Sen­ki sem lo­va­golt elé­jük Csa­re­pet­ből, hogy üd­vö­zöl­je őket. Mi­után Cse­ring előre­lo­va­golt, Sza­mar­kar arra szá­mí­tott, hogy fél­úton a test­vé­rei em­be­rei vagy va­rázs­lók fog­ják őket üd­vö­zöl­ni. Ehe­lyett csak nyug­ta­lan­ko­dott és ag­gó­dott egész úton, hogy Hra­hi­ma té­ve­dett a hegy só­kész­le­té­vel kap­cso­lat­ban, és még­sem védi majd meg őket. Mire Csa­re­pet­be ér­nek, nem fog­nak mást ta­lál­ni, csak az élet­te­len, üres vá­rost és ben­ne egy­más­ra pú­po­zott vé­res cson­to­kat.

Te­m­ur­ral fel­hág­tak az ös­vény utol­só emel­ke­dő­jé­re, de nem ta­lál­tak sen­kit, aki várt vol­na rá­juk. Ki­vé­ve Hra­hi­mát, aki egy szik­la­pár­ká­nyon gug­golt, fé­lig fel­mász­va egy szik­la­orom­ra, és olyan volt, mint egy va­dá­szó hó­pár­duc. Vö­rö­ses­na­rancs, fe­ke­te és ele­fánt­csont­szí­nű szőr­mé­je nem tud­ta ál­cáz­ni a zuz­mó­fol­tos ba­zalt­szik­lá­kon. A lá­tó­ha­tá­ron a Ci­ta­del­la fog­lal­ta el előt­tük az út tel­jes szé­les­sé­gét, és az épü­let a köd és a pára szi­vár­vány­szí­nű­re fes­tett fáty­la­i­ba bur­ko­ló­zott. A vár előtt a Köd­be Ve­sző Szi­ge­tek gleccse­re­i­ből ere­dő Csa­re­ti for­rás­vi­ze öm­lött egy­be a Hi­deg Tűz karszt­vi­ze­i­nek for­ró áram­lá­sá­val. Sza­mar­kar tu­do­má­sa sze­rint a fo­lyó mér­sé­kelt hő­mér­sék­le­te biz­to­sí­tott rend­kí­vül eny­he klí­mát Csa­re­pet­nek, még az Ég Szté­léi bru­tá­lis te­lei kö­ze­pet­te is.

A köd­fá­tyol mö­göt­ti fe­hér fal is ezek­ből a for­rá­sok­ból szár­maz­ha­tott, és a va­rázs­lat se­gít­sé­gé­vel te­remt­het­ték őket. Ima­zász­lók és más, min­den­fé­le élénk szí­nek­ben pom­pá­zó tex­til­da­ra­bok lo­bog­tak a mell­vé­den, és Sza­mar­kar a tá­vol­ból is ki tud­ta ven­ni a va­rázs­lók fe­ke­te kör­vo­na­la­it az ala­bást­rom hát­tér előtt, amint őr­ség­ben áll­tak vagy si­et­ve fel-alá ro­han­gál­tak. Összes­sé­gé­ben túl so­kan vol­tak és kö­zü­lük túl so­kan áll­tak és fi­gyel­tek moz­du­lat­la­nul – vár­va a há­bo­rút. Ha Cse­ring fi­gyel­mez­te­té­se nem ju­tott még el hoz­zá­juk, ak­kor ez va­la­mi­lyen bal­jós jel.

Csa­re­pet vá­ro­sa te­rült el a Ci­ta­del­lán túl.

Te­m­ur meg­tor­pant és kővé der­medt. Sza­mar­kar oda­lé­pett mel­lé. Nem ke­vés elé­ge­dett­ség­gel a hang­já­ban Te­m­ur fü­lé­be súg­ta:

– Csa­re­pet.

Te­m­ur bó­lin­tott. Sza­po­rán, fe­lü­le­te­sen lé­leg­zett. Sza­mar­kar lát­ta, hogy a rit­ka le­ve­gő kí­noz­ta őt – arca egé­szen szür­ke színt öl­tött. A ke­vés le­ve­gő mind­annyi­u­kat meg­kí­noz­ta uta­zá­suk utol­só nap­ja­i­ban, de Te­m­ur leg­alább el­len­állt a fej­fá­jás­nak és a hány­in­ger­nek.

