A Sheral

A barlang bejáratán első pillantásra látszott, hogy nem természetes képződmény. Ahogy a havas meredélyen felkaptatva hirtelen meglátták, egyikük sem tudta kivonni magát a megkapó látvány hatása alól. A hat ember magas, kékes színben lüktető nyílás leginkább egy óriás féreg nyomára emlékeztette Vinidist.

 

– Odabent vigyázzatok jól! Ne maradjatok le, mert nem megyek senki után – közölte Zald, ahogy felértek a barlang előtti természetes teraszra.

– Mi van odabent? – fújta ki magát Terda a kapaszkodó után. A szőrmékbe, és vastag ruhákba burkolózott társaság száron vezette fel a gyakran makacskodó öszvéreket.

 

– Semmi. Ugyan olyan belül, mint kívül — mutatott a sima felületű köre a hegyi vezető, és befelé indult a lába alatt ropogó friss hóban.

– Látod? – kérdezte Terda Vinidistől, és fejük fölé mutatott.

 

– Igen. Lehet, hogy mégiscsak kijött innen az a sárkány – biccentett a toroni, a kihajló peremet figyelve. A kékes, világító anyag cseppet sem hasonlított a hegy szikláira.

– Biztató kilátások! – mondta a gorviki, és a szőrmecsuklyát az arcába húzva tovább indult.

A barlang meglepően tiszta volt belülről. A varázslatos fényben derengő kövek természetellenes élességgel tükrözték vissza a belépők kontúrjait. A lábukon behozott hó és sárhordalék latyakos nyomot hagyott a henger alakú, beláthatatlan hosszúságú folyosó alján.

– Mintha nem is szikla lenne! – érintette meg kesztyűjét levéve a gigászi barlang oldalát Sacrio. –Vizes! – közölte döbbenten, miután ujjai hegyét a sziklához érintette.

– De hiszen farkasordító hideg van! – állt meg Terda.

– Pedig ez víz! – csóválta meg a fejét nevetve a nagydarab gorviki, aztán megnyalta az ujján lévő cseppet. – Teljesen tiszta.

– Ha az tetszik, akkor ezt mindenképp meg kell néznetek! – mondta incselkedve Arossa a bejárat felé mutatva.

– Mi az? – kapta fel a fejét Sacrio, és az amazon felé indult.

Az emrelin nevetve mutatott a magukkal behozott latyakra. A hó és sárnyomok körvonalai megtörtek a köréjük gyűlő vízben, és darabokra szakadva, lassan megindultak a barlang szája felé.

– A barlang megtisztítja magát! Polgárfeleségek álma ez a hely!

– Lehet, hogy egy apró ér folyik el felettünk, és annak a vize szüremlik át a repedéseken – találgatott Terda.

– A barlang az ellenkező irányba lejt, és ha egy egyszerű érrel van dolgunk, miért nem fagy meg a víz? – csóválta meg a fejét Vinidis, és a kijárat felé mutatott, amerre szemmel is jól kivehetően emelkedett a folyosó.

– Olyan érzésem van, mintha az alagút kilökné magából mindazt, amit nem érez idevalónak – nézett körbe Sacrio.

 

Vinidisnek felállt a hátán a szőr, ahogy a nagydarab, pofaszakállas férfire nézett. A gorviki orrlyukai ki voltak tágulva, szeme vadállat módjára járt körbe, fülkagylója megrándult minden halk hangra. A boszorkányvadász eddig még csak orkok közelében érzett ilyesmit.

– Ideje indulnunk! — szólalt meg a hátuk mögül Zald. – Ha lehet, minél rövidebb ideig maradnék idebent.

 

– Igazad van, ne vesztegessük az időnket! – intett a Titkok Úrnője a járat mélye felől.

A gorvikiak azonnal felhagytak a nézelődéssel, és a vezető után indultak. A toroni egy pillanatra egyedül maradt Arossával. A lány feléje fordult, elindult az irányába, és anélkül, hogy a szemébe nézett volna, elment mellette. Az illata, és ujjainak finom érintése a combján még órákkal később is kísértette a férfit.

 

A vájat nyugodt volt. Odabent nem fujt a szél, és a vizes felület ellenére a talaj jól tapadt. Az idő múlásával melegebb lett, és társaság tagjai, Zald példáját követve, meglazították magukon a vastag prémeket. Mindössze a követhetetlenül múló távolság és percek zavarták Vinidist. Az alagút falát mindenütt ugyanaz a kékesen világító kőkemény anyag alkotta, érintése hideg volt és nedves. A toroni idővel egy hatalmas féreg gyomrában érezte magát. Az idegen környezet mindegyiküket zavarta, de szemmel láthatólag a medvetermetű gorviki volt közülük a legfeszültebb.

– Akárha kövezett úton haladnánk. Mégis olyan bizonytalan vagyok – jegyezte meg hosszú órákkal később Sacrio.

 

– Csak nyugalom! – intette a férfit a Titkok Úrnője. – Amíg nem történt semmi, felesleges előre aggódnunk!

– Akkor itt az ideje, hogy hozzá kezdjünk! – állt meg dermedten Zald.

 

– Mi a baj? – kérdezte Ameriel, mint akit kígyó mart.

– Látod a fényt? – mutatott egyenesen tovább a hegyi vezető. – Szemlátomást véget ér az alagút.

 

– No és?

– Még legalább félnapnyi út az üregrendszer vége – vett mély levegőt Zald.

 

– Nem lehet, hogy tévedsz? – reménykedett a hozzájuk csapódó Terda.

– Tucatszor jártam már végig az utat – rázta a fejét a hegyi ember. – Egész karavánokat vezettem keresztül oda és vissza. Még a távolság felét sem értük el.

 

– Visszafordulunk? – fordult az Úrnő felé a gorviki.

– Ugyan már, hiszen még azt sem tudjuk, mi van ott!

 

– Megegyeztünk! Nem sodorhatsz veszélybe mindenkit! – nézett az amazon szemébe Terda.

– Nyugalom! Senki sem akar, meghalni! Csak nézzük meg, hogy mi van ott elől. Ha úgy találjuk, hogy túl veszélyes, azonnal elmegyünk innen – váltott hangnemet Ameriel.

 

– Zald szerint az egész hegy megváltozott, nekem ez épp elég veszélyesnek tűnik! – sziszegte a gorviki, de nem tett több megjegyzést.

Az emrelin intett a többieknek, aztán az öszvéreket hátrahagyva elindult a természetes fény felé.

 

– Hol ér véget a járat? – kérdezte néhány lépéssel később Sacrio a vezetőt.

– Fenn a jeges bércek közt. Onnan még egy napos út az erőd – felelte Zald suttogva.

 

– Akkor gondban vagyunk – fújt dühösen a gorviki.

– Miért mit látsz? – kérdezte Arossa, és nekilátott, hogy felajzza az íját.

 

– Látni semmit – rázta meg a fejét Sacrio –, de a szél egy tavaszi erdő szagát hozza felénk.

– Tudtam, hogy nem szabadott volna hinnem annak a vén banyának! – köpött a barlang kövére Zald.

 

– Mit jósolt? – tapintott a lényegre Vinidis.

– Azt, hogy Kyel áldása van rajtam, és nem érhet baj a hegyek között! Ha még egyszer összefutok vele, nem szalasztóm el kitekerni a nyakát!

 

– Pedig, ha netán lesz alkalmad megszorongatni a torkát, mégiscsak igaza volt a boszorkának! –mosolyodott el gúnyosan Arossa, és megfeszítette az üres íjat, hogy ellenőrizze munkája eredményét.

Az Úrnő intett Sacriónak, mire a férfi előre indult. Néhány lépésnyire lemaradva tőle a fiatal amazon haladt. Ezúttal vesszőt is helyezett az idegre.

 

– Akár egy vadmacska! – jegyezte meg csendesen a többiektől lemaradt Terda Vinidisre kacsintva.

– Állandó izgalom lehet egy ilyen nővel élni! –biccentett egyetértően a toroni, és élvezettel figyelte, ahogy Arossa a gorviki után lopakodik.

 

– Elvégre emrelin. Az Úrnő, a régi szép időkben, gondolkodás nélkül átvágta bárki férfiember torkát, ha sértve érezte magát. Jónéhány magabiztos fickót láttam vérben fagyva feküdni, aki félreértette Ameriel szándékát – vonta fel a szemöldökét a gorviki.

– Jól ismered? – nézett a távolodók után a boszorkányvadász.

 

– Elég jól, hogy tudjam, egy pillanatig sem szabad megbíznunk benne! Úgy játszik a körülötte élőkkel, mintha nem is lenne lelke.

– Akkor hát mit keresel itt?

 

– Elintézni való ügyem akadt a Városok Városában, és ő kedvező ajánlatott tett – vont vállat a férfi. – Jobbnak láttam rajta tartani a szemem.

– Indulhatunk! – fordult feléjük Ameriel, és a kijáratnál álló Sacrio felé mutatott.

 

Havas szirtek, égbe nyúló ormok és jégperemekkel csipkézett gleccserszakadékok helyett fákkal és bokrokkal borított lankás domboldal tárult a szemük elé, amikor kiléptek a barlangból. Alattuk sűrű erdővel borított völgy húzódott, ameddig a szem ellátott. Mire a két férfi kiért, Sacrio és Arossa már nekilátott a vetkőzésnek. Vinidis és Terda nem sokkal később követte a példájukat.

– Kyel szent nevére, még életemben nem jártam ezen a helyen! – dühöngött Zald, amikor a többiek után ő is felért a peremre.

 

– Pedig valóságosnak tűnik – mondta Sacrio, miközben egy marék frissen tépett füvet szaglászott.

