ED FISHER

 

PROFUNDIS

 

 

 

ED FISHER

Profundis

Copyright© 1996

Valhalla Holding

Gáspár András regénye

 

ISBN 963 903911 X

első kiadás

 

A borítón Boros Zoltán és

Szikszai Gábor festménye látható

Tipográfia: Szikszói Gábor

 

Minden jog fenntartva,

beleértve az egész vagy

részletek reprodukálásának

jogát!

All right reserved!

 

Szerkesztő: Gáspár András

Műszaki szerkesztő: Zölley Imre

 

A kötetet terjeszti a

TóthÁgos Könyvterjesztő Kft.

(1047 Budapest, Perényi

Zsigmond u. 15.) és a

Valhdla Páholy

Könyvesbolthálózat

(Központ: 1063 Budapest,

Szinyei Merse Pál u.l.)

 

Kiadja a Valhalla Holding Kft.

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője.

Szedés és tördelés: Valhalla DTP.

Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft.

A nyomdai megrendelés törzsszáma:

161143

Felelős vezető: Mike Ferenc

 

 

 

Az utánozhatatlan R.R.-nek,

aki az egyensúly törvénye szerint

Mojo és Cassiel teremtésében segédkezett

 

 

 

 

In Memoriam

Bosznia

Ruanda

Libéria

 

QUIS HOC POTEST VIDERE,

QUIS POTEST PATI

 

 

 

 

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

 

A bölcs bár végül rendjén lát homályt,

Mert nem volt villám-cikázó ajak,

Csöndben nem lép az éjszakába át.

 

A jó, ki hullám-üttön jajt kiált,

Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,

Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

 

A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,

S ím késve eszmél: csupa kín a nap,

Csöndben nem lép az éjszakába át.

 

A zord tudja, bár verje vaksiság,

Hogy lehet meteor-szemű ki vak,

Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.

 

DYLAN THOMAS

Csöndben ne lépj az éjszakába át (részlet);

Nagy László fordítása

 

 

 

PROLÓGUS – FEKETE ÉG

 

 

A  supaik eljövetele előtti negyvenhatodik őszön,

másként a Kegyelem 1476. esztendejében,

az Andolc magasföldjének délkeleti peremén

 

Álmában sem gondolta, hogy így fog véget érni – pedig rövid élete során épp eleget álmodott.

Huarpe lány volt, messze délről, Porkon földjéről hurcolták el a hódító katonái. Apja a harcban esett el, anyját, aki megtagadta, hogy a győztes tartományúr asszonya legyen, elhódították és megfojtották a határt vigyázó istenség, Ampato oltárán. Ez a sors várt volna rá is, ha valamivel korábban születik, de mert a bukáskor alig múlt ötesztendős, álmai pedig felkeltették a huakaszák figyelmét, áldozat helyett hadizsákmány, Kvilakajo templomerődjének lakója lett.

Nem volt könnyű a sorsa, ó, de még mennyire nem! Szitkokkal és korbáccsal szoktatták engedelmességre. Arra nevelték, hogy jeleket keressen az egyetlen tartományban, ahová sem Inti, sem Jupanaki hatalma nem ér el: a fekete égben, ahol a tegnap démonai vigyázzák a holnap titkait.

Tűrt, engedelmeskedett és álmodott. Gyakorta figyelmeztette rabtartóit a közelgő veszedelemre, számos csapástól óvta meg a vidék pásztornépét. Megmenthette volna a tartományurat is, de mikor egy őszi éjjelen zivatar, kőgörgeteg és zuhanó testek képeit látta, hallgatott. Mosolygott, mikor anyja gyilkosa az ősi úton Tiahuanakóba indult, és mosolygott akkor is, mikor futár érkezett halála hírével – tízesztendősen többet aligha tehetett meggyilkolt szeretteiért.

Tizenhárom éves korára huaka lett, szent és érinthetetlen, akár a kuzkói udvar napszűzei. Ha nagynéha megjelent az emberek előtt, csak a legelszántabbak állták sötét szemének pillantását. Szépsége miatt Kauijakának nevezték, és bár anyja, aki éjszakánként vissza-visszatért, más néven szólította, hozzászokott, hogy Kauijakaként éljen, és ha kell, Kauijakaként haljon meg.

Álmaiban tisztán látta a jövőt. Látta, hogy a hódító tollsisakos harcosokat küld érte, akik a hó és az ég határán kígyózó utakon Kuzkóba viszik. Látta a főváros házait és palotáit, hallotta a tömeg moraját, érezte a szertartási füst kesernyés szagát – és látta magát Jupanakit, a szörnyeteget, aki az Ég Fiának neveztette magát, és egy intésével egész nemzetségeket taszított a feledés szakadékába. Látta az inka szemében a vágy villanását. Megborzongatta a bizonyosság, hogy hamarosan minden földi lénynél közelebb kerülhet hozzá, és hogy ha szerencséje kitart, végrehajthatja rajta népe ítéletét. Hogy mi vár rá azután, nem érdekelte. Tudta, a legnagyobb kín is elmúlik egyszer, apja és anyja pedig tárt karokkal fogadja majd a halálfolyó túlpartján.

Várt. Napközben az engedelmes Kauijaka volt, éjszakánként valaki más: a némán síró, izzón gyűlölő Jauli. Kamrája sötétjében hangok szólongatták, és ő válaszolt nekik. Rég megtanulta, mit szeretnek hallani az itteniek. Ismerte vágyaikat és félelmeiket, ismerte bálványaik nevét. Ha beszélnie kellett, eszerint beszélt, ám a maga kedvére kalandozott az istenek idejében. Amit megélt, a szabadság illúziója volt csupán, mégis örömét lelte benne. Elfogadta a létezést, nem félte a holnapot. Bízott a sugallatokban, melyek kijelölték számára a Kuzkóba vezető utat. Hitte, hogy a kőfalak, a fegyveresek megóvják a fekete ég démonaitól – és mindkét hibájáért fájdalommal kellett fizetnie.

A fájdalom okozójával tavaszutó idején álmodott először. Magas homlokú, keskeny ajkú férfi volt; az arcát csúfító hegek miatt eleinte harcosnak vélte, és úgy megrémült tőle, hogy csak később vette észre arannyal kivert övét, bíbor-fekete jautuját és tollas köpönyegét. Rádöbbent, hogy urna-papot lát, főurat, akinek hatalma és gazdagsága az uralkodóéval vetekszik, s félelme borzongó csodálattá változott. Álmai sosem hazudtak; biztosra vette, hogy az ismeretlen fontos szerephez jut majd az életében.

A látomás egész nyáron vele maradt. Volt ideje hozzászokni az urna-pap lángmarta képének grimaszához, kékre festett szemöldöke íveléséhez, a ráncokhoz parancsoláshoz szokott ajkai körül. Csak a pillantásával nem tudott mit kezdeni: a cserszín szemekből hiányzott minden érzés, minden elevenség. Akik ilyen szemekkel néznek a világba, már életükben Kont, a démonok atyját szolgálják – Kauijaka tudta ezt, Jaulit azonban megigézte a férfiból sugárzó fenyegetés, a messzeséget lebíró, állati vonzerő. Könnyűszerrel helyet talált számára bosszútervében: ő lesz, aki magához emeli, aki hozzásegíti, hogy az inka közelébe férkőzzön. Nem szólt, nem üzent, de növekvő türelmetlenséggel várta a találkozás pillanatát; ösztönei azt súgták, ez lesz az ösvény, mely Kuzkóba, az áhított célig vezet.

Ősszel megritkultak az álmok, mintha a férfi másfelé figyelt, távolodott volna. Arca elhalványult, néha már csak a szemei látszottak – azok a könyörtelen szemek, melyek rabul ejtették és fogva tartották Jauli képzeletét. Már nem félt tőlük, ahogyan nem tartott a Négy Égtáj birodalmának isteneitől sem. Az inka tettei gyalázatot hoztak rájuk – a szóbeszéd szerint ezt suttogták még a némának hitt huakák is.

A sós szelek havában, a nagy esők idején megmozdult a föld. A környező völgyekben házak és oltárok omlottak össze, a görgetegek egész nyájakat sodortak el. Sok pásztor a túlvilágra költözött, ám sem ez, sem a közeli Ampato morajlása nem zökkentette ki nyugalmából a lányt. Nem osztozott a hódítók gyászában. Nem voltak a vérei, idegenként élt közöttük – azt sem bánta volna, ha a tűzhegy szelleme valamennyiüket forró hamujába temeti. Miközben a falakon kívül gyászdalok zengtek, ő várt és remélt; várt a lángmarta képű előkelőségre, remélte, hogy az mihamarabb megérkezik, és ha rápillant, felismeri.

Kauijaka alig evett, sokat aludt, és lassanként nővé érett Jauli álmaiban. Az ágyék fájdalma csekélység volt a veszteség korán megismert fájdalmához képest; arca sima és fakó maradt, olyan, akár távoli otthonának sírszobraié. Csia, a holdasszony be-betekintett kamrája ablakán, hideg fényében fürösztötte testét. Ebbe a fényfonálba kapaszkodott, valahányszor arra riadt, hogy börtönének falai remegnek, és az őrök rémülten lapulnak posztjukon. Ampato szája füstöt okádott, a templomerőd lakói alkonyat után jól láthatták torkában a rőt villódzást. A huakaszák visszahúzódtak, hogy szent révületben irgalomért könyörögjenek. Jauli megvetette őket. Övéi úgy tartották, hogy amit az Alkotó elrendelt, mindenképp beteljesül.

A sok imádság mégsem volt hiábavaló: mire a fennsíkra vezető utak ismét járhatóvá váltak, a hegy dühe csillapult. A csúcs körül ismét fehéren örvénylettek a felhők, a föld sem remegett többé, csak a vörös villódzás árulkodott a mélyben lakozó isten hatalmáról. Az urna-pap késlekedett, az álmok elmaradtak – a lány elől mintha óriás kéz takarta volna el a folyvást változó jövőt.

– Élni fog a nép? – kántálta a legvénebb huakasza, aki vörös szemöldökével és párnás arcával udvari kéjnőre emlékeztetett.

– A nép élni fog – felelt rá Kauijaka, és a sokaság, mely a szavát leste, felmorajlott a jó hír hallatán. Meg sem fordult a fejükben, hogy ők maguk akár másnap elpusztulhatnak, de akkor sem bánkódtak volna, ha eszükbe jut: könnyebb munkát, több kását és sört reméltek a halálfolyó túlpartján. Most elégedettnek látszottak, a lány azonban mind nehezebben palástolta szorongását. Álmok nélkül is megsejtette, hogy valami szörnyűség fenyeget. Annyira elmerült balsejtelmeiben, hogy egy holdfordulón át a hírekre sem ügyelt – a férfi érkezése majdhogynem készületlenül érte.

Majdnem.

Egy főrangú személy érkezése persze nem maradhatott teljesen észrevétlen. Bármerre indult, futárok jártak előtte, gyorslábú hírvivők, akik még hangulatáról is beszámoltak azoknak, akik megfizették őket, s csak olyankor hallhattak, ha jó okuk volt rá. Hogy az urna-pap jöttét közeledtének híre mindössze egy nappal előzte meg, valóságos csodának számított, a futár pedig úgy hallgatott, mint aki retteg valamitől. A lány sejtette, mi riasztotta meg – az urna-papok élet és halál urai, minden titkok tudói voltak, akik ellen senki nem vetkezhetett büntetlenül. Kauijakában feltámadt a büszkeség. Lám, jól számított: választottja olyan ember, aki könnyűszerrel földre sújthat, de fel is emelhet bárkit a birodalom lakói közül.

Egész éjjel készülődött, és mire a fennsíkot átszelő út kanyarulatában felbukkant a menet, mosolygott megint. Sosem látszott még ártatlanabbnak, sosem látszott tökéletesebbnek, mint ezen a reggelen. Nézte a nehéz gyaloghintót, melyet hatan hordoztak, nézte a férfit kísérő harcosok színeit. A tollak vörösében, a szíjak feketéjében ott rejlett az álmokban megtapasztalt fenyegetés, ő mégis elégedettséget érzett. Életben maradt, sikerült kijátszania népe ellenségeit – ha az urna-pappal ugyanígy boldogul majd, övéinek akarata hamarosan beteljesül.

Kvillakajo új ura, az inka délkeleti seregtestének parancsnoka maga sietett a jövevény üdvözlésére. Ifjú ember volt, akinek vállára kettős teher – a határ őrizete és Ampato szolgálata – nehezedett, s aki egyik feladatának sem tudott igazán megfelelni. Most huakaszáinak gyűrűjében állt a kapu előtt, és lerítt róla, hogy retteg. Tartott a fővárosból érkező hírektől, Jupanaki haragjától, attól, amit az urna-pap a testével és a lelkével tehet. A birodalom nagyjai békeidőben ritkán vállalkoztak efféle utazásra. Csak olyankor kerekedtek fel, ha komoly okuk volt rá, és rendszerint a Nap Fiának akaratát közvetítették – az akaratot, mely Kuzkótól Piuráig, az eget ostromló csúcsoktól a nyugaton csillámló tengerig ért.

A lány, akinek felvigyázói ezen a reggelen nem mutatkoztak – nyilván a szájtátók seregét gyarapították odalent –, ablakából figyelte a jelenetet. A kékre festett szemöldökű, lángmarta képű férfi felbukkanásakor úgy borzongott, mintha szélroham érte volna: az ösztövér alakból tapinthatóan sugárzott a hatalom. Nyúlványai láthatatlan kígyók módján siklottak végig a falak mentén, beszáguldottak az erődítmény minden zugát. Kauijaka lehunyta a szemét, de így még tisztábban látta őket: a kígyók körülfonták, meg-megérintették az embereket, aztán tovább kutakodtak; egyikük már az ablaknál járt, és merőn bámult a lányra. Kauijaka sikoltani akart, Jauli azonban vasakarattal uralkodott a testén. Kitartott, és nem kellett sokáig várnia, mert a kormányzó mellett álló urna-pap, mint aki álomból ébred, egyszerre felemelte a fejét, és egyenest rá pillantott.

Ez az élmény még az álombélinél is borzongatóbb volt. A kígyó előrelendült, de nem ért a lányhoz: füstként örvénylett körülötte, sötét palásttal övezte alakját. Suttogott valamit, de túl halkan ahhoz, hogy Kauijaka megérthesse. Nem érzett, nem értett semmit, csak azt tudta, hogy megkapta, amit akart: a férfi felfigyelt rá. Hátravetette fejét, és nevetett; biztosra vette, hogy az újabb – az igazi – találkozás sem várat magára soká.

