4

 

 

A fogyatkozás idején

a Nápoly vonsáskörzetéhez tartozó

San Domenicóban

 

A Változások Őre a konyhaasztalra borult, mint akit ültében nyomott el az álom, de többé nem őrködött semmi felett: halott volt, ruháját négy helyen is felszaggatták egy közepes kaliberű fegyver lövedékei. Mojo, akit hatodik érzéke vezetett idáig a kikötőből, miután a hold újból felragyogott a tenger felett, a helyszínt végigjárva még két áldozatra lelt. Egyikük a Változások Őrének párja és médiuma volt, a másik a padlásszoba bérlője, egy kívülálló. Az ellenség órákkal korábban elhagyta a házat – Mojónak úgy rémlett, ugyanakkor, mikor ő taxiba szállt a Hotel D'Quisiani előtt.

Szemleútja befejeztével felhajtott egy pohárral a Változások Őrének borából, aztán gondolkodni próbált. Ösztönei azt súgták, ezek közt a falak közt nincs mitől tartania; bármi zajlik ma éjjel odakint, a küzdelem itt már véget ért.

Kigöngyölte a zakóból a zsákmányolt pisztolyokat. Szétszedte és megvizsgálta mindkettőt, kiválasztotta a jobbikat, és a használatlan hangtompítóval meg a tárakkal együtt az asztal jobb oldalára helyezte. Bal oldalra kerültek a kocsi papírjai, a teleírt jegyzetlapok és azok az apróságok, melyeket a lélekcsíra sugallatára a nyáron szedett össze – ezektől továbbindulás előtt mindenképp meg akart szabadulni, nehogy fogságba kerülve az árulói legyenek. Bár a módot és az időzítést roppant különösnek találta, nem zárhatta ki, hogy a Hálózat áll a támadások mögött: Gouzon tábornok emlékezett hasonló rajtaütésekre a régi időkből. A Hálózat urai tudják a módját, hogyan manipuláljanak különféle szervezeteket, hogyan fordítsák őket a Mester hívei ellen. Néhány apróság azonban feszélyezte Mojót – leginkább az, ami a szálloda garázsában és a Változások Őrének padlásszobájában történt. A Hálózat ügynökei kerülik a felesleges kockázatot, sokkal gondosabban választják meg célpontjaikat, és...

És irtóznak attól, hogy kívülállók vérét ontsák.

Mojo vágott egy karéj kenyeret, és rápakolta a tűzhelyen talált sült paprika maradékát. Ráérősen evett, gondolatai egészen másutt jártak. Sem az alkalmazott, sem a bérlő meggyilkolása nem illett a képbe. Emellett a Hálózat ügynökei értik a dolgukat jobban azoknál, akik Mojót és a Változások Őrét – s ki tudja, ki mindenkit még – az este folyamán felkeresték. Az ál-pincérek műkedvelők voltak, a Változások Őrének gyilkosai pedig mintha rettegtek volna: megfontolt ember nem pazarol négy golyót egy ártalmatlan vénasszonyra. Aki ilyesmit tesz, gyűlöl vagy fél, a legvalószínűbben azért, mert nem tudja, mire számítson.

Mojo lenyelte az utolsó falatot, és újabb pohár borral öblítette le. Meg sem kísérelt a Hálózat ügynökeinek fejével gondolkodni: azt tekintette át, amit az ellenség helyében ő érzett volna.

Sokan vagyunk. Feladatot kaptunk. Jó ideje figyeljük már a célpontok mozgását, de nem a szellemünkkel, csak a szemünkkel. Tudjuk, milyen fontos, hogy sikerrel járjunk, ezért percre pontosan eltervezünk mindent. És szorongunk. Szorongunk, mert a feladat túl fontos, túl veszélyes; azokközül, akikre vadászunk, sokan erősebbek nálunk. Némelyikről lerí, mire képes, némelyikről nem. Ha a közelükbe férkőztünk, gyorsan kell cselekednünk, mielőtt...

Mielőtt használni kezdik a képességeiket.

Mielőtt a lelkünkhöz férkőznek, és elkárhozunk.

Mojo a Változások Őrére bámult, de az emeleti szobákban heverő testeket látta maga előtt. A médium öt, a kívülálló hat golyót kapott: nyilván mert férfi létükre veszedelmesnek látszottak. A médium hajlott kora ellenére is tiszteletet parancsoló figura volt, a kívülálló pedig – egy festő, akinek elméjéből pályafutása végén több jutott vásznaira, mint szerette volna – szakállával és lángoló szemével kétségtelenül jobban emlékeztetett a Változások Őrére, mint a Változások Őre maga. Mojo a hátrahagyott nyomokra, az eltolt bútorokra, a földre sodort tárgyakra gondolt, és erőlködnie sem kellett, hogy felidézze a gyilkosok kapkodását, a szűkölő rettegést, mellyel prédáik ellen fordultak. Nem ismerték őket, semmit sem vettek észre a lényegből – és ami fontosabb, nem vittek magukkal egyetlen fontos tárgyat sem.

A férfi feltápászkodott, kiterjesztette tudatát, és megint az emeletre indult.

Amit keresett, a padlásszoba falában, dísztelen vaskazettába zárva találta meg: a Változások Őrének még arra is gondja volt, hogy egy aktív és excentrikus elmével leplezze kisugárzásait. Mojo a helyzet és a szertartás komolyságához illő áhítattal szabadította ki a fekete kelméből a tűt és a tőrt. Kiszabadította, mert a bennük lakozó princípium a maga módján éppoly eleven volt, mint ő. Amint hozzájuk ért, tüstént megérezte a lüktetést, mintha szív vert volna a fémben. Felsóhajtott, apró vágást ejtett alkarján a tőr hegyével, majdmert alapos ember volt – megízleltette vérét a tűvel is. Az ereklyét készítő hatalomnak most már nem lehettek kétségei kiléte felől, és nem lehetett kétséges az sem, hogy a szertartás sikeres lesz: épp az efféle helyzetekre gondolva alkották meg az ősidőkben.

Mojo visszatért a földszintre, ingujjra vetkőzött, elvégezte a legegyszerűbb tisztító rítust, majd odébb csúsztatta az asztallapon a Változások Őrének merev kezeit. Két pentagrammát karcolt a fába a tűvel, s az ujjak hegyét némi vesződséggel az ötszögek csúcsai fölé helyezte. Tétovázott egy darabig, hová döfje a tőrt, majd a tradicionális megoldás mellett döntött; egetlen csepp vér sem csordult ki, ahogy a penge a lapocka alatt a szívig hatolt. Mojo legyűrte borzongását, hátrébb lépett, kapkodva távolított el mindent az asztalról a maga oldalán, azután leült. Nem tudta, meddig kell várnia – aki a legmélyebb igazságok forrásában akar megmerítkezni, csak a miérteket firtathatja, a mikort nem. Várakozott hát, és felsóhajtott, ahogy a pentagrammák csúcsait érintő ujjak megrezzentek. A Változások Őrének egész testén remegés futott végig. Szélzúgásra emlékeztető hang töltötte be a szobát, ahogy az átlyuggatott tüdő levegővel telt meg. A pentagrammákat alkotó vonalak felderengtek, a lidércfény lomhán kúszott egyre feljebb a karokon, a törzsön, mígnem összeolvadt a szívtájékon támadt ragyogással. A halott hátából kimeredő tőrmarkolat vörösen izzott, s mikor az ősz fej végül megemelkedett, Mojo hasonló izzást vélt látni az üveges szemekben is. A vénasszony ajkai résnyire nyíltak, állán vérpatak csordult végig.

– Beszélj – hördült valaki mély torokhangon. A megcsúfolt testben ütött tanyát, de nem volt azonos vele, s mintha megalázónak érezte volna, hogy szólnia kell. Mojo az élettelen szemeken át az örök sötétség birodalmára látott, és félelemmel töltötte el a bizonyosság, hogy egy nap ő is megtér majd oda.

– Bajban vagyok – suttogta. – Érzem a veszélyt, de a forrását nem tudom azonosítani. Azért szólítottalak, hogy világosítsd meg az elmémet; hozzád fordultam, mert több testvérem búvóhelyét nem ismerem a közelben.

– Testvéreid halottak – közölte a Változások Őrének szájával a Mester. – Nincs több igaz ember a hegyek innenső oldalán.

Mojo bólintott; számított rá, hogy valami effélét hall majd.

– Kik tették ezt? – firtatta. – A korifeusok katonái?

– Nem csak a korifeusok az ellenségeink. Menj... menj a tengeren túlra! Menj Amerikába; a Tüzek Szítójától minden kérdésedre választ kaphatsz.

Mojo elbizonytalanodott.

– Mi lesz a többiekkel? Mi lesz Gouzon tábornokkal?

– A tábornok meghalt, övéi szétszóródtak. Nem tartozol felelősséggel értük, a végzet számodra mást tartogat. Engedelmeskedj, és hatalmas leszel, tétovázz, és elbuksz mindörökre: ez a Mester üzenete.

Mojo halványulni látta a tőrmarkolatot, és jeges ürességet érzett a mellében.

– Hol keressem a Tüzek Szítóját? Miről ismerem fel?

– A hatalom körében él – sziszegte a hang. – Vár az érkezésedre, és utat mutat majd neked. Indulj, de őrizkedj a korifeusoktól: sokan közülük átvészelték a csapást, és a szenvedők dühével fordulnak majd ellenünk.

Mojo meghökkent.

– A csapás elérte a korifeusokat is? De hisz a mi ellenségeink...

– Az ellenség – suttogta a vénasszony lekókadó fejjel – új urat szolgál. Indulj! A kiteljesedésig még sok tennivaló vár rád.

A Változások Őrének teste elernyedt, a pentagrammák fénye kihunyt. Mojo azon kapta magát, hogy a tőrmarkolatra mered, mely hidegen csillogott az asztalra boruló vénasszony hátában. Percekig várt, mielőtt közelebb merészkedett hozzá, azután kirántotta, megtisztította, és a tűvel együtt a vaskazettába rejtette megint. Tudta, hogy botorság volna magával cipelnie, de tartott attól is, hogy ha hátrahagyja, a korifeusok kezére jut. Végül úgy döntött, a tengerbe dobja – majd előkerül újból, a Mester akarata szerint.

A házat a hajnal első fényénél hagyta el, és a lejtős mellékutcákon át a műút felé indult. A községi templom harangja épp hetet kongatott, mikor sikerült leintenie egy Alfát, melyet egy hivatalnoknak látszó negyvenes vezetett.

– Nem bánná, ha arra kérném, vigyen el a reptérig? – kérdezte Mojo, ahogy útiholmiját a hátsó ülésre dobta.

A hivatalnokforma, mint aki csak most ébredezik, megrázta magát, és elmosolyodott. Érthetetlen módon rokonszenvesnek találta a merev arcú, fekete szemű férfit, aki mellé zökkenve máris cigaretta után kutatott a kocsi lomokkal teli kesztyűtartójában.

– Dehogy – dünnyögte, és tüzet adott neki. – Egyáltalán nem.

 

 

5

 

 

A fogyatkozást követő napon,

a zairei határtól délkeletre

 

Newport, noha nem rendelkezett tapasztalatokkal az őserdei táborverés szakterületén, jól választotta meg pihenőhelyüket – álmát nem is rovar vagy vadállat, hanem egy könnyed érintés zavarta meg.

Mivel nyugovóra térve a lucidus diszciplinák egyikét alkalmazta, egy pillanat alatt magához tért, de nem tudta azonnal, hol van. Úgy érezte, falak veszik körül, és várta, hogy Sal megmoccanjon mellette az ágyban – aztán ahogy a vadon neszei utat találtak a tudatáig, teljesen feleszmélt, és felsóhajtott. Salre gondolt, a nyughatatlan, örökké vibráló Salre, aki a világ túlsó felén – s minden bizonnyal másvalaki oldalán – keresi a boldogulást, és elhúzta a száját. Sok mindent megéltek, sőt, túléltek ők ketten, eleget ahhoz, hogy búcsújuk békés legyen, ez azonban nem tette könnyebbé a dolgot. Newport tisztában volt vele, hogy aki igazán szeret, annak tudnia kell, hogyan engedjen, olykor mégis eltűnődött azon, jól döntöttek-e. Salnek a rivaldafény hiányzott, neki a Hálózat és nagyvilág – az a nagyvilág, mely kétesztendei kihagyás után megint az elpusztítására tört.

Az érintés – illetve ami korábban érintésnek rémlett – ismétlődött. Newport felült. Érezte a testén kiütközött veríték hidegét, nyakában a hirtelen mozdulattól görcsösen feszült egy izom. A tábortüzet pótló gyorsforraló túloldalán Roslau horkant egyet, de nem riadt fel; a Szalamandra irigyelte azokat az embereket, akik még a kísértetek óráját is átalusszák.

„Montmorency?” – suttogta valaki odabentről.

Newport nyelt egyet, és a világosodó keleti horizontra meredt. A kísértetek hivatalos órája persze rég elmúlt, a neki jutott jelenés azonban nyilván nem tudott erről, mert bosszús szisszenésfélét hallatott, és megkocogtatta a férfi homlokát szellemujjaival.

„Montmorency...?”

„Hallak” – nyugtázta Newport. „Ki vagy, és mióta érzékelsz?”

„Ha azt hiszed, a tieid közé tartozom, melléfogtál” – közölte az ismeretlen, mintha olvasott volna a gondolataiban, s a férfinak az a kellemetlen érzése támadt, hogy pontosan ez a helyzet. „A drágalátos Hálózatod ugyanolyan döglött, mint hat órával ezelőtt. Az ügyeitekhez semmi közöm, csak veled van beszélnivalóm.”

Newport sóhajtott. Szinte biztos volt benne, hogy látogatója nő, és eltűnődött, miért teszi ez a kommunikációs forma még kiállhatatlanabbá ezt a szeszélyes és csodás állatfajtát.

„Van neved?” – kérdezte mogorván.

„Szólíts Juanitának” – sugallta az ismeretlen. „Mostanában így ismernek; illik rám úgy, mint bármelyik a régebbiek közül. Azért jöttem, hogy tisztázzuk a dolgokat: egy darabig veled kell maradnom.”

