– Pompás madárka – jegyezte meg.

– Meglehetős, tündérlány – felelte Juliet, és robotpilótára kapcsolt. – Persze, sehol sincs a ti cuccaitokhoz képest, gondolom én.

– A TÜN nem sokat ad a kényelemre – jött a válasz. – A TÜN-siklók pilótafülkéje annyira szűk, hogy az ember még csak egy bűzgilisztát sem vihetne magával.

– Már ugye, ha ehhez támadna kedve.

– Ahogy mondod – méregette Berkenye a lányt. – Jó nagyot nőttél két év alatt. Mikor utoljára láttalak, tisztára gyerek voltál még.

Juliet elmosolyodott.

– Két év alatt sok minden történhet. Én például azzal töltöttem a legnagyobb részét, hogy a lehető legböhömebb fickókkal pankrációztam.

– Látnod kéne a mi pankrációnkat. Két fölpumpált gnóm küzd meg egymással, antigravitációs kamrában. Elég rémes ügy. Majd küldök egy videodiszket.

– Nem küldesz.

Berkenyének eszébe jutott a memóriatörlés.

– Igazad van. Nem lehet.

Az utasrészlegben Tőzeg épp dicsősége napjait idézte vissza.

– Hé, Artemis – motyogta egy pofa kaviáron

keresztül emlékszel, mikor majdnem leszedtem Butler fejét egy adag törpegázzal?

– Emlékszem – mondta mosolytalanul Artemis.

– Te voltál a homokszem az egyébként tökéletes gépezetben.

– Őszintén szólva, merő véletlenség volt. Túlságosan ideges voltam. Észre sem vettem, hogy ott van a nagyfiú.

– Ettől mindjárt jobban érzem magam. Egy emésztési probléma dönti dugába a terveimet?

– Na és mikor megmentettem a bőrötöket a Kobói Laboratóriumnál? Ha én nem vagyok ott, rég az Ordító Ormon rohadnátok. Mire vagytok egyáltalán képesek nélkülem?

– Úgy látszik, semmire – felelte Artemis, és ásványvizet kortyintott a kristálypohárból. – De azért szívesen kipróbálnám.

Berkenye visszatért a pilótafülkéből.

– Lassan össze kéne hozni a felszerelésed, Artemis. Harminc perc múlva földet érünk.

– Jó ötlet.

Berkenye a nagy asztalra borította hátizsákját.

– Oké, akkor mire is lesz szükség? Gégemikrofon mindenképpen, és egy íriszoptika is.

A TŰN századosa valami kerek sebtapaszra emlékeztető tárgyat halászott elő a kupacból. Lerántotta a védőfóliát, és Artemis torkára tapasztotta a holmit, amely ekkor azonnal fölvette a fiú bőrének színét.

– Memorigumi – magyarázta. – Gyakorlatilag láthatatlan. Persze ha mondjuk egy hangya fölmászna a nyakadon, az észrevenné, de egyébként... Az anyag a röntgensugarat is átengedi, úgyhogy tökéletesen fölfedezhetetlen. Tízméteres körzetben mindent fölvesz, ami csak elhangzik, én pedig rögzítem a sisakmikrofonom segítségével. Hallgatóval sajnos nem próbálkozhatunk, mivel az láthatóbb a kelleténél. Mi hallunk majd téged, de te nem hallasz minket.

Artemis nagyot nyelt. Érezte, ahogy a mikrofon föl-le korcsolyázik az ádámcsutkáján.

– És a kamera?

– Tessék.

Berkenye kontaktlencsét vett elő a tartójából.

– Ez a kütyü kész csoda. Digitális minőség, rögzíthető képfelvétel, választható szűrőfunkciók, nagyítást és hőfényképet is beleértve.

– Már-már úgy beszélsz, mint Kisgebe – jegyezte meg Tőzeg, miközben tisztára rágott egy csirkecsontot.

Artemis a lencsét bámulta.