 

 

Egy napot sem kellett várnia: a vörös tolldíszes harcosok már alkonyatkor, a második őrségváltás idején megjelentek kamrája előtt.

Akár a kígyó, ők sem érintették, nem is szóltak hozzá, ahogy az Asszonyok Házából a belső erődbe, onnét a huakaszák szárnyába, a főrangúak szállására vezették. A lány már megfordult itt egyszer: nyolcesztendős korában, az előző kormányzó parancsára kísérték át, hogy kifürkéssze egy sebesült fogoly álmait. Az álmok véresek és zavarosak voltak – Kauijaka azon kapta magát, hogy szánja a foglyot, és azt kívánja, hogy a halál mielőbb szabadítsa meg kínjaitól. Most, hogy megint a kék-fehér minták díszítette falak közt járt, súlyos teherként nehezedett rá az emlék. Újra érezte a sebesült félelmét és fájdalmát, mely saját szorongásával összevegyülve fojtogatta. Valahol a közelben férfihangok kórusa kántált. A levegőben édes illat terjengett, a falak mentén felsorakozott őröket mintha szikrakőből metszették volna. A lány, akinek érzékei élesebben működtek a szokásosnál, rádöbbent, hogy Ampato ismét ébredezik: a padló meg-megremegett, a moraj az isteni szív dobogásának tompa visszhangja volt. Kauijaka közeledett az urna-paphoz, és ahogy a távolság csökkent, úgy erősödött az összetartozás érzése – mintha ők ketten világéletükben csak egymásért léteztek volna. A benyomás valószínűtlennek rémlett, de az álombéli találkozások fényében valahogy sorsszerűnek is; a lány nem kételkedett benne, hogy mindez az istenek akarata szerint való.

Az uma-pap termeinek bejáratát vigyázó harcosok egyenesen előre bámultak, szembogarukban fáklyák visszfénye táncolt. Az érkezők megtorpantak, a közönségeseket a főrangútól elválasztó függöny fonatai meg-meglebbentek az enyhe léghuzatban.

– Menj – intett Kauijakának egy tiszt, akinek mellkasát forradások hússzín hálója szabdalta. – A tiszteletreméltó Ajar vár rád.

A lány csak ámult, mikor rádöbbent, hogy az urna-pap neve a hóditók nyelvén élőt, elevent jelent; ha a férfira gondolt, még mindig a hideg, cserszín szemeket látta maga előtt. Bár minden mozdulat nehezére esett, baljával félrehúzta a függönyt, és folytatta útját. Félhomályos zugot, afféle kígyóvermet várt – és pillanatokra elvakította a szoba közepén lobogó tűz fénye. Megrázta fejét, s mire könnyei felszáradtak, Ajart pillantotta meg maga előtt. A nagytiszteletű ugyanazt a tollas köpönyeget viselte, mint álmaiban, orra éppoly horgas, tekintete éppoly átható volt, amilyennek érkezésekor látta. Magas volt, de nem erőteljes; hatalmát – vagy ami annak látszott – felépítése helyett lényének köszönhette. A lány az arca bal felét csúfító feketeségre meredt – épp ilyennek képzelte egy haragvó démon keze nyomát.

– Hívtál – szólt a férfi azon a nyelven, melyet számos déli nemzetség – köztük a huarpe – beszélt. Cserszín szemei a lány tekintetét keresték, s mikor ráakadtak, többé nem eresztették. – Hívtál, és én eljöttem érted.

Kauijaka – és benne Jauli – megdermedt: elnémította, tehetetlenségre kárhoztatta a döbbenet. Kész tervei halomra dőltek, mintha az urna-pap láthatatlan kígyói verték volna béklyóba akaratát. Tudta, hogy gyűlölnie kellene ezt az embert mindazért, amit népe az övével művelt, és ráébredt, hogy nem lesz képes gyűlölni soha. Tudta, mit jelentene számára, ha a rabjává tehetné, ám elég eszes volt ahhoz, hogy átlássa, máris veszített, s csak a szolgája lehet.

– Miért? – suttogta, mihelyt lélegyethez jutott. – Hogyan...?

– Az álmaidat kérdezd, hogyan – mondta a férfi. Nem lépett hátrébb, de nem is érintette a lányt. Kauijaka az ablakon bekúszó kígyóra, a sötét örvénylésre gondolt. Ráébredt, hogy az urna-pap félelmes erőknek parancsol, melyek minden valaha élt és majdan születő ember fölé emelik. Az ámulat elnyomta csalódottságát, a félelem azonban tovább pislákolt benne; megsejtette, hogy e percben nagyon közel áll a halálhoz. Térdet hajtott Ajar előtt, és megremegett, mikor magán érezte a keze érintését.

– Rendelkezz velem – suttogta, ahogy a győzők tanították. Főhajtásra nem futotta az erejéből, tekintete még mindig a cserszín szempár rabja volt. Úgy tetszett, az urna-pap lelke legmélyébe tekint, és kedvére válogat féltve őrzött titkai közt.

– Rendelkezem veled – mondta végül –, sőt, többet is teszek: megmentem az életedet. – Elfordult, a füst nélkül égő tűz felé indult, onnét pillantott vissza a lányra. – Gondolkodj és beszélj, porkoni Jauli: elfogadod-e ellenségedtől ezt a kegyet?

A lány, aki esztendőkön át Kauijakaként élt, szóra képtelenül meredt rá; titkaival együtt mintha minden más is porrá omlott volna benne.

– Amikor először hallottalak – folytatta Ajar –, a hangod távoli volt és erőtlen. Épp hogy megszülettél; féltem, hogy Porkon bukásával, mint annyi más érték, semmivé leszel te is. – Elmosolyodott, szemei üregekként sötétlettek kékre festett szemöldöke alatt. – Inti, a Teremtő azonban másként rendelkezett. Gyűlöletet és erőt kaptál tőle, hogy átvészelj minden megpróbáltatást, és hogy most, a vész idején visszatalálj hozzám.

– Hozzád, uram? – lehelte a lány.

– Az egyetlenhez, aki mellett önmagad lehetsz. Az egyetlenhez, aki értelmet adhat a létezésednek. – Az urna-pap a tűzbe bámult, szeme sem rezdült a távoli moraj hallatán. – Ampato szólít, Jauli. Rabtartóid már meghallották a szavát. Engesztelő szertartásra készülnek. Vért ajánlanak a hegy istenének az életükért cserébe – a te véredet. Ezért jöttem el. Megajándékozlak az életeddel, és csak a hűségedet kérem cserébe.

A lány túl kába volt ahhoz, hogy megbénítsa a rémület. Voltaképp nem várt mást a templomerőd lakóitól. A nekik tett szolgálatokért bőséggel és békességgel, türelemmel és rajongással fizettek csupa olyasmivel, amiben rabszolgáknak sosem lehet részük. Nem kételkedett benne, hogy ritka kincsként becsülik, és hogy épp értéke miatt esett rá a választás: Ampato hatalmas isten, nem éri be közönséges áldozattal. A huakaszák nyilván azt remélik, nem ismeri fel benne az idegent, örömét leli kiömlő vérében, és megenyhül a helybéliek iránt.

– Mikor...? – firtatta. Tudta, hogy minden pillanattal közelebb sodródik ehhez a különös és félelmetes emberhez, de tudta azt is, hogy a maga erejéből képtelen ellenállni neki.

– Hamarosan – felelte Ajar. – Legkésőbb Csia újjászületésének ünnepén. Elhódítanak, megfojtanak, azután a mélybe taszítanak a hegy gerincéről, hogy uruk az idők végezetéig gyönyörködhessen csontjaidban. Sietnünk kell. Tetteimért nem tartozom számadással senkinek, de itt is, Tiahuanakóban is akadnak olyanok, akik ellenem fordulnak majd. Kuzkóba megyünk. – Felpillantott, és várt a folytatással; talán olvasni akart a lány gondolataiban. – Igen, ha elfogadod az ajánlatomat, eljuthatsz a fővárosba, megláthatod az inkát – sőt, arról is teszek, hogy a közelébe kerülhess. A közvetlen közelébe.

A lány nem mozdult. Forgott vele a világ.

– A Nap Fia... az ellenséged?

– A Nap Fia porban kúszó féreg – válaszolt a férfi. – A hódítás megszállottja, aki sebezhetetlennek hiszi magát, pedig egy kiéhezett sakál is erősebb nála. Rászolgált a bukásra – meglehet, Inti épp azért tartott meg, hogy végrehajthasd rajta néped ítéletét. Válaszolj hát, Kauijaka: elfogadod-e az az életet a kezemből, visszaveszed-e a Jauli nevet?

A lány igyekezett erőt venni magán. Homloka tüzelt, torkában összetorlódtak a szavak.

– Mit kívánsz tőlem? – nyögte ki végül.

Ajar megint mosolygott. Örömtelen mosoly volt ez, szeme egy szikrányival sem lett tőle elevenebb.

– Hogy megtedd, amire a véred kötelez – mondta. – Hogy használd ki az alkalmat, és vágd át Jupanaki torkát.

– Miért?

– Hogy a helyébe léphessek. – A férfi magához intette a lányt. Jauli engedelmeskedett, és összerezzent, ahogy Ajar ujjai a csuklójára fonódtak. A férfi gyengéd erőszakkal húzta közelebb a tűzhöz, de nem nézett rá; úgy rémlett, lenyűgözi a lángok villódzása. – Háború közeleg. Minden eddiginél kegyetlenebb háború, melyben egy bolond keze alatt csak vesztesek lehetünk. Ismered a keletről jött veszedelem történetét?

A lány a fejét rázta; csak most döbbent rá, milyen keveset tud valójában rabtartóiról.

– Valaha rég – kezdte a férfi –, az ősidőkben, emberek érkeztek messze keletről. Kákából fonott, csónak formájú tutajokon jöttek a tengeren át. Óriások voltak – akkorák, hogy a közönséges ember felállva is csak a térdükig ért. Ormótlanok voltak és rémületesek. Otromba volt a fejük, a hajuk világos, a szemük mohó és sötét. Sokan közülük kőnél keményebb gúnyát viseltek, és tudták a módját, hogyan szórjanak villámot az ellenük fenekedőkre. Asszonyokat nem hoztak magukkal. Tanyát vertek a tengerparton egy hegyfok közelében, házakat emeltek, várost alapítottak maguknak. Kutakat ástak: óriási erővel kivájták a sziklákat, egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak, hogy vizet találjanak. A kutak aknáit kővel rakták ki – mondják, nem egy még ma is létezik közülük messze északkeleten. Mikor elkészültek a kutakkal és ciszternákkal, vadászni és zabálni kezdtek. Felfaltak mindent, amit azon a vidéken találtak, roppant hálóikkal temérdek halat fogtak ki a tengerből. Az ország lakói gyűlölték az óriásokat, mert azok őket és asszonyaikat sem kímélték. Hamar megmutatták igazi arcukat: azért jöttek, hogy elfoglalják az országot, és mindörökké uralkodjanak felette. Sok esztendőn át vetkeztek az ország és lakói ellen, akik túl gyengék, túl jámborak voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak velük. Inti, a Teremtő azonban végül megelégelte az óriások bűneit, és akkora büntetést küldött, amekkorát a bűn érdemelt. – Ajar merőn bámult a lányra. A kezét még mindig nem engedte el. – Megdördült az ég, megrázkódott a föld, rettenetes tűzeső hullott a magasból. Tündöklő szellem jelent meg a tűzben, jobbjában hatalmas, lángoló kard. Kíméletlenül lekaszabolta az óriásokat, testüket tűzzel emésztette el. Nem maradt belőlük más, csak csontok és koponyák – így ért véget a veszedelem. Az óriások országát azonban nem perzselte fel Inti, és botorul cselekedett – mert a supaik, akik az alsó világ démonaival szövetkeztek, eljönnek megint, hogy bosszút álljanak e föld minden népén. – Meglepő erővel húzta közelebb a lányt. – Nézz a lángokba, Jauli, ott megláthatod őket!

A lány előrehajolva figyelt, s pár pillanat múlva – talán a nehéz levegő, talán az igyekezet tette – sötét foltokat fedezett fel a tűzben. A foltok csakhamar alakokká váltak: pokolbéli démonokká, akiknek állatfejét bozontos sörény, embertestét fénylő érc borította. A démonok tomboltak; ordításukba, villámaik morajába az egész világ beleremegett. A lány megrogyó falakat, őrjöngve küzdő, hulló, menekülő harcosokat látott, aztán egy fához szegezett óriást, akinek kezét-lábát szegekkel ütötték át, fejére – iszonyat! – tüskés ágakból font koszorút húztak. Békés volt az arca, mint azoké a pásztoroké, akit szabad ég alatt ér és öl meg a fagy. Jauli halottnak hitte, de nem volt az: egyszerre megmozdult, és a lányra nyitotta szemét. Szólni akart, szájából azonban szavak helyett sűrű füst tört elő, úgy gomolygott, akár a fellegek a tűzhegy csúcsa felett, és...

agnus dei que tollis peccata mundi

...és a lány hátrahőkölt, olyan lendülettel, hogyha Ajar vissza nem rántja, talán hanyatt is zuhan.

– Láttad őket? – érdeklődött a férfi. – Láttad a fegyvereiket? A halványukat?

Jauli minden ízében reszketve intett igent. Képtelen volt akár egy szót is kiejteni.

– Eljönnek – folytatta az urna-pap. – Roppant csónakokon szelik át a tengert, de hozzánk az ősi utakon át érkeznek. Mennydörgést hoznak, hazugságot és halált – ezért kell Jupanakinak mihamarabb eltűnnie. Inti ereje kiveszett belőle, nincs mit átadnia utódainak. Fiai gyengék lesznek és pártoskodók, képtelenek arra, hogy a démonokat megfékezzék. A birodalmat nem védheti meg más, csak én.

– Hogyan? – jajdult fel a lány. – Hogyan szállhatsz szembe... az ő viharukkal?

Ajar tekintete rezzenetlen maradt.

– A Teremtő titkait őrzöm, és mire a supaik a hegyek közé érnek, még hatalmasabb leszek. Ismerem a szavakat, melyek álmot és sugallatot, tudást és feledést hoznak – a te segítségeddel megismerhetem a gyógyítás és a pusztítás igéit is. Jöjj velem, Porkon szülötte! Állj mellém, hogy hasznosat tehess a tieidért; maga a Teremtő kívánja, hogy bosszúdat beteljesítsd!

