogy az indiánok sorsa feletti aggodalom motiválta: nyugati kontinens újbóli felfedezésének késleltetésével a gazdasági következményeknek akarta elejét venni. A mágikus dagály száz évvel korábban tetőzött, nyilvánvaló volt, hogy a most megnyíló távlatok az apály technokratáinak malmára hajtanák a vizet. Fidelius – ellenfelei már akkoriban Imperiusnak nevezték – személyesen választotta ki és indította el az ügynököket Írországból: a mieink Benwee-fok régi kolostorában megtalálták a keze nyomát. A francia és a portugál meghalt útközben, az olasz, bizonyos Angelo Montecassini azonban célhoz ért. 1469 és '92 között keresztül-kasul bejárta a kontinenst. Tudjuk, hogy a '70-es évek elejétől muiszka harcosok kísérték – velük portyázhatott az Andok magasföldjén is, mikor '76 őszén, egy részleges holdfogyatkozás során megnyílt a fekete ég. Montecassini felismerte a pillanat jelentőségét, beavatkozott, megtette, amit megtehetett, aztán északkeletnek ment, és jó ideig az amazóniai macsigengák egy családjával vándorolt együtt. Ott volt Guadelupe szigetén 1492 október 12-én, mikor Kolumbusz partra lépett, kezében ugyanazzal a muskétával, mely akarata ellenére megpecsételte az inkák sorsát – de ezúttal nem volt képes meghúzni a ravaszt. Csak figyelte azt a nagydarab, boldog embert a fák közül, aztán elosont onnét, és visszatért a vadonba. Fidelius és köre, mely akkoriban teljhatalommal bírt, kitaszította a Hálózatból; utolsó üzenetükben közölték vele, hogy ha felbukkan Európában, a lelkét is elpusztítják. Nem bukkant fel soha többé, és az 1543-as Tisztogatásig az Érinthetetlenek sem említették a nevét. A Belső Kör csak 1743-ban, Saint Germainun szólására küldött követet hozzá Ultima Thuléra. Biztosra vették, hogy ott találják, de csalódniuk kellett – ebből is kitetszik, mennyire félreismerték őt. – Hermel elnyomta a cigarettáját, de tüstént újat keresett. – A fegyver, a Cartuzzo-féle muskéta 1885-ben, egy bostoni árverésen került elő. A katalógusban az állt, hogy működőképes, és hogy a golyója ölte meg Custer tábornokot, ami erősen kétséges, de nem cáfolható. Egy marylandi vasgyáros vette meg, de már a rákövetkező évben elrabolták tőle. Csak a csőben talált üzenet jutott el hozzánk, ami épp elég aggasztó volt ahhoz, hogy újabb fél évszázadon át bizalmasan kezeljük. Nagyjából ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Montecassini él, és hogy mély megvetést érez a Hálózat iránt.

– Hogy szólt az üzenete?

Hermel köhintett.

– Publius Naso versét, a Multa diuque tulit idézte: „Egykor ügyes szavad ne fecséreld rám, hizeleghetsz, / mert aki az voltam, nem vagyok ostoba már.”

Newport az asztal sarkára ült. Haggia egy üveg ásványvizet tolt a keze ügyébe.

– Szép. De miért fontos mindez?

– Két okból. Hogy megértsd Juanita indítékait, és hogy átlásd, milyen nehéz feladat várna rád Amerikában nélküle.

Newport nagyot nézett.

– Nélküle? Én azt hiszem, inkább vele lenne nehéz dolgom.

– Nem érted – ingatta a fejét Hermel. – Pedig vártam a kérdést, honnét tudunk ennyi személyes apróságot Montecassiniről.

– Vedd úgy, hogy feltettem.

– Montecassinitől. Az amerikai részleg összeomlása után valakinek az az ötlete támadt, hogy keressünk kapcsolatot vele. Egy különösen makacs Érinthetetlennek, aki valaha ismerte őt, ma hajnalban sikerült létrehoznia a kontaktust. A valós időben két percet töltött csak a fickóval, de egy órába telt, mire szóra bírtuk. Segítséget kért MC felkutatásához, és merev elutasításban volt része. Úgy gondoltam, tudnod kell erről, mielőtt nekivágsz. Kívánatos... úgyszólván nélkülözhetetlen, hogy az akció során olyasvalaki kísérjen, akit Montecassini – mostanság Cassielnek nevezi magát – ismer, és aki esetleg... gyengéd érzéseket ébreszt benne.

– Miért?

– Mert kilátásba helyezte, hogy végez a Hálózat összes ügynökével, akik az elkövetkező hónap során a földjére merészkednek.

– A földjére? Az az alak őrült!

– Helyben vagyunk – dünnyögte Hermel. – És nem az egyetlen, akivel odaát dolgod akadhat. Sajnálom, haver, de szigorú utasítást kaptam a Belső Körtől: csak akkor engedhetlek tovább, ha beleegyezel, hogy Juanita elkísérjen, és ha vállalod, hogy ha szembekerülsz Cassiellel... nos, minden tőled telhetőt elkövetsz, hogy megfékezd.

– Arra célzol, hogy meg kell ölnöm?

– Ha nincs más megoldás.

– De hisz azt sem tudjuk milyen testbe bújt! Nem tudjuk...

Haggia Newport mellé lépett, nehogy az üres üvegnek baja essék.

– Juanita felismeri – csitította. – És reménykedjünk együtt, hogy Cassiel is felismeri őt.

 

3

 

 

A  fogyatkozást követő ötödik napon,

Tel-Aviv felé

 

Egy órával később Newport egy Range Rover repedezett bőrüléséről figyelte, ahogy Bar Askeron falai és kupolái belevesznek az északnyugatnak szálló porfelhőbe. Hermel ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga vezethessen, a hátsó ülésen Roslau gubbasztott, és aggodalmas pillantásokat vetett a két férfira.

– Biztos, hogy ezt akarja, főnök? Nem volna jobb, ha...

– A déli géppel jössz utánam – mondta Newport. – Így lesz idő változtatni a terven, ha engem valami baj ér odaát. A Megtartókon kívül te vagy az egyetlen, akiben az orisha bízik, akit felismer; végszükség esetén neked kell visszahoznod őt Európába.

– Mit csinál most?

– Lapul – húzta el a száját Newport. – Pontosan tudja, milyen szívesen látom; az a legkevesebb, hogy ne tologassa a fejemben a szőnyegeket.

– Megmentett minket a levegőben, ezt ne felejtse el.

– Saját magát mentette meg, és most is csak a bosszúján jár az esze... mintha tehetne rosszabbat a gyilkosával annál, amit Cassiel már megtett vele.

– Az időfogalma nem olyan lineáris, mint a miénk – dünnyögte Hermel. – És az erkölcsei sem olyan emelkedettek.

Newportnak eszébe jutott, hogyan nyilatkozott Burton a Hálózat erkölcseiről, aztán Cassiel sorsára gondolt, és szájában keserű nyál futott szét.

– Sok olyan ember kóborol szabadon, mint ő?

– Ő?

– Montecassini.

Hermel vállat vont.

– Ki tudná megmondani? Akadtak a Hálózat történetében a fideliusinál sötétebb idők is.

– Azt hittem – szólt előre Roslau –, hogy a Hálózat tiszta és szent dolog. Hogy akik ezt a hatalmat birtokolják...

– Emberek, fiú – mondta Hermel, ahogy a terepjáró a betonozott felhajtóra, majd az autópályára kanyarodott. – Annak, aki ember létére ilyen terheket vesz a vállára, muszáj egy kicsit őrültnek lennie.

– Nem így képzeltem.

– Örülhetsz – pillantott rá Newport. – Fenris azon dolgozik, hogy mindannyiunkat megszabadítson ettől a nyűgtől.

A fiú kibámult a hátsó ablakon. A sivatagi égen felragyogtak az első csillagok; hideg fényükéletében először – megborzongatta Roslaut.

– Lehet, hogy sosem lesz belőlem Szalamandra.

– Máris az vagy, te marha – vetette oda Hermel, aztán gázt adott. – Ha másra nem, erre mindenképp innunk kell egyet elválás előtt.

 

 

Newport félórás pihenőt engedélyezett magának az autópályán, de mire a Range Rover a főváros közelébe ért, éber volt megint. Míg Hermel a reptérhez vezető déli körgyűrűn manőverezett, ő magába szívta a város levegőjét, hátha talál benne valami Jaffa-szerűt – hisz az acél, az üveg és a cement rétegei alatt mégiscsak történelmi város lapult. A történelmi város, ahol a Templom pusztulása után új formát kaptak a Haftárák, mely egy népet látott szétszóródni, majd visszatérni; a város, mely metropolisznak álcázta magát, de keleti porfészek módján, nappalt-éjjelt nem tisztelő kedélyességgel élt. Newport a kikötő ódon házaira nyitotta harmadik szemét, elgyönyörködött a transzcendens derengésben, melyet a neonfény nem nyomhatott el; a századok és a halál szakadékán átsugárzó bizakodás egészen a reptéri parkoló betonteknőjéig kísérte.

Gépfegyveres katonák kettős gyűrűjén átjutottak a főépületig, felhajtottak egy-egy pohár italt a váróterem „klubjában”, mely a kamerák és a fegyveres őrök miatt inkább bankfiókra emlékeztetett. Hermel pár percre eltűnt valahová, és mikor visszatért, a jegy mellé egy válltáskát tett Newport asztalára; mint mondta, az is gyanút kelthet, ha valaki poggyász nélkül utazik.

– Egy tisztaságcsomagot és egy Omnit találsz benne – tette hozzá. –  Errefelé nemigen keresik az X-embereket, akikről ilyenkor olvasni szoktál.

Újabb kört rendeltek, majd, a csarnokon végigsöprő általános razzia zűrzavarában, még egyet. Newport gyanította, hogy Roslau értékes tapasztalatokra tesz majd szert Hermel oldalán a jaffai éjszakában, beavatást nyer tán még az oltottmeszes ördögűzés misztériumába is – és tompa szomorúságot érzett, hogy ezúttal nem tarthat velük.

– Shalom –  búcsúzott mindkettőjüktől a beszállókártyára várva, és megadón tűrte, hogy egy fémdetektorral végigtapogassák mindkét lábát. Hosszan vizsgálgatták az útlevelét, végül megállapították, hogy százhetvennyolc magas kaukázusi férfi, van haja, szeme, és nincs bizonyíték rá, hogy nem a megadott névre hallgat. A szúrós tekintetű, horgas orrú vámtiszt rátermettségében igencsak kételkedhettek feljebbvalói, mert hat fegyveressel – köztük egy göndör hajú, csupa szeplő lánnyal – figyeltették. A feladatának körültekintően tett eleget: még a belépési pecsétet is megvizsgálta, mielőtt mellé ütötte a sajátját.

– Remélem, élvezte izraeli tartózkodását – mondta nyomatékkal.

Newport bólintott és ment. A belső váróban nem, csak a 691-es New York-i járat fedélzetére vezető harmonikafolyosóban döbbent rá, hogy mostantól, ha jól akar sáfárkodni a neki jutott idővel, minden percet élveznie kell.

 

 

HARMADIK STÁCIÓ – SÖTÉT HORIZONT

 

1

 

 

A fogyatkozást követő hatodik napon,

Long Island délnyugati csücskében

 

New York voltaképp nem volt az otthona, de eleget élt benne ahhoz, hogy így gondoljon rá. Rochester megmaradt annak a helynek, ahol megszületett, ahol az anyját eltemették, és ahová kellemesebbnek tűnt visszagondolnia, mint visszatérnie. Igen, az otthon New York volt, a Nagy Alma Bridgeport túlfelén, ahová a lányok tetszeni, a fiúk szájat tátani jártak. New York az élet volt, a Broadway, a metró, a hot dog meg a Smithsonian; arra, hogy milyen alattomos fenevad valójában, csak évekkel később döbbent rá, mikor visszatért ide, hogy apja pénztárcája után a szerencséjét is próbára tegye. New York attól fogva a sóherség és a lökdösődés volt, a bérelt stúdió dohszaga Hobokenben; meghallgatások és visszautasítások és Sal a balettrúdnál, Sal az ágyban, később már a fejében is. Az ember nyer és veszít, körberohanja a világot, hullákat támaszt fel és kísértetekkel társalog; minden megváltozhat, minden álom elkopik, csak a Nagy Alma neonjait cserélik egyre fényesebbre; ha itt megcsinálod, már bárhol megcsinálod, New York, New York...

Ezen a napon, az óceánon és fél tucat időzónán átívelő ugrás után New York zaj volt és tolongás, szürke ég és szemerkélő eső az öböl vizén. A Kennedy-reptér és alkalmazottai a szokásos formájukat hozták, a sorok lépésben haladtak. Egy kövér nő ölében kutya nyüszített, a hangosbemondó egy '92 – és Regal tulajdonosát szólongatta, a plakátokról egynyári Loliták bámultak sárga ragadozószemmel. Newport a Hermeltől kapott válltáskába fogódzva sodortatta magát a tömeggel, énje bennsőséges csöndjében keresett menedéket a harsogó zaj, a villódzó fények elől.

Itt vagy még? –  kérdezte Juanitát.

Itt, hüllő, és minden múló perccel jobban bánom.