– Technikailag talán kész csoda, másfelől viszont barna.

– Még jó, hogy barna. Ez az én felderítő készletem.

– Öröm haliani, Berkenye. Csakhogy az én szemem kék, amint nyilván te is rájöttél már. Ez az íriszoptika nem lesz jó.

– Ne bámulj így rám, sárfi. Itt te vagy a zsenigyerek.

– Nem mehetek oda úgy, hogy az egyik szemem kék, a másik meg barna. Spiro azonnal kiszúrná.

– Hja, hát erről is elmeditálhattál volna egy kicsit. Most már késő.

Artemis az orra nyergét masszírozta.

– Igaz, igaz. Én vagyok itt az elme. A gondolkodás az én dolgom, nem a tied.

– Ezt most sértésnek vegyem? – sandított rá Berkenye.

Tőzeg a szemetesbe köpte a csirkecsontot.

– Arti fiam, sem hangzik valami bizalomgerjesztően, hogy már az elején ilyen gikszer adódik. Csak remélhetem, hogy vagy olyan okos, amilyennek mondani szoktad magad – jegyezte meg.

– Soha senkinek sem mondom el, pontosan mennyire is vagyok okos. Túlságosan is megijednének. Jól van akkor, muszáj lesz megpróbálkozni a barna optikával. Ha szerencsém van, Spiro észre sem veszi. Ha meg nincs, akkor csak kitalálok valami magyarázatot.

Berkenye az ujja hegyére tette az íriszoptikát, és óvatosan Artemis szemhéja alá csúsztatta.

– Te tudod, Artemis. Reméljük, nem éppen Spiro lesz az első hozzád méltó ellenség.

ESTE 11 ÓRA, O'HARE REPTÉR

Spiro az O’Hare privát hangárjában várt rájuk. Elmaradhatatlan fehér öltönye fölé prémgalléros kabátot vett. A halogénlámpák fénye megragyogtatta a kifutópályát, megsokszorozódott a helikopter

forgószárnyain, és hatásosan esett Spiro gengszteres nagykabátjára. Moziba illő kép volt.

Zenét ide, gondolta Artemis, miközben elindult lefelé a gép automata lépcsőjén. Tőzeg, mintegy parancsszóra, elindította a gengszteres magánszámát.

– Rajta, kölök – csikorogta, elég meggyőzően. – Ugye nem szeretnénk megváratni Spiro urat.

Artemis épp ráförmedt volna, amikor eszébe jutott, hogy most a megfélemlített gyermeket kéne játszania. Nem lesz könnyű dolga. Az alázatosság mindig is problémát jelentett Artemis Fowl számára.

– Azt mondtam, gyerünk – reccsent rá a törpe, s nyomatékképpen erősen megtaszította.

Artemis lebotladozott az utolsó lépcsőfokokon, s kis híján belefutott a vigyorgó Arno Bluntba. A gengszter vigyora pedig nem akármilyen vigyor volt: Arno érzékeny veszteségét különleges, egyedi készítésű fogsorral helyettesítették. A porcelán fogak egytől egyig élesre, hegyesre voltak kialakítva, úgyhogy Blunt úgy nézett ki, mintha cápával keresztezték volna.

– Tetszik? – kapta el Blunt Artemis bámuló tekintetét.

– Van még néhány garnitúra. Az egyik teljesen lapos, az arra való, hogy bármit szétmorzsolhassak.

Artemis már-már gúnyosan elhúzta a száját, de hamar észbe kapott, és inkább megremegtette. Az arckifejezést azoktól a boldogtalanoktól leste el, akiket megfigyelt, mikor szembe kerültek Butlerrel.

Spirót azonban hidegen hagyta a mutatvány.

– Ügyes, ügyes, kisfiam. De én nem kajálom meg csont nélkül, hogy a nagy Artemis Fowl ilyen hamar elhagyja magát. Arno, ellenőrizd a gépet.