– Lá­tom már – mond­ta le­ve­gő után kap­kod­va –, mi­ért nem fog­lal­ták el soha Csa­re­pe­tet.

Hra­hi­ma há­rom ug­rás­sal le­szállt szik­la­fész­ké­ről és újra köz­tük ter­mett, de elég ta­pin­ta­tos volt ah­hoz, hogy tisz­tes tá­vol­ság­ra ma­rad­jon az ösz­vé­rek­től. Bans lát­ha­tó­an meg­bé­kélt a je­len­lé­té­vel. Sza­mar­kar még so­ha­sem ta­lál­ko­zott ilyen ki­egyen­sú­lyo­zott kan­cá­val, mint ez a pej.

– Már vár­ta­lak ben­ne­te­ket – mond­ta Hra­hi­ma. – A hi­dat őr­zik.

– Min­dig őr­zik – fe­lel­te Sza­mar­kar. – Egyéb­ként úgy ne­ve­zik a Ha­rag­vó – tet­te hoz­zá, majd elő­re­ve­zet­te őket. Lép­tei egy hó­na­pos uta­zás után elő­ször vol­tak újra könnyű­ek, a szí­ve azon­ban szin­te jég­gé fa­gyott az ag­go­da­lom­tól.

* * *

Amit Hra­hi­ma híd­nak ne­ve­zett, az Te­m­ur ér­tel­me­zé­se sze­rint egy temp­lom volt. A sztyep­pei fo­lyó­kon több­nyi­re csak gáz­lók vol­tak. Ezek a fo­lyók szé­le­sen és kes­ke­nyen fu­tot­tak ka­vics­ágyuk fe­lett, már ahol egy­ál­ta­lán vol­tak fo­lyók. Sok kö­zü­lük egy­sze­rű­en ki­szá­radt a szá­raz év­szak­ban, míg a ta­va­szi ár ide­jén olyan dé­mo­nok­ként vi­sel­ked­tek, mint ami­ket nem le­het hol­mi hi­dak­kal vagy gáz­lók­kal meg­za­bo­láz­ni, sem át­úsz­ni, mint ahogy egy sár­kányt sem le­het lánc­ra ver­ni. Most ott állt a köd­be ve­sző fe­hér kő­íven, szi­vár­vá­nyok hú­zód­tak egy­más fö­lött, mint egy­más­ra hal­mo­zott ék­sze­rek ku­pa­cai és hall­gat­ta, ahogy Sza­mar­kar pró­bál­ja to­vább­ha­la­dás­ra bír­ni a pi­he­nő ösz­vé­re­ket. Egy pil­la­nat és ő is megy se­gí­te­ni neki, gon­dol­ta, de ak­kor és ott nem bírt el­sza­kad­ni a lát­vány­tól.

Az ív­ként le­ír­ha­tó híd száz ajl hosszú volt, ke­cses, mint egy fe­hér ru­hás nő kar­ja és csak az ív két vé­gén volt fel­tá­maszt­va. Kö­zé­pen sem­mi nem volt, ami­re egy épí­tész osz­lo­pot épít­he­tett vol­na. Hosszú­sá­gá­hoz ké­pest olyan kes­keny volt, hogy tö­ré­keny­nek és kar­csú­nak tűnt, ha­bár két sze­kér is el­fért raj­ta egy­más mel­lett. A híd szé­lén de­rék­ma­gas­sá­gú kő mell­vé­de­ket is emel­tek, és Te­m­ur azon kap­ta ma­gát, hogy ösz­tö­nö­sen be­lé­jük ka­pasz­ko­dik.

Te­m­ur lá­tott már víz­esé­se­ket Szong azon ré­szén, amit nagy­ap­ja és nagy­báty­ja hó­dí­tott meg. Volt olyan te­rü­let, ahol a fel­szí­nen a víz ki­ol­dot­ta a kö­ve­ket a föld alól, így a fo­lyók gyö­ke­rek há­ló­já­val bo­rí­tott szé­lű, sár­gás­fe­hér, tá­ton­gó víz­nye­lők­ben tűn­tek el, ahol a mér­he­tet­le­nül nagy üre­gek­ből ször­nyű út­vesz­tők ke­let­kez­tek az em­ber lába alatt és ahol a zöl­del­lő me­zők­ből dzsung­el­zöld­del tar­kí­tott ide­gen­sze­rű mész­kő­tor­nyok tör­tek az ég felé. De ilyen víz­esést még so­ha­sem lá­tott.