Épp csak belepillantottak az útlevelébe, és máris tovább parancsolták. A lakk- és gumiszagú mozgójárdával együtt suhanva azon tűnődött, hogyan szabaduljon meg a magazinoktól – nem vitte rá a lélek, hogy nyomtatott oldalakat hulladékként kezeljen. A legegyszerűbb megoldás egy szembejövő sorstárs lett volna – Newport eltűnődött a dolgon, és csak most zuhant rá teljes súlyával a felismerés, hogy ez itt a Kennedy, és nem a La Guardia, a nemzetközi járatok utasai nem ajándékozgatnak és nem fogadnak el magazinokat, s főként hogy ez New York, a Smithsonian és Sal New Yorkja, ahol az ember – feltéve, ha elég nagy a flintája, elég jók a kajferei és elég gyors a kocsija, bármikor fülön ragadhatja mások szerencséjét.

Vett egy kólát, lézengett két percet a Jamaica Avenue-ra nyíló kijárat mellett, hogy átöblögesse tüdejét a garantáltan ólommentes benzingőzzel, aztán vállat vont, és a túloldalt sorakozó taxik felé indult. Lassított, mikor egy egérszürke Olds fékezett a járda mellett, oldalt lépett, mikor a bal kéz felől öltönyös alak vált el a faltól – aztán azon kapta magát, hogy egy rövidre nyírt hajú, széles vállú férfi arcába bámul. A férfi öltönyt és nyakkendőt viselt. Jobbról újabb Olds érkezett, kifarolva állt meg a hotelbuszok számára kialakított fordulóban, ajtaját egyszerre tárták szélesre a gyűrű és karóra nélküli, tömpe ujjú kezek.

– Mr. Newport?

A helyzet annyira valószínűtlen, a szituáció annyira banális volt, hogy késett a felelettel; ez a pár pillanat elegendő volt az öltönyösök számára ahhoz, hogy köré gyűljenek, és a falig taszigálják.

Egyikük a táskáját vette el, egy másik a zsebeit, a hónalját és a lábközét tapogatta végig, és egy harmadiknak adta át az útlevelét.

– Taddeus Byron Newport, harmincöt, Rochester, New Hampshire?

– Én vagyok.

– Ez az ön táskája?

– Az enyém, de...

– Bridgewater ügynök, Szövetségi Nyomozóiroda. Letartóztatom, Mr. Newport. Nem köteles válaszolni a kérdéseimre; mindaz, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróság előtt. Jogában áll ügyvédet fogadni, és...

Newport már nem figyelt rá. Halványan érzékelte, hogy előrébb húzzák és megbilincselik; a számtalanszor látott helyzet mozzanatai olyan kézenfekvőnek tűntek, hogy szinte sajnálta vesztegetni rájuk a következő vágásig hátralévő időt. Nem bonyolította az öltönyösök dolgát, hagyta, hogy a másodikként érkezett kocsi felé vezessék. Emlékezetébe beleégett egy középosztálybeli pár döbbent grimasza, egy kábszeres morgása, akit ellökdöstek valami poggyászhalom mellől, egy indián profilja, mely a kijárat üvegajtajában tükröződött – aztán megint meglódult az idő. Newport megbotlott, és az Olds B-oszlopának esett, az ütés minden levegőt kipréselt a tüdejéből.

– Fegyvere volt?

– Nem, uram.

A ajtók még nyitva voltak, az ügynököknek csak a fejét kellett lejjebb nyomniuk, hogy a hátsó ülésre taszíthassák. Az oldalára esett, de tüstént felrántották – nem kiáltó durvasággal, csak hogy tudatosítsák benne, ki az úr a háznál. Newport rájuk nyitotta harmadik szemét, de sem véres agyarú fenevadakat, sem tekergő kígyókat nem látott, ha volt csalárdság, ha volt indulat, mélyebbre kellett volna szállnia érte, az újabb és újabb ingerek azonban túl gyorsan követték egymást, elaprózták figyelmét, lehetetlenné tették az összpontosítást.

– Add le a drótot, hogy megvan. A lámpa zöld.

– Volt fegyvere?

– Hol a táskája?

– Hátul.

– Akkor nyomás!

Ketten vágódtak be mellé, egy-egy öltönyös mindkét oldalon. A négy ajtó csapódásának zaja összeolvadt, az Olds máris fordult, eliramodott a buszöbölből. Az oldalablakon esőcseppek mázolódtak szét; Newport nem tudta mire vélni a fájdalmat az alkarjában, aztán rádöbbent, hogy a bilincs szorítja el a vérkeringést a csuklóján.

– Miért jött vissza, Mr. Newport?

– Kivel akart találkozni?

– Várták, Mr. Newport? Ha nem akar, nem kell válaszolnia.

Newport tekintete ide-oda rebbent, ahogy felmérte magának az arcokat, mintát vett a körülötte kavargó érzésekből. A vezető nagyon fiatal volt és nagyon ideges, asztrál- és mentálképe úgy vibrált, mintha rossz minőségű videofelvételen nézné. A hátul ülő ügynökök megkönnyebbültnek tűntek, mintha ellenállásra és üldözésre, vérre és gyászra számítottak volna – és Newportot egyszerre átjárta a bizonyosság, hogy „tiszták”, s rádöbbent, hogy még neheztelni sem képes rájuk azért, mert ilyen komolyan veszik a dolgukat.

– Mit követtem el?

Bridgewater ügynök golyófeje félfordulatot tett az első ülés támlája mögött.

– Idejében megtud mindent, Mr. Newport – mondta, gondolatai azonban – hánégy kettőbe lőfegyver és robbanóanyag illegális birtoklása terrorista csoportokkal való együttműködés halmazatban rohadt gazember összeesküvés az Egyesült Államok alkotmányos rendje ellen –  ékesebben beszéltek. Newport abszurd módon rokonszenvesnek találta; talán mert Bridgewater úgy emlékeztetett némelyik középiskolai osztálytársára, mint egyik vastag nyakú, könnyen hevülő és nehezen érző gyerekember a másikra.

Az Olds már kijutott a reptéri alagútból, és Flatbush felé tartott a gyorsforgalmin. Newport hiába kereste bal kéz felé az óriáskereket, a körvonalai sem látszottak a mindent elborító szürkeségben.

– Ne rohanj! – mordult a sofőrre Bridgewater, aztán, mintha megbánta volna, hozzáfűzte. – Most már nincs miért sietnünk.

– Vettem, uram.

Newport előrebámult a két ülés közti résen át. Gyér volt a forgalom, akik tehették, Great Neck felé kerültek, hogy megússzák a ködöt itt, az intézményesített dugót a Penn Street hídjánál. Bridgewater kétszer is hátranézett, aztán homlokráncolva a telefonért nyúlt.

– Egyes. Hová a fenébe tűntetek?

–...szta kisteher ütközött előttünk az alagútban – hallotta Newport a percegésnyi hangot. – Se megkerülni, se eltolni nem lehet őket; az egyikből dől a benzin, hamarosan... itt lesznek a tűzoltók is.

Newport hunyorgott, mikor a szemközti sávból szinte rájuk csapott a kék-vörös, vörös-kék villódzás. A rohamkocsi olyan tempóban vágtatott el, hogy szirénahangjából csak egy sikolyt érzékeltek. Az alagútban rekedt biztosítók szavait statikus recsegés nyelte el, az út temetőparki leágazásánál elakadásjelzőjét villogtatta egy furgon.

Newport csuklóját és alkarját mintha tűk döfködték volna, s hirtelen a feje is sajogni kezdett. Fény. Erős fény. Vagy inkább...

– Állítsa meg a kocsit – mondta Bridgewaternek. – Állítsa meg, és forduljon vissza.

– Lazítson, Mr. Newport.

A furgon már lehúzódott, megállt, és ahogy az Olds elhaladt mellette, röviden felvillantotta reflektorait. A visszapillantóban tükröződő fény elvakította Newportot, akinek arca megvonaglott az oldalába nyilaló fájdalomtól.

– Állítsa meg! – kiáltotta. – Ezek...

A többi átható fékcsikorgásba veszett. Az Olds előtt haladó GMC vezetője két lábbal taposott a fékre, a magas építésű kocsi imbolyogni kezdett, két sávval kijjebb sodródott a nedves aszfalton. Bridgewater feje – Newport számára őrjítő lassúsággal – jobbra fordult, szája szavakat formált, de a Szalamandra nem hallotta a hangját. Valami hátulról nekik zúdult, nagyot lökött rajtuk. A Newport balján ülő ügynök a vezetőülés támlájának zuhant, társa könyöke a megbilincselt ember oldalába vágott. Lövés dördült odakint, azután még egy és még egy; az Olds rázkódott, utasterén záporként vert végig az üvegmorzsalék. Bridgewater kiugrott a maga oldalán, de egy tizenkettes puska sörétcsomója tüstént a motorháztetőre dobta. A baloldali kísérő vaktában tüzelt hátrafelé saját fegyverével, a jobboldali már haldokolt, a levegőt vérpermet vörös köde ülte meg. Newport látta, hogy a sofőr a biztonsági övvel küszködik, hogy pisztolytáskájához férjen – és felüvöltött tehetetlen dühében, mikor a fiú kézfejét és nyakát egy-egy golyó tépte fel. A Szalamandra jobbra hengeredett, és már-már elérte a jobboldali ajtót, mikor második kísérőjének teste rázuhant. A kiürült tárú pisztoly a derekára, onnét a gumiszőnyegre zuhant, de Newport amúgy sem érte volna el. Levegő után kapkodva hevert az oldalán, ingét és nadrágját eláztatta az ügynök vére. Még két lövés dördült, aztán minden elcsendesedett, csak elölről, a motortér felől hallatszott valami nesz, a kiszökő gőz vagy az átégett érintkezők sistergése. A fiú vészfékezés után bekapcsolta az elakadásjelzőt, ahogy tanították, de ez sem segített rajta: élettelen jobb szeme Newportra meredt, arcát, mintha csak aludna, a kartámasz bársonyába fúrta.

Valaki kinyitotta a bal hátsó ajtót. Valaki megragadta és kirángatta az utastérből a baloldali ügynök testét; Newport a zajokból arra következtetett, hogy valaki más a jobb hátsó ajtót feszegeti. A csikorgás hallatán összerezzent. A jobb oldali ügynök golyótépte zakója eltűnt a látómezejéből, aztán megbillent az egész kocsiszekrény: valaki az utasülésre térdelt, előrehajolt, és lebámult Newportra. Vállig érő hajú, éjfekete szemű hispano volt, akinek arcát ördögivé tette a három-négy napos szakáll-árnyék.

– Hola, ermano –  dünnyögte. – Úgy nézem, másik kocsival kell továbbmenned.

A Szalamandra a férfira nyitotta harmadik szemét – és egész valója belesajdult abba, amit ilyen közelről, már-már bántó élességgel látott.

– Te rohadék – suttogta. – Megölted őket.

Amit a fekete szemű produkált, bizonyos körökben mosolynak nevezték volna.

– Tévedés. A bűntársaid végeztek velük, mielőtt kiszabadítottak.

– Ezt... ezt senki sem fogja elhinni rólam!

– A második tévedés – mondta a férfi, és Newport kurta csövű pisztolyt vett észre megemelkedő bal kezében. – A helyzet az, hogy már el is hitték.

 

 

2

 

 

A fogyatkozást követő hetedik napon,

New Yort államban a Hudson északi partján

 

A férfi lassan, megfontoltan lépdelt át a síneken; ha kellett, bőrkesztyűs kezével emelte feljebb kabátja szárnyait, nehogy azok a pocsolyák vizébe érjenek. Akik mozgását figyelemmel kísérték, nem csodálkoztak pedantériáján: munkaadójuk az élet minden területén hasonló gondossággal járt el. Választott mestersége dacára irtózott a feltűnéstől, ha tehette, nem kockáztatott – arra, hogy személyesen jelenjék meg itt, jó oka volt, olyan ok, mely megérte a program megváltoztatásával, a védelmezők egy részének hátrahagyásával járó kockázatot.

A szervezetre zúdult csapás sok áldozatot követelt, elbizonytalanította még azokat is, akiknek – tisztükből adódóan – nem voltak a szó köznapi értelmében vett érzéseik. Az ellenség nagyobb kárt tett a gyülekezet hitében, mint élő erejében; a vérveszteséget könnyen pótolhatták, a szellemi egyensúly helyreállításához azonban körültekintésre, időre és személyes példaadásra volt szükség. Az iparvágányokon át a raktárépület felé tartó férfi tudta, hogy jó úton jár, hogy nyugalma átragad mindazokra, akik közeledni látják; nem először folyamodott ehhez az eszközhöz hosszú élete során. Másik, közönséges énje gyakorta látogatott katasztrófa sújtotta vidékekre, és mindenütt ugyanazt tapasztalta: felbukkanása megacélozta az emberek akaratát, ráébresztette őket, hogy az érkező ugyanannyit, ha nem többet kockáztat, mint ők – egy nemzet, melynek kollektív tudatalattiját fültövön lőtt elnökök, felkoncolt rizstermelők és vízbe fúlt bálványok rémképei uralják, igazán megérdemel ennyi figyelmességet vezetőitől.

