Ni­lu­fer ka­tun az egész hely­őr­sé­get moz­gó­sí­tot­ta de nyo­mát sem ta­lál­ták az or­gyil­kos­nak. Te­m­ur sze­rint ugyan­az volt, aki el­len a he­gyi szo­ros­ban is har­col­tak, bár ne­héz lett vol­na meg­mon­da­ni a sö­tét mi­att. Még­is, volt va­la­mi is­me­rős ab­ban, ahogy a tá­ma­dó­ja moz­gott.

Mind­ez né­hány nap­pal az­előtt tör­tént, hogy elég­gé fel­gyó­gyul­tak és ki­pi­hen­ték vol­na ma­gu­kat ah­hoz, hogy foly­tas­sák út­ju­kat. Ez idő alatt Ni­lu­fer gon­dos­ko­dott róla, hogy fel­tölt­sék a kész­le­te­i­ket, kap­ja­nak új csiz­mát és az egész tes­tü­ket be­fe­dő ru­há­kat, ame­lyek meg­vé­dik őket a szik­rá­zó si­va­ta­gi nap­tól.

Te­m­ur­nak az volt a leg­ne­he­zebb, hogy a kan­cá­kat hát­ra kel­lett hagy­ni, Sza­mar­kar­nak pe­dig az, hogy Pej­mát hagy­ja ott. De egy kan­ca vagy her­ceg­nő sem jö­he­tett ve­lük a Nagy Sós-si­va­ta­gon át, így vé­gül el­bú­csúz­tak egy­más­tól, vál­luk­ra vet­ték cso­mag­ja­i­kat, és csat­la­koz­tak Hra­hi­má­hoz és Hszi­ung test­vér­hez az alat­tuk futó úton.

Ami­kor el­hagy­ták a Kő­ta­nyát, Te­m­ur alig bír­ta meg­áll­ni, hogy ne pil­lant­gas­son vissza a vál­la fö­lött min­den né­hány lé­pés után. A me­rev ge­rin­cé­ből ítél­ve Sza­mar­kar sem érez­te ma­gát kü­lön­bül.

A si­va­tag öt­na­pi já­ró­föld­re fe­küdt a tér­kép sze­rint, ame­lyet Ni­lu­fer bo­csá­tott a ren­del­ke­zé­sük­re. A ne­gye­dik nap­ra már elég­gé si­va­ta­gos volt a táj ah­hoz, hogy az meg­fe­lel­jen Te­m­ur nem túl szi­go­rú kö­ve­tel­mé­nye­i­nek: bo­zó­tok pró­bál­ták át­küz­de­ni ma­gu­kat a re­pedt­re sült, tö­mö­rö­dött ta­la­jon, és a lá­buk nem ha­gyott ma­ra­dan­dó nyo­mot.

Ta­ka­ré­ko­san fo­gyasz­tot­ták az élel­mü­ket, és Sza­mar­kar es­tén­ként, le­fek­vés előtt szánt némi időt arra, hogy ki­egé­szít­se a víz­kész­le­tü­ket „a le­ve­gő­ből”, ahogy ő mond­ta, vagy­is lát­szó­lag a sem­mi­ből. Be­kö­szön­tött a nyá­ri for­ró­ság, ami­kor a ka­ra­vá­nok messzi­re el­ke­rül­ték a si­va­ta­got. Te­m­ur azt érez­te, hogy mind­annyi­an fél­nek át­kel­ni raj­ta. Nap­köz­ben csak ván­szo­rog­tak, és az ag­go­dal­ma­i­kat vi­tat­ták meg hal­kan. Az éj­sza­ká­kat vir­rasz­tás köz­be­ni né­ze­lő­dés­sel vagy mély al­vás­sal töl­töt­ték, ahogy ép­pen rá­juk ke­rült a sor. Még Hra­hi­má­nak is kel­lett alud­nia va­la­mi­kor, és Te­m­ur nem volt ta­pasz­talt gya­log­ló, bár las­sacs­kán kez­dett hoz­zá­szok­ni.

Ahogy azon­ban el­ér­tek arra a lan­kás-dom­bos vi­dék­re, ahol az éj­sza­kát szán­dé­koz­tak töl­te­ni – le­he­tő­leg egy föld alat­ti fo­lyó­ból táp­lál­ko­zó oá­zis part­ján, ha meg­ta­lál­nák az egyi­ket, ami­nek a tér­kép sze­rint ott kel­le­ne len­nie Te­m­ur ki­mért lép­tei meg­tor­pan­tak. Előt­tük ugyan­is va­la­mi zöl­det lá­tott. Igen, egy fü­ves folt volt és össze­bo­ru­ló fák, mö­gü­lük pe­dig víz csil­lo­gá­sa és il­la­ta ért el hoz­zá.

A fű­ben azon­ban, a víz part­ján va­la­mi le­he­tet­len állt: egy máj­bar­na pej kan­ca, amely fe­jét le­szeg­ve leg­el­te a fü­vet egy éret­len gyü­möl­csök­től ros­ka­do­zó grá­nát­al­ma­bo­kor ár­nyé­ká­ban.

– Kép­ze­lő­döm – mond­ta. Már ép­pen meg akar­ta dör­zsöl­ni a sze­mét, hogy meg­tisz­tít­sa lá­tá­sát, ami­kor Sza­mar­kar meg­érin­tet­te a csuk­ló­ját, és azt mond­ta:

– Ha te kép­ze­lődsz, ak­kor én is. Az ott Bans.

Sza­mar­kar el­in­dult az oá­zis felé, és már ép­pen fut­ni kez­dett vol­na a comb­já­ban buj­ká­ló fáj­da­lom el­le­né­re, ami­kor Hszi­ung test­vér ki­tár­ta előt­te a kar­ját. A lány tü­ze­te­sen meg­néz­te a lo­vat. Ami­kor fel­né­zett a szer­ze­tes­re, az meg­ráz­ta a fe­jét. A lány pis­lan­tott és he­lyes­lő­en bó­lin­tott.

– Ha Bans itt van, ak­kor azért van itt, mert va­la­ki ki­lo­va­golt vele ide. És ez a va­la­ki most ránk vár.

– És ta­lán nem a leg­jobb szán­dék ve­zér­li – tet­te hoz­zá Hra­hi­ma, majd le­gug­golt, ar­cá­val szin­te sú­rol­ta a föl­det és szi­ma­tolt. Ki­lé­pett egy ki­csit ol­dal­ra, olyan moz­du­lat­tal, ami rák­sze­rű­nek is tűn­he­tett vol­na, és újra szi­ma­tolt.

– Sem­mi – mond­ta és fel­állt. – A szél a he­gyek fe­lől, ke­let­ről fúj. Úgy vé­lem, a domb bel­ső ívé­ben meg­szo­rul­ha­tott némi pan­gó le­ve­gő az il­lat­tal. De a kan­ca sza­gát ér­zem.

Te­m­ur elő­húz­ta a ké­sét.

– Ak­kor csak óva­to­san.

Meg­in­dul­tak hát mind­annyi­an, Hszi­ung test­vér­rel és Te­m­ur­ral az élen – Te­m­ur kés­sel a ke­zé­ben, Hszi­ung pusz­ta kéz­zel. Hra­hi­ma ki­tért ol­dal­ra, Sza­mar­kar pe­dig min­den ideg­szá­lá­val fi­gyel­ve kö­vet­te őket.

De bár­hogy is ku­tat­tak, nem ta­lál­tak sem­mit. Sem­mit, Banst ki­vé­ve, aki a dél­utá­ni nap­fényt idé­ző­en fé­nyes­re volt ke­fél­ve. Ló­szer­szá­ma ta­ka­ro­san ló­gott egy kö­ze­li grá­nát­al­ma­fá­ról.

– Va­la­ki el­hoz­ta ne­ked a lo­va­dat – mond­ta vé­gül Hra­hi­ma, a far­kát csó­vál­va. – És nem ér­zem sem raj­ta, sem a fel­sze­re­lé­sén, hogy ki le­he­tett az.

Te­m­ur már oda is lé­pett hoz­zá, és meg­dör­zsöl­te bár­so­nyos or­rát, és szá­rí­tott gyü­mölcs­da­rab­kák­kal etet­te, amit pe­dig ő szán­dé­ko­zott meg­en­ni ko­ráb­ban. Fe­jük fö­lött egy lus­tán sod­ró­dó ke­se­lyű kö­rö­zött.

A Vég­te­len Ez aján­dé­ka, mi­előtt el­hagy­juk a bi­ro­dal­mát?

– Nos – mond­ta Te­m­ur –, azt hi­szem, ez hasz­nunk­ra vá­lik.

* * *

Más­nap reg­gel föl­mász­tak a domb­ra és on­nan ki­te­kint­ve egy ré­gen ki­szá­radt ősi ten­ger sós med­rét lát­ták. Te­m­ur el­cso­dál­ko­zott, hogy hi­het­te a há­tuk mö­gött ha­gyott, re­pe­de­zett föl­de­ket si­va­tag­nak, ami­kor most a lá­tó­ha­tá­rig el­nyúlt ez a pisz­kos­fe­hér, egy­ne­mű, vég­te­len táj.

A töb­bi­ek is csak áll­tak és bá­mul­tak mel­let­te.

Bans vit­te most már cso­mag­ja­ik nagy ré­szét. Ami sú­lyos te­her volt négy em­ber­nek és egy ho-csé­nek, az csak mér­sé­kel­ten vet­te igény­be a kan­cát. Te­m­ur ag­gó­dott a víz mi­att – re­á­li­san néz­ve még­is mennyi vi­zet tu­dott Sza­mar­kar elő­ál­lí­ta­ni? –, de ha min­den jól megy, ak­kor alig több mint öt nap múl­va ki­ér­nek a si­va­tag­ból. Ha Sza­mar­kar meg tud­ja őt rend­sze­re­sen itat­ni, a kan­ca ki­bír­ja ad­dig na­gyon kis élel­mi­szer­ada­gok­kal is.

Ha min­den jól megy.

Ezen az út­vo­na­lon gyor­sab­ban tud­tak ha­lad­ni, mint­ha vissza­tér­tek vol­na a Sze­la­don-ten­gely­re, és Te­m­ur ab­ban is bí­zott, hogy így ki­sebb az esély, hogy be­le­fut­nak az or­gyil­ko­sok­ba vagy Ku­o­ri Buk­ka em­be­re­i­be. A kő­ta­nyai me­rény­let nem ha­gyott két­sé­get afe­lől, hogy a gyil­ko­sok sze­mély sze­rint Te­m­urt ke­res­ték. És per­sze, a vér­szel­le­mek sem tud­ták át­szel­ni a sós la­pályt. Re­mé­nye­ik sze­rint.

A si­va­tag sze­met káp­ráz­ta­tó­an ra­gyo­gott, és a lép­tük nyo­mán fel­szál­ló sós por be­lep­te ar­cu­kat és szá­ju­kat. Az első fél nap után ki­fe­szí­tett vász­nak alá hú­zód­tak késő dél­előt­től es­tig, hogy az­tán a hold és a csil­la­gok fé­nye mel­lett foly­tas­sák út­ju­kat egész éj­sza­ka. A ke­mény­re sült só még a leg­cse­ké­lyebb csil­lag­fényt is vissza­tük­röz­te, így lát­ták, hogy mer­re men­nek. Leg­alább a sá­padt for­ró nap a meg­fe­le­lő irány­ban szel­te át az eget. Ez osz­mán, és nem rázi ég volt.