– Még a Sheralban vagyunk? – nézett körül Ameriel, akit szemmel láthatólag kevéssé ráztak meg a történtek.

 

Zald bizonytalanul próbált tájékozódási pontokat keresni a völgyet határoló ormok között.

– Ha igen, akkor az északi peremvidéken járunk a hegység lábánál. Ott vannak olyan féloldalt elhajló hegykúpok – mondta egy percnyi vizsgálódást követően.

 

– Ha barlangot kellene keresned, merre tennéd? – nézett körbe a kiterjedt völgykatlanon a nő.

– Azt hiszed, van valahol egy másik bejárat?

 

– Legalábbis remélem. Ha ez egy térkapu, akkor lennie kell visszaútnak is.

– Miért nem fordulunk vissza? – kérdezte Terda.

 

– Mert ha ilyen egyszerű lenne a megoldás, akkor a kereskedők is visszajutottak volna.

– Megkeresem a másik barlangot, ha ugyan létezik – vágott közbe Zald, és faképnél hagyta a vitatkozókat. Néhány szívdobbanással később Terda utána indult.

 

– Miből gondolod, hogy van másik bejárat? –lépett közelebb Vinidis az Úrnőhöz.

– Fogalmam sincs róla, de inkább adok célt az egyetlen embernek, aki megmenthet minket, mint hagyom, magába roskadni – vonta meg a vállát hanyagul az amazon.

 

– Ennél több van a tarsolyodban, Ameriel. Túlságosan magabiztos voltál egész úton, és túl sokat tudtál a hegyi legendáról – mosolyodott el gúnyosan Vinidis.

– Ha mindent elmondtam volna, amit tudok, sosem lehettem volna azzá, akivé kinőttem magam – mosolyodott el ravaszul a Titkok Úrnője. – Nos, nem igaz, hogy soha senki sem tért vissza. Két emberöltővel ezelőtt, egy Trobal nevezetű hergoli fejvadásznak sikerült a csoda. Amikor a barlang véget ért előttük, a hegyek déli oldalára jutottak. Amundok és dzsennek vívták előttük véres csatáikat.

 

– Már megbocsáss, de ennél nagyobb hazugságot életemben nem hallottam – kockáztatta meg Vinidis. – Az amund-dzsenn háborúk korszakokkal korábban lezárultak: még mértéktartó krónikások szerint is legalább hétezer éve, vagy ilyesmi.

– Hagyod, hogy befejezzem? – csattant fel az emrelin élesen. Vinidis bólintott.

 

– Képzelheted. A karaván tagjai is kis híján megbolondultak a látványtól. Valami időalagút vagy mi lehet itt, én nem értek az ilyesmihez. Doranban az ősi Cranta építőinek tulajdonítják ezeket a csúf meglepetéseket. Ami az idekeveredő fejvadászt illeti, társai sorra elhullottak, de a hergolit túlélésre nevelték, és a képes volt a lehetetlenre. Evekig tartó bujkálás után szerencséje egy másik bejárat közelébe sodorta. Állítólag valahol a völgy túloldalán. Belépett a sziklaüregbe, és miután végigjárta, a Sheral közepén találta magát, néhány napi járóföldre a vár romjaitól.

– Hogyan szereztél tudomást minderről? A hergoliak nem épp a szószátyárságukról híresültek el. Egy efféle hihetetlen történettel pedig végképp nem dicsekszik senki, aki nem akarja nevetségessé tenni magát.

 

– Nem rád tartozik, honnan tudom. A lényeg, hogy nincs más dolgunk, mint megkeresni a másik bejáratot – szögezte le az Úrnő. – Semmi kedvem éveket tölteni ezen a helyen, vagy ebben az időben. – zárta le a beszélgetést.

– A gyorsabb megoldásról nem is beszélve –biccentett Vinidis, és kisétált a sziklaperemre.

 

Vinidis még mindig hazugságnak gondolta a hergoli történetét a dzsennekről és amundokról, de óvakodott véleményének hangot adni. Forrón remélte, hogy a kék falú barlang nem valami átkozott alagút az időbe, az viszont tagadhatatlan, hogy az új kijárat nem oda vezetett, ahova kellett volna. Az istenekre, hiszen tavasz volt ideát, akárhol legyen is ez a hely!

Odakint Zald már elmélyülten magyarázott a többieknek.

 

– Ha létezik valahol az a bejárat, annak a völgyet körülvevő hegyek oldalában kell lennie. Azok a megsüllyedt, csupasz sziklaoldalak ott alkalmas helynek látszanak – mutatott a több mérföldnyi távolságban lévő, széles repedések mentén meghasadt földcsuszamlások felé.

– Mihamarabb induljunk el! Nem akarom, hogy az este itt érjen minket – jelentette ki az Úrnő.

 

A feleslegessé vált ruhákat az öszvérekre rakták, fegyvert kötöttek az oldalukra, és Arossa után az Úrnő is felajzotta az íját. Amikor kész voltak, Zald elkezdte a leereszkedést a hegyoldalon.

A kezdetben lankás talaj később meredekebbé változott. Mind nehezebben boldogultak az öszvérekkel, és néhány óra múltán kénytelenek voltak könnyíteni az állatok málháin, nehogy azok a lábukat törjék. Az út során Sacrio kéretlen tanácsokkal látta el Zaldot, és a hegyi vezető legnagyobb döbbenetére jóslatai rendre beigazolódtak. így amikor egy patakon áthaladva a gorviki veszélyt jelzett a csapatnak, az idős férfi volt az első, aki elrejtőzött az erdőben.

 

Sacrio mozdulatlanul hallgatózott a vízben állva. Idővel magához intette a hegyi embert, csendesen magyarázott neki, aztán átlábalt a csermelyen, és eltűnt a túloldali sűrűben. Zald visszahúzódott az erdőbe. Vinidis mellé lopózott.

– Hová lett?

 

– Látott valamit lefelé, ahol azt az erős hullámot veti a víz – intett folyásirányba a férfi.

– Mit mondott?

 

– Idegen szagot érzett – csóválta meg a fejét hitetlenkedve Zald. – Még életemben nem láttam ilyen embert! Jobban kiismeri magát a hegyek között, mint én! Pedig a nyakamat rá, hogy még mindig a Sheralban vagyunk.

– Fura alak, nem vitás – értett egyet a toroni.

 

– Akárcsak a cimborái, a többi garabonciás – legyintett féloldalas mosoly kíséretében a hegyi ember. – Hogy a világ kifordul a sarkából, és ti férfiemberek mit sem törődtök vele, még csak elfogadom. De hogy a két fehérnép miért nem ejt egyetlen könnyet sem, azt már nehéz megértenem! Csak egyetlen dologra tudok gondolni. Ti kalandozók valóban az istenek legkülönösebb teremtményei vagytok!

– Megnézem, mi folyik elől – mondta csendesen a boszorkány vadász, és magára hagyta Zaldot.

 

Alig tehetett néhány lépést, amikor Sacrio tűnt elő a fák takarásából.

– Egy csapat nehézvértes fegyveres állt meg inni a zubogóknál fertályórával ezelőtt. Lehettek vagynegyvenen, és a hozzájuk tartozó kíséret – mutatott a háta mögé a gorviki.

 

– Kardlovagok? – kérdezte Vinidis.

– Aligha – rázta a fejét a gorviki. – Nyomát sem láttam lovaknak, és a katonák félvértet viseltek. Jól összeszokott csapatként mozogtak. Őröket állítottak, amíg a többiek megtöltötték a kulacsokat. A nyomokból jól látszik, hogy volt velük néhány testőrökkel kísért mágiahasználó is.

 

– Vagyis kis híján belefutottunk egy vajákosokkal megtámogatott páncélos csoportba a Sheral szélén? – kerekedtek el a toroni szemei.

– Nem egyszerű reguláris katonák, az biztos. Kitűnő stratégiai érzékkel foglalták el a legjobb megfigyelő helyeket.

 

– Kik lehettek ezek? – lépett elő a fák közül Ameriel, háta mögött a többiekkel.

– Az erioni herceg különleges csapata? – találgatott Terda. – Az ő pálcája alatt több veterán katona és mágiahasználó dolgozik.

 

– Abasziszi falanxharcosok, néhány boszorkánymesterrel megerősítve – kacsintott Arossa a toronira.

– Akár tűzvarázslókat kísérő ordani főnixek is lehetnek – legyintett Sacrio. – A felszerelésük kiváló volt. Egyikük leült a laza földre. A páncélját finom kidolgozású vésetek borítják.

 

– Mindegy, kik voltak. Ami fontos, hogy a környéken vannak, és mi mindent megteszünk, hogy ne találkozzunk velük! – szólt közbe az Úrnő.

– Nem lesz könnyű, ők is a hegyoldal felé tartanak! – nézett félre Sacrio.

 

Ameriel bosszúsan a fújt egyet.

– Nézzük meg még egyszer a nyomokat, hátha találunk még valamit! – mondta végül, és a zubogó felé indult. A szeme villámokat szórt, ahogy elvonult Vinidis mellett.

 

A nyomok Sacriót igazolták. Vinidis hiába keresett újabb jeleket, idővel be kellett látnia, hogy a gorviki ebben is felülmúlja. A medvetermetű férfi végigvezette a boszorkányvadászt az őrhelyeken, és a toroni a shuluri ezredek felderítő különítményeinek módszereire ismert az elhelyezkedésükben.

– Mintha a boszorkányurak egyik csapata járt volna erre! – öntötte szavakba a megérzéseit.

 

– Ilyen távol a Quiron-tengertől? – nézett rá Arossa.