A Tüzek Szítója elérte a raktárépület bejáratát. Egy alak várt rá ott, akit, bár alig néhány napja ismert, jó pár régi társánál többre becsült. Különleges volt az arca, a múltja, a jövője, a tekintete, nem kevésbé a mód, ahogy szolgálatra jelentkezett. A Tüzek Szítója már akkor megérezte közeledtét, mikor az óceán felett járt, és két Vadászát küldte a fogadására, hogy kalauzolják, ha szükséges, és öljék meg, ha kell – s egy szemernyit sem csodálkozott, mikor a fekete szemű egymagában lépte át küszöbét. Mindössze a nevét kellett megtudakolnia: az Éberek napokkal korábban tájékoztatták a feladatokról, melyeket a Mester szánt neki. Ruiz Molina kiválasztott volt, Mojo veszedelmes és értékes bestia, mely – erre a Vadászok sorsa döbbentette rá a Tüzek Szítóját – csak egyféle tekintély tűr meg maga felett.

– Jó munkát végeztél – mondta neki most és megmártózott a fekete szemek hidegében. – A korifeusok katonáinak a történtek után nem lesz maradásuk az országban; ellenük fordulnak azok is, akik eddig támogatták őket. Azért jöttem, hogy szót váltsak ezzel az eggyel, és válaszokat kapjak tőle – a sorsáról csak azután döntök.

– Ébren van – dünnyögte Mojo. – Két Adeptus tartja féken; gyűlöl minket, és ez nagy erőt ad neki. Ha meglátja az arcodat...

– Nem látja meg. – A Tüzek Szítója a parti úton várakozó kocsik felé mutatott. – Most menj; az éj imádók fészke elleni támadást neked kell vezetned. Ha ott találod a szárd héját, hozd el nekem: a tudásával még a hasznunkra lehet.

Mojo fejet hajtott és ment. Nem nézett vissza a bőrkesztyűs férfira, akinek öltözéke, egész lénye a jólét illatát árasztotta – anélkül is tudta, hogy az figyelemmel kíséri minden mozdulatát. A Tüzek Szítója nagy ember volt – bár nem tornyosult Mojo fölé, rendelkezett a képességgel, hogy lefelé pillantson rá, és megtöltse szívét valami különös bizonytalansággal. A Tüzek Szítója volt a második olyan ember a világon, akitől elismerést, és nem fájdalmat várt – az első, Gouzon tábornok, kihullott a rostán, és Mojo, mert nevéhez a kiszolgáltatottság érzete társult, feledésre ítélte még az emlékét is. Vascondagas, Cazéres és Európa sosem volt, nincs tegnap és nincsenek sugallatok sem – csak csak terv van, hála és hit és Amerika. Most.

Egy sugallat mégis meglegyintette, ahogy a legközelebbi kocsihoz, egy pennsylvaniai rendszámú furgonhoz ért. Keze mozdulatlanná vált a tolóajtó fogantyúján, és ha nem vesz erőt magán, talán hátra is pillant a válla felett.

A korifeus katona dühtől szikrázó szemeit látta maga előtt, és arra gondolt, hogy ha a fogoly bölcsen válaszol a Tüzek Szítójának kérdéseire, talán életben marad – aztán arra, hogy ha ez megtörténik, Amerika, sőt, a világ sem lesz elég tágas kettejük számára.

 

 

A fekete zaj buborékjában kuporgó Newport megneszelte a Tüzek Szítójának közeledtét. Az érzés hasonló volt ahhoz, melyet két évvel korábban, a magát Grimoire-nak nevező lény felbukkanása előtt tapasztalt, de sokkal intenzívebb: Grimoire betolakodó volt ebben a világban, gyűlöletből és rettegésből gyúrt árnyalak, a most közeledő férfi azonban – mert Newport immár biztosra vette, hogy az – nagyon is valóságosnak rémlett, kisugárzása pedig elárulta, hogy a mágikus apály legtisztátalanabb forrásaiból csillapítja transzcendens szomját.

Aztán belépett, és kétségeknek nem volt helyük többé: sötét ragyogása elömlött a tető alatt, főhajtásra indította Adeptusait, azután átolvadt a jövevény alakját körülörvénylő homályba. A Tüzek Szítója sötét ködalakként mutatkozott meg, eleganciájából azonban nem engedett – mozdulatai, mert úgy akarta, könnyedek voltak, és felmérhetetlen hatalom feszült bennük.

– Állj fel – súgta Newportnak. – Hadd lássalak.

A Szalamandra engedelmeskedett; oldalában a két Adeptussal, tudata mélyén a holtra vált Juanitával aligha tehetett egyebet.

– A Mester ismeri az arcodat és a nevedet, korifeus – folytatta az árny. – Nem először keresztezed az útját. Vétettél ellene Aostában és Párizsban, Walesben és Württembergben, sőt... igen, másutt, régebben, más arccal és névvel is. Hadat viselsz a Mester ellen, aki egy mozdulatával elsöpörhet, és mikor a szervezet, melynek védelmét élvezed, haláltusáját vívja, ide merészkedsz, ahol hitének legszilárdabb oszlopai állnak. Merész vagy, de ez még nem tesz méltóvá a létezésre. – Közelebb lépett. – A tetteid nem győztek meg, győzz hát meg a szellemeddel! Bizonyítsd be, hogy elég erős vagy befogadni az igazságot – ha sikerül, talán életben hagylak.

Newport várt. Érezte a ködalak szándékaiban foglalt szándékokat, a tervek mögött rejtőző újabb terveket. Gyanította, hogy amit átél, holmi bonyolult rítus része, melyben a gesztusok, a szavak értelmükön túlmutató jelentőségre tesznek szert, s melyben egyetlen hiba a pusztuláshoz vezet.

– A te jeled az Erő – mormolta. – Az enyém az Állhatatosság, de amellett, ami odakintről les ránk, porszemek vagyunk mindketten. Az ő hitének nincsenek templomai és nincsenek oszlopai sem. Csak magvai vannak, melyeket az utolsó fogyatkozás idején vérrel öntöztek meg – ezért vagyok most itt. Azért jöttem, hogy az enyéim fájdalmáért fájdalommal, a halálukért halállal fizessek. A Hálózat tagja vagyok, de nem a rabszolgája; amire a szervezet nem hajlandó, egymagámban kell elvégeznem.

Az árny körvonalai bizonytalanabbakká váltak; a Tüzek Szítójának testét mintha néma kacagás rázta volna.

– A bosszúvágy hozott ide, korifeus? Semmi más?

– A sötétség idején elragadtak tőlünk valakit, aki fontos nekem, és akit az én tisztem hazavezetni.

– A szárd héja – sziszegte az árny. – Tehát igaz...!

Newport sietett kihasználni elbizonytalanodását.

– Ha ismered őt, tudnod kell, milyen sokat ér a hálája... és a szava. Ha meneküléshez segítitek, megoszthatja veletek...

– A szava! – kacagott a fantom. – Ostobának hiszel engem, korifeus? Olyasvalakinek, aki alkut köt, hogy megszerezzen valamit, amivel amúgy is ő rendelkezik? – Egy intéssel hátrább parancsolta Adeptusait, akik a tekintetüket sem merték ráemelni. – A szárd héja ma estére a kezünkben lesz. Erővel szedjük ki belőle, amit tudni akarunk, és a Mesternek ajánljuk, ami megmarad belőle; ha fontos számodra, ahogy állítottad, ha tanultál tőle bármit is, tudnod kell, hogy az élet csak az erőt tiszteli, és senki sem ejt könnyet a vesztesekért.

Newportban forrt az indulat. Veszített, és mert az árnyat lerohanni eleve reménytelen vállalkozásnak tűnt, azt latolgatta, melyik Adeptusnak törje ki a nyakát, mielőtt végképp alul marad.

Ne! –  könyörgött Juanita, megszegve hallgatási fogadalmát. Ne harcolj velük!

Az Adeptusok felrezzentek a néma kiáltásra, és Newport felé fordultak. A fantom arca vonások híján érzelmeket sem tükrözhetett, testtartása azonban meghökkenést sugallt.

– Az Ő szemét hordozod – hurrogta. Szellemének nyúlványai Newport felé kígyóztak, aztán visszahúzódtak. – Mióta nézel engem az Ő szemével?

Az Adeptusok rekedt kiáltása felrázta Newportot bénultságából. A sötét erő buborékja, melybe bebörtönözték, szétpattant, utat nyitott számára a világ, a Hálózat felé – de tudta, hogy ezt a lehetőséget botorság lenne egy félbemaradó segélykiáltásra fecsérelnie. Átérezte a homálylény döbbenetét, kéjelgett a bizonyosságban, hogy először – és alighanem utoljára – sikerült megrémítenie, aztán, megsejtve, hogy csak másodpercei maradtak, mentálfonalat bocsátott ki egy ismerős aura felé.

– Menj! – kiáltott Juanitának. – Kövesd a fényt!

Érezte, hogy az orisha kiszakad belőle, és a maga javára fordította a sajgó üresség érzését is. A közelebbi Adeptusra rontott, és minden erejét egy alulról indított csapásra koncentrálta. Az Adeptus fogai vérfagyasztóan csikordultak össze; hanyatt zuhant arra a rozsdafoltos matracra, melyen Newport az éjszakát töltötte, és fekve maradt, félig nyitott szeme, remegő szájszéle agyrázkódásra vallott. Newport tudta, hogy a fickó napokon, talán egy teljes héten át képtelen lesz az energiagyűjtésre; perdült a sarkán, hogy a másikat is ártalmatlanná tegye, de csak félrelöknie sikerült, mielőtt a Tüzek Szítója kiáltásával a szemközti falig röpítette. Kettőt hemperedett – érezte, ahogy olvasószemüvegének kerete összevissza görbül a zsebében –, és egy szilánkosra tört deszkadarabot markolva emelkedett fel. Hunyorgott, ahogy pillantásával együtt az előtte örvénylő ködalakra emelte.

– Gyerünk! – kiáltotta. – Mutass még valamit... például magadat!

A folyvást változó álca mögül ámulattal vegyes gyűlölet sugárzott feléje.

– A rögtönzésben mindig is jók voltatok – sziszegte az árny. – Hogyan is hihettem, hogy a Mester akaratának eszköze vagy?

– Ha megölsz – mondta Newport –, az enyémek tudni fogják, mit várhatnak tőletek. Ha folytatjuk, új háború indul köztünk, kegyetlenebb még az eddiginél is, mert többé nem elvek, hanem érzelmek táplálják. Hát nem érted, varjú? Fenris... a harmadik fél ellen egymagatokban nem nyerhettek csatát – hisz még ahhoz sem vagytok elég önállóak, hogy engem legyőzzetek!

– Legyőztünk, korifeus. Az embereim az egész környéket ellenőrzik, a magad erejéből sosem jutsz ki innét. Négy FBI-ügynök meggyilkolásáért köröznek, barátaid, segítőid nincsenek. Hová mennél? És miért próbálkoznál? A haláltól e pillanatban csak egy mozdulat választ el.

– Talán háborút akartál mondani. – Newport kifújta a haját a homlokából. – Ölni és ölni hagyni... ez a te Mestered igazsága?

– A Mester igazsága olyasvalami, amit gyarló elméddel sosem foghatsz fel. Az ő világa nem neked való – legyen bár Állhatatosság a jeled, ege alatt egy percig sem maradnál életben!

– Valóban? – Newport bal karja kezdett begörcsölni, de a deszkát nem engedte le. – Ha olyan biztos vagy benne, mutasd meg. Vigyél el oda!

Az árnyat ismét néma kacagás rázta.

– Meglepsz, korifeus. Nem hittem volna, hogy hallottál a Választottak Útjáról.

– Ismerünk benneteket, varjú. Tudjuk, hogyan trágyáztok és gyomláltok, tudjuk, miféle praktikákkal szítjátok fel a hitet azokban, akiknek nem akaródzik a törvényeitek szerint élni... és hallottunk ezt-azt a hallucinációról is, amit a világotoknak neveztek. Hallottuk, hogy néhányan a bandátokból át-átruccannak oda, hogy feltöltekezzenek a szebb jövő ígéretével... de nem hallottuk, hogy bárki ottmaradt volna közületek.

– Pedig megesik olykor – sziszegte az árny. – Egyesek szívesebben választják visszatérés helyett a halált.

Newport ajka torz vigyorra rándult.

– Olyasmi, hogy ingyenebéd, nem létezik, mi? Aki marad, meg kell halnia. – Nagyot nyelt. – És ha azt mondom, hogy én fél lábon kijönnék onnét?

– Veszélyes játékot játszol, korifeus. Vagy csak az időt húzod?

– Egyedül jöttem – ismételte Newport. – Ebben a játékban időt nem, csak életet nyerhetek. Ismered az orosz rulettet, varjú? Hasonló az én játékom is, de a fegyver kétcsövű, és minden csőbe csak egy golyó... egy igazság fér. Lőj rám az igazságoddal, és ha túlélem, bírd ki te is az enyémet!

– Mit forgatsz a fejedben?

– Elvezetsz a Mestered világába, és ha túlélem a megpróbáltatást, visszakapom tőletek az én mesteremet.

A Tüzek Szítója nem mozdult.

– A szárd héjáról beszélsz? Érte teszel kockára mindent, amid csak van?

– Sokat tud az új veszedelemről – közölte Newport, és a második Adeptust figyelte, aki kábán, csigamód vonszolta magát gazdája felé. – Ha életben marad, talán meggyőzhet benneteket arról, amit nekem nem hisztek el.

– Legyen – suttogta a fantom. – Végigjárod a Választottak Útját, és ha visszatérsz, te rendelkezel a parancsnokod életével. De ha elbuksz...