* * *

Min­den este, ami­kor fel­éb­redt, és ki­von­szol­ta ma­gát ke­mény ágyá­ból, Sza­mar­kar pej kan­cá­ja fü­lé­hez ha­jol­va ta­lál­ta Te­m­urt, amint ép­pen éne­kelt neki és a sö­ré­nyét si­mo­gat­ta. Tisz­tes tá­vol­ság­ra tőle, a hor­dó tes­tű szer­ze­tes al­só­ne­mű­re vet­kőz­ve harc­mű­vé­sze­te gya­kor­la­ta­it vé­gez­te a még min­dig me­leg, de egy­re fo­gyó fény­ben.

Sza­mar­kar első dol­ga az volt, hogy vi­zet hoz­zon lét­re. Idő­vel ko­moly gya­kor­lat­ra tett szert. Most, ha vissza­te­kin­tett első fél­szeg pró­bál­ko­zá­sa­i­ra, el­ámult azon, mennyit fej­lő­dött csu­pán né­hány hold­hó­nap alatt.

Mi­nél mé­lyebb­re ha­tol­tak azon­ban a Sós-si­va­tag­ban, an­nál ne­he­zeb­ben tu­dott Sza­mar­kar vi­zet gyűj­te­ni. Sze­me szá­raz­zá vált, ajka ki­re­pe­de­zett, hi­á­ba pró­bál­ta vé­gig a sok bal­zsa­mot és gyógy­nö­vényt, amit csak a gyógy­sze­res tás­ká­ja rej­tett. Egy­sze­rű­en túl ke­vés ned­ves­ség volt a le­ve­gő­ben, ami­vel dol­goz­ha­tott.

Sza­mar­kar va­rázs­lói tu­do­má­nyát arra leg­alább fel tud­ta hasz­nál­ni, hogy meg­óv­ja őt at­tól, hogy meg­sül­jön a kö­nyör­te­len nap­sü­tés­ben. Hra­hi­ma, aki nem iz­zadt, még job­ban szen­ve­dett. Nem pa­nasz­ko­dott, de Sza­mar­kar­nak nem is kel­lett ah­hoz tol­mács, hogy meg­fejt­se a tig­ris gör­nyedt tar­tá­sá­nak és tá­tott száj­jal való li­he­gé­sé­nek okát. Egy dél­után, ami­kor Hra­hi­ma épp az ár­nyék­ban fe­küdt, Sza­mar­kar oda­ment hoz­zá és le­gug­golt mel­lé egy szí­nül­tig víz­zel töl­tött tál­lal a ke­zé­ben.

Hra­hi­ma rés­nyi­re nyi­tot­ta az egyik sze­mét.

– Ta­lán tu­dok se­gí­te­ni – mond­ta Sza­mar­kar, mi­köz­ben a ho-cse a ví­zért nyúlt. – Van egy me­di­tá­ció a hő­ség el­len…

– Én is is­me­rek egyet – vá­gott köz­be Hra­hi­ma. Fel­tá­masz­ko­dott az egyik kö­nyö­ké­re, és há­lál­kod­va át­vet­te a tá­lat. Bár Sza­mar­kar le­csök­ken­tet­te a tűz ele­mét a tál víz­ben, egé­szen annyi­ra, hogy úgy le­hű­töt­te, hogy az majd­nem meg­fa­gyott, de itt olyan szá­raz volt a le­ve­gő, hogy nem gyön­gyö­zött ned­ves­ség a tál ol­da­lán. Hra­hi­ma töl­csért for­má­zott a ke­ze­i­ből, úgy íz­lel­get­te a hi­de­get.

– Még­sem aka­rod al­kal­maz­ni – mond­ta Sza­mar­kar.

Egy tig­ris só­haj­tá­sa na­gyon le­nyű­gö­ző ese­mény volt. Mell­ka­sa meg­emel­ke­dett, majd le­süllyedt; baj­szát elő­re fúj­ta.

– Hal­lot­tál már a „ka­to­na szí­vé­ről”?

Sza­mar­kar bűn­tu­da­tot érez­ve lop­va Te­m­ur­ra pil­lan­tott, de a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta:

– Egy ki­csit ma­gam­ban is ezt ér­zem, azt hi­szem.

Hra­hi­ma na­gyot kor­tyolt a víz­ből. Ami­kor fel­né­zett, át­lát­szó csep­pek re­zeg­tek a baj­szán.

– A há­bo­rú fé­lel­met szül. A fé­le­lem dü­höt. A düh­ből gyű­lö­let kél. A gyű­lö­let to­vább erő­sí­ti a dü­höt. A Bel­ső Nap ir­tó­zik a gyű­lö­let­től, mert az disz­har­mó­ni­át okoz. A gyű­lö­let a ká­osz fegy­ve­re.

– A Bel­ső Nap – is­mé­tel­te Sza­mar­kar, pró­bál­va vissza­foj­ta­ni mo­so­lyát, de ez ugyan­úgy nem ment neki, mint Te­m­ur­nak. – Az az is­ten, ami­ben nem hi­szel.

A ho-cse jó­ked­vű pu­fo­gá­sa olyan is­me­rős­sé vált már neki, mint egy lány­test­vér só­ha­ja.

– Nos, igen. Időn­ként be szo­kott néz­ni, és olyan­kor hossza­san el­be­szél­ge­tünk. Soha nem fo­gunk kö­zös ne­ve­ző­re jut­ni, de azért még min­dig ba­rá­tok va­gyunk – mond­ta a tig­ris, majd szét­tár­ta a ke­zét. – Ez van.

Sza­mar­kar el­tű­nő­dött ezen a le­he­tő­sé­gen, hogy az em­ber… el­lent is mond­hat fi­lo­zó­fi­ai kér­dé­sek­ben egy ter­mé­sze­ti erő­nek. Egy is­ten­ség­nek.

Ha a ki­rá­lyok­nak el­lent le­het mon­da­ni, mi­ért len­né­nek annyi­ra má­sok ak­kor az is­te­nek?

– Te egy har­cos vagy. Ho­gyan tudsz hát ha­rag nél­kül ölni?

– Szá­na­lom­ból. És mert a szük­ség ezt dik­tál­ja – fe­lel­te Hra­hi­ma, majd át­nyúj­tot­ta az üres tá­lat Sza­mar­kar­nak. – Ugyan­úgy, ahogy te vi­zet hor­dasz.

* * *

Nap nap­palt, éj éjt kö­ve­tett. Az ezüst föld vé­rét be­it­ta az ezüst ég, így Te­m­ur alig ta­lál­ta meg a ho­ri­zon­tot, a sá­padt nap pe­dig tü­ze­sen tű­zött át a vib­rá­ló le­ve­gőn. A sö­tét­ben, a lá­buk alatt he­ve­rő só fé­nye­sebb­nek tűnt, mint az ég. A szél meg­ál­lás nél­kül fújt, és fi­no­man te­ker­gő só­ere­ket ker­ge­tett, mint ősszel az első ha­vat.

Te­m­ur a kan­cá­já­nak éne­kelt tej­fa­kasz­tó és izom­la­zí­tó da­lo­kat. A sa­ját iz­mai új pon­to­kon me­re­ved­tek meg. A lába be­le­tört az új csiz­má­já­ba, vagy ta­lán for­dít­va.

A nap nem ölte meg őket.

In­dul­tak hát to­vább.

* * *

Há­rom­na­pi si­va­ta­gi út után Bans­nak meg­in­dult a te­jel­vá­lasz­tá­sa. A ker­s­nyi­kek mű­vé­szei vol­tak an­nak, ho­gyan in­dít­sák meg a tej­ter­me­lést a lo­vak­nál a vem­hes­ség ko­rai sza­ka­szá­ban, ma­gya­ráz­ta Te­m­ur, ami­kor Sza­mar­kar meg­le­pe­té­sét fe­jez­te ki ami­att, hogy Bans vem­hes.

Te­m­ur meg­mu­tat­ta neki, ho­gyan kell ku­miszt ké­szí­te­ni és el­ma­gya­ráz­ta neki, hogy a kan­ca­tej, amíg meg nem er­jedt, túl erős az em­be­rek szá­má­ra.

– Has­me­né­sed len­ne tőle – mond­ta ami itt meg­öl­ne. De há­rom nap alatt ren­des étel lesz be­lő­le.

Sza­mar­kar a kan­cá­ra né­zett, amely tü­rel­me­sen állt, amíg Te­m­ur a hát­só lá­bai előtt ku­por­gott. Tej­su­ga­rak lö­vell­tek a lá­bá­nál álló, fe­hér hab­bal teli bőr­vö­dör­be.

– Ak­kor vi­szont több vi­zet kell kap­nia – mond­ta Sza­mar­kar. – Cse­ré­be mi meg iszunk majd a tej­ből, ha meg­er­jedt.

Ha a keze nem lett vol­na el­fog­lalt és kö­nyé­kig te­jes, ak­kor Te­m­ur át­ka­rol­ta vol­na Sza­mar­kart.

* * *

Si­va­ta­gi uta­zá­suk ötö­dik nap­ján Sza­mar­kar csat­la­ko­zott a néma szer­ze­tes­hez az edzés­ben.

Nem je­les­ke­dett a gya­kor­la­tok­ban. Tes­tét nagy­da­rab­nak, eset­len­nek és alak­ta­lan­nak érez­te azok­hoz a fel­ada­tok­hoz, ami­ket sze­re­tett vol­na el­vé­gez­ni vele. A szer­ze­tes azon­ban tü­rel­mes volt vele.

A ha­to­dik nap haj­na­lán, ami­kor már egész éj­jel gya­lo­gol­tak, egy­szer csak el­kezd­tek ki­mász­ni a sós me­den­cé­ből, hó­lya­gos lá­bak­kal és ki­me­rül­ten.

Sza­mar­kar leg­szí­ve­seb­ben meg­ölel­te vol­na az első cse­ne­vész fát, amit meg­lá­tott, ha az nem lett vol­na olyan tüs­kés.

Az­nap dél­után, míg a fér­fi­ak és Hra­hi­ma alud­tak, Sza­mar­kar pe­dig őr­kö­dött, Te­m­ur újra ál­mot lá­tott. Sza­mar­kar mos­tan­ra már hoz­zá­szo­kott Te­m­ur rém­ál­ma­i­hoz. Egy ré­szük ta­lán pró­fé­tai volt, ha­bár Csa­re­pet óta nem em­lí­tet­te, hogy ilyen ál­mai let­tek vol­na. A töb­bi álom alig­ha­nem „a ka­to­na szí­ve” volt, Hra­hi­ma di­ag­nó­zi­sa sze­rint. Te­m­ur na­gyon so­kat nyö­ször­gött és rug­do­sott ál­má­ban, il­let­ve va­la­mi után kap­ko­dott, amit Sza­mar­kar nem lá­tott, és azt is tud­ta, hogy Te­m­ur soha nem mon­da­ná el, hogy mi volt az.

Ez­út­tal azon­ban Sza­mar­kar fel­állt, oda­ment a fiú mel­lé, és fe­jét a sa­ját comb­já­ra fek­tet­te. Sej­tet­te, hogy Te­m­ur har­col­va fog fel­éb­red­ni. Fel volt rá ké­szül­ve.

Ehe­lyett azon­ban Te­m­ur hoz­zá­bújt, még egy utol­sót ki­ál­tott, az­tán pi­hen­te­tő álom­ba zu­hant.