A Csa­re­ti fo­lyó olyan tá­vol­ság­ból zu­hant a mély­be, amit meg­be­csül­ni sem tu­dott – száz vagy ta­lán öt­száz ajl le­he­tett. Egy csu­pasz grá­nit­szik­lá­ról egy me­den­cé­be om­lott alá, frö­csög­ve és víz­per­me­tet szór­va min­den irány­ba. A szűk ka­nyon­ban a menny­dör­gés­sze­rű hang olyan volt, mint­ha egy mé­nes összes lo­vá­nak ezer­nyi pa­tá­ja mind kö­rü­löt­te dü­bör­gött vol­na, sőt, még han­go­sabb volt, dü­bör­gőbb, így nem hal­lot­ta azt sem, ahogy Sza­mar­kar né­hány lé­pés­nyi­re az ösz­vé­re­ket hív­ja.

A szél ar­cá­ba fúj­ta a víz­per­me­tet, mely olyan hi­deg volt, hogy azt kép­zel­te, jég­gé is fog fagy­ni, ahogy rá­ra­gad bo­rot­vá­lat­lan, fol­tos sza­kál­lá­ra. De a köd, ami alul­ról szállt fel­fe­lé, me­leg volt, mint a nyá­ri eső. Te­m­ur­nak a vál­la­it is el kel­lett for­dí­ta­ni, hogy kö­ves­se a mély­be zu­ha­nó vi­zet. Seb­he­lye me­rev­sé­ge mi­att ugyan­is ne­he­zen tud­ta for­gat­ni a nya­kát. Sze­ren­csé­je volt, hogy a vá­gás a bal ol­da­lát érte, kü­lön­ben az íjat is ne­he­zen tud­ta vol­na fel­húz­ni.

Kel­let­le­nül el­for­dí­tot­ta fe­jét a lát­vány­tól, hogy se­gít­sen Sza­mar­kar­nak to­vább­ha­la­dás­ra biz­tat­ni az ösz­vé­re­ket. Oly sok láb kop­tat­ta már a hi­dat, hogy lát­ni le­he­tett a ki­mé­lyí­tett nyo­ma­i­kat. Ahogy a sok át­ke­lő ne­ki­fe­szült és be­le­lé­pett min­den egyes mé­lye­dés­be, hogy lép­cső­fok­ként hasz­nál­ja azo­kat, úgy egy­re csak mé­lyí­tet­ték azo­kat. Te­m­ur lép­cső­fo­kok­ként hasz­nál­va a mé­lye­dé­se­ket, fel­má­szott raj­tuk, és se­gít­sé­gük­kel las­sí­tot­ta a má­sik ol­da­lon a víz­per­met­től csú­szós kö­ve­ken a le­eresz­ke­dé­sét.

Hra­hi­ma Bans­sal vár­ta őket a túl­ol­da­lon. Négy vö­rös ru­hás, lán­dzsás őr fog­ta kör­be, és két olyan sze­mély is, akik ugyan­olyan fe­ke­te ka­bá­tot és já­de­gal­lért vi­sel­tek, mint Cse­ring és Sza­mar­kar. Ez utób­bi­ak azon­ban fér­fi­ak vol­tak és hosszú ké­se­ket vi­sel­tek az övük­re tűz­ve, a Te­m­ur szá­má­ra lát­ha­tat­lan to­váb­bi va­rázs­lói fegy­ve­rek mel­lett.

Sza­mar­kar ka­bát­ja meg­nyer­te a va­rázs­ló­kat, és át­ha­lad­hat­tak kö­zöt­tük. A vö­rös ka­bá­to­sok azon­ban fa­gyo­san bán­tak ve­lük egé­szen ad­dig, amíg Sza­mar­kar, túl­ki­a­bál­va a dü­bör­gést, mely meg­ráz­ta azo­kat a kö­ve­ket, ami­ken áll­tak, meg nem mond­ta ne­kik a ne­vét. Ek­kor a fagy a túl­zott tisz­te­let­tel ha­tá­ros alá­za­tos­ság­ba ol­vadt.