Newport, bár nem volt egészen biztos benne, jól teszi, leengedte a deszkát.

– Tudom – mormolta, ahogy nekilátott, hogy fellazítsa elméje védfalait is. – Semmi ingyenebéd.

 

 

3

 

 

A fogyatkozást követő hetedik napon,

a Sötét Horizonton túl

 

Newport, aki hozzászokott a valóságos világból a látszólagosba való átmenet megpróbáltatásaihoz, hatfelé táguló teret, fellebbenő kárpitot, zuhanást, acélfalú alagutat várt – és megrebbent a szemhéja, ahogy azon kapta magát, hogy mielőtt istenigazában nekilódult volna, máris az út végére ért.

Igazában semmi sem történt. Ott gubbasztott a pentagrammában, melybe a Mester arkördögének parancsára ültették, a fal tövében, ahová egy nappal korábban rongycsomóként hajította a fekete szemű férfi. Tisztán emlékezett mindenre, ami az utolsó negyvennyolc órában történt: a reptéri bábelre, a szürke égre Idlewild mezeje felett, a fékcsikorgása a Jamaica Avenue-ra nyíló kapunál. A döbbenetre Bridgewater ügynök képén, ahogy az a furgon hátulról beléjük rohant. A lövésekre, a szállongó üvegmorzsalékra, a vérgőzre a felszaggatott bélésű ülések között. Az emberarcú fenevadra, aki valami perverz érdeklődéssel hajolt közelebb hozzá, és azt dünnyögte: „Úgy nézem, másik kocsival kell tovább menned...” Aztán valamit a nyakába fecskendezett, és Newport beleszédült a sötétségbe, hogy pár óra múlva itt ebben a málladozó falú hodályban eszméljen fel. Emlékezett a felemás kimenetelű összecsapásra a Tüzek Szítójával, az árnnyal, melyet nem győzhetett le, de sikerült engedményekre bírnia. Vajon hogy találtak rá ilyen hamar? Cassiel figyelmeztette őket, mire számítsanak? Vagy Herbert Wittman hagyott túl mély nyomokat a Mester emlékezetében? Voltaképp mindegy. Newport tudta, hogy a látszat ellenére győzött: meglehet, ezekben az órákban ő az első számú közellenség, a sátánisták azonban melléfogtak, mikor a Hálózat helyi vereségéből a szervezet terjes összeomlására következtettek. Amit Juanita látott és hallott, rövidesen minden Létező látni-hallani fogja. És nem csak a Létezők – olyanok is, akik lehánthatják a homálylényről az álca rétegeit, akik a maga nyelvén beszélnek vele, újabb engedményekre szorítják, akik kiválthatják a fogságából MC-t. Ha igazat beszélt, ha valóban sikerül megkaparintania... de ezen még korai töprengeni. Hagyd meg rosszakaróidat erejük hitében, nyerj időt; a hídfőt tartani kell!

Befelé figyelt, analizálta érzéseit. Úgy érezte, birtokában van mágikus képességeinek, és tudata kiterjesztésében sem akadályozta többé semmi. A helyiség hulladékkal teliszórt betonpadlójával, bedeszkázott ablakaival épp olyan volt, mint az, amelyikből útnak indult, a burájukat vesztett villanyégők ugyanabban az ütemben hunyorogtak, beteges-sárga fényben fürösztötték arcát. A pentagramma vonalai itt-ott még izzottak, mintha nem szénnel, hanem parázzsal húzták volna őket. Eső- és dohszag terjengett körös-körül. Ha mindez káprázat volt, messze felülmúlt bármit, amit a Hálózatban ember átélhetett – olyan valóságosnak rémlett, akár az élet... akár a világ maga.

Newport feltápászkodott, és kilépett az ötszögből. Az Adeptusok eltűntek. A homálylény nem mutatkozott. A Szalamandra az ablakhoz ment, kikémlelt a deszkák ujjnyi résén, de nem látott mást, csak gazzal felvert betont, vágányok mentén rozsdásodó tartálykocsikat, lomhán vonuló felhőket a Hudson felett.

Négy órát kapsz, mondta a Tüzek Szítója.

Négy órád van, hogy bizonyítsd az igazadat. Napszálltára légy a Liberty Islanden – valaki várni fog rád.

Newport az órájára pillantott, aztán lefelé indult a lépcsőn; a vastraverzek, hullámlemez közfalak és ablakkeretek sokszorosan visszhangozták léptei neszét. Senki sem állt elé, senki sem próbálta feltartóztatni, ahogy egész testsúlyával a tolóajtónak feszült odalent – fogai belesajdultak a görgők sírásába. Aztán szabaddá vált az út, és Newport futásnak eredt a szitáló esőben, amerre a paliszádokat, a Hobokenbe vivő gyorsvasutat, és a Mester világának titkait sejtette.

A Mester világa hatalmas volt: Newport a Fort Lee melletti domb gerincéről Yonkersig, sőt, annál is messzebbre látott. Ott volt a Bronx, négyes ötszintes dobozházak halmaza az East Riverig. Ott volt Manhattan, felhőkarcolói csontujjak a borús ég hátterén. Egy gép épp megkezdte ereszkedését La Guardia mezejére, a hajtóművek moraja végiggördült a tájon, és a queensi dzsumbujon túl enyészett el. Igen, ott volt New York, amelyet Newport a magáénak ismert, és elképzelhetőnek tartotta, hogy ha északnak menne, meglelné Rochestert, az otthon otthont, az erdőt, a polgárháborúból maradt ágyút, a tavat és minden mást múltja túlsó felén. Nem tudta eldönteni, mindez miatta létezik-e, vagy része csupán a nagy egésznek, egy a keresztül-kasul bejárható lidércnyomásnak, ahogy a sátánimádók a holnapot képzelik –, de minél tovább figyelt, annál biztosabb lett benne, hogy nem a jövőt, a sötét ígéret földjét látja, hanem a jelent. Egy másik jelent, melyet a hívők idéztek fel legbelsőbb vágyaik és a Mester akarata szerint, hogy visszahúzódhassanak ide, valahányszor a rájuk zúduló csapások kedvüket szegik...

Newport összerezzent, ahogy egy hirtelen széllökés esőcseppeket vágott az arcába. A Hálózat nagyjai régtől fogva gyanították e menedék létezését, melyet minden forrás más néven nevezett – a beszámolók csak abban egyeztek, hogy megközelíthetetlen, felderíthetetlen, és éppoly szent a Mester szektái számára, mint uruk maga.

Ha szörnyetegeket keresel, suttogta a Tüzek Szítója, a túloldalon megleled őket.

Newport ismét futásnak eredt. Igyekezett legyűrni rémületét, az iszonyatot az ismerős mögé rejtőző ismeretlentől; úgy sejtette, a túlélés egyik feltétele az, hogy elfogadja, amit lát, hogy megbékéljen vele. Az utakon autókat és embereket látott. Némelyik alak mozdulatlan volt, az örökkévalóság borostyánjába dermedt két pillanat közt – talán arra vártak, hogy alteregóik a való világból megérve ismét felöltsék alakjukat. A járművek némelyike ismerősnek rémlett Newport számára, de akadtak új márkák, és már-már elfeledett nevek is. Ahogy Fort Lee-nél a gyorsvasút állomása felé rohant, csaknem halálra gázolta egy fekete Stud, melynek vezetője hosszan nézett utána a csaknem függőlegesen álló szélvédő mögül – hogy képén döbbenet vagy áhítat tükröződik-e, Newport nem tudta eldönteni.

A reklámtáblák hiánya, a homlokzatok rendezettsége azonnal szemet szúrt neki. Valamivel több idő kellett, hogy furcsállani kezdje az utcakép más összetevőit is: a ruhák vonalai, színei túlontúl visszafogottak voltak – azt a valószínűtlen benyomást erősítették benne, hogy évtizedeket zuhant vissza az időben, hogy egy háború előtti monstre film naftalinban konzervált kulisszái közt jár. Ám az ország, melyet a magáénak ismert, a Válság éveiben legfeljebb szakadt és elkeseredett volt, nem ilyen éke vasalt és... szürke. Igen, a szürke volt a kulcsszó: Newport félszáz árnyalatával találkozott egyetlen perc alatt, mintha az ég, a víz, a föld is ezt a szürkeséget árasztotta és tükrözte volna. A nők kevés kivétellel úgy festettek, mintha egy késő-weimari divattervező hagymázas álmából léptek volna elő. A kosztümök, kabátok és zakók válltömése eltúlzott volt, úgy rémlett, ezek feszülnek leginkább az elfojtott szexuális energiáktól. Mert valami ott szikrázott a levegőben valamennyi férfi és nő, valamennyi mozgó és mozdulatlan alak között, és Newport gerincén borzongás kúszott végig a gyorsvasút ablakán túl elsorjázó háztömbök láttán. Valami azt súgta neki, ezek a lappangó energiák ismételten és szükségképpen a felszínre törnek, hogy e világ lakói a pasztellszínekre mázolt kaszárnyák falai közt mutatják meg igazi arcukat – és mikor hosszas vívódás után próbát tett harmadik szemével, vérfolyamot látott hömpölyögni az East River két partja közt.

Négy óra, mondta a homálylény, mielőtt semmivé enyészett.

Newport North Bergennél nem bírta tovább, és otthagyta a gyorsvasutat. Volt valami fojtogató az egyenesen előre bámuló szemek, a konokul összeszorított szájak látványában. Az emberek két-háromszoros távolságot tartottak, úgy rémlett, a párok sem érintik egymást, csak várnak – várnak az estére, várnak az alkalomra, a Mester jelére, mikor nem kell alakoskodniuk többé senki előtt.

Newport futott.

Futott a rendezett homlokzatú házak, decensen kivilágított vegyesboltok között, a gonddal tisztán tartott utcákon át; ingét, melyen rozsdaszín foltokat hagyott az Oldsban szitává lőtt ügynök vére, lassan átitatta a veríték.

Nem hallott szirénabőgést.

Nem hallott zenét.

Nem hallotta fékek csikorgását, nem látott erőszakot, kurvákat és striciket, nem látott kajfereket, és nem látott fekete, sárga és barna arcokat sem – ha léteztek egyáltalán, meghúzódtak abban a szegmensben, melyet a Mester számukra hasított ki csalóka valóságából. Nem érintkeztek, nem gyűlölködtek, talán csak éjszakánként, a Nagy Álomba ágyazott apró álmokban pusztították egymást; mindenkinek a maga pokla vagy mennyországa, csak tessék, folyton folyvást...!

A második óra végén, verítékben úszva, remegő lábakkal torpant meg Union City peremén, ahol a maga valóságában kifőzdék és újságosstandok, videokölcsönzők, mosodák és egyéb földi hívságok hívogatták a stúdiók, hónapos szobák és kapualjak népét – a Mester világában csak a neonfény vibrált az aszfalton, az csillogott a tócsák tükrén, a keletnek meredő ablakszemeken. Newport zihálva támaszkodott egy tűzcsapnak, úgy bámult fel a sarkon álló bérkaszárnyará. Pontosan ott volt, ahol lennie kellett; aki ide juttatta, talán maga is úgy akarta, hogy rátaláljon. Jött, mert jönnie kellett, hogy lélegzethez jusson – a legjobb búvár sem bírja örökké levegő nélkül, ő pedig – s ez mind gyakrabban jutott eszébe – sosem tartozott a legjobb búvárok közé. A járda mellett parkoló kocsikat bámulta, hátha meglát bennük valamit, egy jelet, mely tudatja vele, érdemes-e a kaput benyomva tovább merészkednie. Nem talált mást, csak pár gonddal összehajtogatott újságot az utasüléseken. Az egyik – a vérfagyasztó nevű Great Kills Journal – címsora egy Afrikát keresztben átmetsző csatorna megnyitásától szólt; Newport nem látott többet az oldalüvegen át, de nem is áhítozott többre. Hirtelen elhatározással nekiindult: átlépte a küszöböt, a teherlifthez ment, feljebb húzta a rácsot és átbújt alatta, rácsapott a kapcsolóra, aztán csak várt, ahogy a lift csikorogva emelkedett vele a harmadik emeleti stúdió felé.

Látta a fényt odakintről, most mégsem tudta, mire számítson; eszébe idézte, amit a Tüzek Szítója a szörnyetegekről mondott, de mert pillanatnyilag nem volt hová futnia, csak a keze szorult ökölbe kabátja zsebében.

A lift megállt.

A rácson túl deszkapadló húzódott a szemközti falig – Newport emlékezett rá, mennyit bajlódott a csiszolásával annak idején, és hogy mennyit vacakolt a különböző üzletekben, míg sikerült megfelelő minőségű lakkot kerítenie. A padló nem lehetett túl durva, de nem lehetett túl síkos sem: aki a bokaszalagjából és az Achilles-inaiból szeretne megélni, hamar fogékonnyá válik az ilyen apróságok iránt. A szemközti falhoz derékmagasságban rudat erősítettek – valamivel feljebb ugyanez a rúd látszott egy fényképen, egy lánnyal együtt, akinek eredetije most kissé távolabb, a tetőablak alatti szőnyegen kuporgott, és valami ragasztanivalóval bajlódott a kígyónyakú lámpa fényében.

Newport felhúzta a rácsot, és felé indult; érezte, hogy cipőtalpa és a lakkréteg közt meg-megcsikordul a behordott homok. A lány felpillantott – testtartása nem, csak a tekintete tükrözte döbbenetét.

