TIZENKETTEDIK FEJEZET: MEMÓRIATÖRLÉS

FOWL-BIRTOK

Csaknem egy órába tellett, míg visszaértek a Heathrow-ról. Rettenetes turbulenciák akadályozták a repülést, aztán a walesi dombvidék fölött még egy erős nyugati szél is bekavart. Mire Butler és Berkenye földet ért a Fowl-birtokon, a TÜN memóriatörlő csapatai már gyülekeztek az éj leple alatt.

Butler lekapcsolta magát a holdövről, nekitámaszkodott egy nyárfának, és nagyokat lélegzett.

– Minden rendben? – kérdezte Berkenye.

– Oké – felelte a testőr, a mellkasát dörzsölgetve. – Csak ez a kevlár, tudod. Nagyon ügyes dolog, amennyiben kiskaliberű golyóval akarnak rám lőni, a lélegzést viszont kissé megnehezíti.

Berkenye tokba helyezte szárnyművét.

– Ideje lesz lassan a pihenésnek is, Butler.

A garázsban épp egy TÜN-pilóta próbálta leparkolni a siklóját, s máris sikerült meghúznia a Bentley lökhárítóját.

– Pihenés? – kapta föl a fejét a testőr. – Bárcsak igaz lenne...

Miután kellőképpen megfélemlítette a pixi-pilótát, Butler a dolgozószobába indult. Artemis és Juliet csak rá várt. Juliet olyan erősen ölelte magához, hogy majdnem kiszorította belőle a szuszt.

– Jól van, hugi, egészben vagyok. Úgy összekalapáltak a tündérek, megérem még a százhúsz évet is, úgyhogy ezentúl is rajtad tarthatom a szememet.

– És a feladatok, Butler? – szólt közbe Artemis, igen tárgyilagosan.

Butler kinyitotta a klímaberendezés mögé rejtett széfet.

– Minden rendben. Elintéztem mindent, megszereztem mindent.

– Na és a kis különleges készítmények?

Butler hat apró üvegcsét tett ki az asztalt borító posztóra.

– A limericki emberem mindent pontosan az utasításai szerint végzett. Régóta van már ebben a szakmában, de ilyet még sosem kellett csinálnia. Speciális korróziógátló folyadékban vannak, mert a rétegek annyira érzékenyek, hogy szinte azonnal oxidálódni kezdenek, amint kapcsolatba kerülnek a levegővel. Ne is tegyük be őket, csak az utolsó percben.

– Nagyszerű. Valószínűleg csak nekem lesz igazán szükségem rá, de a biztonság kedvéért jobb, ha mind berakjuk.

Butler most a bőrzsinóron függő arany érmét tartotta a fiú elé.

– Mini-lézerdiszkre másoltam a naplóját meg az összes tündér vonatkozású fájlt. Aztán a lemezt aranyfüsttel vontam be. Behatóbb vizsgálattal leleplezhető, de nem öntethettem aranyba, mert az tönkretette volna az információkat.

Artemis a nyakára kötötte az érmét.

– Jó lesz így, más úgy sincs. Na és a hamis nyomok?

– Megvannak. Elküldtem az e-mailt, ami arra vár, hogy kinyissuk, és egy internetes oldalon kibéreltem egy csomó megabájtot. Aztán a labirintusban elástam egy időkapszulát.

– Pompás. Erre nem is gondoltam – bólintott Artemis. Butler nyugtázta a bókot, de hinni egy percig sem hitte. Artemis mindig mindenre gondol.

– Tudod, Artemis – szólalt meg váratlanul Juliet, aki eddig hallgatott talán jobb is volna elengedni ezeket az emlékeket. Hadd lélegezzenek föl egy kicsit a tündérek.

– Ezek az emlékek a személyiségem részei – ellenkezett Artemis.

Szemügyre vette a hat kis fiolát, és kiválasztott kettőt.

– Nos akkor ideje, hogy berakjuk ezeket. A Nép már alig várja, hogy kimoshassa az agyunkat.