„Kell?” – visszhangozta Newport. „Úgy érted, a fejemben?”

„Hol másutt?”

Newport lehunyta szemét. Kezdett dühbe gurulni; tapasztalatból tudta, mennyi energiájába kerül majd megszabadulni ettől a lelkes amatőrtől.

„Jobb pillanatot is választhattál volna a képességeid gyakorlására, drágám. Momentán szörnyen elfoglalt vagyok, és mihelyt felkel a nap, még elfoglaltabb leszek, úgyhogy ha volnál szíves...”

„Tartsd a szád, és figyelj” – vágott közbe Juanita. „Látom, okos fiúnak hiszed magad; miért ne viselkedhetnél úgy, mintha tényleg az lennél? Az életedről fogunk beszélgetni. A tiédről, és Bambiéról, akit abban a förtelmes színű hálózsákban dugdosol. Mit gondolsz, milyen messzire juthattok kettesben? Mit gondolsz, nem akad több azokból a fiúkból, akik azt az ocsmány férget rádszabadították?”

Newportot – a kifejezés mentális értelmében is – elnémította a döbbenet. A lány nyilvánvaló gúnnyal emlegette a Hálózatot, tud a hotelben történtekről, és a puszta emlék alapján azonosított egy Lucumi-varázslatot. Vagy nem az emlék alapján azonosította? A Szalamandra mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta tüdejéből a levegőt. Nem látta értelmét az idegeskedésnek; ha látogatója az ellentáborhoz tartozik, ő Roslauval együtt hamarosan csatlakozhat MC-hez meg a többiekhez a túlvilágon.

„Kicsit előreszaladtunk, nem?” – kérdezte Juanita. „Értetlen vagy, egyszem hüllőm, de az sem kizárt, hogy túlbecsültelek. Hát nem értesz a szóból? Úgy kell a szádba rágnom, hogy nem vagyok az ellenséged?”

„Mit akarsz?”

„Már megmondtam: szállást a fejedben, míg a dolgaim rendeződnek.” A lány elérkezettnek látta az időt, hogy végre nőként viselkedjék; gondolatai minden átmenet nélkül simogatóvá szelídültek. „Olyan nagy dolog ez? És még csak nem is ingyen kérem: sok mindent tudok, ami a hasznotokra lehet. Kivezethetlek benneteket az erdőből, segíthetek, hogy egy darabban jussatok át a határon, azután...”

„Mi lesz azután?”

„Tőlem kérded? Jegyet válthattok a Bukavu-Kabinda vasútvonalra, megnézhetitek a Stanley-zuhatagot, akár repülőre is szállhattok. Maradtak elegen a fajtátokból, hogy ott folytathassátok, ahol abbahagytátok – mert csak ezen jár az eszed, ugye?”

„Hát ide figyelj” – vett erőt magán Newport. „Nem firtatom, ki vagy, teszek rá, kinek mit vétettél, és nem foglak kipurgálni onnét, ahol meglapultál, de csak azért nem, mert nincs elég erőm hozzá. Emberek haltak meg az éjjel – valami azt súgja, nagyon sokan. Némelyikük a barátom volt, és ha azt hiszed, nem vágunk vissza...”

„Visszavágtok” – nyugtázta Juanita. „És pontosan hová irányítjátok a megtorló csapást?”

Newport a fogát csikorgatta.

„Azt hiszed, nem tudjuk, kikkel állunk szemben?”

„Tegnap talán még tudtátok. Azóta sok minden történt.”

„Semmi, ami a terveken változtatna.”

A lány sokáig hallgatott; úgy rémlett, töpreng valamin.

„Éppúgy gondolkodsz, ahogyan ők.”

Newport meghökkent.

„Ők? Kik azok az ők?”

„Tudod mit? Ezt inkább a feljebbvalóidnak mondom el.” – Juanita távolodott, fokozatosan adva át a terepet a külvilágból érkező benyomásoknak. A dzsungel, mely eddig fakó állóképnek rémlett, dzsungel lett megint, a lombok alatt erjedésszag terjengett, szélzúgás keveredett a serkenő, ölni és halni kész élet neszeivel. – „Indulj, hüllő! Vigyél magaddal Rómába; meglásd, kiérdemelsz majd értem egy pápai vállveregetést!”

– Elég! – csattant fel a férfi. – Hallgass és lapulj, ha maradni akarsz!

A lány hallgatott.

Roslau forgolódni kezdett, de nem riadt fel. Newport várt még egy sort, azután, jobb dolga nem lévén, cigarettára gyújtott; a homlokán és nyakán kiütközött verítéket farmerja szárába törölte. Mire eszébe jutott az égre pillantani, a hold és a csillagok alig látszottak már: keleten hajnal hasadt, a Ruwenzori ormai egy távoli emberős kacaját visszhangozták.

 

 

Kora reggel tábort bontottak, és erőltetett menetben, útjelzőként a Goma négyezer méteres csúcsát használva nyomultak tovább a határ felé. A déli pihenő alatt Newport félrevonult, ismét próbát tett a Hálózattal, de nem jutott többre, mint előző éjjel: valamivel tisztábban látta az Érinthetetlenek fényét, fülében mintha párbeszédek moraja visszhangzott volna, ám a Létezők tudata továbbra is zárva maradt előtte. Megeresztett pár néma kiáltást, és nagyot dobbant a szíve, mikor pendülést érzett a végtelenbe bocsátott mentálfonálon.

„Ki vagy? Ki vagy?”

„Luther” – jött a válasz a valós tér egy pontjáról, melynek hozzá viszonyított távolsága a tíz métert sem érte el. „Sajnálom, főnök, azt hittem...”

„Mit hittél?”

Roslau szégyenkezve szakította meg a kapcsolatot, és jó darabig kerülte a Szalamandra tekintetét, aki hálás volt a nem várt nyugalomért; azon tűnődött, mikor és főként hogyan számoljon be társának a nagyvilágban történtekről.

Kora este felhők sötétítették el az eget, szakadni kezdett az eső; Newporték sík terepen maradtak, így csak messziről látták a kaptatókon alázúduló sárfolyamokat. Fellélegeztek, mikor a sötétség beállta előtt sziklás talajt éreztek a lábuk alatt, akárha a Mindenható jelezte volna: mégsem feledkezett meg holtfáradt katonáiról.

Míg Roslau a ponyva kifeszítésével bajlódott, Newport előkotorta a mentőautó szervízlámpáját, és felfedező útra indult. A sziklaplató, melyen letáboroztak, majd' száz lépésnyire nyúlt be a dzsungel fái közé. Ahol véget ért, a férfi falak düledékére lelt, távolabb oszlopok maradványai derengtek lámpája fénykévéjében. Newportot csak a kimerültség akadályozta meg abban, hogy közéjük merészkedjék; fejében nevek rajzottak, Parador, Agüszin és Zindzs, megannyi legendás és elveszett város Ptolemaiosz, Rider Haggard és Mike Crichton földabroszán. A romokra nyitotta harmadik szemét, de így sem érzékelt mást, mint a fákba, földbe ivódott halált és kövek réseiben meg-meglapuló, négy, hat vagy nyolc lábon eliramodó életet – aztán összerezzent, ahogy tudatára ébredt Juanita jelenlétének.

„Ez a hely nem biztonságos” – közölte a lány. „Tovább kell mennetek.”

– Lehetetlen. – Newport nem fárasztotta magát a szellembeszéddel. – A fiú úgy kidöglött, mint egy versenyló, de egymagámban sem jutnék túl messzire. – Elhúzta a száját. – Róma majd csak kibírja valahogy azt a pár óra késést, amit ez a pihenő jelent.

„Nem érted!” – kiáltotta Juanita. „Veszélyes itt maradnotok!”

– Csak nem félsz, hugi? Ha igen, miért nem nyergelsz meg egyet az északnak menekülő vadak közül? Akkora a választék, hogy biztosan talárnál megfelelőt.

„Kérlek...!” – esdekelt a lány. „Van valami odakint, amit nem érzékelsz, valami, ami tisztátalan forrásból táplálkozik. Lát téged. Lát mindkettőnket, és ha kinyúl felénk...”

– Állok elébe.

„Mozdulj már!” – sikoltotta a lány. „Vigyél innét!”

– Holnap – dünnyögte Newport. Torkig volt az egésszel, a párával, a mocsokkal, az emberi szenvedés szélbe átolvadt emlékeivel, melyek tíz napja ostromolták tudatát. Eszébe jutott, amit a Kigaliban töltött első napon, egy beesett arcú francia fotóstól hallott, és amire azóta sem akarózott gondolnia: „A pokol? Ó nem, mon ami, az igazi poklot száz kilométerrel nyugatabbra, a Zairébe vezető utak mentén találod...!”

Megrázta a fejét, és visszatért a ponyva alá, ahol Roslau babrált a zárlatos villanymelegítővel. Elektromosság dolgában amúgy sem álltak jól: már a szervízlámpa izzója is halódott, és ahogy a Szalamandra lekuporodott a nedves pokrócokra, egy villanással végleg elhalványult. Sötétség borult rájuk, a zápor dühödten dobolt a menedék viaszosvászon tetején.

– Kurt...?

– Igen, főnök.

– Tudod – kezdte nagy lélegzettel Newport –, azt hiszem, nem várhatok tovább; itt az ideje, hogy mi ketten őszintén beszéljünk.

A fiú felnyögött.

A szűkölésszerű nesz oly meglepő volt, hogy Newport felrezzent gondolataiból. Oldalra pillantott – és két zöld zsarátnokot látott felvillanni Roslau szemében. A kísérteties derengés erősödött; Newport esküdni mert volna rá, hogy egy agg néger ábrázatát világítja meg.

– Úgy legyen – mormolta egy hang, oly száraz, akár a holt avar ropogása. – Esküdj, Iworo, hogy minden kérdésünkre igazsággal felelsz!

„Ezek ők!” – sikoltott Juanita. „Rohanj! Menekülj!”

Newport azonban nem futott sehová: szitkozódott, és a hátizsákban lapuló pisztoly után kapott. Ezután csak annyit érzett, hogy ellenállhatatlan erő lódítja hátra. Kemény ütés érte a fejét, egy másik az oldalát, ahogy teste a levegőbe emelkedett – és mielőtt aláhullott volna, elveszítette az eszméletét.

 

 

Zavaros és hosszú álomból riadt fel, melyben mintha fuldokolt volna; a gyilkos szorítást még mindig érezte a mellkasán. Felemelte a fejét, szikrázó szemmel a félhomályba meredt. Valami megmoccant benne, maga után vonszolva az emlékek láncolatát, egészen az utolsó pillanatig, amikor a fiú – Luther? Roslau? – néger varázslóvá változott az őserdei táborhelyen.

Newport nevetni akart, de a mellére nehezedő nyomás megakadályozta benne. Csak most döbbent rá, hogy félig ül, félig fekszik egy magas támlájú kőalkalmatosságon, és hogy két kezére vízcseppek hullanak. Odapillantott, és rezignáltán állapította meg, hogy mostanáig egy kobra csuklyáján nyugtatta a tenyerét. Baljával próbaképp megkocogtatta a hüllőfejet is, majd felsóhajtott: hideg, szürke kő.

– Hé, valaki!

Erejéből suttogásra futotta csupán, akiket illetett, mégis meghallották a hangját, és sietség nélkül köré gyűltek. Ősöreg négerek voltak, kék köntöst, fehérrel szegett aranyszín övet viseltek valamennyien. Félkört alkottak Newport fekhelye előtt, mely lehetett trón, de akár Salamon-korabeli boncasztal is. A férfi, ismét mellén érezve a nyomást, odapillantott, és meglelte gondjai forrását: szegycsontjára jókora, vesétekkel ékes kőkartust helyeztek. A szimbólumok némelyike hieratikus írásjegyet formázott, mások inkább tűntek képnek, mint betűnek. Az egyetlen azonosítható alakzat egy háromszögvitorlás föníciai hajó volt.

– Obatala –  mormolták a vének. – Neshun sharas. Iború, Ibona, Iboishé!

– Hát persze – nyögte Newport, de tapasztalataiból okulva óvakodott a hirtelen mozdulatoktól. – Hát a társam? Itt van ő is? Ha igen... remélem, találtatok rá megfelelő nehezéket.

– Főnök! – Roslau bukkant fel, igyekezett átférkőzni a félkörön, és hogy nem boldogult vele, inkább megkerülte. Csapzott volt, de egészségesnek látszott – ezt kevesen mondhatták el magukról a Regla Lucumi hatalmát megtapasztaltak közül. Newport elbizonytalanodott. Ha fogvatartói szabad mozgást engednek a kölyöknek, vagy az ostobaságig magabiztosak... vagy nem egészen azok, akiknek a módszereik és Juanita figyelmeztetése alapján hitte őket. Megmozgatta tagjait, és nyugtázta, hogy ha megszabadítják a kartustól, járni is képes lesz majd.

– Jól van, főnök? – hajolt fölé Roslau. – Iszonyú nagyot repült odakint.

– Semmi bajom – morogta Newport. – Mi történt?

– Én... pontosan nem is tudom. Maga visszajött a fák közül, leült, beszélni kezdett. Kialudt a lámpa, és én úgy éreztem, valaki fordít egyet a fejemen. Mondtam valamit, amit rögtön elfelejtettem, aztán megjelentek ezek... – pillantott a kék köntösűekre – ...és anélkül, hogy különösebben erőlködtek volna, felmosták magával a hegyoldalt. – Várt, aztán halkabbra fogott hangon kérdezte: – Miért kellett pisztolyt húznia rájuk?

– Félreértés volt.

– Vagy úgy – bólintott Roslau. – Az orishája kavarta meg a dolgot, igaz?

– A micsodám?

– Az orishája – ismételte türelmesen a fiú. – A szellem, akit tegnap éjjel szedett össze az erdőben... már ahogy ezek az alakok mondták.

Newport meghökkent.

– Beszéltél velük?