– Magam sem értem – csóválta meg a fejét Vinidis, és a Titkok Úrnőjét figyelte. Az emrelin látványosan elgondolkodva vizsgálta az egyik vasalt csizma nyomát a földön.

 

Csatakiáltás harsant a hegyoldalban. A kalandorok egy emberként rántottak fegyvert. Madarak rebbentek a fák között, megriadt vadak törtek utat az aljnövényzetben. Az első üvöltést újabb követte, és a völgy falai megsokszorozva verték vissza az egyre erősödő rikoltásokat. Egy pillanatra robbanás döreje nyomott el minden más hangot, majd fegyvercsattogás és emberi fájdalomkiáltások zaja kelt életre a távolban.

– Mi a ménkő?! – kapta fel a fejét a hegyi ember, és megkésve a fejszéje után nyúlt. A többiek ez idő tájt engedték le fegyvereiket.

 

– Úgy egy mérfölddel előttünk vannak – mutatott a völgy lentebb fekvő részei felé Sacrio. – A vértesek megtalálták, amit kerestek. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy nem mi voltunk azok. – Kezd egyre kacifántosabb lenni ez az egész! –fintorodott el Ameriel.

– Most kell megtalálnunk a barlangnyílást, amíg el vannak foglalva! – szólalt meg Terda.

 

Arossa és Sacrio egyöntetűen az Úrnőre néznek.

– Elboldogulsz az öszvérekkel? – szegezte a kérdést az idősebb amazon a hegyi embernek.

 

– Lassabb leszek nálatok, de menni fog – bólintott Zald.

– Maradj a hegyoldalban, amilyen magasan csak tudsz, és mindenképp kerüld el a völgyet! A sziklarepedésnél találkozunk – fejezte be az emrelin, és a zsoldosok felé fordult. – Legyetek óvatosak! Nem akarom, hogy észrevegyenek minket, de mindenképp meg kell nézzük, mi folyik odalent! –mondta, és Terda döbbent tekintetétől követve elindult a hangok irányába.

 

– Mindenképpen, persze – gondolta Vinidis –amikor azt sem tudjuk, hol vagyunk. Női logika.

Külön ösvényeket használtak, hogy ne akadályozzák egymást. A csatárlánc közepét Sacrio adta, mellette az Úrnő és Arossa haladt, a szélekre Terda és Vinidis húzódott. Az előttük járó csapat nyomát követték. Ahogy a csata hangjai mind közelebbről érkeztek, a toroni egyre vadabb vágyat érzett, hogy előre siessen. Átvágott egy vízmosáson, térdig süllyedt a kicsiny patak jéghideg vizébe, majd felkapaszkodott a túloldal szikláin. Leereszkedett az azt követő lankán, és a többiek elé került. Az összecsapás alig százlépésnyire lehetett tőle. Tisztás akadt az útjába. Szíve szerint, tovább rohant volna, de a gyermekkora óta belénevelt óvatosság megállásra kényszerítette. A bokrok között meglapulva várta a többieket.

 

A fakó, sárga köpenyt a levelek hálójában fedezte fel az irtás túlsó oldalán. A széles vállvasakat viselő harcos háttal állt a toroninak. Úgy tűnt, beszél valakihez. A boszorkányvadász megfordult, és jelzett a sziklaormot kerülő többieknek, hogy álljanak meg. Miután mindenki lekushadt, Sacrio elindult Vinidis felé. A boszorkány vadász az erdő szélén álló, nem mindennapi harcos felé bökött az ujjával.

A katona időközben felhagyott korábbi elfoglaltságával, a tisztás felé fordult. A vértes közel két méter magas volt. Fejét sisak takarta, színezüst, vékony fonatokba rendezett haja utat talált a tarkójáig leérő fémlemezek alatt. Termete leginkább Sacrióéhoz volt hasonlatos, ám vállvasai még inkább kiemelték csontozatának robosztusságát. A férfi az emberi nem díszpéldánya volt. Arca szoborszerű szépséget sugárzott. Szabályos vonásai kreol aranybarnák voltak, szemei fakókékek.

 

– Ez nem lehet ember! – érezte fejében az Úrnő gondolatait Vinidis.

A boszorkányvadász végignézett a katona vékony varkocsain, egyenes tartásán, fejformáján, nemesen metszett arcélén. Manapság csak Shulur társadalmi elitjében lehetett találni ilyen pompás tulajdonságokkal megáldott férfiakat.

 

– Sárga köpeny, nehéz vértezet, toroni módszerek, mágiahasználókkal megtámogatott acél! – citálta szellemnyelven a boszorkány vadász. – Mintha valaki életre keltette volna a kyr légiók egyik szakaszát!

– A barlang! Mégiscsak visszarángatott minket valamely idő előtti korba, hogy pusztulást hozzon ránk!

 

– Igazad lehet. Az ott egy igazi kyr harcos! Efféle másolatot csak Daumyr urai alkothatnának! De ha ez a Boszorkányerőd egyik küldöttének kísérete lenne, már régen belefutottunk volna a fejvadászok hálójába.

– A nyomok alapján inkább tűntek katonáknak, mint testőri kíséretnek.

 

– Miért döntöttél úgy, hogy nézzük meg őket! Egyszerűbb lett volna odébb állni.

– Magam sem értem. Olyan érzésem támadt, hogy ide kell jönnünk! – érződött ki a zavarodottság a nő gondolataiból.

 

– Talán a barlang befolyásolt, így akart megszabadulni tőlünk. Egész úton, erős késztetést éreztem, hogy belevessem magam a küzdelembe.

– Annyira a sajátomnak tűnt az érzés! – döbbent meg Ameriel.

 

– Bárhogy is legyen, ideje tovább állnunk!

Az Úrnő némán bólintott, és intett a többieknek, hogy húzódjanak vissza.

 

– Kínosan ügyelnek az óvatosságra, hogy még a csata hevében is állítanak hátvédeket! – súgta Sacrio a toroninak.

A boszorkány vadász visszafordult a tisztás felé. Már három, sárgaköpenyes katona jelent meg a rét szélén. Mellettük, jobbról és balról, egymástól jól elkülönülten, egy-egy incognót viselő alak várakozott.

 

– Három, egy és egy. Összesen öt. Jó számok. Legalábbis a toroni számmisztika szerint – villant Vinidis fejében a gondolat.

Az egyik fegyvertelen alak a vértesek taréj sisakos vezetőjével beszélt, és feléjük mutatott.

 

– Észrevették minket! Húzódjunk vissza a vízmosás védelmébe! – szólalt meg mellette Sacrio.

Vinidis nemet intett a fejével.

 

– A fegyverforgatókkal szemben talán kitarthatnánk, de ha azok ketten tényleg az ősi kyrek varázshatalmának birtokosai, egy pillanat alatt lángoló katlanná változtatják a sziklák védelmét. Még nem biztosak a dolgukban. Csak akkor van esélyünk, ha kihasználjuk a tétovaságukat.

– Mi történik ott elöl.⁷ – érkezett Ameriel üzenete a boszorkányvadászhoz.

 

– A varázstudók megérezték a jelenlétünket. Most küldik a nyakunkra a hátvédet!

– Hogyan vehettek észre!

 

– Talán maga a barlang árulta el nekik, hogy itt vagyunk.

– Nem hagyhatjuk, hogy megszorítsanak bennünket! Mindenáron el kell jutnunk az alagút folytatásához!

 

– Készítsétek az íjatokat! A csuhások nem érhetnek a közelünkbe! - fordult vissza Vinidis.

– Ilho-mantari legyen kegyes hozzánk! – húzta elő a boszorkányvadász az alkarvédőjébe rejtett dobótőreit.

 

– Mi van, ha nem akarnak nekünk ártani? –fogta meg a vállát Sacrio, ahogy a toroni kivonta a fegyvereit.

– Gondolod? Úgy néznek ki? – intett fejével az ék alakzatban, karddal a kezükben közelgő légiósok felé Vinidis. A mögöttük álló incognós alakok egyikének kézfején kékes energia kisülések villóztak.

 

A kvrek a tisztás feléig jutottak, amikor két fekete tollú nyílvessző vágódott ki a bokrok közül. Az egyik a jobboldali csuklyás torkába csapódott, a másik a baloldali hasába fúródott. Vinidis kirontott az irtásra, és tőrét a haldokló kámzsás felé hajította. Az egyik harcos kivált az alakzatból, és félreütötte a pengét. A dobás jó húsz méterről érkezett, Vinidist mégis meglepte a mozduló vértes könnyedsége. Terda, Sacrio és Arossa kirontottak sűrűből, és megrohanták a páncélosokat.

Újabb vessző süvített el a boszorkányvadász füle mellett, és véget vetett az életben maradt csuhás szenvedéseinek. A dobófegyvert félreütő vértes talán elé állhatott volna a lövedéknek, de amikor látta, hogy a másik kámzsás lehanyatlik, sorsára hagyta a vergődő alakot. Talán a számok törvénye kívánta így, hiszen a négy rossz szám. A három kyrnek, a haldokló nélkül, több esélye volt a győzelemre.

 

Terda a mellette törtető Sacrioval ekkor érte el a vértesek vonalát. Vinidis látta, ahogy a hajszálnyit késő Arossával együtt miként csapnak össze a légiósokkal. A három páncélos begyakorolt precizitással széthúzódott, hogy kihasználhassák nagyobb fegyvereikből adódó előnyüket. Az első összecsapásban a gorvikiak ramierái, és az emrelin hosszúkardja ártalmatlanul vásott el a kyrek vértezeten.

A boszorkányvadász útjára küldte második dobótőrét, majd kardot vont, miután az acél lepattant a baloldali légiós vállvasáról. Ameriel harmadik nyílvesszője is elzúgott már a füle mellett, mire Terda oldalán csatlakozott a küzdelemhez.