Kisgebe technikuscsapata közben kész laboratóriummá változtatta a tárgyalótermet. Elektródák és száloptikák erdejét rakták ki a helyiségben. Mindegyik kábel plazmaképernyőkhöz csatlakozott, amelyek az agyhullámokat bináris információvá alakították. Laikus kifejezéssel élve Kisgebe úgy olvashatott páciensei agyában, mint egy könyvben, és teljes nyugalommal kiszerkeszthette belőle, amit nem érzett odavalónak. Az emberi agyak pedig – és talán ez a legfantasztikusabb az egész történetben – öntevékenyen kipótolják majd az üres helyeket saját gyártmányú emlékekkel.

– Tábori felszereléssel is megoldhatnánk a törlést – magyarázta a kentaur az egybegyűlt pácienseknek. – Csakhogy az a készlet csak általános törlésre jó. Mindent megsemmisítene, ami csak történt az elmúlt tizenhat hónapban. Az pedig súlyos kihatással lehetne az érzelmi fejlődésetekre, az IQ-ról nem is beszélve. Úgyhogy inkább felütünk itt egy labort, és kiválogatjuk azokat az emlékeket, amelyek a Népet érintik.

Nyilvánvaló, hogy azokat a napokat, amiket tündértársaságban töltöttetek, teljességgel törölni kell. Nem kockáztathatunk.

Artemis, Butler és Juliet az asztalnál ültek, körülöttük egy sereg technognóm sürgölődött. Fertőtlenítő folyadékkal kezelték a homlokukat.

– Volna itt egy kis gond – kezdte Butler.

– Ne is mondd – vágott közbe Kisgebe. – A korodra gondolsz, ugye?

– Mindenki negyvenévesnek ismer – bólogatott Butler.

– Nem törölhetitek ki mindenki agyát.

– Le vagy maradva egy brosúrával, Butler. Míg alszol, kapsz egy jó kis lézeres hámlasztást. Meglátod, hogy megfiatalodsz. Még plasztikai sebészt is hoztunk, ad a homlokodba egy Harmatcsöpp-injekciót, az aztán kisimítja a mélyebb ráncokat is.

– Harmatcsöppet?

– Lényegében zsírt – magyarázta Kisgebe. – Kiszedjük az egyik testtájról, és befecskendezzük máshová, ahol szükség van rá.

Butlert kicsit sem lelkesítette a gondolat.

– Zsírt... remélem nem a hátsó részemből. Vagy mégis?

– Nos – feszengett Kisgebe -, nem, nem a tiédből.

– Akkor hát?

– A kutatás mai állása szerint az összes tündérfaj közül a törpék a leghosszabb életűek. Porhanyótárnán él egy bányász, aki állítólag kétezer évnél is öregebb. Nem hallottad még a mondást, hogy „sima, mint a törpepopó”?

Butler egy mozdulattal elsöpört egy technikust, aki épp elektródát próbált a fejére erősíteni.

– Azt akarod mondani, hogy egy törpe hátsórészéből vett zsírt töltetsz a fejembe?

Kisgebe vállat volt.

– Hja, a szépségnek ára van. Egyes nyugati parti pixik vagyonokat fizetnek ki Harmatcsöpp-kezelésekért.

– Csakhogy én nem vagyok pixi – csikorgatta a fogát Butler.

– Hoztunk egy kis gélt is, az előre megszínezi minden hajadat és szőrödet, ami ezután nőni fog, meg aztán pigmentfestéket, hogy a mellkasodat rendbe hozzuk – hadarta Kisgebe. – Mire fölébredsz, külsőleg visszafiatalodsz, ha belsőleg nem is.

– Ügyes – ismerte el Artemis. – Ennyi várható is volt. Berkenye lépett a helyiségbe, láncra fűzve hozta Tőzeget. A törpe látványosan sajnálta önmagát.

– Muszáj ezt? – siránkozott. – Mindazok után, amit együtt végigcsináltunk?