Az ösz­vé­rek egy­re hajt­ha­tat­la­nabb­nak bi­zo­nyul­tak, Te­m­ur azon­ban is­mer­te az ész­já­rá­su­kat, így nem telt sok idő­be, és si­ke­rült le­ke­nye­rez­nie őket: ad­dig hí­ze­leg­ni ne­kik, míg vé­gül el­in­dul­tak. Pat­ko­lat­lan pa­tá­ik hang­ja vissz­hang­zott a kö­ve­ken, ahogy ő és Sza­mar­kar el­ve­zet­ték őket. Te­m­ur Sza­mar­kar fü­lé­hez ha­jol­va oda­ki­ál­tott neki.

– Ki épí­tet­te ezt?

– Va­rázs­lók – fe­lel­te Sza­mar­kar. A vál­la­it fe­szí­tő büsz­ke­sé­get nem le­he­tett sem­mi­vel sem össze­té­vesz­te­ni.

Te­m­ur fel­kí­nált az egyik ösz­vér­nek egy újabb da­rab­ka vö­rös gyü­möl­csöt, hogy az ne áll­jon meg. El­néz­te Sza­mar­kar egye­nes há­tát, ahogy a nő előt­te ha­ladt. Va­rázs­lók.

Eszé­be ju­tot­tak az üres vá­ros­ban fe­hé­re­dő cson­tok, Ede­ne, Ku­o­ri Buk­ka, és ök­lét a ha­sá­ra szo­rí­tot­ta a hir­te­len fel­tö­rő fáj­dal­mas ér­zel­mek okoz­ta görcs mi­att. Bosszút akart áll­ni. Bosszút Ede­ne-ért, ha meg­halt. Nem szá­mí­tott, hogy pró­bált úgy csi­nál­ni, mint­ha Ede­ne még élne. Egy ré­sze már tud­ta, hogy ez csak szín­le­lés.

Bosszú. A va­rázs­lók se­gít­het­nek neki eb­ben is.

* * *

Cse­ring nem vár­ta őket a Ci­ta­del­la észa­ki ka­pu­já­nál, és a Ha­ra­gos va­rázs­lói sem tud­tak vagy akar­tak mon­da­ni sem­mit ar­ról, hogy meg­kap­ták-e az üze­ne­tét, ha­bár a mell­vé­de­ken álló meg­erő­sí­tett őr­sé­get ő egy­ér­tel­mű jel­nek vet­te. Va­la­ki azon­ban tu­dott neki vá­laszt adni. Anil, a va­rázs­ló, aki meg­csó­kol­ta őt a va­rázs­ere­je meg­ta­lá­lá­sá­nak ün­ne­pén, a ka­pun be­lül várt rá­juk.

Ar­cát az ag­go­da­lom ba­ráz­dái szán­tot­ták. Rá sem he­de­rí­tett Hra­hi­má­ra és Te­m­ur­ra, első sza­vai a kö­vet­ke­zők vol­tak:

–Jong­ten-la be­szél­ni kí­ván ve­led!

Sza­mar­kar az úti­tár­sa­i­ra né­zett.

– El kel­le­ne…

– Gon­dos­ko­dunk ar­ról, hogy el­lás­sák az ál­la­to­kat – vá­gott köz­be Anil –, és ar­ról is, hogy a ba­rá­ta­i­dat el­szál­lá­sol­ják. Most menj, Sza­mar­kar-la, a bá­tyád már vár.

A Ci­ta­del­la va­rázs­ló­i­nak a ve­ze­tő­jé­nek so­sem volt egy meg­ha­tá­ro­zott címe vagy rang­ja. Min­den­ki tud­ta, ki van eb­ben a tiszt­ség­ben. Min­den­ki tud­ta, hogy ki­nek a ve­ze­té­se alatt él­nek. A rend tör­té­ne­te so­rán egy­szer vagy két­szer vol­tak ugyan test­vér­há­bo­rúk, de leg­gyak­rab­ban az­zal volt gond, hogy olyas­va­la­kit ta­lál­ja­nak, aki haj­lan­dó volt ma­gá­ra vál­lal­ni a cím­mel járó mun­ka ter­hét. A va­rázs­ló­kat több­nyi­re job­ban ér­de­kel­ték a va­rázs­la­ta­ik és a fő­ze­te­ik, mint az igaz­ga­tás­sal járó ügyes-ba­jos gon­dok.

