Gorviki pokol Eric Crowe

Suyenas

Második napja tartották fogva őket ugyanabban a cellában. A kezdeti haragot mostanára felváltotta bennük a néma beletörődés, és Sacrio fékezhetetlen dührohamai is mind ritkábban követték egymást.

Vinidis a bezárt vadállatként sarokban kuporgó gorvikira nézett. A férfi arckifejezését látva megjelent előtte, ahogy a siedon saját fejét faltörő kosként használva rontott újból és újból a vasrácsoknak. Sacrio vadállati tombolást vitt véghez foglyul ejtésük első napján. Puszta kezével, fogaival marta a vasrácsokat, és addig nem nyughatott, míg véresre nem kaparta körmeit. Amikor aztán fájdalmai annyira felerősödtek, hogy képtelen volt folytatni, vert kutyaként húzódott a sarokba, és sebeit nyalogatva halkan vinnyogott.

Fegyvereiket elvették, de felszerelésüket megtalálták a cellában. A napi rendszerességgel érkező étel sem emlékeztetett a foglyoknak szánt moslékra. Vinidis úgy vélte, várnak valamire. Persze amikor két nappal korábban, csurom véresen megérkezett a kenderfű füstjétől nehézkes levegőjű barlangterembe, mindez nem volt ilyen nyilvánvaló.

Ahogy átlépett a kapun, és megértette, hogy csapdába került, minden erejével megpróbált ellenállni. Visszafordult, hogy a kapun keresztül keresse a menekülés útját, ám az átjáró egyirányúnak bizonyult. Amikor átlépett a jelenségen, és a másik oldalon a barlang falával találta szemközt magát kardot vont, és ellenfeleit kereste. Csalódnia kellett. Senki sem érkezett a sűrű füsttel terhes homályból.

Lélegzetét visszatartva megkerülte a kaput, de csak Sacrio testét látta a padlón heverni. A semmiből a Gekkó lépett elé, tekintetében mély csalódottság ült, aztán a hüllőszerű alak teste elernyedt, feje hangosan koppant a sziklaköveken. Az ajzószereken felnőtt Vinidis a nyakát tette volna rá, hogy színjátékot látott. A gyíkforma fickónak aligha lehetett kárára a kenderfű füstje.

Félvakon előre botorkált. Kardja hegyével tapogatta ki az utat maga előtt, majd miután elérte a fémpántokkal megerősített, zárt tölgyfa ajtót, egy mély sóhajjal ő is megadta magát a légszomjnak. Mikor a kábulatból magukhoz térve, hányingerrel küszködve számba vették a csapatot, kiderült, hogy Terda kivételével mindannyian ugyanabban a cellában vannak. A rettenetesen megnyomorított ételhordó szolgával folytatott egyoldalú beszélgetésekből azóta semmit sem sikerült kideríteniük.

A tétlenségre ráunva, Vinidis és Suyenas a második napon behúzódott a cella egyik sarkába, hogy megossza egymással a közelmúlt eseményeit.

-- A bajok nem sokkal azután kezdődtek, hogy elküldtem neked az utolsó levelet – kezdett bele a történetbe a félelf. – Az első jel a menekülők elmaradása volt. Eleinte nem tudtam mire vélni a dolgot. Mivel nem hittem, hogy az ereni - és tegyük hozzá nyugodt lélekkel -, a gianagi urak szokásai ilyen hirtelen megváltoztak volna, felderítőket küldtem a Családszövetség területein túlra. Az erdőjárók hetekkel később, szörnyű hírekkel tértek vissza. A kolóniánkba tartó menekülteket nem sokkal határaink előtt gyilkos vérfürdő várta. A mészárosok korra vagy nemre való tekintet nélkül megöltek mindenkit, aki hozzánk igyekezett.

– Félrevertük a vészharangokat, és fegyverbe szorítottam a család minden hadra fogható lakóját.

– Mondhatom, igen kevés haszonnal. Közösségünk többnyire menekülőkből állt, harcosaink épphogy elegen voltak a település védelmére. Újabb járőröket küldtem ki, de néhány szerencsés társunkon kívül csak szomorú híreket hoztak magukkal.

– A második csapás a kereskedőkaravánok elmaradásával zuhant ránk. A környező városokból érkező szállítmányok egyik pillanatról a másikra elkerülték a kolóniát. Leveleimre zavaros válaszok érkeztek, annyi azonban bizonyossá vált, hogy a kalmárokat a határainkat őrző „elfek" fordították vissza.

– Talán valamelyik őshonos famíliával gyűlt meg a bajotok?

– Ellenkezőleg! A támadók emberek voltak, de népünk gyermekeinek adták ki magukat. Képzett orgyilkosok voltak, akik rendkívül jól ismerték a környéket. Gyarlóságuk ellenére az erdőben lepték meg a fajtársainkat. A gyilkosságok többségét tradicionális módon hajtották végre, a gyanút a Családszövetségre terelve. Sikerült elérniük, hogy a körülöttünk élő pátriárkák elfordultak tőlünk. Magam álltam határvadászok élére, hogy elejét vegyem a további gyilkosságoknak. Hetekig követtük az ellenséget, de csak elhalványuló nyomokat, láthatatlanná és érzékelhetetlenné váló harcosokat találtunk. A mészárlás pedig folytatódott tovább.

– Mágiahasználók, segítették őket? Ki volt képes ilyen erőt ellenetek fordítani?

– Hitem szerint egy toroni fejvadász klán emberei álltak a háttérben – engedte el a kérdés második felét a füle mellett az félelf.

– Mit kerestek a toroniak ilyen mélyen a határ mögött?

–Ugyanezt a kérdést tették fel nekem is Haonwell urai, amikor eléjük vittem ügyet.

– Elutasítottak?

– Nagyon kiszámíthatóak az emberek! – játszott el egy penészes szalmacsutakkal Suyenas. –Ha az elfek egymást gyilkolják, szóban talán elítélik a tettet, de magukban vállat vonnak, és tovább mennek. Ám, ha egy ember veszti életét, bőszülten rontanak a gyilkosra!

– Akárcsak ti, elfek.

– Tudom, látszatra úgy tűnik, érzéketlenül megyünk el a percemberek problémái mellett, de valójában értetlenül állunk előttük. Jöttök, mentek, átrohantok felettünk, s mire észbe kapnánk, hogy egy probléma megoldásra érett, ti már el is felejtettétek.

– Tehát az ország urai figyelmen kívül hagyták a kérésedet? – tért vissza az eredeti kerékvágásba Vinidis.

– Nyíltan időt kértek, de a színfalak mögött félretették a problémát – bólintott az íjász. – Abban az időben röppent fel a hír, hogy a Családszövetség egy kráni kalahorának áldoz, és az entitás annyira megerősödött, hogy áthelyezte székhelyét az anyagi síkra. Azt beszélték, ezért van szükségünk egyre több élő áldozatra.

– Nincs épeszű ember, aki hitelt ad ezeknek a szavaknak!

– Nos, bolondokból odaát sem szűkölködnek. A hír elég volt hozzá, hogy a tanács tovább halogassa ügyünk elbírálását.

– Bezárkóztatok a szövetség területére? – vonta le a logikus következtetést a toroni.

– Legalábbis megpróbáltuk – felhősödött el Suyenas tekintete. – A gyilkosságok azonban tovább folytatódtak, ezúttal a város falain belül. A sorozatos halálesetek persze kiváló táptalajul szolgáltak a szóbeszéd további terjedésének.

– Áruló volt köztetek?

– Az évek során mindenkit befogadtunk, aki menedékért kopogtatott. Óvatlan voltam. Eszelős reménnyel építettem fel egy új világot, ahol mindaz, ami az álmaimban élt, valósággá válhatott volna! De Ynev természete úgy tűnik, nem tűri meg magában a szentimentális álmodozókat. Nyíltságunk védtelenné tett bennünket, és amikor az ellenség lecsapott ránk, saját ábrándjaim okozták a szövetség pusztulását.

– Kár magadat vádolnod! Nem te voltál az, aki romlást hoztál néped fejére.

– Te nem láttad a halottak szemét! – révedt a semmibe Suyenas. – Megannyi vádló pillantás. És volt ennél rosszabb is. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudunk úrrá lenni a köztünk tomboló őrületen, parancsot adtam a város kiürítésére A távozókkal együtt lett oda az elmúlt évek minden erőfeszítése. Amikor végül már csak tucatnyian maradtunk, elindultam, hogy magamhoz vegyem a fegyvereimet. Amit a ládámban találtam, felülmúlta legszörnyűbb álmaimat!

– Megloptak?

– Bár úgy lett volna! Fegyvereim alvadt vértől voltak mocskosak, saját fajtársaim vérétől. A földre rogytam, és éreztem, nincs világi hatalom, amely képes lenne felemelni onnan. De Moranna Naranol nem hagyott el, és a bosszú tüze, mely anyám és fogadott apám gyilkosának halálával kialudt a szívemben, újból feltámadt bennem. Erő költözött a karomba, ahogy magamhoz vettem a meggyalázott fegyvereket.

– Tucatnyi válogatott határvadász élén indultam neki, hogy felkutassam a gyilkosok egyikét. Mire sikerrel jártam, kísérőim csupán ketten maradtak. Egyikük társa kezétől esett el, s áldozatával leplezte le az áruló kilétét. Lesből csaptam le rá, és vallomásra bírtam, mielőtt végeztem vele. Szavaiból kiderült, hogy nem más, mint egy elf bőrbe bújtatott gonosztevő, aki mágiával pótolta születési hiányosságait. Nem adta magát könnyen a fattyú, de amikor felemelkedtem mellőle, tudtam mindazt, amit ő tudni vélt.

– A felbujtó kilétéről nem volt tudomása, egynémely dolgokkal mégis sikerült tisztába jönnöm. A támadások célpontja nem a szövetség volt. A toroniak megbízója engem akart elidegeníteni a testvéreimtől. Bárki is tört ellenem, sokat tudott rólam. Többet annál, amit kívülállóként megfigyelhetett. Mi tagadás, kezdetben rád gyanakodtam. Főként azután, hogy ezt találtam a féreg zsákjában. – mutatott fel egy aranyat Suyenas.

– Erionba érve azonban rádöbbentem, hogy tucatnyi orgyilkossal a hátad mögött sürgetőbb dolgod is akad annál, hogy aprólékos gondossággal tedd tönkre az életem. Elküldtem hozzád Haonwellben bérelt ember szolgámat azzal, hogy csakis veled beszélhet. Reménykedtem benne, hogy értesz majd a néma üzenetből! Akkoriban már sejtettem, hogy mindketten ugyanannak az összeesküvésnek vagyunk az áldozatai, és hogy a métely gyökereit a démonimádók templomában történtek körül kell keresnünk.

– A számadóm sajnos nem talált meg, én pedig láthatatlan rosszakarómmal a hátam mögött nem kockáztattam, hogy személyesen keresselek meg. Reméltem, ha titokban tartom ittlétemet, nyomára juthatok népem gyilkosának. Kezdetben jól haladtak a dolgok. Sikerült rájönnöm, hogy a dzsad, Imafez el-Rahim mögött álló hatalom azonos azzal, amely kolóniánk végzetét okozta. Tudtam, hogy ugyanez az alak bérelt fel téged, hogy utazz el a Sheralba. Biztos voltam benne, hogy közel vagyok a megoldáshoz.

– Valahol azonban mégiscsak hibát vétettem, és mielőtt megtehettem volna azt a bizonyos utolsó lépést, lecsaptak a szállásomra, és lemészárolták zsoldosokból álló kíséretemet. Talán megépülése óta nem volt része ilyen vérfürdőben Wella Tavernájának.

– Hogyhogy te megmenekültél? Talán Moranna Naranol figyelmeztetett az utolsó pillanatban? – érzett rá a történet gyenge pontjára Vinidis.

– Nos, efféle pátosz nem övezi a történteket – mosolyodott el zavartan az íjász –, de azt bizton állíthatom, hogy a tulajdonos lánya igen bájos teremtés!

– Képtelen volt ellenállni a mézszőke hajnak és a kék szemeknek?

– Nem mintha akart volna – vonta meg vállát Suyenas. – Ám apja rideg természetének köszönhetően az éjszaka nem a saját ágyamban talált. Szerencsére a haladék elegendőnek bizonyult, hogy túléljem a támadást!

– Reggelre aztán rájöttél, hogy forró lett alattad a kövezet Erionban, és jobban jársz, ha sürgősen eltisztulsz – találta ki a történet folytatását a boszorkányvadász.

– Elmentem a tavernába, és beszéltem Lanoppal – biccentett a félelf.

– Már korábban is ezt kellett volna tenned!

– Talán igazad van. Akkor lehet, hogy nem ülnénk ebben a cellában.

– A körülmények dacára, örülök, hogy látlak! – tette a félelf vállára a kezét a boszorkányvadász.

– Megnyugtató, hogy így gondolod – szorította meg Suyenas a toroni karját. – Igazság szerint, van még valami, amire sikerült rájönnöm...

Sacrio felugrott a mellettük lévő sarokban, és a rácsokhoz rohant.

– Többen vannak, felénk tartanak! – morogta vérben forgó szemekkel a gorviki.

Az érkezők hárman voltak. Az emberi roncsot, aki az élelmet hordta nekik, már mindannyian ismerték, szintúgy a mellette haladó Terdát, a társaság élen haladó nyúlánk, büszke vonású férfit azonban még egyikük sem látta. Furcsa módon, Vinidisnek mégis ismerősnek tűnt.

A látszólag suhanckorából épphogy kinőtt férfi övén az abradonok kendőjét hordta. Tekintete kegyetlen vasszigort és parancsnokláshoz szokott főt sejtetett. Közelében meghajlottak az árnyékok, eltompult a fáklyák fénye. A boszorkányvadászt túlvilági hideg csapta meg, ahogy a közelükbe ért. Hátán a borzongás futott végig, zsigereiben régi, otthoni emlékek mozdultak. A császár élőhalott hadurainak közelében érzett hasonló bizonytalanságot. Az arca valamiért ismerősnek tűnt. A férfi hosszan rajta felejtette a tekintetét.

– Sajnálom, amiért ilyen körülmények között kellett rám várniuk! – hajtott fejet a túlvilági alak. Mozdulata elegáns volt, tökéletesen természetes. – A szükség kényszerített rá, hogy ilyen barátságtalan fogadtatásban részesítsem a társaságukat, és hogy egy börtöncellában nyújtsak fekhelyet. Remélem, meg tudnak bocsátani nekem! – hagyott időt az abradon a gondolkodásra, majd intett a mögötte várakozó nyomoréknak, hogy engedje őket szabadon. – Ne tévessze meg egyiküket sem látszólagos védtelenségem! Gyilkos hatalmaknak parancsolok ehelyütt, s noha várakozásainkhoz képest számosan vannak, nem szívesen vesztenék el senkit egy ostoba félreértés okán!

A cellaőr tágasra nyitotta előttük az ajtót. Vinidis ösztönösen hátra lépett. Lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy a dühtől felajzott Sacrio kiront a rácsok közül, és foggal, körömmel esik a fiatal férfinek. A gorviki azonban tapodtat sem mozdult. Szemeiből sütött a félelem.

– Ezt meg mi lelte? – fordult a toroni Suyenas-hoz, ám a félelf túlzottan el volt foglalva a saját rettegésével, hogy a másokéval foglalkozzon. Az íjász teste remegett, mintha csak jéghideg vízből húzták volna elő. Orrából vér szivárgott szarvasbőr ujjasára. – Ébredj, a mindenségit neki! – rázta meg emberesen a törékeny alakot a boszorkányvadász.

– Te nem érzed? – fordult felé Suyenas, és Vinidis csak most vette észre, hogy az erdőjáró ajkai közül is vér folyik.

– Mit? – tartotta meg vállalnál fogva félelfet.

– Ahogy néz! Az életünket akarja! Ha lehet cseppenként! – fordult a rács felé az íjász, és tekintete elveszett a túloldalon álló alak bíbor szemében.

Abradó

Már egy hete haladtak nyugatnak, amikor utolérte őket az égzengés. Előbb csak a szél erősödött meg, és kergette föléjük a fekete felhőket, majd sűrű cseppekben rákezdett az eső, és viaszosvászon köpenyeik dacára eláztatta őket. Fertályórát haladtak a fák menedékében, amikor rájuk szakadt a jégverés, és egy hatalmas fenyő ágai alá szorította őket.

– Nem húzhatjuk ki idekint! – igyekezett túlüvölteni a tomboló elemek hangzavarát Suyenas. – Fedett helyre kell húzódnunk, vagy a társaság felét elviszi a tüdőlob!

– Errefelé nincsenek barlangok! – kiáltott vissza Terda. Vére vizes patakokban folyt le felrepedt homlokáról.

– Meg kell szegnünk a megállapodást! Ha idekint maradunk, nem lesz senki, aki célhoz ér! –emelte fel mindkét karját a feje védelmére a félelf. A felettük csapdosó fenyőágak kis híján kiverték a szemét.

– Igaza van a korcsnak – suttogta Wierra con Ragran. – Fedél alá kell húzódnunk, vagy mind itt halunk! – kapaszkodott meg fogvacogva Terda vállában a főrend.

Vinidis elmerengve nézte a remegő térdű emberi roncsot. Ugyanez a férfi, egy héttel korábban puszta megjelenésével keltett dermesztő félelmet a szívükben. Az esőtől és jégtől ronggyá ázott, szakadozott ruháiban a gróf fia leginkább a Gátról szökött rabszolgának tűnt, akinek legfeljebb órái lehetnek hátra az életéből. Sehogy sem tudta, maga elé idézni az egyenes tartású, büszke alakot, akinek a tekintete megdelejezte őket.

– Igyekezz, szolga! - mordult Wierra con Ragran Terdára. – Keress szállást uradnak!

A férfi fejét lesunyva nézett körül. Tekintete összeakadt a toroni pillantásával. Vinidis reménytelenséget látott a szemében. Akárcsak a gazdája, most a szolga sem emlékeztetett régi önmagára. A boszorkányvadásznak egy, az ordani piacon látott sólyom jutott az eszébe. A szabadságától megfosztott ragadozót szűk ketrecbe kényszeríttették, és vadászat helyett döghússal kellett beérnie. A pietor tudta, hogy az efféle nemes vadaknak miféle sorsot tartogat a bezártság. Vagy belepusztulnak a rabságba, vagy ketrecük rácsait szaggatva megőrülnek a faltól-falig való járkálásban. Egyiket sem kívánta Terdának.

– Előre megyek! – mondta hangosan, hogy szavait a többiek is megértsék.

– Veled tartok! – biccentett a szolgává alázott harcos. – Ha emlékeim nem csalnak, van egy menedékház az északi szorosban, nem messze a hágótól – mutatott jobbjával a hegyhátak között húzódó keskeny völgy vonulatra.

Vinidis felszállt a lovára, és a fák ágai között maradva, ügetésben indult a jelzett irányba. Karjával próbálta védeni fejét a lehulló jégdaraboktól. A teste csurom víz volt. Bőrének minden egyes pontján érezte a rátapadó ruha hidegét. Az átázott nyereg hangos csattogással kísérte az útját.

– Siessünk, az abradon nehezen tűri a várakozást! – hangzott fel mögötte Terda kiáltása.

A gorviki ügetésből könnyűvágtába váltott, és megelőzte a toronit. A boszorkányvadász csak majd egy mérfölddel később érte utol, ahol a fenyőkkel benőtt fennsík megtört, és útjuk egy meredek ereszkedővel az alattuk kanyargó út felé vezetett. A gorviki túl nagy lendülettel vágott neki a lejtőnek. Az átázott talajon a ló patái megcsúsztak, az oldalára dőlt, és gazdájával együtt leszánkázott a lankán. Lovasának csak egy villámgyors ugrással sikerült elkerülnie, nehogy lába az állat teste alá szoruljon. Végül nyakig sárosan, de sértetlenül állt meg a meredély aljának egyik szürke vizű pocsolyájában. A toroni jóval óvatosabban vágott neki az ereszkedőnek, s miután szerencsésen leért, a nyeregből kihajolva segédkezet nyújtott a még mindig ugyanott ülő férfinak.

– Mióta elhagytuk Eriont, minden olyan más lett – fogadta el a felkínált kart Terda, s miután talpra állt, felugrott a boszorkányvadász mögé.

Vinidis az eséstől megriadt hátas után ügetett.

– Hazám földjén járok, mégis idegenebbnek érzem itt magam, mint a Városok Városában.

– Ott is helyt álltál, itt sem fogsz csalódást okozni.

– Éppen ez az, ami aggaszt. Ha elbukom, kudarcom magját szakaszthatja a saggiának.

– Mi ez a változás urad körül? A kazamatákban még azt sem értettem, mi szüksége van ránk, hogy elkísérjük a rokmundi völgybe, most pedig azt nem tudom, hová lett az a férfi, aki elől Sacrio fülét lesunyva menekült a börtöncella sarkába – érték be a siedon lovát.

– Sokkal többet nem tudok, mint amit Wierra elmondott – szállt át a csupa sár állat hátára a gorviki.

– Az a kevés éppen elég lesz.

– Nálunk a szolga nem kérdőjelezi meg urai döntését! – hajtotta le a fejét Terda, mintha csak a lova oldalán lecsúszó agyagdarabokat figyelte volna.

– Várj, ne feledd, hogy egy renegáttal beszélsz! Régen volt az, amikor önként mentem volna halálba mások akaratából. A szabadság és az önálló akarat pestisként hat az elvakult hűségre.

– Azt hiszem, igazad van – vonta meg a vállát Terda, és felhagyott a sárdarabkák bámulásával. – Túl régóta élek már távol. Erion és a Hat Város megfertőzött a nyíltság elveivel.

– Nehéz vallomás ez egy esőben ázó gorvikitól – lépetetett közelebb a másikhoz Vinidis, és vállon veregette a csuromvíz harcost. – Itt lenne az ideje, hogy elmond, mit keresünk itt, és hogy hová tűnt az erő az abradonból, ami előtt mindenki meghajolt a tömlöcteremben – fordította lovát a közeli völgyvonulat felé a boszorkányvadász.

– Az ifjú gróf hatalmát a kazamatákban évszázadok alatt feláldozott emberek életerejének köszönheti. Ő és a családfő bármikor képesek meríteni ebből az erőből – léptetett a toroni után Terda.

– Ám ahogy eltávolodik az Oromból, átkozott vére munkálni kezd benne, és teste lassan átadja magát az enyészetnek.

– Úgy érted...?

– Ez a természet rendje – hallgatott el a gorviki, mint aki komoly döntés előtt áll. – Wierra con Ragran halva született. Apja saját vérét áldozta Ranagol oltárán, hogy visszahozza az életbe, ezzel kiszakítva a gyermek lelkét az örök körforgásból. A Dagradók sarjai generációról generációra egyre esendőbbek. Mind tudtuk, hogy egyszer eljön az idő, amikor az első és egyetlen szülött nem lesz életképes. A családfőt kivéve persze egyikünk sem várta, hogy ilyen hamar. Az abradon már régóta készült a pillanatra, és amikor meghozta a szükséges áldozatot, a saggia papsága vele adta a vérét. A köteléken át a beavatottak szíve egyszerre dobbant meg a felsíró újszülöttével. A maga módján Wierra elpusztíthatatlan, legalábbis míg meg nem törik a belsőszentélyben őrzött rúnaterem bizonyos rajzolatait, vagy el nem ragadják a várból, hogy a jelek hatalma többé ne terjedjen ki rá.

– Senki sem próbálkozott még?