– A jelvényem forog kockán – vágta rá Berkenye. – Azt mondta az őrnagy, hogy nélküled meg se próbáljak a szeme elé kerülni.

– Na de mit akartok itt még tőlem? Adtam zsírt, vagy tán nem?

– Csak ezt ne! – könyörgött égnek emelt szemmel Butler.

Juliet vihogott.

– Sose aggódj, Dóm. Úgysem fogsz emlékezni ebből semmire.

– Üssetek ki, de most azonnal! – követelte Butler.

– Ne is mondd – nyögött Tőzeg, és tüntetően megdörgölte a hátsóját.

Berkenye levette a bilincset, de a törpe sarkában maradt és árgus szemmel leste minden mozdulatát.

– El akart búcsúzni tőletek, azért hoztam ide. Na, mi lesz – bökte oldalba foglyát.

– Pápá, Büdi! – integetett Juliet.

– Viszlát, Bűzbomba!

– A betonfalat inkább ne kóstold meg!

– Ez egyáltalán nem vicces – sopánkodott a törpe mártírhangon.

– Ki tudja. Hátha viszontlátjuk még egymást.

Tőzeg a szorgoskodó technikusok felé intett.

– Ha tényleg összefutnánk, akkor, ezeknek hála, nem viszontlátás lesz az, legföljebb ismerkedés.

Butler letérdelt hozzá.

– Aztán vigyázz magadra, kis barátom. Óvakodj a lidércektől.

– Fölösleges a figyelmeztetés – borzongott össze Tőzeg.

Egy TÜN-tiszt képernyőt állított föl a helyiségben, amelyen most Gyökér őrnagy arca jelent meg.

– Mi van, talán egybe akartok kelni ti ketten?

– reccsent rájuk. – Nem értem, mire ez a nagy érzelgés. Tíz perc múlva a nevét sem fogjátok tudni ennek az őrizetesnek.

– Kapcsolatot létesítettünk a parancsnokkal – jelentette teljesen fölöslegesen az egyik technikus.

Tőzeg a képernyő fölé rögzített kamerába sandított.

– Na, de Gyulus. Megérthetnéd, hogy ezek a sárlények nekem köszönhetik az életüket. Ez valóban igen érzékeny pillanat.

Gyökér haragtól rózsálló arcát a rossz minőségű kép már bíborszínűnek láttatta.

– Teszek az érzelgésedre. Azért vagyok itt, hogy a törlés gyors legyen és alapos. És lefogadom, hogy Fowl barátunk tartogat még nekünk egy-két trükköt.

– Ejnye, őrnagy, ez a gyanakvás már-már sértő

– sóhajtott Artemis, de közben zavartalanul vigyorgott tovább. Mindenki tökéletesen tisztában volt vele, hogy a fiú megpróbált itt is, ott is emlékmorzsákat elrejteni. A TÜN dolga volt, hogy fölkutassa őket. Ez volt az utolsó nagy összecsapás.

Artemis fölkelt, és odalépett Tőzeghez.

– Tudod, Tőzeg, az egész tündérnépségből te fogsz a legjobban hiányozni. Nagy jövőnk lehetett volna, ha egyesítjük erőinket.

– Bizony. A te eszeddel meg az én speciális képességeimmel – mondta Tőzeg, már-már könnyek között.

– Nem is beszélve az erkölcs teljes hiányáról mindkettőtöknél – szúrta közbe Berkenye.

– Minden bank széfje a miénk lett volna – sóhajtott a törpe. – Micsoda lehetőség! Micsoda veszteség!

Artemis igyekezett őszintének látszani. Most minden azon múlik, elég meggyőző-e az alakítása.

– Tőzeg, tudom, hogy az életedet tetted kockára, mikor átverted az érdekemben Antonelli Családját. Adnék most egy kis emléket hálából.

Tőzeg lelki szemei előtt zaftos csekkek és részvénykötegek lebegtek.

– Nahát, ezt igazán nem kellett volna. De tényleg. Bár igaz, hogy bátor dolog volt tőlem, no meg életveszélyes.