– Hello, Sal – préselte ki Newport; torkát mintha sírás fojtogatta volna. Most már hallott valamiféle zenét. Nem a megfelelő zenét, nem a megfelelő irányból, de már ez sem számított. – Hát... hazajöttem.

– Tad? Tad Newport? – A lány felemelkedett, és bizalmatlanul, mint egy macska, közelebb lépett hozzá. – Uramisten, pocsékul nézel ki! Mi történt? Hogy kerülsz ide? Hogyan...

– Hosszú történet – dünnyögte a Szalamandra, és azon tűnődött, lesz-e elég ereje hozzá, hogy ne érintse meg. – Csak egy órám maradt, és azt hiszem... szóval a segítségedre van szükségem, hogy kijussak innen.

 

 

Ami ezután történt, csak részben felelt meg a szándékának.

Nem erre vágyott, vagy ha erre, hát nem így. A vonzás még mindig működött köztük. Vad dolog volt, az Állati Dolog, amiről a középkorban egész könyvtárakat írtak össze, és az egészet az ördöggel meg a holddal magyarázták. A Mester világa felett még nem ragyogott a hold, Sal szemei mégis furcsán csillogtak – otthoni-furcsán, ebben az ismerős, mégis ismeretlen zugban, mely egy éven át – és hány éve már! – a sajátjuk volt.

Newport csókolózás közben az ablakig szorult. Nem tehetett ellene úgy, hogy ne Sal ellen tegyen. Sal erős volt. Erőszakos. A teste szinte égetett a kinyúlt pulóver alatt. Newport érezte a melegét... érezte a csapdát, mely a múló idő minden percével szorosabbra zárult körülötte.

Néhányan inkább választják a halált, mint a visszatérést, mondta a fantom.

Olyasmi, hogy ingyenebéd, nem létezik.

– Sal – suttogta. – Sal, muszáj mennem.

A lány ereje – vagy ami annak látszott – mintha elillant volna; talán a jövevény szorongása talált utat hozzá, talán a csapda módosította így taktikáját a szabadulási kísérlethez.

– Sal – kezdte megint Newport. – Segítened kell. Liberty Islandre megyek. Ha mellettem vagy... ha elkísérsz, még eljuthatok oda.

– Nem.

Aztán a csókok, puhák, mint a simogatás, és emlékek, és szürke felhők a város felett. Buszok húztak el odalent. Valaki – arca alig látszott az esőverte ablaküvegen át – a kocsija motorjával babrált a járda mellett. Newport eltolta magától Salt. Még mindig szólt a zene.

– Minek jöttél vissza? – köpte a szót a lány. Most már gyűlölte őt, mintha esztendőket ugrottak volna előre az időben. Hamis volt persze ez is, mint minden egyéb – Sal, az igazi Sal sosem gyűlölte őt. Newport azon töprengett, mit feleljen. Hozakodjon elő a búvárral meg az oxigénnel? Vagy ismerje be, hogy ilyen vagy olyan módon mindig ide tért vissza, és csak a megszokás kormányozta? Egyik válasz sem hangzott jobban a másiknál.

– Sal – suttogta. – Itt nem maradhatunk.

– Én itt maradok.

– Miért?

– Nincs hová mennem. Férjem van. Két gyerekem. – Sal nevetett. – A Mester sosem menne bele, hogy kihordjam a te kölyködet is.

– Sal...

– Elég kérni, és megszabadulsz tőle – magyarázta a lány. – Ha megszülöd, a tiéd – azt kezdesz vele, amit akarsz. Talán mégis elfogadok tőled egyet; beszolgáltatni csak négyen felül szokás, de a Mester nagyon kedveli az önkéntes áldozatot.

– Hagyd abba!

– Üss meg – mosolygott Sal. – Vagy nem ez az, amire vágysz?

Newport megragadta. Sal minden izmával ellene szegült, de csak látszólag – valójában maga felé húzta, abba az örvénylésbe, melyet a férfi legutóbb a Tüzek Szítója körül látott sötétleni. A padlóra lökte Salt. Elhátrált tőle. Sosem érzett nagyobb kedvet ahhoz, hogy repülve távozzékaz ablakon át.

– Ez illegális, tudsz róla? – hallatszott a háta mögül.

A stúdióba nyíló liftajtóban egy férfi állt: aszkétaarc, sötét öltöny, még sötétebb szemek.

Grimoire.

Grimoire, egy messzi sík démona, a Mester „francia kapcsolata”, aki két esztendeje múlt el a való világból, miután Sal – az igazi Sal – életére tört.

– Kotródj! – sziszegte Newport. – Takarodj innét!

– Miért tenném? Ez az én lakásom, az én feleségem, és valami azt súgja, a hatóságok együttműködésére is hamarabb számíthatok nálad.

– Tad épp csak felugrott, hogy megerőszakoljon – közölte Sal. – Nem is tudom, sikerült-e neki.

– Hívjam a rendőrséget?

– Várj még – mosolygott a lány. – Várj, míg elviszi a kocsit. Rettentően siet valahová. A gyerekekkel sem akar találkozni. Szerintem gyűlöl minket, amiért elrontottuk a játékát – egy gyertyafényes vacsorának és egy lassúvíz kefélésnek nyilván jobban örült volna. – Newportra hunyorított. – Vidd csak a kocsit, édes! Tudod, mikor érsz fél óra alatt Hobokenből a szoborig? Sohanapján.

Newport az órájára pillantott, és zsibbadás kúszott végig a tagjain.

– Számolj! – biztatta Sal. – Van még huszonkilenc... nem, huszonnyolc perced.

Grimoire a sarokban álló hűtőszekrényhez ment, italt töltött magának egy lejegelt pohárba, aztán Newportnak hajította a kocsikulcsot.

– Hajts óvatosan! A jogtalan járműhasználatért csak kényszermunkát kaphatsz, a közlekedési kihágásokért viszont halálbüntetés jár.

A zene elhalkult.

A zene elhallgatott.

Newport hátrált. Úgy bámulta a kulcsot, mintha attól tartott volna, hogy az skorpióvá változik, és a tenyerébe mar.

– Önként adtad ide...

Grimoire mosolyogva kortyolt az italából.

– Hát persze – bólintott. – De ki fogja ezt elhinni neked?

 

 

Newport tudott számot adni róla, hogy jutott ki a kapu elé. Fájt a lába – talán az eddigi túra éreztette így a hatását, talán az, hogy a falat rugdalta a liftben. Az eső mostanra csak úgy szakadt, az el-elhúzó járművek sárga fénykúpokkal tapogatták az utat maguk előtt. A környező házak lakásaiban sorra gyúltak a lámpák. Sal ablaka elsötétült odafent.

Ha szörnyetegeket keresel...

Könnyű volt kiválasztania Grimoire kocsiját a járda mellett parkoló egyenszürke masinák közül: még sugározta a száguldás melegét, motorháztetején csak most kezdtek megülni az esőcseppek. Newport feltépte az ajtót, és már-már bezökkent a volán mögé, mikor meghallotta a hangot:

– Jól eligazodik a városban?

Az az ember szólította meg, akit az ablakból szerelni látott. Még most is ott guggolt saját autója mellett, és arra sem vette a fáradtságot, hogy viharkabátot húzzon; a víz homlokáról az orrára, onnan a betonra csörgött. Newport csak akkor döbbent rá, milyen magas, mikor felegyenesedett. Volt benne valami más is, amit szokatlannak talált, de jelenlegi állapotában nem törődött vele; csak bámulta az ismeretlent, szája széle remegett.

– Az Bilisig tartsa magát a szabályaikhoz – mondta a férfi anélkül, hogy rápillantott volna. – Jersey-ben már taposhatja: a hídig csak rögzített talapzatú reflektoraik vannak, a puskáik meg úgy szórnak, hogy művészet velük bárkit eltalálni. Nem hinném, hogy bepofátlankodnának a Körbe, de azért... –  megrángatta az elülső lengőkart – jobb lesz, ha vigyáz. Főleg a helikopterekkel.

– Ki maga?

– Huszonkét perce van.

Newport kocsiba vágta magát, gyújtást adott, és kikanyarodott az Unionból Hobokenbe vezető sugárútra. A forgalom egyre ritkult, mintha az alkonyat közeledtével mindenki visszavonult volna, hogy a négy fal között készülhessen privát rítusaihoz. Az utolsó leágazásnál Newport majdnem belecsúszott egy svábbogárforma Packardba, melynek menet közben dermedt le a vezetője. Fogcsikorgatva visszatolatott, körülkémlelt, aztán a gázra lépett – lesz ami lesz, nem finomkodhat tovább. Pedig...

Jobb lesz, ha vigyáz, mondta az ismeretlen.

Ahogy erre gondolt, Newport megint maga előtt látta a nedvességtől csillogó arcot, és egyszerre rádöbbent, mit talált olyan különösnek benne.

A férfi, aki a járda mellett az autóját szerelte, indián volt.

 

 

4

 

 

A fogyatkozást követő hetedik napon,

Connecticut állambeli Norwalkban

 

Csendes település volt – már amennyire egy település csendes lehet a Boston-New York főútvonal mentén. A bekötő- és betorkolló utakon nyaranta több tucat kilométeresre duzzadt az autófolyam, ijesztő méreteket öltött a narkó-turizmus, többszörösére ugrott a macskák és más kóbor jószágok halálozási arányszáma, a megyei rendőrök Stanfordból és Danburyből kapták az erősítést – ám szeptemberre, ahogy az északkeleti nyaralóvárosok elnéptelenedtek, helyreállt Norwalk nyugalma is.

Októbertől május végéig a lakosság század eleji tempó szerint élt – talán ez, talán a sós tengeri levegő vonzotta ide azokat a közcélú társaságokat, melyek jövedelmük egy részét évről évre ingatlanba fektették, és az idők során kisebb-nagyobb birtokokra tettek szert a környéken. Az építési engedélyek kiadásakor előnyt élveztek azok, akik tervezetükben a „környezetkímélő”, „egészségvédelmi” és „állagmegóvás” kifejezéseket szerepeltették – Norwalk elöljárói így próbáltak könnyíteni lelkiismeretükön, melyet az átmenő forgalomból szedett sápokkal megterheltek. A KERTEK VÁROSA – hirdette a tábla a be- és kivezető utakon, az elágazásoknál pedig ilyenféle útjelzők hívogattak: ARANY ALKONY OTTHON, BELLEVILLE LEÁNYISKOLA, GREENSPAWN REHABILITÁCIÓS KÖZPONT, FAIRHAVEN BIOKERTÉSZETI EGYESÜLET.

Mojo számára, aki egy pennsylvaniai rendszámú furgonnal érkezett, a feliratok keveset jelentettek. Tudta, hogy az önként szolgáltatott információ általában értéktelen, hogy a hír fontossága egyenes arányban áll a megszerzésére fordítandó vesződséggel, és hogy az igazán fontos dolgokat odabent – a kerítések, a falak, az ajtók mögött, olykor a fejekben – kell keresnie. Árnyalatok iránti érzéketlenségében Norwalkot is annak látta, ami volt: jól-rosszul álcázott vidámparknak, út menti csehónak, múló epizódnak a valahonnét valahová tartó emberek életében. Itt nem érezte azt a szorongást, amit Nápolyban és más régi városokban – a csehók csak mát ismertek, tegnapot nem. Tudta, hogy Amerikában sok ilyen csehót áll, és eltűnődött, vajon hogy hat majd a csirára a levegőváltozás. Félt a következő rohamtól, attól, hogy egy Európa felé tartó gépen kell feleszmélnie; a Tüzek Szítója aligha látná szívesen külön útjait. Segítséget ígért ugyan a kiteljesedéshez, de hogy miféle segítség lesz az, s hogy adja-e vagy kérni kell, Mojo hiába próbálta kiokoskodni. A bizonytalanság idegessé tette. Időre lesz szüksége, hogy rendbe szedje magában a dolgokat, hogy fogódzót találjon itt, messze idegenben. Talán cipő nélkül kellene járnia. Sokat. Éreznie kell a földet, a súlyát a földön, az egyensúlyt magában és maga körül, az okokat, amelyek a világot mozgatják.

Intett a vezetőnek, aki bólintott, és balra, egy bekötőútra kanyarodott. A furgonban ők ketten, a mögöttük haladó kocsiban még hárman utaztak – Mojo, aki eddig magányosan dolgozott, úgy sejtette, a Tűz Szítója szoktatni akarja a csapatmunkához. A csapatmunkának voltak persze tagadhatatlan előnyei: a korifeus katonát aligha ejthette volna fogságba egymaga. Abban a betonrengetegben soha. Talán a hegyek között.

A volánnál ülő Vadász halk szisszenést hallatott, így hívta fel Mojo figyelmét a közelgő célra. Mojo eleinte furcsállotta, hogy a Tüzek Szítójának Vadászai némák, de ahogy utánagondolt, rádöbbent, ő sem hiányolná különösebben a hangszálait. A Vadászok célszerűek voltak – és nélkülözhetetlenek az olyan akciók során, mint ez a mostani, mikor szellembeszédet értő zsákmányt kellett becserkészniük. Mojo, aki nem volt túl jó véleménnyel az éjimádókról, csak két kísérőt akart, a Tüzek Szítója azonban elmagyarázta neki, hogy akadnak az ellentáborban jó harcosok is. A szárd héját a világ túlsó felén ejtették fogságba, mondta, és bizonyára gondosan őrzik, mert politikai célokra tartogatják. Mojo Vascondagas óta irtózott a politikai céloktól. Belátta, hogy az éjimádók alantasabbak annál, amilyennek a Hotel D'Quisiani mélygarázsban történtek után hitte őket, és példás önfegyelemmel készült a visszavágásra.

