Prev Next

Eric Crowe
Gorviki Pokol

3700. Arel Kvartja, Kék Acél Hava
Gorvik, Abradó

Todda felnyúlt, ujjbegyével kitapintotta a szikla tetején a következő fogást, megkapaszkodott a vékony peremben, és lassan feljebb húzta magát. Jobb lábfejét beékelte egy keskeny repedésbe, a kövekhez lapulva oldalt tornázta magát, majd megpihent az esővíz vájta vágatban. Vett néhány mély lélegzetet, aztán lenézett az alatta tátongó, kétszáz ölnyi mélységbe. Balra előtte, az árnyékot adó kiszögellés túloldalán, a meredély oldalához szorult halászfalu házai fürödtek a kék hold fényében. A települést Ranagol egyszerre áldotta meg tóparti idillel, és a közeli hegyvidék fenséges komorságával. A felhős ég sötétje, az ormok szürke peremei és a tó mélyzöld víztükre keltette borongós hangulat nem maradt hatás nélkül Toddára sem. A hűs levegő borzongató ujjakkal cirógatta bőrét, ahogy végigsiklott alant a tekintete. A faluban minden csendes volt. Egyelőre.

Sien-orta

Felnézett, és a tőle két lépésnyire lévő peremet vizsgálta. A sziklák csipkés szélei az esti homályban helyenként egybemosódtak a fennsíkot borító erdő fakoronáival. Hiába meresztette a szemét, semmi nyugtalanítót nem látott. Pedig tudta, hogy a kicsiny fennsíkon álló kúria őrei a sűrűben rejtőznek. Miattuk választotta a nyaktörő meredélyt a kevésbé meredek hegyoldal helyett, s haladt mindvégig a szakadék árnyékos oldalán. Felhagyott a hasztalan próbálkozással, és a vörös holdat fürkészte. A fénylő korong alja ekkor érte el a tó túlsó partját szegélyező hegyek tetejét. Időben volt.

Kinyújtózott a vájat adta lehetőségekhez képest, kitapogatta az utolsó néhány kapaszkodó helyét. Megjegyezte, hol találja őket, aztán visszahúzódott mélyedés aljára. Megpróbált mindent előkészíteni a teljes sötétség beállta előtt.

Todda még sosem járt itt. A halászfalut csak megsárgult szélű térképekről ismerte, mint ahogy az Andon fennsíkon álló, vidéki rezidenciáját is. Gon-corga volt az Abradó északi határvidékén élő Dagrado család szolgálatában. A moradonok mestere, sien-orta, első ember a fejvadászok között. Neki fent volt dolga, a társainak odalent.

A vér kötelékén keresztül érezte őket. Tudta, már várnak a pillanatra. Elég volt a syanra összpontosítania, hogy testén keresztül elöntsék helyettese gondolathullámai.

– Készen állunk - érkeztek az érzelem foszlányokkal keveredett szavak.

Csupán elégedettséget küldött vissza. Tudta, a syan érteni fogja.

A grófi birtokon születtek valamennyien. Az uradalom minden egyes zugát átitatta a varázs, mely gyermekkoruktól fogva gyülemlett testükben, egyetlen hatalmas családdá kovácsolva a kiemelkedetteket, s az alattuk szolgálókat. Mindazok, akik átestek az egyesítés szertartásán és ittak a három örökéletű véréből, rendelkeztek az entitás hatalma felett, melyet a Dagradók teljes háza népe, a birtokon élő vazallusok és az oltárokon feláldozott idegenek szültek életre. A vér kötése hatalmat adott nekik csalárdság, árulás - és egyeseknek a halál felett.

A gon-corgák különös zárványok voltak tóparti halászfalu világában, mint ahogyan a Dagradók is idegen anyagként ékelődtek Abradó testébe a gorviki határvidéken. A család ősi fészke komorabb volt az azt körülvevő zord hegyeknél. Nyílt titoknak számított, hogy a várat rejtő erdő vénséges fái között túlvilági lények vertek tanyát évszázadokkal korábban, s hogy a kőerőd sziklapincéiben álló áldozati oltárokat időtlen idők óta sosem hagyják kiszáradni a saggia emberi vérben felszentelt papjai. A család fanatikus buzgalommal kereste a Kosfejű kegyét. A kegyet, melyet minden kiemelkedett kiérdemelhetett; élő és élettelen egyaránt. A létezésük függött tőle.

A hercegi Carganis ház évszázadokkal korábban vetett szemet a Dagradók aranybányáira. Azóta, ha időről-időre alábbhagyott is közöttük a nyílt harc, a felszín alatt az árnyháború csatáit folyamatosan tovább vívták. A telérekben rejtőző sárga fémnek és elzárt fekvésének köszönhetően a grófi birtok méltó ellenfele volt a hatalmas, ám megosztott Carganis családnak. A gazdag bevételekből fenntartott magánhadsereg, a birtokot körülölelő járhatatlan hegyek, és a három halhatatlan varázshatalma ez idáig képes volt visszaverni a hercegi csapatok támadásait. A családot összekötő vérkapocs ellenállt a határon átsurranó fejvadászok terjesztette rontásnak. Sem pénz, sem fenyegetés, de még mágia sem bírhatta rá az egyesítés szertartásán átesetteket, hogy a saggia ellen forduljanak. A birtok hágóit, a határőr tornyok kapuit ellenben sűrűn díszítették az elfogott Carganis gon-corgák testrészei. A család vérkötései mindezidáig kitartottak, és az Orom büszkén állt az abradói fennsík déli oldalát övező hegyek között.

Az árnyékok elmélyültek Todda körül. A vörös hold felső pereme már csak alig ujjnyival emelkedett a hegyek vonulata fölé. A sien-orta tovább folytatta útját. Megfordult, felnyúlt az első kapaszkodóig, ujjaival ráfogott a kicsiny kiszögellésre, s miközben lassan átláthatatlan sötétség borult körülötte a tájra, elindult felfelé. Megfontoltan, fogásról-fogásra haladt, minden mozdulatot kétszer meggondolt. Miközben mászott, többször felidézte magában a képet, amit még a halvány holdfénynél látott. Mindössze két ölnyi magasságot kellett leküzdenie, mégis, mire elérte az erdő szélét, és behúzódott a bokrok takarásába, felkelt a második hold.

Meglapult, és a körülötte álló fákra összpontosított. Mit sem látott a rejtőzködő őrökből. Szemét behunyta, elmélyedt benső nyugalmában, és a vér szaván keresztül megszólította a hús törvényének engedelmeskedő testek tudattalan világát. A korábban csendes erdő lassan megtelt számára élettel. Csak annyi dolga volt, hogy elválassza a magot az ocsútól.

Öten rejtőztek a sűrűben. Ketten a kevésbé meredek hegyoldalon éles ívekkel felfelé kanyargó szekérutat fürkészték, egy a meredélyt, ahol Todda feljutott, két másik pedig őket tartotta szemmel, hogy közbe tudjon avatkozni, ha szükséges.

A sien-orta tovább várt.

Nem sokára fény gyulladt a meredély aljában. Előbb alig pislákoló apró lángocska volt csupán, utóbb eltéveszthetetlen, fényes tűz, egy perccel később égre törő hatalmas máglya. A halászfalu egyetlen fogadója lángokban állt.

Mozgolódás támadt az út melletti bokrok között. A rejtőző gon-corgák egyike felállt, és futva indult a kúria felé. A hőségtől megperzselődött tetejű szomszédos házak ekkor gyulladtak fel a tó partján.

A sien-orta rúnáktól fénytelen karperecével némaságot bűvölt magára, és lopakodva indult a vidéki udvarház irányába. Még így is, hogy tudta, hol rejtőznek az őrök, pokolian nehéz dolga volt. A csendmágia segítségével öt hosszú, feszült percébe tellett, mire megtette a meredély szélétől a kert széléig tartó, alig harminc lépésnyi távolságot. A terméskő falak mellől kiirtott erdő széléig osont, és tíz lábnyira a kaputól megállt. Az épület udvara hangos volt az ocsúdó gárdisták zsivajától. Odabent lovakat nyergeltek, sebtében kiáltott parancsok sürgették gyorsabb tempóra a hercegi katonákat.

Todda megszabadult fekete öltözetétől. Alatta fekete, vörös és arany színű, laza szabású egyenruha rejtőzött. Pár pillanat múltán a sien-orta a Carganis család gárdistáinak egyenruhájában feszített. A fejvadász végignézett magán, majd felszíjazta oldalára az eddig hátán hozott kardot.

A gyalogos kapu egy perccel később kinyílt, és fáklyás katonák sorjáztak ki rajta az udvarból. A gárdisták ellenőrizték a közeli bokrokat. Az elhúzódó árnyháborúk mindennapi rutinná tették az óvatosságot.

– Nyithatjátok! – hangzott a kiáltás néhány pillanattal később, és a kétszárnyú, nehézkes alkotmány mozgásba lendült. A vaspántokkal megerősített fa hangos koppanással ütődött a két ember magas kőfal oldalának, és egy pillanattal később tucatnyi lovas ügetett ki az udvarból a halászfalú irányába.

Todda közelebb lopózott, megszüntette maga körül a mágikus csendet, s igyekezett minél jelentéktelenebbnek tűnni. Miután az őrjárat eldübörgött a gyalogos gárdisták között, elvegyült a kitárt kapun visszasiető egyenruhások között.

— Az andon hibát követtett el, amikor úgy döntött, fejvadászai mellett frissen kirendelt, reguláris csapatokkal őrizteti a tanácsnokát. Ezt fogjuk kihasználni, hogy bejuss! A katonák nem ismerik elég jól egymást, álruhában átosonhatsz közöttük – magyarázta egy héttel korábban a saggia stratégája az Orom alvadt vérszín falú tornyában. – A kúriát ritkán használják, főként akkor, ha az andon, vagy valamely bizalmasa megunja a székváros nyüzsgését. A tanácsnok alig egy hete érkezett. Az egyik szolgát sikerült megfizetnünk, segítségünkre volt az álcád megválasztásában. A titoknok személyi testőre azon az éjszakán a szobájában alszik majd – nyújtott át reszketeg kezével, egy vésetekkel telerótt medált a meggyötört ember. – Köszönet érte az érseknek! – helyezte szertartásos mozdulattal a con-corga tenyerébe.

Todda a vénség karjára nézett. A férfit feketemágia alázta meglett emberből reszketeg ronccsá. A rituális sebhelyek hálója belepte a kezét egészén a ruha jótékonyan rejtő ujjáig. A sien-orta hálát adott a sorsának, hogy nem kellett ismernie azoknak a sebeknek az eredetét.

– Ranagol akarata szerint! – vette el az érmét. A stratéga elfordult, és a gyertyák libbenő, sárga fényében ismét a vázlatok fölé görnyedt. Láthatólag már cseppet sem törődött vele.

Határozott léptekkel vágott át az udvaron. Amennyire tehette, kerülte a fáklyák fényét. Elment az istálló mellett, végignézett az álmos képű lovászok arcán, és megfigyelte, milyen messze van az épület teteje a faltól. Rátért az ösvényre, ami a kúria oldalában álló szolgabejáróhoz vezetett, és belépett az ajtón. A cselédszállásra jutott. Végigment a hosszú, ajtókkal keretezett folyosón, az egyenruha tekintélyével szinte eltúrva maga elől a karikás szemekkel kóválygó szolgákat. A közlekedő végéből a kihalt konyhába jutott. Átvágott a tűzhely melletti nyitott térségen, és megállt a túloldali ajtó előtt.

Letépte a nyakában rejtező, bőrszalagon függő medált, és a homlokához emelte. Először csak a bőréhez érő fém keménységét érezte, utóbb gyenge rezgést az érme szélei körül, végül nyilalló fájdalmat, ahogy az életre kelt anyag karmait a húsába mélyesztette. Szemei kidülledtek, ínye vérezni kezdett, amint az arcát átformáló mágia munkához látott. Bőre felhólyagosodott, csontjai kimozdultak helyükről, haja elszürkült, szemöldöke megsűrűsödött, kifakult. A kín izzó késsel szabta át külsejét.

A sien-orta hangtalanul tűrt. Ismerte a fájdalmat. Gyertyafény lebbent a homályban, mögötte halk nyikorgással nyílt szélesre az ajtó.

– Ki az ott? – hallatszott mögüle az ijedt női hang.

A falra saját árnyéka vetült. Todda tudta, hogy folyamatosan formálódó arca még gyertya nélkül is halálra ijesztené a belépőt. Előrehajolt, mint aki meggörnyed a fájdalomtól, halkan felnyögött, és véreset köpött a mellette lévő dézsába. Nem esett nehezére végigvinni a színjátékot. Csak engedte, hogy felszínre törjön belőle az eddig elnyomott kín. A fény felerősödött körülötte, ő még közelebb hajolt a falhoz. A lány felfedezhette rajta a gárdisták egyenruháját, mert nyugodtabb hangon szólt.

– Beteg vagy, uram? Szóljak a katonáknak? Todda csak a fejével intett nemet. A szájában

csendesedett a vérzés, de még nem mert megszólalni.

– Akarod, hogy hívjam a felcsert? – erősködött mögötte a fiatal, vékony hang.

A gon-corga ismét a fejét rázta, és a kezével intett a lánynak, a konyha közepe felé.

– Mit akarsz, uram? – értetlenkedett a szolgáló. Todda az asztalon álló kancsók egyikére mutatott.

– Máris! – tüsténkedett a szolga, és néhány pillanattal később a kezébe nyomott egy borral teli kupát. A sien-orta az ajkához emelte, és nagyot húzott belőle. A savanyú lőre szétmosta szájában a vér ízét.

– Akarsz még, gárdista?

– Nem – mordult fel a fejvadász, és a torkából előtörő rekedtes hangba maga is beleborzongott. –Mit keresel itt az éjszaka közepén? Ha megtudom, hogy meg akartad lopni nagyurat, levágatom a kezed! – hördült fel, mint a részeg, aki a sok szesz után nehezen türtőzteti indulatait, s mintha máris tolvajláson érte volna a szolgát, a kardja felé tapogatózott.

– Ne, uram! Kérlek, várj! – hátrált rémülten a szolgáló. – Csak a szakácsot kerestem!

– Hagyj magamra! – roskadt magába a „gárdista", és elbocsátólag intett. A lány kirohant a konyhából.

A sien-orta felegyenesedett, és a távolodó alak után nézett. Arca mostanra elnyerte új formáját, homlokát mégsem az elfojtott fájdalom verítéke borította. Ha lelepleződik a szolgáló előtt, az végzetes következményekkel járhatott volna a Dagrado családra nézve.

– Valami készül a hercegi udvarban, s jó okom van hinni, hogy a felfordulásnak köze van a családhoz - csóválta meg a fejét Ragran ab Dagrado, a birtok legfőbb ura, két nappal korábban az Orom lovagtermében. - A Carganis ház nyugtalan. Szokás szerint túl gyorsan fogy az arany a hercegi kincstárból. Az andon továbbra is költekezni akar, és nem elégszik meg bányáink éves adóival. Egy hónapja is van már, hogy megérkezett a szükségadót követelő bulla. Ráadásul új ellenségünk van a székvárosban. Egy északi idegen szítja ellenünk az indulatokat. Az udvar nem nyughat, míg újabb próbát nem tesz velünk. A jövő kuszává vált, a papok nem látnak előre.

– Menj Doggába, keresd fel Gachino con Rodonát, a herceg bizalmasát! A titoknok a közelmúltban tett értékes szolgálatért az andon költségére utazhatott a vidéki udvarházba. Ármányt szőtt.

Szeretném hinni, nem ellenünk. Az a férfi sokat tud az uralkodó viselt dolgairól, ahhoz legalábbis eleget, hogy a herceg egész kis hadsereggel őriztesse. Juss be a rókavárba, és ejtsd szerét, hogy észrevétlenül magaddal ragadd az emlékeit! - adott át egy vérvörös rubint a családfő. - Tudni akarom, mit tervez az andon, akinek nyűgét, Ranagol akaratából, tűrnöm kell!

— Szavad szerint, abradon! — hajtott fejet ura előtt, akit mindig ugyanolyannak látott, amióta csak az eszét tudta. A családfő arcát, noha már elmúlt kilencven éves, még mindig hollófekete haj, és erős szakáll keretezte. Teste erőteljes, de nem nehézkes, tekintete a prédára leső vadászé. Tökéletesen metszett, karvalyszerűen görbülő merész orra kráni ősökre emlékeztetett, míg a szemeiben meg-megcsillanó derű a shadleki kaján léhaságot idézte. Todda nem látott még nála megfontoltabb, vadabb és bővérűbb embert, mint ahogy kegyetlenebbet és nagylelkűbbet sem. Szeszélyességben talán csak a másik két halhatatlan tehetett túl rajta. A fia, és a nagyasszonyanya.

Todda tíz éve szolgálta az ab Dagradókat, mint moradon, és négy éve vezette a saggia legjobb embereit a rejtélyek és intrikák csatáiban. A múló idővel mind magabiztosabban uralta az alá rendelt erőket. Gon-corgáit mára inkább érezte, mintsem tudatosan gondolt velük, s a családi vérből eredő hatalom évről–évre kezesebben idomult akaratához.

– A stratéga majd elmondja a részleteket. Légy alapos! A Nagyasszonyanya rosszat érez, és az ő jóslataiban sosem csalatkozik az ember! – intett elbocsátólag a gróf.

– Tudom, abradon; az övéiben soha... – hátrált ki a szobából lehajtott fejjel.