– Ahogy mondod – helyeselt Artemis, és levette a nyakáról az érmét. – Nem nagy dolog, tudom, de nekem sokat jelent. Szerettem volna megtartani, de rájöttem, hogy pár perc múlva már semmit sem fog jelenteni nekem. Szeretném, ha te tartanád meg helyettem. Azt hiszem, Berkenye sem bánja. Kis emlékeztető a közös kalandjainkra.

– Pfű – fanyalgott Tőzeg. – Tizenöt gramm arany, ez aztán! Úgy látszik, tényleg gazdag gyerek vagy, Artemis.

A fiú megszorította a kezét.

– Nem mindig az arany számít, Tőzeg.

Gyökér majd a nyakát szegte, úgy igyekezett szemmel tartani a jelenetet.

– Mi az? Mit adott az őrizetesnek?

Berkenye elkapta az érmét, és a kamera elé tartotta.

– Csak egy arany pénzérme, őrnagy úr. Én magam adtam Artemisnek.

Kisgebe is szemügyre vette az érmét.

– Ami azt illeti, ezzel két bűzgilisztát ütünk egy csapásra. Az az érme később esetleg emlékezési folyamatokat válthatott volna ki. Nagyon valószínűtlen, de azért megtörténhet.

– Na és a másik bűzgiliszta?

– Legalább lesz Tőzegnek mit nézegetnie a bőriben. Gyökér hosszasan kérődzött a problémán.

– Nna jó. Tartsa meg. Azonnal rakják siklóra az őrizetest, és kezdjük végre a törlést. Tíz perc múlva tanácsülésre kell mennem.

Berkenye elvezette a törpét, és Artemis rádöbbent: valóban sajnálja, hogy meg kell tőle válnia. De még sokkal jobban sajnálta, hogy örökre elveszíti barátságuk emlékét is.

A technikusok most úgy ellepték őket, mint a legyek a húst. Pillanatokon belül mindnyájuk feje és csuklója tele volt ragasztva elektródákkal. Az elektródák kötege mindegyik páciensről egy-egy neuron-transzformerbe, onnan pedig egy-egy plazmaképernyőbe futott. Emlékeik ott vibráltak a képernyőkön.

Kisgebe a képernyőket tanulmányozta.

– Túl korán vagyunk még – jelentette. – Olyan tizenhat hónappal ezelőttre kellene beállni. Vagyis, várjunk csak, jobb, ha három évvel ezelőttre. Nem szeretném, ha Artemis elkezdené az eredeti tervét újrakovácsolni.

– Nagyszerű, Kisgebe – mondta keserűen a fiú. – Pedig reméltem, hogy nem jut eszedbe.

– És nem ez az egyetlen dolog, ami eszembe jutott – legyintett a kentaur.

Gyökér szája gúnymosolyba torzult a másik képernyőn.

– Mondd meg neki, Kisgebe. Látni szeretném a képét. Kisgebe a kézikomputerére nézett.

– Átnéztük az e-mailjeidet, és mit gondolsz, mit találtunk?

– Mondd csak.

– Egy tündéres fájlt, ami csak arra várt, hogy kinyissák. No meg aztán volt valaki, az e-mail címe, hogy, hogy nem, ugyanaz, mint a tiéd, és ez a valaki jó néhány megabájtot bérelt a neten. További tündérvonatkozású anyag.

– Meg kellett próbálnom – mondta Artemis a bűnbánat legkisebb jele nélkül. – Gondolom, megérted.

– Na és más mondanivalód nincsen?

Artemis tágra nyílt szemmel, az ártatlanság eleven szobraként felelte:

– Semmi. Túl okos vagy hozzám képest.

Kisgebe lézerdiszket vett elő szerszámosládájából, és az asztalon lévő, hálózatra csatlakoztatott számítógépbe tette.