 

A kyr oldalt fordult, helyzetet váltott úgy, hogy egyik támadója se tudja oldalba támadni. A gorviki kihasználta az ütemtörést, és pengéjével apró sebet ejtett a vértes alkarján. Vinidis a pillanat töredéke alatt rácsodálkozott a harcos gyönyörű, tiszta szemére, aztán a rúnapengével a páncél hasi rácsozata felé döfött. A lagosst a légiós fém alkarvédője akasztotta meg a keskeny keresztvas alatt, míg az alattomban lesújtó pugosst az egy kézzel forgatott súlyos kard söpörte félre. Terda azonnal észrevette a toroni támadása után maradt rést, előrelendült... és egy szívdobbanással később vérző vállal hanyatlott a földre. A mellettük harcoló kyr készült a gorviki mozdulatára, és csontig hasította a férfi húsát. A baloldali vértes előre lépett, hogy végezzen a füvön fekvővel. Vinidis vágás-döfés kombinációval állta útját, és hátrébb szorította.

A légiós nem hagyta veszni a lehetőséget, és dacára ingatag egyensúlyának, a boszorkányvadász felé vágott. A toroni kettős keresztblokkba fogta a csípőmagasságban érkező nehéz pengéjét, és a föld felé kényszeríttette. A páncélos karja megfeszült, ahogy ellenállt az erőnek, mire Vinidis engedett, belépett a felfelé emelkedő kardok alatt, és bal oldalról teljes erejéből megrúgta a kyr térdét. A csont-reccsenést fájdalmas ordítás követte, de a vértezet és az inak kitartottak. A boszorkányvadász kiengedte szorításából a másfélkezes kardot. A rövidebb fegyverrel a vértes nyaka felé vágott, a hosszabbal ugyanoda szúrt. A légiós fémmel védett alkarját tette a pugoss útjába, a lagosst kardjával tolta félre, és ép lábán megtámaszkodva nekirontott kisebb testű toroninak.

 

Vinidis vadul hátrált, majd a kipördült jobbra, az egyetlen lehetséges irányba. A légiósok remekül tették a dolgukat. Háta mögött máris felszisszent az Arossával küzdő kyr fegyvere. Oldalt vetette magát, hogy kikerülje a támadást, majd mielőtt még a két páncélos közé szorult amazont lemészárolták volna a kyrek, rövidebb fegyverét eredeti ellenfele combja felé hajította. A harcos lelassult, hogy félreüsse a pugosst, elegendő időt hagyva az emrelinek, hogy ellépjen az útjából. A sebesült kyr a térdeplő toroni után lépett, felé vágott, ám sérült lába miatt a mozdulat rövid volt. Vinidis félregördült, és talpra állt.

Tharr szemfogára, talán saját őseim egyike küld mindjárt pokolra!

 

Elhajolt a mesteri íven felé közelítő kard útjából, majd a rúnafegyverrel félrecsúsztatta a következő csapást. A másfélkezes penge szikrázva változtatott irányt. A boszorkányvadász felnyögött a karjára nehezedő nyomás alatt. Mielőtt a nehéz fegyver ismét útjára indulhatott volna, kardjával a vértes sérült lába felé vágott. A légiós hátralépett, a lagoss elcsúszott a páncéllemezeken. A kyr meglendítette a fegyverét, tovább lökte a toroni pengéjét, és közelebb lépett ellenfeléhez. A boszorkányvadász későn érezte meg, hogy már nem lesz ideje visszahúzni a kardot. Öklével az utolsó pillanatban még arcon sújtotta a páncélos alakot, de az baljával torkon ragadta, és ellenállhatatlan erővel emelte felfelé.

Vinidis teste megfeszült, megpróbált gáncsot vetni a kyr bajnoknak, de markolatgomb csattant a halántékán és a világ szürkébe mosódott körülötte. Vakon előrekaszált a lagossal, de a vágás megpattant a széles vállvason. Ujabb ütés érte a fején, a keresztvas ezúttal az arccsontján találta. Elöntötte a vér a száját. Felrántotta a lábait, és mindkét talpát nekifeszítette a páncélos mellkasának. A torkát szorító marok engedett. A hátára zuhant. Félregördült, de a kard a bal karjába mart. Kirúgott a légiós irányába, és örömmel nyugtázta a felharsanó fájdalomüvöltést. Hátragurult, felállt, és mielőtt felnézett volna, csípőmagasságban maga elé vágott.

 

A csapás ártalmatlanul szelte a levegőt. A vértes háromlépésnyire imbolygott tőle. Összeszorított fogakkal fogta két keze közé kifordult térdét. A boszorkányvadász tőrt vetett felé. A penge lepattant a kyr alkarvédőjéről, ám ugyan abban a pillanatban nyílvessző szisszent, és állapodott meg a légiós torkában.

Épp ideje volt, Ameriel!

 

A légiós ráfogott a nyakából kiálló szárra. A toroni nem várta meg, hogy mihez kezd vele. Közelebb lépett a haldoklóhoz, és lesújtott. A rúnapenge nyomán szilánkokká hasadt mogyorófadarabok csapódtak Vinidis vértjének.

Felpillantott. Győzelme ellenére rosszul álltak. Kezdeti túlerejük mostanára semmivé lett. Noha a kyrek csak ketten maradtak, Terda vállsebe lehetetlenné tette a további harcot, és Arossa arca vérben úszott. Vinidisnek úgy tűnt, az amazon már csak megérzéseit követve hátrál a csapások elől. Sacrio mellén hosszában széthasadt az ing, alatta sodronying szemei csillantak fel. A vért a gorviki életét mentette meg, de a vágás így is elérte a combját, és könnyebb sebet ejtett.

 

A boszorkányvadász Arossa helyzetét ítélte veszélyesebbnek. Felkapta a földre hullott pugosst, és az amazon segítségére sietett. A lány mind nehezebben állta a sarat. Végérvényesen védekezésbe szorult, és látszattámadásai mindössze arra voltak hivatva, hogy a légiós ne sodorhassa el testi erejével.

Vinidis elnyújtott ívű, kettős szélmalomvágással rontott a kyrre. A múlt bajnoka elhátrált előle, és ezzel időt nyert az emrelinnek. Arossa összeszedte magát, kitörölte a vért a szeméből, és ismételten támadásba lendült. Nyílvessző csattant a légiós mellvértjén, Vinidis félrekapta fejét az irányt változtatott lövedék elől, és mindkét kardjával a katona gyomra felé szúrt. A vértes kifordult a toroni pengék elől, ám az amazon fegyvere végigvágott a nyakán. A sérülés nem volt mély. A gyorsan ocsúdó kyr Arossa felé sújtott. Az amazon hátravetette magát, esetlenül maga elé kapta kardját, de a hosszú penge félresöpörte a vékonyabb acélt, és elérte a mellkasát. A vágás keresztirányban felhasította a nő testét. A vékony, izmos lány rongybabaként zuhant a földre.

 

Vinidis ismét előre szúrt a rúnakarddal, és a fémhegy végre utat talált a rákozott vértezet rései között. Elengedte a pugosst, és a lagosst két kézre fogva, gyomortájon bepréselte a vasat a kyr testébe. A légiós megremegett, de még maradt benne elég erő, hogy eltaszítsa magától a toronit. A vértes elszánt viccsorral az arcán, ráfogott a hasából kiálló fegyver markolatára, aztán összerázkódott, és a földre zuhant.

A boszorkányvadász kirántotta kardját a halottból. Sarkon fordult, hogy Sacrio segítségére kelljen. Igyekezete feleslegesnek bizonyult. A nagydarab

gorviki ellenfele mellkasán térdelt, és puszta kézzel csépelte a sisaknélküli fejet. A kyr torka feltépve tátongott, a siedon kezei és szája vöröslöttek a friss vértől.

– Vége van! – lépett közelebb az őrjöngő gorvikihoz Vinidis, de ügyelt rá, hogy kardtávolságba maradjon.

 

Sacrio tovább tépte, szaggatta a halottat.

– Warna! – csattant fel az erdő felől az Úrnő hangja. A gorviki összerezzent, mintha korbácsütés érte volna.

 

– Megvágott! – kiáltott fel panaszosan Sacrio. Szemében egy megvert kutya sértődöttsége ült.

Amikor felállt a felismerhetetlenségig összeroncsolt fejű légiós testéről, a szájából még mindig csöpögött a vér.

 

– Induljunk, amíg tehetjük! – sürgette őket Ameriel.

– Velük mi lesz? – sandított vérszomjasán a földön fekvő társaik felé a gorviki.

 

Az Úrnő a mozdulatlan testőrnőre, és a vállsebét szorongató Terdára nézett. Vinidis ujjai megfeszültek a lagoss markolatán.

– Feltesszük őket az öszvérekre! – nézett a háta mögé az amazon, amerre az állatokkal bajlódó Zaldot sejtette.

 

– Semmi kétség, ezek itt kyr légiósok! – mutatott a lába elé Vinidis. – Nincs ember Yneven, aki képes lenne ilyen hűséggel utánozni őket. Vagy egy illúzióba vagyunk bezárva, vagy átléptünk egy időkapun, és az Ötödkorban jöttünk ki belőle.

– Mit gondolsz, mit kellene tennünk? – nyúlt meg az emrelin arca.

 

– Még egy összecsapást nem élünk túl – szorította össze a bal karján lévő vágást a toroni. – Az egyetlen esélyünk, ha időben megtaláljuk az ebben a valóságban formát öltött bejáratot.

– Vegyétek fel őket! Minél hamarabb utol kell érnünk Zaldot – indult el Ameriel az erdő széle felé.