A lány levegő után kapkodott; a füstölőszerek illata, a tűz melege, a férfi akaratának kígyója fojtogatta.

– Miért...? – firtatta. – Miért érzem magam ilyen közel hozzád?

Ajar mosolygott, lángmarta arca fenséges és baljós volt a folyvást változó fényben.

– Mert a kiválasztottak közé tartozol – felelte –, akárcsak én.

 

 

Csia arca telten ragyogott az égen, mikor a menet maga mögött hagyta a templomerődöt. A gyaloghintót tíz harcos kísérte, a többi északnyugatnak indult, hogy biztosítsa a Kuzkóba vezető utat. A lány gyanította, hogy egy füst alatt elnémítják a közeli állomások futárait is – bár alig három napja ismerte a férfit, annyit máris tudott róla, hogy semmit nem szeret a véletlenre bízni.

Ajar sokat beszélt közös titkukról az együtt töltött idő alatt. Beszámolt ifjúkora álmairól, melyekben először látta a tengeren át érkező hódítókat. Elmondta, milyen feladatra szánta őt Inti, miféle szertartásoknak köszönheti hatalmát, s hogy miféle rítusokat kell elvégeznie, hogy erejét tovább növelhesse. Elárulta, hogy százkét telet látott már; mint oly sok minden, ez is hihetetlennek tűnt, Jaulinak azonban nem volt oka kételkedni a szavában. A férfi huaka volt, akinek szájával istenek szóltak. A Négy Égtáj Birodalmának istenei, a csimuk, az araukánok és a csibcsák istenei, mindazok, akik e földet és lakóit vigyázták. Ismerte az összes történetet, még az erdei népek és a kormoránhalászok regéit is: egy élet kevés ahhoz, hogy az ember ennyi bölcsességre tegyen szert.

Olykor – főként alvás közben – a férfi csakugyan vénnek látszott. Ajka remegett, melléből ismeretlen nyelvű kiáltások szakadtak ki, és Jauli megértette, hogy ilyenkor múltjának emészthetetlen darabjait öklendezi fel. Virrasztott és figyelt, de Ajar nem árult el olyasmit, amit napközben titkolni szándékozott. Álmait kígyók serege vigyázta, és a lány, noha útitársa és szövetségese volt, óvakodott próbára tenni elszántságukat.

Az indulás előtti utolsó éjjelen felkínálkozott Ajarnak. Maga sem tudta, mi késztette rá – talán a remény, hogy ezen a módon még közelebb kerülhet hozzá. Félt, hogy mindaz, amit hallott, ámításnak bizonyul, hogy kábán és tehetetlenül kell meghalnia a huakaszák kezei közt – a gondolat most minden korábbinál nagyobb rémülettel töltötte el. Élni akart. Már nem csak azért, hogy bosszút állhasson a hódítón, hanem azért is, hogy támogathassa a férfit, akinek négy lábon vágtató, pokoltüzet okádó démonokkal kell megküzdenie. Bátorítást várt az öleléstől, de gyengéd érintések helyett csak gyengéd szavakban volt része. „Érintetlennek kell maradnod, hogy a hasznomra lehess”  így mondta Ajar. Azzal nyugtatta a lányt, hogy a supaik még messze járnak, és tulajdon köpenyével takarta be, mikor vacogni látta.

Aztán felkerekedtek, és ölelésről szó sem esett többé.

Jauli, aki a templomerőd falai közt Kauijakaként élt, enélkül is élvezte persze az utazást. Lassan haladtak, a gyaloghintó hordozói mintha a hegyóriások árnyékával küszködtek volna, a levegő azonban hűvös és tiszta volt, az ég kékje határtalan. A lány kacagott, mikor az ősi út kanyarulatából visszanézett Kvilakajóra, aztán egy kondor röptét kezdte kísérni tekintetével, és arra gondolt, hogy ennél szabadabb már csak a halálfolyó túlpartján lehet.

A túlpart azonban távolinak rémlett, éppoly távolinak, mint a fennsík északnyugati kijáratát vigyázó Ampato orma. A menet széles ívben kerülte meg az istenség fészkét, és mind feljebb kapaszkodott. Az út mintha máris a felhők közt vezetett volna; a férfiak zihálása, a málhások berzenkedése neszezéssé tompult, a kiáltások cseréproppanásoknak rémlettek a ritkás levegőben. A talaj időről időre megvonaglott, egy éjjelen hó helyett pernye szállingózott a táborhelyre, a lényegen azonban ez sem változtatott: Jauli élt, és felkészült a szolgálatra Ajar oldalán.

A kövezett útról az ötödik napon tértek le, de a lány csak a következő hajnalon döbbent rá, merre tartanak.

Hírből ismerte csak a tűzhegy délnyugati lejtőjét, melyet a hagyomány szerint beszélő huakák vigyáztak, és ahol az ősidőkben – Guamanszuri eljövetele előtt – különös szertartásokat végeztek az emberek. A határvidék népe sosem merészkedett idáig: rettegték Kont és Uathiakurit, a forróság meg a fagy démonait, akik otthagyták nyomukat a gleccser havában, s gyors halállal fenyegették az óvatlanokat. Az Ampato szájához vezető kaptató hatalmas pumaállkapocs volt, sziklaagyarakkal tűzdelt peremén egyetlen ösvény kanyargóit – az álmából riadó Jauli ezt az ösvényt pillantotta meg a hatodik nap reggelén.

Ne félj, mormolta Ajar, miközben a lány hajfonataival játszadozott. Kvilakajo ura, az a lámaszemű senki harcosokat küldött a nyomunkba, de az enyéim elintézik őket, mielőtt bajt kevernének. Kitérőt teszünk, nehogy összeakadjunk a túlélőkkel, és ha már így alakult, elvégezzük az első szertartást is.

Jauli kidörzsölte az álmot a szeméből, és azt tudakolta, mi a teendője. Emlékezett a férfi elbeszélésére a rítusokról, melyek meghosszabbítják az életet, a tisztánlátás, a meggyőzés, vagy épp a félelemkeltés képességével ruházzák fel a Teremtő kegyeltjeit, de nem remélte, hogy ilyen hamar a csodák részesévé válhat. Meg-megborzongott a függönyöket lebegtető szélben, és hálásan vette át a tömlőt Ajar kezéből. Kortyolt az italból, és a forróság, mint rendesen, ezúttal is átjárta tagjait. Visszafojtotta lélegzetét, rámosolygott a férfira, akinek hűséget fogadott – s a cserszín szemekben korábban nem tapasztalt elégedettséget vélt felfedezni.

Jól van, mondta Ajar, és megszorította a kezét. Most pihenj; idejében megtudod majd, mit kell tenned.

A lány pihent. Feje lekókadt a mozgás lassú ütemére, arca előtt megritkultak a párafelhők. Aludt és álmodott: a fához szegezett óriás arcát látta, a szelíd, égkék szemeket, és újra hallotta az ismeretlen nyelv szavait:

agnus dei que tollis peccata mundi

miserere

miserere nobis

Mennydörgésre riadt, és mozdult, hogy felemelkedjék – azaz csak próbált megmozdulni. Feje zúgott, tagjait ólomsúly húzta. Tehetetlenül meredt maga elé, és hasztalan erőlködött, nem sikerült az ablak felé fordulnia.

Megfagytam, gondolta, és kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. A gyaloghintó miféléről Ajar meredt rá, és mintha elégedetten szemlélte volna vergődését.

Hamarosan megtudod, mit tehetsz értem, mondta halkan, hangja mégis fenyegetőbbnek rémlett az Ampato távoli morajánál. Előrehajolt, a lány fogai közé erőltette a tömlőt, és Jaulinak, ha akarta, ha nem, nyelnie kellett a maró szagú italt, mely lobot vetett a gyomrában, és tovább higította vérét. Az urna-pap mosolygott, de nem ivott; azt sem bánta, hogy arcát vörösre csípi a gerinc felett süvítő szél.

A menet most gyorsabban haladt – talán azért, mert kimerült hordozóinak immár a harcosok is segédkeztek. A málhásokat két fegyveres őrizetére bízva hátrahagyták, így sikerült késő délutánra a gleccser fölé nyúló sziklapadig jutniuk. A roppant kődarab fekete volt, akár azok a csontok, melyeket napokon át emészt a tűz – ám akik ezt a tüzet szították, nem napokban, nem is esztendőkben számoltak, és aligha voltak emberek. Jauli a gyaloghintó függönyének résén át hófoltokra és vércseppekre látott: Ajar kíméletlen tempót diktált övéinek, az emberek vállát-tenyerét felsebezték a tartórudak. Mikor a súlyos alkotmány megállapodott, a lány magatehetetlenül zuhant előre – a férfinak kellett felemelnie a fejét, hogy lélegzethez jusson.

Sietnünk kell, sziszegte az urna-pap, akin mind jobban elhatalmasodott valamiféle érthetetlen szenvedély. Segítek, hogy talpra állhass; mellettem a helyed, mikor megnyílik a fekete ég...!

A fekete ég.

Jauli tudatában felrémlett valami a démonok lakhelyéről, ahol Tauapaka szolgái várnak a visszatérésre, de túl kába volt ahhoz, hogy megrémüljön. Ami történt, különös módon helyénvalónak látszott. Tudta, hogy Ajar az Istenek Könnyét keverte italába – épp elégszer látta hatását az áldozatra kiszemelt embereken. A párlat, melyet a huakaszák a legszigorúbb titoktartás mellett készítenek, elűzi a kétségeket, lehetővé teszi, hogy a halálba menő megbékéljen sorsával. Akik megízlelik, egyetlen zokszót sem ejtenek, sőt, talán kívánják is osztályrészüket, a pusztulást. Az övé vajon milyen célt szolgál majd? Miért ragadta el a férfi a templomerődből, és miért siet így, hogy a vérét vegye?

Nem érzett sem fájdalmat, sem félelmet, ahogy Ajar a hóna alá nyúlt, és kivonszolta a szabad levegőre. Izmai alig engedelmeskedtek, csíkos ruhája a havat seperte, míg a férfi a sziklaperem felé iparkodott vele. A harcosok iszonyodva hátráltak, egyikük megbotlott, éles kiáltással a mélybe zuhant, de utána sem nézett senki. A hold magasan állt, a csúcsok felett kondor körözött, talán ugyanaz, amelyet a lány az ősi út felett látott, talán egy másik, tollai ezüstösen villantak, aztán elsötétültek... és ugyanebben a pillanatban elsötétült Csia ábrázata is.

Félhomály borult a világra.

Ahogy a férfi eleresztette, Jauli térdre hullott, és úgy maradt meggömyedten: annyi ereje sem maradt, hogy a fejét oldalra billentse. Szeme sarkából látta, hogy Ajar fegyvert emel rá; buzogányt, melynek feje éppoly fekete, mint a havon átsejlő sziklapad. Látta, hogy a buzogány rézsűt felfelé lendül a sötét ég hátterén, és elfogta a keserűség, hogy utazásának így kell véget érnie.

Halványan érzékelte, hogy az urna-pap harcosai rikoltoznak, és lefelé, az ösvény irányába mutogatnak. A zajok, mozdulatok azonban már értelmüket veszítették: amit látott-hallott, szertartási táncra emlékeztette, a szertartásról Ampatóra kellett gondolnia, és mert lélekben már a földmélyi istenség színe előtt állt, össze sem rezzent a közeli, éles dörej hallatán. Ajar koponyáját láthatatlan erő zúzta szét, Jauli arcára, kezére vércseppek és csontszilánkok záporoztak. Kiáltás harsant, a csúcsok sokszorosan visszhangozták a lehetetten düh bömböléset, a holt kéz lendületét azonban már semmi nem fékezhette meg.

A buzogány lecsapott a lány fejére.

Valami villant.

Valami széttört.

Valami véget ért.

Jauli vak volt és süket. Forróságot érzett, de nem a testében; egész univerzuma mohón felcsapó lángokba veszett. Az égbolt szilánkokra hullt, a valóság romjain sakálokként üvöltöttek Kon démonai. A lány ráébredt, hogy zuhan, és fellélegzett, ahogy valami hűvös fehérség magába fogadta – lehetett volna a derékalja is, maga az ütés pedig lehetett volna sokkal keményebb, fájdalmasabb. Azon kapta magát, hogy újra lát és érez. Fegyvereseket látott, sárgára-zöldre mázolt képű, bőrbe öltözött férfiakat, akik birokra keltek az urna-pap harcosaival, és sorra végeztek velük. Egy alakot látott, aki a sziklapárkány magasából tekintett le rá, azután ugrott, és egy pillanattal később már mellette térdelt a gleccser véres havában. A legkülönösebb ember volt, akivel Jauli valaha találkozott: világos bőrű, világos szemű, sötét szakállú – meglehet, a fához szegezett óriás népéből való. Oldalán hosszú kés jobbjában embermagas, különös szerszám, olyan, akár... de a lány többé nem boldogult a valóság dolgaival.

Mozdulatlanul hevert a hátán, hideg keze a férfi füstös tenyerében.

– Agnus Dei que tollis peccata mundi – mormolta a jövevény –, miserere nobis...! – Szemügyre vette Jaulit, tanácstalanul pillantott körül, majd közelebb hajolt hozzá. –  Ne félj – szólt a birodalom nyelvén, melynek szavai úgy csikorogtak a szájában, akár fogak közt a homok. – Most nagyon erősnek kell lenned. Ha menned kell, kövesd a fényt; a fényben nem eshet bántódásod!

A lány válaszolni akart, ám erejéből csak elhaló hörgésre futotta. Érezte, hogy valahol messze – vagy talán nagyon is közel – roppant hullám ágaskodik fel, hogy magával ragadja. Érezte az idegen ujjainak melegét, érezte a férfi hajából, öltözékéből áradó kesernyés szagot, mely Porkon hőforrásaira emlékeztette, azután nem érzett többé semmit: a hullám megérkezett. A rászakadó homályban visszhangot vert a rekedt suttogás, a hang, mely a maga módján éppoly ismerős volt számára, mint valaha Ajaré:

– Kövesd! Kövesd a fényt!

Jauli maga mögött hagyta hóban heverő testét, a térdeplő alakot, a sziklaplatót és a világot. Szeme előtt kondorszárnyak ezüstje villant, majd beleveszett a szférákon túli, csendes szürkeségbe. És ettől fogva csak a szürkeség létezett, melyben eggyé vált a magasság és a mélység, a tegnap, a ma és a holnap. A lány megérezte, hogy nincs egyedül, ám ez a felismerés nem jelentett könnyebbséget számára – éppúgy nem érinthette sorstársait, ahogy azok, a határtalanságban bolyongó idegen lelkek sem háborgathatták őt. Az emelkedésből lebegés lett, a lebegésből teljes mozdulatlanság, mely – így rémlett legalábbis – egy örökkévalóságon át tartott.