– Sokáig sikerült mindezt titokban tartani, ám Abradó hercege így is szinte mindent megtett, hogy a Dagrado családfa végre kihaljon. Csellel, ármánnyal, megvesztegetéssel hiába próbálkozott. Kísérletei sorra elbuktak a vérszövetségben álló családtagok megkérdőjelezhetetlen hűségén. A beavatási szertartáson átesettek képtelenek elárulni urukat. Sem tettel, sem gondolattal nem tudnak tenni ellene. Az andon azonban nem adta fel.

– Rendkívüli alapossággal készítettek fel egy csapatot. Nekromantái elorozták egy rég halott papunk lelkét, s miután kitudták tőle titkait, beleplántálták egy üres porhüvelybe. Gon-corgáik mágiával engedelmessé tett elf kopókat hoztak magukkal, és az állatok emberfeletti érzékeit használva közelítették meg a szentélyeket. Még így is tucatnyian hullottak el a csapdákban és az őrzők támadásitól, mire sikerült elérniük a használat alatt álló járatokat, s majd mindannyian odavesztek, mikorra meglelték a rúnatermet. A megmaradtak az egykori pap segítségével hozzáláttak a rajzolatok megtöréséhez, ám egy hibás mozdulattal elszabadították az őrződémonok egyikét. A túlvilági lény előbb hamuvá perzselte őket, majd kitört a kazamatákból, és őrült pusztításba kezdett a váron belül. Tombolását végül a Nagyasszonyanya fékezte meg, aki jól ismerte a más síkokról származó entitások evilági gyengéit.

– Semmilyen körülmények közt sem tudod elárulni őt, igaz? – nézett Terdára Vinidis. A csuklyája pereméről aláhulló vízcseppek valóságos függönyt alkottak a szemei előtt.

– Ha szánt szándékkal tennék ellene, a vérem savóvá válna az ereimben. Saját testem lenne bírám és hóhérom egyben.

– Nem értem, miért hagyja el urad önszántából a biztonságos menedéket, ahol senki sem árthat neki?

– A családfőt megmérgezték, napjai végesek. A Nagyasszonyanyát megölték. Nincs más tagja a családnak, aki képes lenne tenni a saggiáért. A herceg seregei ellepték a grófság földjét. Amint Ragran ab Dagrado lelke megtér Ranagolhoz, megkezdik az Orom ostromát.

– Akkor még inkább az erődben lenne a helye.

– Ha az andon egyesíti ellenünk a tartomány nemeseinek erejét, a családnak mindenképp vége. egyedül egy hatalmas mecénás védhet meg minket az andonnal szemben.

– Ki merne szembefordulni Abradó uralkodójával?

– Egy ranashavik mindenképpen.

– Egy bíboros?

– Gorvik tartomány bíborosa.

– Szembeszegülne a herceggel egy grófság miatt? Mióta szokása a nagyuraknak szívükön viselni szomszédjuk hűbéresének sorsát!

– A szívjóság messze áll tőle, de az önös érdek komoly súllyal esik a latba. A Dagradók bő telérekkel megáldott aranybányák felett bírnak bányászati joggal. A saggia befogadásával az onnan származó adó a ranashavik kincstárát gyarapítja.

– Pénz?

– És hatalom – bólintott a siedon. – Ami az egyiknek erősség, a másiknak veszteség. Minden megszerzett aranydukát a kétszeresét éri ebben az ezredéve folyó harcban.

– Mi állja útját a szövetségnek?

– A herceg idejekorán megsejtett valamit. Az uradalom déli határait lezárta, lehetetlenné téve a hűbéreskü letételét. A nagyúr beteg, hitvese halott, s az egyedüli, aki megtehetné vére átkán a várhoz köttetett. Nincs az a kíséret, amely képes lenne az örököst átjutatni a mezsgyén.

– A vérkötés ellenére áruló van a családban – fejtette meg a hallottak lényegét a toroni.

A gorviki megállította a lovát, és az északi férfira nézett.

– Hibát követtem el, amikor magammal hoztalak. Uram azt akarta, olyan harcosokkal térjek meg akik vitézül forgatják a fegyvert, de nem tesznek fel fölösleges kérdéseket.

– Legközelebb jobban meggondolom, hogy mikor szólok – ígérte a toroni.

– A sejtésed azonban helyes – folytatta Terda, mintha mi sem történt volna. – Az andon előre tudott a család minden lépéséről, a Nagyasszonyanya halála szintén az áruló bűne.

– Ezért választott minket a gróf. A saggia emberei közül senkiben sem bízhat, de az idegen kalandorokban igen.

– Én is azért nyertem el a bizalmát, mert míg a Hat Városban éltem, elfelejtettek ideát. Most azonban elővettek, leporoltak, és újra hadrendbe állítottak.

– Meg kell fizetned a távol töltött évek szabadságáért.

– Valahogy úgy – legyintett lemondóan a gorviki. – Egyébiránt az ifjú gróf nagyszerű elme. Míg mindenki apja halálára vár, és arra, hogy ő leghűségesebb embereivel öngyilkos küldetésbe kezdjen a határon, addig dél helyett nyugatnak fordul, és olyat tesz, amire senki sem számít.

– Mi végre megyünk hát Rokmundba?

– Nem tudom, uram nem avatott be. Csak az érzéseim súgják, hogy olyasvalamit készül megbolygatni, amelyet Gorvik urai ezredévek óta jobbnak láttak békén hagyni.

– A herceg gon-corgái miatt kerüljük el a lakott településeket? – kérdezte Vinidis rövid gondolkodás után.

– Ha felismernek minket, azonnal nekünk rontanak.

– És a rokmundi határvadászok?

– Uram bízik a megérzéseiben, melyek lassabban hagyják el, mint testi ereje. Végső esetben pedig ott vagyunk neki mi, hogy időt nyerjünk neki.

– Akkor igencsak kapóra jön számára Sacrio és Suyenas képessége.

– Nem vitás, noha meglenne nélkülük.

– Annak a nyomorék börtönőrnek miért kellett meghalnia a kazamatákban?

– Senki sem tudhat rólatok, sem pedig az indulásról. Vérével és halálával a trónörököst erősítette. Noha születése óta néma volt, mára nincs az a mentalista, aki kitudhatná a titkait.

– És a fogadásunkat előkészítő varázstudó?

– Még át sem értetek, már megtért Ranagolhoz.

– Szemlátomást Wierra con Ragran semmit sem bíz a véletlenre – gyűlt meg a keserű nyál a boszorkányvadász szájában.

– A Kosfejes Nagyúr törvénye egyszerű. Ne hibázz!

Vinidis megtartotta magának előkívánkozó gondolatait. Könnyű vágtába ugratta a lovát, és a fenyők ágai alatt nekiiramodott a hágó irányába. Csak fertályóra múlva lassított, amikor a gerendákból összerótt, masszív épület kibontakozott előttük az esőben.

– Ez az – húzta meg a kantárszárat Terda. – Előbb körülnézünk odabent, s ha minden rendben, szólunk a többieknek!

A boszorkányvadász némán bólintott, és elindította lovát az épület oldalában megbúvó szín felé.

Az istálló kapuja nyitva állt, odabent tucatnyi öszvér és igavonó barom várakozott. Az átázott szőr bűzétől alig lehetett megmaradni a falak között.

Az ivóban épp csak egy fokkal volt jobb a helyzet. A vizes ruhák, párolgó testek és a száradó haj szaga, a kandallóból áradó meleggel együtt azonnal megcsapta a belépők orrát. A két szint magas, teremnek is beillő helyiség tele volt vendégekkel. A pult mögött álló csapos alig bírta kiszolgálni a nála szárítkozókat. A falak mentén karzat futott a felső emeletre, ahol a vendégszobák ajtói álltak. Vinidis hátratolta a csuromvíz csuklyát, és a küszöbön állva kirázta elnehezedett incognoját.

– Ez nem volt túl okos gondolat! – csóválta meg a fejét Terda.

– Ettől aligha lett vizesebb a padló! – mondta Vinidis, ahogy kibújt a zekéjéből.

– Jobb lett volna, ha a rejtve marad a kiléted. Kár feleslegesen borzolni a kedélyeket.

A toroni körbenézett az ivóban, és magában igazat adott a siedonnak. Fehér hajával, világos szemével jócskán elütött a kreolbőrű, karvalyorrú vendégektől. Biccentett a siedon felé, hogy megértette, majd társára bízta, hogy helyet találjon nekik. Terda az ivó eldugott sarkában álló asztalhoz vezette.

– Maradj itt! Beszélek a csapossal, megpróbálom kitudni, miféle alakok a vendégei – dobta le a padra átázott úti köpenyét a gorviki, és a söntés felé indult.

Az ivót többségében favágók töltötték meg, akik az ítéletidő miatt húzódtak a falak közé. A társaság másik felét úton lévő kalmárok, és azok kísérői adrák. Vinidis párducmozgású harcosokat, és túlzottan is éles szemű hordárokat fedezett fel közöttük. A magára maradt toroni pillanatok alatt kihívó pillantások kereszttüzében találta magát, hát jobbnak látta, ha nézelődés helyett elmerül a tölgyfalap közepén álló gyertya lángjának vizsgálatában.

– Minden rendben! – rogyott le mellé Terda, két kupa forralt borral a kezében.

– Valóban? Míg odavoltál, asztal szomszédaink tucatnyi módon végeztek velem gondolatban – morogta Vinidis.

– Nyugalom! Látszólag egy helyi abradon, Odra con Medos szolgálatában állok. Mellettem csak annyira vagy feltűnő, mint egy elf Erionban. Megnéznek maguknak, de ha nem adsz rá okot, békén hagynak.

– A többiek?

– Üzentem értük. Fertályórán belül itt lehetnek.

– Eszerint biztonságosnak ítélted meg a helyet – ízlelgette szájában az olcsó lőréből készült, fűszeres italt a boszorkányvadász.

– Csak pár favágó, néhány kalmár, és egy rokmundi kisasszony, aki a Fények Ünnepére igyekszik Gorvikba. Kicsit túlzsúfolt lesz az örökös ízlésének, de a vendégek kellőképp érdektelenek.

– A völgyön túli terület már Rokmund?

– A hágó a határ – biccentett a carridon.

A fertályóra leteltével Sacrio lépte át a taverna küszöbét. A nagydarab gorviki bikatekintettel nézett körbe az ivóban, miközben átázott köpenyét lekanyarította a válláról. Mögötte Arossa érkezett a Gekkóval és Suyenassal. A félelf elég eszes volt hozzá, hogy magán hagyja viaszosvászon incognóját. Utoljára a gróf jelent meg az ajtóban a két pyarroni kíséretében.

Jöttükre a vendégek moraja elhalkult, majd néhány pillanattal később felerősödött. Néhány hevesebb vérmérsékletű alak máris a társaira kacsintott, de a helyi abradon kendői megtették hatásukat, és a kötekedni vágyók magukra maradtak. Terda felpattant az asztaltól, ura elé sietett, és támaszt nyújtott neki.

– Beszéltem a fogadóssal – számolt be a siedon, miután a nemest az asztalhoz kísérte, és megszabadította rátapadt ruháitól. – Szállást ad nekünk éjszakára, és a vacsora is csak pillanatokat várat már magára!

– Remek! – nyögte vacogó fogakkal Wierra con Ragran, ahogy lerogyott a padra.

Terda a csaposhoz ment, és egy kupa forralt borral, valamint egy száraz pokróccal tért vissza. Miután átadta urának az italt, nekilátott, hogy szárazra törölje az örökös dermedt izmait. A rázkódástól az átázott ing lecsúszott a grófi sarj vékony vállairól, és melltájékig látni engedte remegő testét. A férfi hihetetlenül sovány volt, csontjai valósággal átdöfték hófehér bőrét. A kandalló villódzó fényénél is jól láthatók voltak azok a vastag, kék és mélyvörös erek, melyek roppant piócák módjára hálózták be a mellkasát.

A társaság tagja megoldották ruháikat, ám a siedon intésére nem mentek a tűzhöz szárítkozni. Helyette némán kortyolták forralt borukat, és kupáik oldalát szorongatva próbálták felmelegíteni dermedt ujjaikat. Egyedül a Gekkót nem rázta a remegés, s mielőtt inni kezdett a kupájából, körbenézett az ivóban lévőkön.

– Nem éppen vendégszerető népség – kapta el Vinidis a férfi pillantását, miközben hazájuk nyelvén szólt a torz emberhez.

– Mint a Medúza kerületben! Ott gyűlik össze hasonló szemétje a világnak – szólalt meg rekedtes, sustorgó hangján a toroni.

– Nagyon hirtelen jött az eső – jegyezte meg incognoja takarásából Suyenas. – A semmiből csapott le ránk, mégis milyen hosszan tart.

– Jól meglepett minket – hagyta a félelfre Vinidis, és visszafordult a Gekkóhoz, hogy ott folytassa, ahol az imént abbahagyta.

– Alig kezdett rá a szél, a felhők már a fejünk felett voltak – morogta Suyenas. – Néhány perccel korábban nem hittem volna, hogy esni fog.

– Mire akarsz kilyukadni? – elégelte meg a félelf monológját a boszorkányvadász.

– Semmire. Egyszerűen csak nem értem – nézett Vinidisre az íjász. Volt valami Suyenas tekintetében, amitől azonmód megszűnt a toroni nyugalma.

Fél órára volt szükségük hozzá, hogy tagjaikból felengedjen a hideg, és távozzon belőlük a dermedtség. Addigra Terda összeszedte a ruháikat, és a fogadósra bízta őket. Az ivó levegője nyúlós volt a vizes rongyokból kigőzőlgő párától. A csapos az ajtóhoz ment és szélesre tárta. Néhányan durván rákiáltottak, valaki hangosan felröhögött, de senki sem vette a fáradtságot, hogy tettlegességre vetemedjék. Vinidis letörölte maga előtt az asztal lapját, és fázósan húzta a vállára a deréktájra lecsúszott pokrócot. A kéménykürtőn átrohanó kereszthuzat kisöpörte a fullasztó levegőt az ivóból, és felszította a tűz lángjait.

Az ajtóban álló alakok körvonalait csak hosszú pillanatokkal később fedezte fel észre. A boszorkányvadász elég időt töltött Abradóban, hogy kendőikről azonnal felismerje az andon embereit.

– Rejtsétek el az örököst, készítsétek a fegyvereiteket! – utasította őket Terda, miközben újabb pokrócot terített Wierra con Ragran hátára. Miután végzett, az asztallap takarásában előhúzta a combjára szíjazott ramierát.

Az andon emberei öten voltak. Lovaikat a bejárat előtt hagyták, mint akiknek még sürgős dolguk van. A derekán hanyagul megkötött, méregzöld kendőt viselő vezetőjük két fegyveresével a pult felé indult. A bejáratnál állók behajtottak maguk mögött az ajtót, és elzárták a kifelé vezető utat. A rangidős gon-corga a csaposhoz ment, és néhány kérdést követően a kalandorok asztala felé fordult. Tett két lépést előre, majd megállt, és szemei körül elmélyültek a ráncok a koncentrálástól.

– Minket keresnek! – fortyant fel Sacrio, és nekihuzakodott, hogy a nehéz tölgyfaasztalt a közeledőkre borítsa.

– Nyugalom! – fogta meg a vállát Terda. – Talán az idegenek miatt keltettük fel a figyelmüket. Csak akkor támadjatok, ha szólok, de ha elszabadult a pokol, ne kíméljetek senkit! Az első csapás után az egész vendégsereg a nyakunkon lesz!

Vinidis dobótőrt csúsztatott mindkét tenyerébe, és lusta nyugalommal figyelte a közeledő gon-corgákat. A fejvadászok kivont ramierákkal érkeztek. Hanyag eleganciájuk, amivel az összecsapás előtti helyzetet kezelték, szorult helyzete ellenére lenyűgözte a toronit.

– Kinek a védelme alá tartoznak a külhoniak? – állt meg előttük az andon fejvadásza.

– Engem bíztak meg a kíséretükkel – felelte Terda csendesen.

– Ki az Urad? – kérdezte élvezettel a siedon, noha a siedon kendőjéből pontosan leolvashatta volna a választ.

– Odra con Medos. Uram az andon bizalmát élvezi, ahogy azt magad is tudod.

– Épp ezért nem érhetem be ennyivel. Mutasd a hűségbélyeged!

– Nem áll módomban megtenni – mosolyodott el Terda.

– Akkor kényszeríteni foglak! – jelzett társainak a gon-corga, és az asztalt megkerülve elindult a siedon felé.

Félúton sem jártak, amikor Sacrio rájuk borította a mázsás tölgyfalapot. Miközben a herceg emberei félreugrottak a lezúduló asztal útjából, Terda egy hatalmas ugrással a parancsnok nyakába vetette magát.

Vinidis elhajította a kezében lévő tőröket. Az első félrecsúszott a vezető balján álló fejvadász alkarvédőjén, ám a másik csak a szomszéd asztaltól felugró fegyveres torkában állt meg. A siedon a nyakához kapott, lendülete megtört, és egy zsák búza tehetetlenségével zuhant a társai közé. A mellette ülők egy emberként ragadtak fegyvert.

– Rosseb! – summázta a toroni a helyzet alakulását, és a keze ügyébe kerülő söröskorsót a közeledő gon-corga arcába vágta.

A fejvadászt megzavarta a szemébe löttyenő ital -Vinidis ököllel gyomron vágta a férfit. A gorviki tüdejéből kiszaladt a levegő, de arra még maradt ereje, hogy a boszorkányvadász felé szúrjon. A toroni ellépett a kicsapó kar mellett, ráfogott ellenfele csuklójára, aztán egy köríves mozdulattal eldobta a gon-corgát. Az fejével a pad élének csattant, és ernyedten a földre csúszott.

Vinidis felnézett. Az ivó vendégei ekkorra felocsúdtak első meglepetésükből, és közös erővel szorították a kalandorokat a terem sarkába. A boszorkányvadász tekintetével Terdát kereste, de felfedezhetetlen volt a testek kavarodásában.

Csak villámgyors reflexei mentették meg a torka felé tartó pengétől. Félrekapta a fejét, de az acél még így is fájdalmas sebet ejtett a nyakán. Bal kezét kinyújtotta a barna kendős, bronzbőrű ficsúr felé, és kioldotta az ujjas alatt rejtőző giribichi remekmű feszítő szerkezetét. Acélos csattanás nyomta el a harc hangjait, és a szétszakadó szövetből fémtüskék csapódtak ellenfele arcába. Egyik a gorviki arccsontját roncsolta szilánkokra, a másik fogait törve feltépte az állkapcsát, míg a harmadik a homlokán irányt tévesztve széthasította a fejbőrét, és félig leszakította a fülét. A toroni kirántotta a pugossát, keresztvasig döfte a gon-corga gyomrába, aztán átvágta a térdre rogyó férfi torkát. A lélegzetvételnyi szünetet kihasználva felajzotta a tűvetőt, és előhúzta lagossát.

Hátba szúrt egy figyelmetlen siedont, utat tört az egymás mellett küzdő ikrek felé, de mielőtt elérhette volna őket, hátrálni kényszerült az egyik kereskedő testőrei elől. Kibújt a torkát kereső ramierák félköréből, és egy gyors, egyenes szúrással megszabadult támadói egyikétől. Kihátrált, hogy teret nyerjen, elhajolt egy vágás elől, majd csípőn döfte támadóját. A lagoss hegye elakadt a csontban, és ahogy a sebesült megpróbált kitérni a penge útjából, az kis híján kifordult a boszorkányvadász kezéből. Vinidis érezte, ahogy csuklójából kifut az erő.

Dobópenge szisszent a füle mellett. Felnézett, és az ivó oldalán körbefutó karzat korlátja mögött felfedezte a rejtőzködő tőrvetőt. Vinidis célzás nélkül a fickóra lőtt a tűvetővel. Noha a mechanizmust közelharcra tervezték, a becsapódó acéltüskék elegendő rombolást vittek végbe a faszerkezetben, hogy az orvtámadó eltűnjön.

Tőr vásott el az oldalán, pugossával éppen hogy hárítani tudott egy combja felé tartó kobrakardot, aztán folyamatosan védekezve hátrálni kezdett a fal felé. Úgy tűnt, rajta a sor, hogy megfizesse az iménti bemutató árát. Szempillantás alatt fél tucat fegyverforgató gyűrűjében találta magát. Kések, ramierák, hosszúkardok csaptak felé, és ha egyet le is vágott ellenfelei közül, abban a minutumban más állt a helyére. Újabb döfés csúszott el a sodronyingén, fájdalmas zúzódás maradt utána.

A testét borító tetoválások egyikéből savat vetett a hozzá legközelebb állóra, s míg támadói megrettentek az áldozatból áradó bűztől, megpróbált utat vágni a karzat felé. A gorvikiak azonban túl sok fortélyt láttak már tőle ahhoz, hogy szabadon engedjék. Ketten elé álltak, megakasztották, s mire észbe kapott, a többiek teljesen körülvették.

A segítség a legváratlanabb helyről érkezett. A gyíkarcú toroni berobbant támadói közé, és a meglepetés erejét kihasználva szétszórta őket. A Gekkó szemmel követhetetlen gyorsasággal forgatta pengéit. Hihetetlennek tűnő elhajlásokkal, embermagas ugrásokkal tért ki a fegyveresek útjából, miközben hajszálpontos vágásokat osztott maga körül.

Pusztítók nyitnak így utat a fellázadt rabszolgák között, kerekedtek el Vinidis szemei a toroni hatékonyságát látva.

A boszorkányvadász ledöfte egyik megzavarodott ellenfelét, majd a haldoklót a társai közé lökte. Oldalba szúrt egy egyensúlyát vesztett siedont, miközben a feljáró felé törtetett. Előre lépett, egy kettős kereszttel leszorította a gyomra felé tartó kobrakardot, aztán támadója arcába fejelt. Vállával félrelökte a megszédülő alakot, hosszabbik kardjával a Gekkó felé kerülő gorviki nyakára sújtott. A testőr feje elvált a testétől, a torzó letaglózva zuhant a padlóra. A boszorkányvadász visszafordult, pugossát a vérzőorrú siedon torkába nyomta, aztán fegyverét a holttestben hagyva ugrott hátra a balról lesújtó kard útjából. A meztelen mellkasú, füstszagú kocsikísérő nekihuzakodott az újabb vágásnak, aztán Suyenas nyílvesszőjétől találtán hangtalan hanyatlott a földre.

Felrohant a lépcsőn. Odafent, néhány lépés után szembetalálta magát a csupa vér tőrvetővel. A fickó arcát összeszabdalták a tűvető nyomán szét' hasadt korlát faszilánkjai. Vinidis átvágta a félvak sebesült torkát, a halott mellényéből hajítópengét vett a kezébe, mielőtt a test eldőlt volna, aztán megfeszítette a giribichi szerkezet rugóit.

Három gorviki hullott el odalent, mire keresni kezdték. Akkor behúzódott az árnyékok közé, és odébb osont a sötétben. Felénél járt a karzat túloldalához vezető útnak, amikor kis híján beleütközött az előtte lapuló alakba. Maga elé kapta a kardját, de senki sem támadott rá.

– Nem hittem, hogy még mindig haragszol – tolta félre az útjából Suyenas Vinidist, és a lenti tömegbe lőtt. A vessző a Terdát fojtogató gon-corga hátában állt meg. A gorviki teste megfeszült, szorítása ellazult a Dagrado siedon torkán. Az lerázta magáról a tehetetlen testet, és új ellenfelet keresett magának.