 

Sacrio Terdát, Vinidis Arossát vette a vállára. A toroni alig titkolt boldogsággal vette észre, hogy a lány, a súlyos seb ellenére, még életben van. A fákon túli harci zaj egyre távolodott tőlük. Erejüket megfeszítve haladtak felfelé a fák között. Biztonságukra most a Titkok Úrnője ügyelt. Fertályóra múltán feltűnt előttük a hegyi ember alakja. Az eszméletlen Arossát felkötözték az egyik öszvér hátára, Terda képes volt megtartani magát a nyeregben.

– Vegyétek magatokhoz a legfontosabb holmikat az állatokról! Ha rajtunk ütnek, nem akarok mindent elveszíteni – mondta Ameriel, aztán Sacriohoz fordult. – Azt akarom, hogy találd meg azt az átkos bejáratot!

 

A gorviki szótlanul bólintott, és az erdő felé fordult. Eszelős tekintete lassan kezdte visszanyerni korábbi kinézetét.

– A leszakadt meredély oldalában keressük! Ott, ahol a szikla belseje megtört – mutatott Zald az előttük húzódó hegyoldalra.

 

A gorviki biccentett és elindult a kevésbé omladékos ösvények egyikén. Idővel egy vonalba kerültek az alattuk zajló összecsapás hangjaival, s olykor csak a köztük lévő fák koronái miatt nem láttak rá a küzdő felekre. Hallani azonban így is kiválóan hallották a fejhangú halálsikolyokat, és az elfúló ordításokat.

A mágiahasználók ajkain életre kelő varázslatok olajos kipárolgásokkal töltötték meg a levegőt.

 

Minden átmenet nélkül hatalmas dörrenés rázta meg a hegyoldalt. A sziklák megremegtek a lábuk alatt, lentről újabb fájdalomüvöltések harsantak, és a ledőlő fák közeléből szürke füst tört utat az ég felé.

– Igyekezzünk! – nógatta a döbbent Sacriót Ameriel. – Ha a kyrek ilyen erős mágiát használnak, a küzdelem nem tarthat soká. És nem fogadnék rá, hogy mi győzünk.

 

A gorviki nekilendült, és csak két perccel később állt meg, a leszakadt sziklák pereménél. Röviden körbeszaglászott, majd megdicsőült arccal fordult a többiek felé.

– Érzem a víz szagát!

 

– Miféle víznek? – kérdezte Zald.

– Ami barlang falát borítja! Olyan az illata, mint a mohás köveken lezúdulú vízeséseké.

 

– Gyerünk! – csillant remény az emrelin szemében is.

A bejáratot néhány perc alatt elérték. Oldala ugyanolyan kékes derengéssel világított, mint a másiké, amit a völgy túloldalán hagytak maguk mögött. Feltuszkolták a megpakolt öszvéreket barlang előtti keskeny peremre, aztán ki–ki hálát adott a maga istenének, amiért eljutottak idáig.

 

Terda vállsebe ekkorra átvérezte a hevenyészett kötést, és a férfi arcszíne mindinkább emlékeztetett egy kétnapos halottéra.

– Ha nem kerítünk neki felcsert, hamarosan vége van! – vélekedett Zald a meggyötört gorvikit látva.

 

– A lány is él még, kár lenne veszni hagyni! –jegyezte meg Vinidis.

– Had nézzem! Talán tehetek értük valamit — fujt bosszúsan a Titkok Úrnője, és a málhák közé túrt.

 

A boszorkányvadász a perem széléhez ment, és őrt állt a meredély szélén, amíg az amazon a sebesültek körül sürgölődött. Zajokat hallott lentről. A hegyoldalban két menekülő támogatta felfelé harmadik társát. A közeledők nem voltak kyrek. Sötét hajuk, kerek vonásaik, sokkal inkább a Quiron-tenger déli városállamaiban élő lupárokhoz tette őket hasonlatossá. A boszorkányvadász crantaiakat sejtett bennük. Azokban az időkben legalábbis ők voltak a kyrek ellenfelei errefelé. A fegyvertelen sebesült születése óta sánta lehetett, oldalában tollas szárú nyílvessző állt.

A másik kettő harcos volt, egyikük arcát friss sebhely torzította. Háromszáz lépésnyire a barlangtól megálltak, és a földre fektették a nyomorékot. Fejüket idegesen kapkodva figyeltek a völgy felől érkező hangokra. Egyikük feltépte a vergődő sánta mellényét, bőrtekercset húzott elő a ruhák közül, majd némi kutakodás után egy nagyobb erszényt.

 

Hullarablók?

Amint megszerezte, amit akart, a két fickó elinalt a hegygerinc irányába, messze elkerülve a barlang bejáratát. Néhány pillanattal később fehérhajú harcos tűnt fel a haldokló sánta mellett. A légiós közelebb lépett a nyomorékhoz, és lándzsáját a crantai vonású férfi mellkasába döfte. A kyrt újabbak követték, majd nemsokára megjelent közöttük egy tiszt. Az elsőként érkezett a hegyoldalon felfelé vezető nyomokra mutatott. A taréjsisakos légiós rézlapocskát vett elő, és hosszan figyelte.

Fürkész! Vinidis együttérzéssel gondolt a menekülőkre. Akit efféle készséggel követnek, annak esélye sincs a menekülésre. A tiszt azonban, ahelyett hogy a crantaiak után indult volna, intett az embereinek hogy ereszkedjenek le az emelkedőn. Néhány pillanat múlva a légiósok vezetője egyedül maradt a halottal.

Megvető pillantással végigmérte a nyomorékot, majd a hulla fölé hajolt. Tüzetesen átvizsgálta a mellkason szétszaggatott köpenyt és az alatta viselt inget. Amikor végzett, elégedett arccal állt fel a holttest mellől. Szeme körül megsűrűsödtek a ráncok az összpontosítástól.

 

– Igyekeznünk kell! A csata véget ért, a győztesek most rendezik a soraikat. Hamarosan feltűnik nekik, hogy hiányzik az utóvéd – fordult a többiek felé Vinidis.

– Készen vagyok. Óvatosan tegyétek fel őket az öszvérekre! – emelkedett fel az Úrnő a sebesültek mellől.

 

A két eszméletlen testet villámgyorsan felpakolták a málhás állatokra. Indulásuk után a boszorkányvadász az utóvéd szerepét vállalta magára. Bement a barlangba, tett néhány lépést odabent, aztán megállt, és visszanézett.

A fák lombkoronái egy ütemre mozdultak a tavaszi szellőben. A csatazaj elültével a környék madarai rákezdtek megszokott énekükre. Minden annyira szívfájdítóan idilli volt, hogy a toroni azonnal megérezte, mennyire nem valóságos. Vinidis még mindig hallani vélte a halottak kiáltásait, bőrén ott érezte a kiontott vér melegét. Az elszálló lelkek sikolyai a fülében csengtek.

 

Sárkány éneke. Ennyit a falusi legendákról.

Erőt vett magán, tovább indult, de nem tudott szabadulni á gondolattól, hogy a crantaiak halálának köze van ahhoz, hogy ők a Sheralba jöttek.

 

Csak reménykedett, hogy ezúttal a megfelelő helyen és időben bukkannak ki a kék falú járatból.

A vár megrendíthetetlen hegyoromként tornyosult föléjük. Monumentális falai, robosztus, erőt sugárzó bástyái akkor is megtörték volna az ostromló seregek elszántságát, ha értő kezek nem a Sheral belsejének egyik legmagasabb ormára építik. Az erőd elérhetetlen magasból nézett le az érkezők kis csoportjára. A megmászhatatlan sziklák oldalára szélfútta hó tapadt. A felújítást végző dwoon mesteremberek keze nyoma jól felismerhető volt a falakon. Út nem vezetett az erősségbe, ellenben hatalmas állvány lógott a szédítő mélység fölé. A szerkezeten átfutó kötél végén kosarat himbált a fagyos szél.

 

– Nincs sereg, amely bevehetne ezt az erődöt! –állt meg Terda, két lépés között a derékig érő hóban. – Katapult képtelen eljutni idáig, létra félútig sem ér fel. Ostrommérnök itt nem képes győzelemre segíteni vezére seregét.

– Azt sem értem, minek építettek ide erődöt a kyrek! – állt meg a Titkok Úrnője is. Hatalmas bundájában, az arcát védő szőrmével, kisebb termetű medvére hasonlított. – Nincs itt semmi, amit meg lehetne védeni. A kőszörnyeteg építései és fenntartási költségeiről nem is beszélve.

 

– Ennek ellenére nem egyszer cserélt gazdát az elmúlt évezredek alatt – pihent meg az élen haladó Zald. A hó törésébe belefáradt hegyivezető intett az Arossa öszvérét vezető Sacriónak, hogy vegye át a helyét.

– Volt sereg, ami megostromolta ezt a várat? –kérdezte hitetlenkedve Vinidis, szőrmecsuklyája védelmében.

 

– A legendák szerint a védők többször önként elhagyták – rázta meg a fejét a hegyi ember.

– Nem csodálom. A remek kilátás ellenére, nem szívesen töltenem itt a telet tüzelő nélkül – nézett fel a magasba a toroni.

 

– Elsőként akkor hagyták magára, amikor a Rettenet Asszonya földre szállt Yneven. Az akkori várkapitány hosszú elszigeteltség után felhagyott a vár védelmével, és teljes háza népével visszatért a hithű tartományokba. Míg őrizte az erősséget, senki sem fogott az ostromba, noha a várnagy rendszeresen zaklatta hegyek lábainál lévő orkokat. A szörnyetegek idővel elvágták tőle az utánpótlást, és kiéheztették őket.

– Megtalálták az erőd gyenge pontját – vont vállat Sacrio, és törni kezdte a havat a többiek előtt.