A Greenspawn Rehabilitációs Központ puritán stílusú épületegyüttese Norwalk központjától félórányira rejtőzött a dombok között. A birtok határait oszlopok jelölték – Mojo csak a főút felőli oldalon látta készülő kerítés nyomát, ahogy megfontolt léptekkel a főbejárat felé haladt. Nem terjesztette ki tudatát, nem fecsérelte erejét alakoskodásra; a lopakodást a Vadászokra hagyta, akik – ebben biztos volt – a fontos pontokon egy-egy ütemmel előtte járnak majd. Két kezét orkánkabátja zsebében tartva, sietség nélkül haladt. A kavicsos ösvény mellett dolgozó kertész ügyesen színlelt, de nem eléggé: Mojo nehéz automata fegyver körvonalait vélte felfedezni zekéje alatt. Mosolyogva intett, így jelezve a Vadászoknak, hogy holtan akarja tudni, mielőtt az ajtóhoz ér – a kertész látható megkönnyebbüléssel visszaintett, és tovább bíbelődött rózsáival.

A bejárati ajtó sötétre pácolt tölgyfából készült, a csengő éppoly puritán volt, mint az épület maga; tiszta hangjára negyvenes éveinek végén járó, szürkébe öltözött asszony bukkant fel, és barátságos mosollyal invitálta beljebb Mojót. Az előtérben csak négyen tartózkodtak, csendes beszélgetésbe merültek, alig pillantottak az érkezőre – jól játszottak, de nem elég jól. Mojo biccentett nekik, de nem ült le. Előadta jövetele célját a szürkébe öltözött nőnek, aki kikereste nevét az intézetvezetőhöz bejelentkezett látogatók listájáról, majd a telefon után nyúlt.

– Mr. Figueroa megérkezett, uram. Az édesapja dolgában... természetesen, uram. – A nő ismét Mojóra villantotta mosolyát. – A professzor azonnal itt lesz. Személyesen akarja körbevezetni önt. Parancsol addig egy pohár tejet vagy gyümölcslevet?

– Köszönöm – dünnyögte Mojo. Nézte egy darabig azt a tolószékes aggastyánt, aki Ingramot vagy Uzit dugdosott kockás plédje alatt, majd valami tanulságosabb után nézett, és végigsimított egy, a Stellar Society emblémájával ellátott katalóguson. Ujjai lassan vándoroltak a betűkön, és épp a STELLAR második L-jénél jártak, mikor egy oldalajtón át előkerült a professzor. Köpenye makulátlan volt, mandzsettagombja és pecsétgyűrűje arany. Nagyhatalmúnak képzelhette magát, mert annyit sem törődött a látszattal, mint a többiek: ha vonásai nem is, szemei elárulták, mit tart a kopottas öltözetű jövevényről, aki arra vetemedett, hogy előbb telefonjával, majd felbukkanásával háborgassa köreit.

– Mr. Figueroa... – nyújtotta párnás kezét. – Isten hozta nálunk! Ön tehát, ha nem tévedek... édesapja utókezelésének gondját óhajtja velünk megosztani.

– Egy francot. Azt hoztam vissza, amit a töketlen barátaid Nápolyban nálam felejtettek – közölte Mojo, és miközben az emeletről zuhanás robaját hallotta, előhúzta és mindkét kezével célra emelte a zsákmányolt pisztolyokat.

 

 

A férfi, akit a Hálózat berkeiben Scapelli nunciusként, Monsignore Commandanteként, ritkábban MC-ként emlegettek, lassan és kelletlenül tért vissza a létezés valós idejébe. A szervezetébe juttatott nyugtatókkal vívott harc felemésztette erőit, a fájdalom féken tartása állandó összpontosítást kívánt – így történhetett, hogy csak a harmadik szisszenésre nyitottaki a szemét, s hogy újabb másodpercek teltek el, mire a zajok forrását közepes kaliberű, hangtompítóval felszerelt fegyverek dörrenéseivel azonosította.

Feljebb csúszott az ágyban, s amennyire kötései engedték, az ajtó felé fordult. A szék, melyen ideérkezése óta egymást váltották a fehér köpenyes, steril fecskendőkkel és tartalék ampullákkal felfegyverzett őrök, most üresen állt. Az ügyeletes sietve távozhatott, az ajtót sem csukta be maga után; a sötétre pácolt tölgy és a fal sarka közti résen beszüremlett a nappali fény. MC, akinek időérzékét mundán eszközökkel csak tessék-lássék sikerült összezavarni, megállapította, hogy jó tizenkét órán át lebegett álom és ébrenlét határán, abban a megfoghatatlan közegben, melyből azelőtt a Hálózat kapuja nyílt, s mely a Macaóban történtek óta számára a pokol tornáca volt.

Felsóhajtott, és azt se bánta, hogy oldalába belehasít a fájdalom. A golyó ütötte sebek szélei kezdtek megkeményedni – Fenris gyermekei feleannyira sem voltak gyakorlottak a sérülések ellátásában, mint a külsőségek mutatták. MC nem tartotta kizártnak azt sem, hogy szándékosan hanyagolják el: fecsérelje csak gyógyításra a hatalmát, addig legalább nem árt senkinek.

A szoba másik sarkában álló, érintetlen ágyra pillantott, és elfogta a keserűség. Míg a halott Dr. Kee mellett feküdt abban a szétdúlt irodában, legalább azzal vigasztalódhatott, hogy társai sorsa az övé is – és most egyedül maradt.

Biztosra vette, hogy ezekben a napokban sokan küszködnek hasonló gondokkal a világban, s csak remélhette, hogy sikerül a Hálózatban ismét egymásra találniuk. Amíg a Hálózat él, van remény.

Aztán újabb szisszenéseket hallott a folyosó felől, és rádöbbent, hogy talán kevesebb ideje maradt, mint gondolta. Az ajtó előtt valaki nyögött, majd elcsendesedett. Az ajtó feltárult, és egy férfi, egy orkánkabátos hispano lépett be rajta. Mindkét kezében pisztoly sötétlett, éj fekete vadállatszeme a csőtorkolatokkal együtt pásztázott végig a szobán. Elégedett lehetett az eredménnyel, mert leengedte fegyvereit, és magához intett egy második férfit, aki, míg odakint várakozott, nyúlánk árny volt csupán a betegszoba falán. Az orkánkabátos sebes kézjelekkel – melyeket MC sem követni, sem értelmezni nem tudott – kommunikált hátvédjével, aki egyetlen szó nélkül bólintott, fordult és kiosont, hogy teljesítse parancsait.

A fekete szemű az ágy mellé ért. A nunciusnak a harmadik szemét sem kellett rányitnia, hogy átlásson rajta; fellépése, mozgása kétségtelenné tette gyilkos mivoltát. Scapelli megint azt a fájó ürességet érezte a mellében, amely a fal melletti, üres ágy megpillantásakor. Ami történt, legsötétebb félelmeit igazolta: a százados egyensúly Fenris első üvöltésére megbomlott, a világot átfogó szervezetek és szekták közt javában dúl a háború.

Mojo érdeklődve pillantott a sebesültre. Tudta, hogy tekintélyes és nagyhatalmú ember, hogy a korifeusok legjobbjai közé tartozik; bánta, hogy épp most, épp itt kell találkozniuk, mert a szárd héja éppúgy idegen volt a betegszoba patikabűzű homályában, mint ő. Örült, hogy elviheti innen, bár sejtette, hogy ezzel csak szenvedéseit hosszabbítja meg – ha a Tüzek Szítója válaszokat akar, nem válogat az eszközökben.

– Hallasz, szent ember? – szólt rá nyersen. – Hallasz engem?

Az ősz férfi felpillantott, és Mojón egyszeriben különös dermedtség lett úrrá. A zajok eltompultak, a világ tűhegynyi fényponttá zsugorodott, aztán hangtalan robbanással kitágult és fókuszba állt megint. Az érzés tovatűnt, de míg tartott, valami megváltozott, ahogy a tető íve, a falak dőlése változik meg, ha egy kő elmozdul a mélyben. Mojo jó okot keresett, hogy megrázza, szétszaggassa az előtte fekvő alakot, és mert egyet sem talált, inkább a kérdését ismételte el.

– Hallak.

– Tudod, ki vagyok?

A korifeus vezér arcán merengő kifejezés suhant át.

– Igen – felelte. – Most már tudom.

 

 

5

 

 

A  fogyatkozást követő hetedik napon,

a Sötét Horizonton innen és túl

 

A gyorsforgalmi út, mely a Hudson nyugati partján majdhogynem nyílegyenesen szeli át a várost, a Mester világában számos kanyarral nehezített akadálypálya volt – esetleg csak Newportnak tűnt így. Kifehéredő ujjakkal szorította a kormányt, lába ránőtt a gázpedálra, ahogy egymás után hagyta maga mögött a kereszteződéseket. Szembejövő forgalommal nem találkozott, a lámpák sárgán villogtak, a nyugati horizont azonban – ezt az esőfüggönyön át is ki tudta venni – vöröses árnyalatú volt, alkonyvörös, a Tüzek Szítójának négy órája a végéhez közeledett, és a Szalamandra tudta, hogy ha az este itt éri, a következő reggelt már nem érheti meg.

Az első riadóautók alig két perccel a vágta megkezdése után bukkantak fel – úgy rémlett, a hobokeni keresztutcák sötétje, a hidak alatt terjengő homály és a csatornagőz szüli őket. A Montrose-csomópontba már előtte érkeztek, megpróbálták elállni az útját, s mikor átcikázott köztük, tetőfényeiket villogtatva, vércsevíjjogásukkal egymást szólítva a nyomába eredtek. Newport torkolattüzeket látott a visszapillantó tükörben. Grimoire kocsijának hátsó fertályát golyók szaggatták, egy dísztárcsa lerepült, és a négy sávon keresztülpattogva vágódott egy sikátor falának, a gumik azonban épek maradtak, és kitartottak a fékek is; a nehéz batár ki-kifarolva feküdt a kanyarokba, Dynagear váltóműve szaporán és hangtalanul kapcsolt – az utastérben csak Newport zihálása hallatszott, míg a dördülések, a betonon elvásó ólom sikolyai egymásba olvadtak odakint.

A tizedik perc végére Jersey hatóságai bekapcsolták rögzített talapzatú reflektoraikat, azon igyekeztek, hogy befogják velük a menekülőt – Newport egyszeriben világháborús bombázópilótának érezte magát, és mert most már oldalról is golyózápor zúdult rá, nem esett nehezére elképzelni az éjszakában ólálkodó, neki-nekirontó Messerschmitteket sem. Egészen hátradöntötte az üléstámlát, csak arra ügyelt, hogy a kormányt elérje; tíz méterrel sem látott a kocsi orrán túlra, de ez keveset számított, hisz előbb az egyik, azután a másik fényszórója robbant fém- és üvegszilánkokká. Egy különösen szerencsés rendőrnek, talán egy felüljáróról, sikerült telibe kapnia az utasülést – Newport majd' megvakult a béléscafatok záporában, és hallani vélte a sistergést, ahogy az ólomsörétek a vázszerkezethez sülnek. Balra nézve már látta a Liberty Island hídjának fényfüzérét. Valahol elől rakéták röppentek fel, sárga és vörös rakéták, mintha valaki Haloween előestéjén július negyedikére emlékeznék, de persze rá emlékeztek, a rendőrök nem akarták elfelejteni, sőt, a tizenhetedik percben a légierőt is bevetették ellene. Három ragyogó csillag, három helikopter-reflektor cikázott át a zivatarfüggönyön az Upper Bay felett, az aszfaltot valami újra és újra végigverte Newport körül, mint valami gőzkalapács: igen, ezek már golyószórók voltak, szerencsére nem az automata irányzékúak közül valók, de erejük, az volt: a Szalamandra látta, ahogy egy szemétkonténer felszikrázik, aztán kétfelé esik, mintha láncfűrésszel hasították volna szét, és bár ezt már túlzásnak érezte, ismét kiverte a félelem verítéke.

Jobb lesz, ha vigyáz, mondta az indián.

Számolj, biztatta Sal.

Newport le-lepillantott a műszerfal digitális órájára, és – talán épp emiatt – csak az utolsó előtti másodpercben észlelte a kordont maga előtt. A hídfőtől alig ötszáz méternyire két-két riadóautó egymásnak vetette orrát: a Mester világának rendfenntartói a fém puszta tömegével kívánták megfékezni az ámokfutót. A torlasz túloldalán kék acél villogott, félszáz, ha nem több támadópuskát húztak fel egyszerre; az egyenruhás sokaság plexi arcvédőin sokszorosan tükröződött a baljós ragyogás. Newport választhatott a fékezéssel járó biztos halál és az áttöréssel járó valószínű halál között – az utóbbit választotta, és egy elkeseredett kickdownnal rohamra küldte Grimoire viharvert kocsiját.