Blunt bólintott, és berontott a magánrepülőbe. Juliet épp a fejtámlákat igazgatta. Csinos légikisasszony-egyenruhát viselt, és atletikus képességeit meghazudtolva ügyetlenül billegett tűsarkain.

– Hol a pilóta? – reccsent rá Blunt hamisítatlan nehézfiú-modorban.

– A gépet Artemis úrfi vezeti. Tizenegy éves kora óta röpül.

– Mit nem mond! Hát a törvény?

Juliet olyan arcot vágott, mint aki kettőig sem tud számolni.

– A törvényt én nem tudom, uram, én csak fölszolgálok az uraknak.

Blunt fölhorkant a maga elbűvölő módján, majd gyorsan körülnézett a gépben. Végül úgy döntött, hisz a kis stewardessnek. Szerencséjére, mert ha vitázni próbál, két kellemetlen következménnyel kellett volna számolnia. Először is Juliet leütötte volna a jádegyűrűjével, másodszor pedig Berkenye, aki árnyvéd alatt kuporgott a kalaptartóban, kilőtte volna a Neutrino 2000-rel. Persze az is elég lett volna, ha csak megdelejezi, de azután, amit ez a gorilla Butlerral művelt, Berkenye szívének kedvesebb megoldás volt a Neutrino.

Blunt kidugta fejét az ajtón.

– Nincs itt senki, csak egy gügye stewardess.

Spiro nem volt meglepve.

– Nahát, nahát. De valahol itt kell lenniük a közelben. Hiszi vagy sem, Cylapat, egy ilyen magafajta verőlegény kevés ahhoz, hogy megfélemlítse Artemis Fowlt. Ez a gyerek azért jött ide, mert-ide akart jönni.

Artemis sem volt meglepve ettől a gondolatmenettől. Nem is várt mást Spirótól, mint gyanakvást.

– Nem értem, mit akar ezzel. Azért jöttem el, mert ez a szörnyű alak megfenyegetett, hogy szétharapja a fejemet. Különben miért is jöttem volna? Maga úgysem használhatja az Omnivizort, én pedig bármikor összeállíthatok újat.

Spiro oda sem hallgatott.

– Persze, persze, fiacskám, csak szónokolj. De én is mondok valamit. Icipicit túlvállaltad magad, mikor ide merészkedtél. A Spiro-torony a legjobban védett hely ezen a nyamvadt bolygón. Olyan cuccaink vannak, ami

még a hadseregnek sincs. Ha egyszer bekerülsz az ajtón, akkor egyedül vagy, fiam, mert oda senki be nem jön érted. Senki sem menthet meg. Fölfogtad?

Artemis bólintott, jelezvén, hogy érti Spiro szavait. Ami korántsem jelentette azt, hogy egyet is ért vele. Spirónak nyilván lehetnek olyan cuccai, amilyen nincs a seregnek, Artemis Fowlnak viszont olyan cuccai vannak, amilyenről még ember nem álmodott.

Sikorsky márkájú helikopteren suhantak a belváros felé. A gép egy parányi leszállópályán landolt a Spiro-torony tetején. Artemis értett a helikoptervezetéshez is, és csodálattal adózott egy ilyen manővernek itt Chicagóban, amit a Szeles Városként is emlegettek.

– Jó csalóka lehet a szél ilyen magasságban – jegyezte meg mintegy mellékesen. Berkenye sisakmikrofonja mindent rögzített.

– Nekem mondod! – ordított vissza a pilóta a rotor hangzavarában. – Itt a Torony csúcsán százhúsz kilométeres szél is lehet. Ha vad idő van, a leszállópálya kilengése a tíz métert is eléri.

Spiro felröffent, és odaintett Bluntnak. Az előrehajolt, és rávágott a pilóta sisakjára.