– Hogyan kerültek ezek ide? – nézett kétségbeesetten a boszorkányvadász az ivóban lévő hercegi fejvadászokra.

– Az ajtót használják – intett fejével a bejárat melletti halottak felé az íjász. A mozdulatlan testekből rendre a félelf vesszői álltak ki.

A karzat megremegett alattuk. A túloldali lépcsőfeljáróban egy két lábnyi magas alak tűnt fel. A jövevény vad volt, szőrös és rettenetesen büdös. Szemei vörösen izzottak, súlya alatt megreccsentek az állványzatot tartó gerendák. Állatias kinézete ellenére két lábon járt. Mindkét kezében fegyvert fogott.

A boszorkányvadász a torzszülött és Suyenas közé lépett, tőrt vágott a lény mellkasába, majd utána küldte a kiürült mellényt is. A bestia kitért a hajítópenge útjából, karjával félrecsapta szemei elől a zekét, és hatalmas kardjával a pietorra sújtott. A toroni lebukott a penge alá, és ágyékon döfte a torzszülöttet. A nehéz fegyver a gerendák közé csapódott, és ujjnyi forgácsokat szórva megszorult a fában.

Magára hagyta a vinnyogó szörnyeteget, gyomorba szúrta a fejszéjét emelő favágók egyikét, majd lábát megvetve útját állta az íjász felé tartó helybélieknek. Lagossát az első átdöfött combban hagyta. Tőrt rántott, átvágta a törött lábú alak torkát. Lefejelte a sebesültet félrelökő fejszést, majd a térde alól kipattanó nyolchüvelykes pengét teljes hosszában a kábult alak gyomrába döfte. A lépcsőn álló helybéliek rettegve hátráltak előle.

Ellenállhatatlan erő taszította oldalba, nekiütközött a korlátnak. A fa megreccsent, engedett, a boszorkányvadász egyensúlyát vesztve imbolygott a karzat szélén. A véres ágyékú torzszülött néhány lépésnyire állt tőle, bal kezét ütésre emelte. Vinidis elrugaszkodott, és a hátukat egymásnak vető kalandorok közé ugrott.

Talpra érkezett. Megtámaszkodott egy hátán fekvő gorviki holtestén. Bal kézfeje elmerült valami meleg, nedves anyagban. Ösztönösen lenézett. A harcos nyakán apró, mély, harapott seb volt a nyaki ütőerek felett. A boszorkányvadász felkapta a halott ramieráját, és a szorongatott Terda felé indult.

– Megálljatok! – robbant az ivó zárt terébe, egy természetellenesen erős hang. – Fejezzétek be a hiábavaló küzdelmet! Adjátok át a gróf ivadékát, és megkegyelmezek nektek!

Az andon emberei hátrébb húzódtak, a csatazaj néhány pillanat alatt elült. Vinidis az ajtóban megjelent alakra nézett. A férfi köpenyén nyoma sem látszott a kinti esőnek, homlokát tetovált kosfej díszítette, arca ezer ránc szerteágazó keveréke volt. Szeme vizenyős kocsonya, mellyel Ranagol tekintett a világra. Karommá görbült ujjai között áldozókést tartott. Oldalán két fekete vértes lovag állt.

– Nincs szükségűnk a kegyelmedre – nevetett fel egy ismerős hang Vinidis háta mögött.

– Wierra con Ragran – biccentett a vékony alak felé a tetovált homlokú. – Ezt a csatát elvesztetted, add fel magad!

Vinidis körbe nézett a társain. Pardia holtan, tucatnyi sebből vérezve feküdt testvére előtt. Lynias alig állt a lábán, kezében törött lándzsájának nyelét szorongatta. Az ikrek mögött Arossa hevert mozdulatlanul. Sacrio a földön ült. Hasán keresztirányban hosszú vágás éktelenkedett. A vadállati külsejű férfi, mindkét kezét a sebére szorítva állta útját kitüremkedő beleinek. Terda fegyverrel a kezében állt ura előtt. Nyakát vöröslő karomnyomok borították. Egyedül a Gekkó tűnt sértetlennek.

A pietor alig ismerte fel az örököst. Az erőtlen, magába roskadt, csupa ránc arcú emberi roncs helyett azzal a nemessel nézett szemközt, akivel a várbörtönben hozta össze a rossz sorsa.

– Ismerhetnéd annyira a Dagradókat, hogy tudd a választ! – kacagott vérforraló gúnnyal Wierra.

– Ranagol lovagjai odakint várakoznak. Egyesült hatalmunkkal te sem dacolhatsz. Add meg magad, és ígérem, bíráid előtt melletted emelek szót!

– Már a semmiből jött vihar kezdetén tudtam, hogy a herceg megsejtette, merre keressen. Gondolod, küzdelem nélkül megadom magam?

– Ahogy akarod! – vont vállat az egyházfi. – Pusztítsátok el! – intett a mellette álló páncélosoknak.

Bömbölés harsant a karzat irányából. A torzszülött a nyakából kiálló nyílvesszőt markolászva áttörte

a korlát maradékát, és a padlóra zuhant. Vinidis talpa alatt megremegett a föld. Még a lovagok is meglassúdtak egy pillanatra.

– Tartsátok fel őket! – kiáltotta Wierra. Vinidis a tűvetővel a közeledő gon-corgák közé lőtt, tetoválásai egyikéből tüzet bűvölt a lovagokra, majd a földről felkapott ramierával a kezében belevetette magát a küzdelembe.

Opálos fényesség kelt életre körülötte, amely fokozatosan bekebelezett mindent és mindenkit az ivóban. Ahogy megpróbálta útját állni az örökös felé törtető lovagok egyikének, érezte, miként telepedik elméjére a gondolatait megbénító nyomás.

– Átokverte varázshasználók! - köpte kábán a szavakat, és utolsó tőrét a tetovált homlokú pap felé hajította. A penge félúton elakadt az ajtón keresztül befelé törtető vértesek egyikén.

Artikulálatlan szörtyögést hallott a háta mögött. Valami vastag, vörös átnyúlt felette, és körbefonta, majd kásává lapította a lovag sisakos fejét. Vinidis dermedten megfordult. Hatalmas massza magasodott fölé.

A lény majd négy láb magas volt. Alakja emberre emlékeztetett. A fej tájékán dudorodó félgömbön sötét és világosabb részek váltották egymást, melyek nyomokban emberi arcra emlékeztettek. Száj helyett fekete örvény formázott üreget a kinövésen, nem sokkal a vállak felett. Hatalmas karjairól lebernyegként csüngött alá a megalvadt vér. A belsejéből időnként hörgésszerű, ütemes szörtyögés tört fel. A ranagolita lovagok első döbbenetük elmúltával acéllal és mágiával estek a behemótnak.

Wierra con Ragran felkiáltott, kezével a csuhás felé intett. A gólem a páncélosok közé rontott, és combnyi vastag karjaival nyitott utat magának a Kosfejes papja felé. Ütései nyomán vértesek emelkedtek el a földről, fegyverek, pajzsok repültek szerteszét. Páncélos testek csapódtak az épület gerendafalának, és a behorpadt fémlemezek eresztékei között spriccelve tört elő a vér.

Lángförgeteg csapott le a semmiből, egyenesen a lény fejére, ám láthatólag több kárt tett a körülötte lévőkben, mint a gólemben. A tetovált homlokú pap felkiáltott, és mindkét kezét kinyújtotta támadója felé. A lény mellkasán fatörzsnyi lyuk nyílt, testéből akószám fröcscsent a vér a mögötte állókra, de ez sem akadályozta meg abban, hogy elérje a ranagolitát, és elroppantsa a derekát.

– Maradjatok körülöttem! – utasította őket Wierra.

Vinidis közelebb lépett az örököshöz, és onnan figyelte a gólem tombolását. A nemes védelmével már nem sok dolguk akadt. A teremtmény percek alatt megölte az ivóban lévő Carganis harcosokat. Miután a testét összetartó energiák elfogytak, az anyagát adó vér szétfolyt a padlón. Az épület jó része ekkorra lángokban állt.

A pap halálával a kinti vihar erejét vesztette, s csak az eső szemerkélt tovább. A járni tudó kalandorok kivonszolták eszméletlen társaikat a szabad ég alá.

– Egy perccel sem maradhatunk itt tovább! – mondta Terda, miután mind odakint voltak. – Az andon bérencei bármelyik pillanatban itt lehetnek!

Vinidis munkához látott, és Lynias segítségével felkötözték az ájultakat a lovakra.

– Igyekezzetek! – szólt rájuk hátasa nyergéből Wierra, és gúnyos mosollyal az arcán elindult a nyugati szoros felé vezető úton.

A völgy

A rokmundi katlant öt nappal később érték el. Amikor a szomszédos hegy gerincéről lenéztek az alattuk elterülő völgyre, Vinidis úgy érezte, pusztán a látvány megérte a fáradtságos utazást. A mélyzöld fenyvesekkel borított tájon mintha egy gigászi óriás hagyta volna a lábnyomát. A lenyomat határozott formáit mára elmosta az eső, szétfújta a szél, megrepesztette a jég, de a kicsiny medence még így sem vesztette el jellegzetesen elnyújtott formáját. Közepét átláthatatlan, hófehér felhőtakaró ülte meg, kifürkészhetetlenné téve az alatta megbúvó erdőt.

Útjuk fáradtságos volt. Az éjszakákat feszült figyelemben töltötték, a nappalok keserves erőfeszítésekkel teltek. Hol meredek emelkedők lassították őket, hol a sebesültek miatt kellett sűrűn kényszerpihenőt tartaniuk. Arossa állapota nehezen javult. Tarkóján öklömnyi duzzanat keletkezett. Fejsebe miatt gyakran szédült, esténként lázálmokat látott, napközben alig bírt megmaradni a nyeregben. Vele ellentétben Sacrio látványosan gyógyult. A hasán keresztbefutó vágás már a második napon összezáródott, és a Rokmundban töltött harmadik napon láthatólag már kutya baja sem volt. A boszorkányvadász ismerte annyira a sebeket, hogy tudja, nem mindennapi csodát lát. Wierra teste ismét megadta magát a természet törvényeinek. A nemes napról-napra vált önmaga árnyékává.

– Csak reggel ereszkedünk le, idefent töltjük az éjszakát – mutatott a hófehér felhőkre Terda.

Vinidis leszerszámozta a lovát, kicsapta legelni az állatot, aztán kiállt a táborhelyükül választott mélyedés párkányára. Ahogy körbenézett az érintetlen tájon, lelke mélyéig megborzongatta a völgyből áradó, lüktető életerő. A katlan felől fújó szél belekapott vállig érő hajába, és az arcát simogatta. A boszorkányvadász megnyitotta magát a völgy előtt. Utat engedett a fák évszázados nyugalmának, a hegyek büszkeségének és az odalent lüktető, vadul burjánzó életnek. Megérezte egy várakozó tudat reményekkel teli figyelmét, a felhők alatt pezsgő élet hívogató ösztönvágyait, és valahol mélyen, mindezek alatt egy távoli, idegen hatalom eszenciáját.

Bizonytalansága ellenére mélyebbre túrt, hogy mögé láthasson a homálynak, aztán rémülten zárta össze pajzsait a ködből formát öltő vörösen izzó szempár előtt. Mintha a rémálmaiban élő ősgonosz kelt volna életre abban a tekintettben. Erőnek erejével szakította ki magát a révületből, és elfordult a titkait féltő felhőtengertől.

Visszatért a táborba, és látva a többiek törődöttségét, elindult, hogy tüzelőt gyűjtsön éjszakára. Idefelé jövet jó néhány tölgyet látott a fenyők közé ékelődve.

– Érzed te is? – jelent meg mellette Suyenas néhány lépés után.

– A völgy?

– Igen, lüktet az élettől! Vajon mi dolga lehet itt az abradonnak?

– Tartok tőle, holnap megtudjuk.

– Hihetetlen erőknek parancsol!

– Ami a menedékházban történt elképesztő volt! Egyszerre védett meg minket a pappal szemben, és idézte meg a vérlényt. A tetovált homlokúnak nem volt esélye vele szemben.

– Akkor miért jött? Nem hinném, hogy a halált kereste.

– Egy emberi roncs után kutatott, de helyette a hatalma teljében lévő Wierra con Ragrant találta. Képes volt kaput nyitni a lovagoknak. Kiemelkedett lehetett a hasonszőrűek között, ereje mégis elenyészett a Dagrado örökös hatalma mellett.

– Mi szüksége ránk, ha ilyen hatalmaknak parancsol?

Vinidis megállt az útjukba került tölgyfa előtt, és letört egy száraz ágat. A reccsenés messzire visszhangzott a völgy fölött.

– Idő kell neki, hogy képes legyen magára találni. Mi elég haladékot adtunk neki, hogy felkészüljön a pappal való találkozásra.

– Még most sem értem, hogy kerültek oda a fejvadászok.

– Csapdába csaltak minket, mint ahogy a vadászaton szokás, csak a hajtók helyét ezúttal a vihar vette át.

Suyenas hallgatott egy sort.

– Nagyot fordult a világ, mióta visszatértünk a démonimádók templomából. Azóta nincs olyan nap, hogy ne éreznék figyelő pillantásokat magamon. Átkot vettünk a nyakunkba, amikor megbolygattuk a Ryek Tüzét. Annak a kőnek örökké abban az üregben kellett volna maradnia – nézett a toroni szemébe a félelf. – Emlékszel még a beszélgetésünkre a börtöncellában? – kérdezte hirtelen.

– Mondani akartál valamit, de az örökös érkezése félbeszakított – biccentett a boszorkányvadász.

– Az Erionban töltött napjaimról próbáltam többet elmondani. Igyekeztem nem vesztegetni az időmet, míg a Városok Városában voltam. Érkezésem után felelevenítettem régi kapcsolataimat a dzsad kuplerájok őrzőivel. A barátoknál csak az ellenségek felejtenek nehezebben. Gyorsan megtudtam, mi történt veled az elmúlt négy évben. A sivatagi haramiával kötött megállapodásod különösen érdekesnek tűnt, hát alaposabban utána jártam a dolognak. Könnyű volt rájönni, hogy valaki rejtőzik a dzsad alakja mögött, de felfedni a kilétét már jóval nehezebb feladatnak tűnt. Csak nagyon ritkán bukkant fel, s ha ködé akart válni, egy pillanat alatt eltűnt a szem elől. Dzsad megbízód, Imafez el-Rahim emberei mindig a közelében voltak, ha szüksége volt rájuk. Megannyi tolvajt és nyomkövetőt állítottam rá, de mire kiismerhették volna a módszereit, távoznom kellett Erionból.

– Mindenesetre jó kapcsolatot tartott fenn a hadzsikkal – összegezte a hallottakat Vinidis.

– Megpróbáltam szóra bírni őket, de hajthatatlanok maradtak. Amikor aztán megfenyegettem őket a Szürkecsuklyásokkal, kiderült, hogy ők sem tudnak többet, mint mi. Az arctalan alak mindig Imafez el-Rahimon keresztül utasította őket.

– Ez minden? – kérdezte csalódottan Vinidis.

– Annak a rejtőzködőnek volt egy kísérője – mosolyodott el sokatmondón az íjász.

– Ismered? – hagyta abba a tüzelő gyűjtését a boszorkányvadász.

– Csak úgy, mint te.

– Beszélj már!

– Nekünk Sakál néven mutatták be, de a kinézete alapján én inkább nézném valamiféle gyíknak.

– A fickó toroni. Kizárt, hogy egy dzsadnak dolgozzon! – mondta mély meggyőződéssel a pietor.

– Azt hittem, szülővárosod, Shulur Toronban van – nevetett fel Suyenas.

– Nem mindenki alacsonyodik le olyan könnyen, mint én! – engedett meg magának egy gunyoros mosolyt Vinidis is. – Hovatovább az nem testőri munka volt. Inkább tettem magamért, mint őérte. Honnan kaptad a hírt?

– Biztos forrásból.

– Szürkecsuklyások?

– Nem bízom a tolvajokban! – csóválta meg a fejét a félelf. – A saját szememmel láttam.

– Eszeveszett história, még hogy a Gekkó tudja, ki ez a rejtélyes alak!

– Mit gondolsz, meg tudjuk szorítani?

– Talán, de nem lesz könnyű abból ítélve, ahogy a tavernában harcolt.

– A fogadóban történtekről jut eszembe, tudtad, hogy Wierra con Ragran vámpír, aki mások véréből nyeri a hatalmát? – fanyalodott el Suyenas.

– Mit láttál?

– A karzaton voltam – biccentett Suyenas. – Hátba lőttem a gon-corgák vezetőjét, aki már kis híján maga alá gyűrte Terdát. Amit azután a siedon tett jócskán meglepett. Felpattant a gon-corgáról, a testével fedezte előlem, nehogy megöljem, majd a haldoklót az örököshöz cipelte, mire az a nyakára vetette magát, és szívni kezdte a vérét. Látnod kellett volna a szemeit! – ült ki az undor a félelf arcára.

– Jó ideje nem tudom már, hogy vajon a megfelelő oldalon állunk-e ebben a küzdelemben. Talán csak hagynunk kellett volna, hogy az andon megszabadítsa a világot ettől a szörnyetegtől! Nem kérdés, hogy jobbá lett volna általa – hallgatott el Vinidis. – Te miért jöttél ide? – kérdezte meg néhány pillanattal később.

– Igazán magam sem tudom. Hirtelen minden olyan zavaros lett körülöttem. Ismeretlenek törtek az életemre, testvéreim haltak meg azért, hogy valaki fájdalmat okozzon nekem. Zavarodott voltam, az tűnt az egyetlen jó megoldásnak, ha találkozom veled.

– Kíváncsiság?

– Ha az életem múlik rajta, feltétlenül!

– Mióta visszajöttünk a szigetről, nem találom a helyem. Tudatnélküli zombiként járom Ynevet, és bármerre visz az utam, ismeretlen ismerősökkel találkozom. Valaki kegyetlen játékot játszik velem. Tudni akarom, ki az, és miért teszi!

– Nem kizárt, hogy most is az ő szabályai szerint cselekszel.

– Egy csatamágus egyszer azt mondta nekem, hogy noha útjaink meg vannak írva a csillagok könyvében, nincs akarat ezen a világon, amely befolyásolhatná szabad döntésünket.

– Ha jól sejtem Tufirra gondolsz, de ő eltűnt mellőled, amikor beléptetek a Ryek Tüzének kamrájába. Még egy marék por sem maradt utána!

– Semmire sem emlékszem a bent történtekből – csóválta meg a fejét Vinidis. – Az idő tájt kezdődött ez az éber rémálom.

– Ideje visszamennünk! – húzta össze a köpenyét Suyenas. – Érzem, hogy valami figyel minket a ködből.

– Mintha nem is csak egy akarat rejtőzne odalent – idézte fel a megérzéseit Vinidis.

A félelf felnyalábolta földön fekvő tűzifát, és megindult vele a tábor felé. A toroni néhány szívdobbanásig még elgondolkodva figyelte az átláthatatlan párát, aztán felkapta az ágak maradékát, és az íjász után indult velük.

Már száz lépésnél is messzebb jártak, amikor a fák közül hatalmas termetű, fekete farkas lépett a tisztásra. Komótosan a tölgy mellé sétált, és megszagolta a kalandorok nyomait. Az állat a két távolodó alak után nézett, aztán lassú kocogásban indult a völgy felé.

– Még életemben nem aludtam ilyen jól! – nevetett felszabadultan Arossa, ahogy a hegyoldalon lefelé ereszkedve elérték a felhősáv szélét. – Ahogy letettem a fejem, azonnal elnyomott az álom.

– Nyugalom árad a fák közül – jegyezte meg a testvére halála óta feltűnően csendes Lynias. – Öt nap óta először én is végigaludtam az egész éjszakát.

– A völgy több annál, mint aminek látszik – biccentett egyetértően a félelf. – Életereje szétsugárzik a környéken. Nézzétek, milyen erősek és egészségesek ezek a tölgyek! Természetes körülmények között ilyen magasan még a fenyő sem nő ekkorára.

– Ha így reagálnak a növények, mi a helyzet az állatokkal? – emelte fel a fejét Arossa. A lány szokatlanul élénk volt a betegen töltött napok után.

– Gondolom, szintúgy élvezik az energiák bőségét – vette magára a válaszadás terhét Suyenas. Reménykedjünk benne, hogy a változások nem hágják át a természet törvényeit!

– Minden békés és nyugodt. Mióta elindultunk, úgy érzem, mintha hazafelé tartanánk – szólalt meg halkan Sacrio.

– Azért nem árt, ha nyitva tartjátok a szemeteket! – vetette közbe morózusan Terda.

Az ösvény egyik kanyarulata után a ködgomoly széle három lépés magas falként torlódott előttük. Amint beléptek a pára belsejébe, Vinidis azonnal megérezte a változást. Ami eddig passzívan szemlélte őket, most egy csapásra magába fogadta a társaságot. Az érzés eltéveszthetetlen volt, a boszorkányvadásznak nem volt szüksége semmiféle különleges képességére, hogy a táj megérintse. Ellenállás nélkül hagyta, hogy részévé váljon valami hatalmas egésznek. Noha nem érezte fenyegetve magát, nem látta biztonságosnak, hogy felnyissa harmadik szemét.

A köd az első benyomásával szemben nem volt átláthatatlan. Fák körvonalai sejlettek fel benne, s ha úgy akarta, megritkult előtte a pára, hogy messzebbre láthasson. A felhőből kicsapódó víz kiült ruhája redőire. A parányi cseppek előbb csak köpenyét nedvesítették át, utóbb bekúsztak ujjasa résein, végül a toroni azon vette észre magát, hogy egész teste langymeleg nyirokban úszik. A pára érintése, akár a gyengéd szerető lágy csókja simult a bőrére, s élveteg sikamlósságot csempészett ruhái alá. A köd úgy hálózta be tagjait, mintha szerelmeskedni akart volna vele. Kötődése a völgyhöz mind erősebbé vált. Szemei előtt meghígult a homály, visszatértek a színek, illatok vad orgiája töltötte el az orrát. Megérezte a körülötte vibráló élet ritmusát, a fák idegen, érthetetlenül távoli érzelemfoszlányait, az avar alatt bujkáló rágcsálók félelemmorzsáit.

Aztán minden előzetes jel nélkül meglátta saját magát. Élveteg kifejezéssel az arcán lovagolt a terebélyes tölgyek között, kedvtelve fürösztötte bőrét az ágak közt áttörő napfény csíkjaiban. Furcsa módon meg sem lepődött igazán. A kép egy pillanat alatt tovább illant, s a boszorkányvadász magabiztosan fordította fejét oda, ahonnan az imént még saját magát figyelte. Fekete bundájú, borjú nagyságú fenevad mozdult a tekintete nyomán, és lassú ügetésben tűnt el az erdő sűrűjében.

– Már jó ideje követnek minket – dülöngélt lován a félelf. – A köddel együtt érkeztek, és legalább annyira ragaszkodóak, mint a vízcseppek.

– Az előbb mintha az egyik szemével láttam magamat! Sőt, még a saját szagomat is éreztem!

– Maguk közé hívnak, hogy részesei legyünk az egésznek, ami a völgyet lakja. Mi tagadás, hajlok rá, hogy engedjek nekik.

– Látod őket?

– Farkasok. A terület őrzői. A hely szentségét vigyázzák. Az életüket is készek feláldozni a védelmében.

– Terelnek bennünket – csapódott hozzájuk Sacrio. – Valami vár ránk a völgy mélyén. Számot kell adnunk róla, miért jöttünk ide.