– Na jó, a biztonság kedvéért felrobbantok egy adatbombát a rendszeredben. Ez a kis vírus érintetlenül hagy minden olyan fájlt, aminek nincs köze a Néphez, a többit viszont megsemmisíti. Ezenfölül további hat hónapon át ellenőrzi a rendszeredet, arra az esetre, ha mégis sikerült valahogy a hátunk mögé kerülnöd.

– Most ezt azért mondod el, mert úgysem fogok rá emlékezni.

Kisgebe szteppek egy rövidet négy patáján, és tapsikolt hozzá.

– Bizony ám!

Berkenye rúgta be az ajtót, jókora fémtokot cipelve.

– Na ezt nézzétek, mi volt elásva a parkban! – és a doboz tartalmát a Tunéziai szőnyegre borította. Komputerlemezek és Artemis naplójának másolatai szóródtak szanaszét.

Kisgebe szemügyre vette az egyik diszket.

– Tényleg nincs több mesélnivalód?

Artemis egyre csüggedtebben figyelt. Múltjához visszavezető kapcsolatai mindinkább fogyatkoztak.

– El is felejtettem.

– Na, persze. Gondolom, több trükk már nincsen.

– Mert elhiszed, ugye, ha most azt mondom, hogy nincs? – nyelvelt Artemis. Visszaült a székére, dacosan karba font kezekkel.

Gyökér olyat röhögött, hogy szinte a képernyő is beleremegett.

– Persze, persze, Artemis fiam. Teljes mértékig bízunk a szavadban. Hogy is ne bíznánk mindazok után, amin a Nép átment? Éppen csak egy kis delejt kapsz, mielőtt kikérdezünk, már ha nem bánod. És ezúttal nem lehet rajtad napszemüveg.

Tizenhat hónappal ezelőtt ugyanis Artemis tükröző napszemüveg segítségével úszta meg Berkenye delejező tekintetét. Ekkor játszotta ki először a tündéreket, ám koránt sem utoljára.

– Jól van, jól van, csak ne húzzuk már tovább.

– Pinduri százados! Tudja, mi a dolga! — vak-kantotta az őrnagy.

Berkenye levette a sisakját, és megmasszírozta elgémberedett füleit.

– Most meg foglak delejezni, aztán fölteszek néhány kérdést. Láttál már ilyet, tudod, hogy nem fáj. Azt ajánlom, hogy engedd el magad. Ha megpróbálsz ellenállni, az emlékezetvesztéssel járhat, sőt, még agykárosodást is okozhat.

– Várj csak – emelte föl a kezét Artemis. – Jól értem, ugye, hogy mikor ebből magamhoz térek, már túl is leszek mindenen?

– Igen, Artemis – mosolygott rá Berkenye. – Most egyszer s mindenkorra búcsúzunk.

Artemis arca nem mutatta, milyen érzelmi vihar dúl a szívében.

– Jól van, akkor viszont volna egy-két szavam.

Gyökér legjobb igyekezete ellenére is kíváncsi volt.

– Egy percet kapsz, Fowl. Utána jóccakát.

– Helyes. Először is szeretnék köszönetét mondani. A Népnek köszönhetem, hogy életben van

a családom és a jó barátaim. Kár, hogy ezt is el kell felejtenem.

Berkenye a vállára tette a kezét.

– Jobb lesz így, Artemis, hidd el.

– Másodszor is, arra kérnélek, emlékezz vissza az első találkozásunkra. Emlékszel arra az éjszakára?

Berkenye egész testében megborzongott. Nagyon is jól emlékszik arra a jéghideg szívű személyre, aki megtámadta azon a dél-írországi mágikus helyen. Gyökér őrnagy sem felejti el soha, hogy majd a fogát ott nem hagyta egy bizonyos robbanásnál. Kisgebe sem, hogy Artemist túszejtőként ismerte meg, a Berkenye kiszabadításáért folyó alkudozás során. Nem mondhatni, hogy a fiú valami tiszteletreméltó személyiség lett volna akkoriban.

– Ha most kitörlitek az emlékeimet, elveszitek az összes élményt, amelyet a Néppel kapcsolatban szereztem, akkor talán ugyanolyanná válók megint. Tényleg ezt akarjátok?