– Pofa be, debil! – vicsorgott a főnök. – Miért nem adod át mindjárt a tornyom tervrajzait is? – Majd Artemishez fordulva így folytatta: – Ha már itt tartunk, légy nyugodt, Artemis fiam, nem lehet hozzájutni a tervrajzokhoz. Bárki is próbálná megszerezni a városházán, annyit tudhat meg, hogy rejtélyes módon nyomuk veszett. Az egyetlen példány nálam van, úgyhogy ne is biztasd a barátaidat holmi internetes kutakodásra.

Meglepetés itt sem volt egy szál se. Artemis már megpróbált egyet-mást ebben a kérdésben, nem mintha valóban hitte volna, hogy bármit is találhat. Annál gondosabbnak és óvatosabbnak ismerte Spirót.

Lekászálódtak a helikopterről. Artemis nagyon igyekezett, hogy az íriszoptikát mindenre ráirányítsa,

aminek később hasznát vehetik. Butler nemegyszer elmondta neki, hogy egy művelet tervezésekor a legjelentéktelenebbnek tűnő részletek is hatalmas fontossággal bírhatnak. Például hogy hány fok van egy lépcsőn, és ehhez hasonlók.

A leszállópályáról lifttel szálltak alá egy kódolt zárral védett ajtóig. A torony tetejét zárt láncú videohálózat ellenőrizte – a kamerák úgy voltak elhelyezve, hogy sehol se legyen holt tér. Spiro odahajolt az ajtózárhoz. Artemis éles kis szúrást érzett a szemében: az íriszoptika váratlanul négyszeres nagyításra váltott. Nem volt valami világos, és távol is állt Spirótól, mégis tisztán ki tudta olvasni a kódot.

– Remélem, megvolt – motyogta, s érezte, hogy torkán bevibrál a mikrofon.

Arno Blunt legörnyedt hozzá, úgy, hogy rémítő új fogsora alig egy centire villogott a fiú orrától.

– Kihez beszélsz?

– Én? Ugyan kihez beszélnék? Ha nem vetted volna észre, nyolcvan méter magasban vagyunk, elzárva a külvilágtól.

Blunt galléron ragadta, és a levegőbe emelte a fiút.

– Talán mikrofon van rajtad. Talán valaki minden szavunkat hallja.

– Hogy lehetne rajtam mikrofon, te benga? Az a gonosz törpétek egy pillanatra sem vesztett szem elől. Még a klozetra is utánam jött.

Spiro hangosan megköszörülte a torkát.

– Hé már, te lapáttenyerű! Ha az a kölyök lepottyan nekem a tetőről, akár azonnal utána is ugorhatsz. Többet ér nekem, mint egy egész sereg testőr.

Blunt erre letette Artemist, de ádázul a fülébe suttogta:

– Nem leszel te mindig ilyen nagyon értékes. Majd ha lejjebb megy az ázsiód, akkor találkozunk!

Tükrökkel díszített lift vitte őket le a nyolcvanötödik emeletre, ahol Dr. Pearson várakozott két izomember társaságában. Ez utóbbiakról Artemis rögtön látta, hogy aligha lehetnek agysebészek. Az igazat megvallva inkább hajaztak két lábon álló rottweilerre. Vélhetőleg az volt a hivatásuk, hogy szükség esetén összetörjenek ezt-azt, és ne nagyon kérdezősködjenek közben.

– Izom – fordult Spiro az egyikhez -, tudod-e, mit számítanak föl Antonelliék egy-egy emberükért, ha el talál kallódni?

Izom elgondolkozott, a szája gyorsan mozgott közben: látni valóan számolt.

– Na várjunk csak, mindjá’ megvan. Húsz rongyot egy fémművesér’, tizenötöt egy majomér’.

– Már ha meghal, ugye?

– Ha meghal vagy inda... indavilus... invali-na...

szóval ha tropára megy.

– Oké, akkor menjetek el Pehellyel Carla Frazettihez, és mondjátok meg, hogy jövök nekik harmincöt ronggyal az embereikért. Át is utaltatom a kajmán-szigeteki számlájára mindjárt holnap.