Az­nap este, ami­kor Te­m­ur ki­vet­te tok­já­ból az íját és fel­aj­zot­ta azt, Sza­mar­kar lát­ta, hogy a hús, amit az íja mel­lé cso­ma­golt, hogy ned­ve­sen tart­sa, úgy ki­szá­radt, mint­ha bőr len­ne.

* * *

A nap, ami más­nap rá­juk vir­radt, osz­mán nap volt. Ahogy kö­ze­led­tek a ten­ger­hez, újra gyér füvű te­rü­le­ten ta­lál­ták ma­gu­kat – szik­lás-kö­ves te­re­pen, ami a kecs­ké­nek meg­fe­lel, de a mar­hák­nak nem. Ami­kor fel­tűnt az első lo­vas cso­port, me­lyet jó elő­re jel­zett Bans nyi­ho­gá­sa, Sza­mar­kar a vál­la fö­lött hát­ra­for­dult és Te­m­ur­ra pil­lan­tott, aki Banst ve­zet­te a me­net vé­gén. A lány ar­cán ag­go­da­lom és bosszú­ság lát­szott. Te­m­ur bó­lin­tott.

– Egy jó pont a bo­szor­kány­nak – mond­ta, ahogy hat lo­vas kör­be­vet­te őket. Az íju­kat még nem aj­zot­ták fel, de a nyi­la­kat már az íjak húr­já­ra il­lesz­tet­ték. Te­m­ur­nak fel­tűnt, hogy a nyi­lak ki­ala­kí­tá­sa el­tért a hosszú szong íja­ké­tól és a hát­ra­csa­pó tí­pu­sú ker­s­nyik íjak­tól is, bár úgy gon­dol­ta, hogy a sa­ját­já­hoz ha­son­ló­an ezek is la­mi­nált ki­ala­kí­tá­súk.

A fér­fi­ak lo­vak pa­tá­já­ból le­vá­gott le­me­zek­ből ké­szí­tett pán­cél­kö­penyt vi­sel­tek. Kö­pe­nyük tér­dig be­fed­te őket, ami alatt élénk szí­nű buggyos nad­rág volt raj­tuk. Lo­va­ik szür­kék vol­tak, ki­vé­ve egy fe­ke­tét és egy sár­gát; or­ruk la­pos, há­tuk pe­dig rö­vid volt, mint a hí­res Aszi­ta­neh vér­vo­nal­ba tar­to­zó pél­dá­nyok­nak. Gyö­nyö­rű­ek vol­tak – fé­nyes sző­rű, csil­lo­gó sze­mű jó­szá­gok, mély orr­lyu­kak­kal és fény­űző sö­rénnyel – és a nyer­ge­ik alá te­rí­tett sző­nye­gek mind az ék­kö­vek és gyü­möl­csök vib­rá­ló és tisz­ta szí­ne­i­ben pom­páz­tak. A há­tuk mö­gött ülő ka­to­nák vit­ték az íja­i­kat, il­let­ve lán­dzsá­i­kat és ra­gyo­gó, bí­bor sár­ká­nyo­kat áb­rá­zo­ló lo­bo­gó zász­ló­kat. A ve­ze­tő, aki a leg­fa­kóbb és leg­ma­ga­sabb szür­kén ült, egy lé­pést tett elő­re a lo­vá­val. Te­m­ur mér­cé­jé­vel mér­ve a nyer­ge­ik ala­cso­nyak vol­tak, és meg­hök­ken­ve vet­te ész­re, hogy a lo­va­kon nincs ken­gyel. Ezek a lo­va­sok egyen­sú­lyo­zás­sal és a lá­buk szo­rí­tá­sá­val irá­nyí­tot­ták lo­va­i­kat.

Ezért men­nek sze­ke­rek­kel há­bo­rú­ba, gon­dol­ta Te­m­ur, mert eszé­be ju­tot­tak a bo­szor­kány sza­vai.

– Le­tér­te­tek az út­ról – szó­lalt meg a ve­ze­tő­jük tört ker­s­nyik nyel­ven. – De nem lát­szo­tok ban­di­ták­nak. Mi a szán­dé­ko­tok a föld­je­in­ken?

Te­m­ur­hoz in­téz­te sza­va­it, és ab­ból, ahogy a fér­fi vé­gig­né­zett cso­port­ju­kon, Te­m­ur meg­ér­tet­te, hogy őt te­kin­tik a ve­ze­tő­nek. Úgy, ahogy Te­m­ur haj­la­mos volt Sza­mar­kar­ra bíz­ni, hogy tölt­se be ezt a sze­re­pet.

– Sze­ret­nénk át­kel­ni raj­ta – fe­lel­te Te­m­ur. – A Fe­hér-ten­ger felé tar­tunk. Én Te­m­ur va­gyok; ez itt Sza­mar­kar, Hszi­ung test­vér, a ho­cse neve pe­dig Hra­hi­ma – be­mu­tat­ko­zás köz­ben eszé­be ju­tott, hogy ta­lán ál­ne­ve­ket kel­lett vol­na mon­da­nia. A ha­zug­ság azon­ban csak arra lett vol­na jó, hogy rossz szel­le­me­ket vonz­zon, Hra­hi­ma egyéb­ként sem tá­mo­gat­ta vol­na, és a ha­mis ne­vek sem tud­ták vol­na el­rej­te­ni cso­port­juk össze­té­veszt­he­tet­len össze­té­te­lét.

Ha Ku­o­ri Buk­ka a név­te­len or­gyil­ko­sok se­gít­sé­gé­vel pró­bált rá­buk­kan­ni, ak­kor az egyet­len mód arra, hogy ti­tok­ban tart­sák az uta­zá­su­kat, az, hogy min­den­kit el­ke­rül­nek.

Egy má­sik fér­fi mon­dott va­la­mit a ve­ze­tő­nek olyan nyel­ven, amit Te­m­ur nem is­mert. Az fel­emel­te a ke­zét, ami min­den nyel­ven ugyan­azt je­len­tet­te: Várj a so­rod­ra. Azt kér­dez­te:

– Van hí­re­tek ke­let­ről?

–Van – fe­lel­te Te­m­ur. – Elég sok hí­rünk van. De szük­sé­günk van éle­lem­re és a kész­le­te­in­ket is sze­ret­nénk fel­töl­te­ni, és ezért cse­ré­be ke­res­ked­ni sze­ret­nénk ve­le­tek.

Té­to­va mo­soly gyűr­te meg a fér­fi szél­től cser­zett ar­cát.

– Most ve­lünk jöt­tök – mond­ta. – A Sár­kány­ki­rály­nő lát­ni kí­ván ben­ne­te­ket.

– Sár­kány­ki­rály­nő… – sut­tog­ta Sza­mar­kar, kö­ze­lebb ha­jol­va Te­m­ur­hoz. – Ezek a gyík­em­be­rek!

Nem vol­tak olya­nok, mint a gyí­kok, de Te­m­ur is hal­lott már ar­ról a nyu­ga­ti törzs­ről, amely­nek tag­jai sár­ká­nyos lo­bo­gó alatt lo­va­gol­nak és a sár­ká­nyok bő­rét vi­se­lik pán­cél­ként. Ezek­nek a har­co­sok­nak a vért­je ló­pa­ták­ból ké­szült, és nyo­mát sem lát­ta azok­nak a vil­lás nyel­vek­nek, ami­ket a népi le­gen­dá­ri­um a gyík­em­be­rek­nek tu­laj­do­nít. De azt is tud­ta, hogy a tá­vo­li em­be­rek­ről szó­ló tör­té­ne­tek egy­re fur­csáb­bak let­tek, mi­nél több­ször me­sél­ték el őket.

– Ha ezek tény­leg a gyík­em­be­rek – fe­lel­te Te­m­ur –, ak­kor már va­ló­ban kö­zel va­gyunk a ten­ger­hez.

Há­rom lo­vas fel­húz­ta maga mögé Te­m­urt, Sza­mar­kart és Hszi­un­got a kan­cá­ik há­tá­ra, hogy a nye­reg mö­gött, pót­utas­ként utaz­za­nak. Az egyik lo­vas a sa­ját lova mögé kö­töt­te Banst, ami­től Te­m­ur ide­ges lett, de a comb­já­ba tö­röl­ve meg­szá­rít­gat­ta a ke­zét, és tar­tot­ta a szá­ját, ész­ben tart­va, amit a bo­szor­kány jó­solt neki a te­á­ból. Hra­hi­ma mel­let­tük gya­lo­golt. Könnye­dén és lát­szó­lag kö­zöm­bö­sen tar­tot­ta ve­lük a lé­pést.

Leg­alább a föld, amin ke­resz­tül­lo­va­gol­tak, meg­nyug­ta­tó­an is­me­rős volt, oly sok me­ző­vá­ros után. A lo­vak a vál­lu­kig érő, hul­lám­zó fü­vön vág­tak át, a fű­szá­lak ka­lá­szai bó­lo­gat­tak az éret­len sze­mek sú­lya alatt. Ne­me­ze­it falú, ke­rek, fe­hér há­za­kat vett ész­re, me­lyek dí­szí­té­sük­ben el­tér­tek az ott­ho­ni fe­hér há­zak­tól, de szer­ke­ze­tük­ben nem. Ju­hok, szar­vas­mar­hák és kecs­kék nyá­ja­it és gu­lyá­it te­rel­get­ték fi­a­tal fiúk és lá­nyok ló­hát­ról, az ál­la­to­kat őrző gön­dör far­kú sár­ga ku­tyák se­gít­sé­gé­vel. A ru­hák rész­le­tei és a nyer­gek fel­épí­té­se nem volt is­me­rős, de a táj me­rész kör­vo­na­lai az ott­hont idéz­ték. A ho­ri­zon­ton az arany-zöld sztyep­pe úgy fe­szült, mint egy bo­rot­va­pen­ge éle a sá­padt osz­mán ég alatt.

Si­ma­sá­gát itt-ott fö­lé­jük ma­ga­so­dó, álló kö­vek­kel kör­be­vett föld­kú­pok tör­ték meg. Ahogy el­ha­lad­tak a hal­mok kö­zött, Te­m­ur lát­ta, hogy a szté­lé­ket dur­ván fa­ra­gott dom­bor­mű­vek dí­szí­tet­ték, me­lyek össze­font kar­ral álló vagy ku­pá­kat, fegy­ve­re­ket tar­tó fér­fi­a­kat és nő­ket áb­rá­zol­tak.

Hszi­ung per­sze né­mán lo­va­golt tár­sá­val. Tőle bal­ra Sza­mar­kar be­szél­ge­tett hal­kan ve­ze­tő­jé­vel, de Te­m­ur csak né­hány ál­ta­lá­nos­sá­got tu­dott ki­húz­ni úti­tár­sá­ból. Meg­pró­bált né­hány ker­s­nyik és osz­mán üd­vöz­let­tel előbb­re jut­ni, ami­re egy bó­lin­tás, il­let­ve mor­gás volt a vá­lasz.

– Mik ezek? – kér­dez­te a hal­mok­ra mu­tat­va. Tud­ni vél­te, hogy mik azok, de…

– Kur­gá­nok – fe­lel­te a lo­vas, majd a vál­la fö­lött hát­ra­né­zett Te­m­ur­ra, hogy tud­ja, meg­ér­tet­te-e. Mi­kor Te­m­ur csak a hom­lo­kát rán­col­ta, és a fe­jét ráz­ta, a fér­fi össze­húz­ta a szem­öl­dö­két. – Sí­rok – mond­ta. – A szel­le­mek há­zai. Ab­ban lak­nak a ha­lot­tak.