Megvárta, míg az ajtó becsukódik mögötte. Megtapogatta az arcát. Bőre himlőhelyes volt, száját vékony, gondosan ápolt körszakáll keretezte, akárcsak a titoknok személyi testőrének. A gárdista egyenruha rangjelzését megváltozott külsejéhez alakította, az egyik asztal alatt elrejtette a hosszúkardot, hogy visszafelé könnyen magához vehesse, aztán kilépett a konyhából. Végigment a közlekedőn, az azt követő étkezőn, és a fáklyákkal megvilágított főbejárat utáni előcsarnokba jutott. A teremben álló gon-corgák kutató pillantásainak kereszttüzében felment az emeleti hálók felé vezető lépcsőn. Elhaladt a feljárat tetején álló fejvadászok mellett, és ráfordult a titoknok éjszakai szállása felé vezető folyosóra. Úgy tűnt, senki sem fedezte fel, hogy a testet uraló lélek idegen ebben a környezetben.

A tanácsadó ajtaja előtt álló, vörös-fekete ruhás alakok egyike közeledtére felé fordította a fejét, és tekintete az érkezőt fürkészte. Todda határozottan feléjük tartott. Amint a közelükbe ért, az őrök egyike elé lépett.

– A nagyúr alszik.

– Reméltem, hogy így lesz! – biccentett, mint akit a legkevésbé sem érdekel a fejvadász mondanivalója. – Állj félre az utamból!

– Éjnek évadján háborgatnád? Ha faluban gyulladt tűzről akarsz jelentést tenni, elkéstél. Raquo már beszélt az abradonnal – húzódott gúnyos mosolyra a corga-fi szája.

Látszólag bosszú suhant át a mestertestőr arcán, mialatt Todda fejében lázasan keringtek a gondolatok.

Most először nem örült neki, hogy az andon embereit megosztják a belső intrikák.

– Hogy mi ügyem a nagyúrral, nem a te dolgod, gon-corga! Raquoval magam beszélek reggel. Gachino con Rodona biztonságáért én felelek minden körülmények között! Most pedig el az utamból, ha nem akarod a kutyák ebédjeként végezni! – vesztette el látszólag a türelmét.

A fenyegetés hatott, a fejvadász szó nélkül ellépett előle. Todda benyitott a titoknok lakrészébe, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem voltak ínyére a kint történtek. Máris nagyobb feltűnést keltett, mint szeretett volna. Remélte, az elmaradó reggeli találkozó a kúriát vigyázó fejvadászok vezetője -akinek nevét mindössze a megvett szolga beszámolóiból ismerte - és a tanácsadó mestertestőre között nem leplezi le, hogy itt járt. Körülnézett a fogadószobában. A teremnek is beillő, vörös brokátfüggönyökkel besötétített helyiségben minden csendes volt. Az asztalon kicsiny örökmécses állt, apró lángjával világítva be a társalgó nehéz, súlyos bútorokkal teli világát.

A gon-corga már csak lépésnyire állt tőle, hogy véghezvigye a feladatát. Kezébe vette a vérvörös rubint, hogy a szomszédban alvó Gachino con Rodona párnájára helyezze. Tapasztalatból tudta, alig néhány perc lesz csak, míg a test kötésein keresztül az ékkő magába fókuszálja az alvó férfi tudását. Ha sikerrel jár, soha senki nem fogja megtudni, hogy itt volt.

A háló felé vezető ajtó résnyire nyitva állt. A sien-orta hangtalan megindult felé, aztán megtorpant. Borzongás rázta meg, ahogy a másik szoba közelébe ért. Valami nem volt rendjén odaát.

A nyíláson keresztül a halál fuvallata érkezett, s Todda szinte a bőrén érezte hűvös simogatását, holott szellő sem rebbent a zárt falak között.

Nem vont fegyvert. Még reménykedett.

Az ajtóhoz osont, és benézett a hálóba. A benti mécses halvány világánál látszólag minden a helyén volt, de a baldachinos ágy leeresztett függönyein túlról a sien-orta frissen kiontott vért szagolt.

Talán perverz vágyait élte ki, és mostanra az ágyas halott!

Közelebb lopózott, és ujjnyira félrehúzta a könnyű kelmét, hogy a gyertya fénye utat találjon a homályba. Hiába reménykedett. Gachino con Rodona saját vérében fürödve feküdt az ágyban. A hájas tokában húzódó hússzín, még mindig bugyogó vágás második szájként vigyorgott a sien-ortára.

Valaki megelőzte. Még nem járhatott messze. A szoba ablakai zárva voltak, az egyetlen ki és bejáratot ő használta. A gyilkosnak még idebent kellett lennie, érett meg pillanatok alatt a felismerés. Lassan körbefordította a fejét, de senkit sem látott. A háló üres volt. Homlokáról kövér verejtékcsepp hullott a padlóra. Józanabb fele az ajtó felé hajtotta, hogy mihamarabb eltűnjön, de a kudarc keserűsége, és az ereiben pezsgő Dagrado büszkeség nem hagyta, hogy a bolondját járassák vele.

A vér hatalmához nyúlt, és kiterjesztette érzékeit a szobában. A hús mágiája ezúttal sem hagyta cserben. Az elő anyag válaszolt a dobbanó szív hívására. Todda hitetlenkedve a szoba sarkában álló, ruhákkal telirakott szék felé fordult. A kacifántos árnyékok rejtekében most sem látott semmit, mégis érezte, hogy a gyilkos közöttük lapul. És volt még valami különös azon a helyen. Valami rettenetesen idegen, taszító és legalább ennyire halálos.

Ajtó csapódott odakint, és egy szemvillanással később a karikás szemű testőr rontott be a hálóba, a bejárat előtt álló két gon-corga kíséretében.

Még a mákony sem tudta kábaságban tartani, amikor megérezte ura halálát!

A testőr egy pillanatra megtorpant, amikor felismerte saját magát, Gachino con Rodona még mindig vérző holtteste mellett állni, de egy szívdobbanásnyival később dobótőre máris a levegőt hasította. Todda kitért a bizonytalan támadás elől, csípőmagasságban előhúzta a rejtve hordott, hátára fejjel lefelé felszíjazott ramierát, és az alkarra szorított pengével hárította a felé lendülő fejvadász csapását. Hátrébb lépett, hogy teret nyerjen, de a három támadó lélegzetvételnyi szünetet sem engedett neki. Az ágy és a fal közé akarták szorítani, hogy mihamarabb végezzenek vele.

A sien-orta ütemet váltott, szembetámadott, hogy időt nyerjen. Előre döfött, megsebezte nyakán középen álló, mákonytól nehézkes mozgású hasonmását, mire az visszahúzódott. Kardjával és alkarvédőjével hárította a felé tartó pengéket, majd nekilendült, mint aki fel akarja nyársaltatni magát a még mindig harcra kész testőrrel. Az ősz férfi felé szúrt, Todda testével elmozdult az előredöfő fegyver mellett, és mielőtt még a pengék hálójában rekedt volna, magához rántotta a kinyújtott karú testőrt. Mögé került, és a túl lassan mozduló testet a fejvadászok közé lökte. Támadói pillanatnyi hátrányba kerültek. Ennyi pont elég volt neki, hogy a bejárat felé vesse magát.

Az ajtóban ekkor tűntek fel az újabb Carganis gon-corgák.

Todda megtorpant. Tudta, hogy a kör bezárult. Még az ablakokig sem juthatna el anélkül, hogy halálos sebet ne kapjon. Ideig-óráig talán képes lesz tartani magát támadóival szemben, de a küzdelem végkimenetele már eldőlt. Dacos gorviki vére mégsem hagyta, hogy feladja, és értelmetlenül lekaszaboltassa magát.

A belépők felé lökte az útjába kerülő díszes asztalt, s míg azok hárman szétrebbentek, a baldachinos ágytól elfelé kerülve, a titokzatos árnyékot vető támlás szék felé rohant. Fellökte a bútort, s miután döbbenten tapasztalta, hogy nincs mögötte senki, letépte a legközelebbi fal előtt függő vörös brokátszövetet.

Az alak feketében volt. Haja aranyszőke, szeme bíbor parázzsal izzó. Tartásából halálos fenyegetés sugárzott.

A sien-orta abban a pillanatban hátravetette magát. A gyors mozdulatnak köszönhette az életét. A vágás elkerülte a nyakát, és a torka helyett a mellkasát érte; hosszan felhasította a húsát. Todda a hátára zuhant, s mit sem törődve a fájdalommal, avagy kiszolgáltatott helyzetével, tovább hátrált a szőnyegen csúszva. Szerencséjére a gon-corgák ekkorra beérték őket, és ahelyett, hogy a fekvő, erősen vérző fejvadászt vették volna célba, a veszélyesebbnek ítélt ismeretlenre támadtak.

Az első úgy vesztette el a fejét, hogy azt sem tudhatta, hol hibázott. Todda, noha a szemei előtt játszódott le minden, csak egyetlen dolgot fogott fel a villámgyors, embertelenül pontos mozdulatból: elég egyetlen pillanatot késlekednie, ugyanúgy jár majd, mint az eldőlő torzó. Oldalra gördült, felállt, félrelökte útjából a felborított széket, és a túléléssel elfoglalt gon-corgákat faképnél hagyva, kivetette magát a szoba ágy melletti ablakából. Mögötte meglepett kiáltások harsantak, kobrakardok szelték ártalmatlanul a levegőt, és halálhörgésektől lett hangos a szint.

Legalább négy ölnyit zuhant, miután véresre hasított arccal hólyagot és zsalukat átszakítva kitört. Az udvar köveire érkezett. Megpróbálta kigurulni az esést, de a lendület és az ugrással áthidalt mélység túl nagy volt. Oldalát összezúzta a kemény felszínen, vérző sebe kínnal figyelmeztette létezésére. Talpra tornázta magát, futásnak eredt, és a kocsiszín oldalában álló hordókon felkapaszkodva az istálló tetejére jutott. Nyílpuska kattant mögötte, acélfejű vessző szisszent el mellette. Lekushadt, görnyedve végigszaladt a gerinc takarásában, és egy újabb ugrással átvetette magát a kerítés túloldalára.

Talpra érkezett, tett néhány tántorgó, bizonytalan lépést, majd egy pillanattal később vad vágtában rohant a fennsík széle felé. Félúton sem járt, amikor egy faágakon megperdülő, irányt tévesztett dobótőr szisszent el a feje mellett. A méreg kesernyés szagát még álmában sem tévesztette volna el. Irányt váltott, a fák között cikázva még távolabb került az úttól, és amikor már úgy érezte, üldözői karnyújtásnyira csörtetnek mögötte, elérte a hegyoldalt.

Gondolkodás nélkül rúgta el magát a peremről.

Zuhant. Ágak csapódtak az arcába, gallyak törtek szét a teste alatt, felsebezték bőrét, szétszaggatták ruháját. Többször is keresztezte a felfelé kanyargó utat, ám egyetlen alkalommal sem állt meg. Eleinte a háta mögött sejtett, szőke fegyverforgatótól való rettegés hajtotta, utóbb a lendület volt az, aminek képtelen volt ellenállni.

Millió sziklaszilánk tépte, szaggatta húsát, útjába eső fatörzseket került el, miközben az irányokat teljesen elvesztve, egyre gyorsulva tört utat magának a tüskés aljnövényzetben. Bal karja elakadt egy semmiből felbukkanó kőben, a törött csont fájdalma szétsugárzott a tagjaiban, de nem maradt rá ideje, hogy törődjék vele, mert megállás nélkül csúszott, pörgött tovább a tó felett kezdődő szakadék irányába.

Aztán mindez véget ért és karjait, lábait széttárva, ezúttal szabadon, zuhanni kezdett lefelé. Miközben kétségbeesetten kutatott az elveszett irányok után, lábával megpróbált a becsapódás felé fordulni. Igyekezete ellenére oldalt csapódott a hullámzó vízbe. Kezeivel sikerült annyira megvédenie a fejét, hogy nem vesztette el az eszméletét az ütközést követően. Öklendezni kezdett, de legyűrte a görcsöket, és a körülötte kavargó légbuborékok útját követve a vízfelszín felé tört.

Nem érhette el. Egy örvény magával ragadta, és kétszer is megforgatta tengelye körül, mire szabadon engedte. Ekkorra az eszméletlenség határán járt. Szemei előtt vörös karikák ugráltak a légszomjtól és az erőlködéstől. Amikor a feje végre kibukkant a vízfelszín fölött, és hozzájutott az első korty levegőhöz, néhány őrült, kapkodva lihegő lélegzetvétel után a part felé kezdett vergődni.

Mire lába a föveny alját érte, tagjaiból kiszállt az erő. Ingatag léptekkel gázolt tovább a derékig érő vízben, míg egy nagyobb hullám ledöntötte a lábaról, és térdre zuhant. Izmaiba görcs mart, a hegyoldal szikláin összetört karja ellenállt az akaratának, ő mégsem adta fel. Néhány pillanattal később újra megindult a part felé.

Csupán méterekre volt a fövénytől, amikor be kellett látnia, mennyire felesleges volt a küzdelme.

Halk nevetést hallott a feje fölül. Odanézett. A hálóban látott moradon ott állt előtte a parton. Lába hajszálnyira pihent a kicsapó hullámok utolsó csíkjától, mintha még maga a víz is tartott volna tőle. Egy ideje az ő küzdelmét szemlélte az árral.

Elképzelni sem tudta, miként vághatott elé.

Az alak vékony volt, magas, a végletekig sovány. Ruhája könnyű szövetével gondtalanul játszott a szél. A combjára szíjazott rövidkard nyomokban emlékeztette a sien-ortát saját pengéjére. Aranyszőke hajjal keretezett arca jelekkel volt teli. Szeme bíborvörösen izzott az esti homályban.

Vinidis-Re L'Hass

3701. Antoh Terce, Tengercsend Hava
Erion, Fogadónegyed

Vinidis a frissen ácsolt emelvényen ült. Alatta a versenyre összegyűlt tarka vendégsereg hullámzott. A Rólak tiszteletére rendezett harci játékok alka-lomról-alkalomra több embert vonzottak a taverna előtti térre. Az évközben csendes hely néhány napja ismét átalakult, hogy méltón fogadhassa az összegyűlteket.

Széles, sokszínű szalagokkal elválasztva tucatnyi pálya és küzdőtér állt egymás mellett, egészen a teret szegélyező házak faláig. A pástokon íjászok és öklözök; zsoldosok és szerencsevadászok; lovas és gyalogos harcosok mérték össze tudásukat. A szalagok túloldalán hangosan kiáltozva kötötték fogadásaikat a tehetősebb kalmárok, mellettük szájtátva figyelt a nincstelen pórnép, tétnek szánt rezeiket az öklükben szorongatva. A küzdőknél csak a nézők zsivaja volt hangosabb. Az óceán felől fúvó könnyű szél tucatnyi, égbenyúló póznán lobogó zászlóval játszott. Az ingyenkonyhák felől frissen sült hús illata szállt az embertenger felett.

Széles hátú, csupa izom, csupa veríték korgók vonultak el az emelvény előtt, s miután intettek a karzaton ülő felé, tovább haladtak a „Rongyba Burkolt Kardok" csatateréig. A toroni nem sok esélyt adott a velük szemben felálló könnyűvértezetű rowoni zsoldosoknak.

Vinidis boldog volt. Bár nehezen vallotta be magának, gorviki útja során hiányzott neki Erion nyüzsgése. Annyi távol töltött hónap után, most ismét úgy találta, hazaért. Örömmel töltötte el az érzés. Az Abradóban töltött hétköznapok után, a tizenkétmilliós hercegség hatalmas palotái, városnyi parkjai és gigászi falai ismét lenyűgözték.

Négy év telt el, mióta visszatért az Elátkozott Vidékről. Azóta idejét leginkább utazással és csendes szemlélődéssel töltötte. Féltucatnyi országot bejárt, eljutott különös vidékekre, ám arra mindig ügyelt, hogy az Elátkozott Vidéken elesett társa, Rólak tiszteletére rendezett játékokra visszatérjen a Városok Városába, és megnyissa az ünnepséget.

Ellenben a karzat főhelyének másik széke, mint ahogy az elmúlt két évben, ezúttal is üresen állt. Suyenas nem osztotta lelkesedését, mellyel a hagyományok teremtése és ápolása iránt viseltetett, s noha leveleiben mindig megemlékezett egykori harcostársukról, egyre nyíltabban zárkózott el a visszatéréstől.

Vinidis csak keveset tudott a félelfről. A kósza szóbeszédek, a kéthavonta befutó üzenetek arról adtak hírt, hogy Suyenas visszatért gyökereihez, s a hozzá hasonló kevertvérűek között múlatja mindennapjait Haonwellben. A démonimádók templomából magukkal hozott vagyon ráeső részéből egész kis kolóniát hozott létre a Mer'Daray partján, nem messze a tengeri kikötővárostól, Ziaddaltól. Erén és Gianag számkivetettjei hamarosan hírét vették az elf menekülteket befogadó városnak, és mind többen érkeztek a biztonságot nyújtó falak közé. Mára a település lélekszáma elérte a kétezret, és a levelek tanúsága szerint Suyenasnak mind több gondja akadt hirtelen nagyra nőtt gyermekével. Az üzenetek hangvételéből Vinidis kiérezte, hogy a félelf kitűnően érzi magát új családja körében, és esze ágában sincs visszatérni a kődzsungelbe, ahol egykor ő maga is üldözött volt.

Neki nem voltak ilyen nagyra törő tervei. Az első harci játékot követően elképzelések és valódi célok nélkül folytatta tovább a kalandorok életét. Állandó bevételre nem volt szüksége, hát ímmel-ámmal válogatott Haonin felkéréseiből. Kereste a veszélyt, de csak akkor adta bérbe a kardját, ha egyetértett a célokkal. Kapcsolata a felhajtóval idővel megkopott, s noha a barátság megmaradt közöttük, a dwoon mind ritkábban kereste meg egy-egy különleges, vagy szokatlan felkéréssel.