Tőzeg természetes érdeklődéssel, mi több, enyhe gyanakvással hallgatta a mondottakat.

– Pardon, hogy lesz ez? Harmincötöt? De hát én itt vagyok épségben. Surranóért tartozik hússzal. Már ha nem úgy értette, hogy a tizenöt az én megígért jutalmam lesz.

Spiro csaknem hiteles bűnbánó sóhajjal felelte:

– Hát tudod, barátom, Toz, az élet már csak ilyen – és játékosan vállon veregette a törpét. – Nagyon nagy üzletről van itt szó. Mamut-üzletről. Hat-és hétnullás összegekről. Nem kockáztathatok semmit. Talán tudsz valamit, talán nem. De én nem kockáztathatom, hogy egyszer csak fogod magad, és fölhívod a Phonetixet. Vagy valaki mást. Tudom, hogy a szíved mélyén megértesz.

Tőzeg kivillantotta félelmetes fogsorát.

– Hát persze, hogy megértlek, Spiro. Értem, hogy egy alattomos csúszómászó vagy! Tudod, a kölyök két millát ajánlott, hogy szabadon engedjem.

– El kellett volna fogadnod – vágta rá Arno Blunt, és Izom óriási markába lódította Tőzeget.

A törpe szája még akkor sem állt be, amikor már javában hurcolták.

– Jó mélyre kell ássál engem, Spiro. Nagyon, nagyon mélyre.

Spiro szeme csíkká szűkült.

– Hallottátok, ugye, fiúk. Jó mélyre ássátok, mielőtt elindultok Frazettihez.

A minden védelemmel ellátott páncélterembe Dr. Pearson kísérte be őket.

– Kérem, álljanak rá arra a szűrőszőnyegre – mondta a tudós a kis előtérben. – Nem látnánk szívesen odabent semmilyen rovart. Poloskát a legkevésbé.

Artemis a szőnyegre lépett. Az szivacsként süppedt be a lába alatt, és habot fecskendezett a cipőjére.

– Fertőtlenítő hab – magyarázta Pearson. – Megöl minden létező vírust. Biotechnológiai kísérleteket végzünk odabent, szigorúan kell védekeznünk minden fertőzés ellen. A hab azonkívül kimutatja azt is, hogy van-e a cipőkben valami rejtett megfigyelőeszköz.

Artemis feje fölött szkenner mozgott; bíbor fénybe borította a fiú arcát.

– Saját találmányom, kombinált szkenner – magyarázta Pearson. – Hőérzékelő, röntgen és fémdetektor egyben. Ez a sugár úgyszólván ízekre szedi a tested, és kirakja az egészet erre a képernyőre.

Artemis önmaga háromdimenziós mását látta meg a kicsiny plazmaképernyőn. Visszatartott lélegzettel reménykedett, hogy Kisgebe kütyüje valóban olyan okos legyen, amilyennek a kentaur tartja.

A képernyőn vörös fényecske villogott Artemis kabátjának elején.

– Áhá – csípte le dr. Pearson a gombot a kabátról. – Hát ez meg micsoda? – Kipattintotta a gombocskát, amelyben mikroszkopikus méretű mikrofon, csip és elem rejtőzött.

– Nagyon okos. Mikropoloska. Ifjú barátunk megpróbált túljárni az eszünkön, Spiro úr.

Spiro még csak dühös sem volt, inkább tetszett neki, hogy diadalmaskodhat.

– Na látod, öcsi. Persze hogy csodagyerek vagy, de a megfigyelés és kémkedés, az az én bizniszem. Engem nem tudsz átverni. És minél előbb megérted ezt, annál hamarabb lehetünk túl az egész kellemetlen ügyön.

Artemis leszállt a szőnyegről. A csali bevált, az igazi poloska pedig rejtve maradt. Pearson tényleg kiváló, de Kisgebe azért csak-csak különb.