Ez dermesztő gondolat volt. Valóban a Nép hatása volna, hogy Artemis így megváltozott? És ha vissza találna változni, arról is a Nép tehet majd?

Berkenye a képernyő felé fordult.

– Lehetséges ez? Artemis valóban sokat fejlődött. Tönkretehetjük ezt?

– Igaza van – tódította Kisgebe is. – Sosem hittem volna, hogy ilyet mondok valaha, de az az igazság, hogy egészen megkedveltem ezt a javított változatot.

Gyökér új ablakot nyitott meg a képernyőn.

– A Pszicho-Testvériség elvégzett egy valószínűségi kalkulációt. Azt mondják, nem nagy az esély a visszaváltozásra. Fowlt éppen elég pozitív hatás fogja érni a családja és Butlerék részéről.

– Pszicho-Testvériség? – horkant föl Berkenye. – Argon és csapata? Mióta adunk azoknak a boszorkánymestereknek a szavára?

Gyökér már-már ordításra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát (Ez sem volt éppen megszokott jelenség.) – Berkenye – mondta csaknem gyöngéden. – Egész kultúránk jövője forog kockán. Artemis jövője pedig nem a mi dolgunk. Ez a lehető legfinomabb megfogalmazás.

Berkenye keserűen harapta össze a száját.

– Ha ez így van, akkor semmivel sem vagyunk jobbak a sárnépnél!

Az őrnagy erre úgy döntött, ideje visszatérni jól bevált kommunikációs stílusához.

– Na, ide figyeljen, százados! – harsogta. – Csak hogy jobban értse: aki parancsnok, az hozza a döntést. Ha nehéz döntés, akkor is. Aki meg beosztott, az befogja a száját, és engedelmeskedik. Most pedig delejezze meg azokat a sárlényeket, mielőtt túl késő volna!

– Igenis, uram. Parancs, uram.

Berkenye odaállt közvetlenül Artemis elé, és a szemébe nézett.

– Lazulj el, Artemis. Lélegezz mélyen.

Mikor újra megszólalt, hangjába basszus-és altrétegek keveredtek. A delej hipnotikus hangjai.

– Nem volt semmi ez a kis ügyünk Spiróval, ugye? Artemis álmosan mosolygott.

– De nem ám. Az utolsó kaland... Több bajt nem okozok...

– Hogy tudod kifőzni ezeket az őrült terveket? Artemis szeme lecsukódott.

– Azt hiszem, ez velem született képesség... A Fowlok nemzedékek óta ilyenek.

– Fogadok, bármit megtennél, hogy megtarthasd az emlékeidet.

– Majdnem mindent.

– És mi az, amit tényleg megtettél?

– Volt egy-két trükköm – mosolygott a fiú.

– Miféle trükkök?

– Titok. Nem mondhatom el.

Berkenye hangjába még mélyebb, zsongítóbb felhangok vegyültek.

– Mondd el, Artemis. Közöttünk marad. Artemis halántékán lüktetni kezdett egy ér.

– Nem árulod el? Nem mondod tovább a tündéreknek?

Berkenye bűntudatosan sandított a képernyőre. Parancsnoka gesztusaiból megértette, hogy folytatnia kell.

– Nem árulom el. A mi titkunk marad.

– Butler elásott egy fémtokot a labirintusban.

– És még?

– Küldtem magamnak egy e-mailt. De azt Kisgebe meg fogja találni. Arra való, hogy megtalálja, és megnyugodjon tőle.

– Nagyon okos. És akkor van valami olyan is, amit viszont nem talál meg?

Artemis ravaszul mosolygott.

– Van egy titkos fájlom egy bérelt internetes tárhelyen. Kisgebe vírusa ahhoz nem fér hozzá. Hat hónap múlva kapok egy figyelmeztetést a szolgáltatótól. Akkor lehívom az adatokat, azok megindítják az emlékezési folyamatot, és valószínűleg mindent vissza fogok nyerni.