– Nem érzek semmit – szakadt ki a merengésből Suyenas.

– Mert még sosem jártál itt – felelte nagyon lassan a gorviki. – De én... mintha már éveket éltem volna itt. Vagy többet is annál... egy egész emberöltőt! – akadt el a szava, aztán megnógatta a lovát és eltávolodott a párostól.

– Vajon mi lelte? – nézett utána a félelf.

– Fogalmam sincs, de meg sem vagyok meglepve, hogy ilyen nagy hatással van rá az erdő. A Sheralban a puszta fogaival tépte szét egy ellenfele torkát. Pontosan olyan volt, mint egy vadállat! Arról nem is beszélve, amit a várbörtönben művelt a rácsokkal!

A köd idővel felszakadozott, végül fertályórányi lovaglás után semmivé foszlott. Ez idő tájt Vinidis azon kapta magát, hogy egy gyönyörű, napsütötte, őszi erdőben kaptat felfelé egy lankás domboldalon, és rendkívül élvezi a gondtalan lovaglást. A farkasok egyre merészebben mutatkoztak a közelükben, s már nem riadtak meg, amikor a boszorkányvadász rájuk nézett.

– A dombon túl várnak minket – mondta révetegen Sacrio, ahogy a fákat kerülgetve a toroni mellé ért.

– Nézzétek a farkasokat! – emelte fel a jobbját Suyenas, és a fák takarásából előlépő vadakra mutatott. Az állatok két oldalról melléjük kerültek, de tíz lépésnél jobban nem közelítettek feléjük.

– Mi ez a furcsa hely? – elégelte meg a meglepetéseket a boszorkányvadász.

– A Felhők Völgyében vagyunk, Vinidis-Re L'Hass – szólalt meg a toroni háta mögött reszketeg hangján az örökös. – A helybéliek messzire elkerülik ezt a helyet. Azt rebesgetik beszélő vadak lakják, s hogy az érdemtelenek soha többé nem térnek vissza innen.

– Mi végre jöttünk ide? – fordult hátra Suyenas a nyeregben.

– Évszázadok óta pihen itt valami, amire szükségem van – felelte készségesen Wierra.

– A dombon túl? Ahogy Sacrio mondta? – kérdezte a boszorkányvadász.

– Nem, ezen a helyen csak az őrzők várnak ránk – léptetett el mellettük az örökös.

A farkasok nagyok voltak és természetellenesen fegyelmezettek. Sötét szemük izgatottan vizslatta az érkezőket, pofájukból arasznyi agyarak meredtek elő, tartásukból magabiztosság sugárzott. Félkörben álltak a domb takarásában megbúvó tisztás túloldalán, elvágva a tovább vezető utat. A karéj közepén borjúnagyságú állat ült a hátsó lábain.

– Megérkeztünk? – nézett Vinidis Terdára.

– Alighanem – biccentett a gorviki, és lefékezte lovát a fenevadak alkotta félkör előtt. A többiek követték a példáját.

A vezérhím és a mögötte várakozó, szürke oldalú nőstények mozdulatlanok maradtak. Csak a levelek zúgása, és lószerszámok csilingelése törte meg a csendet. Vinidis a hatalmas fenevadak ütemesen emelkedő és süllyedő horpaszát figyelte. Mindössze ennyi árulkodott róla, hogy élnek.

– Mit akarhatnak? – kérdezte Arossa.

– Akármi legyen is az, már hozzákezdtek, hogy közöljék velünk – intett a boszorkányvadász a dermedten figyelő Sacrio felé. – Mentális kapcsolatban áll a vezérhímmel!

– De hát ezek csak állatok? – fakadt ki a pyarroni.

– Úgy találod, akként is viselkednek? – suttogta az emrelin.

Vinidis észrevett egy szürke oldalú, megtermett nőstényt, amely egyenesen őt bámulta. Engedett a kísértésnek, és visszanézett a sötét szempárba. Ahogy a tekintetük összekapcsolódott, máris megérezte elméjében az idegen tudat gondolatfoszlányait.

– Miért jöttél ide?

– Az abradont kísérem.

– Azzal, ami odabent van, nem lehet dolga senkinek.

– A szabályok dolga, hogy változzanak.

– De nem ezeknek.

– Tudhatod, hogy be fogom kísérni.

– Arra készülsz, hogy megölj?

– Csak ha kényszerítesz rá.

– Nem adsz más esélyt. Fegyverrel jössz, és megbolygatni készülsz azt, aminek rendeltetése, hogy örökké rejtve maradjon.

– Talán mégsem arra rendeltetett.

– Ha megteszed, a világ, amiben élsz, maholnap olyanná lesz, amilyennek sosem szeretnéd látni!

– Zsoldos vagyok, nem a saját elgondolásomból cselekszem. Arannyal fizetnek meg minden mozd-latomért.

– A lelkiismeret nem adok-kapok kérdése.

– Állj félre az útból, ha élni akarsz!

– Tudod jól, hogy nem tehetem!

– Ekképp te sem hagysz nekem más választást.

– Nézz magadba! A férfi, aki veled jár, sötét titkokat hordoz.

– Toroni vagyok. Korán megtanultam, hogy fehér és fekete pusztán nézőpont kérdése.

– Sajnálom, hogy így döntöttél, - húzódtak össze nagyon is emberi módon a farkas szemei.

– Úgy tűnik, ebben a harcban, az érme két ellentétes oldalán kaptunk helyet. Menj, mentsd az életed!

– Vannak fontosabb dolgok az életnél, - szakította el tekintetét a farkas.

Vinidis visszatért. Suyenasra nézett. A félelf nem adott esélyt a rá meredő fenevadnak.

– Nem igazi állatok - felelt a ki nem mondott kérdésre az íjász. – Látszatra talán farkasok, de gondolataikban jóval inkább emberek.

– Farkasemberek?

– Emberfarkasok. Hiányzik belőlük a pokolbéli kreatúrák sötét kisugárzása, de a természet szülte vadaktól is épp oly messze állnak, mint te vagy én – ellenőrizte hüvelykével az ideg feszességét az íjász.

– Egyetlen vágyuk, hogy megállítsanak minket – szólalt meg rekedten Wierra. – Mindegy nekik, hogy tettel, avagy szóval intézik a dolgukat.

– Mi dolgod velük? – kérdezte Vinidis.

– Semmi. Nekem az kell, amit az egész erdő elrejteni hivatott.

– Mégis mi lenne az? – fordult pimaszul az örökös felé Arossa.

– Hallottál már a Vérkőről, leány?

– Sosem – rázta a fejét az amazon.

– Kráni ereklye, melyet maga Shackalor küldött Gorvikba, hogy segítse Amanovik államának megszilárdulását – szólt közbe Vinidis.

– Azt beszélik róla, a kezdetek óta szilánkokra szakadt. Legalább két szilánkot említenek a titkos feljegyzések. A darabok szétszóródtak a tartományok területén, ám hatalmuk mind a mai napig magán hordozza a félisten érintését. Hatalmuk nem mérhető emberi mércével – vette át a szót Wierra.

– Az egyik ilyen szilánkot akarod megszerezni? – ütötte a vasat Arossa.

– Birtokolni egy ekkora hatalmat túl nagy feladat. Olyan ellenségeket szereznék vele, amelyek írmagját is eltörölnék a családomnak. Megelégszem annyival, hogy ehelyütt merítek a hatalmából.

– Mit akarsz tenni? – szakadt ki a réveteg transzából Lynias.

– Az erejével képes leszek megmenteni a saggiát! – fordult a pyarroni felé Wierra, és mélyen a szemébe nézett.

– Mire várunk még? – kérdezte néhány pillanattal később, kissé zavarodottan a szőke férfi. – Ez itt a cselekvés ideje.

– És Sacrio? – intett a dermedten várakozó gorvíki felé Arossa.

– Túl régóta beszél a vezérhímmel, nem kockáztathatjuk, hogy ellenünk fordul! – mondta határozottan az örökös, és intett Terdának, hogy tegye a dolgát.

A gorviki tőrt rántott, és egy olajozott mozdulattal a borjú nagyságú állat oldalába dobta. A farkas megugrott, az oldalához kapott, kapcsolatuk megszakadt a siedonnal. A fegyver még célba sem ért, amikor a félkörben álló fenevadak nekilendültek. Íjhúr pattant, nyílvessző süvített át a két csoport között, és a vezérhím átlőtt torokkal, szűkölve rogyott a földre. Sacrio gyilkos pillantást vetett a lövészre.

Vinidis tisztán látta felé rohanó, szürke horpaszú nőstényt, amelyikkel alig egy perce társalgott. Oldalra billent, kivette lábát a kengyelből, és a farkassal ellentétes oldalon levetette magát a ló hátáról. Amint a lába szilárd talajt ért, a fegyvere után kapott, mégis elkésett a mozdulattal. A szuka egy morranással megriasztotta a szemeit forgató lovat, és a megugró állat fara mögött nekiugrott a toroni mellkasának.

Vinidis úgy érezte magát, mintha a Tarini Postakocsi Szolgálat négylovas batárja ütötte volna el. A világ meglódult körülötte, és épp csak annyi ideje maradt, hogy elkerülje a torka felé kapó hatalmas agyarakat. Ösztönösen maga elé emelte a kezét, és a kaffogó állkapocs alatt megtámasztotta alkarját a fenevad torkán. Öklével a farkas nyakára ütött, aztán tőrt rántott, és a bestia oldalába döfte. Az állat kissé felemelkedett, az oldalához kapott, és csak hajszálnyival hibázta el Vinidis karját. A boszorkányvadász a farkas oldalában hagyta a tőrét, jobbjával kitépte cimpájából pajzs alakú fülbevalóját. Ahogy a fenevad felé fordult, a pofája felé csapott vele, és megvágta a dög orrát.

A bestia egy vad rántással kiszabadult a toroni markából, és karmaival felhasította az arcát. Vinidis megragadta a farkas szőrét, és megpróbálta mindkét karjával távol tartani magától az állat agyarait. A fenevad hirtelen megszédült, mozdulatai a másodperc tört része alatt elbizonytalanodtak. A méreggel preparált ékszer megtette a hatását. A pietor jobbjával megragadta a bódult szuka fülét, megszorította, hogy mozdulni se bírjon, aztán szabad kezével eltörte a nyelőcsövét. Lelökte magáról a tehetetlen állatot, és a talpra ugrott. A dög hörögve vergődött a földön.

Három megtermett jószág száguldott felé. Fegyvert vont, futásnak indult, és mielőtt még a farkasok beérhették volna, egy megvadultan kapálózó ló mögé került. Az állatok elkerülték a hátast, és tempójukon lassítva, elnyújtott íven fordultak vissza a boszorkány vadász felé. Vinidis tőrt vágott az élen haladó csapatvezér füle mögé. A bestia hangtalanul dőlt a fűbe, magatehetetlen teste tovább csúszott a rét közepén megszorított szerencsevadászok felé.

A társuk elvesztésétől megzavarodott emberfarkasok egy pillanatnyit megkéstek a forduló befejezésével. A toroni szélsebesen feléjük rohant, és kardjával sikerült felhasítania a hozzá közelebb eső bestia oldalát. Az állat felvonyított, belei kiomlottak a fűre. Az utolsó ragadozó megállt, a boszorkányvadász felé fordult, és egy ugrással rávetette magát. Vinidis kiperdült a nőstény elől, és villámsebes mozdulattal lesújtott rá. A farkas meglepően emberei hangon nyögött fel, mielőtt mozdulatlanul maradt a földön.

A toroni a zárt körben védekező kalandorok irányába rohant. Már csak néhány lépésre volt tőlük, amikor meglátta többiektől elszakadt Terdát egy borjú nagyságú fenevaddal küzdeni. A több sebből vérző gorvikit maga alá temette a hatalmas bestia. Vinidis gondolkodás nélkül fordult az irányába.

Futva vágott át a réten, koponyán sújtott egy felé ugró farkast. Az állat véres pofájával felé kapott, Vinidis beleszúrta a hosszabbik pengét a szájába, és a földhöz szegezte a fejét. A pugoss egy szemvillanással később átvágta a dög torkát. A boszorkányvadász a gorvikit marcangoló bestiához lépett, és átdöfte a mellkasát. A ragadozó felnyögött, rándult néhányat, és ráomlott az alatta vergődő Terdára.

– Vigyázz! – kiáltott mögötte az amazon.

Sarkon fordult, de a felé száguldó fenevad elsodorta hatalmas tömegével. Vinidis a giribichi mechanizmus acéltűit még esés közben az állat gyomrába lőtte. A hátára érkezett, baljával eltolta magától a szőrös testet, és a térde alól előpattanó pengével kétszer is ágyékon döfte a farkast. Az állat a torka felé kapott. A boszorkányvadász félrerántotta a fejét, de a fogak még így is elérték a kulcscsontját. A farkas összeszorította az állkapcsát, és jobbra-balra megrángatta a fejét. Éles fájdalom hasított a boszorkányvadász jobb vállába, csontja hangos reccsenéssel adta meg magát. Felüvöltött, a lagoss kiesett a kezéből, szeme előtt vörös karikák járták követhetetlen táncukat. Megszorította a pugoss markolatát, és az előugró mérgezett pengét újból és újból az állat oldalába vágta. A harmadik szúrás után a farkas testét remegés rázta meg, és fehér habot köpve dőlt le Vinidisről.

Kobramarás.

A boszorkányvadász abbahagyta az ordítást, ép baljával vállsebe felé kapott. Éles csontvég sebezte fel a tenyerét. Baljára nehezedve megpróbált felállni, fél térdig jutott, amikor rájött, hogy sérült karja miatt felesleges volt aggódnia. Farkasok állták körbe, felhúzott ínyük mögül kivillantak véres agyaraik. Vinidis felegyenesedett, hogy emelt fővel fogadja a halált, aztán az első állat felé vágott. A ragadozó kitért a penge elől, és feldöntötte a toronit. Vállába ismét belehasított a fájdalom, orrát elöntötte a bestia bundájának szaga. Feje a füves földhöz ütődött, miközben törzsét elfordítva igyekezett ép vállára zuhanni. Arcát betemette az állat szőre, a ránehézkedő test összepréselte vállsebét. A kín elviselhetetlenné vált. A pugoss kifordult a kezéből.

Pengék szisszenése és fájdalmas morgás hallatszott a feje fölül. A rajta álló állat egy szempillantás alatt elernyedt, tehetetlen teste még inkább ránehezedett. Vinidis kis híján eszméletét vesztette a fájdalomtól. Szemei előtt összefolyt a világ. Csak ködös képeket látott maga körül, ahogy ép kezével újból és újból meglökte a mellkasára nehézkedő dögöt. Maga sem tudta, végül meddig tartott, míg sikerült kiszabadulnia a rajta fekvő test alól, ám a harci zaj egy pillanatra sem csendesedett a feje felett. A kínnal telt vinnyogások közé azonban mind sűrűbben keveredett hüllőszerű, fájdalmas sziszegés.

Amikor végre sikerült talpra vergődnie, a farkasok a szeme láttára tépték darabokra a több sebből vérző, törött kardokkal harcoló Gekkót. Vinidis szellemkezével kinyúlt távolabb heverő pengéje felé, és a tenyerébe húzta. A holttestet szaggató, sebeiktől és a vér szagától megvadult állatok csak a lecsapó pugoss hangjára figyeltek fel. Az elsőt félig lefejezte, a következőt a bordái közt szúrta szíven. A harmadik a lábába kapott, és egyetlen harapással eltörte a combcsontját. A boszorkányvadász eldőlt. A farkas a következő pillanatban mellé rogyott a fűre. Tarkójában a félelf nyílvesszője állt.

A fájdalom megszűnt. Nyugalom járta át a testét. Már nem tartott semmitől ezen a világon. A csontjaiban lakozó ösztönök megsúgták neki, hogy ideje lejárt. Az égre nézett, mintha csak onnan várta volna az álom végső beteljesülését.

A küzdelem véget ért, a hangok elültek a tisztáson. Suyenas arca jelent meg előtte. Kezével gyengéden megfogta a fejét.

– Nem megyek sehová, amíg él! – csendült a félelf hangja.

– Szükségem van rád, nem mondhatok le rólad! – érkezett a fátyolon túlról a trónörökös hangja.

Suyenas csak a fejét rázta. Aranyszőke hajszálai között átsütött nap fénye. Vinidis gyönyörködve figyelte a sugarak játékát.

– Érte már nem tehetsz semmit! – jött Terda fáradt, rekedtes hangja közvetlenül a toroni feje mellől. - A cél csupán karnyújtásnyira van. Ha maradsz, mind elbukhatunk, ha velünk tartasz, a barátod áldozata nem lesz hiábavaló.

– Ha te feküdnél itt, vajon ugyanezt kérnéd? – mosolyodott el bágyadtan Suyenas. Tekintetét egy pillanatra sem vette le Vinidis arcáról.

– Nézz rám, és tudni fogod a választ! – felelte a siedon.

Az elf elfordította a fejét.

– Sacrio itt marad, és megvédi, ha valamelyik farkas visszatérne – mondta Terda.

– Megteszed?

– Gondját viselem – érkezett a válasz a távolból. – Habár nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Az állatok félik a félelf íját, és a kardjaitokat. Közönséges fegyverekkel szembeni sebezhetetlenségük mit sem ér a Dagrado saggia vérátkával beszennyezett pengéink ellen.

– Honnan tudod? – csattant Wierra hangja. Sacrio egy ideig néma maradt, aztán vonakodva megadta a választ.

– Hallom, ahogy egymás közt beszélnek. A fejemben keringenek a gondolataik. Érzem a szagokat, amiket az orruk érez. Valami különös oknál fogva azt hiszik, közéjük tartozom, a testvérük vagyok.

– Mennyien vannak még?

– Alig maradtak, az erdőből figyelnek bennünket. Zavarodottak. Mágiájuk hatástalan veletek szemben. Hiányzik belőletek a gorviki vér, ezért képtelenek hatni rátok.

– Terda és az örökös gorvikiak, akárcsak te! – értetlenkedett Arossa.

– Wierra con Ragran nem élő ember – közölte nyugodtan Sacrio. – A farkasok tehetetlenek egy halottal szemben. Terdát megvédi átkozott vére, amellyel az örökös magához kötötte.

– Induljunk! – szólt közbe Wierra. Az elf visszafordult Vinidis felé.

– Sajnálom, barátom! – szorította meg a toroni kezét.

– Már nincs magánál! – jelent meg egy vértől vöröslő kéz Suyenas vállán. – Menjünk!

Az íjász felállt. Néhány pillanattal később az amazon könnyes arca jelent meg helyette a boszorkányvadász szemei előtt. Arossa mellé térdelt, és futó csókot nyomott a szájára. A pietor szólni képtelenül nézte, ahogy a lány felszáll a lovára, és a többiek után indul.

Ahogy elült körülötte lódobogás, a boszorkányvadász megérezte a halál hideg simítását a szívén.

Arra gondolt, meg kellene ijednie, ám furcsa mód nem izgatta a dolog. Körülölelte a nyugalom, és lélekben megbékélt az elmúlással.

– Szörnyű érzés, igaz? – hallotta Sacrio hangját a feje fölül. – Tudni, hogy vége, és tehetetlenül szemlélni.

A toronit zavarta a szavakban lapuló keserű gúny. A békesség foszladozni kezdett róla, sebesülése óta most először érezte, hogy tenni akar valamit kiszolgáltatott helyzete ellen.

– Idejöttetek elvenni a másét! – ért egyre közelebb a gorviki.

A boszorkányvadászról egymás után váltak le a nyugalom törékeny rétegei. Miközben értetlenül hallgatta Sacriót, valami ébredezni kezdett benne, ami nyomokban sem emlékeztette önmagára. Idegen volt és büdös. A rothadás keserédes szaga lengte körül. Vinidis a szájában érezte a bomló ízt. Mozdulni próbált, de tagjait fogva tartotta a fájdalom.

– Nincs senki, aki megvédhetne. Azt teszek veled, amit akarok.

Vinidis egy ramiera pengéjét látta feltűnni a feje felett. Feltámadt benne a harag, melankóliáját elsöpörte a gyűlölet, a nyelvén érzett keserűség elviselhetetlenné fokozódott.

– Mit akarsz? – robbant ki belőle a kérdés, és a szavakkal együtt érkező fájdalommal mintha az élet is visszatért volna bénult testébe.

Sacrio megállt, a kard eltűnt a pietor feje fölül.

– Ki vele, mit akarsz? – hergelte magát a toroni, és elkeseredett kísérletet tett rá, hogy felüljön. Gyomra görcsbe rándult, ernyedten zuhant vissza a földre. – Ha végezni akarsz velem, ne halogasd tovább! – nyögte elkeseredetten, ám a benne tomboló harag szemernyit sem hagyott alább. Szemei előtt vad képek villantak, szárnyas démonokat látott karcsú tűtornyok között repkedni egy sápadt, beteges nap alatt. Fejében újból és újból felhangzott a név: Natara.

– Csak maradj nyugodtan! – tette a toroni vállára hatalmas kezeit a gorviki, ezúttal mindenféle támadó szándék nélkül.

– Mi ez a játék? – fújt Vinidis, és döbbenten tapasztalta, hogy a beszéd már nem jár fájdalommal.

– Ahogy elnézem már nem tart soká! – egyenesedett fel Sacrio.

– Micsoda?

– Valami történik veled, a tested átalakul.

A pietor szemei előtt továbbra is vad képek kavarogtak, lassan kezdte külső szemlélőként érezni magát a saját bőrében. Egy fortyogó láva fölött lebegő hatalmas gömb közepén állt. Körülötte szárnyas, démoni vérrel fertőzött alig-emberek sürögtek. Tudta, hogy egy szertartást készítenek elő. Ő maga hatalmas volt, nagyobb mindegyiküknél. Élet és halál ura a teremben lévők felett. Egy csoportnyi embert hoztak elé, Vinidis-Re L'Hass is ott állt közöttük. Az arca fáradt volt és meggyötört. A húsvér test alatt azonnal felismerte Natara kisugárzását. Már tudta, semmiképp sem küldheti halálba saját magát.

– Próbáld mozgatni a karod! – rángatta ki az álomvilágból Sacrio.

A boszorkányvadász zavaros szemekkel nézett fel a gorvikira. Hosszú pillanatokba telt, mire visszatalált régi önmagához. A vízióban rajta eluralkodó érzések annyira életszerűk voltak, hogy a földön fekve is idegennek érezte magát a testében.

Megpróbálta felemelni a karját, és legnagyobb döbbenetére sikerült neki. Felbátorodva erőt vett magán, s noha fájdalom mart a combjába, felült. Törött válla csak távoli, tompa nyomásként jelentkezett. Lábában a csontszilánkok kín nélkül húzódtak a helyükre. Minden porcikája viszketett, vére gyorsabban keringett az ereiben. A lüktető, bizsergő érzés olykor az elviselhetetlenség határáig fokozódott. Végignézett magán. Sebei ugyan rohamos gyógyulásnak indultak, de a bőrén apró, zöld tályogok jelentek meg, majd tűntek el újra. Szaguk kísértetiesen emlékeztette Vinidist a szájában érzett keserű ízre.

– Mi történik...? – kérdezte, de elakadt a szava, ahogy körbenézett a tisztáson.

A feltépett füvet tetemek borították, ám fekete bundájú, hatalmas fenevadak helyett ruhátlan emberek feküdtek szerteszét. A holtesteken nyoma sem volt a harcban szerzett sérülésnek.