Azután valahol oldalt fényesség támadt, alkonyi ragyogás, mely mintha őt szólította volna. A világos szemű idegen szavaira gondolt, és csak ennyi kellett, hogy sodródni kezdjen a derengés felé, ahol – ebben most már egészen bizonyos volt – vigasz és szeretet várja.

Kövesd a fényt!

Mindent megtett, hogy engedelmeskedjék, ám egyszerre megérzett... nem, megpillantott valakit maga mellett. Egy fiatal férfit, akinek szoborszerű teste ellenállhatatlanul vonzotta tekintetét, és akiről hirtelen teljes bizonyossággal tudta, hogy csakis Kon, a démonok fejedelme lehet. Kon, aki egykor az egész világ, az elevenek és a holtak ura volt, mosolygott Jaulira, és a kezét nyújtotta neki.

– Jöjj velem – szólt csendesen, nem is pillantva az alkonyfényű derengésre. – Az a hely nem neked való.

A lány engedte, hogy megérintse, de nem torpant meg; néhány odavetett szónál többet várt a jelenéstől.

– A világos szemű azt mondta, a fényt kell követnem.

– A kék szemöldökű pedig azt, hogy őt kövesd – emlékeztette Kon. – És lám, hová jutottál? – Ismét megérintette a lányt, részt juttatott neki a teste sugározta forróságból. – A lélek adománya a választás joga – csak a folyók követik örökké a megszabott utat. Ha a világos szeműre hallgatsz, hosszas várakozás után újabb szenvedésekben lesz részed. Én mást, többet kínálok neked.

– A démonok országában?

Kon kacagott, és lassan, állhatatosán közelebb vonta magához a lányt.

– Démonnak látsz? – érdeklődött. – A fintorgó, fekete arcú macskák urának, ahogy a huakaszák tanítják? – Végigsimított Jauli arcán, és mind feljebb szállt vele, a sötétség végtelenbe nyúló örvénye felé. – Nem! Isten vagyok, akit együtt szolgál az ész és a szív. Az én országom a szépek, az erősek birodalma; ha az én utamon jársz, többé nem háborgathat kétely és félelem. – Merőn nézte a lányt. – Emlékszel az óriásokra, ugye? A kék szemöldökű nem hazudott: eljönnek megint, hogy mindent elpusztítsanak, de neked... – megint mosolygott – ...neked sosem kell visszatérned oda.

Jauli, akit megborzongatott az iszonyú emlék, önkéntelenül közelebb húzódott hozzá.

– Sosem kell visszatérned – ismételte Kon, miközben szorosan magához ölelte. – Együtt leszünk, amíg világ a világ. Akarod?

– Akarom – suttogta a lány.

Kon kacagva ragadta magával a homály örvényébe. Mögöttük lassan elhalványult, majd kihunyt az alkonyfény, de a lány többé nem is gondolt rá: a semmi tomboló szelei tovasodorták kétségeit. Erőt merített Kon testének melegéből, a bizonyosságból, hogy együtt átjutnak a halálfolyón – s hogy annyi szenvedés után a szépek és erősek birodalmának lakója lehet.

Remélte, nem kell majd csalódnia abban, amit a túlparton talál.

 

 

ELSŐ STÁCIÓ – RÉSZLEGES FOGYATKOZÁS

 

1

 

 

A Kegyelem 1995. esztendejének, ősszén

valahol Kelet-Afrikában

 

Tad Newport az ágyán fekve haldokolt a kigalii Makasa hotel harmadik emeletén. Szobája ideális hely volt a haldoklásra: kétfelől kiégett lakosztályok határolták, felülről szemfödélként borította a rommá lőtt negyedik szint. Noha az igazi háború mostanság délen tombolt, az emberek pusztulása még mindig köznapi eseménynek számított itt, a külföldiekért pedig – hacsak nem valamelyik kormányt képviselték – a bóklászó kutyák sem üvöltöttek.

Newport, bár zsebében amerikai útlevél lapult, nem rendelkezett diplomáciai védettséggel. A szervezetet, melyhez tartozott, kevesen ismerték a városban, egyesek mégis eleget tudtak róla ahhoz, hogy feltámadjon bennük a gyűlölet. Varázslatuk ősrégi volt, minden kifinomultság nélkül való; a benne sűrűsödő energia alkonyattájt szüremlett át a falakon, felfedezte a szendergő férfit, és támadásba lendült.

Newport a mellére nehezedő nyomásra eszmélt. Nyelt egyet, fanyar gyümölcsízt érzett a nyelvén, és mert a vacsorához csak kávét ivott, azonnal megértette, hogy baj van – nem is akármekkora.

Eleget tudott Afrikáról és varázstudóiról ahhoz, hogy a baj forrását először odabent keresse: nem mozdult, figyelmét testének működésére, a csontok, izmok és idegek bonyolult rendszerére összpontosította, s megdöbbent a változások láttán. Valami a bőre alá férkőzött. Valami a pórusain át a vérébe hatolt, és azon mesterkedett, hogy kioltsa tudatát, elapassza életerejének forrásait.

Newport birokra kelt a mellében szétáradó iszonyattal. Koncentrált, és sikerült megpillantania a dögöt: egy Scutigera ludens árnyéka volt, légies fantommá alázott százlábú, melyet eleven lények szellemi energiája, a húsban és csontokban kötött mana táplált. Ami az eredetiből maradt, nyilván üvegben porosodik egy nyavalyás kontár, egy Lucumi-mágus polcán – Newport maga is látott hasonló üvegeket a Vatikán titkos gyűjteményében.

Továbbra is befelé figyelt, követte támadója útját a véredényeken, szerveken át. Némi vigaszt talált a bizonyosságban, hogy ez a fegyver egy igazi mágiahasználót már tehetetlenségre kárhoztatott, talán el is pusztított volna; a fantom benne nem növekedett, nyilván nem érte be a testében lelt táplálékkal. Newport hatalma jobbára illúziók formájában nyilvánult meg. Közkatonája volt csupán a Hálózatnak, melyet a hozzá hasonlók – félig tréfásan – a Mindenható titkosszolgálatának, az élet jellegű vallások belső elhárításának neveztek.

A Hálózat nem kötődött korokhoz, nemzetekhez, és nem kötődött a létezés megszokott formáihoz sem. Eredete a múlt homályába veszett – Newportnak, aki épp történeti kutatásai révén került kapcsolatba vele, mindössze annyit sikerült több-kevesebb bizonyossággal megállapítania, hogy ügynökei jelen voltak a Földön már a lemúriai civilizáció virágzása idején is, és elkeseredett harcot folytattak a sötét kultuszok, emberáldozó vallások híveivel. Az univerzum transzcendens erőinek árapálya az évezredek során hol megsokszorozta, hol elorozta hatalmukat, céljuk azonban változatlan maradt: fajtájuk érdekeit képviselték a Káosz és a Rend eónok óta dúló küzdelmében.

Newport összerezzent. Tudta, hogy ha ellenáll, csak sietteti a véget – aki a százlábút küldte, alighanem épp erre számít. A dögöt csak késleltetni lehet, megállítani nem. Kutatni és pusztítani fog, fájdalmas sebeket ejt az asztrál- és mentáltesten, felhasználója ellen fordít minden ergnyi energiát, míg a misztikus szikra, amit léleknek neveznek, el nem röppen a porhüvelyből – aztán, és csakis aztán enyészik semmivé, szinte kínálva a helyi orvosoknak, hogy halálokként szívelégtelenséget, agyembóliát vagy heveny alkoholmérgezést állapítsanak meg.

A támadásnak természetesen volt némi haszna is: egyértelmű választ adott a kérdésekre, melyekért a Hálózat emberei érkezésük óta, jó tíz napja hiába feszegettek: léteznek-e új Lucumi-szekták a fekete kontinens háború dúlta szívében, megalapozottak-e az emberáldozatokról szóló híresztelések? Newport kezdettől gyanította, hogy nem vaklármáról van szó – most mégis jobban örült volna egy tévedésnek. A százlábú már a tudata védfalait ostromolta, elhomályosítva harmadik szemét. A fizikai rosszullét semmiségnek rémlett a lélek kínjaihoz képest; a férfi ráébredt, hogy a csendes küzdelem a végéhez közeledik – hogy egyiküknek hamarosan távoznia kell.

Mély lélegzetet vett, és ahogy a Scutigera ismét rohamra indult, végrehajtott egy szükség esetére begyakorolt diszciplínát.

A pattanásig feszült kötelékek tüstént elernyedtek, a szív mind lassabban vert, míg a szikra, mely a polgári életben Tad Newportnak nevezte magát, ki nem szakadt a verítékben úszó test börtönéből.

Az első benyomások vérfagyasztóak voltak. Newport a new hampshire-i telekre gondolt, a száguldozásra a befagyott Seizmore-tó jegén. A páncélnak hitt hártya egy borús februári napon beszakadt alatta, és mire feleszmélt, ijesztő közegben találta magát, mely leginkább Óz Smaragdvárosára emlékeztetett, de sokkal hidegebb, sokkalta fenyegetőbb volt annál. Az ég fakó kupoláját a jég rianások szabdalta síkja váltotta fel, és mikor a tízéves Tad elrugaszkodott, hogy arra távozzon, amerről érkezett, dermesztő falba ütközött a tenyere. Könnyen rajtaveszthetett volna akkor is, akár most – ám ezúttal nem volt kéznél az apja, hogy kötéllel a derekán utána ugorjon, és visszaperelje a halál angyalától. Newport úgy csapongott a mennyezet alatt, akár egy bódult denevér; harmadik szemét – egyetlen megmaradt szemét – bántotta az asztali lámpa fénye. Nem volt tisztában saját kiterjedésével, és mozgása irányát sem mindig sikerült megválasztania. Teste, mely távoztával a százlábú csapdája lett, visszakövetelte a magáét: a léleknek a legtávolabbi sarokba kellett húzódnia vonzása elől.

Várt. Jelenlegi állapotában nem kötötték az anyagi világ törvényei, a sebezhetőség érzése azonban vele maradt – az Európában töltött első évben feszengett így, valahányszor rádöbbent, hogy nyitva felejtette bérelt kocsija ajtaját. Borzongató volt látnia az ágyon heverő alakot, aki spirituális szempontból halott volt, ám a legjobb úton haladt afelé, hogy technikai értelemben is azzá váljon. Emlékezetébe idézte, hogy a következmények nélküli kicsapongás világrekordja nem több tizenkét percnél, hogy azt a mutatványt ellenőrzött körülmények között, a Hálózat katmandui rendházában hajtották végre, és hogy ha már így alakult, helyénvaló hasznos elfoglaltságot keresnie.

Várt még egy szívdobbanásnyit, felmérte a szobát át- meg átszövő energiamezők elhelyezkedését, aztán az ajtó felé indult. Az utolsó pillanatban döbbent rá, hogy a kilincs leküzdhetetlen akadályt jelentett számára, s mert irtózott a gondolattól, hogy a küszöb alatt, netán a kulcslyukon át távozzék, némi tétovázás után a légkondicionáló rácsozata, a bágyadtan lengedező sárga szalagcsokor felé lendült.

Meg kell tudnia, mi történt a többiekkel.

 

 

A Hálózat kelet-afrikai expedícióját – ahogy Rómában emlegették – két ügynök és egy specialista alkotta. Az ügynökök feladata elvben a szakértő munkájának biztosítása volt, a hadban álló ország határát átlépve azonban jobbára közvetítői feladatok vártak rájuk. A közvetítés eszközének a pszichés nyomás, a márkás cigaretta és az amerikai dollár számított – Newport nem épp efféle feladatokra áhítozott a „szabadságon” töltött két esztendőben.

Távozása előtt Szalamandra volt, megbecsült tagja egy brüsszeli asztaltársaságnak, melyet ezoterikus témákban utazó megszállottak alkottak. Kutatási anyagokért cserébe kisebb-nagyobb szolgálatokat tettek a Hálózatnak valamennyiena Föld a mágikus apály századait élte, a varázshasználók nem válogattak az eszközökben, hogy a maguk oldalára állítsák a használható embereket. Használhatónak azok minősültek, akik a gyermekkorból kinőve leszámoltak előítéleteikkel, és képesek voltak feldolgozni a legvalószínűtlenebb igazságokat is. Még kedvezőbb volt a helyzet, ha transzcendens képességekkel bírtak, ám ez nem számított a tagság feltételének: Newport megmaradt kollégái közül csak az ifjú Kurt Roslauban lappangott valami a mana hatalmából. Monsignore-Commandante Scapelli, a Szalamandrák tiszteletbeli elnöke, aki inkább látszott latin szívtiprónak, mint vatikáni mágus-diplomatának, ezért döntött úgy, hogy a specialista védelmét Ruandában ők ketten lássák el; mint mondta, Roslaunak egy tapasztalt és bölcs ember keze alatt kell férfivá érnie.

Newport, aki némiképp megkeseredve tért vissza Európába, nem szállt vitába vele. Személyes véleménye az volt, hogy Roslau sosem fog felnőni – neveltetése bizalmatlanná tette az olyan alakokkal szemben, akik tizenhetedik születésnapjukra BMW-t kapnak ajándékba, német létükre amerikai futballt játszanak, afrikai kiruccanáshoz tropikálöltönyt csomagolnak, és a U2-t világháborús tengeralattjárónak hiszik. Ennek ellenére – netán korábbi énjére, a württenbergi boszorkányvadászra való tekintettel – felelősséget érzett a szőke kraut iránt, aki a maga izgága módján éppoly szeretetreméltó volt, akár egy nyakigláb vizslakölyök. A gondolat, hogy elveszítheti, még testetlen állapotában is zsibbasztónak rémlett: túl sok baráttól kellett búcsút vennie az esztendők során. Noha a Hálózat és ellenfelei, az ördögimádók küzdelme holtponton állt, a világ minden táján történtek olykor véres incidensek. A gyengék, az óvatlanok rendre kihullottak a sorból – Newportot mostanság gyakran kísértette a benyomás, hogy a Mester-hívők új nemzedéke még az előzőnél is agresszívebb és kiszámíthatatlanabb.

Princípiuma villámsebesen cikázott át a hűtőrendszer labirintusán. Valami baj volt a kiterjedésekkel és a perspektívával, de most nem ért rá ilyesmivel vesződni. Minden megtett méterrel biztosabban tudta, hogy az ellenség átfogó támadást intézett ellenük, és hogy két társa segítségre szorul.