Eleinte borral és nőkkel próbálta feledni az Elátkozott Vidéken történteket, majd miután ez nem tűnt elegendőnek, hazája hagyományait követve, ajzószerekkel fokozta tovább az iramot. Megjárta a poklok bugyrait, de még hagymázas álmaiban sem tudott elszakadni az őrző jégkék tekintetétől. Egy fejfájós, másnapos hajnalon aztán rádöbbent, hogy ez az út olyan helyre vezet, ahonnan többé nincs visszatérés.

Maradék önbecsülését összeszedve ismét felkereste régi énje kedves helyeit, és elfoglaltság híján napjait mind gyakrabban töltötte vívótermekben, lovardákban. A gyakorlás szülte kihívás erőt adott neki az újrakezdéshez. Idővel leszámolt démonaival, és kezdett visszatalálni egykori önmagához. Rendszeres látogatója lett a Hercegi Nagykönyvtárnak, és Krad főpapjának jóvoltából betekintést nyert a központi rendház titkos levéltárába. Az esték egyre sűrűbben találták az olvasópad deszkái fölé görnyedve.

Kutatásainak célja az eltűnt démoni birodalom, Ryek volt. Tristamus Davore elfogulatlan, Shulur tényferdítéseitől mentes munkáinak nyomán járva új megvilágításba került előtte a kor, melynek tégelyéből Észak ma ismert arca megszületett. Érdeklődése kimeríthetetlennek tetszett, s végül tucatnyi, vérére szomjazó hadzsitól körülvéve kellett rádöbbennie, hogy a múltja nehezen ereszti. Az égiek hogy valójában melyikük, már maga sem tudta kegyesek voltak hozzá, s kitartott, míg az őrjárat elérte. Akkor, tucatnyi sebből vérezve belátta: Erionban életben maradni, egész embert kívánó feladat.

Felépülése után elhagyta a Városok Városát, és két Aranykör Rendi paplovaggal az oldalán Ordanba ment, hogy a tűzvarázslók fellegvárában leljen nyugalmat. Néhány hónappal később, immáron egymaga, a feszes, hierarchikus rendtől megcsömörlötten, a Hat Városba menekült.

A tengerparti meleg, a lenge öltözetű nők látványa felpezsdítette könyvtárakban megsűrűsödött vérét. Gondtalan hetek léptek az önmarcangolás és a poros fóliánsok böngészésnek helyébe.

Előbb az ölét szerfelett könnyedén osztó fehérnépre unt rá, majd a haszonleső cimborákra. Néhány helybéli bankár unszolására jelentéktelen befektetésekkel próbálkozott, ám csúfos kudarcot vallott. Belátta, hogy a pénz világa nem neki való, és hirtelen elhatározással tovább folytatja utazásait.

A kapuhálón keresztül a Dwyll Unióba ment. Krad lovagjainak ajánlása megnyitotta előtte az ódon könyvtárak ajtaját, ám az ott összegyűjtött tudás mérhetetlenül idegen volt számára. Hosszúnak tűnő hónapok alatt belefáradt a naplovagok sarkalatos gondolkodásmódjába, mindenekfelett célszerű építkezési stílusába, és külországiakat elutasító világába.

Távozása után Gorvik felé vette az irányt, és rövid bolyongást követően Abradóban kötött ki. Korábban nem hitte volna, hogy ennyire megérinti majd a bővérű nép életvitele. Bálokra járt, pénze révén befolyásos barátokra és pártfogókra tett szert, s mikor idővel jobban kiismerte magát a társasági életben, megsejtette, valójában micsoda fondorlatos és kifinomult játék folyik a színfalak mögött. Az első félévet követően tett néhány rövid kirándulást a tartományi székvárosból kiindulva, de a vidék vad zabolázatlansága óvatosságra intette.

Egy ideig az Erionba való visszatérés gondolatával kacérkodott. Terveket szőtt, hogy hajókat bérel, és expedíciót indít Calowynre, ám tudta, rengeteg időre, és jó néhány őrült, gazdag mecénásra lesz szüksége, mire az álom valóra válik. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen szavahihető beszámolót sem ismert Calowyn felkutatásáról, ami sejteni engedte, hogy a vakmerő felfedezők jobbára csak halni jártak arrafelé. A gondolat azonban, hogy a távoli földrészen nyughatatlan vére végre megszelídülne, nem hagyta nyugodni.

Lillathiráról visszatérve rémálmai eltűntek, mintha sosem lettek volna, s helyükbe az ébrenlét kétségei költöztek állandó vendégként. Gyakran ébredt fáradtan, mint aki egész éjszaka talpon volt, s visszatekintve úgy tűnt, olykor hetek mentek veszendőbe céltalan semmittevéssel. Új keletű vágyak és érzések kerítették hatalmukba, melyeknek nyomára sem emlékezett, s mikor kérdéseivel befelé fordult, nem talált mást, csak újabb kétségeket.

Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy makacsul ismételgeti: mi történik velem?

Idővel belátta, egyedül nem boldogulhat.

Amikor a negyedik év végén visszatért Erionba, aggályaival Arthemis Vendorrához fordult.

– Ne feledd, nem vagy egészen ember! Kyr véred befolyással bír minden porcikádra. Idegen szellemiség, idegen gondolatok, kiszámíthatatlan érzelmek... Ne csodálkozz rajta, ha még önmagad sem érted, mi zajlik benned! Calowyni örökséged eddig megóvott a vénüléstől, de túl a negyvenen emberi feled eszmél, és azon van, hogy behozza a lemaradást — mondta a nagymester, a főrendház kerengőjében sétálva.

– Megnyugtató tudni, hogy van még bennem valami, ami felelősséggel gondol az isteni tönényekkel! – húzódott fanyar mosolyra Vinidis szája. – Noha megmagyarázhatatlan érzéseimen, és korábban so~ sem volt, új vágyaimon túl semmi sem változott.

– Tudom, hogy a pengéd a régi. A híreket hallva nincs ember Erionban, aki kételkedne benne! –nevette el magát a nagymester.

– Elvarratlan szálak mindig maradnak. Nem hittem, hogy a dzsadok a gőzben lepnek meg. Eleddig abban reménykedtem, hogy a fürdés közös szenvedélyünk – csóválta meg a fejét a toroni.

– Kár azért a fürdőházért! Szerettem ott időzni, amikor még kíséret nélkül járhattam az utcán!

– A falak egyben maradtak. Ezzel együtt szerencsém volt, hogy a hadzsiknak nem volt idejük az előkészületekre. Ha szervezettebben támadnak, aligha lehetnék itt. A dzsadok nehezen felejtenek. Négy éve már, hogy Iszmail el-Samid az ő szemükben is halott.

– Az a félreértés mindörökre közöttünk kell, hogy maradjon! – ismételte meg Vendorra négy évvel korábbi kérését.

– A halottak újabb bosszút szülnek – legyintett lemondóan Vinidis. – Talán semmit sem érne már, ha megtudnák az igazat.

– Biztonságosabb lenne, ha ismét útra kelnél. Az idő a legkiválóbb feledtető.

– Ha négy év nem volt elég, ugyan mit számít még néhány?

– Ki tudhatja, talán a mostani kudarcból tanultak.

– Annyit bizonyosan, hogy legközelebb megfontoltabban terveznek, és sikerre viszik a küldetést – állt meg Vinidis a kerengőben.

– Épp ezért mondom, ne maradj soká Erionban! – tette vállára a kezét a nagymester. – Aggódom érted. Bizonytalanságod ellenségeidnek kedvez.

– Az ünnepség végét mindenképpen megvárom – mosolyodott el flegmán Vinidis, és a gesztus egykori kalandozó énjét idézte. – Utóbb talán egészen hosszú időre elhagyom a várost.

– Újabb utazást forgatsz a fejedben? – engedett fel Vendorra.

– Az attól függ, vajon Krad egyháza támogatná-e egy calowyni felfedezőút tervét?

– Calowyn...? – ejtette ki elgondolkodva a nevet a főpap. – Ennyire becsülöd csak az életed, vagy ennyire sóvárogsz a tudás után? Mit vársz a Vörös Kontinenstől?

– Válaszokat.

– Papjaink megvizsgálták a testedet, és a lelkedet is. Bizton tudom, nem találtak semmit – vonta fel a szemöldökét Vendorra.

– Inkvizítorra lenne szükségem, de születésem okán nem szívesen fordulok hozzájuk!

– Ha akarod, közbenjárok az érdekedben. Ha baráti fogadtatásra nem is, de elnézőbb elbánásra talán számíthatsz tőlük.

– A szívességeket inkább Calowynra tartogatom – csóválta meg a fejét nevetve a boszorkányvadász. – Ha egyáltalán belevágok. Ugye nem hitted, hogy azzal, ha az inkvizíció kezére játszol, már meg is szabadulhatsz tőlem?

– Majd gondolkodom a lehetőségeinken, de mindenek előtt rendezni akarom az itteni ügyeidet! Attól tartok, mindenki, aki a közeledbe megy, halálos veszélynek van kitéve. Akár barát, akár ellenség az illető.

– Legyen, hát. A játékokat követően, ígérem, újabb kitérőt teszek a világban. Cserébe válasszal kell előállnod, mikorra visszatérek.

– Leköteleznél, ha ezúttal nem Gorvikot, vagy Kránt választanád – bólintott beleegyezően Vendorra.

– Lehet, hogy megvalósítom régi tervemet, és visszatérek Lillathirára, hogy hozzak néhány újabb érdekes kacatot – pislantott Krad elszürkült arcú papjára a toroni.

– Még csak tréfából sem javallanám! Shulur kiterjesztette hatalmát a szigetre. Azóta Ikrek őrzik a lejáratot, és az elpusztult környéket. Nem kétséges, jó néhányan akadnak arrafelé, akik szívesen váltanának veled néhány keresetlen szót.

– Na persze, Toron! – mordult fel hangosan, emlékeiben idáig jutva.

– Parancsolsz, nagyuram? – lépett mellé a ceremóniamester.

– Csak elgondolkodtam, Lanop – hárította el a libériás férfi segítőkészségét. – Járok egyet. Ha szükség lesz rám idefenn, küldess utánam! – állt fel.

– Kívánságod szerint! – hajolt meg az intéző.

Lerobogott a frissen gyalult falépcsőkön, és igyekezett mihamarabb arctalanná válni az embertengerben. Szemei támadók után kutattak a tömegben. Annál ugyan büszkébb volt, hogy testőröket fogadjon, de vagyona és befolyása révén mindent megtett, hogy kellemetlen meglepetésekkel szolgáljon orvtámadóinak. Ruhája alatt abasziszi sodronying feszült, bal karján giribichi tűvető remekmű várta, hogy halált osszon, ha szükséges, fegyvereit mérgekkel preparáltatta. Arra az esetre, ha mindez kevésnek bizonyulna, bőrét egy biztos menedékhez juttatott hergoli boszorkánymester tetoválásai borították.

A tér körüli utcák forgatagát célozta meg, hogy szemügyre vegye a mulatság hírére idegyűlt csepűrágók mutatványait. Innen is, onnan is barátságos kiáltások szálltak felé, s bár a köszönőknek alig negyedét ismerte személyesen, rendre viszonozta a gesztust.

Beért a házak közé, egy ideig céltalanul bámészkodott egy fáklyákkal zsonglőrködő abasziszi artista előtt, majd miután beleunt a látványba, átpártolt a közelben lévő tiadlani erőművész porondjához.

A magas, csupa izom fickónak nehéz dolga volt a korgóktól és harcosoktól nyüzsgő közönséggel. Minden harmadik szemlélődő finnyás megjegyzéseket tett a mutatványaira, s amint egy keleti barbár feltűnt a környéken, azonmód az emelvényen termett, hogy próbát tegyen a láncokkal, sziklákkal és vasrudakkal. A tiadlanit, szerencséjére, az emberekhez értő fajtából faragták, és egyszer sem követte el a baklövést, hogy megpróbálja útját állni a kövei felé törtető húshegyeknek. Ellenben, ha valaki kudarcot vallott, a helyébe állt, és megmutatta neki, milyen az északi virtus. Vinidis idővel elismeréssel adózott az artista erejének, és nemkülönben fogékonyságának, mellyel megoldotta a problémás helyzeteket. Amikor aztán a különös versengés véget ért, egy egész ezüstöt hagyott a férfi színpadra dobott erszényében.

Alig tehetett néhány lépést, amikor a háta mögül a nevén szólították.

– Uram! – kiáltotta egy fiatal hang. – Kérlek, bocsáss meg, Vinidis nagyúr!

Hátranézett. A tömegen keresztül piszkos ruhájú, cingár, tizenéves forma fiú tört utat magának.

– Lanop küldött? – kérdezte gyanakodva a kölyköt, miután az megállt előtte. A ceremóniamester küldönceit fényesre csiszolt modorukról könnyedén fel lehetett ismerni, de ez a mostani ruházat dolgában jócskán elütött tőlük.

– Nem, nagyuram – szegte le a fejét a fiú. –Ajándékot hoztam neked, és egy üzenetet – nyújtotta a kezét, benne egy vászoncsomaggal, és egy gyűrött szélű levéllel.

Az ember nem menekülhet el egy pillanatra sem ebben a városban.

– Ki küldött? – vizsgálta meg jobban a boszorkányvadász a küldöncöt, de a szakadt rongyokon nyoma sem volt címernek.

– A nevét nem tudom, a Kapuk Terén fogott meg magának – vonta meg vékony vállait a gyerek, és még magasabbra emelte a kezét.

– Hadd nézzem, hát! – engedett a toroni, és elvette a küldeményt.

A kölyök szó nélkül hátrébb lépett, de nem ment sehová. Vinidis az erszényéhez nyúlt, rezet vetett neki. A fiú még a levegőben elkapta az érmét, aztán egy hálás mosollyal eltüntette a zsebében. A boszorkányvadász nem törődött vele tovább. Megforgatta kezében a csomagot, valami keményet érzett a vászon alatt, utóbb mégis úgy döntött, a levéllel kezdi. Feltörte a pecsétet, és kihajtotta az üzenetet.

Nagyuram, VinidiS'Re L'Hass!

Kérlek, bocsásd meg, hogy ismeretlenül zavarlak, de ügyem nem tűr halasztást! Jöjj el holnap Torozon tavernájába, az est leszállta után egy órával! Remélem, a levél kíséretéül küldött csomag meggyőz problémánk közös gyökeréről!

A Te szolgád

Egy ideig elgondolkodva forgatta ujjai közt az illatos papirost, aztán a vászoncsomag után nézett, és kihajtotta az összegöngyölt kelmét. Egyetlen érme lapult a szövetbe tekerve. Vinidis jól ismerte ezt a fajta aranyat. Az elmúlt években többtucatnyin adott túl az erioni szabadpiacon. A finom megmunkálású, tenyérnyi korong, fejveretén a vicsorgó, szárnyas torzszülöttel, hátoldalán az ősi felirattal, mely szerint egy ország, s vele egy bizonyos elv örök, megszólításig hasonlított a Lillathiráról négy éve magukkal hozott érmékre.

Felnézett. Az utcakölyök még mindig várt.

– Mivel vett rá, hogy ne lopd el a pénzt? – kérdezte.

– Az öcsém nála van – felelte egyenesen a gyerek.

– Mit akarsz még?

– Csak annyit, Vinidis nagyúr, hogy aki a csomagot küldte hosszú köpönyeget hordott, és a fejét csuklya takarta.

– Ezzel még nem sokra megyünk – mosolyodott el a toroni.

– Igen ám, de illatosító volt rajta! Akkor sem tudtam volna eltéveszteni, ha a tér másik végében áll! Olyan kacifántosán beszélt, mintha legalábbis uraságodhoz szólt volna. A hangja mégis egy férfié volt – csillogott a gyerek szeme.

– Jól van, fiú, megéred a pénzedet! – intette közelebb magához Vinidis a küldöncöt. – Menj a tavernához, keresd meg Lanop intézőt! Mond neki, hogy én küldtelek, és azt üzenem, tömje meg a bendődet, amíg csak fér beléd! Ha pedig maradni akarsz, kerítsen neked munkát a fogadó körül!

– És az öcsém? – meresztette rá kerek szemeit a gyerek.

– Jöjjön hát ő is! – lódította a kölyköt a tér felé.

A lurkó csík módjára furakodott keresztül a tömegen. Néhány pillanat múlva már a színét sem lehetett látni. A boszorkányvadász, amíg tehette, követte a tekintetével.

Cikornyásan megírt levél, nem kevésbé körmönfont beszéd, méregdrága illatosítok, gondolta, miközben a tribün felé indult. Dzsad a fickó, nem kétséges, de Torozon a lehető legrosszabb hely a leszámoláshoz, merengett tovább, miközben a keskeny utcák közül kiérve átvágott a téren. Mindenesetre nem árt megvizsgáltatni a levelet és az érmét is, hátha mindkettő mérgezett, figyelmeztette magát a tribün elé érkezve.

Komótos nyugalommal ment fel a karzatra, ám mielőtt elfoglalta volna helyét a páholyban, viseltes vívókesztyűit tőle szokatlan óvatossággal dobta maga mellé a földre.

Nagyasszonyanya

3701. Darton Terce, Sikolyok Hava
Gorvik, Abradó

Az erdő csendes volt, a hegyek némán magasodtak föléjük. Todda mégis úgy érezte, figyelik őket. Sarkával megnógatta a lovat, kiléptetett a Dagrado katonák sorából, és megállt az út szélén. Körbenézett, szeme bokorról bokorra vizsgálta át a környéket. Semmit sem talált, ám a gerincét bizsergető érzés maradt.