– Láttam, hogyan alakulnak át, és tűnnek el róluk a sebek – mondta magyarázatképpen Sacrio. – Életre ugyan egyikük sem kelt, de gondoltam, talán veled is megtörténhet a csoda, ezért próbáltalak meg kizökkenteni a halál előtti melankóliádból. Az arcod már akkor behegedt, amikor még a földön feküdtél.

– A többiek?

– Tíz perce lehet, hogy elindultak.

– Utánuk kell mennünk!

– Képtelen vagyok rá! A farkasok kötése erősebb bennem, mint a saját akaratom. Nem tudok, és nem is akarok közelebb kerülni ahhoz!

– Miért mi van odabent?

– Hívják Ranagol Szemének, vagy a Vér Kövének, noha kevesebb annál. Szilánkja csupán az egykori hatalomnak. Amanovik leszármazottai bástyázták körül az élet bélyegével, hogy elrejtsék kisugárzását.

– A farkasok ezek szerint...

– Őrzők, akik évszázadokkal később, az Amanovik család virágzásának idején kerültek ide, hogy minden igazhitű gorviki tudomására hozzák: ami odabent van, tilalmas a halandók számára.

– Ezért nem hatott ránk a mágiájuk.

– Az Amanovikok maguk sem hitték, hogy valaki idegenek kezére akarja juttatni a Kosfejes Úr ajándékát! – köpött a földre Sacrio.

– Akkor maradj! – állt fel Vinidis.

Behajlította a karját, de nyomát sem érezte fájdalomnak. Látszólag minden rendben volt, csak az a gyomorforgató érzés ne lett volna a torkában, amitől elgyengülni érezte a tagjait. Megkereste a fegyvereit, majd Sacrio lovához lépett, és mielőtt még a gorviki tiltakozhatott volna, a többiek nyomát követve berúgatott az erdőbe.

– Ha tudod, állítsd meg őket! – hallotta még a háta mögött a gorviki hangját. – Ne hagyd, hogy elragadják a szilánkot!

Könnyű vágtában haladt a fák között. Máskor talán eszeveszett dolognak tűnt volna, de most a köd cseppjei megsúgták neki, melyik ösvény vezet járható részeken, hol lassítson, vagy épp engedje neki nyugodtan a kantárszárat. A fák beszéltek hozzá, a madarak röptükkel jeleztek neki, s olykor az állatok szemével látta önmagát, ahogy egy távoli akadály felé közelít. Az erdő körülfonta, magához ölelte.

Fertályórán belül megtalálta a többiek lovait. Egy apró termetű, kék tollú madár mutatta meg a helyüket. Lefékezte hátasát, és lehúzódott vele a csapás mellett futó vízmosás mélyére. Ott leugrott a nyeregből, és helyenként a vízben gázolva, máshol kőről-kőre ugrálva átlábalt a patak túloldalára. Felfutott a lankás parton, néhány lépés után átpréselte magát egy sziklapáros mohával borított kövei között, majd a bokrok takarásából szemügyre vette a többiek lovait.

Az állatok magukra hagyva legelésztek a fák között. Nyugodtnak tűntek. A hely hangulata átragadt rájuk. A bokrok fiatal hajtásait tépkedték. A boszorkányvadásznak elég volt egyetlen pillantás, hogy tudja merre mentek a kalandorok. A vadcsapás éppolyan határozottan tartott az erdő közepe felé, mint az ösvény, amin Vinidis érkezett. Kilépett a levelek takarásából, hogy a szerencsevadászok után menjen, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt a Gekkó lovánál. Levette az állatról a nyeregtáskát, és a tartalmát kiszórta a földre. Az avarra hulló számtalan holmi közül, mindössze egy keltette fel a figyelmét. Azért lehajolt, felvette, és úgy tartotta kezében, mint ahogy egy nem evilági szentséget szokás.

– Egy barras! – súgta magának, miközben az ágak közt áttörő fény útjába emelte az aprócska idolt. A keresztbetett lábakkal ülő, kezeit magasba nyújtó, kopottas festésű figura ujjai szokatlanul hosszúak voltak. Utolsó percei meggörbülő karmokban végződtek, szájából tűhegyes, nem emberi fogsor villant elő, szemei helyén kéken izzó, apró gyémántok ragyogtak.

– Egyenesen a démoncsászárok korából! – biccentett elismerően, miután jobban megnézte a fantasztikus részletességgel kidolgozott mesterművet, aztán a bálványt a többi holmival együtt visszapakolta a nyeregtáskába.

Futva indult meg a vadcsapáson, a többiek nyomában. Egy apró tisztáson két újabb meztelen emberi testre bukkant. A felszaggatott fű és a vérnyomok egyértelművé tették, miféle egyenlőtlen küzdelem zajlott azon a helyen.

Az utolsó emberfarkasok.

A félelem elemi erejű hulláma figyelmeztetés nélkül csapott le rá. Az őrzők halálát eddig is érezte, egyfajta enyhe szorongás formájában, de ez a mostani összehasonlíthatatlanul erősebb volt a korábbinál. Madarak rebbentek fel a fákról, riadtan menekülő állatok ugrottak meg körülötte, zavarodott sikolyok harsantak a fejében. Érzékei egy pillanat alatt megvadultak, és ontották felé a felvillanó képek, ízek és benyomások milliárdjait.

Vinidis megszédült, egy közeli fának zuhant, de túl zavarodott volt hozzá, hogy megkapaszkodjon. A földre esett, s miközben fejét szorítva küzdött a rázúduló érzések ellen, az erdőhöz kötődő szálakat egymás után vágta el. Hosszú percekbe telt mire talpra tudott állni, de a körülötte tomboló káosz áldozataihoz képest szerencsésnek érezte magát.

Madarak százai vergődtek az avarban, zsákmány és áldozat egymás mellett fekve őrjöngött a földön.

A fák úgy hajladoztak, mintha viharos erejű szél süvítene a lombjaik között, holott szellő sem rebbent. Vinidis felállt, és tovább tántorgott az ösvényen. Nehezen haladt, mint akinek újra kell tanulnia járni.

A hatalmas, barna kövekkel borított kör alakú horpadást, közepén a feketén sötétlő lyukkal, percekkel később érte el. A mesterségesen létrehozott tér olyan éles ellentétben állt az erdővel, mintha nem is Ynev ugyanazon ege alatt lett volna mindkettő. Az évezredes esőtől, széltől és homoktól lepusztított termésövek felett fekete felhők gyülekeztek, a nap fénye sápadt betegsárgán vetült rájuk. A levegő feszültségtől izzott, Vinidis ujjai között apró, kékes fényű szikrák keltek életre minden mozdulatnál.

A szerencsevadászok húszlépésnyire álltak onnan, ahol Vinidis kibukkant a fák közül. A távolban két, egymást támogató alak haladt a tér közepe felé. Egyikük nyurga, ám görnyedt tartású, a másik erőteljesebb, de nehézkesen haladó. Már csak néhány lépésnyire voltak a kör közepén lévő fekete üregtől. Az erdő szélén álló csoportból csak Wierra és Terda hiányzott.

Suyenas eszméletlenül feküdt a földön, feje Lynias kezei között pihent. A pyarroni féltő aggodalommal figyelte a félelf arcának minden rezdülését. Arossa a kör szélén állt, szemét erőltetve bámulta a távolodó párost. A gorviki nemes úr és szolgája időközben elérte a tér középpontját. A lyuk mellett megálltak, és az erősebb leengedte gyenge társát a kövekre. A talpon maradt fegyvert vont, a másik fölé hajolt, majd saját torkába döfte a kardját.

A toroni az egyre erősödő viharban is hallani vélte a szörcsögő, cuppogó hangokat, ahogy a vámpír magába nyelte a siedon vérét.

Villám csapott le a fejük felett tornyosuló felhők közül, és lángra lobbantotta a közeli fákat. A szélben csapkodó lángok nem evilági fénnyel vetültek a tér közepén vonagló párosra. Wierra lassan erőre kapott, és fenevad módjára görnyedt áldozata fölé. Az undorító lakoma hosszú percekig tartott. Amikor az örökös végzett, felállt a feketén lüktető lyuk mellől, és kihívón nézett a kalandorok felé.

– Ilho-mantari! – hörögte tajtékzó szájjal Vinidis. Keze ökölbe szorult a lagoss markolatán, lába magától mozdult a vérivó felé.

– Ne lépj a kövekre! – kiáltott rá Lynias, és a nagyobb nyomaték kedvéért megragadta a toroni vállát. – Élő nem léphet a Szembe, ha mégis megteszi, ereje a vámpírba költözik! – mutatott a pyarroni a kör szélén heverő döglött állatokra.

– Honnan tudod?

– A Fehér Város ügynöke vagyok. Arra rendeltettem, hogy tudjam.

– Miért nem avatkoztál közbe, amíg lehetett?

– Csak most értettem meg, hogy mi folyik itt, s mire bizonyossággá érett a sejtelem, már késő volt. Hibáztam, akárcsak Pardia halálakor, de téged még megmenthetlek.

– Mindössze ennyire futja Pyarrontól? – köpött a földre a toroni.

– Az én dolgom, hogy lássak, nem az, hogy cselekedjek. Amikor eljön az ideje, a Szolgálat nem késlekedik majd pontot tenni az ügy végére!

– Máris elkéstünk! – nézett a lyuk szélén diadalittas mosollyal álló Wierrára a boszorkányvadász.

– Csak arra vár, hogy valaki elveszítse a fejét, és utána menjen – közölte szándékolt nyugalommal a pyarroni.

– Mire készül?

– Nem tudom. A titok túl mélyen volt eltemetve.

– Terda kötéseket említett, melyek a várhoz kötik az örököst, és rúnákat, melyek életben tartják.

– Nem kizárt, hogy ekképpen igyekszik szabadulni tőlük – vonta meg a vállát az ügynök.

– Mit teszünk?

– Várunk, míg a szertartás véget ér, aztán hírt viszünk a történtekről.

– És ha már nem lesz kinek?

– Nincs olyan erő Yneven, amely dacolhatna Pyarron hatalmával!

– Aha. Akkor a Dúlás meg sem történt, igaz? – lökte kardját a hüvelyébe Vinidis.

– A háborút talán elvesztettük, de az eszme fennmaradt. A város ismét áll, és aki egykor az ellenségünk volt, ma szövetkezik velünk a sivatagi istennel szemben.

– Persze, szerszám és forgatója – fordult el a toroni Lyniastól, és a hiába várakozó Wierra felé nézett. Az örökös, utoljára játékosan búcsút intett nekik, aztán eltűnt a lyukban.

A boszorkányvadász Suyenas felé indult. A pyarroni helyét időközben az amazon vette át. Arossa félelf fölé hajolt, és a lélegzetét hallgatta.

– Hogy van?

– Él – nézett fel az emrelin –, a teste hideg, de a szíve egyenletesen dobog.

– Inkább a lelkét féltem, mint a porhüvelyét – guggolt a lány mellé Vinidis.

Az emrelin elhúzódott tőle.

– Te milyen árat fizettél a gyógyulásodért, Vinidis-Re L'Hass? – nézett rá Arossa.

– Még nem tudom, de a nyakam rá, hogy nem ingyen kaptam! – csóválta meg a fejét a toroni. - Mit mondott? – intett Wierra után.

– Várjuk meg, míg visszatér, és megkapjuk a jutalmunkat.

–- Miért nem menekültél el?

– Esküm szerint követlek a világ végére, ha pedig meghalnál, a gyilkosod után megyek.

– Ezért választottad a grófot helyettem.

– Nem szívem szerint való döntés volt – hagyta magára az amazon.

Suyenas állapota óráról-órára javult, s vele egyidőben az erdő vadjai is mindinkább magukhoz tértek. Mire a nap elérte delelőjét, a félelf talpra állt, és óvatos lépésekkel húzódott távolabb a kör szélétől.

Wierra con Ragran nem sokkal az est leszállta előtt, viharos széltől kísérten tért vissza közéjük. Kiengedett hajjal, lobogó köpenyben jelent meg a lyuk szélénél, feje felett mennydörgő villámok jelezték érkezését. Leginkább arra hasonlított, amilyennek a kazamatákban ismerték meg. Erő és hatalom sugárzott belőle, tekintete elsöpörte a vele szembeszegülök akaratát, szeme bíbor lobogással fénylett. Teste nyomokban sem emlékeztetett arra a szánalmas porhüvelyre, amelyben eddig élt. Csontja, húsa kifordult önmagából, és fenséges palotát épített fel saját romjaiból.

Az új életre kelt a föld felett lebegve érkezett a kör széléhez. Megállt a szerencsevadászok mellett, és pillantása Vinidisen állapodott meg.

– A fizetségetek – dobott egy erszényt a lábaik elé. Senki sem mozdult.

– Akit keresel, az Abradói Fennsíkon találod. Egy elhagyott ezüstbányában kutatja hasztalan az ősök nyomait. Elméjét megfertőzte a hazájától való évezredes távollét, és a testét megszállt őrült isteni entitás. A Dradda tó közelében keresd, nem messze a partján álló halászfalutól – mondta Wierra. Hangjától meghajlottak a környékbeli fák.

– Nem keresek semmit! – rázta a fejét a boszorkányvadász.

– Hogy mihez kezdesz a tudással, nem érdekel, de tartozol nekem egy válasszal – nézett mélyen a boszorkányvadász szemébe. Vinidis megszédült, s azon nyomban kirekesztettnek érezte magát a saját testében.

A rothadás keserédes íze ellenállhatatlanul árasztotta el a száját. Emlékkép tört utat magának a múlt homályán keresztül, s újra látta magát, ahogy üzletet köt a Dagrado családdal. Azok az ősi hatalommal bíró szerzet rejtekhelyét ajánlották neki, ő a segítségét, és az áruló nevét kínálta érte cserébe.

Tisztességtelen alku volt mindkettejük részéről. A toroni már akkor tudta, hogy ki adta el őket, elvégre ő plántálta az elhasznált porhüvelybe az idegen lelket, az igazi mellé. A Dagradók pedig elképzelni sem tudták akkoriban, hogy miként szerzik meg a választ.

– Sok minden változott azóta, de végül mindketten megkaptuk, amit akartunk – mondta Wierra, és szabadon engedte a boszorkányvadász tekintetét.

A toroni szédelegve tért magához, épp időben ahhoz, hogy lássa, ahogy az örökös eltűnik a szemük elől. Az életben maradt három kalandor értetlenül bámult a pietorra.

– Mit mondtál neki? – ragadta meg a harcos vállát Arossa.

– Semmit! – nyögte Vinidis. – Én az égvilágon semmit!

Todda

Ura parancsa a mennydörgés erejével csapott le rá. Felült az ágyban, tekintete körbevillant a sötét szobában. Szíve megvadulva dobogott, lélegzete kapkodóvá vált, halántékán verejtékcseppek gyöngyöztek. Wierra parancsa felforralta a vérét. Alig tudott ura maradni önmagának.

Lelépett az ágyról, csendre intette az ébredő Ertát, és öltözni kezdett. Belebújt ujjasába, felhúzta nadrágját, és magához vette fegyvereit. Az ajtót pont olyan nesztelen csukta be maga mögött, mint amilyen hangtalanul érkezett órákkal ezelőtt. Az ágyából figyelő syan szó nélkül nézte, ahogy a sien-orta kilépett a szobájából. Még hosszú percekig mozdulatlan maradt.

Todda átvágott a beavatottak szállásának folyosóján, és a végén a családtagok lakrésze felé fordult. Az otromba kapubástya oldalában kilépett a gyilokjáróra, és végigment a fal Gorvik tartományra néző szomszédos oldalán. Tekintete egy pillanatra a távolba révedt. A kék hold csalfa fényének éles sziluettjei között pengeélességgel rajzolódtak ki a határvidéki hegyek.

– Nemsokára azok ott már Gorvik tartomány ormai lesznek - emlékezett Wierra szavaira.

– Nagy kockázatot vállalsz, uram.

– A változás fájdalommal és áldozatokkal jár. Itt az ideje, hogy juttassak belőle másoknak is! Tudni fogod, ha sikerrel jártam. Amint megüzentem, ki az áruló, azonnal végezz vele!

A gyilokjárón haladva Todda fejet hajtott uralkodója bölcsessége előtt. A vér kötelékén keresztül megérezte Wierra megnövekedett életerejét. Ereiben ott lüktetett az örökös megújult energiája.

Belépett az őrbástyán keresztülvezető átjáróba. Fáklyát ragadott, végigment a két épület közti függőhídon, majd az öregtoronyba érve nekivágott a felfelé vezető csigalépcsőnek. Az útjába eső őrök némán figyelték magányos alakját. A legfelső szintre érve kardot vont.

– Nem bízhatsz semmiben és senkiben! Az árulónak lehetnek társai. Ha valaki az utadba áll, vágd le!

Az Orom legjobban őrzött részén járt. A tiszta-vérűek, a legbensőbb tanácsadók és a főpap lakhelyén. A saggia vér szerinti urai a torony közepén, tucatnyi őr, mágikus csapda és nem evilági lény vigyázta biztonságban aludták álmukat. A szolgák nemesebbjeinek szobái szigorú hierarchikus rendben sorjáztak kifelé, akár egy hatalmas kaptárban. Todda célja néhány ajtónyira a családi fészektől állt.

– Bocsáss meg sien-orta, de innen még te sem mehetsz tovább! – lépett elé egy gon-corga.

Toddát nem téveszthették meg az udvarias szavak. Tudta, hogy a fejvadász háta mögött rejtőző kezében ramiera lapul, és hogy a falikárpitok mögött további három őr várakozik ugrásra készen.

– Újabb kötést helyezek el benned, sien-orta. Bár kegyet gyakorlok rajtad, csak kárhozat lesz érte a jutalmad. A bizalmamba avatlak, de a képesség, amivel felruházlak, egyszer akár a gyilkosommá is tehet A bélyeg megnyitja előtted az utat a vár minden részébe, épp ezért el kell pusztulnod, ha feladatod végére értél.

A lelkén lévő jelre összpontosított és a beavatottak közötti köteléken keresztül felfedte magát az őrök előtt. A gon-corga ellépett az útjából, a kárpitok mögött alábbhagyott a feszültség szülte érzelmi vihar. A folyosó szabaddá vált előtte, a kaptár mélye nyitva állt. Elindult az ajtó felé. Érezte, ahogy a vár mágikus védelme feléled, ám közeledését sorra figyelmen kívül hagyták a csapdák, s csupán könnyű szellőként érzékelte a testén keresztülsuhanó asztrálvámpírokat. Egy pillantás erejéig a családi háló felé nézett, aztán hálát adott a sorsnak, hogy nem oda kellett mennie.

A kilincsre tette a kezét, és kinyitotta az előtte álló ajtót. A stratéga remegő térdekkel állt az ablak mellett. Tekintetéből sunyi félelem sütött, hasonló ahhoz, amit Todda a Nagyasszonyanya indulásának napján érzett az öregtorony felől. Bárki is rejtőzött a bizalmas testében, tudta, hogy lelepleződött.

A titoknok a sien-orta felé sújtott a kezében lévő lúdtollal, mire zöldszín csóva csapott ki a gon-corga irányába. Todda elkerülte a sugarat, és tőrt vetett a hálóköntöst viselő férfibe. Az acél a jobb vállán érte a bizalmast. A stratéga a sebéhez kapott, kiejtette kezéből a tollat, és a mögötte álló asztalnak zuhant.

A gon-corga előrelendült, átlépett egy térdmagasságban kifeszített acélszálon, kitért a falból kivágódó nyílvesszők útjából, és sújtásra emelte a kardját, amikor fájdalom mart a jobb vállába. Karjából sistergő gőz csapott fel, a ramiera kihullott a kezéből. A szoba levegője gyomorfordító bűzzel lett tele, saját felbomló húsának rettenetes szagával. Átszökkent a széles íróasztalon, bal kezével belemarkolt a titoknok hajába, és beleverte fejét a tölgyfalap fémmel borított sarkába.

Csak ezután fordult meg. Amit korábban a lúdtollból kicsapódó méregnek vélt, utóbb tudattal bíró lénynek bizonyult. Az alig húsz centi magas, kocsonyás, ember-forma teremtmény újabb savcsóvát lőtt felé. Todda az asztal mögé húzódott. A vastag fa egyetlen pillanat alatt, torokkaparó füstöt eresztve mállott szét. A sien-orta ép vállát alulról nekifeszítette a bútor lapjának, és a mázsás íróasztalt a savlényre borította. Forró gőz, sistergés és pokolbéli bűz telítették tovább a levegőt.

A gon-corga tüdeje minden lélegzetvételnél égett, gyomrát görcsök szorították össze. Felegyenesedett, az első keze ügyébe akadó vázát az ablak irányába hajította. Tőrt rántott, majd amint friss levegő érkezett a szobába, az oszladozó füst nyomán a nyílás felé rohant. Mögötte dühös szörtyögés, és sűrűsödő tocsogás támadt, ahogy az amorf létező átégette magát a bútor romjain.

Todda átugrott az ablakkereten, lelkében azonmód felizzott Wierra bélyege. Tőrét keményen a terméskövek közötti habarcsba vágta, aztán Ranagolhoz fohászkodott, hogy kitartson a rég elhunyt mesterek munkája. Mögötte sav vágódott a párkánynak. Teste elcsavarodott, lábai ostorként csapódtak a húsz ölnyi mélység fölé, ahogy ép kezével megkapaszkodott, de a penge továbbra is szilárdan állt a falban. A torony külső falának ütődött, alatta hangyáknak tűntek udvari őrség holdfényben fürdő katonái.

Arca a mohákkal borított köveknek simult. Jobbja észveszejtőén lüktetett, balja görcsös tiltakozással szegült szembe akaratának. Mélyet lélegzett. A hűvös esti levegő kisöpörte tüdejéből a sav hörgőrohasztó bűzét. Megvetette lábát a terméskövek rései között, és elindult visszafelé.

Bentről dühös szörtyögés, és fröcskölés hallatszott. Mire a sien-orta átjutott a szétmart ablakkereten, a lény semmivé vált a védőszellemek csapásai alatt. Létezéséről csupán sistergő tócsa árulkodott a padló közepén. Todda mentális parancsára szél támadt a szobában, és tisztára söpörte a levegőt.

A stratéga a földön feküdt. Homlokából vér folyt a szemébe, arcát rettenetesen megmarta a sav. Bőre hólyagokkal, és nyitott sebszájakkal volt tele. Értetlen tekintettel bámult a fölé magasodó fejvadászra.

– Mit akarsz? – hörögte, miközben leemelte bal kezét vérző válláról, és megnézte az alatta lüktető sebet. Elképedve fedezte fel testében a sien-orta fegyverét.

– Te vagy az áruló – mondta Todda.

A titoknok szóra nyitotta a száját, de mielőtt belekezdett volna mondandójába, felismerés fénye gyúlt a szemében. Az apró, megkínzott testű ember leeresztett, vállai még inkább előregörnyedtek.

– Ideális célpont voltam – biccentett –, a logika kizárta, hogy gyanúba fogjam magam.

– Láttam a másik énedet, nincs miért szégyenkezned!

Az öreg tekintete hálásan villant a sien-ortára, aztán elmerült a gondolataiban. A gon-corga tőrének hegye ujjnyira várakozott a ráncos nyaktól.

– Mondd meg Wierrának, hogy a hóhajú északföldi plántálta belém a mételyt, amikor első alkalommal közöttünk járt. Én mérgeztem meg az abradont, és én árultam el a Nagyasszonyanyát – tért vissza a transzból a gorviki.

– Ahogy kívánod, stratéga – adta meg a tiszteletet Todda.

A titoknok lehajtotta a fejét.