– Ér­tem – fe­lel­te Te­m­ur. Re­mél­te, hogy jól el­rej­tet­te bor­zon­gá­sát.

* * *

Kis­vár­tat­va egy föld­be vert cö­lö­pök­ből álló pa­lánk­hoz ér­tek, me­lyet egy­más­hoz kö­tö­zött, vas­tag fa­tör­zsek­ből épí­tet­tek. A cö­lö­pök vé­ge­it fej­szé­vel he­gyes­re fa­rag­ták. Te­m­ur be­le­gon­dolt, ahogy ide­von­tat­ják a fá­kat egy er­dős domb­ol­dal­ról vagy egy fo­lyó­völgy­ből, el­kép­zel­te, hogy mek­ko­ra erő­fe­szí­tés kell­he­tett ah­hoz, hogy a he­lyük­re il­lesszék őket. Nem so­ká­ig áll­na el­len a ker­s­nyik had­se­reg össze­han­golt tá­ma­dá­sá­nak, vagy akár egy por­tyá­zó ban­dá­nak, de a leg­több rab­ló el­len vé­del­met nyúj­tott. Az a tény pe­dig, hogy a pa­lánk állt, és igen jól kar­ban­tar­tot­ták, min­den két­sé­get ki­zá­ró­an azt bi­zo­nyí­tot­ta, hogy szük­ség van rá.

Az osz­mán ka­li­fá­tus ha­tár­vi­dé­ke ugyan­olyan el­ha­nya­golt volt, mint bár­mely bi­ro­da­lom hát­or­szá­ga.

Né­há­nyan ép­pen be­szél­get­tek a ka­pu­nál, ami­kor a jár­őrök meg­ér­kez­tek Te­m­u­rék­kal. Te­m­ur nem lett vol­na meg­lep­ve, ha őt és tár­sa­it meg­kö­tö­zik, mi­előtt be­vi­szik. Rö­vid ta­nács­ko­zás után azon­ban be­ve­zet­ték őket a ka­pun, a lo­va­ik­kal együtt. Te­m­ur el­in­dult, hogy gon­dos­kod­jon Bans­ról; a jár­őr ve­ze­tő­je azon­ban meg­ál­lás­ra kész­tet­te őt ugyan­az­zal a moz­du­lat­tal, ami­vel ko­ráb­ban a sa­ját em­be­ré­vel is tet­te.

– A kan­ca itt ma­rad. Gon­do­lom a lo­va­dat egyéb­ként sem sze­ret­néd el­cse­rél­ni. Olyan, mint aki ne­mes ősö­ket tud­hat ma­gá­é­nak.

– A sztyep­pei pó­nik nem el­adók – fe­lel­te Te­m­ur, ügyel­ve arra, hogy hang­ja ne le­gyen bán­tó. Ezek­nek az em­be­rek­nek ezt tud­ni­uk kel­le­ne, és a se­reg­ben töl­tött évei alatt meg­ta­nul­ta, hogy nem min­den nép volt koz­mo­po­li­ta – vagy olyan nyi­tott más val­lá­sok és kul­tú­rák iránt –, mint a ker­s­nyik.

Ez a kü­lönb­ség egy bi­ro­da­lom és egy falu kö­zött, gon­dol­ta Te­m­ur. Té­mát vál­tott, és így szólt:

– Az én ne­vem Te­m­ur – mond­ta újra. – Ha nem te­kin­ted il­let­len­ség­nek ré­szem­ről, meg­tud­ha­tom, hogy té­ged hogy hív­nak?

A fér­fi Te­m­ur­ra néz­ve pis­lan­tott. Te­m­urt meg­lep­te, hogy a fér­fi meg­je­le­né­se mi­lyen szí­vós és szi­kár: bőr­szí­ne na­gyon ha­son­lí­tott a ker­s­nyi­ke­ké­hez, de nyu­ga­ti je­gye­ket hor­do­zott, mert sas­or­ra volt és ra­gyo­gó, vi­lá­gos sze­me, mint egy sas­nak, me­lyet jól el­rej­tett rés­nyi­re nyi­tott szem­hé­ja.

– A ne­vem Sza­u­ra – mond­ta, olyan han­gon, mint­ha Te­m­ur meg­tisz­tel­te vol­na őt a kér­dés­sel, az­tán bó­lin­tott, és össze­kul­csol­ta ke­zét, ló­pa­tá­ból ké­szült mell­vért­je fö­lött. A pán­cél kö­zel­ről tény­leg olyan si­má­nak és ru­gal­mas­nak lát­szott, mint egy kí­gyó pik­ke­lyes bőre, és Te­m­ur lát­ta, mi­lyen gon­dos­ság­gal ren­dez­ték a da­rab­ká­it sö­tét és vi­lá­gos min­ták­ba.

Pusz­tán kí­ván­csi­ság­ból – nem el­len­sé­ges szán­dék­kal – el­ját­szott a gon­do­lat­tal, mennyi­re áll­na el­len a pán­cél egy nyíl­nak.

– Gye­re – mond­ta Sza­u­ra, mi­köz­ben le­húz­ta fe­jé­ről a si­sak­ját an­nak szür­ke csí­kos sö­rény­dí­szé­nél fog­va. – Nem bölcs do­log meg­vá­rat­ni a Sár­kány­ki­rály­nőt.

Te­m­ur érez­te, hogy tár­sai kö­ze­lebb hú­zód­nak hoz­zá, mi­köz­ben be­vo­nul­tak a te­rem­be – a jobb­ján Sza­mar­kar, mö­göt­te Hszi­ung jött. Most, hogy már nem ül­tek ló­há­ton, Te­m­ur lát­ta, mi­lyen ma­ga­sak is ezek a nyu­ga­ti­ak. Nem a to­rony­ma­gas, hold­sá­padt ki­je­vin ke­res­ke­dők mér­cé­je sze­rint, akik néha Karasz­ba jöt­tek, de a több­sé­gük fél fej­jel ma­ga­sabb volt nála, Sza­mar­kar­nál pe­dig ki­csit ke­ve­seb­bel.

– Na­gyon ud­va­ri­a­sak – mond­ta Sza­mar­kar rá­sza­i­ul. – Ag­gód­nom kéne emi­att?

– A ven­dé­ge­ket nagy. becs­ben tart­ják a sztyep­pén – fe­lel­te Te­m­ur ugyan­azon a nyel­ven, de most már sok­kal könnyeb­ben, a több hó­na­pos gya­kor­lás után. – Az én né­pem leg­alább­is biz­tos, és ta­lán az it­te­ni­ek is.

Sza­mar­kar elé­ge­det­le­nül mor­gott va­la­mit, ami­kor Hra­hi­ma ha­jolt kö­zé­jük, és így szólt:

– A dur­va­ság­gal csak a gyen­gék pró­bál­nak erős­nek mu­tat­koz­ni. Ha úgy­is a ke­zük kö­zött va­gyunk, ugyan mi szük­sé­gük len­ne arra, hogy ud­va­ri­at­la­nok le­gye­nek ve­lünk?

Sza­mar­kar le­csil­la­po­dott, mint­ha Hra­hi­ma ki­je­len­té­se in­kább meg­nyug­tat­ta, mint ag­gasz­tot­ta vol­na. Tud­ván mi­lyen vi­szo­nyok kö­zött nőtt fel Sza­mar­kar a ki­rá­lyi ud­var­ban, Te­m­ur igye­ke­zett nem meg­le­pőd­ni.

Ha a sztyep­pei fe­hér há­zak ké­nyel­mes­nek és is­me­rős­nek tűn­tek, ak­kor ez az épü­let nem volt sem­mi­hez sem fog­ha­tó, amit ed­dig lá­tott. Ez egy ha­tal­mas, fá­ból épí­tett csar­nok volt, ak­ko­ra, mint egy szong temp­lom, gyep­pel bo­rí­tott te­tő­vel. A te­tő­be sza­ka­szo­san vág­va fe­dett nyí­lá­so­kat épí­tet­tek, hogy a füst el tud­jon tá­voz­ni. Az aj­tó­kat az épü­let hosszú ol­da­lá­ba vág­ták, ami – a fal fes­tet­len desz­ká­i­ból ítél­ve – há­rom, egy­más után fek­te­tett, ma­gas fa hosszá­nak fe­lelt meg.

Ez ször­nyen le­egy­sze­rű­sí­tett le­írás­nak hang­zott vol­na egy törzs­bé­li­je szá­má­ra, azon­ban ahogy itt állt előt­te, lát­ta, mi­lyen gon­dos­ság­gal és szak­ér­te­lem­mel il­lesz­tet­tek össze min­den desz­kát, és hogy ad­dig csi­szol­ták és ola­joz­ták min­det, amíg úgy nem csil­log­tak, mint egy tü­kör­szí­nű ló sző­re.

A csar­nok desz­ká­it olyan dom­bo­rú­ra fa­rag­ták, mint a kin­ti hal­mo­kat őrző szté­lé­ket. Ami­ket azon­ban most lá­tott, azok egy­ál­ta­lán nem vol­tak el­na­gyolt áb­rá­zo­lá­sok. Ahol a szám­ta­lan tél so­rán le­hul­lott eső és hó meg nem kop­tat­ta le, ott lát­szott mi­lyen ap­ró­lé­ko­san ki­dol­go­zott, sti­li­zált áb­rá­zo­lá­sai vol­tak ezek fér­fi­ak­nak és nők­nek, har­co­sok­nak és lo­vak­nak, ame­lyek bo­nyo­lult min­tá­za­tok­ban fo­nód­tak össze.

To­váb­bi sár­ká­nyos zász­lók moz­gó ár­nyé­ka ve­tült Te­m­ur ar­cá­ra. A fiú el­hall­ga­tott, és Sza­mar­kar­ról Hszi­ung­ra pil­lan­tott, hogy va­jon ész­re­ve­szik-e, amit tett. Hszi­ung test­vér mes­te­re volt az alig ész­lel­he­tő je­lek­kel való kom­mu­ni­ká­ci­ó­nak, és a szem­öl­dö­ké­vel min­dent el­árult.

– Lát­tam már ilyen fa­rag­vá­nyo­kat, mint ez – mond­ta Te­m­ur –, még Szong­ban. Azok azon­ban já­de­kő­ből vol­tak, nem fá­ból.

– Hát per­sze – fe­lel­te Sza­u­ra. – Te ker­s­nyik vagy…

– Az a meg­tisz­tel­te­tés ért, igen.

– …Így azt is tu­dod, hogy a ka­gán bi­ro­dal­ma nap­ke­let­től nap­nyu­ga­tig hú­zó­dik.

– Ezért jut­hat­tam el Szong­ba – fe­lel­te Te­m­ur.

Sza­u­ra el­mo­so­lyo­dott.

– Öt­száz év­vel ez­előtt a mi­énk volt az a bi­ro­da­lom, ame­lyet ke­le­ten az óce­án, nyu­ga­ton a ten­ger ha­tá­rolt. Min­den is­mert föld a Sár­kány né­pé­nek ural­ma alatt állt. De az em­be­rek gyen­gék, a bi­ro­dal­mak pe­dig el­buk­nak. A Sár­kány népe ma a ka­li­fa alatt­va­ló­ja.