Aranyozott lószerszámok csörrentek mellette, vasalt, súlyos kerék fröccsentett jéggel kevert sarat heréitje lábára, ahogy a Nagyasszonyanya feketével és bíborral díszített kocsija elhaladt mellette. A fogat után nézett. A hintó nehezen haladt a hegyek közt vezető emelkedőn. A fáradt igások orrlyukából sűrű fehér pára tört elő minden lélegzetvételnél.

– A hegyoldal üres, sien-orta – állt meg mellette az új syan. – A felderítők nyomát sem látták az andon embereinek. Pedig érzem őket!

– Váltsd fel őket pihentekkel! A szurdok eszményi hely a támadáshoz.

A syan megfordította hátasát, és a hátvédben lovagló fejvadászokhoz léptetett. Todda végignézte, amint a nő nyugodt magabiztossággal osztotta parancsait a gon-corgáknak. A lány a saggiától az Erta nevet kapta. A legjobb tőrvető volt a fejvadászok között. Az utóbbi hónapokban megosztotta vele az ágyát. Ölelése forró volt, együtt töltött pillanataik vad szenvedéllyel aranyozták be napjait. A sien-orta minden közös éjszakájukon vérét áldozta a vágy oltárán. Tudta, mindez túl szép ahhoz, hogy sokáig tarthasson.

A kocsi után indította a heréltet.

Harmadik napja voltak úton, a Dagradók sasfészkéből a gorviki határ felé. A környék csendességével csak a pincebörtönök könyörtelen némasága kelhetett volna versenyre.

A hegyvidék kihalt volt, a farkasok síró énekén túl csak a ritkán érintett falvak vittek színt a szürke ormok közti utazás mindennapjaiba. Uradalmán végigutazva a Dagradók Nagyasszonyanyja tiszteletet és félelmet váltott ki alattvalóiból. Az előbbi segítőkészséget, az utóbbi feltétlen odaadást szült.

Todda az úrnő személyes testőrségét vezette. Az irányítása alá rendelt gon-corgák alig fél éve szolgáltak a keze alatt. A fiatal moradonok a sien-ortát látták benne, az erős falkavezért, akit maga a Kosfejes Nagyúr ajándékozott meg csodálatos megérzéseivel. Ő azonban a tóparti faluban történtek óta tudta, olykor még az emberfeletti is kevés a sikerhez.

– Az elővédek, akaratod szerint, tovább járőröznek, sien-orta – állt meg mellette Erta.

– Menj és pihenj, syan! Küldetek érted, ha szükségem lesz rád – mondta morózusan. A csontjaiban érezte, hogy a felderítők semmit sem találnak majd.

Az indulás pillanatától kezdve rossz sejtelmek gyötörték. Ragran ab Dagrado tervének nagyszerűsége a kezdet időpontjának eltitkolásában és az előkészületek gyorsaságában rejlett. Todda elveszni érezte az előnyöket az indulás reggelén, ahogy a Dagradók sasfészkének udvarán állt. Pillantást érzett a tarkóján, amely idegen volt. Biztosan tudta, nem tartozhatott a várban élők egyikéhez sem.

Az indulás előkészületei zajlottak az udvaron. A sötét köveken várakozó fekete hintó körül címeres inasok, álmos tekintetű siedonok, kosfej tetoválású papok és néma fejvadászok sürgölődtek. A lovászok már befogták a hatalmas testű, fekete igáslovakat, most a fullajtárokon volt a sor, hogy feltöltsék a hintó rakterét. Az udvar harcosokkal és lovakkal volt tele. A több mint százfős kíséretnek csupán töredékét tették ki a Toddára bízott gon-corgák.

A sien-orta hajnalban tudta meg, hogy a nagyasszonyanya útnak indul. A merre akkor még rejtély volt előtte is. Fejvadászai azóta a kísérők között jártak. A moradon semmit sem akart a véletlenre bízni.

Carganis an Abradó árnyháborút kezdett a saggia ellen. Fejvadászai lassan elárasztották a grófság birtokait, és a sien-orta mind többször találkozott pusztításuk nyomaival. Noha nagy szükségük lett volna rá, a családfő egy ideje nem mutatkozott. A saggia ereje fogyott, és lassan a főbb utak biztonságának megőrzése is gondot okozott. Ám a helyzet csak akkor lett igazán súlyos, amikor néhány hete felröppent a hír, hogy Ragran ab Dagrado halott.

Todda tudta, hogy a hír nem igaz. A vér kötelékén át vele együtt minden beavatott megérezte volna, ha a saggia legfőbb ura megtér Ranagolhoz. Ám a gróf eltűnése őt is nyomasztotta. A családtól kapott hatalom meggyengült ereiben az elmúlt hetekben. A bizonytalanság egészen az indulás reggeléig nyugtalanította.

– Az öregtoronyban várok rád — ébresztette felbolyduló vérén keresztül a koravén stratéga szenvtelen üzenete azon a három nappal korábbi hajnalon. Késlekedés nélkül elindult, hogy eleget tegyen a tanácsnok kérésének. Átvágott a beavatottak szállásául szolgáló barbakán folyosóin, majd a szemérmetlenül terpeszkedő kapubástya mellett kilépett a gyilokjáróra.

Ösztönösen körbenézett. Az Orom húsz láb magas, fekete kövekből rakott falain belül minden csendes volt. Csak az őrök lépteinek zaja törte meg a kora reggel néma idilljét. A váron túl az abradói fennsíkot övező hegyek fenyvesekkel borított, párába burkolózott csúcsai álltak. Todda végigsétált a gyilokjárón és belépett az öregtoronyba vezető függőhidat őrző rondella kapuján. Az erősség közepén álló masszív bástya elkülönült az Orom többi részétől, s csupán egyetlen bejárat kötötte össze a világgal. Ahogy a sien-orta végigsétált a zárt folyosón, magán érezte a nem evilági entitások kutakodó érintéseit. Tudta, ha ártó szándékkal lenne a toronyban lakók iránt, percek alatt habzó szájú őrültként végezné a barbakán alatt húzódó kazamaták celláinak egyikében.

- A Nagyasszonyanya néhány órán belül hosszú útra indul. Te vezeted a személyes testőrségét - utasította a stratéga, amint a fogadószobába ért. -Egy századnyi siedon kísér el benneteket.

Todda a vérében érezte, a titoknok forrongó indulatait. Hallania sem kellett, hogy tudja, ezzel az úttal a saggia hatalmas kockázatot vállal.

A saggia. A hosszúra nyúlt életűek elátkozott vérű kompániája. Uraiknak megadatott, hogy biztos kézzel válasszanak hitvest maguknak: olyannyira, hogy asszonyaik elsőként fiúgyermekkel ajándékozzák meg őket. Az első utód után azonban erőtlen magjuk tovább satnyult, és a Dagrado örökösöknek testvér nélkül kellett felnőniük. A papok praktikái ellenére a gyermekek nemzedékről nemzedékre gyengébbnek születtek, s a beavatási szertartást követően a sien-orta megérezte, hogy ura fiát, Wierra con Ragrant egykor holtan emelték ki anyja méhéből. Ha titok kitudódna, a gróf halála után a Dagrado birtokok visszaszállna a Carganis Ház kezére. S velük együtt az aranytelérek bányászati joga. Az abradói törvények világosan szóltak: az örökösnek élnie kell, ha át akarja venni családja vagyonát.

– A Gorvik tartományba vezető úton haladj! – mondta a Nagyasszonyanya, miután kilépett az őrtorony udvarra nyíló kapujából. A sien-orta bólintott. Erian ab Dagradot csak a birtok érseke követte a hintóba. A kopaszra borotvált fejű, vörös köpenyt viselő főpap teljes koponyáját beborította a rátetovált kosfej.

Todda jelére útnak indultak a felderítők. A sien-orta időt hagyott nekik, hogy elébük kerülhessenek, majd üzent Chaddia kapitánynak, a siedonok vezetőjének. A menet összeszokott rendben indult el, a díszőrség elfoglalta helyét a hintó két oldalán. A bakon ülő gon-corga a lovak közé csapott, mire társai, a hátul várakozó fullajtárok felszökkentek a kocsira. A fejvadászok java részét Todda a hátvédbe rendelte. A batár megindult, és kirobogott a kapun a hármas sorokban haladó lovasok után. A sien-orta lába gyengéd nyomásával mozdulni engedte a türelmetlenül toporgó heréltet, és a menet után léptetett.

Két lépés után érezte meg hátában az idegen pillantást. Megállította a lovat, és a nyeregben hátracsavarodva kereste a szempár gazdáját. Tekintete végigsiklott az öregtorony lőrésein. Elmosódott árnyékot látott elsuhanni a felső szint keskeny ablakai mögött. Elbizonytalanodott. A vár legbelső termeibe csak a család bizalmi emberei juthattak be szabadon. Még neki is be kellett érnie azzal, hogy csak akkor léphetett be, ha hívatták. Néhány pillanatot még az érzéseinek szentelt, de csalódnia kellett.

A batár után indult. Azóta semmi sem zavarta meg az útjukat.

– Az elővéd elérte a völgy bejáratát, sien-orta. Nem találtak nyomokat – jelentette a syan.

– Kutassanak tovább. Küldj ki még négy embert! Nézzenek át minden bokrot!

– Szavad szerint! – hajtott fejet Erta.

Maga sem hitte, hogy bármit is találhatnak. A tehetetlenség érzése fojtogatta, miközben balsejtelmei egyre csak űzték, hogy tegyen valamit. Ügetésre nógatta a heréltet, mintha csak ekképpen elé mehetne a bajnak.

Beérte a köveken zörgő hintót.

– Kétségek gyötörnek? – intette közelebb nagyasszonyanya.

– Az erdő csendes, úrnőm, rosszérzéseim mégsem hagynak nyugodni – fékezte meg a lovát, és mutatta az alázat jeleit.

– Ahogy öregszel, úgy leszel egyre aggodalmasabb! – fedte meg a gyönyörű asszony. Hollófeketén csillogó haja, sugárzó tekintete, dacos ajkai mindannyiszor megidézték a sien-ortát. Erian ab Dagrado már Todda születése előtt a várban élt. Mára túl volt a hatvanadik évén. A kor érinteni sem tudta. – Titokban indultunk. Az andon emberei nem erősödtek meg annyira, hogy ilyen rövid idő alatt ütőképes csapatot sorakoztathassanak fel ellenünk! – nézett végig a Dagrado siedonok során a Nagyasszonyanya.

– Minden szavad akár a szentírás - -hajtotta le fejét Todda.

– Akkor hát, mire véljem a balsejtelmeid?

– Magam sem tudom, mire akar figyelmeztetni a bennem ágáló érzés, mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy veszélyben vagy!

– Ez a dolgod – mosolyodott el a Nagyasszonyanya, és látni engedte hibátlan fogsorában megülő tűhegyes szemfogait -, hogy akkor is aggódj, amikor nincs miért.

– Vihar előtti csend, ami gyötör – rázta meg a fejét Todda. – Olyan, mint a tóparti faluban, ahol elvesztettem a saggia legjobb fejvadászait!

– A család akaratával jártál el! A gon-corgák halála sajnálatos, de törvényszerű volt. Ugyanakkor nem hiábavaló. Ranagol kegyéből ismereteid új szövetségeshez segítették a Dagradókat.

– Az északi férfi – emelte fel a fejét a gon-corga. – Azt hallottam, az udvarban ellenünk hangolja a herceget.

– Nem kétséges, hogy mindkét oldalból hasznot akar húzni. Amikor elhozta nekünk az andon üdvözletét, felajánlotta szolgálatait a saggiának.

– Láttam a szemét, furcsa volt a tekintete. Mintha nem illett volna a testbe, amibe kényszerült.

– Sokat látsz, sien-orta. Néha még engem is meglepsz.

– Azt az alakot a kúriában mégsem éreztem, pedig mindössze néhány szívdobbanással járt előttem.

– Végül mégis megtaláltad - nézett különös élvezettel Todda szemébe a Nagyasszonyanya, és a vér parancsára, a gon-corgában ismét kiélesedtek az éjszaka emlékei.

– Csak nevetett rajtam. Az ellene támadó fejvadászokat néhány szemvillanás alatt vágta le – rémlett fel előtte a gon-corgák pusztulása.

– Ne feledd, hiába volt mesteri fegyverforgató, halandó, akárcsak te! – figyelmeztette a Nagyasszonyanya.

– Ahogy ott állt a víz partján, bíbor szemeivel közönyösen vizsgálva küszködésem, olyan volt, mint a sebezhetetlenség eleven szobra – látta megint maga előtt az aranyhajú alakot. – Gondolod, hogy ő volt az? Krán küldötte, a Vérkővel együtt érkezett háborodott?

– Térj magadhoz! – mondta kéjesen Erian ab Dagrado, és szabadon engedte a sien-orta elméjét. Arca kipirult, keblei felgyorsult ütemben emelkedtek, szemében vad tűz égett.

Todda lerázta magáról az emlékezés kábulatát.

– Tedd a dolgod és hagyd nálad érdemesebbre a gondolkodás terhét! – húzta el a kocsi függönyét a Nagyasszonyanya.

– Hallom és engedelmeskedem!

A fejvadász megállította a heréltet. A hátán érezte Erta figyelő tekintetét. A syan csak az engedélyére várt, hogy közelebb jöhessen. Todda hagyta magában érlelődni a Nagyasszonyanya szavait, és csak aztán intett a lánynak. A gon-corga arcán feszült izgalom ült.

– A felderítők parancsod szerint előttünk járnak. Nyomát sem látták Carganis harcosoknak. A szurdok csendes. Túlontúl csendes.

– A legjobb embereiddel vedd körbe az úrnő kocsiját! Legyen tartalék lovatok női nyereggel.

Erta biccentett, intett három emberének, és elvegyültek a hintó mellett lovagló díszőrség soraiban. Todda elégedetten figyelte miként helyezkednek el a gon-corgák. Mindez már az ő keze munkája volt. A fejvadászok szavak nélkül is tudták, mit vár tőlük.

Kár, hogy csak keveseknek adatik meg, hogy évekig szolgálják a saggiát!

Az első két tűzlövedék fertályóra múlva csapott le rájuk. Az egyik lángba borította a katlan kijáratát, és elzárta tőlük a menekülés útját. A másik, valamelyest irányt tévesztve, az út menti erdőbe zuhant, felperzselte a fákat, és lángtengerrel árasztotta el a menet derekán haladó siedonokat. A sorok azonnal megbomlottak, a levegő égett hús szagától lett terhes.

Todda az elővédben lovagolt. A hágó kijáratát, alig háromszáz lépéssel előtte a hercegi csapatok bíborba öltözött gárdistái zárták le. Megfordította a heréltet, és vágtában indult a Nagyasszonyanya kocsija felé. Körülötte fáklyaként lobogó, érthetetlenül üvöltöző emberek vergődtek, vadul csapkodva maguk körül. Egy jobb oldalán lángoló, fájdalmasan nyerítő ló vágtázott el mellette. Az égő szőrből sugárzó meleg szinte arcul csapta a sien-ortát. A völgy izzó katlanná változott, mialatt a megzavarodott katonák közt próbált utat törni magának.

Szisszenés kelt életre körülötte, amely még a lángok hangját is képes volt elnyomni. Ösztönösen a herélt nyakához hajolt, és még nagyobb tempóra biztatta hátasát. Égő fejű siedon fordult ki előtte a nyergéből, kis híján lángra gyújtva a sien-orta ruháját. A szájából kiálló nyílvessző tovább lángolt az üres tekintetű koponyában.

Acélfejű lövedék koppant a nyergében, égő húsának fájdalma nyilallt a combjába, ő mégis hálás volt sorsának. Az erőtlen vessző elkerülte a lábát, és megakadt a kemény bőrben. Letörte a szárat, a lángok vívókesztyűjén át is megsütötték a tenyerét, aztán tovább hajszolta az állatot. Elkerült két magát oltó siedont, kitért egy megvadult ló útjából, majd elvesztette az uralmat a herélt felett, és legázolt egy földön fetrengő, lángoló alakot.

Az ősöreg tölgyfa csak azután zuhant az útra, hogy lova nyílvesszőtől találtán rogyott a porba. Kiakasztotta a lábát a kengyelből, ellökte magát a nyeregből, de lendülete túl nagy, az ideje pedig túl kevés volt hozzá, hogy sérülés nélkül érjen véget a zuhanás. Ismét a bal keze hagyta cserben, akárcsak a tóparti faluban. Noha két lábbal ért talajt, azonmód előre zuhant, és mielőtt még karját a teste alá húzhatta volna, keze a földnek csapódott. A régi fájdalom emléke megsokszorozott erővel tért vissza. Átgördült a hátán, és kimarjult baljával mit sem törődve tovább rohant a kocsi felé. Égető hőhullám csapott az arcába, ahogy a hatalmas tölgy kidőlt az útra. Csak a törzséhez közel lángolt, levelei zöldek voltak, magától nem zuhanhatott el.

Amint a tölgy megállapodott, az ágak sűrűje felé indult. Fellábalt az oldalán fekve is embermagas törzsre, végigszaladt a derékvastagságú ágak egyikén, és a végén leugrott, egyenesen a túloldalon tomboló küzdelembe.

Földet ért, átgördült ép vállán, és talpra érkezve megállt. A lesújtó kard a sérült keze irányából érkezett, a testét célozta meg. Todda befordult a fegyverforgató kéz alá, lecsapott a kardot tartó csuklóra, és fölfelé préselte a vállát. A megfeszülő végtag könyökben eltört, a bíborruhás gárdista fegyvertelenül rogyott a porba. A sien-orta magára hagyta megnyomorított ellenfelét.