 

– A dwoonok mikor jöttek ide? – kérdezte Vinidis, amikor a vezető mellé ért.

– Kölyök voltam még, amikor elkezdték újjáépíteni a falakat, és legalább húsz éve már, hogy a lovagok a családjukkal együtt beköltöztek.

 

– Rettentő munka lehetett újból felhúzni azokat a falakat! – csóválta a fejét a boszorkányvadász.

– Abban az időben minden ember itt dolgozott a faluból – bólogatott Zald. – Az apám karavánokat vezetett ide, én akkoriban kezdtem el járni a hegyeket. Rengeteg idegen volt itt – mutatott körbe a férfi az orom lábánál fekvő fennsíkon. – A varázstudók megolvasztották a havat a környéken. Egy egész falut építettek annak a tengernyi munkásnak. Emelők helyett mágia emelte a csúcsig a gerendákat, és volt itt egy vörös átjáró, aminek a másik fele a vár közepébe nyílt.

 

– Nem is tudtam, hogy a dwoonok jeleskednek a térmágiában – szólt közbe a Titkok Úrnője.

– Az ő szakrális varázslataikra egyáltalán nem jellemző a profán alkalmazás. Inkább hiszem, hogy erioni, vagy még inkább dorani bérmágusok keze lehetett a dologban – értett egyet Vinidis.

 

– Vajon mi végre volt ez az iszonyatos pazarlás?

– Azt hittem, tájékozottabb vagy nálam.

 

– Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom. A Titkok állítólagos Úrnőjeként magam is inkább leltem volna örömöm abban, ha tudom a választ – felelt gunyorosan Ameriel.

Fertályóra hótaposás után elérték a szikla oldalát.

 

– Ha be akarnak engedni minket, nemsokára megérkezik a kosár. Ha nem, dél körül visszafordulunk Imonba, és estére elérjük a tegnapi szálláshelyet – topogta le maga körül a havat Zald.

Vinidisben felhorgadt az ellenérzés a hegyi ember szavait hallva, aztán felnézett a majdhogynem függőleges sziklákra, és belátta, hogy igaza van.

 

– Remélem, nem tagadják meg tőlünk a tüzük melegét! – mondta, és a hegyi ember példáját követve letaposta maga körül a havat.

– Szóval szerinted nem lehetne feljutni? – kérdezte Sacrio a fal felé intve.

 

– Az első harminc láb után annyira elgémberednének az ujjaim, hogy már azt sem érezném, ha levágnák őket – rázta meg a fejét a toroni.

– Ha te nem is, én lehet, hogy nekivágok! – nevetett fel kihívóan a gorviki.

 

Éles nyikkanás hallatszott fentről. Fejük felett megjelent az állvány vége, a kilendülő kosárral együtt.

– Nem lesz elég mindnyájunknak – jegyezte meg aggodalmasan az Úrnő.

 

– Az öszvérekkel együtt semmiképp sem férünk el benne. Valakinek itt kell maradnia vigyázni az állatokra! – értett egyet Zald.

– A sebesültek maradnak, amúgy is csak akadályoznának minket – döntött Ameriel egy pillanat leforgása alatt. – Téged ismernek odafent, szükségünk lehet rád, hogy elnyerjük a bizalmukat. Ti pedig készüljetek! Azért, mert odafönt hideg van, még lehet, hogy forró fogadtatásban részesítenek bennünket.

 

Sacrio Vinidisre nézett, aztán hozzálátott, hogy kihámozza magát a bundák mélyéről. A toroni egy ideig hideglelősen figyelte a másikat, aztán ő is nekifogott a vetkőzésnek.

– Ha délutánig nem jelzek, hogy jöhettek, fogjátok az állatokat, és menjetek vissza Erionba! –utasította a sápadt Arossát az Úrnő. – Mond meg Medosnak, hogy meghaltam, és mindent tegyen a megbeszéltek szerint!

 

– Igen asszonyom! – súgta az amazon. Ameriel elégedetten bólintott, és hozzákezdett, hogy meg bontsa magán a ruházatát.

Az érkező kosarat a szél két-három alkalommal is hangosan nekilökte a meredek sziklafalnak. Minden ütközés után hó szakadt le a meredélyről, és hullott a lent várakozók nyakába. A társaság morgolódva húzta össze magát, és ahogy a készség megérkezett, a négy épkézláb kalandor azonnal beszállt. Zald jelzett a fentieknek, mire az alkar vastagságú kötelek megfeszültek.

 

– Örülök, hogy mégsem kellett másznom! – jegyezte meg Sacrio, egy perccel később, miután a kosár nekicsapódott a sziklafalnak, és a bent lévők alig tudtak talpon maradni.

Vinidis szóra sem méltatta a meghunyászkodott gorvikit. A bádogkészség pereme felett a közeli hegyek hóval borított ormain kalandozott a tekintete. Három nappal korábban érték el a kékesen derengő barlang végét. Még élesen emlékezett a pillanatra, amikor a kijáratban állva feszülten fürkészték Zald arcát. Szerencsére a hegy nem állította újabb próba elé őket, és a vezető ellágyuló vonásait látva, bennük is feloldódott a gyomrukat markoló görcs.

 

A szűz porhóban való egész napos gázolás, és a dermesztően hideg éjszakák ellenére az öszvéreken fekvő sebesültek állapota, ha lassan is, de javult. Az estéket felhalmozott hófalaktól védve, szőrmékbe és pokrócokba csavarva töltötték. Az állatokat a fekvőhelyük köré állították, a készletek között magukkal hozott fából aprócska tüzet raktak. Arossa tegnap este nyitotta ki először a szemét, és Vinidisnek nagyot dobbant a szíve, amikor végre a fáradtan mosolygó, sötét szempárba nézhetett.

– Nem éppen Erigow belső városa – törte meg a csendet Ameriel, a lassan velük egy szintbe érő erődöt figyelve.

 

– Ahogy elnézem, az újjáépítés a dwoon eszmerendszert követte – biccentett Vinidis. – Több bástyát is lényegesen átalakítottak. Azok a tornyok ott – mutatott az emelőállványt közrefogó két tömzsi építményre. – valaha magasabbak voltak, és kevésbé szélesek. A kyrek sosem alkalmaztak volna ilyen otromba védműveket. A Dwyll Unióban bőven volt rá időm, hogy megismerjem a dwoonok céltudatossággal párosuló konokságát. A szépséget könnyű szívvel rendelik alá a hasznosságnak.

– A lovagok vezetője, da Nerda lovag veszedelmes, makacs férfiú. Nem sajnálta sem a költségeket, sem a fáradtságot, amikor erősséget emelt! –értett egyet Zald.

 

– Eljött az idő, hogy a szemébe nézzünk ennek a veszedelmes embernek! – mosolyodott el az Úrnő, amikor elérték a fal magasságát.

A köteleknél serénykedő szolgák rögzítették a kosarat, és a vár belseje felé húzták az emelőt. A védmű felett átlibbenve Vinidis megfigyelte a tíz láb magas, hat láb széles falon posztoló, prémes köpenybe öltözött vérteseket. A jégvilág közepén idegenül hatott a katonák átalvetőjén díszelgő napisten-szimbólum.

 

A kosár a központi udvar oldalában, az öregtorony mellett ereszkedett le a földre. A váron belül nyomát sem látták az erődöt kívülről borító hónak. Az épületek, a lépcsők tisztán ragyogtak, a télire felhalmozott tüzelő rendezett halomban állt az istállótól nem messze.

Az érkezésükre küldött fogadóbizottság tizenkét emberből állt. Vinidis ízlésének túl sok volt benne a nehézvértes, kétkezes kardokkal felszerelt fegyveres.

 

– Da Nerda lovag már vár benneteket! Parancsára elé kell, hogy kísérjelek! – hajtotta meg előttük a fejét a csatlósok vezetője.

– Két sebesült társunk és a málhás állataink odalent várnak bennünket. Hálásak lennénk, ha ők is mihamarabb urad vendégszeretetét élvezhetnék! – próbált lassítani az iramon az Úrnő.

 

– Nem várhatunk! – zárkózott el szilárdan a katona. – A parancsom egyértelmű. Ha köztetek van a káosz bajnoka, késlekedés nélkül uram elé kell vinnem titeket. Jobb szeretném, ha szépszerével követnétek, de ha másként nem történhet, megvan hozzá az erőm, hogy kényszerítselek – mutatott a falon és az öregtorony lőréseiben álló számszeríjászok felé.

– Nem hagysz más választást – nyugodott bele az elkerülhetetlenbe az amazon.

 

– Kövessetek! – fordított hátat a parancsnok. A katonák körbevették őket.

– Már húsz éve kísérek karavánokat a várba, de még soha sem láttam a lovagot! – mormolta fogai között a hegyi ember. – Azt beszélik, nem mozdul ki az öregtoronyból, és hite szerint még mindig a Dwyll Unióban él.

 

– Vajon melyikünk lehet a káosz bajnoka? –fordult hátra Sacrio az őrség gyűrűjében.

– Ennyi vértestől körülvéve remélem, hogy te!

 

– vonta fel a szemöldökét a Titkok Úrnője.

A páncélosok felvezették őket az öregtorony második szintjére vezető falépcsőn. A parancsnok megállt a másfél ember magas, acéllal megerősített kapu előtt, és a kalandorok felé fordult.

 

– Da Nerda lovag parancsára innen egyedül kísérlek tovább titeket – mondta, mielőtt belépett az ajtón.