Lendülete akkora volt, hogy az első pár riadóautót egyszerűen lesöpörte az útról. Szélvédője széthullott, légzsákja berobbant, de ezt csak jó háromszáz méter után vette észre; a második pár baloldali tagját maga előtt tolva kacsázott tovább, egyenest a hídfő felé. Első kerekeiről valahogy lenyíródott a gumi – lehet, hogy volt tépőlánc, de ha volt, az üldözők most saját életüket nehezítették vele. A negyedik riadóautó eltűnt, a tehetetlenül sodródó bal kettesből kék esőkabátot viselő alakok ugráltak ki – egynek sem volt érkezése, hogy Newportra lőjön, és szétrebbentek a rohamrendőrök is. Az összeakaszkodott járművek a hídpillér betontalapzatának csapódtak. Newport kibukott a vezetőoldali ajtón, végigterült a nedves kövön, aztán felpattant, és futásnak eredt. Átszökellt a kiürült bal kettes motorháztetején, és pár pillanattal azelőtt ért talajt a hídon, hogy a riadóautó – szirénái fel-felsikkantottak még – lángba borult. Newport felnyögött, tovább rohant a szirénázáson túli, zihálástól visszhangzó csendbe. A benzintank robbanásának léglökete hátba kapta, de nem döntötte le a lábáról. A hídfő körüli tűzförgetegből golyók cikáztak felé, de nem állíthatták meg. A Jersey-i part fénykévéi előbb az ég felé cikkantak, majd utána tapogatóztak a vastraverzek közt, de csak nevetett rajtuk – remélte, a Tüzek Szítója figyeli valahonnét hajráját, és ugyanazt az elkeseredett dühöt érzi, mint korábban ő.

– Várj még, varjú...! – kiáltotta leszegett fejjel. – Megyek!

A zivatar dühe csillapult, mire a túlpartra ért. A felhőfront szétszakadozott, South Beach felé sodródott, a nyugati horizonton még látszott a nap, és meghintette az öböl vizét halódó vörösével. Newport hátrapillantott oda, ahonnét jött: a roncsok még mindig égtek, a lobogás hátterére sötéten rajzolódott néhány rendőr alakja, de nem közeledtek, mi több, fegyverüket letéve egymás után ereszkedtek térdre – uruk akaratát vélték felfedezni a csodás menekülésben, vagy talán...

Newport még két lépést tett előre, aztán megtorpant, ahogy ráborult a hatalmas árny. Feltekintett, aztán – bár nem így tervezte – lassan térdre hullott ő is; valami azt súgta, botorság lenne most talpon maradnia.

Ott, ahol a valóságban a fáklyás nőalak állt, obszidiánfekete, szarvas homlokú angyal tornyosult. A kitárt szárnyak homályában szél örvénylett, a roppant homlok körül aprónak látszó, valójában embernyi lények csapongtak, rikoltozásuk megremegtette Newport szívét. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy megint a bálványra nézzen; mintha a szél, mintha a tenger zúgta volna, hogy abba az arcba, azokba a szemekbe senki sem tekinthet büntetlenül. Pedig a Mester mosolygott, ahogy a messzeségbe révedt – mosolygott, mint aki rég történt dolgokra emlékezik, s mint aki tudja, hogy ami volt, eljön megint.

– Megkegyelmez neked – súgta valaki Newport háta mögött. – Megkegyelmez, hogy befogadhasd az Ő igazságát – hogy másodszorra szabad akaratodból borulhass földre előtte, és imádhasd Őt.

A Szalamandra nem mozdult. Félt hátrapillantani.

– Élni fogsz – sziszegte a hang. A Tüzek Szítója? Newport a betonra bámult, melyen csontujj árnya suhant át az alkonyi fényben. – Mindaddig, míg észben tartod, hogy az Ő igazsága előbbre való minden más igazságnál, mert forrása lelked legmélyéből, az ős káoszból fakad. Az emberi lélek sötét zug, Szalamandra. Hogy is ne tagadnánk a világosság istenét, aki attól akar megfosztani bennünket, amit a Mester leginkább tisztel bennünk? Nézz rá, és lásd önmagád – aztán menj, és vétkezz kedved szerint!

Newport úgy érezte, arca előtt elsuhan valami, tán egy varjú szárnya, tán egy fekete angyalé – aztán iszonytató sikollyal minden széthullott körülötte. A Mester valósága kiokádta, mint egy görcsösen összeránduló gyomor; azon kapta magát, hogy dohszagú kövön hever, s verítékben úszó testét csillapíthatatlan remegés rázza.

– Főnők! Főnök!

Alakok imbolyogtak a látómezejében. Arcok, akiknek nem volt nevük. Szánalmasan kapkodott levegő után: mintha elfelejtette volna, hogyan, miért kell beszívnia. Újszülött állat volt, valami, de pillanatról pillanatra inkább valakivé vált. Köhögött, és – egyelőre önkéntelenül – megszorította a vállába markoló kezet.

– Főnök!

Roslau térdelt mellette a Hudson-parti raktárépület homályában. Roslau volt az, aki megtámasztotta a fejét. Newport aggodalmat látott az arcán, mely lassanként megkönnyebbülésnek adta át helyét – azt hitte, minden rendben van, és hitte, hogy így természetes.

– Fekete – hörögte Newport, amint lélegzethez jutott. – Fekete.

Valaki meghallhatta és félreérthette, mert pillanatokkal később egy zseblámpa fénykévéjét érezte az arcán. Pupillája még nem hajlott az önkéntelen összehúzódásra: elvakította, megperzselte a ragyogás.

– Hall engem, uram? Szüksége van orvosi segítségre?

Nem válaszolt, mohón nyelte az energiát Roslau aurájából, s lassanként úrrá lett remegésén. Most már látta, hogy egyenruhások veszik körül. Fegyvereket látott, de nem lehetett biztos benne, kire-mire szegeződnek.

– Luther...?

– Itt vagyok, főnök.

– Juanita...?

Vételen, hüllő. Mit gondoltál, Bambi az orra után talált ide?

Ne nevezz Bambinak! –  dühöngött Roslau. És ha nem kérdeznek, hallgass!

Kifakadása valóságízű volt ugyan, ám Newport a történtek után semmit nem bízhatott a véletlenre. Közelebb húzta a fiút, úgy suttogta:

– Ismered a Hermel-legendát?

– Hogyan...?

– Hermel boszniai trükkje. Ismered már? El kellett mondania neked; ha iszik, bárkinek elmondja.

Roslau körülpillantott.

– Biztos benne, hogy ezt akarja?

– Kezdd már!

– Hát jó. Szarajevóból indult el... egy vödör mésszel. Ismerte a helyet a hegyek közt, ahol... ahol azok tanyáztak. Egy régi major volt. Napközben csetnyikek őrizték, éjjelente meg... valami más. Tudta, hogy nem férkőzhet a közelükbe, de azt is, hogy ha most lelép, talán sosem térhet vissza. A harmadik éjszakán elmondott egy... szóval összekapta magát, a majorhoz lopózott, és...

– Tovább!

– A mésszel felmázolta a tetejére, hogy FUCK YOU F-16, aztán eltűnt a közelből. Egy járőröző amerikai kötelék alkonyatkor... észrevette a feliratot, és bombákat dobott a majorra. Az összes... elhajló ott pusztult. Hermel még az éjjel lestoppolt egy vöröskeresztes konvojt, és...

A Szalamandra erőtlenül elmosolyodott.

– Ne fáradj a többivel... Elfogadom az azonosítást.

Roslau feleslegesen óvatoskodott: a körülöttük járó-kelő egyenruhások főként egymással voltak elfoglalva.

– Biztosítottuk a területet – jelentette egy lapos orrú őrmester. Nem volt megnyerő, de a Mester világának rohamrendőreihez képest kimondottan jóképűnek rémlett. – A sínek túloldalán, a bejárattól kétszáz méterre egy furgont találtunk – Pennsylvaniából jelentették az eltűnését négy nappal ezelőtt. A belsejében most dolgoznak a nyombiztosítók, de a rendszám alapján azonos lehet azzal a járművel, amit a flatbushi mészárlás óta...

Feljebbvalója, egy ballont viselő detektív, Roslaura pillantott.

– Biztos, hogy nem akar ügyvédet a barátjának? Ebből a szarból egyedül elég nehéz lesz kimosnia magát. PE-02-es besorolása van az FBI körözési listáján – nála csak azt a wyomingi tagot keresik vadabbul, aki hat emberüket ölte meg. Kész szerencse, hogy mi találtunk rá, és nem ők.

– Én hívtam magukat – közölte a fiú. – Mit gondol, megtettem volna, ha hinnék a bűnösségében?

– A lapja tiszta – ismerte el a nyomozó. – De ez szinte semmit nem jelent. Ha összeszedte magát, meg kell bilincselnünk.

– De...

– Hívjon ügyvédet – ajánlotta a civilruhás. – Használhatja a mi telefonunkat is.

– Erre nem lesz szükség.

Newport és Roslau egyszerre fordult a hang irányába. Az előbbi arca döbbenetet, az utóbbié megkönnyebbülést tükrözött.

Az ajtóban tépett ingben, oldalán-vállán átvérzett kötéssel, ám diplomata-máltósága teljes vértezetében Scapelli nuncius állt.

 

 

– Maga megsebesült – mondta a detektív óvatosan. – Orvosi ellátásra szorul. A mentőautóban kéne maradnia, de az sem lenne buta ötlet, ha kórházba vinnék.

– Jól tart a kötésem – mondta az ősz férfi. – Olyan jól, hogy utólagos engedelmével már le is bonyolítottam a fontosabb telefonokat, és azt hiszem, sikerült megoldást találnom erre a kínos problémára...

Sima körmondatokban tovább beszélt, pillantása azonban Newporton időzött, és megérintette őt az elméjével.

Örülök, hogy visszatért közénk, amice. Ne aggódjék: ha ez az oroszlánbarlang, maga Dániel, s bár én nem rendelkezem az Úr teljhatalmával, ígérem, hogy bilincs nélkül fog kisétálni innét.

Newportnak még mindig nem sikerült úrrá lennie döbbenetén.

Maga...? De hogyan...?

Feltehetően a maga szívességéből, bár elképzelhető egy másik lehetőség is. Amint lehet, mindent elmondok, de most... –  Hangja elhalkult, ahogy figyelme másfelé fordult; Newport ebből értette meg, mennyire gyenge valójában. Bocsásson meg, amice, de... már itt is vannak. Tartsa a száját, hagyja, hogy én beszéljek, és minden rendben lesz.

A Szalamandra alig észrevehető bólintással nyugtázta az utasítást. Bár egész teste sajgott, MC jelenléte bizakodással töltötte el. Mintha nem élte volna át mindazt, amit átélt, mintha sosem hallotta volna Fenris hírét. Az övéi közt volt, biztonságban. A kapitány visszatért a hídra.

– Mi történt? – súgta Roslaunak.

– Már a reptéri hotelban voltam, mikor megkaptam Juanita üzenetét. Választanom kellett: vagy hagyom, hogy lemészárolják, vagy mindkettőnket lebuktatom. – A fiú sóhajtott. – Találja ki, melyiket választottam.

Newport MC-re bámult, aztán megint Fenrisre kellett gondolnia: aki létezésének puszta tényével képes rászorítani a Mestert fair play alkalmazására, minden figyelmet megérdemel.

– Értesítettem a rendőrséget, aztán taxiba ültem, és idejöttem – folytatta Roslau. – Akkora volt a csend, hogy azt hittem, későn érkeztem. Aztán... észrevettem azt a furgont a sínek mellett. Egy férfi ült benne. Rám villantotta a reflektort, kiszállt, elhajította a kulcsot, és felszívódott. – Fújt egyet. – Sosem láttam embert gyorsabban mozogni nála. Utána indultam, de mintha a föld nyelte volna el, és mikor visszamentem a furgonhoz, mikor belenéztem... ott volt MC.

– Az a férfi – dünnyögte Newport – széles vállú, lógó hajú, fekete szemű?

A fiú bólintott.

– Spanyolnak néztem. Ismeri talán?

– Volt már... szerencsém hozzá.

A rendőrök – egyenruhások és civilek – az ajtóban gyülekeztek. Idegesnek látszottak, a nunciusról ellenben, aki tépett öltözékben, vérveszteségtől sápadtan állt a gyülekezet közepén, a nyugalom szobrát lehetett volna megmintázni.

– MC elmondta – dünnyögte Roslau –, hogy ez a maga spanyolja hozta ki őt egy magánszanatóriumból Norwalkban, és...

–...és egy lelket sem hagyott életben rajta kívül – sóhajtott Newport. – Úgy tűnik, ez a módszere. Ismerem; mit gondolsz, hogy kerültem ide?

– Ő –  A fiú összerázkódott, mikor rádöbbent, milyen közel került a szörnyeteghez. – Ő ölte meg az FBI-ügynököket a temetői leágazásnál?

– Ő és a hittestvérei. A Mester él a csapás biztosította előnnyel, igyekszik megértetni velünk, hogy semmi keresnivalónk az Újvilágban.

– Newport elhúzta a száját. – Remélem, a mieink Ausztráliában legalább ennyire elszántak.

Hallgattak egy sort, az ajtóban zajló küzdelmet figyelték: MC két öltönyöst győzködött egyszerre, miközben óvatosan manipulált egy harmadik elméjével. Egy kék köpenyes mentőorvos háromszor próbálta kiragadni a gyűrűből, de mindannyiszor kudarcot vallott; a jelek arra utaltak, hogy az egyezkedés drámai csúcspontjához közeledik.