Összekeveredett Dagrado siedonok és hercegi katonák között vágott át a fekete fogat felé. A harc a hintó körül volt a leghevesebb. Majd félszáz elit harcos és grófi szabadharcos küzdött, vállt vállnak vetve az őket körülvevő Carganis csapatokkal. A közelharcban kavargó tömeg valósággal forrni látszott. A batárt lángoló nyílvesszők borították, de a szerkezetét óvó mágia nem engedte lángra kapni a kocsit. A védők egyelőre kitartottak.

A sien-orta kirántotta a combjára szíjazott ramierát, lendületből fejberúgott egy vérző combját markoló gárdistát, majd egyszemélyes felmentő seregként hátba támadta a herceg katonáit. Három siedont szúrt hátba, mire észrevették, és az elsők felé fordultak.

Az andon válogatott emberei voltak. Gyors átrendeződéssel pengéből vont falat emeltek eléje, és elvágták tőle a továbbjutás útját. Todda hátra mozdult, és szabadjára engedte az ereiben keringő hatalmat. A hús szavára ellenfelei vére megsűrűsödött, szívük meglassúdott a szokatlan terhelés miatt. Mozdulataik darabossá váltak, lépteik bizonytalanná. A pengék üteme elvált egymástól, és a sien-orta átgázolt rajtuk.

Torkon szúrta a legközelebb állót, elhúzódott egy bizonytalanul érkező csapás elől, majd elsöpörte ellenfele lábát. Térddel arcba rúgta az eldőlőt, majd az ernyedt testet a vállára emelve berontott a tömegbe. Terhét két lépésről a megdöbbent gárdisták közé dobta, és az egyensúlyukat vesztett harcosok között a kocsi felé tört. Kardját az útjába kerülő első katona tarkójába döfte, mielőtt végigvágtak a vállán, és felhasították a lábszárát. Térdre rogyott, félre gurult, ágyékon szúrt egy közelébe merészkedőt, majd a visszapörgetett ramiera nyelével kitolta egy felé botladozó gárdista szemét. Hagyta, hogy a halott rázuhanjon, és maga alá temesse.

Fegyverét a földbe szúrta, egyik sebét összepréselte, és a tenyerébe gyűlt maréknyi vért az előtte álló katonák felé vetette. Testnedvei a gárdisták bőréhez érve savként kezdték marni a húsukat. Todda ledobta magáról az élettelen testet, és átvágott a fájdalom bénította harcosok között.

Alkarra szorított pengével hárította az elsőként felbukkanó Dagrado siedon vágását, és elsiklott mellette, mielőtt az még egyszer nekihuzakodhatott volna. Több támadás nem érte a sajátjai részéről.

– A Nagyasszonyanya látni kíván, sien-orta! – lépett mellé Erta, amint a kocsi közelébe ért.

A sien-orta a hintóhoz futott. Az ajtó előtt, fejet hajtva megállt.

– Úrnőm?

– Beléphetsz - érkezett szellemnyelven a válasz.

Lenyomta a kilincset, és beszállt a batárba. Odabent az érsek feküdt kifordult szemekkel a padlón. Orrából, szájából sárgás lé folyt a bársonnyal borított ülésre. Nyelve ernyedten lógott ki a fogai közül, akár a vágóhídon a döglött disznóké. Todda óvakodott szavakkal elárulni érzelmeit. Letérdelt, lehajtotta a fejét, és a figyelem pózába helyezkedett.

– Balsejtelmeid megerősítést nyertek, sien–orta! Az életemre törtek! – mutatott dühösen Erian ab Dagrado a Kosfejes szolgájának élettelen testére. –Az érsek az aurámra hangolta a sajátját. Öt érte az első támadás. A másodikkal már felkészülten szállhattam szembe. Hadüzenet nélkül támadtak rám a saját birtokomon! Ezt még a herceg sem teheti meg büntetlenül! Hogy áll a küzdelem odakint? – lobbantak lángok az éjfekete szemekben.

– Elvesztünk, Nagyasszonyanya. Mágiával megtévesztették a felderítőinket, tőrbe csaltak bennünket. Két tűzköpőjük áll a szurdok kijáratában, ahonnan lángba borították az elővédet, és elzárták a menekülés útját. Fát döntöttek az útra, hogy elvágják tőlünk a lovascsapatok egy részét, és hogy kiszolgáltassák őket ballisztáknak. Az andon gárdistái körbevették a kocsidat, úrnőm. Alig százan vannak, de bizton érzem, nemsokára újabb százak érkeznek majd a hegyoldal rejtekeiből. Chaddia kapitányt túl sokan szorongatják az elővédben, a siedonok derékhada képtelen lesz időben érkezni a megmentésedre.

– Mágikus álca, tűzköpő a völgytorokban, elrejtett százak a hegyoldalban! Még Carganis an Abradó sem képes ennyi idő alatt ekkora erőt felállítani a Dagradók családi birtokán! – keményedtek meg a Nagyasszonyanya vonásai.

– Ez azt jelenti, hogy napokkal korábban tudtak a jöttünkről, úrnőm – értett egyet Todda.

– A kocsi védelme?

– Még tartjuk magunkat, de ha megérkeznek a pihent gárdisták, a siedonok összeomlanak a nyomás alatt. A mostani támadás célja, hogy megakadályozza a menekülésedet, Nagyasszonyanya. Az andon emberei jól végzik a dolgukat. Lovaid leölve, kocsisod holtan fekszik a hámok között – emelte fel a fejét a sien-orta, ahogy Erian ab Dagrado szellemkezének érintésével parancsolta.

Ősöreg gyűlölet lángja lobbant a látszólag fiatal asszony tekintetében.

– Legyen hát! – szigorodott meg a gyönyörű arc, és a Nagyasszonyanya kicsiny ládát vett elő ruhája redői közül. – Fogd! Juttasd vissza az Oromba! Ha elbuksz, a doboz nem kerülhet a herceg kezébe! Ha sikerrel jársz, a fiam, Wierra tudni fogja, mihez kezdjen vele.

– Hallom és engedelmeskedem! – vette át ladikot Todda.

– Tudasd az örökössel a történteket, s hogy az andon nem tartja be az íratlan törvényeket! – bocsátotta útjára a Nagyasszonyanya. – Készítsd az embereidet! Ranagol nevére, tudni fogod, mikor induljatok!

Todda kiszállt a kocsiból, és becsukta maga mögött az ajtót. A szeme sarkából még látta, ahogy Erian ab Dagrado baljába áldozókést ragad, és másik kezén felvágja ruhája ujját. Lelépett a kocsi grádicsáról. Erta azonnal megjelent mellette.

– Az öt legjobb, veled együtt készüljön az indulásra! Mindenkinek legyen lova, és vértezete! – adta ki a parancsot.

A syan futva indult, hogy egybegyűjtse az embereit.

Todda leakasztotta a kocsi oldalán függő zabos zsákok egyikét, és kiöntötte a magvakat a földre. Magához intette a díszőrség egyik katonáját, és segítségével a ládikát az iszákba tette, majd közös erővel nekiláttak, hogy a csípőjéhez kötözzék. A siedon néhány szívdobbanással később a földre zuhant, oldalában egy lángoló nyílvesszővel. Todda magára maradt, s mire fél kézzel befejezte, amit ketten elkezdtek, a syan megérkezett. A gon–corga egy gyönyörű, vérző nyakú, fekete telivért vezetett kantárszáron. Bal karján egy csupa korom, ám szemeiben sértetlen sodronying.

– Segíts! – nyújtotta ép karját a vértezet felé Todda.

A nő felé lépett, felemelte a sien-orta törött kezét, és mit sem törődve az okozott fájdalommal, szakavatott mozdulatokkal ráerőltette testére a páncélzatot. Amint a vért a helyére került, a syan felkötözte Todda karját.

– Gyűljetek körém! – fordult a várakozó gon-corgák felé Todda. – Minden áron meg kell védenetek az életem! Ha mégis elesnék, a rangban következő lép a helyemre, és eljuttatja az iszákban lévő dobozt az Oromba! – mutatott a csípőjén lévő zabos zsákra a sien–orta.

Kavarodás támadt mögöttük, és leggyorsabban eszmélő Erta tőrt vetett a Dagrado katonák gyűrűién áttört hercegi gárdista torkába. A bőrvértes alak _a nyakához kapott, lendülete megtört, de mielőtt összeesett volna, tett még néhány tántorgó lépést a Nagyasszonyanya kocsija felé. Egy szívdobbanással később három kard, féltucatnyi dobótőr és egy alabárd feje roncsolta felismerhetetlenné a testét.

Az első, aki átjutott!

A fejvadászok nyeregbe szálltak.

– Az úrnő jelére áttörünk, a szurdok oldala felé! – kiabálta túl a csatazajt Todda. – A doboz nem kerülhet az andon kezébe! Ha az utolsó is megszorul közülünk, pusztítsa el, mielőtt végeznek vele!

A Nagyasszonyanya alig egy perc múltán lépett ki a kocsi ajtaján. Tekintetét Toddára emelte, majd miután pillantásuk összefonódott, kérdés villant a férfi gondolatai között.

– Merre?

A sien-orta kardjával jelezte az irányt. A gyönyörű arcon sötét árnyék futott keresztül, majd intett a fejvadásznak, hogy indulhat. Todda jobbra fordította a fekete telivért, és lassú léptetésben indultak az alaktalan masszaként kavargó tömeg felé.

Hat öl átmérőjű tűzcsóva csapott fel előttük a föld mélye felől, és hercegi gárdisták tucatjait égette szénné egyetlen szemvillanás alatt. A felcsapó hő, még a robbanástól tíz lábnyi távolságban állók öltözetét is lángra lobbantotta. Hercegi gárdisták és grófi siedonok harcukkal felhagyva vergődtek a földön, hogy szabaduljanak a kíntól. Fájdalomüvöltésektől, és égett hús fanyar bűzétől lett terhes a levegő. A sien-orta ocsúdott leghamarabb. Sarkát kíméletlenül hátasa véknyába vágta. A telivér ösztönösen megpróbált kitörni, de a fejvadász kegyetlen erővel tartotta irányban a zabla vasával. Az állat megugrott, elhagyta a gon-corgák gyűrűjét, és féltonnás testével tört utat a katonák lángoló sorfalán keresztül. Todda támadótartásba pörgette a ramierát, legázolt két vakon botorkáló gárdistát, és felrúgott egy túl közel merészkedő Carganis siedont. Többet tenni nem volt érkezése, mert a rá rontó bátrak többsége dobótőröktől átjárt tagokkal zuhant a földre, mielőtt elérhette volna.

A lándzsások csapatával az erdő szélénél találkoztak. A szálfegyveresek a kocsi védelmének megtörésére érkeztek. Amikor meglátták a feléjük robogó lovascsapatot, kiszélesítették arcvonalukat, és acélerdőt emeltek a menekülők elé. Az áttörés lehetetlennek tűnt. A sien-orta megfékezte a telivért, kerülni készült, mire mögötte diadalüvöltés tört elő a feléjük rohamozó gárdisták torkából.

A második lángoszlop a sorfal közepén robbant.. Szerteszét vetette az összetömörült katonákat, forró vérpermetet szórva minden irányba.

A rázúduló hőhullám valósággal arcul ütötte a sien-ortát. Megingott a nyeregben, és kis híján a földre zuhant. Combjával keményen megszorította a ló oldalát, ép kezéből hagyta lehullani a ramierát, és minden erejével megpróbálta irányban tartani a hátasát. A telivér azonban megmakacsolta magát, a térdek kényszerítésével mit sem törődve kitört, és nekivadulva menekült az útra döntött fa irányába.

Todda veszni hagyta inkább. Leugrott a megbokrosodott hátas nyergéből. A lábszárára csatolt tokból előhúzta egyik kobrakardját, és a lángoszlop után maradt katlan felé vette az irányt. Két hatalmas ugrással elérte a feketévé szenesedett kör szélét, és átvágott a zsírosan füstölgő emberi maradványok között. Lába alatt koponyacsont roppant, a hőség szinte elviselhetetlen volt odabent.

Átvágott a felperzselt területen, ledöfött egy útját keresztező lángoló alakot, elhajolt egy bizonytalanul lecsapó ramiera elől, és a riposztot feledve tovább futott az erdő széle felé. Dobótőr szisszent a füle mellett, majd közvetlenül utána még egy. Ám míg az első szemből érkezett, és irányt tévesztett, a második a háta mögül indult útjára, és hajszálpontosan vágódott az ellenséges tőrvető mellkasába.

A gon-corgák tették a dolgukat.

Elkerülte az erdő égő szélét, és bevetette magát az út menti bokrok közé. Penge csapott a nyaka felé az egyik fa törzse mögül. A kobrakard lapjával félreütötte a vágást, de az így is csak hüvelyknyivel kerülte el. A támadás ereje kibillentette egyensúlyából, és megállásra kényszerítette.

Az ágak takarásából előlépő férfi kopasz volt. A hegyvidéki hideg dacára egyetlen bőrmellényt viselt barna vászon nadrágja felett. Inas karján jól látszott az izmok játéka, ahogy megemelte a kezében forgatott hosszúkardot.

Egy masquadator!

Todda csak hírből ismerte a hercegi család fanatikus bajnokait. Tudta, hogy hűségüket mágia biztosítja az uralkodó család felé, és hogy kráni alapokon nyugvó képzésük a legkiválóbb harcosokká teszi őket a tartományban. Sérült kezével nem sok esélyt adott magának a túlélésre. Előre pörgette a kobrakardot, a masquadator gyomra felé szúrt, miközben jobb lábával kegyetlen erejű rúgást indított a bordái felé. A kopasz férfi félrelibbent a szúrás elől, és elhátrálva teret nyert, hogy elkerülje a rúgást.

– Ugorj! — hallotta fejében Todda Erta hangját. Elpördült masquadator elől.

A háta mögül érkező dobótőr a harcos hasába vágódott. A sien-orta kihasználta a fanatikus pillanatnyi dermedtségét, és felhasította a combját. A masquadator felhördült, és a kardmarkolattal arcba sújtotta Toddát. A sien-orta megtántorodott, száját elöntötte a vér, miközben félvakon maga elé vágott. Hogy végül mi okozta a harcos halálát, sosem tudta meg. Mire tekintete kitisztult a fanatikus élettelenül feküdt a földön.

Háta mögül lassuló ütemű lódobogás érkezett. Megfordult, felnézett. Erta nyújtotta felé szabad karját. Todda felkapaszkodott a nyeregbe, a syan jobbjával tőrt vetett az ágak közt feltűnő íjász gyomrába. Elvágtattak a lehanyatló lövész mellett, elérték a kaptató szélét, és a ló nyakára dőlve rúgattak felfelé. Mindössze két gon-corga kísérte őket.

Hátuk mögött ismét felhangzott a lángoszlop születését jelző bömbölés. Todda visszanézett.

A Nagyasszonyanya a szekér mellett állt. Testéből tucatnyi, vörös tollú nyílvessző meredt elő, de ujjainak tánca már újabb mágiát készített elő. Körülötte az elit harcosok maradéka küzdött tántoríthatatlanul.

A sien-orta megrendülten adózott a lenyűgöző látványnak. Kétségei szertefoszlottak. Most már biztosan tudta, az andon sosem győzhet a Dagradók elleni küzdelemben.

A dzsad

3701. Antoh Terce, Tengercsend Hava
Erion, Fogadónegyed

A taverna robosztus épülete komoran magasodott Vinidis fölé. Az előtte álló hatalmas téren szemfényvesztők és mutatványosok hada lármázott. A toroni észrevette közöttük a tegnap látott tiadlani erőművészt. Úgy tűnt, a fickó ezúttal saját örömét keresi egy belvárosi örömlány oldalán. Amikor tekintetük találkozott, az északi széles mosollyal köszönt a toroni felé. Vinidis biccentett, és tovább folytatta útját Torozon legendás épülete felé. A bejárat előtt megállt, leszállt a lóról, és a kantárszárat az elé siető legénykének vetette.

– Csak egy órát maradok, hagyd elől! – mondta az apródnak is beillő tizenöt éves forma fiúnak, és egy félbetört ezüstöt nyomott a markába. – Addig is viseld gondját!

A kölyök hálásan biccentett, megpaskolta a mén nyakát, és az udvarban álló kocsiszín felé vezette.

Vinidis belépett a duplaszárnyú, acéllal és mágiával megerősített kapun. Intett a folyosón várakozó vörös szakállú törpének, aki az elmúlt néhány hónapban elmaradhatatlan kellékévé vált a helynek, majd továbbsétált a lármától hangos ivó felé.

Ahogy belépett, megcsapta a hely jellegzetes illata. Sehol máshol a világon nem érintkezett egymással egyetlen helyen Ynev ennyiféle nemzete. Itt akadálytalanul keveredhetett egymással az asziszok sörszagú lehelete a dzsad rózsavíz aromájával; az ereni uraságok udvari orkjainak kipárolgása az elfek erdőillatával; a toroni szerencsevadászok verejtékének ajzószerektől szúrós bűze a shadleki pengehősök asztalán várakozó bor gőzével. Vinidis utat tört magának a bejáratban tanácstalanul álldogáló rowoni zsoldosok csapatán, elsétált az irdatlan hosszúságú pult mellett, és némi keresgélés után helyet talált a középső padlat egyik üres asztalánál.

A dzsad a füstbe burkolt első szint kerengőjén állt. Incognót, tucatnyi redőbe hajtogatott csuklyás lepelruhát viselt, és őt figyelte. Vinidis már beléptekor észrevette, de betartotta az erre vonatkozó íratlan szabályokat, és megvárta, míg a másik keresi fel őt. Leült a tölgyfából faragott, mázsás székre, s az még meg sem melegedhetett alatta, amikor máris étekhordó került elé, és a kívánságairól faggatta. Bort rendelt, könnyű, homoki vöröset, és némi pipadohányt. A bornak a felénél, a pipának csak az elején járt, amikor a csuklyás dzsad feltűnt az asztalánál.