Te­m­ur érez­te, ahogy el­ön­ti a for­ró­ság a tes­tét, ahogy vé­gig­gon­dol­ta, mennyi min­dent épí­tett a nagy­ap­ja, mi­lyen ter­ve­ket szö­vö­get­het­nek a név­te­le­nek az osz­má­nok és ker­s­nyi­kek el­len egy­aránt, és el­kép­zel­te, mi­lyen lesz a sor­sa ezek­nek a kis ki­rály­sá­gok­nak, ha újra tör­vé­nyen kí­vü­li ha­tár­vi­dé­kek­ké fej­lőd­nek vissza.

– Min­den sza­vad igaz – fe­lel­te Te­m­ur, bár fáj­dal­mas volt ki­mon­da­ni e sza­va­kat. Sza­u­ra bó­lin­tott, majd így szólt:

– Szük­sé­gem van a fegy­ve­re­i­tek­re.

Ez va­ló­já­ban na­gyon vic­ces ké­rés volt, de Te­m­ur át­ad­ta a tok­já­ba vissza­du­gott ké­sét, a má­sik há­rom pe­dig meg­mu­tat­ta üres ke­zét. Az a tény, hogy mind­annyi­an ké­pe­sek let­tek vol­na – tisz­tán vagy mocs­ko­san – pusz­ta kéz­zel ölni, nem volt ér­de­kes. Le­het, hogy Sza­u­ra nem vet­te ezt ész­re, bár elég szo­ron­ga­tott hely­zet­ben kel­le­ne, hogy le­gyen ah­hoz, hogy fél­re­ért­se a ho-cse ké­pes­sé­ge­it.

Sza­u­ra elő­re­lé­pett, két, sár­ga pa­mut­ka­bá­tot vi­se­lő szol­gá­ló mé­lyen meg­ha­jolt előt­te, és szé­les­re nyi­tot­ta a gaz­da­gon fa­ra­gott dup­la aj­tót.

–A ki­rály­nő neve Cit­zik ki­rály – mond­ta Sza­u­ra ked­ve­sen, és be­tol­ta Te­m­urt a fél­ho­mály­ba.

Te­m­ur nem bot­lott meg, mert a szé­les desz­kák­ból álló pad­lót olyan fi­gye­lem­mel és gon­dos­ság­gal csi­szol­ták si­má­ra és il­lesz­tet­ték össze min­den da­rab­ját, mint aho­gyan a fal­bur­ko­la­tot ké­szí­tet­ték el. A lába azért egy ki­csit meg­csú­szott.

Mire össze­szed­te ma­gát, Sza­mar­kar és Hszi­ung ott állt mel­let­te. Sza­mar­kar azon­nal ki­nyúj­tot­ta a kar­ját, meg­ra­gad­ta Te­m­ur csuk­ló­ját, és azon­nal el is en­ged­te, mire Te­m­ur fel­esz­mélt, hogy mi tör­tént, egy mo­sollyal je­lez­te, hogy há­lás a se­gít­sé­gért.

Az­tán a sze­me hoz­zá­szo­kott a fény­vi­szo­nyok­hoz, és el­kezd­te fel­mér­ni a he­lyet, ahol állt.

A tető sú­lyát fa­váz hord­ta, ami osz­lo­pok­kal volt alá­tá­maszt­va a te­rem mind­két ol­da­lán, kö­zép­tá­jon. A hosszú kö­zép­ső nyí­lást sza­ba­don hagy­ták, egy olyan szé­les fo­lyo­sót hoz­va lét­re ez­ál­tal, ami két­szer olyan szé­les volt, mint Te­m­ur ma­gas­sá­ga, és olyan ma­gas­ra ívelt, hogy egy lo­vas vé­gig tu­dott men­ni raj­ta anél­kül, hogy at­tól kel­lett vol­na tar­ta­nia, hogy akár ő, akár a toll­dísz a fe­jén fel­akad va­la­mi­ben. Ebbe a fák­lyák­kal meg­vi­lá­gí­tott tér­be lé­pett be Te­m­ur és a fé­nyek és han­gok sű­rű­jé­nek for­rá­sa felé for­dult, majd el­in­dult ar­ra­fe­lé.

Ze­ne­szó hal­lat­szott. Egy nő éne­kelt, szórt nap­fény szi­vár­gott át a ré­se­ken, ahol a tető a fa­lak fölé nyúlt, de nem érint­ke­zett a fa­lak te­te­jé­vel, amit Te­m­ur nem is vett ész­re kí­vül­ről.

Tud­ta, hogy már vár­ják őket – és va­jon Sza­u­ra me­lyik em­be­re bújt be ide, hogy hírt hoz­zon ér­ke­zé­sük­ről? mert az éne­kes nem sza­kí­tot­ta fél­be da­lát. A dal­lam ehe­lyett ma­gá­tól ért vé­get, egy kí­sér­te­ti­es, hosszan ki­tar­tott hang­gal, ahogy Te­m­ur a te­rem vé­gé­ben, ke­reszt­ben el­he­lye­zett asz­tal­hoz ért, mely egy emel­vény alatt állt, ame­lyen egy fi­no­man ki­dol­go­zott fa­szék állt.

Sza­u­ra fur­csa utol­só meg­jegy­zé­se vég­re ér­tel­met nyert Te­m­ur szá­má­ra. Rá­jött, hogy ez a nő nem volt ki­rály­nő, ami­kor meg­lát­ta őt ott ülni, nad­rág­ban és csiz­má­ban, rö­vid­re vá­gott haj­jal, a fi­nom­ra ka­la­pált réz­csip­ke alatt, mely a rang­jel­zé­sét mu­tat­ta. Nem ki­rály­nő volt, ha­nem egy női ki­rály – csí­pő­jén nyu­ga­ti tí­pu­sú kard ló­gott, az asz­ta­lon előt­te nagy ku­pac könyv he­vert, és arca ugyan­olyan nap­éget­te volt, mint bár­me­lyik lo­va­sá­nak.

A nő Te­m­ur kö­ze­led­té­re fel­emel­ke­dett ta­nács­adói kö­ré­ből. A pél­dá­ját egy pil­la­nat­tal ké­sőbb a töb­bi­ek is kö­vet­ték. Ami Te­m­urt il­le­ti, ő meg­állt né­hány lé­pés­sel tá­vo­labb és olyan mé­lyen ha­jolt meg, ahogy csak az uta­zás­tól fá­radt tes­te ezt le­he­tő­vé tet­te. A női ki­rály fél­mez­te­len volt, aho­gyan ta­nács­adó­i­nak fele is – és a szté­lé­ken áb­rá­zolt sok más fa­ra­gott nő­alak is. Uj­jai he­gyét meg­nyúj­tot­ta a sok ci­zel­lált, ka­rom­sze­rű ujj dísz, me­lyek a sár­kány kar­ma­it utá­noz­ták.

A ki­rály nem volt fi­a­tal nő. Vé­kony, szi­kár, iz­mos tes­te volt, és szü­lé­si vo­na­lak­kal csí­ko­zott rin­gó csí­pő­je. Kar­ján fe­hér he­gek és egy­más­ba fo­nó­dó vad­ál­la­to­kat áb­rá­zo­ló te­to­vá­lá­sok so­ra­koz­tak, olya­nok, ami­ket a fa­ra­gott fa­la­kon és aj­tó­kon is le­he­tett lát­ni. Nad­rág­ja sely­mes han­gon su­ho­gott, ahogy né­hány lé­pést tett elő­re. Csiz­más lába hal­kan ko­po­gott a pad­lón.

Há­rom lé­pés­sel le­ma­rad­va mö­göt­te egy fér­fi kí­sér­te.

– Be­szélj – szó­lalt meg ker­s­nyik nyel­ven.

– Cit­zik ki­rály – mond­ta Te­m­ur anél­kül, hogy fel­né­zett vol­na. – Én Te­m­ur va­gyok; tár­sa­im neve Sza­mar­kar-la, Hra­hi­ma, és Hszi­ung test­vér. Úgy jöt­tünk eléd, mint át­uta­zók, hí­rek­kel és ab­ban a re­mény­ben, hogy ke­res­ked­he­tünk.

A fér­fi, aki be­szélt, mon­dott va­la­mit – egy sor egy­más­ba fo­lyó szó­ta­got, ami­ről Te­m­ur csak fel­té­te­lez­ni tud­ta, hogy a he­lyi nyel­ven van. A női ki­rály keze egy in­té­sé­vel vá­la­szolt, mely moz­du­lat – sze­ren­csé­re – fé­nyes­re po­lí­ro­zott kard­já­nak mar­ko­la­tá­tól tá­vol állt meg.

– Mi­tek van cse­rél­ni?

– Só – fe­lel­te Te­m­ur. – Lila só Rá­szá­ból. Sza­mar­kar-la pe­dig gyó­gyí­tó. Az ő tu­dá­sa is ren­del­ke­zé­se­tek­re áll.

– És a hí­rek, ami­ket ho­zol… Nagy tet­tek­ről szól­nak?

– Csak ar­ról, ami tör­tént – fe­lel­te Te­m­ur.

Be­állt némi szü­net, hosszabb, mint ami a tol­má­cso­lás­hoz kell­he­tett.

– Kelj fel – mond­ta a női ki­rály a ta­nács­adó­ján ke­resz­tül. – Kap­tok vi­zet és tisz­ta ru­hát, ha szük­sé­ge­tek van rá. Ebé­del­je­tek ve­lünk, és meg­oszt­juk a hí­re­ket… ar­ról, ami tör­tént.

* * *

A női ki­rály asz­ta­lá­nál hagy­má­val so­ká­ig fő­zött ló­hús­pör­köl­tet és la­pos, rá­gós, sült tész­ta­sze­le­te­ket szol­gál­tak fel. Az it­te­ni­ek még nem hal­lot­tak Kes­ker bu­ká­sá­ról, ha­bár a ker­s­nyik há­bo­rú híre már el­ér­te őket. Akár­hogy is pró­bál­ta, Te­m­ur vé­gül nem bír­ta rá­ven­ni ma­gát, hogy az ősei fe­lől kér­dez­ze a női ki­rályt. A bo­szor­kány csa­lód­ni fog ben­ned, gon­dol­ta ma­gá­ban.

A Sze­la­don-ten­gely észak­ra hú­zó­dott; azt mond­ták, nem volt túl messze ah­hoz, hogy el­ér­jék, de ha Te­m­ur és kí­sé­rői Aszi­ta­neh­be tar­ta­nak, ak­kor rö­vi­debb len­ne a Sár­kány népe ál­tal csak „Nagy­ivó­nak” ne­ve­zett fo­lyót kö­vet­ni a ten­ger­par­tig.

– Két­na­pi lo­vag­lás­ra van – mond­ták, majd így foly­tat­ták: – Jel­ző­tü­zet kell rak­no­tok. Jön majd egy hajó, ami, ha fi­zet­tek, át­visz ben­ne­te­ket a szo­ro­son Aszi­ta­neh­be.

Hang­sú­lyoz­ták, mi­lyen költ­sé­ges do­log az uta­zás a vá­ro­sok­ban és azok kör­nyé­kén. Te­m­ur­nak, aki élt már Szong és Karasz vá­ro­sá­ban is, er­ről már volt el­kép­ze­lé­se. Rá­adá­sul a női ki­rály szem­lá­to­mást na­gyon meg­ked­vel­te őt. Le­ül­tet­te maga mel­lé az egyik, Sza­mar­kart pe­dig a má­sik ol­dal­ra, mely ülés­rend csak a nagy becs­ben álló ven­dé­gek­nek járt ki, de Te­m­ur­ra na­gyobb fi­gyel­met for­dí­tott. Fa­lat­ká­kat ra­kott a tá­nyér­já­ra a sa­ját­já­ról, és egy­szer-két­szer köz­vet­le­nül arany­pán­cé­los uj­ja­i­ból etet­te őt.