Artemis igyekezett az előtérben is minél alaposabban körülnézni. Rengeteg minden volt itt. A fém falak minden centimétere megfigyelő és biztonsági eszközöket rejtett. Mindebből ítélve Artemis egy láthatatlan hangyának sem adott volna nagy esélyt, hogy ide belopózzék. Mihez kezd akkor két ember, egy elf meg egy törpe – már amennyiben a törpe túléli Izom és Pehely kötelességteljesítését.

Már a bejárat is tiszteletet parancsolt. Az ilyen páncéltermek általában szörnyen színpadiasak, csupa króm és kódbillentyűzet, de az mind csak arra való, hogy hatást tegyen a részvényesekre. Spiro páncéltermében viszont semmi fölös cifraság nem volt. A titánból készült dupla ajtókon Artemis a létező legújabb fajta számító gépes zárat láthatta. Spiro újabb, igen bonyolult számsort zongorázott be, és a méter vastag ajtószárnyak szétsiklottak. Mögöttük másik ajtó vált láthatóvá.

– Na, most képzeld el, hogy tolvaj vagy – mondta színpadiasan Spiro –, és valahogy sikerült bejutnod a toronyba, elkerülted az összes biztonsági kamerát, és

bejutottál a zárt ajtókon. Aztán átverted a

lézersugarakat és a szűrőszőnyeget, beadtad a kapukódot, és kinyitottad a páncélterem első ajtaját. Ez már önmagában képtelenség. De azért csak képzeld el, és ha sikerült, valamint sikerült a hat kamerát is ártalmatlanná tenned, akkor ugyan vajon hogyan oldod meg ezt, ami most következik?

Spiro ekkor az ajtó előtt heverő piros szőnyegecskére lépett, hüvelykujját egy gélnyomatolvasóra helyezte, jobb szemét lehunyta, a balt meg kimeresztette, és hangosan, tagoltan így szólt:

– Jon Spiro. Én vagyok a góré, úgyhogy nyílj ki gyorsan!

Négy dolog történt. A retinaszűrő letapogatta a főnök bal szemének képét, és betáplálta a számítógépbe. A gélnyomatolvasó rögzítette az ujjlenyomatát, a hangelemző pedig az elhangzott mondat akcentusát, intonációját és felhangjait vette górcső alá. Miután a számítógép az összes információt kielemezte és igazolta helyességüket, lekapcsolódott a riasztórendszer, és kitárult a második ajtó.

A tágas páncélterem közepén különleges acéloszlop gyomrában, plexiüveg mögött ott lapult az Omnivizor. Legalább hat kamera irányult rá a legkülönbözőbb nézőpontokból. Előtte két szálas őr állt háttal egymásnak, mintegy élő falat képezve a kincset érő tündértechnológia előtt.

Spiro megint nem állhatta meg, hogy ne csipkelődjék.

– Én vigyázok a kütyüimre, nem úgy, mint egyesek. Még egy ilyen páncélterem nincs a világon.

– Eleven őrök a légmentesen zárt páncélteremben? Különös.

– Magas hegyi közegben képeztetem őket, oxigénpalackkal dolgoznak, és egyébként is óránként van váltás. Miért, mit vártál, hogy szellőzőket rakatok a páncéltermembe?

Artemis összevonta a szemöldökét.

– Elég a hencegésből, Spiro. Maga győzött, itt vagyok. A tárgyra térhetnénk végre?

Spiro hosszú számsort ütött be az acéloszlopon látható billentyűzetbe, mire a plexilapok szétnyíltak. A pénzember leemelte a Kockát a habgumi párnáról.

– Nincs ez egy kicsit túlspilázva? Tényleg szükség van minderre? – kétkedett Artemis.

– Sosem lehet tudni. Vannak elvetemült alakok, akikből kinézem, hogy megpróbálnának megfosztani tőle.

Artemis örömmel csapott le a lehetőségre, hogy elhelyezhesse gondosan kiszámított szarkasztikus megjegyzését.