– Nem... úgy értem, nem igazán. – Roslau közelebb húzódott, még halkabbra fogta a hangját. – Csak súgtak ezt-azt. Fura szerzetek. Miután magát elintézték, olyan manaörvényt kavartak, amilyenről eddig csak könyvekben olvastam, és valahogy... lehoztak bennünket ide. Hogy hol az az „itt”, ne kérdezze: a harmadik szemem órák óta csak vöröset lát. Míg a kartussal vacakoltak, megpróbálkoztam egy sensusszal, de nem mentem semmire; ezek vagy halottak, vagy úgy értenek az aurájuk elrejtéséhez, mint senki más.

– Te mindent elkövettél – sóhajtott Newport. – De honnan tudnak... az orishámról?

A fiú a fejét ingatta.

– Régóta figyelnek bennünket, ha jól értettem. A Hálózatnak küldött üzenet nyilván tőlük származik: felelősséget éreznek a fajtájuk, de a külvilágban... nincs elég hatalmuk ahhoz, hogy befolyásolják az eseményeket. Valaha városaik voltak a Ruwenzori mindkét oldalán; némelyiket a föníciaiak, némelyiket Salamon idejében alapították, de mire a portugálok megérkeztek, a legtöbb elnéptelenedett már. Ezek itt a föld alá bújtak – mondják, azért, mert sem a harchoz, sem a pásztorkodáshoz nem értenek igazán. Sajátos módon használják a mágiát, szertartásaik a Lucumi és a Santeria szétválása előtti időkből valók, testvérek közöttt is régebbiek négyszáz évesnél. Különbséget tesznek a jó és a rossz szellemek... azaz orishák között. Azt mondják, maga Iworo, szent ember, az orishája viszont a legkomiszabbak közül való. Érzékelték a felbukkanását, kötelességüknek tartják, hogy kiűzzék – ezért mutatkoztak meg előttünk, és ha nem csalódom, épp a beavatkozást készítik elő.

Newport a mellén nyugvó kartusra pillantott, kitapintotta a kígyófejeket „trónja” karfáin, és felsóhajtott.

– Mást nem súgtak?

– De igen – biccentett Roslau. – Annyit, hogy nagy szerencsénk volt az utazók házában... ezen, gondolom, a hotelt értették. Azt javasolták, ne próbálkozzon újabb animával, mert a segítségük híján nagyon rosszul járhat.

– Micsoda?

– Idézet vége – mentegetőzött a fiú. – Van fogalma róla, mit jelent ez?

Newport lehunyta a szemét.

– Azt, hogy egy teljes napon át idegen tollakkal ékeskedtem a Mindenható színe előtt. – Bágyadtan mosolygott. – Remélem, elnézi az öreg.

Roslau lapos pillantást vetett rá. Láthatólag zavarban volt.

– Elárulták, hogy maga egymás után kétszer kockáztatta az életét miattam. – A torkát köszörülte. – Krisztusom, mit mondhat ilyenkor az ember?

– Például hogy „Ezt még visszakapja, Newport!”

Roslau összerezzent, aztán lassan elvigyorodott.

– Ezt még visszakapja... Newport!

– Remek – biccentett a Szalamandra. – Mit gondolsz, el tudod intézni, hogy ezek megitassanak?

– Hát persze, főnök! – A fiú visszahúzódott, helyét rövidesen ősz vénember foglalta el. Dünnyögött valamit, aztán árkos tenyerű baljával feljebb emelte a férfi fejét. A jobbjában tartott kupa úgy csillogott, hogy csakis aranyból készülhetett, peremén jól látszottak a körbefutó Mitra-szimbólumok.

– Köszönöm – suttogta Newport. Beleszagolt a kupába, aztán mohón kortyolni kezdte a vizet. – Köszönöm.

Az öreg bólintott, de nem szólt, és „suttogni” sem próbált; talán a szertartás szabályai tiltották, hogy az ártó szellem jelenlétében telepátiához folyamodjék. Körbemutatott a barlangszerű helyiségben, ám a mozdulattal valamiképp egész világát sikerült átfognia – Newport büszkeséget és aggodalmat érzett ki ebből a gesztusból.

– Parador – mondta az öreg.

– Parador – visszhangozta az amerikai csendes áhitattal.

Juanita ezt a pillanatot választotta, hogy fölébe kerekedjék, és a szájával sikoltozni kezdjen.

 

 

A következő percek a nyomasztó álom folytatásának tűntek. Newport a szemlélődő szerepébe kényszerült vonagló testében, míg az orisha a Mindenhatót, a világot, de legfőképp a paradoriakat átkozta. Szóáradatába mind gyakrabban keveredtek érthetetlen nyelvű szavak – a Szalamandra csak ámult mindent lebíró indulatán. Tehetetlenül figyelte, hogy a kartus megbillen, lezuhan és szétzúzódik a kőpadlón; elkeserítette a bizonyosság, hogy felbecsülhetetlen értékű tárgy elpusztításában vált bűnrészessé. Mentális partizánakciót indított Juanita ellen, de csak a száját sikerült összeharapnia. Az orisha vérszemet kapott, és a kígyófejeket kezdte karistolni Newport körmeivel.

– Te pápaszemes idióta! Megmondtam, hogy tisztulj a közelből! Előre szóltam, hogy ezektől az ájtatos félhulláktól semmi jót nem várhatunk, mert ezek...

– Főnök! – Roslau odaugrott, hogy lefogja a Szalamandra kezeit, de Juanita durván hátralökte. – Főnök...!

A kék köntösűek tágították a félkört, és hátrébb húzódtak. Newport érzékelte, hogy szabadjára engedik erőiket – szavak nélküli, monoton kántálásukba belesajdult a feje. Gyors beavatkozást, kíméletlenül kutakodó szellemkezeket várt, s döbbenten tapasztalta, hogy a vének hatalma derengő fényoszlopban összpontosul a helyiség közepén. A fényoszlop sebesen forgott, mint egy hurrikántölcsér, és a pillanatok múlásával mind nyilvánvalóbban emberi alakot öltött.

– Krisztusom – dünnyögte az épp feltápászkodó Roslau. – Kezdődik megint...!

A fantom magasba emelt karral töltekezett a mágikus energia körötte dúló viharából. Mind kevésbé látszott légiesnek: Newport már a szembogarakat is ki tudta venni a sötét haj és szakáll keretezte arcon. Ráébredt, hogy a megidézett fehér ember, egy a paradori Eltávozottak vagy Érinthetetlenek közül – már ha ez a párhuzam értelmezhető egy olyan szervezet esetében, mely független a Hálózattól, és melynek – a jelek szerint – köznapi értelemben vett Létezői sincsenek. Az alak előlépett az energia gyorsan fakuló örvényéből. Durva vászoninget, lovaglónadrágot és fűzős csizmát viselt. Newport úgy ítélte, a XIX. század második felének szülötte lehet – épp elég ilyen lábbelit, efféle bajuszt látott polyák nagyapja családi képein. Juanitára még mélyebb benyomást gyakorolt a férfi felbukkanása, mert azon igyekezett, hogy felé köpjön, és mikor nem járt sikerrel, dühében a „trón” kövéhez verdeste a Szalamandra fejét.

– Mondd meg neki, hogy menjen el! Mondd meg, hogy takarodjon a közelemből!

A sötét hajú jövevény Newport fölé hajolt, megérintette mellkasát a kartus helyén. A Szalamandra testén zsibbadás kúszott végig – mire elenyészett, Juanita visszahúzódott, és ellazultak a görcsösen feszülő izmok is.

– Így már jobb. Sokkal jobb – mormolta a paradori. – Ezt, hogy úgy mondjam, kifogta, öregfiú: jó ideje nem találkoztunk ennél romlottabb és makacsabb orishával. – Eltűnődött, aztán, mintegy észbe kapva, hozzáfűzte még: – Amúgy örülök, hogy megismerhettem... Mr. Newport, ha nem tévedek. A fiatal gentleman pedig... ó persze, Herr Roslau! Örvendek a szerencsének; Richard Francis Burton vagyok, azaz... – somolygott– ...inkább voltam.

– Burton? – ámuldozott a kölyök, ahogy közelebb merészkedett. – Az a Francis Burton, aki a Fehér-Nílus forrásvidéke és a Hold-hegyek után kutatott? Aki 1858-ban...

– Voltaképp igen – bólintott a sötét hajú, aztán eltűnődött, és megkérdezte: – Speke könyvét olvasta az expedícióról, vagy az enyémet?

– Az önét, uram.

Burton nevetett; a kék köpenyesek jelenléte, a helyzet fonáksága egy cseppet sem feszélyezte.

– Szegény jó Speke! Megúszni a számumot és a lándzsákat Hararban, a seblázat Zanzibárban, az álomkórt Khartoumtól Atbaráig, csak azért, hogy aztán egy vadászbalesetben patkoljon el... Vadászbalesetben, értik? – Ismét Newportra pillantott. – Minden rendben, öregfiú?

– Azt hiszem.

– Remek. – Burton hátrapillantott, tekintete összevillant a kék köntösű vénekével. – Tudja, igazában hálás vagyok ezért a lehetőségért; évtizedek múlnak el anélkül, hogy emberi szót hallanék. Rendszerint olyankor szólítanak, ha valaki nem boldogul a szellembeszéddel, vagy ha a kezelés előtt elkel egy kis lelki támogatás... mert ha valaki, én aztán tudom, hogy nincs rettenetesebb érzés a kiszolgáltatottságnál.

– Megtapasztalta? – kérdezte Newport. Burton bólintott.

– Így kerültem ide. A könyvemben – érezhető büszkeséggel nyomta meg a szót – nem említettem, de 1858 nyarán meggyűlt a bajom egy fickóval Ujijiban, aki a kelleténél többet értett a Lucumi-praktikákhoz. Bábut készített, és mire észbe kaptam, már lassú tűzön sütögette a nyavalyás. Táborában estem le a lábamról – azt a porfészket, azt a két hónapot az ellenségemnek sem kívánom. Elpatkoltam volna, ha meg nem jelennek ezek a derék kafferek. Tudták, ki vagyok, és mert rokonszenvesnek találtak, válogatott hókuszpókuszokkal visszarángattak az életbe. Folytatni akartam az utat, de vonzottak a csodák is, amikről az álmaimban suttogtak: Tarszész és Salamon városai, a bányák, az örökké égő tüzek... a gyémántok. Mikor közölték, hogy a testem nem tarthat velük, letörtem kissé, aztán... aztán úgy döntöttem, ezt a lehetőséget nem hagyhatom kihasználatlanul. Engedtem, hogy megtegyék, amit meg kell tenniük, a magasból néztem, ahogy a másik Dick... a másik én tovább gázol a homokban – és most itt vagyok. – Roslaura sandított. – Járt a síromnál, fiam?

– Még nem, uram.

– Keresse fel, ha alkalma nyílik rá! Én magam rég megtettem volna, de a kafferek lebeszéltek róla; mondják, csak azokon a helyeken ölthetünk biztonságban testet, ahol valaha Babalawo hívei éltek.

– Babalawo??

– A Titkok Atyja – biccentett Burton. – A paradoriak Baálja és Jehovája – bár ők nem rajonganak túlzottan ezekért az összevetésekért. Azt, akit a maguk szervezete Mesterként címez, Ogazunnak nevezik, és szél ellen felismerik az orisháit, ha összeakadnak velük.

Most Newportra került a megdöbbenés sora.

– Juanita... az orishám a Mester szolgája?

– Úgy hisszük, igen. – A sötét hajú ismét megérintette Newport szegycsontját, és félrebillentette fejét, mintha hallgatóznék. – Odabent van, de hallgat; szerintem sejti már, mekkora hiba volt erőszakoskodnia. Megtudhatom, hol akadt rá, öregfíú?

Newport eltöprengett, és összerezzent; őt magát döbbentette meg leginkább a válasz.

– A Hálózatban – dünnyögte. – A Hálózatból szállt belém a ribanc...

Roslau nagyot nyelt, a paradoriak félkaréján moraj futott végig. Csak Burton tüntetett kalandorhoz méltó nyugalommal; hümmentett, mint aki titkon számított egy efféle fordulatra.

– Mikor?

– Az utolsó belépési kísérletem közben. Huszonötödikéről huszonhatodikára virradóra... nehéz az órát és a percet közelebbről meghatározni.

– Na igen – köhintett Burton. – Rajta kívül sikerült még valakivel kapcsolatba lépnie?

Newporton ingerültség vett erőt.

– Jól tudják, hogy nem, és azt is, miért nem. A Hálózat a fogyatkozás estéje óta csak időpocsékolásra jó.

– Sajnálom – dünnyögte a sötét hajú. – Van fogalmuk róla, mi történt?

– Csak annyit sikerült kiderítenem, hogy a mieinket támadások érték, alighanem világszerte. Nagy a kár, és még nagyobb a zavar; időre van szükség, hogy az Érinthetetlenek és a Megtartók... a vezetőink rendet teremtsenek. – Sóhajtott.

– Az első próbálkozásra megérintettem egy nő elméjét valahol Délkelet-Ázsiában. Menekült, fázott és rettegett... meglehet, azóta nem is él már. Az orisha azon a csatornán rohant le, amit a kedvéért nyitva tartottam. Megígértem neki, hogy...

–...hogy nem hagyja cserben – bólintott Burton.

– Különös, hogy a paradoriak épp a magasabb rendű erkölcsiséget hiányolják a Hálózatból.

Ismét hallgatózott, aztán elhúzta a száját. – Az orisha alighanem épp a maguk délkelet-ázsiai ügynökén élősködött, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Nem maradhatott a testben, ezért új hordozót keresett – és megkörnyékezte az egyetlent, akihez hozzáférhetett. Mit ígért, öregfiú? Mivel kecsegtette az átmeneti szállásért cserébe?

– Azzal, hogy átsegít minket a határon.

– Gondoltam. Nos, ami azt illeti, talán valóban megtette volna. Ami viszont a folytatást illeti... – Burton félrenézett. – Kár, hogy nem beszélt magának a távolabbi céljairól, így sokkal nehezebb lesz kihúzni belőle, hányadán állunk.

– Nem hinném, hogy ismerte a Mester terveit – mormolta Newport. – Ha ismerte volna, nem éri készületlenül a rajtaütés.