– Több nincs?

– Nincs. Ez az utolsó reményünk. Ha ezt is megtalálja Kisgebe, akkor számomra elveszett a tündérek világa.

Gyökér ábrázata villódzni kezdett a képernyőn.

– Oké. Mindjárt megszakad a kapcsolat. Üsd ki őket, és mosd ki az agyukat. Az egész folyamatot rögzítsétek. Csak akkor hiszem el, hogy végre megszabadultam Artemistől, ha végignézhetem a felvételeket.

– Őrnagy úr... talán a többieket is ki kéne faggatni.

– Hagyja, százados. Fowl elmondott mindent. Az az internetes tárhely volt az utolsó reményük. Végezzék a dolgukat.

A képernyő hullámzani kezdett, s az őrnagy végleg eltűnt.

– Igenis. Hallották a parancsot?! – fordult Berkenye a technikusokhoz. – Rajta, kezdjék! Már csak néhány óra van hátra napkeltéig. Addigra vissza kell térnünk a föld alá.

A csapat ellenőrizte az elektródák érintkezését, aztán három altatómaszkot csomagoltak elő.

– Ezt majd én – vette át Berkenye a maszkokat. Először Juliet fejére húzta rá a maszk gumipántját.

– Tudod mit? Rideg egy meló a személyőrzés. Neked túl nagy a szíved hozzá.

Juliet elgondolkozva bólintott.

– Igyekszem észben tartani ezt a gondolatot. Berkenye gyöngéden eligazította a maszk

szemtakaróját.

– Rajtad tartom a szememet.

– Akkor látlak majd álmomban – mosolygott a lány. Berkenye megnyomta az altatómaszk gombját. A hipnotikus fényjelzések és az altatógáz együttes hatása öt másodperc alatt eszméletlen álomba ringatta a lányt.

Butler következett. Az ő maszkjához plusz gumipántot kellett rögzíteni, hogy körbeérjen a borotvált koponyán.

– Aztán gondod legyen rá, hogy Kisgebe ne nagyon garázdálkodjon – figyelmeztette a testőr Berkenyét. – Nem szeretnék úgy ébredni, hogy negyvenévnyi lyuk van az agyamban.

– Ne aggódj – biztatta Berkenye. – Kisgebe általában tudni szokta, mit művel.

– Jól van. És ne feledd, ha a Népnek bármikor segítség kell, csak szóljatok.

Berkenye megnyomta a gombot.

– Nem felejtem el – suttogta.

Artemis volt az utolsó. Delejezett állapotában szinte megbékéltnek tűnt. Homlokát kivételesen nem vonta töprengő ráncokba – aki nem ismerte, akár hétköznapi tizenhárom éves fiúcskának is hihette.

– Egészen biztos vagy benne? – fordult Berkenye Kisgebéhez. Az vállat vont.

– Van választásunk? Parancs az parancs.

Berkenye Artemis arcára tette a maszkot, és megnyomta a gombot. A fiú pár pillanat múlva elernyedt ültében. A mögötte lévő képernyőn gnómus nyelvű szöveg kezdett futni. Frond idejében ezt a közös tündérnyelvet még spirál alakban írták, csakhogy a tündérek nagy többsége fejfájást kap attól, ha csavarvonalban kell olvasnia – Törlést indít – rendelkezett Kisgebe. – Egy másolatot azért megtartunk. Ha egyszer lesz egy-két szabad hetem, nagyon szeretnék utánanézni, hogyan működik ennek a srácnak a feje.

Berkenye figyelte, hogy villódzik át a képernyőn Artemis egész élete zöld hieroglifák formájában.

– Nem valami jó érzés – vallotta meg. – Különben meg, ha egyszer ránk talált, megteheti máskor is. Főleg, ha tényleg visszaváltozik olyan szörnyűvé, amilyen volt.

Kisgebe parancsokat billentyűzött a gépébe.

– Persze, lehet. De legközelebb már nem ér bennünket váratlanul.

Berkenye hirtelen lecsapta a plexit, hogy eltakarja a szemét.