– Engedd, hogy bizonyítsam hűségemet!

A sien-orta beleegyezőn biccentett, de csak egy ujjnyival húzta hátrébb a tőr hegyét. A stratéga felpattintotta pecsétgyűrűje tetejét, és az alatta lévő tűvel apró sebet ejtett a nyakán. A görcs néhány pillanattal később elérte, és a stratéga rángatózó tagokkal zuhant a sav marta kövekre. A titoknok vergődésén túl egy másik lélek vonaglása is rázta ugyanazt a testet.

– Nasce apertu zad'occa a vierra sini forit! – mormolta fogai között Todda, miközben a szoba közepére sétált, és felvette a földről ramieráját.

Visszament a haldoklóhoz, lábával rálépett az ősz férfi rángatózó koponyájára, és néhány pontos csapással levágta a fejét.

Az utolsó pillanatban

– És Arossa rémálmai? – szegezte Vinidisnek a kérdést Suyenas. – Éppúgy figyelmen kívül hagyod őket, mint a nyomunkban járó farkasokat?

– De hiszen azok csak álmok! – tárta szét a kezét a toroni, mint aki nem érti, miről van szó.

A félelf bosszankodva fújt. Az évszázados bükkfák között morranásként hatottak a kimondott szavak. Vinidis szarvasbőr kesztyűjével letörölte kardjának nyirkossá vált markolatgombját.

– Talán most akarsz megfordulni? A lány sem nem jós, sem nem boszorkány. Ha álmodik is valamit, ugyan ki tudná megmondani, mit jelent. Különben is csak egy emrelin, aki már az anyatejjel is hazugságot szívott magába!

– Ha ennyire nem bízol benne, miért hálsz vele éjszakáról éjszakára? – túrt csizmája orrával a nedves avarba a félelf. – Neked igazán tudnod kell, nyugodtak-e az álmai.

– Álmok és kósza farkasok miatt akarsz meghátrálni? – dőlt a háta mögött álló fa oldalának Vinidis.

– A farkasok ok nélkül sosem hagyják el a vadászterületüket. A környék vadakban gazdag, nincs értelme, hogy kövessenek bennünket! Mi van, ha a lány tényleg előre lát, a jövőbe, és halál vár ránk abban a bányában? – telepedett le egy letört ágra Suyenas.

A toroni hosszan hallgatott, miközben szórakozottan forgatta a kezében lévő hatodkori idolt.

– Már döntöttem, továbbmegyek. Téged semmi sem kötelez. Nem török pálcát feletted, ha magamra hagysz.

– Mennyi esélyt adsz az életben maradásra egy magányosan utazó félelfnek Gorvikon keresztül? – csóválta meg a fejét az íjász.

– Akkor maradj itt, és várd meg, míg visszatérek! Ha túlélem, ígérem, Erion faláig kísérlek.

– És a többiek? Kockára tennéd az életüket?

– Mindenki maga dönt, nem emlékszel? A szigetre sem kényszerített bennünket senki. Miért hiszed, hogy az akaratomat rájuk erőltethetném?

– A nagy többség parancsba kapta, hogy kövesse minden lépésedet! Ha te mész, mennek veled!

– Hiába próbálsz megingatni, átlátok rajtad, barátom – mosolyodott el Vinidis. – Legalább annyira eltökélt vagyok, mint amennyire te bizonytalan. Ha vívódásodra keresel gyógyírt a döntésemben, rossz helyen keresgélsz. Nekem elég a saját terhemet cipelnem.

A félelf felkapta a fejét, aztán ajkait csücsörítve, gunyorosan összehúzta a szemeit.

– Igazad van, kár azzal áltatnom magam, hogy mások boldogulását keressem. Épp elég törődni való akad a saját sorsommal is – merült el az avar vizsgálatában Suyenas. – Mi van akkor, ha a lánynak igaza van, és a herceg emberei még mindig őrzik azt az elhagyott ezüstbányát?

– Akkor biztosan lennie kell ott valaminek.

– Sacrio szerint már időtlen idők óta zárva tartják azokat a tárnákat. Mit találhatnánk ott, ami fontos lehet neked?

– Nem tudom, egyszerűen csak érzem, hogy oda kell mennem – forgatta ujjai között a barrast Vinidis. A kicsiny szobor közelsége megnyugtatta. Már egyáltalán nem bánta, hogy Wierra eltűnése után ismét előkereste a Gekkó nyeregtáskájából.

Suyenas ránézett, aztán az elmélázó tekintet láttán a környező fák koronái felé fordult.

– Gondolkodtál már a völgyben történteken? – kérdezte meg valamivel később a félelf. – Korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy a hüllőképű toroni bárkiért is feláldozná az életét!

– Én sem értem, de aligha bajtársias érzések vezették – rázta a fejét a pietor. – A kisujját sem mozdította, amikor Pardiát megölték a vendégházban. Ráadásul alig szólt hozzám, pedig egy helyről származunk.

– Nem hiszem el, hogy nem látsz a szemedtől! – állt fel az ágról Suyenas. – Az Erion melletti tisztáson a földre lökött, amikor felétek lőttem, a fogadóban azonnal melletted termett, ahogy megszorítottak a testőrök, legutóbb pedig az életét áldozta a halvány reménysugárért, hogy a túlélők talán egy darabban húznak ki a dögök alól!

– Gondolod, hogy...?

– Vaknak kellene lennem, hogy ne ismerjem fel!

– De hát mi végre, és az Úrnő többi embere miért nem?

– Talán a fickó nem egyetlen urat szolgált, és közülük sem az erioni szuka akaratát tartotta előbbre valónak – vont vállat Suyenas.

Vinidis a kezében lévő bálványra nézett.

– A toroni nem teljes egészében volt ember. Legalábbis az idol, amit a nyeregtáskájában találtam erről árulkodik. Hallottál már valaha a sicariorok szövetségéről?

– Soha.

– Káoszkori szektának mondják, amelynek alapítása a Ryeki Démoncsászárság idejére esik. A birodalom bukásáig töretlenül szolgálták uraik érdekeit. Helyüket az Ikrek vették át Toronban, de hagyományaik nem vesztek el teljesen. A historikusok szerint egyes tagjaik élni tudtak a szeráfi örökség hatalmával, és nem evilági oltalmazókat fogadtak a testükbe. Ha nem tévedek, a Gekkó is egy volt közülük.

– Már megint Ryek! – robbant ki a feszültség Suyenasból. – Mióta visszatértünk, szellemként kísért bármerre járok! Megfertőz mindent, amihez csak hozzáérek!

– Talán emiatt voltam képtelen elfogadni a gondolatot, hogy egy efféle alak kéretlen védelmét élvezem.

– Még mindig nem értem, mit akart tőled.

– A csatamágus mondott nekem valamit, amikor a démonimádók templomában jártunk, a Ryek Tüze után kutatva. Egy homályos jövendölésről beszélt, emberekről, akik csak azért éltek Toronban, hogy időben megtaláljanak, és kijuttassanak engem Shulurból.

– Azt hiszed, a Gekkó egy volt közülük?

– A császárvárosból jött, és az életét adta értem – biccentett Vinidis.

– Valaki felbérelte? Talán a dzsad mögött álló alak? – sétált fel, s alá Suyenas.

– Ahogy én tudom, a sicariorok nem vállalnak megbízást idegenektől.

– Talán a családod nyúlt utánad, hogy megsegítsen? – állt meg a félelf.

– Ha ismerted volna az apámat, eszedbe sem jutna ilyesmi – mondta egy fanyar mosoly kíséretében a boszorkányvadász.

– Akkor mégis mi közöd egy hatodkori szektához?

– Csakis a templomban történtek.

– Én is ott voltam, láttam mindazt, amit te.

– Meg is lett érte a „jutalmad". A család, amit a sajátod helyett építettél, elpusztult miattad. Most pedig épp Gorvik mélyén, Abradó hegyei között állsz, ahol a magadfajtának könnyű nyomtalanul eltűnnie.

– Ezért? – tárta szét a kezeit a félelf.

– Biztosak sosem lehetünk a dolgunkban.

– Ki képes ilyen mélyen a vesénkbe látni, és mindig ott döfni belénk, ahol a legjobban fáj? – támaszkodott meg az egyik bükk oldalánál Suyenas.

– Bárki legyen is az, ismeri a legrejtettebb vágyainkat, tud minden lépésünkről, és elég hatalmas hozzá, hogy a világ mindkét felén utolérjen bennünket.

– Ehhez még Arthemis Vendorra hatalma is kevés.

– Én két olyan szerzetet is ismerek, aki képes rá – emelte fel a fejét Vinidis.

A toroni fakóezüst hajába belekapott az avarral játszó őszi szél. Suyenas a boszorkány vadász szemébe nézett. A csend megfeszült közöttük.

– Kettőt én is ismerek – biccentett az íjász egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után –, és az egyiküket túl jól ahhoz, hogy gyanúba foghatnám.

– Magam is ekképpen vagyok – hagyta rá a toroni a félelfre. – Pedig csak te vagy én lehetünk azok.

Szótlanul figyelték egymást. Várták, hogy a pillanat tovább szálljon, de az makacsnak bizonyult körbefonta őket és magához kötözte mindkettőjüket. Az idő lassan elvesztette értelmét.

A bokrok közül leselkedő fekete bundájú, hatalmas farkas értetlenül szemlélte a két kalandor elnémulását. Csapdát gyanított, de tudatos énje maradásra bírta.

– Elmegyek veled! – törte meg a csendet Suyenas a hosszúra nyúlt pillanat után, és karját nyújtotta a toroni felé.

– Értsétek meg végre, mind meghalunk! – változott hisztérikussá Arossa viselkedése. – Ha bemegyünk a barlangba, egyikünk sem tér vissza! Megelevenedik a sötétség, és elpusztít bennünket!

– Nyugodj meg, csak álom volt, amit láttál! – tette az amazon vállára a kezét Lynias, de visszarettent a reszkető test érintésétől.

– Minden nyomorult este, mióta elindultunk abból az elátkozott völgyből!? – nézett vöröslő szemekkel a másik háromra az emrelin. – Örökké ugyanazt látom. Éjszakáról-éjszakára igyekszem elkerülni a csapdákat, de amint belépünk a bányába, az álom mindig ugyanúgy folytatódik tovább!

A sziklákkal körülhatárolt kicsiny menedékben megült a csend. A kalandorok szótlanul nézték Arossa könnyes arcát. A mohákkal borított, dolmenszerű köveken több együttérzés látszódott, mint rajtuk.

Sacrio szerint alig néhány órányi járóföldre voltak a bánya bejáratától. A hegyoldalban megbúvó nyitott szurdok kiváló éjszakai szállásnak tűnt.

– Mégis mitől kellene tartanunk? – nézett fel Suyenas, aki a tábortűz fényénél nyílvesszőit rendezgette.

– Sosem látom tisztán. Olyan, akár az életre kelt sötétség. A legváratlanabb helyekről csap le, még álmomban sem tudom meglepni! – könnyezte a nő. – Pedig a Földanya a megmondhatója, hányféleképpen próbáltam már – súgta maga elé.

– Azt mondtad, mind az öten eljutunk a bányáig. Ennyien sem leszünk képesek elbánni vele? - ült le Lynias a hegyoldal mélyedésében megszorult kövekre.

– Mit tehetnél a semmi ellen, ami jelek nélkül támad rád? – rázta meg a fejét indulatosan a lány. – A csillagtalan éjszaka életre kel körülötted, és magával ragad! – torzultak el az amazon vonásai, ahogy ültéből felpattanva a pyarroni fölé hajolt.

A harcművész hátrahőkölt, tekintete megváltozott. Mozdulatai zavarttá váltak, szemébe kétség költözött. Amit az emrelin arcában látott, megérintette. Nyomott csend telepedett a társaságra.

– Legendáink szerint az emrelin harcos, ha istenének fontos feladatban jár, előre megérzi a halálát. A Földanya így menekít meg minket az értelmetlen pusztulástól. Még nem késő visszafordulni! Hagyjuk az átokverte bányát, és mentsük azt, ami mindannyiunknak a legbecsesebb! – érezte meg a hangulatváltozást Arossa.

– Az életünket? – kérdezte gúnyosan Sacrio. – Azt hiszed, az Úrnő megbocsát, ha a cél előtt visszafordulsz?

Ezúttal az emrelinen volt a hallgatás sora.

– Persze, ha menni akarsz, menj! Úgysem köt ide semmi. Az főként nem, hogy összeadtad magad a toronival. Azt hitted, ennyivel magad mellé állíthatod, és nem fog leereszkedni a tárnákba? Ő már kölyökként Shulur vérnászokon nevelkedett boszorkányaitól tanulta a szerelem művészetét. Amit te a legnagyobb kegyként kínálsz neki, azt egykedvű nyugalommal tépi le! – köpött a földre a gorviki.

– Nem sokára eljön az idő, hogy megfizetsz a szavaidért, Sacrio Warna! – robbant ki a napok óta gyűlő indulat az amazonból, és ha a többiek nem fogják le, puszta kézzel esik a gúnyosan vigyorgó férfinak. – Odalent megdöglesz te is, akárcsak a társaid a völgyben! – fröcsögte Arossa.

Sacrio sátáni vigyort küldött az amazon felé.

– Ami a völgyben történt, mindannyiótok bűne. Örömömre szolgálna, ha te lennél az első, akit elér érte a méltó büntetés! – fordított hátat az amazonnak a gorviki, és kifelé indult a katlanból.

Arossa vércse módjára felsikított, kitépte magát Suyenas fogásából, és Sacriora vetette magát.

– Elég ebből! – csattant fel Lynias, és az acsarkodók közé lépett. – Holnap szükségünk lesz rátok.

Arossa gyűlölködő pillantást vetett a siedonra, aztán tüntetőleg elkerülve a harcművészt, kivonult a sziklák közül. Néhány pillanattal később Sacrio az ellenkező irányba indulva szintén eltűnt a sűrű erdőbe.

– Felettébb szótlan maradtál! - fordult Lynias feldühödve a csendben várakozó Vinidishez.

– A gorvikinak igaza volt. Egyikőtöknek sem kell maradnia – nézett a pyarronira a boszorkányvadász. – Láttam, megérintett, amit a lány mondott. Tartozom annyival, hogy eláruljam, mióta elhagytuk a völgyet, valóban rosszul alszik. Olykor kiabál álmában, és amit akkor mond, az egybevág a történeteivel. Ha menni akarsz, itt az ideje, hogy elindulj! Kis szerencsével egy hónap alatt eléred a határt, mire beköszönt a tél, már Pyarronban kortyolhatod a Hat Város borait.

– Nem áll módomban itt hagyni téged – rázta meg a fejét Lynias, és a távozók példáját követve, eltűnt az erdőben.

Suyenas csak jóval azután szólalt meg, hogy a harcművész lábai alatt törődő avar ropogása elhalt a sziklák között.

– A gorviki egy ideje már nem alszik éjszakánként – mondta csendesen.

– Anyaszült meztelen kóborol az esti rengetegben – tette hozzá Vinidis.

– Tegnap meglestem, amikor visszatért a ruháihoz. A testét friss harapás-, és karmolásnyomok borították.

– Milyen állat marta meg?

– Farkas – mondta magától értetődő természetességgel a félelf.

Gorviki pokol

- A mélyedésben rejtőzik, az avar alatt. Bukócsapdákkal van körülvéve, teljesen gyanútlan. Ha a félelf meglövi, a társai nem veszik észre, hogy meghalt – súgta az emrelin, a domboldal takarásában. – Ő az első őrszem. Egyszer már kivallattam, de nem sokra mentem vele. Közel egy éve kerültek ide, azóta semmi sem történt velük. Igazából azt sem tudják, mit őriznek.

– Mi az, hogy egyszer már kivallattad? – csodálkozott Lynias.

– Mondtam nektek. Álmomban százféleképp láttam már ezt a helyet, és közel ennyiszer játszódott le előttem ez a beszélgetés is. Eltartott egy ideig, mire kiismertem az őrség és a csapdák elhelyezkedését. Utána mind az öten életben lejutottunk a bányába.

– Úgy érted, újra meg újra álmodtad a lehetséges jövőt, és nem felejtetted el, amit az előző próbálkozásaidból tanultál? – vonta fel a szemöldökét Suyenas.

– Felettébb praktikus, nem igaz? – fintorodott el az amazon.

– Majd kiderül! – hagyta rá a félelf. – Honnan lőjek, hogy halálos legyen?

– Kússz végig a vízmosáson addig, ahol az árok megtörik, és keletnek fordul! – mutatott Arossa a hegyoldalon lefutó, patak marta mélyedésre. – Lépd át az acélszálat, ami rád omlasztaná a köveket, mássz fel a másik oldalon, és remek rálátásod lesz az őrre.

– Merre keressem? – kérdezte Suyenas, miközben elkezdte leoldani magáról útifelszerelése maradékát.

– Szétvetett lábakkal fekszik az avar alatt. A kezeit maga mellett tartja, ettől kiemelkedik a horpadás síkjából. Nyugodj meg, eddig mindig könnyen észrevetted!

– Majd észben tartom! – ereszkedett le a vízmosásba az íjász, és lopózva indult a törésvonal felé.

Vinidis egészen a kanyarig követte szemével az íjász alakját.

– Ha lelövi, végre hinni fogtok nekem? – fordult a várakozókhoz Arossa.

– Eddig sem kételkedtem benned – felelt a toroni.

– Akkor miért sétálsz a halálodba?! – kerekedtek el a lány szemei.

– Nem teszem. Tudom, hogy nem hazudsz nekünk, s talán van is igazság az álmaidban, de a sorsunkat senki sem határozhatja meg helyettünk, arról nekünk kell döntenünk.

– Hiszel benne, hogy meghalunk odabent? – lépett közelebb Lynias.

– A hitem az én dolgom! Mint ahogy az is, miért teszem kockára az életem! Te Pyarron eszméje miatt dugod a fejedet a mantikor torkába, az emrelin egy másik ember, és egy ősi isten parancsa miatt, de én saját meggyőződésből, önmagamért akarok bemenni oda!

– Ezért mondta az Úrnő, hogy vigyázzak veled – nézett rá Arossa. Arcáról egy pillanat töredéke alatt tűnt el a védtelen nő maszkja. – Önzőbb vagy annál, hogy mások sorsa befolyásoljon.

– Az életem felett magam akarok rendelkezni – hagyta rá a lányra a toroni, és visszafordult a vízmosás felé.

Suyenas öt perccel később tűnt fel a hegyoldal irányából. Az emrelin szavára mindannyian leereszkedtek az árokba, és a félelf elé mentek.

– Úgy feküdt ott, mint egy kő, teljesen mozdulatlanul, és épp csak összerándulni maradt ideje, miután a vessző a hátába csapódott – suttogta az íjász. – Ügy éreztem magam, mint egy mészáros.

– Egyenesen a szívébe találtál, még a jelző huzalt sem tudta meghúzni. Épp csak az avar rezzent meg felette – biccentett az amazon.

– Láttad, hogy mi történt? – kérdezte Lynias.

– Egyszer vettem rá a fáradtságot, hogy megnézzem — bólintott a lány. - Persze, csak álmomban.

Végigmentek a vízmosáson, Arossa segítségével elkerülték csapdákat, túlhaladtak az íjász nyomain, majd kimásztak a csatornából, és meghúzódtak egy közeli mélyedésben. Miután mind elhelyezkedtek, az amazon beszélni kezdett.

– Külön-külön képtelenség megölni az őröket, anélkül, hogy észre ne vennének minket. Együtt kell végeznünk velük, különben csoportosan zúdulnak a nyakunkba – mondta Arossa, majd egymás után kiosztotta a tennivalókat a kalandoroknak. Vinidist utoljára hagyta, és a toroni tudta, hogy nem véletlenül teszi. – A legjobb falatot neked tartogattam! – mosolyodott el kéjesen az amazon, s miután ketten maradtak a horpadás mélyén, szorosan hozzábújt a boszorkányvadász mellkasához.

Ajka a pietor ajkára tapadt. Vékony, erős kezeivel benyúlt a toroni sodronyinge alá, jéghideg ujjai a derekát keresték. A férfi testét elöntötte a vágy, ahogy a nő hajának buja illata az orrába tódult. Önkéntelenül a lány keblei után nyúlt, ahogy azok a lazán viselt fűző felett könnyű prédaként kínálták magukat. A nő hozzá hajolt, engedte, hogy a vadász kezei megérintsék melleit, és sikamlós csókot nyomott Vinidis meztelen nyakára.

– Ezt az életemért kapod, te önfejű, csökönyös barom! – lehelte forrón a szavakat Arossa a férfi fülébe, és egy pillanattal később borotvaéles tőre fájdalmas sebet hasított a boszorkányvadász oldalán.

Az amazon kígyó módjára elcsúszott a boszorkányvadász mellől, és a száz lépéssel távolabb lévő bánya bejárata felé mutatott. - Az embered a kürtőben vár. Nyílpuskát tart magánál. Biztos kezű lövész. Mire odaérsz tudni fog rólunk, de késlekedik a tárna beomlasztásával, amíg nem végez legalább eggyel közülünk. Igyekezz! Hiába elszánt alak, a kötelességtudat erősen munkál benne, és most az álmokkal ellentétben csak egyetlen lehetőségünk van.

Vinidis egy pillanatig farkasszemet nézett a véres tőrt szorongató, őrült tekintetű lánnyal, aztán kínjait Tharrnak ajánlva elindult, hogy bevégezze a feladatát. Arossa, többieknek adott tanácsaiból tudta, hogy esélye sincs észrevétlenül megközelíteni a bejáratot. Kimászott a horpadásból, előre kúszott a következő domb gerincéig, majd amikor látta, hogy a kalandorok a helyükön vannak, felpattant, és rohanvást indult az emelkedő tetején sötétlő nyílás felé.

Az első szisszenés a harmadik lépés után kelt életre mögötte. Nyomában torkához kapó gon-corga zuhant le az útjába eső sudár tölgy ágai közül. A megreccsenő gallyak zaja megtörte az erdő csendes idilljét. Pillanatokkal később lábdobogástól és fegyvercsörgéstől vált hangossá a környék. Vinidis nem törődött az elszabadult pokollal, rendületlenül rohant tovább a bejárat irányába.

Futtában elkerült egy torkának szánt dobótőrt, kitért a megkésett Sacrio elől menekülő gon-corga útjából, átlépett néhány boka és térdmagasságban kifeszített bukócsapdát, majd mielőtt belezuhant volna az útját keresztező, karókkal teli verembe, félreugrott a barlangnyílás felől érkező acélvessző útjából. A nyaktörő mutatványt követően fél lábbal ért földet, s miközben azon igyekezett, hogy visszanyerje egyensúlyát, friss sebe tovább hasadt a csípője felett. A fájdalom a szemvillanás töredékére mozdulatlanságra kárhoztatta. A következő pillanatban újabb kattanás hallatszott, és a nyílvessző szikrát hányva vásott el a sziklaköveken. Körülbelül ott, ahol a feje lett volna, ha tovább ugrik.

Megrohanta a barlang bejáratát, mielőtt még a lövésznek esélye lett volna újra felajzani az ismétlőnyílpuskát. A gon-corga a semmiből lépett ki elé, és lendületét kihasználva a boszorkányvadász torka felé vágott. Vinidis lebukott a csapás alá, majd távolabb pördült ellenfelétől. A fejvadász utána lépett, a feje felé rúgott. A pietor előre mozdult, és egy jól sikerült lábsöpréssel térdben törte el a gorviki támasztó lábát. A gon-corga a földre zuhant, de mert kemény fából faragták, nem adta fel a küzdelmet. Vinidisnek a nyaka felé repülő kard után még egy dobótőrt is félre kellett ütnie, mire a lagoss végre utat talált a fejvadász bal szemgödrén keresztül.