– A lényegre tapintott – közölte Burton. – De nem furcsállja a dolgot? A Hálózatot ért csapás úgy meglepi a Mester egyik – és nyilván nem egyetlen – kémjét, hogy egy ellenséges Létező elméjében kénytelen menedéket keresni. Együttműködést ajánl, az első adandó alkalommal megpróbálja félrevezetni azt, aki befogadta, és mikor mégis leleplezik, úgy tombol, mint aki sarokba szorult – mint akinek a külvilágban semmi esélye a túlélésre.

– Gyűlöli magukat – suttogta Roslau. – Krisztusom, hogy gyűlöli!

– A reinkarnáció körforgásából kiragadott lelkek idővel mindent és mindenkit gyűlölni kezdenek, fiatal barátom. Majd' mindegyik őrült – a megkeseredettségük kiszámíthatatlanná teszi őket. Ezért olyan veszedelmesek... és ezért kell megszabadulnunk ettől az orishától, mielőtt a csalárdságával újabb károkat okoz.

Newport, aki eddig tűnődve hallgatta szavait, hirtelen megvonaglott a fájdalomtól.

– Itt van – suttogta. – Itt van megint!

Roslau rémülten látta, hogy a Szalamandra ajka és ökle kifehéredik; a Mester kémjében a jelek szerint a vártnál nagyobb erők lakoztak. Newport testén veríték ütközött ki, ahogy szelleme birokra kelt a betolakodóval. Burton nem húzta vissza a kezét, tekintete azonban csak udvarias érdeklődést tükrözött.

– Mire vár? – kiáltott rá a fiú. – Fékezze meg!

Newport teste ívben megfeszült, kis híján lefordult kőbe metszett fekhelyéről. Roslau már-már odaugrott hozzá, a brit azonban egy kézmozdulattal visszaparancsolta. Tovább figyelt; mintha értelmet keresett volna a Szalamandrából ki-kibukó, összefüggéstelennek rémlő mondatokban.

– Csináljon már valamit! – sziszegte Roslau. – Hát nem látja, hogy szenved?

– Látom – mormolta Burton. – És sajnálom, de ki kellett derítenem az igazságot... illetve azt, hogy milyen közel jutottunk hozzá.

– Hogyan?

– Az orisha minden szavunkat hallotta. Belátta, hogy nem alakoskodhat tovább, és most jelzi, hogy tárgyalni akar velünk.

– Tárgyalni? Az imént mondta, hogy ez a veszett förtelem a Mestert szolgálja. Miért akarna egy szellem, egy nyavalyás kém tárgyalni velünk?

Burton korához illő higgadtsággal pillantott rá.

– Azt reméltem, kitalálta már – mondta lassan. – A Mesternek semmi köze a fogyatkozás idején indított támadásokhoz. A történtek készületlenül érték, és most a szolgáival együtt bajban van. – Köhintett. – Mint a Hálózat, mint mi... és mint a világ maga.

 

 

6

 

 

A fogyatkozást követő második napon,

Parador romjai között

 

–...Juanitának nevezte magát. Értésemre adta, hogy Rómába készül, és azt állította, hogy értékes közlendője van az enyémek számára – idézte fel a vadonban történteket Newport, akinek másodjára egyszerű fakupát kerítettek. Kávét kortyolt belőle, úgy méregette hallgatóságát. Az idézésben részt vett köpenyesek visszavonultak, de tüstént újabbak jöttek helyettük – a Szalamandrának nehezére esett elképzelni, hogy sokuk évtizedek, ha nem évszázadok óta porlad a vidék foszfátért és tantaliumért feltúrt földjében. Parador az Eltávozottak városa volt, és mint ilyen, nagy hasznát látta a sötét hajú kalandor, Burton felemás elevenségének. A brit most a kőtrónus karfáján ülve pillantott le Newportra.

– Különös, hogy ne mondjam, gyanús. Feljegyeztek hasonló eseteket a Hálózat krónikái?

– Nem. De az írott történelemben nem találni példát a mostanihoz fogható zavarra sem.

– A Mester-hívők döbbenete még nagyobb lehet – vélte Burton. – Ha igaz, amit állít, ha csoportjaik majdhogynem elszigetelten működnek, a fogyatkozás óta nyilván minden kapcsolat szünetel köztük. A maga orishájának nem volt hová visszatérnie, mikor távoznia kellett a lány... Faraday mellől, és nincs hová mennie most sem. Maguk az ellenségei, de még mindig szívesebben választotta ezt a kényelmetlenséget, mint a sodródást a semmiben; a horror vacui amolyan népbetegség a kiszakadt lelkek között.

Newport elnyomott egy mosolyt.

– Maga eredeti alak. Sajnálom, hogy más csapathoz igazolt. – Körülpillantott megint. – Felkészültek a gurui?

– A jelemet várják.

– Roslau?

A fiú, aki az utolsó tíz percet Newport korábbi helyén, a szelleműző trónuson töltötte, idegesen intett igent.

– Akkor kezdjük. – Burton, jobb tenyerét Roslau szíve felett pihentetve a Szalamandra felé nyújtotta balját. – Megvan a kapcsolat az orishával?

– Egy pillanatra sem szakadt meg – suttogta Newport. – Gyerünk!

Az átmenetet múló tarkótáji fájdalom jelezte. Részt kaphatott belőle Roslau is, mert az ajkába harapott – aztán csak várt, ujjai táncot jártak a kőbe metszett kobrafejeken.

– És most? Mit kell tennem?

– Ne harcolj – intette Newport. – Ne szegülj ellene, és minden rendben lesz; már az erdőben kiderült, mennyivel különb médium vagy nálam.

– Kösz. – A fiú fogai összekoccantak, ahogy megérezte a változást odabent. – Furcsa, de mintha...

Aztán elfúlt a hangja. Feje a vállára kókadt, ujjainak doboló mozgása lassult, majd abbamaradt, ahogy átengedte porhüvelyét Newport rossz szellemének.

– Hé, hugi – suttogta a Szalamandra. – Hallasz engem?

– Hallak, hüllő. – A fiú szokatlanul mély hangon beszélt, szemei a sziklamennyezet egy meghatározhatatlan pontjára meredtek. – Boldogabb lettél most, hogy megszabadultál tőlem?

– Az érzelmeknek ehhez semmi közük – vetette közbe Burton ridegen. – Gondolkodj, mielőtt támadnál, orisha: a jövődről fogunk beszélgetni.

– Fenyegetsz?

– Távol álljon tőlem – mormolta a brit. – Mindössze figyelmeztetlek, hogy a paradoriak szemében abomináció vagy, a transzcendens síkok torzszüleménye, melyet kész örömmel taszítanának vissza a feledésbe. Megkíméltünk, hogy felelhess a kérdéseinkre – hogy mi történik azután, a válaszaid döntik el.

– Átlátok rajtad – sziszegte Juanita. – Gyűlölsz, mert elevenebb vagyok nálad; belőlem bármi lehet még, de te örökre egy pojáca árnya maradsz.

Burton Newportra pillantott.

– Tetszik a stílusa – ismerte el. – Sok időt tölthetett a Hálózatban, míg magára szedte.

A Szalamandra úgy döntött, nem vesz tudomást a szavaiban lappangó iróniáról.

– Még mindig Rómába készülsz? – kérdezte Juanitától. – Még mindig találkozni akarsz a... feljebbvalóimmal?

– És ha igen?

– Szeretnénk tudni, mi okod rá.

– És milyen válasznak örülnétek? – érdeklődött az orisha vésztjósló nyugalommal. – Egyszerű zarándok legyek, vagy a Mester rendkívüli és meghatalmazott nagykövete? – Keserűen felkacagott. – Nem tartjátok elképzelhetőnek, hogy nincsenek hátsó szándékaim? Nem fér a fejetekbe, hogy amit mondok, esetleg szó szerint is érthetitek?

– Nyugalom – intette Newport. – Rómáról csak általánosságban beszéltél.

– Odáig mégsem aljasultam, hogy Örök Városnak nevezzem, ahogy némelyik rejtjelezőtök teszi... ez is valami. – Juanita megint nevetett. – Ó, bár látnátok magatokat a vérbírák szerepében! Pusztulással fenyegettek, és közben alig várjátok, hogy tényeket kapjatok tőlem – mert nélkülük épp olyan kiszolgáltatottak vagytok, mint én. Tudni akarjátok, mi zajlik körülöttünk? Tudni akarjátok, miért kellett a fogyatkozás idején sok száz nyomorultnak meghalnia? Ha válaszokat akartok, fizessetek értük!

– Blöfföl – legyintett Burton. – Ezt csinálják mind, ha a tét emelkedni kezd.

– Sue-Ellen Long mellett volt Macaóban – emlékeztette Newport. – Long elmondta, hogy a csoportja MC... Scapelli nuncius megbízásából egy műholdmegfigyelési programon dolgozott éppen. Elkapták, mielőtt pontosíthatott volna, de Juanita talán ismeri a részleteket.

– Hogy ismerem-e? – kuncogott Roslau szájával a szellem. – Természetesen. A barátaid, hüllő, heteken át kutakodtak szigorúan titkos kormányzati adatállományokban. Néhányszor sikerült az irányításuk alá vonniuk egy kínai kémműholdat is – mit gondolsz, mihez kezdtek vele?

Newportnak elég volt MC és Faraday sorsára gondolnia ahhoz, hogy fellángoljon benne a harag.

– Nincs hangulatom a játékaidhoz, hugi. Teríts, vagy szállj ki a vonalból; akad gondunk nélküled is épp elég.

Roslau elhomályosult szemei felé fordultak.

– Megígéred, hogy magaddal viszel? – tudakolta az orisha. – A szavadat adod nekem, ahogy Sue Longnak?

– Miért tenném?

– Hogy elmondjam, kik a felelősek a történtekért. Mert tudok valamit, amit egyikőtök sem... valamit, amiért talán hálás leszel nekem.

– Beszélj!

– Magaddal viszel Rómába?

Newport az állat dörzsölgette.

– Adj egy okot rá. Egyetlen okot!

– Elárultam a Mestert, amikor szóba álltam veled.

– Még egyet!

– Szívességet teszek neked és az ostoba Hálózatodnak.

– Ez minden?

– Nem – szólt az orisha. – Van ennél jobb okom is.

– Éspedig?

Roslau kék szemei most egészen feketének látszottak.

– Valaha ember voltam – suttogott a hang. – Egy messzi országban születtem, és az életemet ajándékoztam valakinek, aki hazudott nekem. Egy ember... valaki a tieid közül... utolsó percemben választást kínált. A fény felé küldött, de én megint hibáztam, és... másnak adtam a lelkemet. A Mester azt ígérte, megszabadít a fájdalomtól, azt ígérte, sosem lesz többé részem a hús-vér lények kínjaiban. Boldogságot és szabadságot kínált – és éppúgy becsapott, ahogy az a másik, aki a gyilkosom lett. Félezer év, hüllő. Ennyit töltöttem testetlenül, különféle poklok tornácán, mások kínjai közepette, és most... most azt mondom, elég!

– Micsoda?

– A férfi, akiért rajongtam, ide juttatott. A Mester rászedett, hazudott nekem. Régóta tudom, és mikor újra megnyílni láttam a fekete eget, rájöttem, nem várhatok tovább. A külső hideg istene felfigyelt ránk, hüllő. Ha eljön, nem csak az erősekkel végez; elpusztít mindent és mindenkit, csak csontokat, köveket és sötétséget hagy maga után. Én már láttam, mire képes. Én már tudom, micsoda szörnyeteggé teszi az embert... és azon leszek, hogy megtudják a feljebbvalóid is!

Newport érezte, hogy átizzadt trikója a hátához tapad.

– A külső hideg istene...?

– A kitaszított – mormolta Burton. – Majd' minden ősi kultúra legendáruimában találni rá homályos utalásokat. Úgy tartják, határtalan messzeség választja el tőlünk, melyen csak az álmok juthatnak át. Rebesgetik, tehetetlen a földi istenségekkel szemben, míg az égen nap és hold ragyog, fogyatkozások idején azonban meghallgatja a hozzá szálló imákat, és saját hatalmával ruházza fel híveit.

– A huarpék hite szerint – kezdte Juanita a hirtelen támadt csendben –, valaha rég, az idők kezdetén a Nap eltűnt az égről, és a világ öt napra sötétségben maradt. Ekkor összeverődtek a kövek, készítőikre támadtak a kardok és a mozsarak, gazdáikra rohantak a lámák, és a külső hideg urának kacaja visszhangzott a mezők felett. – Várt. – Érted most már, hüllő? Belátod végre, hogy nincs választásom?

– Velem jöhetsz – mondta Newport. – Ha vezekelni akarsz, ha mellénk állsz, lelked rajta – de ne hidd, hogy a római zarándokút egyben feloldozást is jelent.

– Köszönöm.

– Köszönd Scapelli nunciusnak; nélküle sokkal kevesebben gyakorolnák manapság a megbocsátás erényét.

– Kedvelted – állapította meg az orisha. – Kedvelted, igaz?

– Mi közöd hozzá?

– Több, mint gondolnád. – Juanita hangjába visszalopózott valami a régi fölényességből. – Mit szólnál hozzá, ha közölném, hogy a nunciusod él? Hogy fogolyként őrzik a tulajdon hazádban, hogy végszükség esetére, engesztelő ajándéknak tartogatják a Mester számára?

Newport nem mozdult.

– Igazat beszél – dünnyögte Burton. – A szándékai őszintének tűnnek, ami viszont az állhatatosságát illeti... Kitart a döntése mellett, öregfiú? Csakugyan magával akarja vinni?

A Szalamandra bólintott. Nem hitegette magát azzal, hogy könnyű lesz a dolga: a zarándokút célja – szülőföldjéről nem is beszélve – e pillanatban igencsak távolinak rémlett.

– Melyik a legrövidebb út a határon át? Amint a fiú összeszedi magát, indulunk.

Burton fürkésző pillantást vetett rá, aztán, mint aki rég, nagyon rég történt dolgokra emlékezik, elmosolyodott.

– Számos utat ismerek a környéken – kezdte. – Ha a legrövidebbet választod közülük, három nap alatt Zairéba érhetsz, de... – és e ponton mosolya még szélesebbre nyílt – ...nos, ha igazán sietős az utad, van más lehetőséged is.

– Mágia? – firtatta Newport összehúzott szemmel.