A bejárat mögött nyolc lépés hosszú, keskeny folyosó várt rájuk, amely egy hatalmas lovagterembe nyílt. A simára csiszolt kövekkel kirakott padlón hosszú faasztalok álltak, mellettük masszív padok, amelyeken akár ötven ember is elfért volna egyszerre. A falakat páncélok, lovagrendek címeres pajzsai és a napisten lángsugaras jelképei díszítették. A terem végében Ranil áldozóoltára állt, előtte a helyiséget uraló, padlattal megemelt főasztal. Mögötte három félig felpáncélozott alak ült egy-egy trónszékben. A nemesek körül csatlósok sürgölődtek, mialatt a lovagok sötét színű bort kortyoltak kupáikból. A szolgák gyakorlott mozdulatokkal csatolták fel uraik vértjének hiányzó darabjait.

 

A szoborszerű vonásokkal megáldott három alak ügyet sem vetett a belépőkre. A fogadásukra kiküldött katonák parancsnoka megállt a folyosó végén, és várakozásra intette a kalandorokat.

– Furcsa – jegyezte meg Vinidis a mellette álló Úrnőnek. – Az Unióban sehol sem láttam olyan lovagtermet, ahol a falakat különböző hitközösségek címerei díszítették. A vallási csoportok folyamatos harcban állnak egymással. A fegyveres összetűzés ugyan nem gyakori, de a hatalmi villongások mindennaposak.

 

– No és? – értetlenkedett az emrelin.

– Az ott – mutatott Vinidis a terem főhelyén függő mentazöld zászlón fénylő karddal a karmai között szárnyaló ragadozó madárra. – a Sasok lovagjainak címere, míg a mellette lévő – mozdította kissé balra az ujját, egy napkorongot és ezüstsárkányt mintázó címerpajzs felé. – a Szent Tűz rendé. A harmadikat pontosan nem ismerem – bökött a kettős napot szimbolizáló jel irányába –, de amikor pavalonban láttam egyet, senki sem akarta elmondani, kihez tartozik. Gondolom, valami megvetett hitközösség jelképe.

 

– Miért fontos ez? – fordult a toroni felé Ameriel.

– Bárkik is legyenek ezek a lovagok, félretették az ősi viszályt, amikor eljöttek erre az istenektől elhagyatott vidékre. A váron belül mégis minden feltétlen hagyománytiszteletet tükröz. Nyakam rá, hogy az asztalon álló kupákban davaloni fekete bor van. Kérlelhetetlen fanatizmus kell hozzá, hogy húszévnyi bezártság után a három főrend hazai italt kortyolgathasson reggelente, egy fél világnyira a szülőhazától – magyarázta Vinidis. – A dwoonok rendkívül makacs népség. Ezek hárman mégis félretették a szüleiktől örökölt viszályt, és összefogtak egy eszelős áldozatot követelő cél érdekében. Ilyet csak abban az esetben tesznek a napimádók, ha külső ellenséggel találják szembe magukat.

 

– Külső ellenség? A Sheralban, mindentől elzárva? – fintorgott Ameriel.

Vinidisnek az időalagútban tapasztaltak után megvolt a véleménye az elzártságról, de óvakodott ennek hangot adni.

 

Az asztal főhelyén ülő lovag, ezt a pillanatot választotta, hogy intsen a szakaszparancsnoknak. A tiszt megindult a terem vége felé, a zsoldosok szó nélkül követték. Átvágtak az asztalok között, és néhány lépésnyire az iszogató uraktól megálltak.

– Megjöttél hát! – emelte feléjük kupáját a főhelyen ülő, negyvenes évei derekán járó, egykoron mézhajú, mostanára lassan őszülő lovag. Tekintete eltéveszthetetlenül Vinidis szemét kereste. – Sereg nélkül érkeztél, ez józan belátásra vall. Örülök, hogy így döntöttél, és szemtől szembe vállalod a harcot! Voltak köztünk olyanok, akik nem reménykedtek az egyenességedben – húzódott elégedett mosolyra a szikár arc, ahogy a balján ülő lovagra nézett.

 

– Nem értelek, lovag – nézet a várúrra a boszorkányvadász.

A vállas dwoon csodálkozva figyelte a vele szemben álló, hófehér hajú harcost. Ahogy előre dőlt, szőke, tömött bajszáról borcseppek hullottak az asztal lapjára.

 

– Azt hittem, az érmékért jöttél – vonta fel a szemöldökét.

– Igen, azokért – bólintott rá Vinidis.

 

– Remélem, nem gondoltad, hogy küzdelem nélkül átadom őket! – intette arrébb csatlósait a lovag.

– Bíztam benne, hogy megalkudhatunk az árukra.

 

– Az ár vérben mérendő – nyugodott meg a várúr, és intett a szolgáknak, hogy folytassák a munkát. – Az Északi Szövetség kérésére minket, hármunkat ért a megtiszteltetés, hogy házunk másodszülöttjeiként őrizzük az örökfémet. A becsület nem engedi, hogy ennél kevesebbel beérjük.

– Senkinek sem kell meghalnia, nagyúr! Alázattal kérlek, fogadd el könyörgésünket, és engedd, hogy aranyban váltsuk meg az érméket! – szólt közbe Ameriel.

 

– Egy elzártságban leélt élet árát akarod pénzzel megfizetni, senkiházi asszony? – csattant fel da Nerda. – Húsz éve nem hagytam el a vár környékét. Vártam a hóhajú férfit, aki a jóslat szerint eljön, hogy összemérje velem a kardját. Egyedül Ranil lehet a megmondhatója, hogy mióta epekedtem ezért a pillanatért! Ma így vagy úgy, de véget ér a fogság!

– nézett a boszorkányvadász szemébe a dwoon.

 

– Nem azért jöttem, hogy erővel vegyem el, ami a tiéd! Pénzért cserébe kérem az érméket, nem kívánom a halálodat! – rázta a fejét Vinidis.

– Amikor ma reggel jelentették, hogy alig néhány társad kíséretében a kapuban állsz, már sejtettem, hogy keveset tudsz róla, miért vagy itt – higgadt le a lovag. – A várból élve csak az érmékkel együtt távozhatsz. Ha nem állsz ki velem, nemtelen halálban lesz részed, s azoknak is, akik veled tartottak. Hóhér kezére adlak mindannyiótokat.

 

A boszorkányvadász tanácsot várva nézett a mellette állókra.

– Kapja meg a leckét a dwoon, ha annyira akarja! – mondta flegmán a Titkok Úrnője.

 

– Annál biztosan jobb megoldás, minthogy önként hajtjuk fejünket a bakó bárdja alá – adta a toroni alá a lovat Sacrio. – Harc nélkül úgysem adom meg magamat, és néhányat biztosan magammal viszek a katonák közül. Akkor már százszor inkább az haljon meg, akinek kedve van hozzá!

– Ha mindenáron ragaszkodsz a küzdelemhez, én készen állok – dobta köpenyét az egyik padra Vinidis, miközben da Nerda felé fordult.

 

– Örülök, hogy így döntöttél! Nem szívesen engedtelek volna oda Driegde kutyáinak! – állt fel trónusáról a lovag. – A nevem Sakrak da Nerda! Társaim a száműzetésben, Nordien Vagrass és Luppoen Dall – hajtottak sorban fejet az emelvényen lévők.

– Vinidis-Re L'Hass – biccentett a boszorkányvadász.

 

– Előbb én küzdök meg veled. Ha elbukom, sorban utánam a társaim. Egy-egy érmét bíztak mindegyikünkre, de csak együtt válunk meg tőlük. Nem utasíthatod el egyikünk kihívását sem. Rajtad áll, hogy mennyit pihensz a küzdelmek között. Minden párbaj dwoon szabályok szerint zajlik és életre-halálra szól. Egyikünk sem ad kegyelmet, és elvárjuk, hogy te se hagyd szégyenben a legyőzöttet! Kivételt csak Dall lovag képez, akinek nem kedvezett a sorshúzás. Ő utoljára küzd meg veled. Ha alulmarad, átadja neked az örökfémet. Persze reményeink szerint erre sosem kerül sor! – vigyorodott el szélesen a lovag, és intett a csatlósoknak, hogy tisztítsák meg a terem közepét.

– Három páncélos lovag egymás után – Toppantotta meg a nyakát Vinidis. – Hadd kapják meg a leckét, amit akarnak! – utánozta az amazon flegma szavait az Úrnőre nézve. – Szívesen átengedem a megtiszteltetést!

 

– Téged akarnak, meg aztán a rúnakarddal együtt több esélyed van ellenük – mosolyodott el kajánul az emrelin, és félreállt az asztalokat cipelő szolgák útjából.

Rúnázott fegyverrel párbajozni valóban nem kifejezetten becsületes és kiegyenlítettnek sem mondanám így a küzdelmet, de három ilyen fanatikus ellen ennyi mégiscsak jár nekem – gondolta Vinidis. A boszorkányvadász az incselkedő nőre nézett, aztán vállat vont, és előhúzta mindkét pengéjét. Kardjaival tisztelgett az emelvényen ülők felé, majd a küzdőtér közepére sétált. Da Nerda utoljára még vadul meghúzta a kupáját, majd a falhoz csapta. Egy határozott mozdulattal a fejébe nyomta nyitott sisakját, aztán felemelte a trónus mellé támasztott pallost.

 

– Húsz esztendeje várok erre a pillanatra, démonok ivadéka! – vigyorogta élvezettől csillogó szemmel a lovag, ahogy az asztalt megkerülve levonult az emelvényről. – A fegyveremet Ranilnak szenteltem, a pengéje úgy égeti majd nem evilági testedet, mint a szent sugarak heve!

Ennyit a kiegyenlítetlen küzdelemről.

 

– Akármit is hiszel felőlem, biztos lehetsz benne, hogy nem vagyok démon! – mutatott Vinidis az arcát és halántékát borító friss varra.