Te­m­ur ké­nyel­met­le­nül érez­te ma­gát a ki­rály ki­tün­te­tő fi­gyel­mé­től. Vagy ta­lán at­tól, hogy Sza­mar­kar nyil­ván­va­ló­an mi­lyen jól szó­ra­ko­zott, mert min­den egyes al­ka­lom­mal, ami­kor el­né­zett Cit­zik ki­rály mö­gött, ott vi­gyor­gott rá a va­rázs­ló köl­csön­ka­bát­ja gal­lér­ja mö­gül, jáde­kö­vét és gyön­gye­it to­vább­ra is nye­reg­tás­ká­ja mé­lyé­re rejt­ve. Sa­ját ru­há­ik­nak, bár még nem hord­ták azo­kat ron­gyos­ra, ha­tá­ro­zot­tan szük­sé­gük lett vol­na egy mo­sás­ra va­la­hol, ahol ki tud­ják főz­ni azo­kat szap­pan­nal.

El­küld­ték őket alud­ni, de nem a csar­nok fa­lai men­tén volt a szál­lá­suk, mint ahogy arra Te­m­ur fé­lig-med­dig szá­mí­tott, ha­nem a pa­lán­kon be­lül, ki­sebb, el­szórt fe­hér há­zak­ban.

Te­m­ur a sö­tét­ben arra éb­redt, hogy olyan sok kéz­zel kell har­col­nia, hogy meg­szá­mol­ni se bír­ja.

Ki­ál­tott vol­na, de egy fe­ke­te csuk­lya el­ta­kar­ta az ar­cát, és va­la­ki, aki na­gyobb és erő­sebb volt nála, hát­ra­csa­var­ta a kar­ját. A csuk­lya töm­ve volt va­la­mi­vel, ami tel­je­sen el­nyom­ta a hang­ját. Ki­ál­tá­sa tom­pá­nak és kö­ze­li­ek hang­zott, még a sa­ját fü­lei szá­má­ra is. Maga is tisz­tá­ban volt vele, hogy sen­ki nem hall­hat­ta.

Nem húz­ták, ha­nem ki­vit­ték a sá­tor­ból és át­ve­tet­ték egy ló há­tán. A feje oda-vissza pat­to­gott szé­na­il­la­tú bör­tö­né­ben, és bár küz­dött tá­ma­dói el­len, a ló meg­ijedt, és ol­dal­ra lé­pett, ele­gen vol­tak ah­hoz, hogy le­szo­rít­sák, és úgy meg­kö­töz­zék, hogy ne tud­jon ki­sza­ba­dul­ni. Ken­der­kö­tél éget­te a csuk­ló­ját, csu­pasz bo­ká­ját. Csak ágyék­kö­tő és csuk­lya volt raj­ta, de az este nem volt túl hi­deg. A ló dur­va sző­re in­ge­rel­te a bő­rét.

Va­la­ki lóra ült: hal­lot­ta a pa­ták do­bo­gá­sát sa­ját, mit sem sej­tő pa­ri­pá­ja mel­lől. Va­la­ki meg­rán­tot­ta a ló gyep­lő­jét elöl­ről, mire az már­is fut­ni kez­dett. Te­m­ur bor­dái hor­zso­lód­tak és ég­tek a ló min­den ug­rá­sá­tól. A ha­sát is dör­zsöl­te a moz­gás. A ló sem örült a ter­hé­nek, pró­bál­ta le­dob­ni a ki­egyen­sú­lyo­zat­lan tö­me­get a há­tá­ról, és pró­bál­ta a gyep­lőt is ki­tép­ni ve­ze­tő­je ke­zé­ből.

Te­m­ur vé­gül fel­ad­ta a küz­del­met. A lé­leg­zet­vé­te­lek­re kel­lett fi­gyel­nie és arra, hogy ne en­ged­je, hogy nyö­ször­gő han­gok hagy­ják el a szá­ját. A sí­rás csak ron­tott vol­na a hely­ze­ten.

Hosszú idő múl­tán zö­työg­ve meg­áll­tak.

Az üge­tés rosszabb volt, mint a vág­ta, de ha­ma­ro­san ez is vé­get ért. Te­m­ur fek­ve várt, ma­ga­te­he­tet­len­sé­get szín­lel­ve, amíg va­la­ki oda nem ment, hogy le­ol­doz­za a ló­ról. Te­m­ur ka­pá­ló­zott és rúg­ka­pált, és va­la­kit si­ke­rült is elég erő­sen mell­be rúg­nia ah­hoz, hogy az ha­nyatt es­sen. Ami­kor azon­ban le­bu­kott a ló­ról, Te­m­ur ve­re­sé­get szen­ve­dett – bár­mek­ko­ra csa­pást is mért tá­ma­dó­já­ra, a ló há­tá­ról le­es­ni sok­kal sú­lyo­sabb­nak bi­zo­nyult.

Ahogy pró­bál­ta vissza­nyer­ni a lé­leg­ze­tét, szá­ja tele lett a fe­jét bo­rí­tó csuk­lya anya­gá­val és majd­nem el­hány­ta ma­gát. Az biz­tos so­kat se­gí­te­ne most raj­tam.

De fel­húz­ta a tér­dét, és ad­dig for­go­ló­dott, míg fel nem tu­dott tér­del­ni. Fel is ug­rott vol­na, hogy ki­egye­ne­sed­jen, ugyan­az­zal a moz­du­lat­tal, ami­vel egy futó ló nyer­gé­be ug­rik föl az em­ber, de va­la­ki az egész mell­ka­sá­ra, ke­reszt­be mért egy ütést – olyan volt, mint egy rú­gás –, ő pe­dig össze­esett. Egy da­rab szö­vet mi­att ful­la­doz­va, fé­lig esz­mé­let­le­nül még azt gon­dol­ta: Azok után, ami­ken ke­resz­tül­men­tem, elég szá­nal­mas len­ne így meg­hal­ni.

Tá­ma­dói von­szol­ták, de egyéb­ként sem bírt vol­na jár­ni. Az a hosszú fű elő­ször a lá­bát és bo­ká­ját csap­kod­ta, de gyor­san le­ha­nyat­lot­tak.

Va­la­mi­kor a le­ve­gő szin­te ta­pint­ha­tó­an más lett. Hű­vös és ned­ves. Föld­sza­gú. Olyan, ami­re hal­vá­nyan még em­lé­ke­zett a fé­lig el­fe­le­dett láz­ál­ma­i­ból, ami­kor a lo­va­i­val meg­la­pul­tak a szik­lák mö­gött, míg alább­ha­gyott a je­ges eső.

Ezek el­te­met­nek en­gem, gon­dol­ta Te­m­ur, és nem tud­ta töb­bé ma­gá­ban tar­ta­ni a düh és ret­te­gés könnye­it. Hogy itt rot­had­jon meg a föld­ben, örök­re el­zár­va, és ne lát­has­sa töb­bé a Vég­te­len Eget – ha van sors, ami rosszabb, mint vér­szel­lem­mé vál­ni, hát ez az.

Va­la­ki kö­zön­sé­ges osz­mán sza­va­kat sut­to­gott a fü­lé­be, olyan ak­cen­tus­sal, ami Sza­u­rá­é­nál is rosszabb.

– Ez itt Da­nu­pa­ti sír­ja – vi­cso­rog­ta. – Az ő átka majd té­ged is le­fog­lal.

Va­la­mi ne­héz do­log fel­nyö­gött. Te­m­ur egy agyag­pad­ló­ra zu­hant és nem moz­dult.

A lép­tek zaja el­halt.

Han­go­san és sú­lyo­san be­csa­pó­dott egy ajtó. Te­m­ur alig hal­lot­ta a sa­ját he­ves szív­ve­ré­sé­től, kap­ko­dó, ret­te­gő, re­sze­lős han­gú zi­há­lá­sá­tól. Le kel­lett nyu­god­nia és le kel­lett las­sí­ta­nia a lég­zé­sét. Vissza kel­lett nyer­nie az ön­ural­mát.

Szá­mol­ta a lé­leg­zet­vé­te­le­it és a szív­ve­ré­sét. Le­huny­ta a sze­mét, így el tud­ta kép­zel­ni, hogy ural­ko­dik a fény hi­á­nyán.

Las­san meg­nyug­tat­ta ma­gát. Tö­ké­le­te­sen moz­du­lat­la­nul fek­ve hall­ga­tó­zott.

Néma csend vet­te kö­rül.

Ek­kor azon­ban meg­hal­lot­ta, amint va­la­mi ned­ves és sú­lyos csú­szik a kö­vön.

* * *

A sze­mét el­ta­ka­ró zsá­kot nem volt olyan ne­héz le­ka­par­ni a fe­jé­ről. A zsák még min­dig húz­ta a kö­te­lek­nél fog­va a tor­kát, de ezen rá­ért ké­sőbb is ag­gód­ni. Még így sem lá­tott sem­mit, hogy sze­me sza­bad­dá vált.

Akár­hol is volt élve el­te­met­ve, nyo­ma sem volt fény­nek. Nem csak az éj­sza­ka sö­tét­je vet­te kö­rül. Ez a sö­tét­ség olyan tel­jes volt, hogy ott is moz­gást lá­tott, ahol nem volt sen­ki.

De va­la­mi ka­pa­rá­szott a sö­tét­ben, és nem azok a gaz­em­be­rek vol­tak, akik ki­hur­col­ták őt ide, majd el­tor­la­szol­ták az aj­tó­kat.

A keze még min­dig össze volt kö­töz­ve a háta mö­gött. De ez csak a ki­seb­bik gond. Ki­nyúj­tot­ta kar­ját a csí­pő­je mö­gött, és fel­szisszent, ami­kor a kö­tél be­le­vá­gott a hú­sá­ba, ami már így is se­bes volt és égett. Kar­ján ke­resz­tül át­húz­ta a lá­bát.

Most a kö­te­lek a bo­ká­já­nál vol­tak. Az uj­jai azon­ban már csú­szó­sak vol­tak a vér­től, és a kö­tél cso­mói is még szo­ro­sab­bá vál­tak az eről­kö­dé­sé­től. Né­hány pró­bál­ko­zás meg­győz­te ar­ról, hogy így hi­á­ba­va­ló min­den erő­fe­szí­té­se.

Ha azon­ban ez egy ha­lom­sír – hogy is ne­vez­te Sza­u­ra? Kur­gán­nak? Ak­kor len­nie kel­le­ne sír­mel­lék­le­tek­nek. Ta­lán ké­sek­nek is.

Te­m­ur érez­te, hogy a lég­zé­se fel­gyor­sul, és a ret­te­gé­sét ész­ér­vek­kel kény­sze­rí­tet­te vissza­vo­nu­lás­ra. Hal­lott már er­ről a Da­nu­pa­ti­ról. Nagy ki­rály volt, iga­zi hó­dí­tó, mint Te­mü­dzsin, a Nagy Ka­gán. Egy ak­ko­ra bi­ro­da­lom ura volt, ami, ahogy azt már Sza­u­ra is meg­je­gyez­te, a Fe­hér-ten­ger­től a Ke­le­ti-óce­á­nig ért… ezer év­vel ez­előtt. Sőt, még ré­geb­ben, hi­szen ő volt az, aki meg­hó­dí­tot­ta az első Ere­met, jó­val az­előtt, hogy a Bo­szor­kány­her­ceg po­rig rom­bol­ta vol­na a má­so­di­kat, ami­ért az ki mert áll­ni el­le­ne.