– És most? – kérdezte tétova félmosollyal az arcán a pietor háta mögött álló emrelin. A kezében tartott finom megmunkálású kard pengéje vértől piroslott.

– Én tovább megyek – mondta Vinidis továbbra is a barlang bejárata felé nézve.

– Tudod, hogy minden, amit mondtam igaz! Az előbb mentettem meg az életedet! Ha bemegyünk, egyikünk sem jön ki élve!

– Hogy halok meg?

– Tucatnyi módon láttalak elpusztulni.

– Tehát nem tudod – zárta le a vitát a toroni, és elindult.

– MEGÁLLJ! – kiáltott utána a lány. A hangjában annyi kétségbeesés és fájdalom volt, hogy Vinidis engedelmeskedett a kérésnek.

Arossa térdre zuhant, összekuporodott, mint a védekezni képtelen áldozatok, akik a megadást választják a küzdelem helyett. Hangtalan sírás rázta a testét. A boszorkányvadász visszafordult, és a lányhoz lépett. Vívókesztyűs jobbja az emrelin álla felé nyúlt, és egy finom mozdulattal felemelte a nő lehajtott fejét. Az amazon barna szemei könnyben úsztak.

– Én leszek az első! – omlott össze a lány és elfojthatatlan zokogásban tört ki.

– Sosem láttad a többiek halálát – mondta Vinidis.

– Soha - nyögte az emrelin, és homlokával a férfi combjának dőlt. – Kegyelmezz! Ha lemész, nincs hatalom, ami megvédhetne!

– Maradj! Felejtsd el az Úrnőt, utazz messze délre! Ezekben a zűrzavaros időkben Pyarron szívesen lát minden fegyverforgatót.

Az amazon a sarkára ült, és letörölte a könnyeit.

– Sosem jutnék ki az erdőből. Alig néhány mérföldnyire lennék, amikor egy hatalmas farkas tépne szét – nézett Arossa Sacriora. A gorviki egy pillanatig állta a lány tekintetét, aztán elfordította a fejét.

A boszorkányvadász a bejárat felé indult.

Elsőként Lynias kezébe került fáklya, majd a fellobbanó lángról Sacrio és Vinidis is meggyújtotta a magáét. Az egykor ezüstbányaként szolgáló tárnarendszer előbb végeérhetetlen lépcsősorokon, elnyújtott csigavonalban kanyargó, lejtős folyosókon, és acélkerekű csillék vájta nyomú utakon vezetett keresztül, míg utóbb egy gigantikus kiterjedésű terembe torkollott. Mire elérték a csarnokot, úgy tűnt, időtlen-idők óta járják a sötétséget. Útjuk során a fáklyák fénye minduntalan bő ezüst erekre hullott.

– Vajon miért hagyták megműveletlenül? — lépett a falhoz Lynias, és ujjaival megérintette a fejmagasságában lévő dús érctelért.

– Valami még az ezüstnél is fontosabb volt a herceg számára - öntötte szavakba a gondolatait Suyenas. A félelfet jól láthatóan megviselte a földmélyi bezártság.

– Jártam már hasonló helyen – szívta be a tárna száraz levegőjét Vinidis. – Fekete volt, akárcsak ez itt, de a levegő ott fojtogatott az évszázadok alatt felgyülemlett gyűlölettől. Most semmit sem érzek. Üres és szenvtelen minden, még a rabszolgák nyomora sem szól hozzám.

– Kristálytiszta semmi – értett egyet Sacrio, aki behunyt szemmel hallgatózott. – Még a szagok is üresek.

Lynias ellépett a fal mellől, és néhány lépéssel megelőzte a többieket. A fáklya fénykörének határán sziklába vágott nyomok sejlettek fel.

– Kövessük a munkások jeleit! – fordult vissza a harcművész.

Vinidis a pyarroni után indult, a láng megrebbent a kezében, és csóvát húzott a sötétben. Az emrelin falfehérré sápadva sikkantott fel mellette.

– Itt van! – nyögte a lány.

A toroni megfordult, a sötétbe nézett. Kiterjesztette érzékeit, szellemkezével a feketeségbe nyúlt. Körbetapogatózott, de csak végtelen ürességet érzet maga körül.

– Nincs itt senki – mondta Arossának.

– Még néhány lépés a csillék nyomai mentén, és megtaláljuk az első áldozatokat – nézett Vinidisre a könnyektől vörös szemű amazon.

– Miféle áldozatok? – kérdezte az idegesen figyelő Suyenas.

– Emberi és nem emberi lények csontvázai, megszáradt porhüvelyek, amik az úton várnak ránk – sírta Arossa, aztán gyűlölködő tekintettel mérte végig mindannyiukat. – Titeket is utolér a végzetetek! Hiába nem láttam, az érzéseim nem csalnak! Mind itt pusztulunk! Kínokkal teli halálotok lesz, akárcsak nekem!

– Halkabban! – intette le az emrelint Sacrio.

– Hallottál valamit? – rezdült össze a félelf.

– Nem – felelte a gorviki ridegen –, de egyikünk sem fog, ha ilyen lármával vagyunk!

– Menjünk! – hagyta ott az emrelint Vinidis. – Ha lány álmai nem csalnak, rövidesen megtudjuk, mivel kell szembenéznünk.

Az első holtest egy sáskaemberé volt. Kicsiny, háromszög alakú fején hatalmas gömbszemek ültek; visszahajló, karomban végződő karjai közül csupán kettő maradt felismerhető. Ízelt lábait, és a potrohát körülölelő kitinburkot számtalan sérülésnyom borította. Az aunnak nehéz halála lehetett. A tetem páncélját vastag, megkeményedett szürke por fedte.

– Évszázadok óta hever itt - mondta a gorviki, miután a fáklya villódzó fényében megvizsgálta a holtestet. - Azóta nem mozdították, de a páncélt néhányan már megvizsgálták, nem épp kíméletes módszerekkel. A karjait egy hihetetlenül éles fegyverrel vágták le - csóválta a fejét a gorviki.

– Valami nem tetszik, látom - hajolt közelebb Vinidis a holttesthez.

– Ezekbe a sebekbe az effélék nem szoktak belehalni. Egyszer északon láttam egy elf csapdába esett sáskaharcost. Az aun már alig látszott ki a vesszőket borító tollakból, de még mindig tovább küzdött az életéért. Ennek itt egyik sérülése sem halálos.

– Túl régen történt, a nyomok nagy részét elfedhette az idő – egyenesedett fel Vinidis.

– Beljebb bőven lesznek még holttestek, azokon kielégítheted a kíváncsiságodat! – ígérte Arossa Sacriónak.

– Ki ez a lény? – kérdezte a gorviki az amazont.

– Nem tudom, de már figyel minket.

– Lehetetlen! – mondta mély meggyőződéssel Lynias. – Az érzékeim némák, nincs itt semmi, ami ártani akarna nekünk.

– Az őrök sem mondtak semmit? – ragaszkodott a kérdéséhez a siedon.

– Mégis hiszel az álmomban? – sütött a gyűlölet az emrelin arcáról.

– Segíts, és talán túléled! – mordult a nőre Sacrio.

– Egy tetovált arcú tébolyultról dadogtak, aki már évszázadok óta kísért a gorviki éjszakákban, és nevetésével kergeti őrületbe az áldozatait. Az egész érthetetlen és összefüggéstelen volt.

– Az Éjben Kacagó? – sápadt el a siedon. Vinidisnek fogalma sem volt, hogy honnan hallhatott a gorviki az elfek őrült kalahorájáról, mindenesetre Sacrio rémülete őszintének tűnt.

– Amikor egy éve ideküldték őket, hogy váltsák le az őrséget, csak halottakat találtak. Futárt választottak maguk közül, és visszaküldték a corgájukba. A hírvivő azzal az üzenettel tért meg, hogy minden rendben, tegyék tovább a dolgukat – folytatta az emrelin, és láthatólag kegyetlen örömöt okozott neki a gorviki arcának minden egyes rezdülése.

– Mit tudsz róla? – rázta meg Sacrio vállát Vinidis.

A siedonnak időre volt szüksége, hogy összeszedje magát.

– Mindig éjszaka érkezik, és pusztulást hoz azokra, akik meghalják halk nevetését. A bárdok szerint leginkább elfre hajaz, de az arcát rajzolatok borítják, olyasfélék, amelyeket az erdőjárók sosem festenének magukra. Őrültnek tartják, mert kacagva néz szembe a túlerővel, és érthetetlen dolgokat cselekszik. Van mikor egész falvakat töröl el a föld felszínéről, anélkül, hogy nyomuk maradna, máskor életben hagyja az ellene támadókat. Szavainak rettenetes ereje van. Hegyeket képes elmozdítani igéivel, vagy széllé változik, ha úgy akarja. Mióta Krán megérintette Gorvikot, ő is itt van. Akaratától függően uralkodók tűnnek el, vagy emelkednek fel a semmiből. Eddig egyetlen szót sem hittem az egészből, de ez a tátongó üresség, ami körül vesz minket, szóról-szóra olyan, amilyennek az énekmondók leírták. Mintha a fénykörön túl nem létezne semmi, és a világ csak belőlünk, ötünkből állna!

– Ugyanez az érzés kísért, mióta beléptünk a csarnokba – nézett körbe a feketeségen Vinidis. –Mintha idelent minden kifakulna lassan.

– Talán még nem késő megfordulni! – könyörgött Arossa.

– De hisz semmi sem történt – rázta a fejét Vinidis.

– Épp ez az! Szívesebben néznék szembe egy valódi ellenséggel, mint a legendák semmijével! – morogta Lynias.

A következő holttest egy gorviki férfié volt. Csontvázkezében makulátlan pengéjű kobrakardokat szorított. Hogy mióta lehetett halott, nehéz volt megállapítani, ám az idő gombák és férgek nélkül is csak csupasz csontokat hagyott hátra. Mellében korhadt mogyorófa szár támaszkodott a bordáknak.

– Vágni sem volt alkalma – mondta a hulla fölé hajoló Sacrio. – A lövés a szegycsontján érte, és végzett vele. Ezek itt rúnakardok – törte el a csontváz csuklóit a siedon, és emelte fel az ikerpengéket. – A corgák nem adnak ilyen fegyvereket akárki kezébe. A gyilkos mégis meglepte, és egyetlen lövéssel végzett vele.

– Ha tényleg egy elffel van dolgunk, akkor ez nem is olyan meglepő – vonta meg a vállát a boszorkányvadász.

– Lövész és kardforgató egy személyben! – emelkedett fel a halott mellől a gorviki, és gyilkos pillantást vetett az amazonra.

– Megőrültél? Csak nem képzeled, ostoba? – emelte fel a hangját Arossa.

– Miért is ne? – emelte feljebb ramierája hegyét Sacrio. – Amióta megtudtad hová készülünk, megpróbáltál visszatartani minket! Különben is, a saját szádból hallottuk, hogy hazudtál nekünk.

– Ezért akarod a véremet venni? – hátrált el az amazon.

– Ha igaz, amit mondtál, nem sokkal kurtítanám meg az életed hosszát – vonta fel az ajkait a gorviki, és látni engedte erőteljes fogsorában ülő, csaknem agyarnyi szemfogait.

– Elég legyen! - lépett a siedon elé Vinidis.

– És ha a túlélés kulcsa máris itt van a kezünkben? – mutatott a lányra a gorviki. – Azért, mert háltál vele, már bizalmadba avatod?

– Figyelmeztetett minket az őrökre. Mit gondolsz, mennyi esélyünk lett volna a csapdákkal és a fejvadászokkal szemben? – rázta a fejét a toroni, aztán a hangosan felsóhajtó emrelin felé fordult.

A lány tágra nyílt szemekkel, szólni képtelenül nézett rá. Arcán az értetlenség és a döbbenet keveréke ült. Vinidis elindult felé, de mielőtt elérhette volna, Arossa tehetetlenül omlott a földre. Combja hátsó oldalán, a térdei felett vöröslő sebszájak látni engedték átvágott inait. A boszorkányvadász ellépett a sebesült mellett, és fáklyáját előre tartva, vakon bámult a sötétbe. A másik három kalandor egy pillanattal később mellette termett, majd körbeállták az amazont. A pietor hátrébb húzódott, és letérdelt a tehetetlenül heverő lány mellé.

– Mondtam neked, hogy én leszek az első – remegett Arossa a férfi karjaiban.

A boszorkányvadásznak elég volt egyetlen pillantást vetnie a sebekre, hogy tudja, az emrelin soha többé állhat lábra.

– Nem éreztem semmit! – mondta hitetlenkedve Lynias, és idegesen cikázó szemekkel vizslatta a sötétséget.

– Az életre kelt sötétség, a manifesztálódott semmi – idézte az amazon szavait Suyenas.

– Te sem láttál semmit? – kérdezte Vinidis hátra sem fordulva.

– A fáklyák fénye zavarja a látásomat, talán teljes sötétben többre lennék képes.

– Hagyd csak, egyikünk sem érezte meg! – állt fel a boszorkány vadász, és elfoglalta helyét a sebesült körüli gyűrűben. Arossa felült, és magához húzta földre hullott kardját.

– A seb? – nézett a toronira Lynias.

– Nem kell ellátni.

– Gyújtsunk fáklyákat, és szórjuk szét magunk körül! – ajánlotta a pyarroni.

– És utána? – vicsorgott Sacrio a hullától elorzott két ramierával a kezében. – Bármi is les ránk, az odúja évszázados tetemekkel van tele. Ideje van bőven, hogy kivárja, míg elalszanak a fények.

– Akkor induljunk a kijárat felé! Hagyjuk itt ezt az átokverte helyet!

– Szerinted elérnénk? – csóválta a fejét Suyenas.

– Akkor hát mit akartok tenni?

– A gróf csapdába csalta a toronit. Vele együtt mi is besétáltunk a magunk végzetébe! – morgott Sacrio.

– Miféle csapda az, amit kívülről őriznek, nehogy belesétáljon valaki? – ingatta a fejét Suyenas.

Erre már a gorviki sem tudott mit mondani. Pattanásig feszült idegekkel várakoztak, teherbírásuk határáig próbára téve a figyelmüket, ám az őket körülölelő sötétség néma maradt. Fertályóra múltán, Vinidis unta meg elsőként a várakozást, és fáklyáját maga elé hajítva, pugossát kivonva tett néhány óvatos lépést a csillenyomok mentén. A sötét halkan felnevetett körülöttük.

A szisszenést életre szülő pendülés megdöbbentően halk volt. Az amazon teste hátrahanyatlott, feje előre billent. Sziklának csapódó koponyája tompa loccsanással adta meg magát a kemény köveknek. A négy kalandor egy emberként vetette magát a lövész irányába, ám hosszas keresgélés után is csak elmosódott nyomokat találtak a bánya porában.

– Istentelenül gyors, és átkozottul hangtalan! – nevetett fel hisztérikusan Sacrio. – Könnyű csizmát, vagy sarut visel. Fegyverrel együtt is aligha nyom többet hatvan fontnál. Nem ő volt a sáskaharcos gyilkosa. Egy ilyen törékeny testben nincs elég erő, hogy átvágja az aun páncélját.

– Az erőt kiválthatja a mágia, a józan megfontolást pedig az őrület vadsága – emelte meg a kezében tartott lagosst Vinidis.

– Mire vár? – lélegzett mélyeket Lynias. – Miért nem terít le minket is, ahogy Arossát?

– Játszik velünk, mint a jóllakott nagymacskák az újszülött gidákkal – mordult fel Sacrio. – Figyel minket, és élvezi a rettegésünket.

– De hát mi ez? – próbálta visszanyerni a nyugalmát a pyarroni.

– Óidők démona, régen volt hatalom elkorcsosult eszenciája, avagy valamely istenség világra okádott gyermeke. Nem mindegy? A válasz talán kötetekre rúghatna Krad könyvtárában, de egyikünknek sem lesz rá lehetősége, hogy valaha is meséljen róla - költözött cinizmus a toroni hangjába.

– Akkor hát vége? – érett felismeréssé a sejtés Lyniasban.

– A gorvikinak volt igaza, Wierra rászedett minket. A bejárat előtt álló gon-corgák nem őrök, csak élő jelzőművek. Haláluk tudatja a herceggel, hogy a barlang lakója kidugta fejét a föld alól.

– Ekkora hatalommal könnyűszerrel kijátssza a fejvadászokat – vetett ellent Suyenas.

– Lételeme a pusztítás. Nincs szándékában elkerülni őket – vélte Vinidis.

– Tehát ekképp szabadul meg tőlünk a vérszívó? Miért nem végzett velünk maga?

– Nem piszkolta velünk össze a kezét, tudta, hogy a halálba küld minket.

– De miért volt olyan biztos benne, hogy eljövünk? – kérdezte Suyenas.

– Miattam – döbbent rá az igazságra Vinidis. – Belém nézett, és meglátta idebent, hogy nem kell kételkednie. Az érzéseim megcsaltak vele kapcsolatban. Láttam rajta, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül küld bárkit a halálba, de az ösztöneim azt súgták, valamiért fontos neki, hogy elégedett legyek. Amikor... – a boszorkány vadász elharapta a mondatot, ahogy egy bíborszín szempárt látott feltűnni a harcművész válla fölött. A tekintet gazdája az idegenek kiismerhetetlenségével bámult rá, mielőtt Lynias alteste halott húsként rogyott volna össze.

Suyenas volt közülük a leggyorsabb. Pengéje pillanatnyi késedelem nélkül csapott le arra a helyre, ahol az imént még a támadó állt, ám kudarcot vallott. A bíborszemű egy szellő könnyedségével tért ki előle.

– Él? – kérdezte a boszorkányvadász, miközben érzéseire hagyatkozva újból és újból a sötétségbe csapott.

– Igen, egy pillanatra láttam a teste melegét! – mondta a leengedett fegyverrel álló Suyenas. – Vigyázz a hátamra, a démont hagyd Vinidisre! – szólt a mögötte álló Sacrionak, és letérdelt a magatehetetlen pyarroni mellé.

A gorviki eldobta a fáklyáját, utóbb a rúnakardokat is, és elindult a kijárat felé. Hatalmas csattanás hallatszott a boszorkányvadász felől.

– Megállj! – állt talpra a félelf, és íját a siedonra emelte. – Mire készülsz?

A férfi megfordult, a félelfre nézett, ám az arc, ami egykor Sacriohoz tartozott, mostanára csak nyomokban emlékeztetett a gorviki kalandorra. Az íjász szeme láttára kisarjadó szőrzet lassan elöntötte az egész arcát, fogai hatalmas agyarakká nőttek, szemei véreres, fekete masszává duzzadtak, tartása meggörnyedt, s mindössze pillanatok választották el attól, hogy mellső lábaira ereszkedjen.

– Hagyj elmennem! Ebben az alakban talán még elérhetem a kijáratot – hörögte alig érthetően a félig átváltozott farkasember.

Suyenas rövid tépelődés után leengedte az íját.

– Eredj!

A borjú nagyságú farkas egyetlen ugrással kívül került a fáklya fénykörén. A félelf ismét leguggolt Lynias mellé. Vinidis néhány pillanattal később visszatért.

– A gorviki?

– Alakot váltott, és elhagyta a süllyedő hajót.

– A pyarroni?

– Él, de az egész teste béna. Remélem, neked jobb híreid vannak!

– Kétszer vágtam utána, de megsebeznem egyszer sem sikerült. Játszva tért ki a pengém elől! Tucatnyi alkalma volt rá, hogy megöljön, de még csak nem is próbálkozott.

– Ezek szerint a tűvetővel sem sikerült meglepned.

– Akár a levegőt is célozhattam volna ennyi erővel.

Suyenas letette íját a földre, és rövidkardjával a kezében Vinidis háta mögé állt.

– Akár az Elátkozott Vidéken.

– Akkor a tisztességes halálért küzdöttünk – biccentett a toroni.

– Most nem kaptuk meg a lehetőséget a sorstól – mosolyodott el az esélytelenek nyugalmával Suyenas.

– Részemről még mindig az öröm, hogy te vagy mellettem! – nevetett fel a boszorkányvadász. – Sajnálom, hogy Rólak nem lehet itt velünk!

– Összpontosítsatok! Az érzés nagyon gyenge, de ha tudjátok, hogy mire számítsatok, képesek lehettek megelőzni – szólt közbe a pyarroni.

Vinidis szánakozva gondolt Lyniasra. A harcművész egy élet munkájával alkotott tökéletes fegyvert a testéből, és most bénultan, szelleme meggyalázott templomából kellett szemlélnie utolsó küzdelmét.

– Maradj veszteg! Ha kivársz, talán megéred a holnapot – préselte ki száján a szavakat, ám ahogy kimondta, rádöbbent, életében nem adott még ilyen rossz tanácsot.

– Ha akarnék, sem lehetnék ennél mozdulatlanabb! – nevette torz mosollyal Lynias. – Eltört, mint egy értéktelen kardot! Ha titeket megölt, csak a kegyelmében bízhatom, hogy nem várja ki, míg az éhhalál végez velem. Azt pedig aligha hihetem, hogy megesik rajtam a szíve Ha eljön az idő ne hagyjatok itt neki!

A két kalandozó hallgatott. Szemük a sötétséget kutatta, ám ha magukba néztek, ugyanaz az üresség nézett vissza rájuk.

– Ha eljön az ideje – biccentett Vinidis. Vártak. A csend jelek nélkül húzódott közelebb hozzájuk, láthatatlan araszonként lopta a távolságot, majd hangtalan dermedt meg, semmikupolát vonva föléjük. Szívük dobogása egy ütemet vert a fáklyák villódzó fényével. Belenyugodtak a megváltoztathatatlanba, gondolataik letisztultak, figyelmük a környezetükre összpontosult. A rejtőző fenyegetés jelenléte mind nyilvánvalóbbá lett.

Egyetlen csapás, egyetlen jól előkészített mozdulat, érezte a zsigereiben Vinidis.

Idő és tér jelentéktelenné vált, a fáklyák sercegése a semmi részévé. Nem létezett más, csak a láthatatlan vadász és az életükért küzdő vadak. A nyomás mind érezhetőbben nehezedett rájuk, a sötét egyre sűrűbben gyűlt meg körülöttük, és lassan bekebelezte a lángok fényét. A halálra szántak elmélyültsége átlépte az évtizedes képzés hiányát, és az állapot, amibe kerültek, leginkább a sárkánytánc megtéveszthetetlenségéhez vált hasonlatossá.

Vinidis az utolsó pillanatban megérezte támadás irányát. Fejét apró körívben elhajtva kitért a vágás elől, kardjait mellmagasságban lendítve előre vágott. Suyenas pengéje ugyan abban a pillanatban kapott a támadó felé. Halk reccsenés hallatszott, ahogy a fegyver éle szöveteket hasítva tép a húsba, aztán a bíbor szempár tovatűnt a sötétben.

– Érezted? – kérdezte Vinidis.

– Azt hiszem, sikerült megsebeznünk! – váltott fogást a kardján Suyenas.

– Megvágtam, a rúnapenge elakadt benne!

– Még ha gyorsabb is nálunk, az elmék párbajában ezúttal alulmaradt – lépett vissza a helyére a félelf.

Ahogy mozdult, lába valami puhát érintett maga előtt. Lenézett. Hőlátása bíborban izzó fényei között vörösen tekergő kígyók kúsztak fel a lábszárán, a combján keresztül, egészen a gyomráig. Beleremegett a felismerésbe.