– Na, de Spiro... csak nem hitte, hogy megpróbálok betörni? Azt képzelte, ideröpülök a tündér barátaimmal, és kivarázsoljuk a Kockát ebből a ketrecből?

Spiro nevetett.

– Arti fiam, felőlem az összes tündér barátodat idehozhatod. Ahhoz valódi csoda kellene, hogy a Kockát innen eltüntesd.

Juliet amerikai állampolgárnak született, míg a bátyja gyakorlatilag a földgolyó túlsó felén jött világra. A lány most örült, hogy viszontláthatja szülőhazáját. Chicago forgalmának pokoli lármájában, a város multikulturális forgatagában érezte csak igazán otthon magát. Imádta a felhőkarcolókat, a szellőzőrácsokat, és az imádnivalóan gunyoros utcai árusokat is. Ha valaha megtelepszik valahol, hát csakis az Államokban, gondolta. Bár akkor már jobb lenne a nyugati parton, ahol annyi a napsütés.

Juliet és Berkenye a Spiro-torony körül keringett egy sötétített ablakú lakóautóval. Berkenye hátul ült, és a sisakképernyőn figyelte az Artemis íriszoptikájából érkező élő adást. Egyszer csak diadalmasan a levegőbe öklözött.

Juliet megállt a piros lámpánál.

– Na, hogy haladunk?

– Egész jól – csapta föl az elf a plexit. – Épp elvitték Tőzeget, hogy elássák.

– Pöpec. Ahogy Artemis előre megmondta.

– Spiro pedig meghívta Artemis összes tündér barátját a házába.

Ez utóbbi fejlemény életbevágóan fontos volt. A Könyv ugyanis megtiltja minden tündérnek, hogy meghívás nélkül belépjenek egy ember házába. Így viszont Berkenye kedvére behatolhat a toronyba, és akár pozdorjává is törheti, azzal már nem sért semmilyen tündér-törvényt.

– Nagyszerű – örvendezett Juliet. – Az annyi, mintha már bent is volnánk. És péppé verem azt a fickót, aki lelőtte a bátyámat.

– Lassan a testtel. Ez az épület a legkifinomultabb biztonsági technikával van fölszerelve, amit valaha is látott a sárlény-civilizáció. Spirónak egy-két olyan trükkje is van odabent, amilyennel még nem találkoztam.

Juliet végre talált parkolóhelyet a Spiro-torony főbejáratának forgóajtajával szemben.

– Na, de mindez nem gond annak a póni-fiúnak, gondolom én.

– Nem is, csakhogy Kisgebének nem az a dolga, hogy nekünk segítsen.

Juliet egy távcsövön keresztül fürkészte az ajtót.

– Tudom, tudom, na de ha szépen megkérjük? Itt van ez a zseniális fickó, ez a Kisgebe, mi másra volna szüksége, mint egy jó kis kihívásra?

Három figura lépett ki a Toronyból. Két hatalmas termetű, feketeruhás fickó, meg egy rendkívül ideges képű törpe. Tőzeg lábai olyan sebességgel kavarták a levegőt, mintha ír dzsigget táncolna. Ám semmi esélye nem volt a menekülésre: Izom és Pehely olyan szorosan tartotta kétfelől, mint két kutya, akik egy csonton huzakodnak.

– Na itt jön Tőzeg. Talán segítenünk kéne neki. Biztos, ami biztos.

Berkenye helyrerántotta a szárnymű rögzítőszíjait, és egy gombnyomással széttárta a szárnyat.

– Levegőből követem őket. Te addig tartsd szemmel Artemist.

Juliet videoképernyőt csatlakoztatott egy tartalék sisakkomputerhez. A képernyőn megjelent mindaz, amit Artemis a jelen pillanatban látott.

– Tényleg úgy gondolod, hogy Tőzegnek segítség kell?

– kérdezte.

Berkenye közben épp eltűnt szem elöl.