– Neked van igazad, persze. Nem is lehettünk volna igazi barátok. Csak a véletlen sodort együvé, semmi más.

– Okos kislány – veregette meg a vállát Kisgebe. – Csak föl a fejjel. Hová mégy?

– Csak úgy, repülök egyet. Kell a friss levegő.

– Nincs engedélyed – tiltakozott a kentaur. – Gyökér elveszi a jelvényedet.

– Na, de miért? – kérdezte Berkenye, beindítva a szárnyművet. – Mikor hivatalosan nem is vagyok itt!

Azzal felröppent, és laza hurokkal kisuhant. Majdnem súrolta a kapufélfát, ahogy fölfelé vette az útját, neki az éjsötét égboltnak. Karcsú alakja egy pillanatig élesen elvált a magasan fénylő telihold hátterén, aztán – mikor bekapcsolta az árnyvédet – láthatatlan vibrálásba olvadt.

Kisgebe hosszan bámult utána. Nagyszívű teremtmények ezek az elfek. Éppen ezért nem is igazán alkalmasak felderítőnek. Nekik mindenben a szívük diktál. De Gyökér akkor sem fogja soha kirúgni ezt a lányt. Már csak azért sem, mert nyilvánvaló, hogy zsarunak született. Meg aztán, ki mentené meg akkor a Népet, ha Artemis Fowl újra rájuk akad?

Tőzeg a sikló ráccsal elzárt cellájában kuporgott, és teljes odaadással sajnálta magát. Közben igyekezett minél kisebb felületen ránehezedni érzékeny hátsó részére, ami nem volt éppen egyszerű feladat.

Kilátásai pillanatnyilag nem voltak épp rózsásak. Hiába tett annyi jót a TÜN-ért, legalább tíz évre be fogják varrni. És miért? Néhány tetves rúd aranyért! És nem valószínű, hogy lesz alkalma meglépni. Acél-és lézerrácsok fogják körül mindenfelől, és ez így lesz mindaddig, míg a sikló be nem ér Mentsvárba. Az állomástól pedig pillanatok alatt elérnek a Központi Rendészetre, ahol már csak egy kurta kihallgatás vár rá, mielőtt végérvényesen bedutyizzák. Ott rohadhat meg a börtönben. Bele fog őszülni, ennyi bizonyos. Ha egyszer öt évnél többet kell távol töltenie meghitt alagútjaitól!

Valami csöpp remény mégis volt még. Egy parányi kis fénysugár. Tőzeg fegyelmezetten várt, míg a technikusok ki nem rámolták az összes eszközüket, és el nem hagyták a siklót. Aztán, mintegy véletlenül, fölemelte a jobb kezét, és két ujjal dörgölni kezdte a halántékát. Legalábbis látszólag. Valójában a tenyerébe rejtett pirinyó cédulát olvasta, amelyet Artemis Fowl adott át titkon kézfogás közben.

Veled még nem végeztem, Szájlapáti Tőzeg

– így szólt a levélke.

Ha Mentsvárba érsz, mondd meg az ügyvédednek, hogy nézzen utána az első elfogatóparancs dátumának. Szabadulás után pedig vigyázz magadra, ne keveredj bajba egy-két éven át. És aztán hozd el nekem a medált. Ketten együtt legyőzhetetlenek leszünk. Barátod és jótevőd: II. Artemis Fowl

Tőzeg összegyűrte a cédulát, szájához emelte, és beszívta. Törpéhez illő hatalmas zápfogai pillanatokon belül megsemmisítették a bűnjelet.

Aztán mély lélegzetet vett, orron át. Annak azért még nincs itt az ideje, hogy kinyissa az ünnepi alkalmakra tartogatott különleges palack Szküllai sziklaféregaszút. Hónapokba, talán évekbe is telhet, mire kiharcolja az újratárgyalást.

Ujjai óvóan szorították Artemis medálját. Igen. Ketten együtt legyőzhetetlenek lesznek.

••••••••