– Megengeded nagyuram? – érkezett az incogno árnyékából a behízelgő hang.

– Ha az vagy, akinek gondollak – intett fejével a toroni az asztal túloldalán várakozó szék felé.

A köpenyes megkerülte az asztalt, és leült a felkínált helyre. Ruhája redőibe túrt, és egy vászonra rótt hevenyészett vázlatot csúsztatott Vinidis elé. A toroni előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a rajzot, ám annak dacára, hogy sem a levélpapíron, sem a csomagon nem találtak mérget, óvakodott megérinteni. A sárgásfehér szövetdarabon egy koronát viselő, talpig vértbe öltözött férfi állt, kardját üdvözlésre emelve.

– Mit akar ez jelenteni? – dőlt hátra, miután szemügyre vette a vázlatot.

– Ha nem tévedek nagyuram, kedveled az ó–időkből visszamaradt emlékeket – súgta a kenetteljes hang.

– Sokat tudsz rólam, de én csak alig valamit te rólad – biccentett Vinidis.

– A személyem hidd el, nem fontos... – harapta el a mondat végét a dzsad.

Az étekhordó állt meg az asztaluknál. A csuklyás mézsört kért, és intett a suhancnak, hogy hagyja őket magukra.

– Névtelenségbe burkolózol, arcodat elrejted előlem, homályos üzenetekben hívsz találkára. Mondj valamit, amiért érdemes maradnom! – tért a lényegre a toroni, amikor a háziszolga odébb állt.

– Ahogy azt észrevehetted, a magamfajta, otthonukból elüldözött zarándokok nehezen felejtenek. Szembeszegülnek bármilyen ellenféllel, ha kell, s örökké még Krad egyháza, vagy a te méltán híres kardod sem állhat az útjukba, hogy beteljesítsék szent bosszújukat – a csuklyás lassan teregette ki lapjait.

– Itt az ideje, hogy a tárgyra térj, dzsad! – értette el a burkolt fenyegetést a toroni.

– Csak az fékezheti meg haragjukat, ha kiderül, hogy akiért bosszút fogadtak, érdemtelen volt a tiszteletükre – hajolt közelebb a csuklya, és az árnyékba rejtőző szempáron megcsillant az asztalon álló örökmécses fénye. – Mondjuk, ha számukra megbízható forrásból hallanák, hogy akit Iszmail el-Samid néven ismertek, egy másik toroni kezétől nyert pusztulást.

– Tehát, ha eljárok ügyedben, számíthatok rá, hogy néped végre nyugtot hagy nekem? – mondta ki hangosan az ajánlatot a boszorkányvadász.

– Hatalmamban áll, megbékíteni népemet –libbent előre az incogno. – Sőt, még ennél is többet ajánlhatok neked Toron szülötte!

– Mi lehet ennél több? – kortyolt a borába Vinidis.

– Tudom, hol találod meg a válaszaidat – emelkedett feljebb a csuklya, és húsos ajak tűnt elő a vászon takarásából.

– A válaszaimat? Milyen kérdésekre gondolsz egyáltalán? – szűkültek össze a toroni szemei.

– Azokra, amelyek nem hagynak nyugtot neked, mióta visszatértél az Elátkozott Vidékről. Melyek előbb a Dwyll Unióba űztek a Városok Városából, utóbb Gorvik hegyei közé – citálta szenvtelenül a dzsad.

Vinidis megfeszült, eluralkodott rajta a kiszolgáltatottság dühe, de a kyr ősöktől örökölt hideg logika felülkerekedett az indulatain. A fickó nagyon sokat tudott róla. A boszorkányvadász Krad egyházának vezetőjét gyanította az események mögött. Felemlegetett kétségeiről csak Arthemis Vendorrának beszélt. És persze Suyenasnak.

– Érdekel az ajánlatod, zarándok – engedett le, és dőlt hátra a székben.

– A kép az első kyr császárt ábrázolja, aki néhány évtized leforgása alatt leigázta a kontinens északi felét, és olyan birodalmat alkotott, mely húszezer éven át dacolt az idő múlásával – csúsztatta közelebb a vázlatot a dzsad.

– Hasyness Dhalam on-Mantor flottaúrról beszélsz. Ismerem népem történetét – nézett nagyobb érdeklődéssel a rajzra Vinidis.

– A Hódító nemcsak tetteiben alkotott nagyot, de valósággal égig emelte mindazt, amihez hozzáért. Kivéve egyetlen alkalmat – emelte fel ujját a dzsad. – A kép hű mása az érkezők első helyben vert pénzérméinek. Talán hallottad már hírét Awder on-Sienel kovácsmesternek, aki életre ihletette az első öt darabot. Az uralkodó kívánságára örökfémet kevert az arany közé, hogy elpusztíthatatlant alkosson, hasonlóképpen a birodalomhoz. Ám a legendás kovács, aki előtte még sosem tévedett, ezúttal hibát vétett a méregdrága anyaggal. Amit létrehozott elpusztíthatatlan volt ugyan, de merőben mássá lett, mint aminek szánták. A mester balfogásáért az életével fizetett, ám halála nem gátolhatta meg, hogy művei elterjesszék a hozzájuk kötött rontást. A hibás érméket különleges hatalommal verték meg – az átok mögött a leigázott crantai nép sámánjait gyanítják. Ha kyr vérű érinti őket, menthetetlenül kiteljesedik rajta az átok, amely romlást hozz a tudatlanra. Az érmék egyikére van szükségem – fejezte be mondandóját a dzsad, és nagyot kortyolt az időközben felszolgált mézsörből.

– Csak nem elhagyatott temetők sírkamráit akarod kifosztatni velem?! Ennyire rossznak ítéled a helyzetem? Több finomságot véltem kiérezni belőled, vándor! – csóválta meg a fejét sajnálkozva Vinidis. – Már csak azért is furcsa az ajánlatod, mert családom különösen büszke tiszta kyr vérvonalára – mosolyodott el gúnyosan a toroni.

– Eszembe nem jutna efféle barbár gondolat! – emelte fel kezét a csuklyás. – Az érmék közül három egy várban van elrejtve a Sheralban. Dwoon lovagok őrzik egy emberöltő óta. A vérük idegen északon, kyrekkel sosem keveredtek. Az átok nem foghat rajtuk.

– Támadjak a lovagokra? Vegyem el tőlük, ami az övék? Szóval nem sírfosztogatónak, hanem rablónak tartasz? – hüledezett a boszorkányvadász.

– Csak annyit kérek, hogy menj el a hegyekbe, és kérd el tőlük az érméket – rázta meg a fejét a csuklyás. – Ha nemet mondanak, és üres kézzel térsz vissza, az ígéretemet akkor is megtartom. Ám ha megszerezed az aranyakat, a kezeddel sose érintsd egyiket sem! Ne gondolj rájuk, mint a sajátjaidra, s még csak véletlenül se jusson eszedbe fizetni velük!

– Feltéve, ha megszerzem őket – biccentett a toroni. – Egy csapatnyi dwoon lovag, a Sheralbeli várukba zárkózva, nem tűnik éppen könnyű feladatnak. Már az utazás sem veszélytelen.

– Gondoskodtam hasznos társakról. Az egyik legjobb felhajtót béreltem fel Erionban. Tudtommal már készen áll a csapata, amely elkísér, ha beleegyezel.

– Jobb szeretem magam megválasztani a társaimat.

– Ahogy gondolod – vonta meg vállait az incognós alak. – Pedig nem hiszem, hogy csalódnál bennük.

– Ki az embered?

– A Titkok Úrnője – mondta leplezetlen elégedettséggel a dzsad.

Vinidis hallomásból ismerte a felhajtót. A szóbeszéd szerint rendkívül drágán dolgozik, és nagyon ügyel rá, hogy mindenki elégedetten távozzon tőle. Szépségéről és múltjáról legendák keringtek a falak között. Legtöbbjük már–már a hihetetlenség határát súrolta.

– A csapat rendben lesz, de biztosítékra van szükségem az ajánlatod második felével kapcsolatban.

– Ez talán meggyőz róla, hogy nem a levegőbe beszélek – nyúlt az övéhez a dzsad, és egy tömött erszényt csúsztatott az asztallapon Vinidis felé.

A boszorkányvadász csodálkozva nézett a sivatagi férfira.

– Úgy tűnik, nem értettük meg egymást! Nem érdekel a pénzed!

– Kérlek, pillants bele, nagyúr! – maradt hajthatatlan a dzsad.

Vinidis megoldotta az erszény száját. A zacskó aranyakkal volt tele. A ryeki korban használatos fajtából volt mindahány.

– Remélem, ez a kis ajándék meggyőzött! – nevetett fel elégedetten a dzsad.

– Arról mindenesetre igen, hogy dúsgazdag mecénások állnak a hátad mögött – biccentett a boszorkányvadász. Annak ellenére, hogy az elmúlt években Erion tele lett ryeki csecsebecsékkel, egy-egy fanatikus gyűjtőtől még mindig harminc aranyat lehetett kapni az érmék egyetlen darabjáért. –folytasd tovább!

– Az örökfémet a Sheralban találod, a válaszokért Gorvikba kell menned – mondta a sivatagi zarándok.

– Gorvikba? Épp csak, hogy megtértem onnan!

– A második úttal magadnak teszel szívességet – súgta sokatmondóan a dzsad. – Ám, ha taszít a Kosfejes országa, az érmékért cserébe akkor is kijárom neked a védettséged.

– Meglátom. Ha az, amit a hegyek közt találok meggyőz, elutazom Gorvikba – állt fel az asztaltól Vinidis.

– Értesítelek, amint segítőid útrakészek – szólt utána a dzsad.

– Még valami. Leköteleznél, ha ezúttal a küldöncöd egyetlen hozzátartozóját sem raboltatnád el! – felelte távoztában a toroni.

A kijárathoz ment, biccentett a gianagi társasággal kiegészült törpének, és a kapu előtt megvárta, míg az istállófiú kivezeti az udvarból a fekete mént. Míg az utcán álldogált, az övét húzó ryeki aranyak jártak a fejében. Noha több tucatnyitól megszabadult az elmúlt években, rajta kívül egyetlen halandó birtokában lehetett ennyi érme.

Már csak arra kellet rájönnie, hogy vajon Suyenas miért akarja rávenni a Sheralba tartó utazásra.

A Titkok Úrnője

A szoba tágas és világos volt. Berendezését tucatnyi kultúra elemeiből válogatták össze. A Kereskedőnegyedre néző ablakok kereteiben méregdrága abadanai síküveg állt, a padlón szőnyegek helyett állatbőrök feküdtek, a falakon az Anublien-tavak mellett élő góbiin törzsek maszkjai lógtak. A szék, amiben a gorviki siedon ült, abasziszi munka volt. Dúsan faragott mintákkal, hagyományos stílusban készült. Kényelemben alig maradt el az előtte terpeszkedő asztal túloldalán felállított, trónusnak is beillő karosszéktől. Mindkettő anyaga mahagóni. Mögöttük falikárpit, shadoni selyem.

- Még mindig megadja a módját! - szűrte a szót a fogai között a férfi.

Felállt a székből, és az ablakhoz sétált. Ameddig a szeme ellátott, a Kereskedőnegyed dokkjai húzódtak. A tengerparton veszteglő hajók között sirályok felhői csapongtak. A gorviki némi nosztalgiával nézett le az utcákon kavargó tömegre. Évek teltek már el azóta, hogy ura, Ragran ab Dagrado akaratából maga is része volt a forgatagnak. Akkoriban nagykanállal falta az életet, és kiélvezte a hatalmas város minden kínálkozó lehetőségét. Régi emlékek elevenedtek meg benne ma reggel, amikor a Nyugati Kapu felől érkezve annyi idő után ismét belépett a Kalandozók Városába. Szomorú dolog volt gondoktól terhelten visszatérnie. A három emelet magas, erődszerűen kiképzett ház legfelső szintjéről az alatta nyüzsgő roppant város hatalmas, élettől lüktető élőlényre emlékeztette a gorvikit.

Hat év röpke idő, de a város, mely a legendák szerint, örök időktől fogva áll a világot kettéosztó Sheral tövében, képes volt gyökeresen megváltozni. A visszatérő vándor ismét idegenként rótta utcáit. Kezdeti reményei, hogy megint viszontláthatja a régi arcokat, gyorsan szétfoszlottak. A kevés túlélőtől megtudta, hogy a legtöbben meghaltak, vagy eltűntek.

A régi kalandorok közül egyedül egy emrelin, egy messzi földről érkezett amazon találta meg a szerencséjét a falak között. Törvény elől bujkáló, szökött rabszolgaként hagyta itt, s most elismert felhajtója volt a városnak. Méregdrága bérházat tartott fenn a város egyik előkelőbb kerületében, nem messze az Erioni Bankháztól. A gorvikit mégis az lepte meg a leginkább, amikor a kalandornő raktárához érve az ajtónálló a nevén szólította.

- A Titkok úrnője örömmel köszönt házában Terda Arovik! - hajtott fejet előtte a libériás inas a ház udvarán állva.

- Köszönöm! - szállt le a lováról, és igyekezett elleplezni zavarát.

- Kérlek, kövess! - fordított hátat a szolga, és a legfelső szintre vezette. - Az Úrnő nemsokára megérkezik. Addig kérlek, itt várj rá! - nyitott be a komornyik a különös ízléssel berendezett szobába.

Terda még visszagondolva is elmosolyodott a megszólítás hallatán. Amikor elhagyta a várost, az „Úrnőt", még Amerielnek hívták, de leginkább csak szökött rabszolgaként emlegették. Ahogy a város dzsad kereskedői mondták, az idők azonban változnak, és aki nem képes vitorláiba fogni a változás szelét, annak gyorsan leáldoznak a napjai Erionban. Terda gúnyosan elmosolyodott: a pergő szavú helybeli dzsadok szemrebbenés nélkül ontották az efféle képzavarokat. Ami viszont Amerielt illeti, a Fogadónegyedben közszájon forgó hírek merőben új képet festettek az egykori szökevényről. Amerielt mostanság a Titkok Úrnőjeként emlegették. Már nem a fegyverforgatót látták benne, hanem a szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező felhajtót, aki uzsorakamatra ad kölcsönt, és hírhedt orgazdája a városrésznek.

A hallottak óvatosságra intették. Ha eredménnyel akarja véghezvinni a Dagradók örököse, Wierra con Ragran parancsát, nem szabad felemlegetnie a dicstelen múltat. Az élete múlott rajta, hogy ne okozzon csalódást urának.

Terda Hat Városban volt, amikor megkapta a levelet. A pecsétet a gróf helyett az egyszülött fiú látta el kézjegyével. A saggia ügynöke azonnal tudta, hogy a család komoly bajban van.

Az üzenet tartalma megerősítette a gyanúját, és a fél év óta benne bujkáló rossz érzést. Egyetlen nap alatt lezárta minden folyamatban lévő ügyét, pénzé tette a Dagradók nála lévő aranykészletét, és visszaindult a családi birtokra.

Alkudott, vesztegetett, sőt gyilkolt is, mire végül helyet szerezett magának egy ócska lélekvesztőn. A kicsinyke hajó hetekkel később a Kosfejes országának nyugati határánál tette partra. Innen még hosszú napokba telt, mire váltott lovakon elérte ura birodalmát. A saggia legjobb gon-corgái a hegyvidék lábainál várták. Rejtekutakon vitték az Orom gyomrában meghúzódó kazamatarendszer bejáratáig.

Terdának érkezése után ruhát váltani sem maradt ideje, az örökös azonnal magához rendelte. Mire észbe kapott, a rohanás sziklába vájt folyosókon folytatódott tovább. Fáradtsága mellett különös csendesség lett úrrá rajta. Korábban nem hitte, hogy a vár alatt húzódó járatok ilyen mélyre nyúlnak az ősi kövek közé. Wierra egy minden kényelemmel felszerelt barlangban várt rá. Terda egyedül lépett be. A fejvadászok megálltak az ajtó előtt. Az ügynök térdre rogyott, tekintetét a padlóra szegezte. A beavatási szertartástól eltekintve még nem állt szemtől szembe a család egyetlen vér szerinti tagjával sem.

– Állj fel!

Wierra con Ragran parancsoláshoz szokott, erőteljes hangja ostorként vágott végig rajta. Az elsőszülöttből sugárzott az uralkodói felsőbbrendűség. Vizenyős szemei nagy belső nyugalomról árulkodtak. Keskeny vállai törékenynek mutatták, tartása mégis lendületes karaktert sejtetett. Bőre fakó, arca hústalan, beesett, ajkai vékonyak, ám vérrel teltek. Terda mázsás terhet érzett a vállán, miközben engedelmeskedni próbált a parancsnak.

– Rég nem jártál idehaza. A számadók szerint nyolc éve már, hogy elhagytad a saggiát – nézett a szemébe a grófi sarj. Terda megroggyant a tekintet súlya alatt. Az urából áradó kisugárzás a torkát fojtogatta.

Lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen éreznie a színtelen, véreres szemekből áradó kriptahideget.

– Azóta sok minden megváltozott, és a saggiának ismét Erionban van szüksége rád – emelte fel Terda fejét az akaratával az abradon, majd ellenállhatatlanul foglyul ejtette a tekintetét. A férfi úgy érezte, az utolsó gondolatáig belelát. – Abradó andonja szemet vetett a család aranybányáira. Gon-corgáit beszivárogtatja a határainkon, elégedetlenséget szít a peremvidékeken, és azon igyekszik, hogy elszigetelje az Ormot a birtok városaitól. Apám féléve nagybetegen fekszik a legbelső szentélyében, csak Ranagol kegyének köszönheti, hogy még életben van. A mágikus betegség végezni fog vele, napjai meg vannak számlálva. Az andon terve kiváló, de nem számolt apám hihetetlen életerejével. A saggia még elég erős, hogy ellenálljon egy nyílt támadásnak. A bányák védelme a hegyek miatt megtörhetetlen, az Orom évekig tarthatja magát. Erőnk azonban napról napra apad.