Úgy tar­tot­ták, átok ül a sír­ján, mely olyan erős, hogy­ha el­lop­nák a csont­ja­it, ak­kor szün­te­len há­bo­rú dúl­na az összes föl­dön, amit va­la­ha ma­gá­é­nak mon­dott, egé­szen ad­dig, amíg a kárt hely­re nem ál­lít­ják. Bár­mennyi­re is kö­te­les­sé­gé­nek érez­te Cit­zik, a női ki­rály, hogy ven­dé­gül lás­sa Te­m­urt, nyil­ván­va­ló volt, hogy az em­be­re­i­nek nem állt szán­dé­ká­ban hagy­ni, hogy ő el­hagy­has­sa ezt a he­lyet.

Össze­kö­tött ke­zét maga előtt tart­va, Te­m­ur né­hány cen­tin­ként ugor­va-csúsz­va elő­rébb hú­zó­dott. Fáj­dal­ma­san és őr­jí­tő­én las­san tu­dott csak ha­lad­ni így, amit csak to­vább ron­tott, ami­kor a sa­ját cso­szo­gá­sá­nak zaja köz­ben újra hal­lot­ta azt a ka­pa­rá­szó han­got.

Ami­kor a sö­tét­ség fo­ko­za­to­san csök­ken­ni lát­szott, elő­ször azt hit­te, még min­dig a sze­me já­rat­ja vele a bo­lond­ját. De az­tán rá­jött, hogy ki tud­ja ven­ni két ter­me­tes ra­va­tal kör­vo­na­la­it – az egyik ma­ga­sabb volt, mint a má­sik –, és a föld­fa­lak­nak sor­ban ne­ki­tá­masz­tott lán­dzsák ár­nyé­ka­it is. Ez az!

A sá­padt fény ha­son­lí­tott a hold fé­nyé­re, és annyi­ra hal­vány volt, hogy ha nem lett vol­na kö­rü­löt­te szu­rok­sö­tét, Te­m­ur ha­bo­zott vol­na egy­ál­ta­lán fény­nek hív­ni a je­len­sé­get. Még­is ott volt, hal­vá­nyan, de egy­re fé­nye­seb­ben.

És a töb­bi­ek szét­por­ladt ma­rad­vá­nyai kö­zött ott volt egy ob­szi­di­án­he­gyű lán­dzsa, éle­sen, mint a tö­rött üveg, ké­szen­lét­ben, akár­hány éve is fe­küdt a föld alatt. Most, hogy lát­ta, hol ért föl­det a lába, Te­m­ur min­den óva­tos­sá­got fél­re­té­ve pá­nik­sze­rű­en ug­rált a fal­hoz.

A dár­da nye­le fá­ból ké­szült, de már meg­et­te a gom­ba, és el­kor­hadt. Az üveg­he­gye azon­ban vért fa­kasz­tott az uj­já­ból, ami­kor meg­néz­te, hogy mi­lyen éles. Meg­ra­gad­ta a zsák­má­nyát.

Le­ha­jolt, hogy el­ér­je a bo­ká­ját, de el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát és ol­dal­ra bil­lent. Fel­nyö­gött; for­gott vele a vi­lág va­la­mi va­rázs­lat vagy vil­lám­lás sza­gá­tól. Éles fáj­da­lom zsib­basz­tot­ta el csí­pő­je bal fe­lét és a bal kar­ját.

Újra hal­lot­ta a ka­pa­rá­szást és a zi­ze­gést, és a hold­fény­sze­rű fény for­rá­sa a sze­me elé kú­szott.

Egy kö­vér fé­reg volt az, egy em­ber nagy­sá­gú her­nyó, mely tom­pa vö­rö­ses szí­nű volt, és vil­ló­dzó kék fény vet­te kö­rül. Nyir­ko­san és ijesz­tő­en ara­szolt elő­re, há­rom pár he­gyes lá­bon von­szol­va kö­vér ha­sát. Nyo­má­ban ned­ves­ség csil­lo­gott a kö­vön.

Te­m­ur vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel fi­gyelt.

– Egy bél­fé­reg – sut­tog­ta hang­ta­la­nul. Bél­fé­reg, mert olyan volt, mint­ha egy ha­tal­mas bél­tö­meg öm­lött vol­na a pad­ló­ra. Leg­alább­is ad­dig, amíg fel nem ágas­ko­dott ra­ga­dós ki­né­ze­tű hát­só fe­lé­re és össze nem csap­kod­ta éles he­gyű lá­ba­it.

Fa­gyos ret­te­gés zsib­basz­tot­ta Te­m­ur tag­ja­it. Egy do­log szem­be­néz­ni egy fegy­ve­res fér­fi­val vagy egy éhes ra­ga­do­zó­val. Más do­log vi­szont szem­be­ke­rül­ni egy olyan ször­nye­teg­gel, ami az érin­té­sé­vel le­ol­vaszt­ja a húst az em­ber csont­ja­i­ról, és hír­hedt ar­ról, hogy a bő­ré­ben a vil­lá­mok szik­rá­it hor­doz­za.

Nem fogsz így meg­hal­ni, gon­dol­ta, és szo­ro­sabb­ra fog­ta ke­zé­ben az ob­szi­di­án­da­rab­kát. Friss vér ser­kent a bő­ré­ből, a fé­reg feje pe­dig – amely fe­ke­te, fé­nyes és ne­vet­sé­ge­sen apró volt da­gadt tes­té­hez ké­pest – ide-oda in­gott. Nem fogsz így meg­hal­ni.

Hát nem azt mond­ta Ni­lu­fer bo­szor­ká­nya, hogy Cit­zik ősei tud­ná­nak va­la­mit ta­ní­ta­ni neki?

Nem, nem fog itt meg­hal­ni.

To­vább mar­can­gol­ta uj­ja­it, mi­köz­ben új fo­gást ke­re­sett a dár­da­he­gyen, de a kö­te­lek­ben vég­re na­gyobb kárt si­ke­rült ten­nie, mint ma­gá­ban. Könnye­dén el­vált min­den szál egy­más­tól, de több sor ros­ton is át kel­lett vág­nia ma­gát.

Ugyan­ak­kor, mi­helyst el­kezd­te vág­ni kö­te­le­it, a bél­fé­reg ab­ba­hagy­ta az acsar­ko­dó ku­tya­ként való jobb­ra-bal­ra ha­jol­ga­tást, és püf­fedt tes­tét fel­pú­poz­va felé in­dult. Nem si­et­te el. Moz­gá­sa két moz­du­lat­ból te­vő­dött össze: a fel­ső rész elő­re­ve­tü­lé­sé­ből és a hát­só rész fel­to­lu­lá­sá­ból. Csa­pó­dás és ka­pa­rá­szás.

Mint moz­gá­si mód, ret­te­ne­te­sen iz­gal­mas lett vol­na, ha Te­m­ur nem szem­ma­gas­ság­ból és az ál­do­zat pers­pek­tí­vá­já­ból fi­gye­li. Most, hogy újra sza­bad volt a keze, össze­szed­te ma­gát. Azt mond­ják, sa­vat is tud­nak köp­ni és apró vil­lá­mo­kat is tud­nak szór­ni. Te­m­ur­nak gyor­san kel­lett mo­zog­nia.

A bo­ká­ja még min­dig meg volt köt­ve, de most nem volt ide­je arra, hogy el­ol­doz­za a kö­te­le­it.

A fé­reg még egy­szer utol­já­ra fel­ágas­ko­dott, egy­öl­nyi­re fel­emel­ke­dett a pad­ló­ról Te­m­ur fölé. Te­m­ur lát­ta, ahogy a tes­te fel­da­gad.

Te­m­ur fel­ug­rott a föld­ről és a leg­kö­ze­leb­bi ra­va­tal mögé ve­tet­te ma­gát. Pró­bált gu­rul­va föl­det érni, és köz­ben szo­ro­san tar­ta­ni a lán­dzsa he­gyé­nek tom­pa vé­gét. Sár­gán izzó epe fröccsent oda, ahol az előbb fe­küdt, és most tó­csá­ba gyűl­ve füs­töl­gött a kő­pad­lón. Ez­u­tán egy rö­vid, éles reccse­nés, a menny­dör­gés kis­öccse hal­lat­szott.

Agyag­edé­nyek bo­rul­tak fel és tör­tek össze, ahogy Te­m­ur utat tört kö­zöt­tük. A kö­te­le­ket el­vág­va sza­bad­dá tet­te bo­ká­ját – könnyeb­ben ment, mint a ke­zé­vel. A bél­fé­reg mér­ge­ző há­nya­dé­ká­nak bű­zé­től könny­be lá­badt a sze­me, csíp­te a bő­rét. To­vább pat­tog­tak kö­rü­löt­te a vil­lá­mok, erőt­le­nül. Nem tu­dott kö­zel ke­rül­ni az ál­lat­hoz. És még­is itt volt, íj és nyi­lak nél­kül, egy sír­ban, tele mál­la­do­zó fegy­ve­rek­kel és em­be­ri cson­tok­kal.

Eköz­ben a fé­reg újra Te­m­ur ke­re­sé­sé­re in­dult. A föld­re hup­pant és egyet hú­zott ma­gán. Te­m­ur a ra­va­tal te­te­je mö­gül lop­va rá­pil­lan­tott és át­ko­zó­dott, ami­kor az a szer­zet újra kö­pött egyet. Sav fröccsent a ra­va­ta­lon fek­vő har­cos om­la­do­zó pán­cél­já­ra, be­le­rág­va ma­gát csont­jai ma­ra­dé­ká­ba.

Nem ér­he­tek hoz­zá, gon­dol­ta Te­m­ur. Nem lát­hat meg. Meg kell, hogy öl­jem va­la­hogy.

Nála volt a lán­dzsa he­gye, de nem volt hoz­zá nyél. A csuk­lya ma­ra­dé­kai is még min­dig bele vol­tak akad­va a nya­ka kö­rül lógó kö­te­lek­be.

Du­gó­val le­zárt, sír­mel­lék­le­te­ket tar­tal­ma­zó agyag­edé­nyek kö­zött bo­tor­kált.

Agyék­kö­tő­jé­be dug­ta a lán­dzsa­he­gyet, és fel­emel­te az egyik em­ber­fej nagy­sá­gú agyag­edényt. Ne­héz volt. Ne­héz és teli volt va­la­mi csör­gős do­log­gal. Az edény du­gó­ja szu­rok­kal volt le­pe­csé­tel­ve.

Egyen­le­te­sen mo­zog­va, kar­já­ban az edénnyel fel­állt, majd el­ha­jí­tot­ta azt. A fé­reg dü­hö­sen csat­to­gott és tes­te elül­ső ré­szét fél­re­kap­ta, de Te­m­ur a kö­vér, fé­lig fo­lyé­kony hát­só fe­lé­re cél­zott, amit maga után hú­zott. Az edény össze­tört és min­den­fe­lé szét­szó­ró­dott tar­tal­ma.

Ta­lán arany­ér­mék le­het­tek. A fé­reg fel­si­kol­tott, és frö­csög­ve me­ne­kült el hul­lám­zó moz­gás­sal a tá­ma­dás hely­szí­né­ről.