– Az én időmben annak tartották. – A brit végignézett a köréjük gyűlt paradoriakon, aztán biccentett, mintegy nyugtázva, hogy egyikük sem emel kifogást döntése ellen. – Keletre, alig egynapi járóföldre innét katonai tábort és átrakóhelyet találsz. Zsoldosok gyülekeznek ott, akiket hol egyik, hol másik frakció fogad fel a kirabolt államkincstár dollárjain. Sok a fegyver, rengeteg az őr... de akadnak ott repülőgépek is. – A Szalamandrára hunyorított. – Elboldogul egy ilyen masinával, öregfiú?

– Egyedül aligha – dünnyögte Newport. – De ismerek... azaz ismertem valakit, aki segíthet benne.

 

 

7

 

 

A fogyatkozást követő harmadik hajnalon,

a zairei határ közelében

 

Az újabb kísérlet elkeseredett vállalkozás volt, nem annyira átszellemülés, mint inkább ugrás a mindent elborító szürkeségbe. A közeg, melyet a Hálózat előszobájának ismert, túlfújt léggömbként pattant szét körülötte, és Newport, bár ezúttal biztos meditációs pózt választott, fejjel előre a mentális és asztrális kommunikáció örvényébe zuhant.

Pillanatok kellettek, hogy átlássa és stabilizálja helyzetét. A változások bizakodással töltötték el: az Érinthetetlenek aurája immár kivehetően tündökölt mindenütt a Mare Aeternum végtelenjén. A Megtartók kibocsátotta szálak itt-ott megsűrűsödtek, ismerős mintázatokat alkottak, de mindenütt kirajzolták már a szövedék körvonalait – a Hálózat azon igyekezett, hogy az évezredes rendszeren támadt réseket befoltozva újrateremtse önmagát. A Létezők csillagai százával szikráztak az X-tengely horizontja felett. Kapcsolatteremtéssel próbálkoztak, egymást és feljebbvalóikat keresték, s ha nagynéha sikerrel jártak, az információőzön minden gátat elsöpört köztük.

„Hallasz? Hallasz?”

„...értetted, amit mondtam? Képes leszel rá, hogy továbbítsd?”

„Ó, uram, édes istenem, hála neked...”

„Mondd neki, hogy úton vagyok; mondd meg, hogy...”

„...elvesztettük Amitrajt, Wellesleyt és a Sebészt. Kijutottunk a városból, de nem tudom...”

„Érzel? Hallod a hangomat?”

„...ezt a felhívást a Belső Körhöz. Ketten meghaltak, négy ember eltűnt; utasítást kérünk...”

„Ismételj, ismételj! Nagyon távol vagy tőlem...”

Newport kerülte az asztrális viharokat, ahogy az X-tengely mentén végiglebegve a legközelebbi Érinthetetlen felé tartott. Tudta, hogy az Érinthetetlen érzékeli őt, de nem lehetett biztos benne, hogy válaszra méltatja: a Hálózat vénei saját idejükben, saját belső logikájuk törvényei szerint éltek, csupán érdekeiket rendelték alá a szervezet céljainak. Békeidőben – békeidőben! –  átjárást biztosítottak a Létezők és az Eltávozottak világai közt, kezük egészen Ultima Thuléig, a megkeseredettek menedékéig ért. Newportnak nem volt módja felmérni, hogyan érintette őket a csapás, de biztosra vette, hogy az Érinthetetlen erejének javát a károk kijavítása köti le. Csak remélhette, hogy indokai elég nyomósak – hogy a felfoghatatlan hatalmú lény a körülményekre való tekintettel teljesíti óhaját.

„Montmorency vagyok” – sugározta a valós tér azon pontja felé, ahol az aura forrását sejtette, aztán egy sugallatnak engedve így folytatta: „Taddeus Newport, másként Hans Herbert Wittman az Örök Visszatérők közül. Fontos híreket kaptam a veszedelem természetéről és a Belső Kör egyik tagjáról, akinek a csapás idején veszett nyoma. Kelet-Afrikában vagyok. Kívülállóktól kaptam menedéket, és nem akarom őket a jelenlétemmel további veszélynek kitenni. Egy barátomat keresem, aki meneküléshez segíthet... egy Eltávozottat, aki az Y-tengely legfelső szegmensében él. Segíts, kérlek! Valamennyiünk érdeke, hogy mielőbb kijussak innét!”

Várt. Az Érinthetetlent övező aura örvénylése mintha lassult volna, Newport azonban nem tapasztalt más változást. A kozmikus fehér zaj, a létezés síkjainak összhangzata tovább duruzsolt körülötte, valahol messze, az X-tengely távolában vörös fény derengett – az idők végezetének halódó napja, gyomrában lassan elgőzlő bolygóival.

„Segíts!” – ismételte Newport, és nem bánta, hogy saját idejének Létezői egy emberként rezzennek össze a kiáltásra. „Segíts alámerülnöm... segíts megakadályozni egy háborút! A történtekért nem a Mester felelős. A Mester nem...”

„NE EMLEGESD ŐT!” – dörrent olyan erővel, hogy még a valóság kárpitja is beleremegett. „EBBEN A SZFÉRÁBAN NINCS HELYE!”

Newport kételkedett benne, hogy szimpla bocsánatkéréssel célt érhet, ezért hallgatott inkább; remélte, hogy az Érinthetetlen nem a formák, hanem a tartalom szerint ítél. Várt – és egyszerre feltűnt neki, hogy az Y-tengely, mely legutóbb harmadik szeme láttára foszlott semmivé, ismét hídként feszül a Nagy Folyam két partja közt. Nem vesztegette az időt, tüstént alábukott az aranyfüst ismerős ködébe, és...

...és rövid, lélegzetelállító zuhanás után hanyatt fekve, esőverte gyepszőnyegen találta magát. Felült. Az eget viharfelhők sötétítették, a környéket újra és újra végigkorbácsolta a zápor – a Szalamandra úgy sejtette, a Hálózatra zúdult csapás érezteti így hatását az Eltávozottak világában. Körülpillantott, és megállapította, hogy egy golfpályára érkezett: a legközelebbi homokgödör alig öt lépésnyire volt tőle, a köré tűzött zászlócskák fehérje már-már lázadásként hatott az égbolt liláskék hátterén. Newport feltápászkodott, közelebb ment a gödörhöz: valami arra késztette, hogy szemügyre vegye tükörképét a pit alján felgyűlt esővízben. Égzengés moraja görgött végig a tájon, és mire elvonult, a Szalamandra egy másik alakot pillantott meg a sajátja mellett. Egy barna kezeslábast viselő férfit, akinek haja és szemöldöke oly fakó volt, hogy első látásra albínónak nézhette az ember. Pedig nem albínó volt, hanem Martin Crawles, a Királyi Légierő nyugállományú főhadnagya, aki Carreg Cennen várában, a Két Hold-krízis idején esett el a Hálózatért.

– Üdv, Sandman – mormolta Newport kiszáradt torokkal. Nemigen tudta, mit mondhatna még; Crawles a karjai közt halt meg, és neki ahhoz sem volt érkezése az utóbbi két év alatt, hogy Londonba repüljön, és egy nyavalyás koszorút vigyen neki.

– Üdv jenki – dünnyögte Sandman, akinek fakó haja a homlokához tapadt. – Látogatóba jöttél, vagy bekaptad végre a legyet?

– Bajban vagyok, Martin.

– Sejtettem – morogta a pilóta. – Azóta tudom, hogy eljössz, mióta megláttam a felhőket; itt csak olyankor esik, ha odafent valami nincs rendjén. – Sarkon fordult, felfelé indult a domboldalon, ahol – ez Newportnak csak most tűnt fel – egy golfkocsi, és egy falkára való csapzott kutya várta. A nyomába szegődött, sikerült beérnie; egy darabig fej fej mellett haladtak a szakadó esőben.

– Segítség kell, Martin – zihálta a Szalamandra. – Valaki, aki segít eligazodni egy gép pilótafülkéjében, és...

– A labdám a gödör alján maradt – mondta az angol. – Mit gondolsz, érdemes felhoznom onnét, vagy kezdjem inkább elölről az egészet?

– Bármi történt... – kapkodott levegő után Newport – ...még mindig a Hálózathoz tartozol. Segítened kell!

A világos szemek felé fordultak, a pillantás keserűséget tükrözött.

– Nem is tudom – dünnyögte Sandman. – Jó ötletnek tartod, hogy a walesi eset után szabadjára engedj a fejedben?

– Ostobaság magadat hibáztatnod... a történtekért. Azt tetted, amit a helyedben... bárki megtett volna. – Newport megtorpant a golfkocsi mellett; a kutyák morogtak, de nem közeledtek hozzá. – Bogie a barátod volt. A fickó, akivel végül elrepültem Carreg Cennenből, azt mondta, hogy az ember... felelősséggel tartozik a barátaiért.

– Igaz – sóhajtott Sandman, és hátrébb parancsolta a fenevadakat. – Kár, hogy a jó öreg Bogie nem lehet itt.

Newport kitörölte szeméből az esővizet.

– Még átjuthat hozzád, Martin. Ultima Thuléról... nem csak egyféle vezet az út.

– Hantálsz – közölte az angol, míg az ütőkkel babrált. – Egyébként milyen?

– Hogy...?

– A gép, amit el kell vezetned. Milyen?

– Fogalmam sincs. A támaszpontot csak messziről... távcsövön át láttam. Az erdőben húztuk meg magunkat a társammal; tíz óra alatt harmic kilométert tettünk meg, hogy még világosban érjünk oda. Több masinát láttam, de nem ismerem a típusukat. A legtöbb szállítógép, légcsavaros és turbinás, de akad pár helikopter is.

– Merre jársz?

– Ruandában.

– Hová készülsz?

– Izraelbe – mondta Newport. – Az a Hálózat legközelebbi nagy csomópontja, ráadásul szakrális centrum: arra tanítottak minket, hogy vész idején efféle menedéket keressünk. Még nem sikerült kapcsolatba lépnem senkivel, de...

– Bolond vagy.

– Tessék?

– Helikopterrel soha az életben nem jutunk el odáig – mondta Sandman. – Lockheedet vagy Antonovot láttál? Egy francos Herkulest csak felismersz, az ég szerelmére!

– Talán – dünnyögte Newport. – Közelebb kellett volna mennem.

– Hogy szitává lőjenek? – Az angol dühösen bajlódott golfzsákjának szíjaival. – Mi ez az egész? Mikor áll már el ez a rohadt eső?

– Fogalmam sincs.

– Nagy a baj?

– Azt hiszem – felelte Newport óvatosan. – Nehéz megmondani. Valóságos irtóhadjáratot indítottak ellenünk, de nem a Mester parancsára. Azok, akikkel eddig beszéltem, egy harmadik felet emlegetnek... egy obskúrus istenséget, aki csak bizonyos körülmények közt képes kinyilvánítani a hatalmát. A Mester kémje, aki átállt hozzánk...

– Lassabban – kérte Sandman. – Egy nyavalyás ördögimádó átállt hozzánk?

– Menedéket kért, Martin. Kiszakadt lélek, többet szenvedett bárkinél, akit ismerek. Azt várja tőlünk, hogy visszajuttassuk az Örök Körforgásba.

– És? – firtatta az angol. – Megtesszük neki ezt az apró szívességet?

Newport kínban volt.

– Nincs időnk... Tisztában vagyok vele, mit érzel a Mester hívei iránt, de ezúttal...

– Kár a fáradtságért – sóhajtott Sandman. – Megyek. – A golfkocsi körül tág félkört alkotó ebekre sandított. – Fedél alá, fiúk! Várjatok. Várjatok rám, rendben? Visszajövök.

Valami felragyogott a felhőréteg mögött, az aranyszín fény széles sugárban hullott alá a mennyekből...

...és a férfi, aki a Kelet-Afrika ege alatt, a vadon egy tisztásán kuporogva felnyitotta szemét, már nem csak Tad Newport volt.

 

 

Roslau a hajnal első fényénél tért vissza portyájáról egy terepszínekre mázolt Jeep volánja mellett. Newport elébe sietett, egyesült erővel vonszolták a bokrok alá két európai zsoldos magatehetetlen testét; a fickók ébredés után alighanem csodálkoznak majd, hogy az őket ért támadás során csak fegyverüket és emlékeik vesztek. A Szalamandra csendes derűvel nyugtázta, milyen óvatosan mozog a kölyök – láthatóan tartott az elméjében tanyázó orishától, pedig Juanita a szavának állt, és nem mutatkozott.

– Túl büdösek vagyunk, főnök – nyögte Roslau, ahogy mindketten kocsiba szálltak. – Biztos benne, hogy menni fog?

– Muszáj mennie. Nem bajlódunk körmönfont trükkökkel, csak arra ügyelünk, hogy átnézzenek rajtunk, míg becserkésszük a gépeiket, világos?

– Világos – mormolta a fiú, és kutató pillantást vetett rá. – Sikerült megtalálnia, akit keresett? Mert ha...

– Elég!

Newport visszaóvakodott a lánctalpak tiporta ösvényre, és miután betájolta magát, a gázra lépett. Az átrakóhely hatalmasan és fenyegetően nyújtózott előttük: betonozott kifutójával és ültetvényével együtt jó öt négyzetkilométert harapott ki az őserdő zöldjéből. Valaha a belga idegenlégió támaszpontja volt; nyilván ekkor égett bele a szerencsekatonák emlékezetébe, akik beszámoltak róla fiaiknak, azok pedig saját fiaiknak, akik a zűrzavar első hírére visszatértek ide, hogy a családi hagyomány szerint öregbítsék hírnevüket, és ízelítőt kapjanak az élet nagy kalandjából. Néhányan egész udvartartást gyűjtöttek maguk köré kurvákból és menekültekből – Newport tisztán látta a HOTEL D'SACHELLE és a CAGE AUX FOLLIES feliratokat két közeli barakk homlokzatán, és látta a hegyoldalban sürgölődő alakokat is, akik a támaszpont egyetlen saját terményét, a kávét szüretelték. Négy őrtorony és kétszer ennyi géppuskafészek ügyelt rájuk. Az egyetlen légelhárító löveg – egy özönvíz előtti Gridlock – ponyvával takartan guggolt a völgy közelebbi végében.