Da Nerda már nem törődött vele mit mond. Három lépésről nekihuzakodva megpörgette feje felett a pallost, és nekirontott a boszorkányvadásznak. Vinidis köpenyébe fogta a csapás szelét, és kitért a súlyos kard útjából. Átgördült a vállán, és mielőtt még a lovag nekiveselkedett volna a következő csapásnak, távolabb húzódott. A vértes felé fordult, és egy iszonyatos erőt sejtető csuklómozdulattal, harántirányban felfelé vágott. A toroni elhátrált, de a pallos máris újabb ívet vett, és a nyakát célozta. A boszorkányvadász tovább szökkent, de néhány lépés után, teste nekiütközött a fal mellé felhalmozott padoknak. Lendülete megakadt, a kétkezes kard ismét lecsapott. Vinidisnek épp csak annyi ideje maradt, hogy elrántsa a fejét a fegyver útjából. A penge hatalmas reccsenéssel szakította ketté a legfelül álló asztalt. A szétrobbanó faszilánkok felsebezték a toroni arcát.

 

A boszorkányvadász előrelendült, és a pugossal a lovag hasa felé kaszált. A könnyű penge ártalmatlanul pattant le a vértről. A dwoon fémbe burkolt karja a boszorkányvadász irányába sújtott. Vinidis átbújt a lecsapó ököl alatt, és da Nerda mellett elgurulva távolabb került. A páncélos utána fordult, de a pallos túl mélyen ékelődött a fába, hogy felé vághasson. Míg a toroni talpra állt, a lovag átnyúlt a széles keresztvason, és lánckesztyűs kezével a beékelődés alatt ráfogott a beszorult pengére. Egyetlen erőteljes feszítést követően a kard szabad volt.

Vinidis kivárt. Mozdulatlanul nézte végig, ahogy a dwoon a feje fölé lendíti a hatalmas kardot, és feléje indul. A vágás balról érkezett és a derekát célozta. A boszorkányvadász az alkalmas pillanatban jobbra, előre szökkent, és csuklóban lemetszette a várúr vasba burkolt kézfejét. A rúnakard zöld szikrákat hányva vágta át magát a napistennek szentelt vértezeten. A lovag jobb karjával ösztönösen lehulló csuklója után kapott. A pallos csörrenve hullott a padlóra. A páncélos csonkból vér spriccelt szerteszét.

 

– A kardomat! – dobta a földre az élettelen húsdarabot a falfehérré vált da Nerda. Az egyik csatlós késlekedés nélkül kezébe adta a lekerekített hegyű fegyvert. – Még nem fejeztük be, démonfattya! – terült szét egy őrült vigyor a tántorgó lovag arcán.

– Térj észre! – próbálta jobb belátásra bírni Vinidis.

 

– Megmondtam, nem adunk és nem várunk könyörületet! – mordult vérben forgó szemekkel a dwoon, és a toronira rontott.

A boszorkányvadász gondolatban tisztelgett a nemes büszkesége és őrülettel határos elszántsága előtt, majd mielőtt a súlyos penge lecsaphatott volna, torkon szúrta a haldoklásában is veszélyes naplovagot. Sakrak da Nerda derékban megfeszülve akadt fenn a kitartott kardon. Vinidis utoljára megnyugvást látott a szigorú, barna szemekben.

 

Egy pillanattal később a test a földre zuhant. A boszorkányvadász tisztelgésre emelte a kardját, majd hátrébb lépett, hogy utat engedjen a felcsernek.

– Meghalt – jelentette ki a kuruzsló egy perccel később.

 

A kisebb termetű lovag jelzett a szolgáknak, hogy vigyék el a holttestet.

– Ranil kegyelméből engem ért a megtiszteltetés, hogy másodikként vívhatok meg veled, káosz bajnoka. Jelezd, mikor állsz készen a küzdelemre! – állt fel a mellvértjén arany napkorongot és ezüst sárkányt viselő nemes. Testi ereje látszatra meg sem közelítette két társáét.

 

– Készen állok, noha még mindig hajlanék a békés megoldásra – rázta le a vért a kardjáról Vinidis.

– Nem áll módomban eltérni Sakrak da Nerda lovag szavaitól – lépett le az emelvényről Vagrass.

 

A várakozó szolgák felcsatolták a dwoon baljára a falról leemelt sárkánycímeres pajzsot, míg egyikük csatabárdot nyújtott a kezébe. Amint elkészültek nemes lehajtotta sisakrostélyát és a küzdőtérre lépett.

Vinidis, amint leengedte üdvözlésre emelt kardját, a pajzsot elkerülve kombinált kettős támadást indított a dwoon torka és fegyvertartó keze felé. A lagoss elakadt a csatabárd acélfejében, de a nyomában érkező pugoss rést talált a páncélos védelmén, és a vért lemezei között becsúszva könnyű sebet ejtett a lovag felkarján. Da Vagrass némán tűrte a fájdalmat, és pajzsa erőteljes taszításával próbált szabadulni a túlságosan közel került boszorkányvadásztól.

 

Vinidis félrehúzódott, és a lagossal sakkban tartva a dwoon fegyverét, elsiklott ellenfele fegyverforgató oldalán. A lovag utána mozdult, de mielőtt még szembekerülhetett volna a toronival, az fél pengéig döfte pugossát a férfi térdébe. A vértes felüvöltött, és bárdját a háta mögé lendítette.

A boszorkányvadász számított a kétségbeesett támadásra. Könnyedén ellépett a fegyver útjából, és mire a lovag térdre hullott, már három lépés távolságból figyelte ellenfelét.

 

– Nem kívánom a halálodat, ahogyan hittársadét sem – mondta Vinidis, aztán meglepve kapta félre fejét a felé repülő fegyver útjából.

A bárd csak könnyű sebet ejtett a nyakán, mielőtt döndülve csapódott a háta mögötti falba. Da Vagrass kivonta rövidkardját a combjára erősített tokból, és bénult térdét maga után húzva araszolni kezdett a toroni felé.

– Méreg! - döbbent meg Vinidis, ahogy orrát megcsapta a kesernyés illat. – Kiegyenlített küzdelem!

Késlekedés nélkül előre lendült, félreütötte a dwoon rövidkardját, és egy pillanattal később erőnek erejével préselte át lagossát a vérten. A lovag felbömbölt, ahogy az acél hüvelykről-hüvelykre fúródott a hasába. A toroni szilárdan tartotta az acélpikkelyes halként vonagló harcost.

 

A kín első hulláma egy acélbilincs erejével szorította össze a szívét. Jéghideg fájdalmat érzett a mellkasában. Elengedte a kardját, és a pugosst két kézre markolva a dwoon sisakja alá szúrt. A rövidebb penge sosem ért célt. A boszorkányvadász görcsök közt vergődve dőlt a kövekre. Fénylabda robbant a koponyájában, és ő elvakultan meredt az átláthatatlan fehérségbe.

– Natara! – üvöltötte fejében az ismerős hang.

 

Amikor kinyitotta a szemét, Ameriel állt felette. Egyedül feküdt a padlón. Da Vagrass korábbi helyén csak egy terjedelmes vértócsa feketéik.

– Mi történt? – hörögte a fölébe hajoló Amerielnek.

 

– Megmérgezett az átkozott! – köpött a földre a Titkok Úrnője, és egy vizes kendővel tovább tisztogatta Vinidis vállsebét. – Amikor elestél, nem engedtem, hogy hozzád nyúljanak! – intett fejével a távolabb várakozó javasember felé.

– Azt hittem, megfagyok! – tapogatta meg a mellkasát a boszorkányvadász.

 

– Nézni is fájdalmas volt – simított végig a férfi homlokán az emrelin. – Ahogy a földön vergődtél, lyukas rézgarast sem adtam volna az életedért! Ha nem végzel azzal a kétszínű féreggel, fél lábon állva is könnyedén elmetszi a torkodat!

– Ostoba voltam. A dwoonoknál jártamban hallottam lovagrendekről, akik mérgekkel és hazugságokkal élnek. Persze, hogy nem hittem nekik. Az átkozottak úri modora elaltatta bennem a gyanút!

 

– Hogy érzed magad? – kérdezte a nő, és lágyan a kezei közé vette a férfi fejét.

– A következő párbajt holnapra halasztóm! –lazult el a nő karjaiban Vinidis.

 

– A holnappal akad egy kis probléma. Amíg eszméletlen voltál, történt egy, s más.

– Az utolsó lovag meggondolta magát? Nem hajlandó átadni az érméket, de szívesen agyonlövet az íjászaival? – kérdezte fáradtan a toroni.

 

– Nem jársz messze az igazságtól. A várnép egy része megneszelte urai halálát. Az itt élők három, egymással egyenrangú lovag háza népe. Mindnyájan rendjük nagymesterének másodszülöttjei. Félő, hogy da Nerda, és a másik halott nemes emberei nem engedelmeskednek majd az életben maradt családfőnek.

– Honnan tudod, mindezt?

 

– Míg ájultan feküdtél, Luppoen Dall a bizalmába avatott. Elmondta, hogy akit elsőként levágtál, vezette a legnépesebb tábort. Húsz évvel ezelőtt ő kapta a megbízást Ranil rendjétől. A másik két lovagot névleg azért küldték, hogy az Unió egységesen legyen jelen, ám Dall szerint pusztán a veszélyes másodszülöttektől akartak megszabadulni a rendek. Az itt töltött húsz esztendő alatt nem szűnt meg az ellentét a családok között. Ha túl sokat várunk, valamely forrófejű elsőszülött, vagy frissen megözvegyült asszony könnyen a fejünket veteti.

Micsoda társaság.