Míg apám él, a herceg tétlenségre van kárhoztatva, noha máris felajánlotta oltalmazó karját a Dagradóknak. A kegyet visszautasítottuk, de a herceg befolyása egyre erősebb. Amint apám meghal, az andon fegyverbe hívja az abradonok seregeit, és közös erővel elsöpörnek bennünket.

A Kosfejes Úr akaratából mégis van remény. Gorvik ranashavikja segélykezet nyújt felénk. A bíboros felajánlotta pártfogását aranybányáink adójáért cserébe. A családi tanács döntött. A saggia készen áll megkötni a paktumot, mely a grófságot Gorvik területéhez csatolja. A ranashavik serege már a határon gyülekezik, ám amíg az egyezményt nem írtuk alá, nem mozdulhat.

Az andon nem ostoba. Kémei felfigyeltek a határ menti mozgolódásra, és gárdistáival hónapokkal ezelőtt lezárta a tartományok közötti mezsgyét. A Nagyasszonyanya fél éve indult el, hogy tiszteletét tegye a bíboros előtt. Az első bányaadóval és a család hűbéri esküjével kelt útra. Útközben kíséretével együtt csapdába csalták a herceg csapatai. Erian ab Dagrado a halált választotta, de áldozata nem volt hiába való. A védelmére kirendelt gon–corgák, a kavarodást kihasználva, visszajuttatták a hűbéresküt a várba.

A Nagyasszonyanya halála fájdalmas űrt hagyott maga után. Bizton tudom, a beavatás kötelékén keresztül te magad is érezted a fájdalmat. De Ranagol tanai termékeny talajba hullottak, amikor elérték a Dagradókat. A tragédia felnyitotta a szemünket. Anyám utazását a lehető legnagyobb titokban készítettük elő, még a kíséret tagjai is csak az indulás reggelén tudták meg, hogy menniük kell. A kelepce azonban hosszas előkészületeket igényelt. Áruló van közöttünk, ráadásul a családi tanácsban. Valaki kijátszotta a vérségi kapcsot, és lepaktált az ellenségünkkel! Bizton tudom, az andon ismeri születésem körülményeit.

– De hiszen nem fordulhatunk ellened, nagyúr!

– Magam sem értem, hogy történhetett. Idegen nem juthat közénk, saját embereink hűsége megkérdőjelezhetetlen. Bármelyikük megingását azonnal megérezném. Még arra is gondoltam, hogy talán az áruló maga sem tud hitszegő mivoltáról. Ezért maradhat rejtve előttünk. Azonban a lényegen ez mit sem változtat. Hosszú távolléted miatt a saggia maradéktalan bizalmát élvezed. A külhonban töltött évek ismeretlenné tettek idehaza. Tapasztalataid most a hasznunkra lehetnek.

– Hallom, és engedelmeskedem!

– Menj Erionba! Toborozz ütőképes csapatot, olyat, amely gorviki viszonyok között is megállja a helyét! Törekedj a legjobbra, ne sajnáld az aranyat, ha értékest kaphatsz cserébe! Egy hónap alatt álljatok készen. Az idő lejártával elhagyom az Ormot, és választottaid védelmeznek majd a saggia gon-corgái helyett.

– Szavad szerint, abradon!

– Erionban találkozol majd családunk új szövetségesével. A közeledben lesz, figyelni fogja, hogyan végzed a munkád.

– Nem kell csalódnod bennem, uram!

– Elmehetsz.

Fejet hajtott, és kilépett az ajtón. A folyosón, a saggia egyik tetovált homlokú Ranagol papja várta. A férfi szemfehérje vörös volt a felduzzadt hajszál–erektől. Telt ajkai mögül tűhegyes metszőfogak villantak elő, ahogy megszólalt.

– Gyere velem! – recsegte torokhangján.

A zegzugos kazamatákon keresztülvezető út során Terda rádöbbent, hogy bár ízig–vérig gorviki, a Hat Városban töltött napfényes évek után a hideg szaladgál a hátán a mindent betöltő halálszagtól. Ahogy némán követte a hegy belseje felé tartó papot fiatalkorának rémképei jutottak eszébe.

– Ragran ab Dagrado napról-napra vérrel él. A mi halálunkkal váltja meg örökké tartó fiatalságát. A vár kazamatáiban áldoztatja fel a legjobb embereit! Nem hiába Ranagol kegyeltjei a Dagradók. Ha egyszer te kerülsz sorra, gondolkodás nélkül tépi el életed fonalát - fröcsögte arcába a rothadó fogú Niro, amikor évekkel ezelőtt, egyszer télvíz idején az istálló szalmásszínjében melegedtek.

A carridont másnap holtan találták. Ahogy akkoriban beszélték, az egyik cselédlány végzett vele, akinek oktalan módon elcsavarta a fejét, majd faképnél hagyta, mikor a szolgáló állapotos lett. A lány állítólag mindent bevallott. A tizenéves Terda azonban már akkor sem tudta kiverni a fejéből, hogy a saggia elégelte meg hitét vesztett katonája ostoba fecsegését.

Terda különleges érzékenységét a nyelvekkel szemben hamar felismerték, és amikor érdemesnek bizonyult rá, segítségére voltak, hogy külhonban töltse idejét. Még tizenöt sem múlt, mikorra megfordult a Hat Városban, Erionban, Pyarronban és Ordanban. Azt a beszélgetést azonban sosem feledhette, és kétségei a tanulással töltött évek alatt csak tovább nőttek. A befogadási ceremónia után minden végérvényesen megváltozott...

– Terda Arovik? – érkezett a háta mögül a hitetlenkedéssel telt női hang.

– A Titkok Úrnője? – hajolt meg a belépő gyönyörű nő előtt a gorviki. A hírek nem túloztak. Ameriel teljesen megváltozott. Az egykor természetes szépségével és vadságával hódító lány mára igazi nővé érett. Öltözéke méregdrága selyem, gesztusai shadoni kifinomultságra utaltak, dús haja ápolt fonatokba csavarva. Az Úrnő maga volt a tervezett gyönyörűség. – Megtiszteltetés, hogy áldozol rám a drága idődből! – emelkedett fel.

– A régi barátok előtt mindig nyitva áll házam ajtaja! – mosolyodott el a barna hajú szépség.

Közelebb lépett Terdához, és tetőtől talpig végig, mérte. – Az idő alig hagyott nyomot rajtad, cimbora! – mondta végül.

– Ellenben, úrnőm, te sokat változtál, előnyödre. Bizton tudom, Ellana papnői elsápadnak az irigységtől, ha meglátnak – nézett Ameriel szemébe a gorviki.

– Látom, nem felejtetted el, hogyan találd meg a legjobb helyeket – nevetett fel a nő, és intett a gorvikinak, hogy foglaljon helyet. – Mit tehetek érted, barátom? Ha nem csalódom, látogatásod nem pusztán a szép napok emléknek szól – ült le Ameriel.

– Pedig ha hiszed, ha nem, okaim közt volt ez is – vigyorodott el Terda, és igyekezett a hatalmas barna szemek mögé látni. – Hány éve is már annak, hogy utoljára együtt koptattuk ezeket az utcákat? –mutatott az ablakon túli világ felé.

– Hat vagy hét, magam sem tudom már pontosan. Akkoriban még afféle tejfelesszájú siedon voltál, aki minden utcasarkon a világ tudomására akarta hozni, hogy a gorvikiak nem tűrnek semmiféle sértést – nevetett fel a nő.

– Te pedig ágról szakad leányka, egy szál karddal a kezében, aki képes volt ölni érte, ha valaki a combjához ért – bólogatott Terda. – Ha jól hallottam, azóta nem csak a lakhelyed változott – nézett körül a szobában a férfi.

– Történt egy s más, míg távol voltál – tért ki a téma elől Ameriel.

– Azt beszélik, felhajtó lettél – ütötte tovább a vasat a férfi. – Olyanoknak szerzel munkát, mint amilyenek mi magunk voltunk nem is olyan rég.

– Előfordul néhanapján – biccentett az Úrnő, és lefagyott az arcáról a mosoly, ahogy megérezte, üzlet lehet a dologból.

– Talán segítségemre lehetnél az ügyben, amiben járok – fújt bosszúsan Terda.

– Szóval, mégsem pusztán baráti látogatás?

– Gondoltam, segíthetünk egymáson – hagyta rá a másikra Terda. – Szükségem van egy csapat válogatott fegyverforgatóra. Olyanok kellenek, akik kellőképp tapasztaltak ahhoz, hogy Gorvikban is megállják a helyüket, de elég okosak hozzá, hogy tartsák a szájukat, amikor kérdezni szeretnének.

– Varázstudó?

– Nem lesz rá szükség – rázta meg a fejét a férfi.

– No és mikorra lenne elég hamar ez a nem mindennapi társaság?

– Ha meg tudunk egyezni, egy hónapod lesz rá, hogy megtaláld a megfelelő embereket.

– Ugye tudod, hogy nem olcsó mulatság az ilyesmi? – dőlt hátra a székben Ameriel. – Erionban nem találsz ütőképes fegyverforgatókat, akik bagóért teszik kockára az életüket.

– Gazdag mecénás áll a hátam mögött. A pénz nem okozhat gondot, míg ésszerű keretekről van szó – csóválta meg a fejét Terda.

– Hol lesz szükséged rájuk?

– Gorvik, Abradó. Ennél többet, ha akarnék, sem mondhatnék neked.

Az Úrnő leeresztette kezeit a trónszék karfájára, és a gondolataiba merült.

– Van egy csapat megbízható fegyveresem, akik egy hónap múlva szabadulnak fel – folytatta néhány pillanattal később. – Egy Sheralba induló kutatóútra gyűjtöttem össze őket. Ők pont jók lennének neked, ráadásul akad közöttük olyan, akinek tűrhető a helyismerete Gorvikot illetően.

– Ez jó hír.

– A részedről rendben is van, de nekem még lenne egy kérésem hozzád – hallgatott egy sort az Úrnő. – Én is elmegyek a hegyek közé. Az utóbbi időben nem szívesen mozdulok ki Erionból, de már túl régóta vagyok falak között. Idejét érzem egy kis izgalomnak, persze csak mértékkel. A társaságban ott lesz ugyan az egyik testőröm, de ahogy megláttalak, felötlött bennem a gondolat, hogy jó lenne, ha ott lennél, és észrevétlenül a hátamon tartanád a szemed.

– Csak nem a bizalmadba akarsz fogadni?

– Miért is ne? Ismerlek egy ideje. Tudom, hogy ok nélkül nem döföd hátba a barátaidat. Ráadásul megbízható, ügyes embereket keresel. Itt az alkalom, hogy ellenőrizd az alkalmasságukat – húzódott kaján mosolyra a Titkok Úrnőjének ajka.

Terda fejében őrült sebességgel kergették egymást a gondolatok. Egy hónapnyi nyugalomra számított, drága fogadók kényelmére, ágyasok simogatására az arcán, helyette a hegyormok hidegét, pokrócon alvást és egész napos lovaglást kínált a sors.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie Amerielre, hogy tudja, ezúttal sincs igazán választása.

Úton

Vinidis indulása csendesebb, bizonytalansága nagyobb volt, mint amikor négy évvel ezelőtt hasonló céllal hagyta el a Kalandozók Városát. Akkor fényes páncélú lovagok, magasba emelt zászlók és fanfarok hangjai kísérték, most csupán lova patáinak magányos koppanása. Társai a városon kívül várták. Az ésszerűség azt diktálta, ne keltsenek feltűnést.

Hajnalban egyedül lépett ki Rólak Tavernájának ajtaján, és indult az Északi Kapu felé. A dzsad illatos levele két nappal korábban érkezett Lanophoz. Az üzenet szerint a Titkok Úrnőjének zsoldosai a Havasi Gyopárhoz címzett fogadóban várnak rá. Az üzenet, a várttal ellentétben, pontosan és szűkszavúan fogalmazott volt.

„Mágia dolgában ne legyenek félelmeid. A hely különleges fekvése miatt alkalmatlan rá, hogy hétköznapi varázstudó bűbájt formáljon a sziklák hatalma ellenében!"

Vinidis az elmúlt napokban utána kérdezett a titokzatos nőnek. Egykori felhajtója, a dwoon Haonin szerint nem sokkal azelőtt tűnt fel Erion kalandozói között, hogy ők a Krad lovagok megbízásából elindultak az Északi Városállamok felé. Az Úrnő, akik korábban az Ameriel nevet viselte, szökött rabszolga volt. Az amazont Láncbarátok hurcolták el szülőföldjéről, az Anublien-tavak mellől. A toroniak Erionba hozták, ahol mindig akadt bolond, aki hajlandó volt megfizetni egy emrelin árát. A dúsgazdag ostoba ezúttal is ráfizetett kevélységére. Az emrelin átvágta a torkát, ellopta aranyait, aztán felgyújtotta a házát, és elrejtőzött Erion kalandorai között.

Az amazon azóta sokra vitte. Megérintette a Városok Városa, s idővel a férfiakkal is türelmesebb lett; a szerencsések olykor túlélték a túlságosan merész próbálkozást. Békülékenységének híre ment, és idővel mind többen keresték társaságát. Ki kardját, ki aranyait, ki értesüléseit hozta magával. Ahogy népszerűsége nőtt a kalandozók körében, úgy nőttek az ismeretei Erionról. Egy évvel később belátta, ideje leraknia a kardot, és új lehetőségeit kihasználva munkát adnia ismerőseinek. Az orgazdaság és az uzsorakölcsönök mára elsatnyult csökevények voltak az irányítása alatt álló szervezetben. Vinidist megnyugvással töltötte el, hogy társai az ő emberei közül kerültek ki.

Elhagyta a várost, átvágott a kapubástya alatt húzódó, majd mérföld hosszú alagúton, és közben nosztalgiával gondolt vissza egykori társaira. Con Datidára, aki a falaknál már nem lehetett velük. Larabie Ves Regnecorra, aki előre látta saját pusztulását. Tufirra, Thomasra és Rolakra, akiket törvényszerűen ragadott magával a kincsvadászok után gyakorta kinyúló Hideg Kéz. És Nemutra, az északi Arel papra, akit saját társuk kezétől ért utol a halál. Még mindig haraggal gondolt vissza a közéjük furakodott shuluri ikerre.

Kiléptetett a kapuboltozat alól, és a hűvös reggeli ködhöz illő, morózus hangulatban haladt tovább a hófehér kövekből kirakott úton. A Havasi Gyopár néhány földnyire volt a Városok Városától. A későn érkezők, akiket az éjszaka a falakon kívül talált, állandó bevételt biztosítottak a két emelet magas fogadónak. A karámban, a korai óra ellenére, négy felszerszámozott, durva szövettel letakart ló várakozott. A boszorkányvadász belovagolt a kapun, és kikötötte a pejt a várakozó állatok mellé. Kioldotta a nyereg mögé szíjakkal felkötött lópokrócot, és betakarta vele a hátast.

– Vinidis-Re L'Hass, örülök, hogy megérkeztél! – lépett ki a fogadó ajtaján egy középkorú, gyönyörű nő. Barna, dús haját szabadon hagyta, amitől arca és dereka még vékonyabbnak tűnt. Buggyos ujjú, királykék selyeminget viselt fekete mellénnyel, sötét byzonbőr nadrágot, térdig érő lovaglócsizmával. Nyakában fehérarany nyaklánc lógott, apró falevelet ábrázoló medállal. Jobb válla alatt a felkaron ezüst karperec fogta le ruhája ujját. Oldalán kaotikus acélindákkal átszőtt keresztvasú hosszúkard lógott, melynek markolata száguldó párducot formázott. Igéző fekete szeme Vinidisre villant, és azonmód megdobogtatta a férfi szívét.

– Titkok Úrnője, ha nem tévedek – biccentett a toroni az érkező felé, és befejezte a kantárszárral való bíbelődést.

– Neked Ameriel! Gyere, idebent meleg és forralt bor vár! – intett felé a nő, és az ajkán megjelenő mosoly olyan meghitt volt, hogy egy pillanatra ellágyult tőle Vinidis szíve.

– Emrelin. Szemrebbenés nélkül hazudik, és játszik mások érzéseivel, mint bárd a lant húrjaival – figyelmeztette magát, aztán belenézett a nő tiszta tekintetébe, és úgy döntött, pokolba az előítéletekkel.

Az ivóban hárman vártak rájuk. Két gorviki férfi és egy fiatal lány ült az Úrnő asztala körül.

– A hölgy Arossa Nebiel. Csak hónapokkal ezelőtt érkezett a Városok Városába, még híven őrzi földünk szokásait – mutatott a feltűnő szépségre Ameriel. Vinidis a nőre nézett, és érezte, hogy legszívesebben elveszne a lány pillantásában.

A lány minden ízében maga volt a feszülő életerő. Dacos ajkai, villanó szemei egyszerre vonzották, és taszították a toronit. Vastag varkocsban viselt, sötét haja csodálatos szabályossággal metszett arcéleket keretezett. Bal szeme alatt öt apró, áttetsző ékkő csillogott könnyek gyanánt. Széke mellett íj, tegez, és díszes markolatú hosszúkard támaszkodott a fogadó falának. Arossa olyannak tűnt, akár egy zsákmányát leső ragadozó. A lány fekete szemeit a harcoséba fúrta, pillantása valósággal magába szippantotta a férfit, elvarázsolta, majd eldobta magától, mint a megunt játékot.