A specialista szobáját két kiégett lakosztály választotta el az övétől, Roslau a folyosó túlsó végén, egy eltorlaszolt sikátorra néző lyukban húzta meg magát, az egyetlen olyan helyiségben, ahol rádió működött. Naphosszat harsogtak belőle a hadban álló frakciók felhívásai – ha valamennyi állítás igaz volt, az ország féltucat ideiglenes kormánnyal, öt elnökkel és ugyanennyi felszabadítási fronttal büszkélkedhetett egyidőben. A változatosság okáért néha zenét is sugároztak, főként Piaf-sanzonokat. A felvételek olyan silányak voltak, hogy csakis egy elűzött belga ültetvényes gyűjteményéből származhattak; krakktakk-krakk, aki egyszer hallotta, többé nem felejtette el múltízű sercegésüket. Newport az este folyamán először érezte úgy, hogy mellé szegődött a szerencse: a fém, a cement és beton rétegein át tisztán hallotta a La Vie en Rose dallamát, mely utat mutatott neki, akár egy világítótorony a háborgó tengeren.

Keresztülcikázott egy sötét üregen, azután egy másikon. Halvány fényt látott maga előtt. Valahol odalent lövések csattantak, a Makasa falai tompán visszhangozták egy közeli robbanás dörejét. Newportnak ostoba módon a Csillagok háborúja árokjelenetére kellett gondolnia, ahogy átsuhant egy, a hűtőrendszerbe iktatott szűrő szövedékén. A specialista szobáját nem védték lézerlövegek és energiapajzsok, a behatolás mégis nehezére esett, mintha tudta volna, milyen látvány tárul majd eléje.

Dr. Francois Salongo, a kisangani egyetem hittudományi tanszékének adjunktusa szétvetett karokkal hevert a padlón. Két lövés végzett vele, akár azzal a terepszín ruhás, ősz üstökű helybélivel, aki a vatuszi Nemzeti Hadsereg századosának, az Egységpárt képviselőjének mondta magát. Egy ezrest és két karton Lucky Strike-ot zsebelt be azért, hogy elkísérje a jövevényeket a Ruwenzori vadonjába, ahonnét nemrégiben üzenet érkezett az Angyalvár uraihoz. Egy eddig ismeretlen szekta, melynek vezetője ismerte a Hálózat kollektív memóriájába való bejutás módját, arra figyelmeztetett, hogy a szeptember 25-ei holdfogyatkozás kapcsán újabb emberáldozatok várhatók. MC és társai, akiknek a kongói események óta – közel harminc éve – nem kellett hasonló problémával szembenézniük, pontosítást kértek, majd, hogy hiába vártak újbóli kapcsolatfelvételre, megtették a szükséges lépéseket. Megbízottjaik útja viszonylag sima volt a ruandai fővárosig, és nem okozott különösebb nehézséget a fegyveres frakciókkal való egyezkedés sem. Kiválasztották azt a társaságot, mely az adott pillanatban a legerősebbnek látszott, és alkut kötöttek velük – Newportot pedig, ahogy a falra fröccsent vért, a tiszt és a specialista üveges szemeit nézte, megborzongatta a bizonyosság, hogy e két boldogtalannal a további együttműködés reménye is odaveszett.

Már-már nekilódult, hogy folytassa útját Roslauhoz, mikor a félig nyitott ajtón át lámpafény szélesedő palástja vetült a mennyezetre. Newport lépteket hallott a folyosó felől, egyetlen ember lépteit, aki a neszekből ítélve valamiféle terhet cipelt. Első gondolata az volt, hogy fedezékbe húzódik, aztán észbe kapott, és beérte azzal, hogy feljebb lebegjen; mindaz, ami emberi mivoltából vele maradt, megdermedt az irracionális félelemtől. Tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát; tudta, milyen csekély a valószínűsége, hogy képes lesz megakadályozni a küszöbön álló újabb csapásokat.

A folyosón abbamaradt a neszezés, az ajtót cejgvászon nadrágba bújtatott láb taszította be. Egy átizzadt ingű, simára borotvált fejű bahutu, akinek övében Newport orosz gyártmányú automatát látott, Roslaut vonszolta a szoba közepére. A fiút szemmel láthatóan elkábították, de hogy az ellene intézett támadás anyagi vagy mágikus természetű volt-e, a Szalamandra nem tudta eldönteni. Borzongva figyelte, ahogy a férfi – Salonga és a százados gyilkosa – az ablakhoz lép, és a moszkítóháló szakadását tovább tágítva az utcát kémleli. Az imént kirobbant tűzharc szórványos lövöldözéssé szelídült, a sebesültek jajgatását, a kutyák szűkülését motorzúgás nyomta el. A sarkon túlról újabb dördülések hallatszottak: egy üzemanyagszállító teherautót ért találat nyomán hordók és kannák repültek a levegőbe.

A gyilkos morgott valamit, azután visszatért munkájához. Becsukta és elreteszelte az ajtót, majd Roslauhoz guggolt, és módszeresen leszaggatta róla az inget. Érdeklődését felkeltette a fiatalember nyakában lógó apró kereszt. Méregette egy darabig, azután a lánccal együtt leszakítottaa körös-körül tomboló erőszakhoz viszonyítva már-már kegyes cselekedet volt ez, Newportot azonban rádöbbentette, hogy társának életéből csak percek maradtak. Vissza kellett fognia magát, nehogy a borotvált fejű férfinak rontson; a leírásokból tudta, milyen kellemetlen következményekkel járhat egy ilyen találkozás. Saját testébe nem mert visszatérni: ha a százlábú még „eleven”, másodszor aligha szabadul tőle. Roslau esélyét az anima típusú diszciplínák legnehezebbike jelentette – Newport álmában sem gondolta, hogy e klasszikus eszközt valaha alkalmaznia kell. Energiái lehetővé tették, hogy próbát tegyen vele, a siker valószínűségét azonban nem taksálta többre, mint egy sikeres elfutásét a késsel felfegyverzett O.J. Simpson ellenében. Akár így, akár úgy, meg kellett kísérelnie, mert a borotvált fejű már a villanyt is felkapcsolta, és épp azon volt, hogy az egész küldetés sorsát megpecsételje: whyskyvel öntötte végig a padlót, kártyalapokat szórt szét, majd nekilátott, hogy a hutu tiszt holttestét ülő helyzetbe emelje. Nadrágzsebéből újabb, kisebb kaliberű pisztolyt kotort elő, és markolatát a La Vie en Rose utolsó futamaival egyidőben az ősz ember ujjai közé erőltette. A helyzet primitív mesterkéltsége dühítette Newportot. Biztosra vette, hogy a helybéliek bedőlnek majd a trükknek: az idegenek együtt vedeltek, pókerpartiba bonyolódtak a lelkes hazafival, aki egy vita hevében valamennyiüket pokolra küldte, aztán öngyilkosságot követett el – mindjárt két lövéssel, hogy az eredmény biztosabb legyen. Elképzelte, ahogy a borotvált fejű az ő testét is végigvonszolja a folyosón, golyót ereszt a mellébe, azután elhelyezi a maga kreálta csendéletben – és bánta hogy nincsenek csikorgatható fogai, amelyekkel kifejezhette volna érzéseit.

Az animához megfelelő alanyra volt szükség. Roslau magától értetődő választásnak tűnt, Newport azonban visszarettent a kockázattól: tudta, hogy az esetleges kudarc csak siettetné a fiú végzetét. Saját valójában sem lenne bölcs dolog közelharcba bocsátkoznia a gyilkossal, a kölyök bőrében pedig... Na nem. Másvalakit kell keresnie.

Valakit, akinek nincs vesztenivalója.

A fal felé lódult, és máris odakint, a hirtelen alászállt éjszakában találta magát. A fények vakították, de nem ez volt a legkellemetlenebb – hanem hogy egyszeriben társasága akadt. A harcmezővé vált utcák felett lelkek szárnyaltak, bódultan csapongtak, kétségbeesve köröztek testük maradványai, a szellem romba dőlt templomai körül. Newport döbbenten tapasztalta, milyen fiatalok az áldozatok – legtöbbjük még uniformist sem viselt. Amilyen tanácstalanok voltak életükben, olyan esendőek maradtak halálukban is, csak néhányan találtak utat közülük a magasabb szférákba vezető átjárókig. A többi tétovázott, az asztrálvilág ragadozóinak prédájául esett, vagy némán esdekelt segítségért. Newport, aki semmit nem tehetett értük, kirekesztette őket tudatából: fontosabb dolga volt most. Ösztönei egy golyószaggatta ponyvájú csapatszállító felé vezették, melynek kagylósra repedezett szélvédőjében tűzvörös ragyogás tükröződött. Akik a platón hevertek, „hidegek” voltak, a vezetőfülkében rekedt szerencsétlenek egyike azonban lélegzett még. Arcát friss vér borította, balja erőtlenül tapogatódzott az oldalába fúródott fémrepeszek felé. Newport számára nyilvánvaló volt, hogy itt nincs segítség, és világosan érzékelte azt is, hogy a szellem integritását óvó falak leomlanak: ami a fekete suhancból örökkévaló volt, felkészült már a távozásra.

A Szalamandra nem várta meg az utolsó pillanatot. Gyors kört írt le a haldokló körül, azután alábukott, behatolt az idegen hús börtönébe, és ereje megfeszítésével, némi bizonytalankodás után végrehajtotta pályafutása első animáját.

Bár igazában nem vált a test részévé, fájdalomhullám csapott át rajta. Alattomos fájdalom volt, nem hasonlítható a csonttörés „tiszta” kínjához; egyszerre tudatosult benne, hogy a suhanc jobb lábát gépfegyverlövedék járta át, s hogy egy régebbi sebesülés miatt a gerince sem mozog úgy, ahogy kellene. Kapkodva zárta el a vegetatív funkciókhoz vezető csatornákat, már-már kiadta saját parancsait, ám mielőtt megtehette volna, egy újabb hullámban emlékek zúdultak rá. Érzések, félelmek és szorongások, hangok, szavak, szavak. Francia nyelvű töredékek egy férfi szájából, aki talán az apja volt, de sans facon faképnél hagyta a kövér kurvát, aki a világra hozta; hideg gyűlölet valaki iránt, akitől tanácsot nem, csak fülszaggató pofonokat kapott. Fájdalom, éles-fehér, kés a kézben, de ha használja, lesz más, gépfegyver, kocsi és pénz is. És használja, pedig az ajtóból hárman bámulják, tünés, tünés, vagy a falon verem szét a kibaszott fejeteket! Szapora villanások, aztán sötétség és csend. Az üresség csendje, ahová a könyörgés sem ér el; kaja és benzin kell, nem a lányod, vén buzeráns! Bűz, bűz, döglött kutya a híd lábánál, a szőre olajtól feketéllik, pedig valaha olyan... élő volt, mint... mint...

Mint én magam.

Newport, akár egy harcba induló tank parancsnoka, végre lezárt minden fedélzeti nyílást: a düh és a sötétség odakint rekedt, hogy eleméssze magát sebesült életének fel-felpislákoló lángjaiban. Most már a suhanc szemén át látta a világot, a suhanc bőrén érezte a gyomrához szorult fegyver hidegét. Képe korditszagú verítékben fürdött, a fülkében legyek dongtak, és mikor dühödten feléjük csapott, alkarjában szinte robbant a fájdalom.

Mozdulj már!

Feljebb húzta az ép térdet, elrúgott magától egy tetemet, aztán teljes súlyával a deformált jobboldali ajtónak dőlt – fém csikordult, ahogy a zárszerkezet maradványai engedtek. A suhanc kikászálódott a roncsból, néhány lépést tett a meglágyult aszfalton. Onnét, ahol megtorpant, épp a Makasa hotel homlokzatára látott. A harmadik emeleti ablakok egyikében fény égett – Newport nem tudta megállapítani, az ő szobája-e vagy a néhai Salongo doktoré. Kibiztosította a vállszíján lógó géppisztolyt, és botladozva futásnak eredt.

Első nekirugaszkodásra sarokig jutott, ott azonban olyan émelygés fogta el, hogy meg kellett torpannia. Egyensúlyát vesztve térdre zuhant, és talán arcra is bukik, ha egy koszos pólós, rövidnadrágos „milícista” meg nem támogatja.

– Szarul nézel ki, ember – sziszegte, és Newport az arcán érezte rágógumiszagú lehelletét. – Felejtsd el a tragacsot, és pucoljunk innét!

Választ várt, ám a sors megkímélte Newportot ettől a feladattól: a mellékutcák egyikében torkolattűz lobbant, és a „milicista” vért köhögve zuhant a koszlott plakátokkal teli falnak. A Szalamandra ismét futásra ösztökélte az általa birtokolt testet. Oldala mellett géppuskasorozatok korbácsolták végig a betont. A lövedékekből kijutott a hotelnek is: a zöld neon MAKASA felirat körül fényes szikrák záporoztak.

Newport az emberi teljesítőképesség végső határáig terhelte a testet. Valósággal berobbant az előcsarnokba – azon kevesek, akik nem vonultak a pincébe a lövöldözés hallatán, most kapkodva pótolták a mulasztást. A pult mögött időző conciergé a magasba emelte mindkét kezét, cigarettájának parazsa borotválatlan állára hullt.

– Mentő – préselte ki Newport a haldokló torkán. Maradt annyi lélekjelenléte, hogy franciául is elismételje, mielőtt nekivágott a lépcsőnek. Most már minden fordulóban a falnak kellett támaszkodnia, véres ujj- és tenyémyomokat hagyott maga után. Úgy becsülte, közel jár a katmanduiak rekordjához, de nem volt biztos abban, hogy teljesítménye valaha hitelesítésre kerül – csak remélhette, hogy őrült rohama után lesz hová visszatérnie.

A harmadik emelet folyosójára félhomály borult. A suhanc Newport ajtaja előtt tartotta utolsó pihenőjét, majd előreszegezett fegyverrel tovább vánszorgott. Berúgta a négyes számmal jelzett ajtót, és nagyot, vérfagyasztót kiáltott. A bahutu, aki Roslau aranyórájával babrált, felrezzent, az övébe dugott pisztoly felé kapott, Newport azonban máris tüzelt, és a gyilkos szétszaggatott mellkassal tántorodott az ablak felé. A suhanc beljebb sántikált, és megint lőtt. A borotvált fejű a moszkítóháló és az ablakkeret maradványait magával rántva zuhant a mélybe – nem is kiáltott, ahogy csontjai szétzúzódtak az üvegtörmelékkel teliszórt betonon.