– Túl sok a fegyveres – szűrte a szót Roslau a fogai közt. – Ha valaki lármát csap, egy percig sem maradunk talpon.

– Miért lármáznának? Közéjük tartozunk, és épp visszatérünk az őrjáratból.

A fiú fészkelődön.

– De hisz nem is hasonlítunk azokra az alakokra!

– A te dolgod, hogy fürkéssz és vigyorogj – emlékeztette Newport. – A többi az én gondom.

Ennyire azért nem volt magabiztos; csak akkor nyugodott meg valamelyest, mikor a kapu őrei – némi ráhatásra – utat engedtek nekik. Kiterjesztette tudatát, és egyszerű parancsokat sugárzott a barakkok közt lézengő zsoldosok felé: vakarózz, ásíts, járj egyet, könnyíts magadon – és eszedbe se jusson felénk pillantani!

Lépésben közelített a hangárhoz, melyet alaposan megtépáztak az elmúlt évtizedek viharai. Tetőszerkezetét csak tessék-lássék tartották karban, a kábeleket a falak résein vezették keresztül, a tolóajtót kiemelték, hadd járjon a levegő. A korai időpont ellenére tucatnyian dolgoztak most is odabent: egy Bell-Huey helikoter vázát daraboltak lángvágóikkal. A csarnok túlfelén kétüléses felderítőgép, odébb orrmotoros Cessna árválkodott – egyik sem látszott igazán alkalmasnak négyezer kilométernyi repülésre.

Annál inkább a betonozott térség közepén álló óriás.

Newport – Sandman segítségével – C-130-as Herkulesre ismert benne. Hasas jószág volt, orrától a faráig tán vagy harminc méteres. Hátsó rakodóajtaja most nyitva állt, a bennszülöttek és a katonák vállon hordták ki belőle a felszerelést.

– Ez az? – suttogta Roslau. – Ez a dög kell nekünk?

A Szalamandra a fejét rázta.

– Az éjjel érkezhetett, mert tegnap még a színét sem láttam. Abból, hogy csak most rakodják, egyenesen következik, hogy nem siet visszafelé, így a feltöltésével is várni fognak... délig, talán még tovább. – Kidörzsölte a verítéket a szeméből, körülpillantott. – Nem. Nekünk indulásra kész gépre van szükségünk, olyanra, amihez...

Elnémult, mintha befelé figyelt volna, azután gázt adott, végiggördült a hangár északi oldala mentén. A kerítéshez legközelebb, a tornyoktól legtávolabb eső részen két helikoptert és egy vaskos törzsű, radartányérral felszerelt masinát talált. Az árnyékba húzódva néhány trikóra-gatyára vetkőzött férfi hevert, de csak egyikük vette a fáradtságot, hogy felpillantson a motorzúgásra. Newport leparkolt, kiszállt, és intett Roslaunak, hogy kövesse példáját.

– Nem – mormolta. – Kizárt dolog.

– Mit mond, főnök?

A Szalamandra oldalra billentett fejjel nézte a vaskos törzsű gépet. Olyan volt, mint egy világháborús kávédaráló, amire távközlési műhold zuhant, tisztára törölt ablakai, kifutó felé forduló kerekei azonban gyakori használatról árulkodtak. Az üzemanyagtöltő alatt sötét foltok éktelenitették a betont, a levegőben kerozin bűze érződött. Newport ismét szemügyre vette az árnyékban időző pilótákat – egyikük sem volt negyvennél fiatalabb, és egyikük sem tűnt vérbeli harci repülőnek.

– Segíthetünk, fiúk? – kérdezte erős ausztrál akcentussal az, aki az imént felpillantott.

– Hogyne – mormolta Newport. – A legjobb volna, ha aludnának egyet.

 

 

Három perccel később a torzszülött pilótafülkéjében ültek mindketten; Newport a műszereket ellenőrizte, Roslau a zsoldosok mozgását figyelte a kifutópálya körül. Azok láthatólag semmit sem gyanítottak: legfőbb gondjuk egy kopottas futball-labda megszerzése volt.

A gép pilótafülkéjét öt személyre tervezték, a hosszan hátranyúló konzolok a figyelőrendszer kezelőszervei voltak. A Szalamandra most már tudta, hogy a kávédaráló hivatalos neve Grumman E-2, melyet extrái miatt „Sólyomszem”-ként emlegetnek; tudta, hogy a radartányértól nem szabadulhat, hogy így legfeljebb hatszáz kilométeres óránkénti sebességet érhet el – de tudta azt is, hogy ideális körülmények közt ez épp elegendő.

– Készülj – vetette oda a fiúnak. – Indulunk.

Roslau, akinek csak ködös elképzelései voltak a konfluenciában rejlő lehetőségekről és kockázatról, az ajkába harapott.

– Biztos, hogy el tudja vezetni?

Newport kábán figyelte önálló életre kelt kezeit, a kormányművel, a hidraulika kapcsolóival dolgozó ujjakat.

– Naná, öregem – felelte valaki, alig várva, hogy két év kihagyás után újból szárnyakat növeszthessen. – Vagy nem említette a főnököd, hogy én bármit elvezetek?

 

8

 

 

A  fogyatkozás utáni harmadik napon,

Afrika felett

 

Egyetlen lövés sem dördült, egyetlen kiáltás sem harsant, ahogy a kifutóra kanyarodtak, majd gyors nekirugaszkodással a levegőbe emelkedtek: a Grumman pilótái biankó meghatalmazást kaphattak társaiktól, hogy időről-időre körberepüljék, felderítsék környezetüket. Newport úgy becsülte, tíz percbe is beletelik, mire feleszmélnek, és újabb tízbe, míg belátják, hogy nincs mit tenniük – a hasas gép a felszállást követő pillanatokban kikerült a légelhárító löveg hatósugarából. Az utazómagasságot elérve keletnek, utóbb északkeletnek fordult, és növelte sebességét; a vadon, a paradoriak és Burton birodalma egykettőre elmaradt mögötte.

Newport feje tiszta maradt. Érzékelt mindent, ami a pilótafülkében történt, és hálás volt Sandmannek a kíméletes bánásmódért. A pilóta teljes egészében feladatára koncentrált, a verbális kommunikáció nyűgét a test gazdájának engedte át és Newport szájával mosolygott, valahányszor alattuk elhúzó objektumokat jeleztek a műszerek.

– Ezekkel a szemekkel messzebbre látunk, mint bárki más az országban – dünnyögte. – A levesestányér negyven kontaktust elemez másodpercenként; könnyűszerrel elkerülhetünk, kimanőverezhetünk bármit a határ innenső oldalán. Uganda felett valamivel nehezebb lesz a dolgunk: az ottaniak C kategóriás légelhárítást és légierőt örököltek a kövér embertől.

– Kövér ember? – értetlenkedett Roslau.

– Idi Amin szakaszvezető. Ugye nem várod el, hogy tábornok-elnöknek nevezzem?

Jó két órán át hallgattak; a fiú akkor próbálkozott legközelebb, mikor a magasság csökkenni kezdett, és jobb kéz felé, felszálló párán át, a Viktória-tó tükre csillant a messzeségben.

– Sikerült ez valaha valakinek? Úgy értem... végigjárta ezt az utat bárki előttünk?

– Egy izraeli kommandó két Herkulessel, valamikor a hetvenes évek közepén. Berepültek, kihozták a túszokat, lekaszáltak egy rakás terroristát, és visszatértek a Ben Gurionra... kábé tizenhat óra alatt.

– Elég lesz az üzemanyag?

– Ha a Vörös-tenger felett vitorlázunk egy keveset... igen, azt hiszem.

– Csak hiszi?

– Nyugi, Hans – dünnyögte Sandman. – Bízz a szerencsédben, és élvezd a repülést!

– Kurt a keresztnevem, uram.

– Remek. Emlékeztess rá alkalomadtán, oké?

Balra még egy óra múltán is látszott a Ruwenzori, keleten azonban már Kampala, félmilliónyi lélek menedéke szürkéllett, hogy újabb tíz perc múltán mocsári ködbe rejtőzzék az utazók szeme elől. A műszerek olykor vadászokat jeleztek, ám valamennyit az észak-déli légifolyosó túloldalán. Sandman jól választotta meg a közelítési irányt, a magasságot: a felderítőgép árnyként cikázott át az Ugandai radarernyőkön, és az ötödik óra közepén etióp, majd a szudáni légtérbe lépett.

A rádiókészülék először az ötödik óra legvégén sercegett fel, jelezve, hogy valaki végre lelkiismeretesen teszi a dolgát odalent. A polgári frekvencián jelentkezett be; Roslau, aki riadójelet kutatva pásztázta a katonai hullámsávukat, tagadólag rázta fejét.

Sandman nem kapkodott: öt perc telt el, mire kinyúlt, és vételre kapcsolta a készüléket. Fülhallgatójában a khartúmi központ ügyeletesének hangja sercent, és iskolás angolsággal bejelentkezésre szólította fel az ismeretlen járművet. Sandman várt, és újabb három perc múltán ismétlést kért. Az ügyeletes, valamivel kevésbé udvariasan, elismételte litániáját.

– Nem értem, Khartúm – mondta a pilóta, és Newport szájával Roslaura vigyorgott a mikrofon mögül. Újabb szünet következett. Elmaradt mögöttük Neum és Tori, s még vagy féltucat porfészek az Etióp magasföld nyugati peremén. A felderítőgép alacsonyan szállva követte a határ vonalát, majd behúzódott a kétezres magasságot ostromló csúcsok közé. Khartúm hangja statikus recsegésbe veszett, és csak egy óra múltán, a Tana-tó felett tisztult ki ismét – Newportnak eszébe ötlött, hogy a toronyban időközben akár fejek is hullhattak.

Sandman hagyta, hadd kérdezgessék, majd bejelentkezett, és egy sebtében kiagyalt kombinációt adott meg azonosító gyanánt.

– TD-RMGS, a Nemzetközi Vöröskereszt gépe – darálta. – Irgalmas küldetésben járok; kérem, tegyék szabaddá a légifolyosót!

Ez újabb haladékot biztosított számukra, ám a siker látszólagos volt: Roslau öt perccel később jelezte, hogy a körzet elfogó vadászait készültségbe helyezték.

– Khartúm torony TD-RMGS-nek – mondta lassan, tagoltan az ügyeletes. – Az azonosítója nem szerepel a nyilvántartásban. Magyarázatot várunk.

– Régi a nyilvántartásuk, fiúk. Öt éve repülök Afrikában ugyanezzel a kóddal; hogy maguknál nem szerepel, nem az én gondom.

Hosszú szünet. Roslau kézmozdulatokkal jelezte, hogy a vadászok felszálltak, és dél-délnyugati irányból feléjük igyekeznek.

– TD-RMGS, TD-RMGS...

– Tessék, mi az már megint?

– Túl alacsonyan halad. Megsértette a polgári légifolyosók használatának szabályait. Felhívom, landoljon, és azonosítsa magát hitelt érdemlően, ismétlem, hitelt érdemlően.

– Mi az hogy „hitelt érdemlően?” – fakadt ki Sandman. – Hogy lehetnek ilyen érzéketlenek az emberi szenvedés iránt? Sebesülteket viszek, köztük a ruandai ENSZ-misszió túlélőit. Egyikük most is vérplazmát kap, nagyon rossz állapotban van. Dzsiddában, ismétlem, a szaúd-arábiai Dzsiddában készen állnak a fogadásunkra. Az orvosok szervátültetést emlegetnek, a másodpilótám kólikás, a hidraulikám golyót kapott, úgy hogy értékelném, ha békén hagynának. TD-RMGS kilép.

Ez megtette a magáét. Newport maga elé képzelte a lázas tevékenységet a khartúmi toronyban: az ügyeletesek a számítógépeket faggatják, telefontól telefonig rohannak, felelős tisztviselőt keresnek, és közben csak úgy szakad róluk a veríték. Roslaura pillantott, aki saját radarjuk monitorát figyelte – és összerezzent az újabb sercenés hallatán.

– TD-RMGS, itt a katonai irányítás – érkezett az üzenet egy magasabb frekvencián. – Kitől kapták az engedélyt az átrepülésre? Ismétlem, kitől származik az átrepülési engedély?

– Maguktól – hazudta szemrebbenés nélkül Sandman. A felderítőgép keresztezte az Atbara-csatornát, és északnak tartott; bal kéz felé egy dobozházakból álló város fehérlett a Nílus kanyarulatában. A khartúmiak mintha most ébredtek volna rá, milyen kevés idejük maradt: Roslau jelezte, hogy a vadászok támadó sebességre gyorsítottak, és hamarosan elébük vágnak.

A Grumman megrázkódott, ahogy jobb oldala mellett szudáni felségjelű MIG-27-es söpört el, oly közel, hogy Newport még turbináinak forró szelét is érezni vélte, és azt kívánta, bár osztozhatna Sandman nyugalmában. A MIG fordult egyet, megint feléjük száguldott, és csak az utolsó pillanatban változtatott irányt: a felderítőgép ismét megremegett.

– Khartúm, itt TD-RMGS – szólt Sandman a mikrofonba. – További információkért forduljanak a Vöröskereszt genfi központjához, netán az ENSZ-hez – gondolom, akadnak megfigyelőik a maguk szép országában is. Én csak vezetem ezt a koporsót, értik? Az én hibám talán, hogy odalent minden a feje tetején áll? És kérem, hívják vissza a gépeiket – az utasaim idegesek, egy firkász máris összehányta magát, és nekem se időm, se kedvem az ablakot nyitogatni!

Az újabb üzenetet némi csend előzte meg.

– Az utasai... újságírók, TD-RMGS?

– Pozitív, Khartúm. A nemzetközi sajtó jeles képviselői. A Valutaalap küldöttségét kísérték Mbandakába, és most velük együtt próbálnak visszatérni. Végigizgultak ezt az épületes párbeszédet – a véleményüket fél órán belül hallhatják a CNN híreiben. Jó szórakozást, uraim... és kérem, rögzítsék az ügyeleti naplójukban, hogy nem, ismétlem, nem vagyok azonos az izraeli légierővel!