Sza­mar­kar még ve­lük ma­radt annyi ide­ig, hogy el­ma­gya­ráz­za Hra­hi­má­nak és Te­m­ur­nak, hogy rend­jé­nek mes­te­re hí­vat­ta ma­gá­hoz, ők pe­dig job­ban ten­nék, ha el­fo­gad­nák a va­rázs­lók ál­tal kí­nált szál­lást. Az­zal – ahogy Anil ja­va­sol­ta – el is fu­tott. Kö­pe­nyé­nek szi­rom­sze­rű sze­gé­lye a láb­szá­ra kö­rül le­be­gett, anya­ga mocs­kos lett és meg­ke­mé­nye­dett az uta­zás­tól. Csiz­má­ja egy­re újabb he­lye­ken dör­zsöl­te a lá­bát, ahol a filc­bé­lés el­vé­ko­nyo­dott.

Két­száz szív­dob­ba­nás­sal ké­sőbb Jong­ten-la fül­ké­jé­nek nyi­tott aj­ta­ja előtt állt. Az ab­la­ko­kon ke­resz­tül a fény és a zu­ha­tag hang­ja oda is be­ha­tolt. Két va­rázs­ló és két újonc állt az elő­tér­ben, ké­szen arra, hogy el­lás­sák fel­ada­ta­i­kat, bár­mit is szab­ja­nak ki rá­juk. Sza­mar­kar egy lé­leg­zet­vé­tel­nyi időt el­töl­tött még az­zal, hogy össze­szed­je ma­gát és meg is hal­lot­ta Jong­ten-la hang­ját a fül­ké­ből.

– Sza­mar­kar-la! – szólt a fér­fi. Hát vissza­tér­tél! Jöjj be és csukd be ma­gad után az aj­tót.

Jong­ten-la sza­vai hal­la­tán meg­fa­gyott a vér az ere­i­ben. Ha va­la­mi sza­bály­sér­té­sért akar­ta vol­na meg­dor­gál­ni őt, ak­kor azt ha­bo­zás nél­kül meg­tet­te vol­na ta­núk előtt is. Ez pe­dig csak azt je­lent­het­te, hogy olyan új­ság­gal szol­gál, amit egye­lő­re nem akar köz­hír­ré ten­ni.

Sza­mar­kar re­me­gő láb­bal lé­pett be. Az aj­tót be­húz­ta maga után.

Jong­ten-la apró szo­bá­ja ta­ka­ros és sze­ré­nyen be­ren­de­zett he­lyi­ség volt. Pa­lá­val és grá­nit­tal bo­rí­tott sa­ját kü­lön mun­ka­pad­jai jobb­ra áll­tak, raj­tuk min­den fel­sze­re­lés tisz­tán és ren­de­zet­ten so­ra­ko­zott. A pa­la­táb­lán még a kré­tá­val fel­rótt he­ve­nyé­szett fel­jegy­zé­sek is ol­vas­ha­tó­ak vol­tak tá­vol­ról is, an­nak el­le­né­re, hogy ta­ka­ré­kos apró be­tűk­kel ír­ták azo­kat. Jong­ten-la asz­ta­la Sza­mar­kar előtt állt az ab­la­kok alatt, egy kis emel­vény­re ál­lít­va, me­lyet sző­nye­gek­kel és pár­nák­kal bo­rí­tot­tak az öreg cson­to­kat kí­mé­len­dő. Jong­ten-la tö­rök­ülés­ben ült az asz­tal mö­gött, és egy ho­mok­kal teli tál­ca fölé ha­jolt, mely­ről a je­lek sze­rint jegy­ze­te­ket ve­ze­tett át egy vi­asz­táb­lá­ra. Sza­mar­kar már tud­ta, hogy ami­kor elé­ge­dett lesz az ered­ménnyel, oda­ad­ja a vi­asz­táb­lá­kat egy má­so­ló­nak, aki pa­pír­ra má­sol­ja a jegy­ze­te­it, ami­ket az­tán be­köt­nek és kon­zer­vál­nak az ar­chí­vum szá­má­ra.