Newport – hogy miért, maga sem tudta – behúzta az ajtót. Hordozója testét csillapíthatatlan görcsök rázták; csak annyi ideje maradt, hogy a fal mellé ereszkedjék, aztán újra menekülőre fogta a dolgot, és lélekként olvadt át a lőporfüsttől sűrű levegőbe. Talán emiatt, talán más okból, de homályosabban látott, mint korábban, két kört kellett tennie, hogy meggyőződjék róla, teste nincs a többieké mellett. Sajátos érzés kerítette hatalmába. A közeg, mely eddig megtűrte, most választást kínált: térj haza, vagy maradj mindörökre.

Newport sietős visszavonulásba kezdett. A porhüvely vonzása ezúttal kedvezett neki, az utolsó métereken már semmivel nem kellett törődnie.

Zuhant, majd azon kapta magát, hogy ismerős nedvesség öleli körül; megérkezett oda, ahol a világnak ebben a korszakában élnie adatott, saját testébe, melyet az univerzum legközönségesebb anyagai alkottak, s mely távollétében sikerrel küzdötte le az elpusztítására kiagyalt varázst.

A szív ismét verni kezdett, a tüdőbe számumsüvöltéssel tódult a levegő. Newport füle zúgott, torka kiszáradt, tagjai sajogtak, mintha kilométereket futott volna; percek kellettek, hogy elegendő erőt gyűjtsön a tudatos mozgáshoz. Felemelte jobbját, úgy bámult az ujjaira, mintha meglepné, hogy sértetlennek látja őket.

– Én – hörögte. – Én...!

Várt még néhány pillanatot, mielőtt próbát tett volna harmadik szemével, s fellélegzett, mikor mindent rendben talált. Csendes diadalt érzett, melytől sem isten, sem ember nem foszthatta meg többé – azután meghallotta a közeledő szirénabömbölést, és megértette, hogy nem várhat tovább.

Átbotladozott a négyesbe, melynek levegőjében még mindig lőporszag érződött. Letérdelt Roslau mellé, kitapintotta a pulzust a nyakán; igyekezett nem észrevenni a falon elmázolt vért, a viaszos arcokban sötétlő, üveges szemeket. Összerezzent, mikor az asztalon felberregett a huru tiszt özönvíz előtti rádiótelefonja – ez megint eszébe juttatta, hogy élnek még emberek a földön, s hogy némelyikük magyarázatot vár majd a történtek után.

Ismét Roslaura koncentrálta figyelmét. Mire sikerült magához térítenie, Piaf már a Rien de Rien mássalhangzóit ropogtatta, a szirénázó mentőkocsi pedig a Makasa hotel főbejárata elé érkezett, fényesen igazolva, hogy az orosz félautomatáknak még az amerikai dollárnál is nagyobb a meggyőző erejük errefelé.

– Főnök... – nyögte a fiú, mihelyt kitisztult a tekintete. – Hol vagyok? Mi a fene ez a...?

– Katasztrófa – Newport felegyenesedett. Bármit megadott volna egy felesleges lepedőért vagy zakóért, de egy vacak törülközője sem akadt, amivel letakarhatta volna a halottakat. Csak most jutott az eszébe, hogy az órájára pillantson – fél óra sem telt el azóta, hogy ők négyen a vacsora végeztével szobáikba vonultak. – Megleptek bennünket, kölyök. Elkapták Salongót és a századost, kis híján téged és engem is. Az üzenet nem túlzott, esetleg csapdának szánták, egyre megy: akció lefújva. Azonnal el kell tűnnünk.

Roslau körülpillantott, aztán megint a Szalamandrára bámult; tekintetén látszott, hogy átlátja a helyzetet.

– De hová...?

Newport fülelt. Az emeleti fordulóban futó léptek dobbantók, egy hordágy tartórúdja nagyot koppant a korlát befelé hajló fáján.

– Minél messzebbre – mormolta, és a kezét nyújtotta a fiú felé. – Ami egyszer megtörtént, megtörténhet újra. Eltűnünk a városból, keresünk egy csendes helyet, és...

– És?

– Kapcsolatba lépünk a Hálózattal. – Newport figyelmét nem kerülte el, milyen súlya van most ennek a szónak. – Az ilyen illusztris társaságban mindig akad valaki, aki eldönti, hogyan tovább.

 

 

2

 

 

A Kegyelem 1995. esztendejének őszén,

valahol Dél-Olaszországban

 

A Hotel D'Quisiani balkonján áltó férfi kemény kötésű volt, majd' száznyolcvan centiméter magas: valóságos óriás övéi között. A farzsebében lapuló útlevél Ruiz Molina névre szólt, de akik ismerték, csak Mojónak nevezték. Mojo mint rontás, gonosz varázslat – és nem azért, mert történetesen fekete szemekkel nézett a világba. Nem a tekintetében, a lényében lakozott a kíméletlenség, mely elriasztotta közeléből a kíváncsiskodókat, mindazokat, akikkel amúgy sem akadt dolga. Akik kitartottak mellette, pontosan tudták, kicsoda és mivel foglalkozik. Néhányuk számára az is nyilvánvaló volt, miféle indítékok vezérlik, arról azonban, hogy Nápolyba érkezett, nem tudott senki. Titoknak számított az is, mit keres a városban – ami azt illeti, nem tudta ő maga sem.

Ruiz Molina baszk volt, a terrorizmus bölcsőjeként emlegetett Vascondagas tartományban látta meg a napvilágot. Földijei bombákkal és automata fegyverekkel, kiáltványokkal és aknamunkával küzdöttek a spanyol kormány ellen – Mojo esztendőkön át töprengett indítékaikon, s végül oda lyukadt ki, hogy egyszerűen képtelenek békében élni. Rádöbbent, hogy a baszkok az emberszabású ragadozók ritka fajtájához tartoznak, és hogy ő maga egyetlen apró, ám annál lényegesebb dologban különbözik tőlük: kölyökkorától fogvájó okra volt szüksége ahhoz, hogy öljön.

Keveset járt iskolába, az olyan elvont fogalmakkal, mint „szabadság”, „büszkeség” és „bosszú2, nemigen tudott mit kezdeni. Elvárta, hogy a neki adott parancsokat megokolják – ez népszerűtlenné tette mind a vele egyivásúak, mind az idősebbek körében. Szülei győzködték egy darabig, aztán elfordultak tőle. Baszkföldnek fanatikusokra, nem moralistákra volt szüksége; Mojo mássága a kezdet kezdetén meghatározta sorsát.

Sihederfővel két ETA-küldetésben vett részt – az első alkalommal egy cadizi csendőrt ölt meg, aki fegyvert emelt rá, másodszorra egy motort kötött el, melytől utóbb, mert egyedi darab volt, alig tudtak megszabadulni. Néhányszor letartóztatták, összeverték, aztán szélnek eresztették: túl ostoba ahhoz, mondogatták, hogy igazán veszedelmes legyen.

Amiből kiviláglik, mennyire nem ismerték őt.

Előbb egy autómosóban, később egy könyvraktárban dolgozott. Amott a kocsikat és az embereket, emitt a könyveket figyelte. Jobban boldogult a könyvekkel, mint a másik kettővel: a könyvek nem büdösítettek az orra alá, és sosem tettek fel ostoba kérdéseket.

A könyvraktárban töltött idő alatt történt, hogy az ETA megbízottai felkeresték, és a régi időkről kezdtek beszélni neki. Fél napba telt, mire kiteregették a kártyáikat: azt várták tőle, hogy megöljön valakit, aki nem ártott neki – valakit, akinek nem tudta a nevét, sőt még az arcát sem látta soha. Nemet mondott, és visszament a könyvei közé.

A maga részéről lezárta az ügyet, az ETA fejeseit azonban más fából faragták: három napra rá új embereket küldtek hozzá, bilbaói jöttmenteket, akiket nem ismert, akik nem ismerték őt, mégis árulónak pocskondiázták, és az életére törtek. Mojo átvágta a torkukat, aztán lelakatolta a raktárát, és északnak, Franciaországba indult a hegyeken át. Az ötödik napon ételt és menedéket kért egy paptól, aki befogadta, majd miután megismerte történetét, arcul köpte és visszaűzte az éjszakai fagyba. Mojo megértette, hogy minderre azért került sor, mert megtagadta, hogy elpusztítson valakit, aki talán különb ember, és minden bizonnyal különb hazafi nála. A történtek jelentőségét jóval később, a sugallatok egyikének hatására ismerte fel – ez volt a pillanat, amikor végérvényesen hátat fordított övéinek.

Sugallat vezette Nápolyba is, melyet nem szeretett, mert halszagú sikátoraival, fakókék egével és ódon köveivel az otthonára emlékeztette. Nem rajongott többé az otthonáért, megtagadta az istenével együtt: igazán nem a Mindenhatón múlt, hogy átvészelte a Pireneusok késő őszi viharait. Mire átlépte a határt, hitehagyottá vált. Ez volt az egyetlen bűn, melyet készséggel beismert volna – ám ezért nem nevezték árulónak, és meggyóntatni sem próbálta többé senki.

Franciaországban új munkát talált: egy temető őrzését bízták rá az Armagnac tartománybéli Cazéresben. Nem voltak kutyái, mint más temetőőröknek, nem tartott puskát, a környék cigányai mégsem ugráltak át többé a kerítésen, hogy összegyűjtsék a friss csokrokat, letördeljék a sárga – meg vörösréz kereszteket – elég volt a rácsok túlfeléről a szemébe nézniük, hogy mindent megértsenek.

Elégedett vagyok magával, mondta a polgármester május ötödikén, miután koszorút helyezett a Grande Armee-emlékműre, mely egy halódó gránátost ábrázolt. Mojo csak bólintott, nem volt mit mondania. Ideje a kelleténél lassabban telt Cazéresben, és hiányoztak a könyvei is. Kikölcsönzött párat a városházáról, de nem túl gyakran – nem szenvedhette, ha kérnie kell.

Ritkán mutatkozott könyvvel a kezében, a riumes-i abbé azonban megláthatta nála valamelyiket, mert egy nyári napon felkereste, elbeszélgetett vele, és a rákövetkező héten – anélkül, hogy Mojónak kérnie kellett volna – új könyveket hozott. Aztán megint és megint; nyár végére Mojo már-már régi munkahelyén érezte magát. A könyvek némelyikét, főként a viharvertebbeket, különösen érdekesnek találta. Ismert dolgokról szóltak, de valahogy másképp, mintha szerzőik más oldalról tekintettek volna egy sor régi igazságra. Amikor Mojo erről kérdezte, az abbé mosolygott, és azzal köszönt el, hogy hamarosan bemutatja egy nálánál tanultabb embernek, aki mindent megválaszol, s minden kétségét eloszlatja majd.

Egy szeptemberi napon, Mojo ritka szabadnapjainak egyikén kocsiba ültek, és északkeletnek mentek, egészen Montaubanig. Az abbé egy múlt századi chateau felhajtóján parkolt le, ahol egyenes derekú, sűrű szemöldökű öregember várt rájuk. Gouzon tábornokként mutatkozott be – ő lett Mojo első barátja francia földön, s ő lett az, aki utóbb a Mester igazságára nyitotta szemét.

Az azóta eltelt tizenkét esztendőben Mojo egész lényével tisztelte és szolgálta a Mestert. A Mester könyörületesebb, igazságosabb volt hozzá a Mindenhatónál, felkentjei gondot fordítottak arra, hogy minden rendelését megokolják. A Mester célt, értelmet adott Mojo életének, hozzásegítette, hogy számkivetett senkiből ismét egy közösség tagjává váljon. Hasznos és megbecsült személlyé, akire – ezt is a sugallatok közölték – fontos szerep vár majd az új rend világában.

Montaubantól Nápolyig már egyenes út vezetett, állomásai közt azonban kevés olyan akadt, amelyre Mojo szívesen emlékezett. A Mester ökle volt, egy a testvériség ítéletvégrehajtói közül, akik a Föld minden zugába eljuttatták az Ő hatalmának üzenetét.

– A harc régóta dúl, és sokáig tart még, Ruiz – magyarázta Gouzon tábornok, aki azon fáradozott, hogy szellemileg is felkészítse Mojót a majdani nagy feladatokra. – Ellenség vesz körül minket; az új világot kevesen, nagyon kevesen fogják meglátni közülünk. A Mester képes rá, hogy meghosszabbítsa a kiválasztottak életét, máskor, ha úgy látja jónak, a régi dicsőség részeseivé teszi őket – hogy melyik adományt szerzed meg, csak rajtad áll...!

Mojo elmosolyodott. Jó szívvel gondolt a tábornokra, aki sosem hazudott neki – őt a tisztánlátáson kívül rendkívüli egyenességgel áldotta meg a Mester. Bízott benne, hogy tanítványa a kiválasztottak közé kerül, és mikor a nagy esemény bekövetkezett, tovább támogatta tanácsaival. Az adomány különleges volt, újabban sok kellemetlenséggel járt, de Gouzon biztosította a fiatalabb férfit, hogy a végeredmény bőven megéri a fáradtságot.

Ruiz Molinának az a megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy testébe fogadhatta a testvériség egy rég elhalt tagjának szellemét. Egy sok évszázada elporladt hősét, aki istápolta és védelmezte a Mester hitét, s akinek talán épp meggyőződése miatt kellett pusztulnia – sorsáról biztosat csak a szertartást végző tisztelendők mondhattak volna, ám őket kötelezte némasági fogadalmuk. A hagyomány úgy kívánta, hogy a befogadó a maga erejéből ismerje meg a befogadottat; hatalmát és befolyását csak így remélhette megsokszorozni és kiteljesíteni. Úgy rendeltetett, hogy az együtt töltött esztendők során eggyé váljanak, s ha idejük kitelik, minden tudásukkal, tapasztalatukkal az utánuk jövőket szolgálják – miután újabb századokig szunnyadtak anyagtalanul valamely titkos szentély kazamatáiban.

Mojo három éve hordozta a lélekcsírát, ám jelenlétének terhét csak az elmúlt másfél esztendőben kezdte megtapasztalni.

Eleinte álmok jöttek – Véres és izgató álmok, egy szenvedélyes férfi életének eltemetett emlékei. Mojo embereket ölt, asszonyokat ölelt, reggelenként nem egyszer ébredt átnedvesedett lepedőn, szégyenét azonban hamar legyűrte a kíváncsiság, s nem folyamodott a tábornok javallotta patikaszerekhez. Az álmok ideje hat hónapig tartott – ez alatt nem tudott meg mást a benne lakozóról, mint hogy pompás kardforgató és mohó szerető volt, akinek bölcsőjét a keresztény középkorban, valahol a Földközi-tenger mellékén ringatták.