A közjáték láttán az asztal jobb oldalán ülő, kisebb termetű, vékonyra nyesett bajuszú gorviki szélesen elmosolyodott. Vérvörös inget viselt, fekete, olajos haját mélykék kendővel fogta össze, fegyverövében díszes ramiera pihent. Fülében inga módjára meglendültek az apró smaragdfüggők, ahogy felemelkedett. Ruhája, tartása délvidéki ficsúrt, hangja, mozdulatai gorviki gyilkost sejtettek.

– Az úr, Terda Arovik – intett Ameriel a férfi felé.

– Alig egy hete érkeztem Erionba, de máris többet tudok rólad, Vinidis-Re L'Hass, mint magáról a hercegről – biccentett a siedon.

– Igyekszem kerülni a feltűnést – nyugtázta a hallottakat a toroni.

– Sacrio Warnaga – lépett tovább az Úrnő a társaság utoljára maradt tagja felé. – Az óhazában látta meg napvilágot, ám azóta ideje javát a Városok Városában töltötte.

A medvetermetű férfi sima mozdulattal emelkedett fel az asztal mellől. Szólni nem szólt, csak feltűnő alapossággal vette szemügyre a toronit. Rövid tüskehaja sűrű pofaszakállban folytatódott arca két oldalán. Széles állkapcsa korg viadorokhoz tette hasonlatossá, de még a hegyvidék kíméletlen barbárjainak sem adatott olyan véreres szempár, mint amilyen a gorviki bozontos szemöldöke alatt ült. Mélyet szippantott a levegőből, és Vinidisnek úgy tetszett, a vadállatias megjelenésű férfi valóban a szagára volt kíváncsi.

– Az Északi úton indulunk az Elátkozott Vidék felé – szólalt meg az idősebb emrelin, amikor mindenki rá figyelt. – Az utolsó kereskedelmi csomópontnál a hegyek felé fordulunk. Az egyik faluban várni fognak ránk. Ott fogadunk vezetőt, és felfrissítjük a készleteinket, mielőtt tovább indulunk az erőd felé.

A tájékoztatás láthatólag Vinidisnek szólt. A társaság többi tagja csendben itta tovább forralt borát. A toroni egy ideig szorosan markolta meleg kupáját, majd miután végzett a tartalmával, közelebb húzódott a kandallóhoz, és felmelegítette a reggeli hidegtől megdermedt tagjait.

– Ideje indulnunk! – állt fel a Titkok Úrnője amikor mindannyian végeztek a forralt borral. Az emrelin emberei azonnal mozdultak. A nagydarab gorviki átvette az útra való ellátmányt Ameriel kifizette a fogadóst, a többiek a lovakhoz mentek.

Mire a hajnali hűvösben Vinidis végzett a lópokróc feltekerésével, már nyoma sem maradt benne a forralt bor és a kandallótűz melegének. Nyeregbe szálltak, az Úrnő Arossa kíséretével az élre állt, és könnyű ügetésben vágtak neki az útnak. A toroni a két nő mögött haladva figyelte, ahogy az amazonok teste szinte egybeforr az alattuk mozduló állattal. Mellette az alacsonyabb gorviki lovagolt, a sort Sacrio Warnaga zárta.

Fertályórája sem haladhattak, amikor a hátvédben lovagló medvetermetű siedon az élre rúgatott. Az Úrnő megállította a lovát, s vele együtt a többiek is követték a példáját. Vinidis körbenézett a kihalt környéken, de néhány bokron és facsoporton kívül semmit sem látott. A patacsattogás elültével a gorviki leszállt a lováról, és némaságra intette őket. Szemeit lehunyta, lélegzete lelassult.

– Valami baj van – mondta, néhány pillanattal később, amikor felhagyott az összpontosítással.

– Érzel valamit? – kérdezte a Titkok Úrnője. Viselkedéséből egyértelműen kitűnt, hogy mindenek felett megbízik a férfi véleményében.

– Valami közeledik felénk – mondta kitágult orrlyukakkal Sacrio. – A föld dübörög. A talpamban érzem, ahogy a vágtázó lovak alatt megremegnek az út kövei.

– A ligetnél lemegyünk az útról, és elrejtőzünk fák között! – adta ki a parancsot az Úrnő, és abban a pillanatban vágtába ugratta a lovát.

Vinidis a többiek után indította a pejt. Az út élén leszállt, a lóról, és kantárszáron vezette az állatot a fák közé. Amint megállapodtak, ő is megérezte a föld gyenge remegését. A medvetermetű eorviki lesunyt fejjel kitartóan bámult az út felé.

– Reméltem, hasznosnak találod majd a társaságunkat! – lépett a boszorkányvadász mellé a Titkok Úrnője, és ahogy a férfi nyakához hajolt, hogy a fülébe súgjon, kezét finoman megpihentette a vállán. A nő forró lehelete nem maradt hatás nélkül Vinidisre. – Mióta csak ismerem, bírja ezt a különleges képességet. Míg ő átokként éli meg, én jókora hasznot húzok belőle. Nézd csak! – mutatott a távolban feltűnő lovagok felé.

A boszorkányvadász behúzódott egy fatörzs takarásába. Az emrelin ellépett mellőle, és maga is elrejtőzött. A páncélosok húszan voltak. Ezüst vértjüket fekete szegecsek díszítették. Az élen haladó, mellvértes alak lovának sörényébe sárga kendőt fontak a gondos kezek.

– A Kard Testvériség lovagjai! – súgta döbbenten Vinidis.

– Hogy a pokolba kerülnek ezek ide? – ötlött fel a toroni félvérben. Nem áltatta magát: nagyon is sejtette a választ. Négy évvel korábban, az épülő Krad templom védelménél megküzdött, és alulmaradt Hella Riquill lányával szemben. Azóta nem akadt dolga a Rettenet Asszonyának szolgálóival, de Haonin szerint azok figyelemmel kísérték a sorsát. A boszorkányvadász tudta, hogy ittlétük nem lehet véletlen.

Az előttük elsorjázó lovagok páncéljának ezüstjén megvillant a nap gyenge fénye.

– Igencsak siettek – szólalt meg elsőként Terda, amikor a nehézlovasság tovább vonult.

– Üldöztek valakit – hagyta helyben Sacrio, és a Titkok Úrnőjéhez fordult. – Remélem, nem minket akartak! – kérdezte összeszűkülő szemmel.

– Nincs okuk rá, hogy vadásszanak rám – rázta meg a fejét a nő. – Letérünk az útról. Elkerüljük a fogadókat, és amíg bírjuk, a szabadban éjszakázunk. Semmi kedvem ismételten találkozni velük! Az efféle fanatikusoknál sosem tudhatod – ült ki a leplezetlen gyűlölet az Úrnő arcára, azzal megfordította a lovát, és a puszta felé indult. A többiek szó nélkül követték.

Vinidis néhány lépéssel lemaradva követte a csoportot. Sehogy sem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy a Kardlovagok miatta indultak útnak Erionból. Épp eleget hallott a konok fajtájukról. Tudta, hogy a templom ostrománál elesett Orna da Rótta lovag haláláért többen bosszút fogadtak a rendből. Mindazok, akik még éltek az egykori védők közül, gyűlöletük célpontjai voltak.

Azaz ő és Suyenas.

A falut Imonnak hívták. Négy nappal azután érték el, hogy az Északi Kereskedelmi Központot elkerülve rátértek a Sheral felé vezető földútra. A település alig húsz házból állt. Utolsó falu volt a hegyek lábánál, ahol még találtak fogadót. Az itt lakók egyenes jellemű, nyílt emberek voltak, akik nem fizettek adót senkinek, és saját kezükkel védték meg családjukat a veszélytől. A sziklakövekből felhúzott épületek előtt lenyúzott hegyi állatok prémeit lengette a fagyos szél. A falu közös istállója teherhordó öszvérekkel volt teli.

– Vezetőt keresnek? – kérdezte a tavernának csúfolt italmérés gazdája, amikor Terda szóba elegyedett vele.

– Van már emberünk – rázta meg a fejét Ameriel. – A neve Zald. Azt üzente, ezen a helyen vár ránk.

– Akkor üljenek le nyugodtan! Ha egyszer a szavát adta, akkor biztosak lehetnek benne, hogy eljön. Ö a legjobb, és a legbecsületesebb hegyi vezető a faluban. Az este leszálltával ő is megérkezik – intett az asztalok felé a csapos.

– Nálad éjszakázunk. Készítsd elő a szállásunkat! Melegíts vizet, és ürítesd ki valamelyik dézsádat! Addig is, míg elkészülsz, hozz sültet, meleg levest, forralt bort! — utasította a férfit az Úrnő.

A kocsmáros intett a pult végén várakozó legénynek, hogy vegye át a helyét, és eltűnt a konyhában. A társaság az üresen tátongó ivó legnagyobb asztalához ült.

Vinidis régi szokása szerint, a kandallóban ropogó tűzhöz sétált. Egy rántással megszabadította incognoját a ráhullott hó maradékától, leverte csizmájáról a ráfagyott sarat, majd kezeit a lángok közelébe tartva felmelegítette elgémberedett ujjait. Mire végzett, étel került az asztalra, és fűszeres forralt bor illata töltötte be a vastag gerendákból összerótt helyiséget. A boszorkányvadász sorsával elégedetten ült a többiek közé, és belekortyolt a kupájába.

– Ránk fért már a kényeztetés! – jegyezte meg Terda elnyújtózva az asztal melletti padon.

– Úgy beszélsz, mintha nem is abradói lennél! –terítette ázott köpenyét a tűz mellé Sacrio. – Azt hittem, ti ott a hátságon jobban hozzászoktatok a megpróbáltatásokhoz!

– Az elmúlt években legfeljebb a hűvös hajnalokhoz szokhattam volna hozzá, a Hat Város napos tengerpartján – nevette a kisebbik gorviki.

Vinidis elgondolkodva hallgatta a két férfi szavait. A szabadban töltött hét megviselte minden porcikáját. Hiába állították maguk köré a lovakat, és feküdtek a tűz mellé, a hegyek közeledtével az éjszakák mind elviselhetetlenebbé váltak. Hosszantartó pihenésről szó sem lehetett. Az este még az úton érte, a hajnal pedig már a lovak hátán köszöntötte őket. Így ma, napszálltakor, mind elégedetten vették tudomásul, hogy korábban térhetnek nyugovóra.

– A hegyek itt egészen mások – magyarázta Terda Sacriónak. – A csontjaimban érzem, ahogy a hideg lefelé csúszik az ormok felől.

– Beszélik ugyan, hogy vannak olyan csúcsok, amik egészen az istenek lábáig érnek, de én még sosem találkoztam velük – lépett hozzájuk, egy gyapjúbőr bekecset, és zsíros bőrnadrágot viselő, őszbehajló bajszú férfi.

– Zald? – szólalt meg az Úrnő.

– Ameriel asszony! – biccentett a hegyi ember. A negyvenes éveinek vége felé járó alak ráncos szemei sokat látott éveket, a derekát körbefogó övre erősített, karcos fejű fejsze mozgalmas hétköznapokat sejtetett.

– Örülök, hogy megjöttél! – mutatott a padok egyikén lévő szabad hely felé az amazon.

Zald némiképp feszélyezetten ült le a társaság tagjai közé. Néhány mozdulattal megoldotta ruháján a szíjakat, a fejszét az asztal lába mellé támasztotta, hogy nyele a jobb keze irányába essék. Vinidis első látásra megkedvelte a nyugodt mozgású férfit.

– Most már megtudhatom, hová tartanak? –kérdezte a hegyi ember, miután elhelyezkedett.

– A dwoonok lakta kyr határerődbe megyünk. Azt mondták, vagy képes elvezetni oda. Az intézőm szerint, vagy a legmegbízhatóbb vezető a faluban –felelte az Úrnő.

– Hát ezért várt egy egész napot a házam előtt a síkföldi! – mosolyodott el fanyarul Zald, mint aki legrosszabb elképzeléseit látja megvalósulni. – Melyik úton akarnak menni?

– Sietős a dolgunk, három héten belül Erionban kell lennünk.

– A rövidebb úton nem számít, milyen vezetővel mennek – legyintett fásultan a férfi. – Ha szerencsénk van, túléljük, ha nincs, mindnyájunkat elbűvöli a sárkány éneke, ami a falak közt visszhangzik.

– Azt beszélik, hogy tucatszor megjártad már azt az utat, és nem vesztettél el egyetlen karavánt sem.

– Szerencsém volt. Eddig.

– Nos?

– Felviszlek titeket. De háromszoros pénzt kérek, és minden egyes elhullott állatom után még egy–egy aranyat.

– Megegyeztünk! – kapott az ajánlaton az Úrnő.

– Gondoltam, hogy az ilyesmi nem tart vissza –állt fel Zald a padról. – Holnap, napfelkelte után két órával itt vagyok. Mindőtöknek hozok öszvért. Ha rám hallgattok, a lovakat itt hagyjátok, odafönt úgysem vennék hasznukat. A fogadós, jó pénzért, gondjukat viseli – vette magához a fejszéjét a hegyi ember. Terda csak akkor szólalt meg, amikor becsukódott mögötte az ajtó.

– A sárkány éneke? – nézett kérdőn a Titkok Úrnőjére.

– Valami helyi mendemonda! – vonta fel a vállát Ameriel, mint akit a legkevésbé sem érdekel a dolog. – Ezek itt babonás népek így magyarázzák, ha tízből egyszer tévednek a hegyi vezetők. Könnyebb az ismeretlenre fogni, mint beismerni, hogy hibáztak.

– Mi ez a legenda? – szólt közbe Vinidis.

– Van egy barlang, nem is olyan messze a falutól — fújt bosszúsan az amazon. – A fala kékes fényt áraszt magából, az oldalát simára csiszolta valami rég kiapadt patak vize. Tökéletes hely, hogy a hegy mélye felé tartó karavánok lerövidítsék az útjukat. De az egyszerű emberek nem szeretik a bűbájos dolgokat. Költöttek hát hozzá egy legendát – fejezte be az Úrnő, és láthatólag le akarta zárni a témát.

– Na és, mi az? – kérdezte Terda, miután az amazon elhallgatott.

– Nem tudtam, hogy ennyire érdekelnek az ostoba babonák! – kezdte elveszteni a türelmét Ameriel.

– Én is szívesen meghallgatom – kelt a gorviki segítségére Vinidis.

Az Úrnő a toronira kapta a tekintetét, harag villant a szemeiben, aztán ugyan olyan gyorsan el is ült.

A nő szándékolt lassúsággal belekortyolt az előtte lévő kupába, mielőtt belefogott volna a történetbe.

– A hiedelem szerint évezredekkel ezelőtt valami sárkány született a hegy gyomrában. Korszakokon keresztül csak a mélyben lüktető mágikus energiákkal táplálkozott, és a hangokat hallgatta, melyek népének regéit dalolták. Az ősi szerzet idővel megnőtt, majd amikor a szellemek már nem meséltek tovább, kiénekelte magát a hegy gyomrából, hogy új történetmondót találjon. A legenda szerint dél felé repült, a havas hómezőkre, ahol sokan élnek a társai közül. Azóta persze a hírét sem hallották errefelé – tárta szét a kezeit Ameriel. – Az alagutat sokan használják. Persze időnként előfordul egy–egy baleset, de hát mégiscsak a Sheralban vagyunk. A hegyek veszélyesek, de a karavánok nem azért tűnnek el, mert egy sosemvolt sárkány éneke visszhangzik még mindig a falak között. Remélem, elég szívszorongató a történet, hogy ne higgyetek benne!

– Minek mennek karavánok a hegyek alatt a Sheral mélyébe? – gondolkodott hangosan Terda.

– Kéthavonta rendszeresen élelmet szállítanak ez egykori kyr határerődbe. Máskülönben bolondok mindig akadnak. Ki a szerencséje, ki a végzete miatt akar a csúcsok közé jutni – nevette az Úrnő.

– Mit tudsz a dwoonokról? – kérdezett közbe Vinidis.

– Furcsa, hallgatag népség, akik nem keresik a barátságot senkivel, de minden portékáért tisztes árat fizetnek. így aztán, ha egy-egy vakmerő kalmárt el is nyel a hegy gyomra, gyorsan akad más, aki felvállalja a kockázatot.

– Szóval akkor mégis elnyeli őket a hegy? – kapott a szón Terda. Az amazon mereven viszonozta a pillantását.

– Senki sem tudja, hogy mi történik velük. Egyszerűen eltűnnek. Az utánuk érkezők nyomukat sem látják.

– És a felszerelés?

– Minden eltűnik. Soha senki nem talált semmit. Se halottak, se csontok, de még egy vércsepp sem! –rázta a fejét az Úrnő.

– Egyre kacifántosabb! – jegyezte meg Sacrio.

– Az – hagyta annyiban Ameriel.

– És a másik út? – ostromolta tovább a nőt Terda.

– Megkerüli az ormokat, és a szirtek között kacskaringózva ugyanoda jut. Jéghideg szél, meredek szakadékok, éjszakázás a hóban. Köszönöm, én nem kérek belőle!

– Mekkora kerülő?

– Épp elég nagy, hogy eszembe se jusson arra menni, ha még egy egyszerű kereskedő is vállalja a kockázatot! – csattant fel a Titkok Úrnője.

– Hát éppen ez az – nézett az amazonra Sacrio. — A magunkfajta vonzza a bajt.

– Csak nem akartok kerülőt tenni egy ostoba falusi legenda miatt? — nevetett fel gúnyosan Ameriel.

– Természetesen nem! – jelentette ki határozottan Terda. – Holnap reggel a rövidebb úton indulunk.

Prev Next

Eric Crowe Gorviki Pokol

Sien-orta

A Titkok Úrnője

Úton

Gorviki pokol

Eric Crowe
Gorviki Pokol