Csend következett. A MIG eltűnt, és visszahúzódtak kísérői is, csak a gyorsan foszló kondenzcsíkok jelezték, merre távolodnak. Sandman – és vele Newport – az üzemanyagszint-jelzőre sandított, és növelni kezdte a magasságot. Roslau az ingujjába törölte homlokát a radarkonzol mellett.

– Nagyok voltak, főnök – suttogta. – Ezek szerint... túljutottunk a nehezén.

Newport összerezzent; már azelőtt ismerte Sandman válaszát, hogy a gondolat szavakká formálódott volna.

– Frászt. Most jön csak a neheze.

– A rakéták...?

– Az üzemanyag. – Sandman a kijelző felé hajolt, undorral kocogtatta meg. – Elkényelmesedtem, ez a helyzet: hamarabb fedeztek fel, mint kellett volna, és a vártnál sokkal nehezebben adták fel a játszmát. A mélyrepülésnek persze önmagában is ára van. Rengeteg üzemanyagot égettünk el a hegyek között, és még most is rengeteget égetünk, pedig ebben a magasságban jóval ritkább a levegő. – Várt. – Említettem az elején, hogy az izreliek Entebbébe menet kétszer tankoltak a levegőben?

– Nem – mormolta Roslau –, ezt nem említette.

– Nyugalom, öregem! Még nem száradt ki a tank. Még úton vagyunk, és ha van egy kis szerencsénk...

A radarkonzolon vörös fények villantak. A modulált vészjel lehetett diszkrét, de a motorzúgáshoz szokott fülekben így is sikolyként visszhangzott. Roslau az ernyők felé fordult, ujjával próbálta követni a villódzó-változó számsorok útját.

– Két visszhang északkeleten – darálta. – Kettő az elfogok közül. A többi leszállt, de ezek visszafordultak. Visszafordultak, és gyorsan közelednek!

Sandman szitkozódott egyet, és meredeken ereszkedni kezdett; a Grumman határig terhelt törzsén remegések futottak végig.

– Látod, kölyök – dünnyögte a pilóta az üzemanyagszint-jelzőre meredve –, ilyen az, amikor nincs szerencsénk.

 

 

– Mit csináljak? – tudakolta Roslau, aki inkább látszott dühösnek, mint kétségbeesettnek. – Mi a fenét csináljak most?

Newport csak lapult tulajdon testében; óvakodott a pilótát akár egy gondolattal is megzavarni.

– Hangolódj rá a hullámhosszukra! Hallgasd vagy szidd őket, ha tetszik; időt kell nyernünk.

– Időt?

– Egy MIG hajtóműve, különösen harci feladat közben, még a miénknél is jobban zabálja a kerozint – magyarázta Sandman. – Olyasmi, hogy hosszú vadászbevetés, nem létezik, legalábbis újratöltés nélkül nem. Meg tudod határozni, honnét jönnek?

– Ilyen távolságból nem látok beléjük.

– A műszereidet használd! Hol észlelted őket először?

– Atbara után, és...

A pilóta Newport legszorosabb pillantásával fojtotta belé a szót.

– A legközelebbi támaszpont?

– Wad Medani.

– Bingó. – Sandman kétezerötszáz méteren járt, és tovább csökkentette a magasságot; Kassala szikkadt földje barna táblákban vonult el odalent. – Idefelé jó háromszáz kilométert kellett repülniük, visszafelé valamivel többet, és most újra fordulniuk kell. Ha ehhez hozzáveszed, mióta vannak a levegőben, könnyen megsaccolhatod, meddig koslathatnak még a nyomunkban büntetlenül.

– Azt akarja mondani, hogy talán kiszárad a tankjuk, mielőtt leszednének minket?

– Azt akarom mondani, hogy azok a tartályok máris elég szárazak – közölte a pilóta. – Aki visszafordította és ellenünk küldte őket, részeg vagy őrült: épeszű parancsnok nem tesz ilyet.

Roslau a radarernyőre bámult.

– Valaki odalent... felismerhetett minket.

– Micsoda?

– Valaki a tisztek közül – mormolta a fiú. – Tegyük fel, hogy rendelkezik a képességgel, és a műszerek meg a szövegünk helyett az auránkra figyelt! Tegyük fel, hogy az ellentáborhoz tartozik, és éppúgy kijutott neki a megpróbáltatásokból, mint nekünk! Alig várja, hogy választ kapjon pár kérdésére – és hogy üssön egyet a Hálózaton, cserébe a veszteségeiért.

– Szép elmélet. De hogy bizonyítod?

– Nem kell bizonyítania – szólt Roslau Juanita kihívó hangján. – Ez az igazság.

– Engedd el a kölyköt – sziszegte Newport, és szeméből Sandman gyűlölete sugárzott az orisha felé. – Engedd el, szükségem van rá.

– Rám most nagyobb szükséged van. – A fiú választ sem várva a konzol felé fordult. Keze villámsebesen dolgozott a kapcsolókkal; a Grumman pilótafülkéjét csakhamar betöltötte a MIG-pilóták és a vadászirányító párbeszéde. – Egy fontos ember... valaki a vezérkarból... élve akar benneteket. Ott van a központban, de nem szól, nem nevezi meg magát. – Szünet. – Az akciót vezető századparancsnok óvatos ember. Ideges. Visszahívná a gépeket, ha tehetné, de fél a következményektől. Azt ígéri, üzemanyagszállítót küld eléjük, hogy a bevetés után eljuthassanak Omdurmanig.

– A rohadék! – fakadt ki Sandman. – Itthon van persze, könnyen vitézkedik – én pedig próbálhatom letaszigálni az égről a tankerét, és istenemre, pontosan ezt fogom tenni! – Megdörzsölte Newport orrát. – Foglalkozz a műszerekkel, szellem, vagy akárki vagy! Merre járnak a vadászok?

– Kilenc percen belül lőtávolba érnek – felelte Roslau kásás hangon. – Hé, a fenébe is... az előbb mintha...

– Később, Hans, később! Keress új visszhangot észak-északnyugatra, közepes magasságban, merőlegesen a mi vektorunkra, és azonnal szólj, ha sikerül kiszúrnod!

Három perc telt el feszült csendben. A felderítőgép üzemanyagszint-mérőjének fénye sárgáról vörösre vált, a szaggatott hangjelzés újabb verítékcseppeket csalt Newport homlokára. Most már olyan alacsonyan jártak, hogy jöttük szele felkavarta a síkság porát; a motorzúgás nyilván kilométerekre hallatszott, de közel-távol nem akadt senki, akit megrémíthetett volna. Újabb egy perc, azután még egy – ez utóbbi még nem ért véget, mikor Roslau felkiláltott:

– Visszhang északnyugaton; magasság háromezer, és növekszik. Ez az? Ezt a mumust kerestük?

– Alighanem – dünnyögte Sandman. – Távolság?

– Harmincöt kilométer, és csökken. Adjak ETÁ-t?

– Törődj inkább a vadászokkal – utasította a pilóta. – Ha tényleg élve akarnak, elölről kezdik majd a kisded játékaikat, hogy beijedjünk. Közel fognak pofátlankodni, hogy még félelmetesebbnek tűnjenek. Amint a hatósugaradbán érzed őket, csapj oda nekik – csapj oda mindennel, amid csak van!

– Úgy érti... az elmémmel? De hisz az Mr. Newport specialitása! Az én gyakorlatom nem...

– Mr. Newport nincs itt, kölyök. Itt csak csúnya, rossz MIG-ek vannak, meg egy sátánista barom odalent, aki alig várja, hogy elbeszélgethessen veled. Ha képes voltál megkeverni azt a két pasast a támaszpontnál, elkapod ezeket a fickókat is. Csördíts oda, aztán kapaszkodj – így vagy úgy, de rázós lesz az ügy.

A vadászok jobbról és felülről száguldott feléjük, támadópozícióba döntött szárnyaik élén megcsillant a délutáni napfény. Korábbi mutatványuk megismétlésére készültek, s az alacsonyabb sebesség miatt még a térközt is csökkentették valamelyest. Ötszáz méternyire jártak, mikor Roslau megérezte az élet lüktetését a száguldó fémtorpedók belsejében. Nem várt, nem tépelődött többé: kiterjesztette hatalmát, és kurta, erőszakos lökést adott nekik.

„Most!” – akarta kiáltani, de Sandman máris felfelé rántotta gépük orrát, s nyaktörő ívű emelkedőbe kezdett. A Grumman bordázata recsegett, két utasának tudatát elködösítette a fájdalom, háromezer méteres magasságban azonban tiszta égbolt fogadta őket, míg a két vadász a földnek csapódott, ide-oda verődött, majd roppant tűzpöfetegbe veszett odalent.

– Badabumm – mormolta Sandman, ahogy északnyugatnak fordult. – Elárulod, mit üzentél nekik?

Roslau kifelé, a zsíros-feketén gomolygó füstbe bámult. Vérzett az orra, de nem kotorászott zsebkendő után; csak akkor rezzent fel, mikor a becsapódás helyétől délre megpillantotta egy vészejtőernyő vörös-sárga négyszöget.

– Azt, hogy ugorjanak – suttogta. – Remélem, értett a szóból mindkettő.

– Túl sok hálát azért ne várj tőlük – intette Sandman. – Rövid úton agyonrugdosnak, ha a munkatáborban, ahová ezért küldik őket, a szemük elé kerülünk.

– De hiszen...

– Csigavér: azon leszek, hogy ne kerüljünk a szemük elé. Időbe telik, míg ezek a cementagyúak rájönnek, mi történt. Kétlem, hogy rakétát lőnének ránk – az ASAT-indítók felett talán mégsem az az eszelős rendelkezik. Megkeressük a tankert, megrongáljuk egy kicsit, aztán tovább vitorlázunk északkeletnek. – Sandman az üzemanyagszint-mérőt nézte. – Keresek egy helyet a pusztában, ahol letehetem a gépet. Holnapra összeszeded magad annyira, hogy fedezhesd a visszavonulást, és holnaputánra önmaga lesz újra a jenki is. Loptok egy kocsit, két lovat, tevéket vagy más effélét, és megcélozzátok Port Sudant. Ha eléritek, elvegyültök a zarándokok-között, és meg sem álltok Mekkáig – az is van olyan szent hely, mint Jeruzsálem.

– Hát aztán?

– Aztán? – dünnyögte Sandman. – Az már nem az én gondom; én csak vezetek, emlékszel? De ne aggódj, Newport biztosan kitalál valamit.

– Az ég szerelmére...

– A konzolhoz! – reccsent rá a pilóta. – Ez nem sétarepülés többé, hanem harci bevetés, és pillanatnyilag én vagyok a parancsnokod. Látod még a tankert?

– Igen. A vektora...

– Megvan. Maradt még annyi a tartályainkban, hogy rárepüljek. Ha szerencsénk van – és ezek után muszáj annak lennie – megrémíthetem annyira, hogy odaverje magát. Ha óbégatni kezd rólunk Omdurmannak, még jobb: hadd higgyék, hogy vele együtt végeztük valami vadi alján!

– Maga élvezi ezt – állapította meg a fiú. – Élvezi, igaz?

Sandman lesújtó pillantást vetett rá.

– Csak azért nevezed magad Luthernek, mert az élő fába is belekötsz, vagy van más okod is?

– Hát ide figyeljen...!

A nagy hatósugarú radar riadójelzése elnyomta a többit. Roslau az ernyőre meredt, és kirázta a hideg: a vibráló számoszlopok újabb, immár három MIG-ből álló kötelék felbukkanását jelezték.

– Visszhangok nyugat felől! – kiáltotta, és önkéntelenül elmázolta képén a vért. – Egy kordofani támaszpontról startoltak!

– Az lehet a mi vezérkari tisztünk saját körzete – dünnyögte Sandman. Newport megdöbbent, milyen rezignáltán viseli a csapást. – Maradj rajtuk, és csak akkor szólj, ha eltérnek az iránytól – mire lőtávolba érnek, mi így vagy úgy, de odalent leszünk.

Roslau megbabonázva figyelte az üzemanyagszállítót. Bár négyszázat meghaladó tempóban haladt, szinte állni látszott az égen; rövid szárnyaival, keskeny ablakszemeivel olyan díszmadárra emlékeztetett, melynek botorság a kalitkából kimerészkednie. Az üldözött szerepére ráunt Sandman máris fölé és mögé került; azt latolgatta, melyik futóművét áldozza fel egy meglepetésszerű támadás oltárán. Newport keze már a hidraulika kapcsolóján felé mozdult, mikor Roslau felkiáltott:

– Nézze! Az irányfények!

Sandman összehúzott szemmel figyelt. A tanker szárnyvégein szabályos időközönként egy-egy vörös és zöld csillag ragyogott fel, a Morse-ABC betűivel közvetítve pilótája üzenetét az érkezőknek:

 

NEM FOGANÁS ÚTJÁN SZÜLETIK, MAGÁBÓL SE CSÍRÁZIK:

ATYJA MAGÁNAK GYERMEKE IS, S TESTÉT, HA KIVÉNHEDT,

NEMZŐ NÉLKÜL, TERMŐ HOLTÁBAN SZÜLI ÚJJÁ,

S ANNYISZOR ÉLED FEL, VALAHÁNYSZOR ELÉG, HAMUJÁBÓL

 

– Álmodom – mormolta Sandman, aztán a fiúhoz fordult: – Maradt még annyi erőd, hogy ráhangolódj a pasasra? Oka lehet rá, hogy így üzen nekünk: nyilván nem akarja, hogy egész Észak-Afrika hallja a mondandóját.

Roslau lehunyta szemét, összpontosított, és szabadjára engedte erőit. Tüstént kirajzolódott előtte a tanker fülkéjének fantomképe, s benne egy kerek arcú, göndör hajú férfié, aki épp egy magatehetetlen testet taszigált a másodpilóta ülése alá.

„Ki vagy?”

„Sznyeg” – felelte a kerek arcú. „Szmolenszkből. Ezek fizetnek, de nem tartozom közéjük. Te vagy Montmorency?”

„Montmorency repül” – üzente Roslau. „Luther vagyok. Hogy találtál ránk? A Hálózat tudtommal...”