Ezután következtek a sugallatok, melyek a legváratlanabb helyzetekben törtek rá, s olykor egészen összezavarták a déja vu érzésével. Ebben a periódusban – Gouzon tanácsára – nem vállalt munkát, minden energiáját benyomásainak rendszerezésére fordította. Egész füzeteket körmölt tele szavakkal, mondat- vagy idézettöredékekkel, melyek közt utóbb ritkán talált két azonos nyelvűt. Annyi azért nyilvánvalóvá vált, hogy a befogadott jártas volt a latin grammatikában, ám franciául, spanyolul, olaszul és törökül hasonló természetességgel írt. Mojo mind gyakrabban lapozgatott történelemkönyveket, ízlelgette a hírességek, hatalmasságok nevét, hátha azok megmozdítanak benne valamit – hiába. A szellem nem látta elérkezettnek az időt, hogy megnyilatkozzék – esetleg újabb tettekre, a kiemelkedettség bizonyítékaira várt.

A legaggasztóbb tünetek '94 tavasza óta jelentkeztek: Mojo vissza-visszatérő késztetést érzett, hogy útra keljen. Az esztendő folyamán végigjárta Portugália, Spanyolország és Franciaország partvidékét, ráadásnak a nagyobb városokat Lisszabontól Avignonig. Céltalanul kóborolt a históriai jelentőségű porfészkek utcáin, többnyire a maga feje után, de az is előfordult, hogy néhány perc vagy óra kiesett az életéből; ilyen alkalmakkor jókora távolságban rezzent fel onnét, ahová igyekezett, és az odavezető út egyetlen lépéséről sem tudott számot adni. A rohamok, ahogy magában nevezte őket, olykor a volán mellett vették elő – így történhetett, hogy bár kocsival érkezett Nápolyba, fogalma sem volt arról, melyik irányból közelített a városhoz, ahogyan arról sem, miért épp a csúf, modernista stílusú Hotel D'Quisianit választotta lakhelyéül. Az utolsó állomás, melyre emlékezett, az Appenninek délnyugati lejtőjére épült Aquila volt, majdnem pontosan egyforma távolságra Rómától és Nápolytól. Ezen az őszön a jelek szerint Itália városai kerültek sorra – Mojo emelt fővel viselte a csapást, s csak azt remélte, hogy a túra nem az Adria túlpartján folytatódik majd.

Ott állt a balkonon, le-lepillantott a Mergellina tetőrengetegére. Tiszta idő volt, turistáknak való, mikor az ember szabad szemmel a Vezúv árnyékában kuporgó falvakig láthat. Tőrre dél Greco, a régi kikötő indigószín sáv volt a horizonton, túlnan már éledeztek a Capo Posilipo fényei. A hold magasan állt az égen, korongja szeplős vénemberarc – Mojo szerette, mert éppúgy értett titkai palástolásához, ahogyan ő. Már napi sétája közben elhatározta, hogy végignézi fogyatkozását, és tószttal köszönti visszatértét; úgy tűnt, ez ellen a benne lakozó-növekvő csírának sincs kifogása.

Diszkrét kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Mojo, aki jó húsz perce várta a szobapincért, visszatért a nappaliba, és a cipője után nézett. Ha tehette, nem viselt sem zoknit, sem lábbelit: használt a magabiztosságának, hogy tíz ujjal kapaszkodhat a földbe. Tartott a botlásoktól, minden botlástól; a Mester szemében az efféle gyengeség már-már véteknek számított.

Ajtót nyitott, rámosolygott a fehér kabátos fickóra – remélte, a mosoly megfelelőképp ellensúlyozza pillantása hidegét. Nem szólt, csak intett, hová kerüljön a jegesvödör. Szeme sarkából követte a pincér útját a kanapé melletti asztalig, aztán vissza; nagyot kortyolt az alkonyi levegőből, és elsimította tenyerében a készen tartott ezerlírást. Idegesítették a köznapi szertartások, de az évek múltával mind jobban boldogult velük. Biccentett, ahogy a macskazabáló a kezét nyújtotta a borravalóért.

A bal kezét.

– Gracias –  szólt rekedten a pincér, de nem ez szólaltatta meg Mojo agyában a vészcsengőket, hanem a kéz.

A fehér kabátos bal kéz, mely nem úgy festett, ahogy festenie kellett volna. A körmök, bár látható igyekezettel sikálták tisztára őket, vaskosak és töredezettek voltak, mintha az ujjak, melyekhez tartoztak, keményebb munkához szoktak volna. A felfelé néző tenyér a maga nyelvén beszélt Mojóhoz, sőt, szinte kiáltott hozzá – üzenete a veszedelem üzenete volt, és még merevebbé tette a baszk amúgy is vérfagyasztó mosolyát.

– Prego –  suttogta. A mozdulatok mintha lelassultak volna; érdeklődve figyelte, ahogy a fickó jobb keze, benne a hangtompítós pisztollyal, előkerül a háta mögül. Holdfény csillant az emelkedő fémcsövön, aztán újra megvillant, ahogy Mojo jobb öklével gyilkos ütést mért a „pincér” gégefőjére. Jelentéktelen szisszenés hallatszott, a kanapé egyik sarkán égett peremű lyuk sötétlett. Mojo sebesen mozgott: maga felé rántotta az ernyedt testet, megszerezte a fegyvert, s terhét pajzsként használva fordult az ajtó felé. Csend. A nappali levegőjében lőporfüst szállongott, a függönyöket rezgető szél idáig sodorta a Mergellina sikátoraiban gyülekező utcakölykök zsivalyát.

Mojo oldalt lépett, és a szőnyegre fektette a tetemet. Olyan volt ebben a pillanatban, akár egy igazi ragadozó: orrlyukai kitágultak, füle a neszeket leste. A szemközti lakosztályban tanyázó úrifiú a kurvájával porolt, a folyosóvégi lift mechanikája csikorogva tiltakozott a városnézésről visszatérők túlsúlya ellen. Mojo kirántotta az asztalkendőt a jegesvödör alól, körültekerte vele pisztolyt markoló jobbját, és az ajtóhoz osont.

– Prego –  ismételte fennhangon, aztán lenyomta a kilincset, és kilépett a folyosóra. Világos inge egészen fehérnek tűnhetett a lámpafényben, mert a pár lépésnyire várakozó másik „pincér” nem emelt rá fegyvert; csak a pillantása tükrözött értetlenséget, ahogy a gyomrába-mellébe csapódó golyók a falhoz vágták. Mojo megállt fölötte, és higgadt precizitással a jobb szemébe lőtt; az asztalkendő csőtorkolat felőli széle kokszként feketéllett, a kézen azonban a leggondosabb szakértői vizsgálat sem mutatott volna ki lőpornyomokat.

Mojo féltérdre ereszkedett újabb áldozata mellett. Megszerezte a második fegyvert a két teli tárral, átkutatta a halott zsebeit, de semmit sem talált bennük. Épp a hangtompítót cserélte ki a még használatlanra, mikor balja felől kivágódott az úrifiú ajtaja, és egy lány viharzott ki rajta. Egyenest Mojóra bámult – az elé táruló látvány úgy megdöbbentette, hogy arcára fagyott a sértett kifejezés.

– Hola – üdvözölte Mojo mély torokhangon, és kiterjesztette rá szellemének hatalmát. A lány nem mozdult, nem sikoltott. Kiengedte tüdejéből a levegőt, elernyesztette izmait, azután lassan, tétován elmosolyodott. Hosszú lába volt és világos, majdnem szürke szeme, csak hajszíne árulkodott déli származásról. Mojónak jó okra, nagyon jó okra lett volna szüksége ahhoz, hogy megölje, és mert a lány sorsa a menekülési terv szempontjából közömbösnek rémlett, úgy döntött, megkíméli az életét. Simított rajta még egyet, hogy felejtsen, mielőtt továbbküldte a lift felé. Egy hosszú séta a belvárosi kirakatok előtt bizonyára jót tesz majd neki – a vakációban úgysem telhet már sok öröme. Megvárta, míg a lány eltűnik, aztán bekopogott az úrifiúhoz.

– Puta! –  köpte a szót a fickó, ahogy nagy lendülettel ajtót nyitott. Legombolt gallérú sportinget viselt, és annyira biztos volt a dolgában, hogy Mojo háromszor is állon vághatta volna, mire átlátta a helyzetet. Szóra nyitotta a száját, aztán a szoba közepéig repült egy gyors könyökütéstől. Keményebbnek bizonyult annál, amilyennek látszott, mert csak a harmadik rúgás után mondott le arról, hogy feltápászkodjék; nyögött egy darabig, aztán elcsendesedett.

Mojo most már sietett. Bevonszolta a folyosóról a második „pincér” testét, aztán visszatért a maga lakosztályába az elsőért. Holmiját hátrahagyta, csak a cipőjét húzta fel; úgy döntött, útiruhának megteszi akármelyik a ficsúr zakói közül. Nem zárta be az ajtót, csak behúzta – amit tenni készült, nem tartozott a zajos tevékenységek közé. A szétdúlt ágy melletti éjjeliszekrényen egy üveg konyakot talált. Egy keveset a nyöszörgő kölyökbe diktált belőle, a többit szétlocsolta a szobában. Friss lepedőt kerített, hogy beborítsa vele a szerelmi csatározás nyomait, első áldozatát a rögtönzött ravatalra lökte, és félbetört díszgyertyákkal rakta körül. A legtöbbet azzal vesződött, hogy megfelelő vágószerszámot kerítsen – a ficsúr nem tartozott azok közé, akik svájci bicskával a zsebükben indulnak világhódító útjukra. Végül talált egy készletet a teakonyhában; a penge alig volt hosszabb egy arasznál, de a babramunkához épp megfelelt. Mojo feltépte a kabátot és az inget halott támadója mellén, és a kés hegyével baljós alakzatot metszett a bőrbe. Ugyanezt az alakzatot, az unalomig ismert pentagrammát mázolta a falra a folyosón megölt fajankó vérével, aztán hátralépett, és komor elégedettséggel szemlélte művét. A szoba épp olyan volt, akár egy olcsó horrorfilm díszlete, akadt benne minden, amit rendőr, firkász és kukkoló látni szeret: mécsfény, áldozat, sátánista elkövető. Napok, hetek telnek el, mire kibányásszák és elemzik a halált okozó golyókat, mire tisztázzák a helyzetet – a ficsúr apjának jogászai addig legalább megdolgoznak a pénzükért. Idővel körözést adnak majd ki bizonyos Manuel F. Jarés ellen, aki a szomszédos lakosztályban szállt meg, ám addigra ő, Mojo – farzsebében a Ruiz Molina névre szóló útlevéllel – már messze jár.

Talán azt is sikerül kiderítenie, mi a fene ez az egész.

– Talán.

Búcsúpillantást vetett az eszméletlen kölyökre, kiemelte a szekrényből a legszürkébb zakót, belecsavarta a pisztolyokat, és lefelé indult.

Senki nem fordult feléje, senki nem állta útját, ahogy a rosszul világított előcsarnokon átvágva a recepciós pulthoz lépett. Leadta a kártyáját, és odaintette az ügyeletes senkiházit, akinek tiszte a garázsban hagyott autók felhozatala volt, és aki széles vigyorral vette át a kulcsot meg a szobapincéren megspórolt ezrest, mielőtt eliramodott.

– Városnézőbe, Signor Jarés? – érdeklődött a lenyalt hajú concierge. –  Persze nem hiába mondják, hogy Nápoly napszállta után a leggyönyörűbb. Ajánlhatok esetleg...?

– Köszönöm – mondta Mojo, és egy olyan ember lépteivel haladt tovább a kijárat felé, mint aki azt sem tudja, mi fán terem a sietség. Időközben csaknem teljesen besötétedett, a hold és az utcalámpák ragyogása azonban elsápasztotta a csillagokat. Mojo nekivágott a lépcsőnek, és mikor a mélygarázsban történt robbanás moraja a füléig jutott, lemeszelt egyet a járda mellett araszoló taxik közül. Önuralma gyengült, düh fojtogatta: majd mindennél jobban szerette Citroenjét, mely sok ezer kilométeren át suhant vele simán és készségesen.

– A kikötőbe – mondta a taxisnak olaszul, aztán hátradőlt a bagótól szagló ülésen. Oldalt és hátul csak most kezdődött a sikoltozás. A magasból tetőcserepek és stukkótöredékek hullottak, a Hotel de Panticelli mélygarázs-gyomra füstöt okádott.

– Mafiosi –  dünnyögte a taxis, akinek arca maszkként sárgállott a visszapillantó tükörben.

Mojo bólintott, noha korántsem volt olyan biztos a dolgában, mint a sofőr. Valami forrót és súlyosat érzett a gyomrában. Talán a félelem volt – sosem időztek eleget együtt ahhoz, hogy kiismerjék egymást. Lejjebb engedte az ablakot, hagyta, hogy arcán végigvágjon a szél. Még mindig dühítette, ami a kocsijával történt.

Csak az vigasztalta, hogy a kikötőben minden második csempész francia pezsgőt árul, és hogy a partról is látni lehet majd a holdfogyatkozást.

 

 

3

 

 

A  fogyatkozás éjjelén, Ruandától északkeletre

 

Miután az egészségügyieket utolsó karton cigarettájukkal és némi készpénzzel az útfélen marasztották, a Hálózat ügynökei a végkimerülésig hajszolták a mentőautót. Hajnalig zötykölődtek a kátyúkkal szabdalt erdei ösvényeken, hogy minél messzebb kerüljenek a fővárostól: tartottak tőle, hogy az Egységpárt fegyveresei, akik mostanra nyilván századosuk nyomára akadtak, helytelen következtetést vonnak le a történtekből. Bűnrészességük bizonyíthatatlan volt, ám Ruanda még békeidőben sem tartozott azok közé az országok közé, ahol szívesen vállalták volna az eljárás kockázatát.

Newport tudta, hogy korábbi szövetségeseik a legjobb esetben gyávának és hitszegőnek tartják őket, ezen a tájon pedig kevesebb is elég a halálos ítélethez. Fontolgatta egy darabig, hogy a tutszi frakciók egyikének védelmét kéri, de mert a történtek után egyetlen helybéliben sem bízhatott, utóbb mégis a visszavonulást választotta. Átengedte a volánt Roslaunak, és igyekezett összeszedni magát – legalább annyira, hogy éteri kapcsolatba léphessen a Létezők valamelyikével.