Te­m­ur össze­rez­zent és újra le­bu­kott. Meg­se­be­sí­tet­te, de nem elég­gé. Va­jon hány ilyen ér­mé­vel teli edény le­he­tett még?

Úgy sej­tet­te, nem elég.

Kell, hogy le­gyen egy jobb meg­ol­dás. El­ha­jí­tott még egy ér­més edényt és a kö­ze­leb­bi ra­va­tal mö­gül a tá­vo­lab­bi, a ma­ga­sab­bik mögé bu­kott le, mi­köz­ben majd­nem be­ver­te a fe­jét egy tá­masz­tó osz­lop­ba és el­te­rült a föl­dön.

Tá­masz­tó osz­lop. Te­m­ur óva­to­san ki­ku­kucs­kált a ra­va­tal szé­lé­ről, re­mél­ve, hogy a fé­reg lá­tá­sa nem elég jó ah­hoz, hogy ész­re­ve­gyen egy fe­jet­len ha­lott po­ros bor­dái kö­zött le­sel­ke­dő szem­párt. És igen, lá­tott még né­hány osz­lo­pot, el­szór­tan az egész sír­ban, ame­lyet kar­ban kel­lett tar­ta­ni, mert ha a lán­dzsák nye­le ké­pes volt el­por­lad­ni, ak­kor a fa­osz­lo­pok, ame­lyek a sír fö­lött föl­hal­mo­zott föld sú­lyát vi­sel­ték, nem ugyan­így vi­sel­ked­tek?

Ez­zel a terv­vel csak az volt az egyet­len prob­lé­ma, hogy kö­zel kel­lett men­nie a fé­reg­hez ah­hoz, hogy át­ül­tes­se azt a gya­kor­lat­ba.

Még több ér­més edényt ta­lált. Fel­kap­ta és el­ha­jí­tot­ta az egyi­ket, köz­ben pe­dig ol­dal­ra lé­pett. Ez­út­tal azon­ban nem a fé­reg­re dob­ta az edényt, ha­nem mögé, a fal­ra.

Ahogy re­mél­te, a fé­reg tá­ma­dás­ba len­dült, ami­kor meg­lát­ta őt, az­tán meg­pör­dült, és mér­gét arra az üres tér­re spric­cel­ve pa­za­rol­ta el, ahol az edény össze­tört. Te­m­ur át­ug­rot­ta a ra­va­talt, szá­raz cson­to­kat szór­va szét köz­ben, és ki­ke­rül­te a de­ren­gő fé­nyű mé­reg­tó­csá­kat. Nem a fé­reg­be/f ro­hant, ha­nem el mel­let­te, a fal­hoz kö­zel, ahol a le­zárt be­já­rat nyílt, és vál­la min­den ere­jé­vel ne­ki­ment a be­já­rat mel­let­ti fa­osz­lop­nak.

A fa­da­rab meg­csi­kor­dult, és fé­lig ki­csú­szott az alap­já­ról.

A bél­fé­reg vissza­for­dult, és Te­m­urt ke­res­te. Te­m­ur úgy be­csül­te, pár má­sod­perc­be be­le­te­lik, amíg újra köp­ni tud. Tes­te kez­dett megint úgy fel­da­gad­ni, mint az előbb. Te­m­ur át­ölel­te az osz­lo­pot, és ta­szi­gál­ni kezd­te. Egy­szer, két­szer… A fé­reg fel­ágas­ko­dott, Te­m­ur pe­dig hát­ra­ve­tet­te ma­gát, tel­jes sú­lyá­val az osz­lop­nak ne­he­zed­ve. Az osz­lop le­csú­szott az alap­já­ról és ha­tal­ma­sat reccsen­ve a föld­re zu­hant. Te­m­ur ke­mé­nyen az ajtó mel­let­ti fal­nak esett.

A hir­te­len be­állt sö­tét­ben ép­pen fel­tá­masz­ko­dott a kö­nyö­ké­re, ami­kor a tető be­sza­kadt.

Te­m­ur le­bu­kott, kar­já­val véd­te a fe­jét, a kar­ját, de a fal me­ne­dé­ké­ben volt, és nem es­tek rá a ge­ren­dák. Be­hú­zó­dott in­kább egy há­rom­szög ala­kú, fél­te­tő­sze­rű rés­be. A krip­ta sö­tét­ség­be bo­rult. Te­m­ur nem tud­ta, hogy agyon­ütöt­te-e a fér­get vagy csak fa­tör­me­lé­ket és föl­det hal­mo­zott fel ket­te­jük kö­zött. Por és föld­szem­csék bo­rí­tot­ták be a bő­rét. Zi­hál­va vet­te a le­ve­gőt, de a bél­fé­reg töb­bé nem akar­ta fel­fal­ni, és egye­lő­re ez is elég volt.

Meg­pró­bál­ta ki­nyit­ni az aj­tót, de nem tud­ta meg­moz­dí­ta­ni. Tisz­tább le­ve­gő áram­lott át az ajtó alat­ti ré­sen. Ha­ma­rabb fog szom­jan hal­ni, mint meg­ful­lad­ni. Ez nem volt va­la­mi szív­de­rí­tő gon­do­lat.

Nem tud­ta mi­óta gug­golt már ott – nem volt le­szo­rít­va a föld­re, de azért szű­ken volt –, ami­kor kon­gó lép­te­ket hal­lott, és meg­lát­ta egy fák­lya vib­rá­ló fé­nyét a ha­tal­mas kő­aj­tó alat­ti ré­sen át. Elő­ször meg­ijedt, hogy egy újabb bél­fé­reg ka­pa­rá­szá­sát és fé­nyét lát­ja, de ah­hoz túl rit­mi­kus és vi­lá­gos volt. Az égő szu­rok friss, füs­tös nyer­ses­sé­ge el­ér­te őt, mire fel­állt az ajtó mö­gött és el­kez­dett raj­ta dö­röm­böl­ni az ök­lé­vel.

Va­la­ki vissza­ki­ál­tott neki. Foj­tott volt ugyan a hang­ja, de fel­is­mer­te, ki volt az. Egy női hang. Sza­mar­kar.

– Ál­dott le­gyen a va­rázs­ló – mo­tyog­ta, ahogy a régi ajtó meg­csi­kor­dult a kö­vön. Ki­tá­rult előt­te, és ő egye­ne­sen a lány kar­ja­i­ba esett, Sza­mar­kar azon­ban erős volt és el­kap­ta. A lány első dol­ga az volt, hogy a fal­nak tá­massza Te­m­urt és egy vi­zes töm­lőt nyom­jon a ke­zé­be.

Mi­köz­ben Te­m­ur ivott, Sza­mar­kar meg­néz­te a sé­rü­lé­se­it, és a fiú el­me­sél­te neki a bél­fé­reg­gel tör­tén­te­ket. Be­szélt neki a ha­lott hó­dí­tó meg­gya­lá­zott te­te­mé­ről is.

– Va­la­ki el­vit­te a ko­po­nyá­ját. Leg­alább­is, azt hi­szem, hogy a ko­po­nyá­ját vit­ték el. A má­sik csont­váz női ru­hát vi­selt…

– Várj csak! – ki­ál­tott fel Sza­mar­kar. – Ál­lí­tó­lag van va­la­mi átok…

– Tu­dok róla.

Csak ek­kor ve­zet­te ki Sza­mar­kar Te­m­urt a sír­ból, ami­kor már meg­győ­ző­dött ar­ról, hogy tud jár­ni. A fe­hér láb­szá­rú, máj­bar­na pej kan­ca már várt rá. Leg­na­gyobb bosszú­sá­gá­ra Te­m­ur azon kap­ta ma­gát, hogy az­zal a he­ves sze­re­tet­tel öle­li lo­vát, amit hir­te­len nem tu­dott ki­mu­tat­ni Sza­mar­kar­nak. A kan­ca azon­ban me­leg volt és biz­tos lá­ba­kon állt, lá­gyan a ha­já­ba szu­szo­gott, míg ő a nya­ká­ba csim­pasz­ko­dott.

Csak ak­kor tu­dott szem­be­for­dul­ni vele és kö­szö­ne­tet mon­da­ni neki, anél­kül hogy össze­om­lott vol­na, ami­kor Sza­mar­kar oda­lé­pett hoz­zá, és meg­érin­tet­te a vál­lát.

A nap­kel­te előt­ti szür­ke idő­szak­ban jár­tak, és Te­m­ur meg­döb­bent, hogy csak ilyen ke­vés idő telt el. Elő­ször azt kér­dez­te, hogy egy vagy több na­pot volt-e csap­dá­ban, de Sza­mar­kar meg­ráz­ta a fe­jét.

– Csak egy éj­sza­kát. El tu­dom kép­zel­ni, hogy több­nek tűnt. Ki tet­te ezt ve­led? – kér­dez­te.

– A hang­juk alap­ján fel­is­mer­ném őket – fe­lel­te vál­lat von­va, majd el­hall­ga­tott. – Hon­nan tud­tad, hogy el­tűn­tem? – kér­dez­te Te­m­ur.

– Én… csak ke­res­te­lek. Az­tán nem ta­lál­ta­lak. Bans ve­ze­tett el hoz­zád.

A lány egy pon­ton rö­vid szü­ne­tet tar­tott, és Te­m­ur azt vár­ta, hogy majd Sza­mar­kar vissza­tér a té­má­ra. Ké­sőbb, ami­kor már nem fo­rog így vele a vi­lág, és nem sa­jog min­de­ne.

– Bans?

– Már oda­kint várt. Úgy tűnt, tud­ja, hová kell men­nie.

– Ma­gad­dal kel­lett vol­na hoz­nod Hszi­un­got és Hra­hi­mát –

mond­ta Te­m­ur. – Mi lett vol­na, ha harc­ba ke­ve­red­tek?

– Én… – Sza­mar­kar a föld­re sze­gez­te a sze­mét. – Én erre nem is gon­dol­tam.

A szür­ke reg­gel­ben Te­m­ur Sza­mar­kar pil­lan­tá­sát ke­res­te. Úgy tűnt, a lány el­szán­ta ma­gát, nagy le­ve­gőt vett és ha­tá­ro­zot­tan fel­emel­te a te­kin­te­tét. Nem volt sok hely ket­te­jük kö­zött. Bans to­po­gott. Pa­tá­ja hang­ja vissz­hang­zott a hi­deg haj­na­li le­ve­gő­ben. Né­hány, Te­m­ur szá­má­ra is­me­ret­len ma­dár éne­kelt.

Sza­mar­kar Te­m­ur­hoz ha­jolt és szá­jon csó­kol­ta őt. Te­m­ur vissza­csó­kol­ta, hát­tér­be szo­rít­va min­den bölcs gon­do­la­tot ar­ról, hogy mi­lyen rossz öt­let is ez. Egy pil­la­nat­ra el­fe­lej­tet­te az ütő­dé­sek és zú­zó­dá­sok okoz­ta fáj­dal­mat, a sír po­rát a bő­rén és azt, hogy az éj­sza­kát a hi­deg­ben ku­po­rog­va töl­töt­te.

Egy ki­csit el­hú­zód­tak egy­más­tól, de nem tel­je­sen.

– Mi­lyen fur­csa szo­kás ez – szó­lalt meg Te­m­ur. Sza­mar­kar lé­leg­ze­te si­mo­gat­ta az ar­cát.

– Ne­ked nem tet­szik? – kér­dez­te Sza­mar­kar.

– Nem is tu­dom – fe­lel­te Te­m­ur. – Pró­bál­juk meg újra.