– Hogy segítség? – kérdezte testetlen hangja. – Azért megyek, hogy valami komoly kárt ne tegyen abban a két szerencsétlen sárlényben.

A páncélteremben Spiro elunta a szívélyesen kérkedő házigazda szerepét.

– Hadd mondjak el egy rövid mesét, Arti – mondta, és szeretettel simogatta a Kockát. – Egyszer volt, hol nem volt egy ír kölyök, aki azt hitte, hogy már elég nagypályás. így hát szórakozni kezdett egy komoly üzletemberrel.

Neked én nem vagyok Arti, gondolta Artemis. Apámnak Arti vagyok, neked nem.

– Az üzletember nemigen díjazta, hogy szórakoznak vele – folytatta Spiro és úgy döntött, inkább ő szórakozik majd a gyerekkel, aki így aztán sikítva ébredt föl édes álmaiból, és a valós világban találta magát. Nos, ez a gyerek most választhat, hogy mit szeretne: elmondja szépen a bácsinak, amit az tudni akar, vagy inkább halálos veszélybe sodorja önmagát és szeretett családját. Nos, Arti, mit választasz?

Súlyos hiba volt Spirótól, hogy Artemis Fowlt ingerelte. A felnőttek sosem akarták elhinni, hogy ez a sápatag tizenhárom éves kölyök valódi fenyegetést jelenthet. Artemis még rá is játszott erre: ezúttal

szándékosan gyerekes sportcuccokat vett föl megszokott, méretre szabatott, elegáns öltönye helyett. A tágra nyílt ártatlan szemeket is gyakorolta a repülőúton, de aztán rájött, hogy jobb, ha nem nagyon meregeti a szemét az, akinek a két írisze – miért, miért nem – különböző színű.

Blunt hátba taszította a fiút.

– Mr. Spiro kérdezett valamit! – Új fogsora csattogott beszéd közben.

– Eljöttem, vagy talán nem? Mindent megteszek, amit akarnak.

Spiro a páncéltermen végigfutó acélasztalra helyezte a Kockát.

– Tudod, mit akarok. Hatástalanítsd az örökkódodat, és tedd használhatóvá ezt a dobozt, de most rögtön.

Artemis szerette volna, ha képes szándékosan izzadni. Úgy érezte, akkor meggyőzőbben tudná előadni a halálos idegességet.

– Most rögtön? Az nem olyan egyszerű.

Spiro vállon ragadta a fiút és a szemébe nézett.

– És ugyan miért nem egyszerű? Add meg a jelszót, és meg is vagyunk.

Artemis lesütötte össze nem illő szempárját.

– Ez nem egy egyszerű jelszón múlik. Az örökkód eleve visszavonhatatlan, úgy van megtervezve. Egy teljes nyelvet kell rekonstruálnom, ami napokig is eltarthat.

– Hát nem jegyzeteltél?

– Dehogynem. Lemezen minden megvan, de a majmuk semmit sem engedett elhozni. Azt mondta, hátha csapda.

– Elérhető a géped on-line?

– Igen, de a jegyzeteim csak optikai lemezen vannak meg. Visszamehetnénk érte Írországba. Oda-vissza tizennyolc óra.

Spiro erre gondolni sem volt hajlandó.

– Felejtsd el. Amíg itt vagy a szemem előtt, addig lehetek nyugodt. Ki tudja, milyen fogadtatás várna rám Írországban. Itt intézzük el a dolgot, bármeddig tart is.

– Jól van – sóhajtott Artemis.

Spiro visszahelyezte a Kockát plexi-acél ketrecébe.

– Aztán jól aludd ki magad az éjjel, kölyök, mert holnap ízekre kell szedned ezt a kütyüt. És ha nem, akkor ugyanaz történik veled is, ami Toz Cylapat barátunkkal.

Artemist ez a fenyegetés nem izgatta. Nemigen hitte, hogy Tőzeg komoly veszélyben lehet. Ha valakiért, hát sokkal inkább a két izomemberért kell aggódni.