– Suyenas?

– Moranna Naranol! – nyögte az íjász, és fegyvertelen bal kezével vonakodva megérintette kiömlött beleit.

Lágy szellő libbentette meg haját. Az elmúlás ígéretét érezte az orrába kúszó illatokban. Felnézett. A bíbor szempár egészen közelről bámult az arcába. Semmit sem érzett a közelségéből. A tudat, hogy az imént a gyilkos csak kegyetlen játékot űzött velük, mely a kétesélyes küzdelem hiú reményével kecsegtette őket, az acélnál is fájdalmasabb sebet ejtett rajta. Kardja csendülve hullott a sziklára. Jobb kézfeje még a köveken heverve is tovább szorította markolatát.

Vinidis megpördült, a lagoss lapja elakadt a meredten álló félelfben. Alkarra szorította a pugosst, és megragadta az íjász vállát.

– Tharr poklára, szólj már valamit! – súgta a fülébe.

Suyenas erejét vesztve térdre rogyott. A megrepedő bélfalak nyomán híg ürülék keserű szaga öntötte el az orrát. A toroni öklendezni kezdett mögötte, aztán maga is térdre hullott. A félelf baljával levágott csuklója felé nyúlt, és értetlenül szemlélte a vértelen csonkot.

– Pusztulj, átkozott férge a világnak! – tajtékzott hátában a boszorkányvadász, a semminek ordítva fájdalmát.

A sötétből halk kacaj érkezett válaszul.

– Nem fogok elvérezni! – nyögte Suyenas az őszinte rettenet hangján. – Ölj meg, ne hagyj szenvedni!

– Nem! – húzódott el tőle Vinidis. – Képtelen lennék rá!

– Már halott vagyok, csak az örömét nyújtod el vele, ha életben hagysz! – szorította meg ép kezével a boszorkányvadász karját az elf.

– A fattyú ezzel engem pusztít el apró porcikánként! – hajtotta le a fejét a pietor bika módjára. A gyűlölet folyékony lávaként égette az ereit.

Suyenas elengedte a boszorkányvadászt.

– Ha megöltél, az egyetlen maradsz, aki megtehette.

– Azt hittem, te voltál, te rendezted úgy, hogy ide kerüljünk – ismerte el a toroni.

– Még mindig nem érted, igaz? Túlságosan is hittél önmagádban. Én az elejétől fogva gyanakodtam saját magamra. Ne hagyd, hogy a családom kiirtása büntetlenül maradjon! Ne engedj a könnyebb megoldásnak, küzdj ellene minden erőddel! Mutasd meg neki ugyan azt a fájdalmat, amit ő okozott nekünk! Benned van, nem menekülhet előled!

– Úgy lesz, ahogy kéred. Bosszút állok érted, bármibe kerüljön is – emelkedett fel Vinidis a bajtársa mellől.

A lagoss egyet fordult a pietor kezében. Suyenas feje a kövekre hullott. A kifröccsenő vér savként marta a boszorkányvadász bőrét.

– Ne hagyj hiába várni, az időm elérkezett! – mondta a földön fekvő nyomorék.

A toroni ujjaival kitapogatta a harcművész mellkasát, és szíven szúrta a pyarronit. A test mozdulatlanul adta meg magát a halálnak. A boszorkányvadász felvette a sötétben sercegő fáklyák egyikét, és elindult, hogy beteljesítse a félelfnek tett ígéretét.

Sosem tudott visszaemlékezni rá, hogy végül meddig bolyongott a pokoli csarnokban. Éppúgy tölthetett odalent órákat, mint napokat. Idővel a barlang belseje felé vette az irányt, hogy vackán találja meg Suyenas gyilkosát. Útközben olyan sosem látott lények tetemeivel találkozott, melyek csupasz csontvázai borzadállyal töltötték el szívét. Hatalmas monstrumok, idegen gigászok és alig látható parányok tetemei győzték meg róla, hogy Arossának igaza volt. Esélytelen áldozatként léptek a tárnákba. Mire a harmadik fáklyája leégett, már biztosan tudta, csak akkor találkozhat a barlang lakójával, ha az is úgy akarja, s hogy a gyilkos csak épp annyira vétkes társai halálában, mint az ösztöneitől vezérelt Iáméra, amely áldozatára veti magát.

A boszorkányvadászban izzó gyűlölet ekkor elfordult a kacagó gyilkostól, s helyette végzetük okozójára irányult.

Idővel érzékeit - talán az emberi elme számára hosszútávon elviselhetetlen állandó sötétség hatására - különös bódulat kerítette hatalmába. Víziói támadtak, melyek leginkább a lázálmokhoz voltak hasonlók. Száját minduntalan elöntötte a posvány keserédes íze, orrában ott érezte a rohadás szagát. Vakon haladt előre, pusztán tapintására és megérzéseire hagyatkozva, miközben fejében újrajátszották magukat az elmúlt évek eseményei. Örült vízióiban kapcsolatok és idegen gondolatok lettek átjárhatóvá számára, s mire ujjai a csarnok túlsó falát érintették, lázálmai között Vinidis is eljutott saját megoldása kulcsához.

Wierra nem csapta be. Bizonytalansága múlttá lett ezen a helyen. A benne lakónak volt dolga a sötétség rémével. A válaszokat ugyan önmagában lelte meg, de a felismeréshez fájdalomra, és társai elvesztésére volt szüksége. Érezte, ha llho-mantari hozzásegíti, Erionban tudni fogja, mit tegyen.

Hátat fordított a rémségeknek, melyek az elhagyott bányában vártak rá, és a falnak támaszkodva megkezdte pokoljárását a kijárat irányába. Már csak a cél lebegett a szemei ellőtt. Az adott erőt neki a további küzdelemhez.

A kijáratot második próbálkozásra, a megfelelő folyosót órákig tartó bolyongás után találta meg. Amikor végül a barlang száján keresztül, meglátta a hajnal fényét, földöntúli boldogsággal rebegett hálát a Biztos Kezű Hölgynek. A kijáratban állva, véres szemekkel, eltorzult arccal bámulta a köddel borított erdőt. Tovább botorkált, majd mielőtt elérte volna az első csapdákat, lerogyott a párától nedves, sárga levelekre.

A hátára feküdt, elnyúlt a földön. Látása a felszálló köddel együtt tisztult. Hagyta, hogy az ébredő erdő, ritmusával visszacsalogassa a lázálmok és kétségek szülte világból. Mire felkelt az avarról, a nap korongja már kétujjnyival emelkedett a hegyek gerince fölé. Sugarának melege sápadt arcát simogatta.

A gorvikira a lovak mellett talált rá. Félig ember, félig állat alakot viselt. Szája vöröslött a lemészárolt hátas vérétől. Testét mindössze szétszakadt nadrágjának utolsó foszlányai fedték a csípője körül. Szemei állati gyűlölettől telten villantak a boszorkányvadászra, tartásából mégis félelmet olvasott ki a toroni.

- Tehát túlélted! – morogta eltorzult szájával nehezen ejtve a szavakat. – Reméltem, hogy legalább te kijutsz abból a pokolból! - hagyta ott a lemészárolt lovat az emberfarkas, és a toroni felé indult.

– Nem akarok harcolni veled – hátrált Vinidis. – Hibáztam, de készen állok rá, hogy vérét vegyem annak, aki végső soron társaid halálát okozta.

– A családom voltak – villantotta ki véres fogait Sacrio. – Öcséim és húgaim, nővéreim és bátyáim! Elvettétek tőlem, ami egy átmenekült élet után az otthont jelenthette volna! A gyerekkorom futásból állt, felnőtt életem állandó küzdelemből. Végre megtértem a sajátjaim közé, mire ti mészárszékké változtattátok a családom hajlékát.

– Ha visszatérsz velem Erionba, olyan vagyonhoz juttatlak, hogy többé nem kell mások haragjától tartanod – nyújtotta jobbját Sacrio felé Vinidis.

– Pénzen akarod megváltani a vérbosszúm, toroni kalandozó? Semmit sem tanultál a dwoon lovagok halálából? Tudhatnád, hogy a szenvedés árát csak vérben lehet megfizetni – szorította a pietort az erdő felé a gorviki.

– A napisten harcosai már elestek, te miért akarsz a sorsukra jutni? – állt meg a boszorkányvadász a fák vonala előtt, és kardot vont.

Sacrio izmai megfeszültek a dühtől, ugrásra készült, de a toroni fegyverét látva letett a szándékáról, és inkább oldalazni kezdett a harcos körül.

– Későn eszméltem. Az idegenben töltött évek, és ragaszkodásom a kalandorok falkájához nem engedett tisztán látni. Nem tudtam, mit higgyek, amikor legidősebb bátyám felnyitotta szememet a völgyben. Hiába éreztem, hogy közéjük tartozom, a megszokás túlontúl erős volt bennem, nem engedte, hogy a védelmükre keljek! Csak amikor halott testvéreim a szemem láttára változtak vissza emberré, döbbentem rá, hogy mindaz, amit hallottam, igaz. A testem rendre elpusztult az idő parancsára, de a lelkem mindig emlékezett rá, hová tartozik, és visszatalált a völgybe. Akkor ellened fordultam, hogy bosszút álljak, de közeledtemre összeforrtak a sebeid.

– Kizökkentettél a halál előtti mélakórból – emelte feljebb a lagoss hegyét Vinidis, ahogy a gorviki testén megindult az átváltozás.

– Amikor elhagytuk a völgyet, éjszakánként különös vágy kerített hatalmába. Állati énem előtört az emlékek hatására, és felruházott az átváltozás képességével. Az első estét követően ruhátlanul ébredtem a tábor közelében, s csak a vakszerencsének köszönhettem, hogy nem lepleződtem le.

– Miattad követtek minket a farkasok.

– A hold felkeltével szabadjára engedtem állat énemet. Megéreztem a szerelem ízét mely százszorta édesebb volt, mint Erion penésztől bűzlő Szajnáinak csókja, s az erő jogán vezérévé lettem az enyéimnek – fúltak morgásba a gorviki szavai.

Az átalakulás befejeződött, Vinidissel szemben egy fekete bundájú, hatalmas farkas állt. A fenevad felé villantotta agyarait, majd egy hihetetlenül magas ívű ugrással rávetette magát.

A vadállattá vált Sacrio nem uralta olyan biztonsággal testét, mint a völgyben élő társai, de ember fegyverforgatóként régebb óta járta a halál iskoláját. Emlékeit a bestia bőrébe bújva sem feledte el. A pietor fegyvertelen oldaláról támadt, abból az irányból, amely kifordult csuklót, és erőtlen pengét sejtetett.

A hibát nem az elgondolásban vétette.

A hatalmas ugrás kiszámítható volt. A toroni előre lépett, és mielőtt még farkas a földre érhetett volna, elcsapta a repülő állat mellső mancsát. Sacrio csalódottan felvonyított, és oldalára dőlve zuhant az avarra. Mire talpra ugrott, két dobótőr csapódott a testébe. A Dagradók vérátkával terhelt pengék tüzes vasként égették a húsát. Tajtékzott a dühtől, ahogy áldozatát kereste. Egy pillanattal később acéltüskék tépték fel az oldalát. A hármas ütés ereje megroppantotta a derekát, és ledöntötte a lábáról. Mire feleszmélt, a fakóhajú alig néhány lépésnyire volt tőle, kardja a horpasza felé lendült. Ösztöneinek engedelmeskedve előre vetette magát, de mert egy pillanatig ember létére farkasként gondolkodott, csak utólag felfedezte a csapdát a támadásban. A férfi hosszabbik fegyvere ártalmatlanul csapott le mögötte, ám a baljában megvillanó acél keresztvasig fúródott a mellkasába.

Nem érzett fájdalmat, csak csalódottságot és kétségbeesést. Teste kitépte a kardot a harcos kezéből. A vas a szívéig ért, s mire vérző csonkja az avarra lépett, már idejét múlt fogalmakká váltak az irányok. Szügye végigcsúszott a földön, koponyája kőnek ütődött. Az utolsó dolog, amit életében láthatott, gyilkosa szánakozó arca volt.

Minden ereje kevés volt hozzá, hogy beletépjen.

Ranagol kebelén

Todda a tartományi érsek várából nézte a határ túloldalán sértődötten felhőkbe burkolódzó abradói hegyeket. Arcát friss hajnali szél simogatta, befúrta magát ujjasa alá, felszárította bőréről az ágy verítékét. Keze az erőd falán nyugodott, tenyerén ott érezte a hólé marta kövek érdességét, ujjbegyén az északi oldalon megtelepedett moha puhaságát.

A nap vöröslő korongja még alig kapaszkodott a láthatár pereme fölé, az erősség udvara mégis fegyveresek zsivajától volt hangos. Fémbe bujtatott lábak vasa csattant a köveken, lovak nyerítettek fel izgatottan, fegyverek, pajzsok csendültek egymásnak a lázas készülődés közben. Öblös kiáltások harsantak, lovagok, harcosok, apródok törtek utat maguknak a várudvaron összegyűlt csapatok között. Katapultok elé fogott ökrök bőgtek bánatosan, szurok és nafta szaga töltötte be a levegőt.

A sien-orta nyugodtan állt a barbakán tetején, a mai reggelen csak a csendes szemlélődés jutott feladatául. Miután leszámolt a stratéga testében élősködő árulóval, Ragran ab Dagrado személyes testőrei érte jöttek, és vasra verve vitték a nagyúr elé. Ez volt az utolsó találkozása a családfővel.

Az abradon oszlásnak indult teste elveszett a hatalmas ágy párnái között. Csontjain lógó húsa lassan megadta magát az enyészetnek, a hálótermet rothadás szaga töltötte be. Hollófekete haja kihullott, koponyáját hályogként fedte elvékonyodott, megsárgult bőre. Fogai kiestek, ráncos, pengevékony ajkai piszkosfehér sáv módjára keretezték bűzhödt, fekete ínyét. Tekintetéből eltűnt a shadleki tűz, ám a halott testből egy élő lélek szólt a lábai elé vetett gon-corgához.

– Utad végére értél sien-orta – ébredt az elégedett gondolat Todda homloka mögött.

– Fiad parancsa fertályórája ért – maradt mozdulatlan a fejvadász.

– A szilánk érdemesnek találta Wierrát, hogy átala fennmaradjanak a Dagradók. Ereje meglepetésként éri majd ellenségeinket. Ebben neked is szereped volt, szolga. A fiamra hagyom a döntést, hogy döntsön az életed felett – duruzsoltak az elégedett fantomok a gon-corga fejében.

Két napot töltött a kazamatákban. Ragran ab Dagrado halálát még a folyosókat járva érezte meg. Elszámolt tetteivel a Kosfejes Úr előtt, és amikor az abradon parancsára a felszínre hozták, készen állt rá, hogy kegyként fogadja a halálos ítéletet. Azonban Wierra ab Dagrado kegyéből áldozótőr helyett nemesi cím várta.

Az ereje teljében lévő nagyúr új tűzzel a szemében beszélt hozzá.

– Hiába a bélyeg a lelkeden, sien-orta, képtelen lennél ártani nekem. Erőm túlszárnyalja minden korábbi reményünket. Ranagol kegyéből a saggia fenn marad, és te tovább szolgálhatod.

A rákövetkező nap hajnala már a Gorvik tartománya felé vezető úton érte őket. Todda legjobb embereit válogatta össze az útra, s mire csapata készen állt, az új családfő is meghirdette árnyékháborúját az andon ellen.

Észrevétlen jutottak el a határt őrző hercegi gárdáig. Uruk láthatatlanná tette őket, s amikor a mezsgyéket összekötő egyik szoros mágikus védvonalánál kénytelen-kelletlen levetették álcájukat, jelenlétük a meglepetés erejével hatott az andon katonáira. Todda emberei sosem küzdöttek még olyan hévvel, mint ahogy csapásaik nyomán sem öntözte annyi vér korábban Abradó földjét. Wierra ab Dagrado hatalma erőt öntött beléjük, az út megnyílt előttük Gorvik felé.

Az alkonyat már a határszéli érsekség erősségében találta őket. Ferrado Consirra, Gorvik bíborosának küldötte az érkezésüket követő második hajnalon dörömbölt az erőd kapuján, s még aznap útnak indultak a tartományi székváros felé, hogy az ifjú gróf mihamarabb letehesse hűségesküjét új urának. Wierra magának érseki palástot, a saggiá-nak fegyveres védelmet kapott, s az ár, amit aranyban fizetett érte, csekélységnek tetszett az örök feledéshez képest.

Kiáltás harsant odalent. A vasalt gyalogoscsizmák egy ütemre dobbantak a páncélokhoz ütődő acélkesztyűk fémes csattanásával. Todda nehézkes, lassú mozdulattal lépett el a rondella északi oldalától - mintha hagyományaival és régi eszméivel szakítana egyszerre -, majd átsétált a belsőudvarra néző, déli oldalra. Alatta harci vértbe öltözött lovagok, többmázsás csatamének, páncélos hangyaként sorakozó katonák, és ökrök vontatta könnyű ostromgépek sorakoztak. Több mint százfőnyi képzett harcos, a hozzájuk tartozó kísérőcsapatokkal.

Csupán egyetlen hadtest a ranashavik Abradó felé vonuló seregéből.

Epilógus

3701. Arel Kvartja, Holdak és Vándorok Hava
Erion, Kereskedőnegyed

Az őszi eső hideg cseppjei százszám vetették alá magukat Vinidis incognojának pereméről. A holdvilágban fürdő tér fénylett a mindent elborító parányoktól. A dzsad negyed fekete kövein álló szürke-csuklyás halk hangon beszélt a toronihoz.

– A hadzsik negyven aranynál megtörtek. Fertályórád van, hogy a dolgodat elintézd, amint kilépsz a fényre, a homok peregni kezd az abadanai üvegben. A környező tetőket a mi embereink vigyázzák, amíg az időd kitart, nem eshet bántódásod.

A boszorkányvadász biccentett a tolvaj felé, aztán hátralökte fejéről a csuklyát, és az árnyékokból kiválva, átvágott a tér túloldalán álló udvarház irányába. Hófehér haja néhány lépés után nedvesen tapadt a nyakára, bőre mentén az esővíz utat talált a ruhája alá. A gerince mellett végigfutó hideg szelíden figyelmeztette rá, hogy a Biztos Kezű Hölgy akaratából csak nem rég tért vissza a halál torkából.

Erion utcáit járva gorviki szabadulása gyorsnak és egyszerűnek rémlett. A viszály, amely lángra lobbantotta Abradó déli mezsgyéjét, nagy segítségére volt. Az ország határát a harmadik hét végén, a Hat Város partjait az ötödik elején látta meg. A következő hajnal már a Városok Városában köszöntött rá.

Imafez el-Rahimot megtalálni könnyebb volt, mint ahogyan azt remélni merte. A dzsad volt olyan ostoba, hogy nem hagyta el Eriont. Amikor Haonin segítségével utána indult, napok alatt eljutott a búvóhelyére. A helyi tolvajklán embereit a felhajtó tanácsára a Szürkecsuklyásokra bízta.

Elérte a ház oldalát. Berúgta a szolid, polgári jómódot sejtető ajtót, és a szilánkokká forgácsolódott kereten át belépett a házba. Zörejt hallott a balra eső első szobából. Félreállt a folyosóra kirontó hadzsi útjából, és öklével a halántékára sújtott. A testőr megtántorodott, feje hangosan koppant a félfán, aztán kábultan csúszott a padlóra. Vinidis magára hagyta az eszméletlen dzsadot.

Néhány lépés után megállt Imafez el-Rahim szobája előtt, a lagoss pengéjét a tölgyfalap és a zár közötti résbe illesztette, majd oldalt pördülve felszakította az ajtót. A hálóból kivágódó nyílpuskalövedék súlyosan koppant a közlekedő deszkáin. Bentről káromkodás hallatszott, majd zakatolás, ahogy a kapkodó, ügyetlen kezek megpróbálták újból megfeszíteni a csörlős készséget.

Belépett a szobába. Ahogy a dzsad felismerte, azonmód földre dobta a használhatatlan nyílpuskát, és az ablak felé vetette magát. Kitartó volt, mint a sivatagi sakál, és eltökélt akár a manase. Csak a combjába csapódó dobótőr tudta végleg eltéríteni a szándékától. Végül teste olyan hirtelen hagyta cserben, hogy arccal zuhant a fal mellett álló láda sarkának. Egy ideig vért és fogszilánkokat köpdösött a padlóra, majd amikor felocsúdott kábulatából, csorba vigyort küldött a felette álló harcos felé.

– Ha szólsz az érkezésedről, jobban felkészültem volna a fogadásodra, Vinidis-Re L'Hass.

– Mond, amit tudni akarok, és gyors halállal ajándékozlak meg!

– Mire vagy kíváncsi? – húzta maga alá ép lábát a dzsad, és a láda szélére támaszkodva felült.

– Milyen nevet használ?

– Azt mondta, Natarának szólítsam.

– Miért te?

– Nem tudom – rázta a fejét a dzsad. – Talán elég elvetemültnek tartott ahhoz, hogy képes legyek veled kétszer is végigjátszani ugyan azt a játékot.

– Miért volt vele a toroni szerafista?

– Az életét védte. És a tiédet is, ha jól gondolom.

– Az érmék?

– Miután átadtad őket, mindkettőt elhelyeztem a törpe bankházban, a templomból elhozott kincsek mellé.

– A saját pénzemből fizettél ki Torozonnál? – kérdezte a boszorkányvadász, de magában már tudta a választ.

– A testedet használva könnyedén hozzáfért mindenhez, ami a tiéd – biccentett a dzsad. – Utasításokat osztott nekem, és busásan megjutalmazott azért, hogy rejtve tartottam előtted a jelenlétét.

– Pénz dolgában velem sem jártál volna rosszul. Elég lett volna egy apró jel, hogy életed végéig gazdag ember legyél.

– Nem volt merszem hozzá. Amikor ő nézett rám a szemeiden keresztül, tudtam, hogyha elárulom, olyan halálban lesz részem, amely legszörnyűbb rémálmaimat is túlszárnyalja.

– Azt hitted, tőlem több könyörületre számíthatsz?

– Magam sem tudom. Mire rádöbbentem, hogy miféle torz játéknak lettem a szereplője, már nem volt visszaút. Noha a testetek egy, nagyon különbözőek vagytok. Tőle rettegtem, téged a hírneved ellenére is szántalak.

– Sosem kértem a mások szánalmából – lépett hátra a boszorkányvadász, és kardját leengedve a kijárat felé indult.

– Mit csinálsz? – rémült meg a dzsad.

– Életben hagylak – felelt hátra sem fordulva a toroni.

– Nem teheted! – hördült fel Imafez. – Ha ő jön el értem, Galradzsa sem menthet meg a haragjától!

– Eladtál. A kezemből ne remélj kegyelmet! – lépett ki az ajtón Vinidis. A kijárat felé haladva elkísérték a dzsad kétségbeesett kiáltásai, a hörgésbe fúló halálsikoly a téren állva érte utol.

Megállt, az ég felé nézett, és hagyta, hogy az esőcseppek az arcába hulljanak. A felhők közt felbukkanó kék hold hideg pillantást vetett rá. A boszorkányvadász beleborzongott a tudatba, hogy ugyanebben a pillanatban a szemein keresztül valaki más is csodálja az égitest szépségét.

– Ahogy ígértem, Suyenas – súgta összeszorított fogakkal. – Bosszút állok érted, kerüljön bármibe is!