– Mit gondol, mi lesz most? – firtatta Roslau. Téged az öreggel együtt olajban főznek meg – jósolta Juanita – A hüllőt felnégyelik. A fiú savanyú képpel társára pillantott.

– Visszavenné tőlem, főnök? Kérem!

Newport sóhajtott. A Választottak Útján járva közelebb jutott az orisha megértéséhez is; tapasztalta, milyen meggyőző tud lenni a Mester, ha akar.

– Hadd jöjjön – mondta. – Kérdeznék tőle egyet-mást.

 

 

Az egyezség nehezebben született meg a vártnál: két órába is beletelt, mire MC visszatért hozzájuk. Sebét időközben átkötötték, és ráerőszakoltak egy vatelinbélésű egyenkabátot, mely sehogysem illett a korához és bizantin karakteréhez.

– Készüljenek – mondta. – A külügyminisztérium hajnalban kocsit küld értünk. Magát, amice – pillantott Newportra – nem tartóztatják le, csak kiutasítják... velünk együtt, ami azt illeti. Az ügynökök meggyilkolása nagyon felkavarta az indulatokat az FBI háza táján: Quantico hallani sem akart kompromisszumról, és a washingtoniak sem voltak olyan készségesek, mint máskor. Előbb észérvekkel próbálkoztam, aztán, hogy kifogytam belőlük, meglobogtattam a diplomataútlevelemet, később a magáét is. Utaltam rá, hogy számos bonyodalomnak vehetnénk elejét, ha lemondanának a bosszúról, és úgy tűnik, sikerült meggyőznöm őket.

– De hisz nekem nincs diplomata-útlevelem...

– Csendesebben, az istenért! A levéltárcámat nézték annak, de pürroszi győzelem ez: a Hálózat félezer év után távozni kényszerül a nyugati szárazföldről. Aki az ellenünk indított akciót irányította, nyilván tudta, hogy így lesz: futni enged bennünket, de gondoskodik róla, hogy a továbbiakban ne zavarhassuk a köreit. Hogy mit tervez a Fenris-hívőkkel és a Stellar Societyvel, fogalmam sincs; erre a kérdésre csak az idő adhat választ, ám annak sajnálatos módon... nem vagyunk bőviben.

– Hogy érti ezt?

MC arckifejezése az ódon Krisztus-képekét idézte.

– Huszonegy nap múlva – mondta lassan – újabb fogyatkozás várható. Teljes napfogyatkozás, mely épp az amerikai kontinens lakói számára tart majd legtovább: egy teljes órán át.

– Egy óra Fenris – mormolta Newport. – Egy óra fekete ég.

Az ősz férfi bólintott.

– Az utolsó alkalommal majdnem harcképtelenné tettek minket, pedig, istenemre, nem is próbálkoztak igazán. Ha a Mester lekicsinyli a veszélyt, vagy ha végre felismeri a nagyságát, és helyettünk Fenrissel szövetkezik, hamarosan Európából is kiszorulunk.

– Az itteni vezére már letette a névjegyét – dünnyögte Newport. – Becsvágyó, de nem bolond.

Roslau felvetette a fejét.

– Gondolja, hogy Cassiel...?

– Nem. Cassielt Juanita azonnal felismerte volna. Ez az ember – ha ember egyáltalán – a Mester figyelő szemének hitte az orishát, és megrémült tőle. Olyasvalaki, aki a maga szférájában nagy hatalommal rendelkezik, de retteg a nyilvánosságtól – ennek alapján talán használható profilt is készíthetnek róla a mieink. Kapcsolatot kell találnunk vele. El kell magyaráznunk, hogy...

– Ez már nem a mi gondunk, főnök. Minket reggel úgy fenékbe rúgnak, hogy Rómáig repülünk, és ha kedves az életünk, jó darabig nem merészkedünk vissza.

MC hosszan hallgatott, a riadóautók csendesen villogó tetőfényeit figyelte odalent.

– Lesznek mások, akik megpróbálkoznak a visszatéréssel. Ha kell, minden nap új embereket küldünk, százakat Japánon, Írországon, a sarkkörön át. Magasak lesznek a veszteségeink, de nem tehetünk mást. – Sóhajtott. – Faraday még a kezükben van.

Newportra mintha egy vakolatdarab zuhant volna odafentről.

– Sue-Ellen Long...?

MC merev mosollyal pillantott körül.

– Súlyos fokú konkrétizmusban szenved, amice, de a történtek után nem hibáztatom érte. Ismeri a lányt?

– A csapás éjszakáján találtam kapcsolatot vele. Félőrült volt a félelemtől, miután végignézte, ami az irodában történt. Sikerült eljutnia a kikötőig, de a kantoni autópálya mellett... – Megborzongatta az iszonytató ütés, a zuhanás emlékképe. – Azt hittem, sikerült elkapniuk.

MC lassan ingatta a fejét.

– Eltört a bal lába és a kulcscsontja, de életben maradt. Velem együtt hozták át az Államokba. Tegnapelőttig mellettem volt a norwalki szanatóriumban, aztán máshová... valahová nyugatra vitték. – A két ügynök ámulva látta, hogy keze ökölbe szorul. – Csak egy lány, amice. Operátor, már-már kívülálló. A férje Kee doktor részlegéhez tartozott – Victor Tek, alig fél éve ölték meg Pekingben, és...

– A lány terhes – mormolta Newport. – Könyörgött, hogy segítsünk... hogy segítsek rajta, de én nem érhettem el. Nem férhettem hozzá. –  Motoszkált benne egy gondolat, túl szörnyű ahhoz, hogy szavakba öntse, aztán mégis meg kellett tennie, mert másképp aligha szabadult volna tőle: – Elképzelhetőnek tartja, hogy... Fenrisnek szánják? Hogy ugyanaz a sors vár rá, mint Juanitára?

– Valószínű – suttogta MC. – És még jobban félek attól, amit a gyerekkel tehetnek.

 

 

Piszkosszürke hajnalfény terült szét a Hudson felett, mire a külügyiek „gyors hadteste” a helyszínre, a málladozó falú raktárépülethez ért. Ott, ahol egy nappal korábban Adeptusok, Vadászok és Kitekintők egy nagy ember hátát biztosítottak, most gyűrött öltönyös kormányhivatalnokok várakoztak, riadóautók tetőfényei villogtak némán: a történet, melyhez asszisztáltak, történelmi dráma volt, ám ennek teljes súlyát csak az a három férfi érezte át, akiket egyenruhás rendőrök kísértek a sínek túloldalán várakozó, sötétített üvegű limuzinokig. Scapelli nunciust a Fulbright Alapítvány helyszínen megjelent jogásza, s az ugyancsak alapítványi megbízásból tevékenykedő orvos vette gondjaiba – Newportnak és Roslaunak mindössze egy sofőr és két vastag nyakú gorilla jutott. A járműkaraván hosszas manőverezés után kivergődött a paliszádok dzsungeléből, és New York fő ütőere mentén, a Triboro-hídon és a Kearny Avenue-n át suhant tovább a repülőtér felé.

Newport hasztalan próbált kényelembe helyezkedni az ormótlan Lincoln hátsó ülésén. A kocsit az alkalomra kitakarították, de nem sikerült teljesen eltűntetniük belőle a kormányzati acid partyk nyomait; ott, ahol „békeidőben” szebb keblű honleányok kínálták magukat a középvezetőknek, most lárvaarcú titkosügynök terpeszkedett, és úgy bámult a Szalamandrákra obligát napszemüvege mögül, hogy azok percekig még nyelni is elfelejtettek. A sofőrnek csupán mély tüzű szemei látszottak a kocsi visszapillantó tükrében, az utasülést elfoglaló gorilla a fülébe applikált telefondróttal babrált, és dünnyögve nyugtázta az új utasításokat.

– Sodrós bal Rikers felé. Elkerüljük a torlódást a kivezetőn.

Newport gondolatban kirajzolta maga elé a konvoj útirányát, és ízlelgette a gondolatot, hogy jó időre – ha ugyan nem örökké – számkivetetté vált hazájában. Nem csak itt, hanem mindenütt, a Montauk-foktól az otthon otthonon és a Nagy Almán át L.A.-ig. Olyan abszurdnak tűnt a dolog, hogy át sem látta az összes következményt – csak banális dolgok jutottak az eszébe, olyasfélék, hogy a képe ott függ majd a világ összes Donut-éttermében, nehogy bárhol kiszolgálják, hogy többé nem támaszthat igényt a Kongresszusi Könyvtár épületének hatszázmilliomod részére, és hogy voltaképp a futballhoz sincs köze többé – aztán eszébe jutott Sue-Ellen Long, aki minden megtett mérfölddel (vagy most már kilométer?) távolabb kerül tőle, Faraday, aki a halált várja bátrak földjének egy isten háta mögötti zugában, és fogai olyan hangosan csikordultak össze, hogy a mozdulatait leső ügynökök felrezzentek.

– Mi lesz a geciből, ha bevonják az útlevelét? – kérdezte az elöl ülő.

– Nem t'om.

– Díszpolgár Bagdadban. – A bedrótozott fülű ügynök Newportra vigyorgott. – Bevéstelek, haver. Ide a fejembe. Ha még egyszer összekerülünk...

Roslau aggodalmasan pillantott Newportra, az azonban olyan távol járt, hogy meg sem hallotta az utolsó mondatokat. A Lincoln, előtte-mögötte egy egy rendőrautóval, valahol elől az MC-t szállító limuzinnal, kikerült a manhattani felhőkarcolók árnyékából. Jobb kéz felé ott szürkéllett a szobor, melynek piedesztálján egy másik valóságban a Mester bálványa állt – és Newport a történtek ellenére úgy érezte, nem sikerült az árnyékából kimenekülnie.

– Visszajövök – fordult Roslau felé.

– Tessék?

– Visszajövök – ismételte Newport, aztán latinra váltott, hogy a gorillák ne értsék a szavát. – Visszajövök Japánon, Írországon vagy a sarkkörön át, amint lehet. Önként jelentkezem. Ha elkapnak, megszököm, és folytatom, ahol abbahagytam. A lány. Nem hagyhatjuk a sorsára!

– A nuncius egyértelmű utasítást adott –  feszengett Roslau. – Be kell tartanunk az egyezséget. Mások jönnek helyettünk. Sokan. Megtalálják Faradayt.

– Húsz nap ahhoz sem elég, hogy megmelegedj valahol, és ezt te is tudod –  sziszegte Newport. A megfelelő kifejezést kereste klasszikus szótárában, de csak a kortársban sikerült rálelnie: – A rohadt életbe!

– Tudod – mondta a sofőr anélkül, hogy hátrapillantott volna. – Nem kell elmenned, ha nem akarsz.

Newport és Roslau azonnal, a titkosügynökök némi késéssel rezzentek össze. A váltóautomatika zökkenések nélkül kapcsolt felfelé, a Lincoln hetvenes-százas tempóban feküdt az enyhe ívű kanyarokba. A közelgő kereszteződés táblái – PUHA PADKA, LASSAN HAJTS – összemosódtak Newport szeme előtt.

– Maradhatsz – mondta a sofőr. – Az első pár év után nem is olyan iszonyú, amilyennek az ember gondolná.

Ez ő! Ő –  vert visszhangot Newport koponyájában az orisha kiáltása.

Az elöl ülő ügynök mozdított egyet tömbszerű fején.

– Minek hergeled? Kinek hiányzik egy ilyen...

– Nekem – mondta a sofőr, és jobbjának követhetetlenül gyors mozdulatával két ütést mért rá, ahogy a nagykönyvben írják. A drótozott fülű eszméletlenül bukott előre, ernyedt testének súlyától megfeszült a biztonsági öv. Társa a pisztolya után kapott, Roslau, az engedelmes, csupa ideg Roslau azonban egy balhoroggal nem csak a fegyverétől fosztotta meg, hanem az öntudatától is.

– Főnök, mit...

– Kapaszkodjatok! – kiáltotta a sofőr, és padlóig nyomta a gázpedált.

A Lincoln megugrott, majd' kétszeres túlsúlyával félresöpörte útjából a legközelebbi riadóautót, aztán az elválasztó korlátot szétszaggatva áttért a szembeforgalom sávjaiba. Öngyilkos manővernek tűnt, de aki vezényelte, jól kalkulált a sebességekkel és a távolságokkal; bal tenyerével kormányzott, ahogy befaroltatta a Lincolnt két kétségbeesetten szitáló kamion közé, és nevetett, mikor távolodóban meghallotta a szirénák méltatlankodó farkasvonítását.

– Még nem mondtam, hogy rendben – dünnyögte Newport.

– De gondoltad – felelte a sofőr. – Mindketten ezt gondoltátok. – Hátrafordult ültében, és rájuk mosolygott. Magas homlokú, oromnyi orrú indián volt, ugyanaz, akit Newport a reptér kijáratánál, utóbb a Mester világában, a lerobbant kocsi mellett látott. – És van veletek valaki, aki alig várta, mikor mondjátok már.

– Ki a fene maga? – morogta Roslau. – Ki maga és mit akar tőlünk?

Az indián jobbra húzódott, felkészült rá, hogy a következő elágazásnál végképp elhagyja a sztrádát.

– Benneteket akarlak – mondta. – Vért és mennydörgést és üstdobokat. Igazságot. – Szemei lángoltak a visszapillantó tükrében. – A nevem Cassiel.