A Létezők – a Hálózat jelenének beavatottjaia szervezet legnépesebb rétegét alkották. Bár minden valaha élt Létező nyomot hagyott a szervezet kollektív emlékezetében, csupán minden ezrediknek sikerült személyiségét halálakor éteri alapra áthelyeznie. E kiválasztottak (a mágiahasználó zsargon Eltávozottaknak nevezte őket) csak más kiválasztottak előtt mutatkoztak meg – hogy miféle kockázatot jelent a velük való kapcsolatteremtés, kevesen tudták Newportnál jobban. Két esztendeje, a Két Hold-krízis idején rákényszerült, hogy konfluenciába lépjen egyikükkel, és noha célját végül sikerült elérnie, a mai napig megborzongatta az emlék. Az efféle mutatványokhoz rendkívüli önuralomra, kivételes adottságú elmére volt szükség – a segélykéréshez megtette némi összpontosítás is.

A futómű vibrálása, a kocsiszekrény dülöngélése közepette a Szalamandra lassanként függetlenítette magát a külvilág neszeitől. Alámerült a kozmikus fehér zaj örvényébe, az átmeneti stációba, ahonnét az Örökkévalóság minden pillanatához vezetett járható út. Szelleme maradék erejét a hívásra összpontosította, és kisugározta a sokszorosan görbült tér egy pontja felé, azután várt. Várta, hogy a Mare Aeternum hajósai, a Hálózat Közbenjárói felfogják, szavakká alakítva továbbítsák kérését, s hogy a messzeségből ugyanezen csatornákon át válasz érkezzen. Lassan sodródott a szubjektív időt jelképező X-tengely mentén a jövő felé – a holnapba, mely minden szívdobbanással bizonytalanabbnak rémlett.

Csend.

Homály, mintha valamely mágikus hurrikán minden fényt kioltott volna a Nagy Folyam partjain. Newport viszkető ürességet érzett, s egyszerre torkon ragadta a bizonyosság, hogy hiába vár. Megértette, hogy hívása sosem ért célhoz, esetleg nem volt hová megérkeznie: a közeg, melyet Hálózatnak ismert, visszhangtalanul nyelte el. Kétségbeesésében síkot váltott, harmadik szeme az Érinthetetlenek, a legvénebb Létezők fényét kutatta a mentálóceán végtelenjében, de csak derengést érzékelt ott, ahol egy nappal előbb korának szellemóriásai ragyogtak. Dübörgés jutott a füléig – hogy a hurrikán az, esetleg tulajdon vére zubogása, nem tudta eldönteni. Anélkül, hogy istenigazában végiggondolta volna a dolgot, ereszkedni próbált az Y-tengely mentén, az Y-tengely azonban széttöredezett... azaz talán nem is létezett soha. Ami Tad Newportból a valóság innenső oldalán maradt, fejjel zuhant a sötétségbe, és...

...és azon kapta magát, hogy rohan. Rohan a kék, vörös és zöld kandzsi-jelektől megvilágított éjszakában, a rézsűt szakadó monszunesőben, át a városon, melynek... igen, Macao a neve. Vászoncipője úgy elnehezült a nedvességtől, hogy már-már gipszcsizmának tűnt – ugyanolyannak, amilyet '88-ban... nem, '89-ben kapott, amikor az a baleset érte. Akkor is félt, de nem volt ilyen alapos oka rá, mert... mert...

Mert akkor senki sem vadászott rá. Nem kellett végignéznie mindazt, amit most a kiállítóterem mögötti irodában látott, és nem lihegett a nyomában az ellenség. Akkor pihennie kellett, most nem maradt más választása, mint a rohanás. Futott, sajgó tüdővel szívta be az ázott papír, a forró olaj és a mosodagőz illatát. Személykocsik és buszok húztak el mellette. Az óriásplakátok címsorai összemosódtak a szeme előtt, a homlokzatok némelyikéről latinbetűs szavak üvöltöttek feléje: FABRICA DE AGUAS GASOAS, KWONG HUNG TAI FIRECRACKER MANUFACTURING COMPANY, barokk stukkók, azután csak sikátorok és kockakövek, a Deep Bay világítótornyának pásztázó reflektora az esőfüggöny mögött. És most? Mi lesz most velem? Ember vagyok, nő vagyok, és... igen, Sue-Ellen Longnak hívnak. Dr. Kee mellett dolgozom a Morrison-intézet kultúrtörténeti szekciójában, de valójában... valójában a Hálózat a munkaadónk. A terminálom kódja 55-63-116752, a fedőnevem Faraday. Egy ujjal az orrnyergem felett van egy harmadik szemem, amivel néha érdekes, máskor ijesztő dolgokat látok. Vic esküdözött, hogy én mozgattam meg azt a lampiont az esküvőnkön, de azt hiszem, csak azért mondta, hogy örömet szerezzen vele. Nem születtem varázslónak. Nyelvész vagyok és élnem kell, mert...

Mert meg akarom szülni a gyermekemet.

Newport felnyögött a mentőautó utasülésén. Ágak csapkodták a karosszériát, a szélvédőn rovarok kenődtek szét, ő azonban csak egymást keresztező fénysugarakat látott, és rézsűt szakadó esőt a Dél-Kínái-tenger hullámai felett. Sue-Ellen Long – Faraday – szemével meredt a rakpart fémbakjain túl szürkéllő vízre. Faraday tétovázott, de mert közel-távol nem észlelt mozgást, az egyik raktárépület mellé húzódott. Vállát néma zokogás rázta, tekinte ide-oda rebbent – a Szalamandra ovális arcot, fekete fürtöket és sárga viharkabátot látott tükröződni egy közeli ablak üvegén. Kívánta, bár megnyugtathatná a lányt, de semmit nem tehetett érte: a kapcsolat egyoldalúnak bizonyult, Newport még abban sem lehetett biztos, hogy a jelenet nem tíz, vagy épp harminc esztendős-e. Konokul próbálta felidézni a látómezejében elvillant kocsik típusát, de még a formájukkal sem boldogult. Az idegen emlékezetben tátongó réseket émelyítő fehér zaj töltötte ki, az ítéletnapi égzengés lehetetlenné tette az összpontosítást – mármint az ő számára, mert Faraday, a halálra rémült, bőrig ázott Faraday, talán mert mindannyiuknál több vesztenivalója akadt, valahogy leadta a Hálózat általános hívójelét. Mentális sikolya szívbe markoló volt, és nem is maradt olyan visszhangtalan, mint Newporté: a kapcsolat hirtelen kétoldalúvá vált, tudatuk a sok ezer kilométeres szakadékot áthidalva megérintette egymást.

„Ki vagy? Ki vagy?”

„Montmorency” – üzente a férfi, aki a történtek után semmit nem szándékozott a véletlenre bízni. „Barát.”

„Látsz engem? Hallasz engem?”

„Érzékellek. Próbálj megnyugodni, és mondd az évszámot!”

A lány zihált. Bal keze a sárga viharkabát zipzárjával babrált – Newport döbbenten látta, hogy a tenyerében összegyűlt víz vörösre válik.

„Megsebesültél?”

Faraday az égre nézett, arcát jeges tűk gyanánt döfködték az esőcseppek.

„Megölték őket, Montmorency. Mindenkit megöltek.”

„Mikor?”

„Ma este.”

„Az évszámot mondd!”

„Kilencvenöt.” – A lány ébersége alábbhagyott: nyilvánvalóan ereje végén járt már. „Mindenki halott. Ránk törték az ajtót. Automata fegyvereket használtak. Mi ez az egész, Montmorency? Mi történt a Hálózattal?”

Newport eltűnődött, aztán úgy döntött, az igazat feleli:

„Fogalmam sincs.”

„Értem jönnél?” – szipogott Faraday. „Kérlek! Nem maradt senki, akit megkérhetnék rá.”

„Afrikában vagyok.”

„Ó, istenem...”

„Figyelj” – próbálta felrázni Newport. „Ha észnél maradsz, megúszhatod. Biztosra veszem, hogy ez az egész csak átmeneti zavar: érzem odakint a Megtartókat és az Érinthetetleneket. Nagyot ütöttek rajtunk, de ahogy mi átvészeltük a dolgot, átvészelhették mások is. Keresni fogjuk egymást. Találkozunk. Egy nap sem kell, hogy a szövedék újra összeálljon. Rejtőzz el addig, oké? Szólok rólad a többieknek, amint tehetem.”

„Ne hagyj itt!”

„Rendben” – sóhajtott Newport. „Amúgy sincs hová mennem.”

„Hányan maradtatok?”

„Ketten. Én és egy másik fickó, akit Bambinak kéne hívni, de Luthernek nevezi magát.”

Faraday gyenge hangon felnevetett.

„Amerikai vagy?”

„Majdnem.”

„Hogyan?”

„A nagyszüleim lengyelek.”

A lány összerezzent.

„Az a Montmorency lennél?” – suttogta. „Hallottam rólad.”

„Igazán?” – Newport rádöbbent, hogy Faraday sír; könnyeit – ha azok voltak – ott érezte a saját arcán.

„Scapelli nuncius... nagyon kedvelt téged.” – A lány igyekezett összeszedni magát. „Azt mondta, a legeredetibb alak vagy azok közül, akiket az utóbbi húsz évben ismert, és hogy... nagy örömet szereztél neki a visszatéréseddel.”

„A nuncius Macaóban járt? Nem is tudtam, hogy...”

„Velünk volt Dr. Kee irodájában” – suttogta Faraday. „Meghalt, azt hiszem.”

Newport halántéka zsibbadni kezdett.

„MC...?”

„Nem ismerem a fedőnevét” – zokogta a lány. „Tegnap este állított be, hogy magához vegye a kutatási anyagokat. Délelőtt két műholdspecialistával találkozott, a délutánt a gépeknél töltötte, és...”

„MC?” – ismételte Newport. „MC halott?”

Faraday lassan ingatta a fejét.

„A támadás pillanatában Dr. Kee mellett láttam. Ahogy kifelé jöttem, már a földön feküdt. Jézusom, Montmorency, mi történik velünk?”

Newport nem válaszolt rögtön. Valami a torkát szorongatta – valami, amire okosabb volt most nem gondolnia.

„Rejtőzz el” – javasolta. 2Várj reggelig, aztán keress megint: egymást most már biztosan megtaláljuk.”

„Terhes vagyok” – mondta a lány.

Newport nagyot nyelt.

„Tudom!”

„Gondolsz majd ránk, ugye?”

„Kihozlak benneteket onnét” – ígérte a férfi. „Ígérem.”

„Egy pillanat.” – Faraday előrehajolt, a szemét erőltette, s Newport vele együtt bizonytalan körvonalú alakokat vélt látni az esőfüggöny túloldalán. „Ezek mintha...”

„Fuss!” – sziszegte Newport, és nem kellett kétszer mondania: a lány elrugaszkodott a faltól, és a raktárépületet megkerülve belevetette magát a sötétségbe. A férfi csak az országúti ívlámpák sorának közeledtekor döbbent rá, milyen gyorsan mozog, és beleszédült Faraday rémületébe a kétszer négy sávon száguldozó kamionok láttán. A lány zihálva pillantott hátra, majd a tehetetlen düh sikolyát hallatva megint nekiiramodott, tíz körömmel kapaszkodott felfelé az útját álló drótkerítésen.

„Vigyázz!”

Newportot reflektorfény vakította el, ahogy Faraday a sárba hemperedett a kerítés autópálya felőli oldalán. Éles fájdalmat érzett az oldalában – a lány nyilván egy kő sebezhette meg, de nem volt érkezése ezzel foglalkozni, mert az üldözők mind közelebb értek: kettejük sziluettje máris kirajzolódott a zajcsillapító töltés tetején. Newport nem hallott lövéseket; a motorzúgás majd' megsüketítette, szíve bolondul vert, ahogy Faraday futásnak eredt a leállósáv hosszában. Egy közeli felüljáróhoz igyekezett, a pilonok árnyékában remélt egérutat nyerni, de nem jutott el odáig – iszonytató erő kapta hátba, és Newporttal együtt a vízelvezető árkon túlra, a lucskos fűbe taszította...

Egy zökkenéssel minden kihunyt: a Szalamandra arra eszmélt, hogy fejét a mentőautó oldalablakába veri. Balján göttingeni visszafogottsággal Roslau szitkozódott. Az önindítót köhögtette, majd elunta a próbálkozást, és kitárta az ajtót a maga oldalán.

– Vége – dünnyögte. – Pedig nagyon ügyeltem a vízhőmérsékletre meg az olajnyomásra. Talán követ kapott a hűtő, vagy a rázkódástól oldódott le egy szorítóbilincs. Az a feneség az átégett hengerfejpakolással, hogy csak gyári készlettel javítható, a legközelebbi alkatrészlerakat pedig... – körülpillantott az afrikai éjben – ...úgy ötezer kilométer, ha nem tévedek.

Newport zúgó fejjel, sajgó tagokkal állt meg mellette. Valószínűtlennek érezte, hogy él – aztán eszébe jutott, amit MC-ről meg a többiekről hallott, és mintha minden maradék ereje elillant volna egyszeriben.

– Rossz hírek? – firtatta Roslau. Már felnyitotta a motorháztetőt, és rongyba bugyolált baljával kereste a blokkon a forró pontokat. Newport nem tudta, mit feleljen neki – a fiú elkedvetlenítése felért volna egy előre megfontolt szándékú emberöléssel.

– Rosszak – mondta végül. – Később beszélünk róla. – Felpillantott a tépett felhők közt vitorlázó holdra, és azon tűnődött, mihez fogjon legközelebb. A fővárosban szerzett térkép északra és északnyugatra áthatolhatatlan rengeteget jelzett. Ha azon át indulnak a határ felé, a veszedelmek egy részét elkerülik – a milicistáknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a nyomukba szegődjenek –, az igazi ellenséggel azonban változatlanul számolniuk kell. Beleborzongott a gondolatba, milyen sorsra juthatnak a Hálózat segítsége nélkül, és a sejtelembe, hogy az őket ért csapás egy nagyobb katasztrófa nyitánya csupán – egy katasztrófáé, mely egész világukat romlásba döntheti.

– Benzin – vetette oda a motorral bíbelődő kölyöknek, aztán hátrafelé indult, hogy hátizsákokat eszkábáljon, és menetfelszerelést állítson össze szegényes készleteikből.