„A Hálózat dél óta ismét működik, Luther. Az első általános felhívás épp rólad és Montmorencyről szólt: a legmagasabb helyről kaptunk utasítást, hogy minden eszközzel támogassunk benneteket.”

A fiú levegő után kapkodott.

„De hogyan...”

„A ruandai forrás nevében bizonyos Burton ismét jelentkezett. Közölte, hogy fontos információkra tettetek szert, és légi úton Izraelbe indultatok. Az Érinthetetlenek beszámoltak Montmorency kéréséről – tudjuk, ki vezeti a gépet. Annak alapján, amit róla tudunk, Gideon, az entebbei rajtaütés megtervezője kikalkulálta a lehetséges útvonalakat. Hatvanhárom százalékra taksálta annak valószínűségét, hogy feltartóztatnak, és kilencvenkettőre azét, hogy fel kell áldoznotok a kerozint az átjutás érdekében. A tizedik szélességi foktól északra és északkeletre minden ügynököt riadóztatott. Rendkívüli szolgálatra jelentkeztem, és mihelyt felbukkantatok, értesítettem Gideont. Azt a parancsot kaptam, hogy legyek megfelelő időben a megfelelő helyen, és ha sikerül találkoznunk, nektek adjam át az üzemanyagot.”

„Hatvanhárom...” – Roslau tudta, hogy ezt az információt nem lenne szerencsés Sandmannel megosztania, aztán eszébe jutott valami, és nagyobb sebességbe kapcsolt: „Sznyeg, valaki a kordofani irányítástól... alighanem egy Mesterhívő... újabb vadászokat küldött ránk!”

„Tudom” – felelte az orosz. „Egy ideje kapcsolatban állok velük. Azután, ami a másik kettővel történt, nagyon feszültek: nélkülem és az üzemanyagom nélkül ők sem jutnak vissza a támaszpontjukra.”

„Le tudod vakarni őket?”

„Megpróbálom. Míg átpumpáljuk a kerozint, vészjeleket adok, aztán csinálok egy kényszerleszállást. A közelben nem akad több bevethető tanker – ha erre sem fordulnak vissza, csak a gyorsaságotokban bízhattok. Számolj be Montmorencynek, aztán lássunk dologhoz – nem jó az ilyesmivel sötétben bajlódni.”

Roslau visszazökkent a valós időbe, és sietve beszámolt a pilótának a hallottakról.

– A gyorsaságunk... – dünnyögte Sandman. – Hol él ez az orosz? A MIG-ek rakétáival nem lehet versenyt futni!

– A kollégája a maga fejével gondolkodik – mutatott rá a fiú. – Arra számít, hogy ha elég meggyőzően loholunk, feladják.

A brit morgott még egy darabig, aztán csökkentette a sebességét, és besorolt az üzemanyagszállító szélámyékába húzódott. Késő délutáni napfény csillant a nagyobb gép kibocsátotta vezetéken, mely lebegésre kiegyensúlyozott műanyagtölcsérben végződött. A Grumman is megtette a maga előkészületeit a „randevúra”, orr-részéből rugalmas plasztikfullánk bújt elő – Newport, aki saját testének legrejtettebb zugából figyelte a jelenetet, két fémszörny, két elfuserált Mecha-Godzilla nászát látta az egészben, és remélte, hogy Sandman megfelelőképp uralkodik majd arcvonásain.

– Még egy kicsit...

A tölcsér és a fulánk némi bizonytalankodás után egymásra lelt, a rögtönzött távvezetéken át tüstént megindult az üzemanyag áramlása. Roslau, aki minden idegszálával figyelt, érzékelte a fokozatos súlynövekedést, melyet Sandman óvatos kormánymozdulatai sem közömbösíthettek; a felderítőgép másodpercenként negyven liter folyadékot nyelt el, s még nem elégítette ki szomját, mikor a rádió mindkét gép fedélzetén sercegni kezdett:

– Omdurman DRN-nek. DRN, jelentkezz!

– DRN – nyugtázta Sznyeg, miközben hátra-hátrasandított a töltekező Grumman felé. – Célkörzetet elértem, irányt és magasságot tartom. Kontaktusom a vadászrajjal... – Hallgatott egy sort, aztán tempósabban folytatta: – DRN Omdurmannak: van egy kis problémám.

– Mi a baj, DRN?

– Nyomáscsökkenést észlelek az üzemanyagtartályban – közölte az orosz, és tudta, hogy a gép adatrögzítője a maga precíz módján megerősíti majd észleléseit. – Strukturális gyengeség vagy elektromos hiba; ebben a magasságban nem tudom eldönteni. Várok még öt percet, aztán lejjebb megyek.

– Tartsd a pozíciódat, DRN! A vadászok rövidesen a bevetési területre érnek, és...

– Negatív, Omdurman – vágott közbe Sznyeg. – Szivárgás megerősítve. Ha fordul a szél, és az üzemanyag a hajtómű burkolatára kerül, annyi időm sem marad, hogy a Szmolenszki Szűzanyát emlegessem. Nem szokásom tanácsokat osztogatni, de én lelassítanám azokat a vadászokat, míg tisztázódik a helyzet.

Sandman elégedetten hallgatta a párbeszédet. A Grumman tankja csordultig telt, s neki minden igyekezetére szüksége volt, hogy tartsa az irány az erősödő alkonyi szélben.

– Eddig, és nem tovább – fordult Roslauhoz. – Jelezz ennek a komédiásnak, hogy felkészültünk a futásra, aztán fogalmazz egy imát a Szmolenszki Szűzanyához te is!

A fiú engedelmeskedett. Az orosz rekedtes baritonja tovább duruzsolt a fülhallgatóban, képtelenségeket sorolt repülési magasságról, tűréshatárról és anyagfáradási együtthatókról, tudata azonban a menekülők felé nyúlt, és némán közvetítette kaján üzenetét:

„Semper fi, Luther! Mondd meg Montmorencynek, hogy nem cáfolt rá a hírére, hogy a körülményekhez képest... nagyon jó volt nekem!”

 

 

– Őrült – dünnyögte Sandman két perccel később, teljes sebességgel távolodva a randevú színhelyétől. – Ahogy elnézem, máris lefelé tart. Fogadok, épp az ejtőernyőjét csatolja valahol a ráktérben.

– Mi lesz vele? – firtatta Roslau. – Mi lesz ha rájönnek, hogy összejátszott velünk?

– Megölik. – A pilóta a délnyugati horizontra bámult, melynek egy pontján csakhamar narancsvörös tűzcsokor bomlott ki. – De százat egy ellen, hogy sosem jönnek rá: Sznyeg az a fajta ember, aki előre kalkulál az összes efféle tényezővel. Figyeld a radart, hátha ihletet kapsz tőle! Hamarosan megtudjuk, jól számított-e.

A fiú visszafordult a monitorokhoz, és ellenőrizte a vadászok pozícióját. Megállapította, hogy a három gépből álló kötelék húsz-egynéhány percnyi távolságban van tőlük – ha sem tempójuk, sem vektoruk nem változik, beérik őket, mielőtt Kassala északkeleti peremén túlra, nemzetközi vizek fölé érnek.

– Kétszerte gyorsabbak nálunk – suttogta. – Ha egy kicsit meghajtják magukat, négyszerte is. Meddig juthatnak el anélkül, hogy a bőrüket kockáztatnák?

– A moszkvai akadémia bejáratáig – dünnyögte Sandman. – Ez a munka nem épp a szorongóknak való...

Azért szorongtak mindketten. A Grumman fülkéje verejtéktől és afrikai portól szaglott az egész napos repülés után: légszűrőit, akár szerkezeti elemeit, készületlenül érte a megterhelés. Néhány égő szeszélyesen fel-felpislákolt Newport látómezejében – Sandman átható pillantással próbálta megfegyelmezni őket, botkormányt markoló ujjai elfehéredtek. A Vörös-tenger partvonala rőt lobogás volt előttük a messzeségben, a lebukó nap sugarai a fáraót, harci szekereket, géproncsokat és ipari hulladékot rejtő vízre hulltak. Port Sudan csillag alakban szétágazó fények füzéreként hevert odalent, a kisebb tepepülések himlőpettyek voltak csupán Afrika homlokán. Newport, ha Sandman olykor moccanni, bámészkodni engedte, tartályhajók fehér csíkjait látta, de képtelen volt megfejteni a tajtékcakkok közvetítette üzenetet.

– Polgári gép előttünk – jelentette Roslau. – Meredeken emelkedik, a vektora hat-kettő-kettő.

– Add, hogy szaudi felségjelű legyen, ó uram! – felelt pogány imával Sandman. – A MIG-ek kétszer is meggondolják, tüzet nyissanak-e a nemzetközi légifolyosóban, az én bűnlajstromom meg hosszabb már úgysem lehet.

– Mit akar csinálni?

– Követem a háziállatot, Hans, mi mást tehetnék? Ha csak öt percet nyer nekünk, azt mondom, megéri a rizikó. A vadászok?

– Tizenegy percnyire. Semmi jele annak, hogy meggondolták magukat.

– Megy a szájtépés az éterben?

Roslau elbabrált a kapcsolókkal, aztán bólintott.

– Megint hívnak bennünket. Azt mondják, a Vöröskereszt genfi központja nem...

– Hát persze hogy nem – mormolta Sandman, ahogy egyeztette vektorát az utasszállítóéval. A nagyobb gép – egy zöld-ezüst Jumbo – eltakarta előlük a napot, a rájuk szakadt homályban sárgán világítottak a műszerek ragadozószemei. Már a víz felett jártak, a nyugati part zátonyai és sekélyesei indigószín homályba vesztek.

– Ennyit a sivatagi kényszerleszállásról – állapította meg a pilóta. – Vannak még rakétáid, fiú?

– Egy szál bagót se tudnék meggyújtani.

– Pazar – Sandman szitkozódott, aztán ismét teljes sebességre kapcsolt; Newport megesküdött volna rá, hogy látja a Jumbo jobboldali ablakaiban a döbbent arcokat. Áttörtek a polgári gép előtt örvénylő légrétegeken, és lefelé, a tenger higanyosán csillogó síkja felé vették az irányt. Roslau remélte, hogy radarvisszhangjuk, ha csak percekre is, de eltűnt a nyomkövető ernyőkről – újabb érv a vadászok visszahívása, a hajsza lefújása mellett.

A Mester-hívő vezérkari tisztet azonban más fából faragták, vagy a gyűlölet vakította el: a három MIG közül egy sem változtatott irányt, tovább száguldottak elfogópályájukon, melynek végpontját – ezt minden pilótának tudnia kellett – valamennyiük számára odalent, a hullámok közt jelölte ki a szükségszerűség.

– Nem lesz üzemanyaguk a visszatéréshez – morogta Sandman. – És azt sem hiszem, hogy a történtek után csak ijesztegetni akarnak.

– Hat perc!

– Azért – dünnyögte a pilóta – tulajdonképpen élveztem a dolgot. Nincs harag, Newport?

– Te mindent... elkövettél – préselte ki taplószáraz torkán a Szalamandra. – Megérdemelted volna, hogy sikerüljön. Nekünk...

– Egy pillanat – szólt közbe Roslau. – A radarom beragadt, és valamit jelez. Mintha visszhang lenne, de nagyon bizonytalan; úgy rémlik, az érzékekelési határon repül.

– Vektor?

– Dél-délnyugat.

– A MIG-ek?

– Mögöttünk, uram. – A fiú megbabonázva bámult a monitorokra. – A vezérgép két percnyire jár, a másik kettő valamivel...

A Grummant léglöket rázkódtatta meg. Newport balra fordult, és még látta az oldalt és felül elcikázó torpedótesteket: felségjel nélküli vadászgépek voltak, burkolatuk mattfekete, akár az F-19-es Lopakodóké. Valami villant, és Roslau, aki még mindig a radarképet figyelte, az automatikával egy időben jelezte az újabb kontaktusokat:

– Rakéták a levegőben! Hét-egy kilenc... tíz... tizenkettő!

Sandman feleszmélt, nyaktörő bukófordulóba vitte a gépet: tapasztalatból tudta, milyen szeszélyes jószágok a rakéták. Napfény vakította el, ahogy visszatalált a nyugati irányhoz. Fülhallgatójában a sercenések kétségbeesett kiáltásokkal keveredtek: a MIG-ek pilótái későn azonosították a veszélyforrást, s mert fogyatkozó üzemanyaguk bizonyos manővereket eleve kizárt, a fejvesztett menekülés mellett döntöttek. Egy zöld háromszög csakhamar eltűnt a radarernyőről, kísérő számoszlopa a robbanás lángfelhőjével együtt enyészett semmivé. A másik kettő folytatta a visszavonulást – Newport és Roslau addig figyelte őket, míg az észlelési határon túli statikus zavarba vesztek.

– TD-RMGS, TD-RMGS, itt Gideon Kardja – szólt egy hang a Hálózat mundán kommunikációra fenntartott hullámhosszán. – A folyosó tiszta, ismétlem, tiszta a folyosó. Maradj vételen, és tartsd az irányt: ketten közülünk veled repülnek a révig.

– Rév? – értetlenkedett a fiú.

– Nem a Ben Gurion, az egyszer biztos – somolygott Sandman. Hasztalan igyekezett azonosítani a melléjük zárkózó vadászokat, de tisztán látta, hogy a vezérgép pilótája, aki most felemelt hüvelykujjai intett Newportnak, kék-fehér csíkos sisakot visel. – A Hálózat sokat kockáztat az érdekünkben, de ennyit biztosan nem. Kell lennie egy támaszpontnak valahol a déli határon, ahol ezeket a madarakat dugdossák – és ahol benneteket is rejtegetni fognak, míg Tel-Aviv előáll a magyarázattal, és szégyenkezve kiadja a Grumman roncsait... – Végigsimított a konzolon Newport kezével. – Kár ezért a masináért; pár évig biztosan húzta volna még.

– Hát maga? – Roslau nyelt egyet, ahogy rádöbbent, milyen nyersen hangzik a kérdés. – Magával mi lesz, Mr. Crawles?

– Hazamegyek – dünnyögte Sandman. Féloldalasán elmosolyodott, rögzítette a kormányt, azután hátradőlt és várt; várta, hogy a homályba boruló északkeleti horizonton felderengjenek a Szentföld fényei.