Jong­ten-la fel­né­zett és fél­re­tet­te ce­ru­zá­ját.

– Sza­mar­kar-la – mond­ta, ami­kor a va­rázs­ló­nő mé­lyen meg­ha­jolt. – Fog­lalj he­lyet. Van né­hány kel­le­met­len hí­rem a szá­mod­ra.

Cse­ring, mar­kolt belé a je­ges ré­mü­let, de oda­ment a va­rázs­ló mel­lé és le­ült, fél­re­tol­va né­hány pár­nát, hogy a feje a mes­te­re fe­jé­nek szint­je alá ke­rül­jön. A va­rázs­lók nem fog­lal­koz­tak túl so­kat ilyen szer­tar­tá­sos dol­gok­kal, de Sza­mar­kar nem tud­ta egy­könnyen le­vet­kőz­ni ud­va­ri ne­vel­te­té­sé­ből szár­ma­zó szo­ká­sa­it.

Le­ült hát, fe­jet haj­tott, és vár­ta, hogy mes­te­re foly­tas­sa. A va­rázs­ló ked­ves volt, és meg volt ben­ne az öreg­kor köz­vet­len­sé­ge. Nem is ké­ret­te ma­gát, egy­ből elő­ho­za­ko­dott mon­da­ni­va­ló­já­val.

– Az öz­vegy ré­gens ha­lott, azt mond­ják, va­la­ki meg­mér­gez­te. Szong­csan-csa a fi­a­ta­labb bá­tyá­dat tar­tóz­tat­ta le a bűn­tett mi­att. Elég va­ló­szí­nű­nek tű­nik, hogy Szong­csan meg­ége­ti Csan­szon­got.

Sza­mar­kar meg­tá­masz­ko­dott a háta mö­gött, kü­lön­ben ne­ki­dőlt vol­na a pár­nák­nak.

– Csan­szong nem gyil­kos.

Jong­ten-la fel­von­ta szem­öl­dö­két. Keze ön­kén­te­le­nül a hom­ok­tál­ca szé­lé­re té­vedt. Ke­se­rű egyet­ér­tés­sel el­mo­so­lyo­dott.

– Ha te is ezt hi­szed, ak­kor egye­zik a vé­le­mé­nyünk – fe­lel­te. – És az új bs­tang­po na­gyon oko­san idő­zí­tett. Te már nem fogsz örö­kö­sö­ket szül­ni, hogy ve­tély­tár­sai le­gye­nek az övé­i­nek, és az­zal, hogy el­tá­vo­lít­ja a báty­ját, el­tá­vo­lít­ja egyet­len fel­nőtt ri­vá­li­sát a tró­nért foly­ta­tott harc­ban.

Sza­mar­kar bó­lin­tott, de érez­te, hogy a feje úgy mo­zog, mint­ha csak egy, va­la­ki más ál­tal tar­tott bot­ra len­ne szúr­va.

Eszé­be ju­tott, amit Te­m­ur mon­dott az ural­ko­dói rend­sze­rek tö­ré­keny­sé­gé­ről, és el­töp­ren­gett.

– Szong­csan hí­res a ke­gyet­len­sé­gé­ről.

Sa­ját hang­já­nak lágy­sá­ga még őt is meg­lep­te. Neki iga­zán tud­nia kel­le­ne, hogy mi­lyen ke­gyet­len Szong­csan, hi­szen ezt hasz­nál­ta fel arra, hogy fél­re­ál­lít­sa a fér­jét, aki kü­lön­ben vele tet­te vol­na ugyan­ezt. Ő Csan­szong, gon­dol­ta. Bár­mit is árult el az arca, Jong­ten-la együtt ér­ző­en és bol­dog­ta­la­nul bó­lin­tott. Ked­ves ar­cá­nak lát­tán el­en­ged­te ma­gát és le­huny­ta sze­mét. Egy pil­la­nat­ra csak, épp annyi idő­re, hogy a szú­rás fáj­dal­ma el­il­lan­jon.

– Va­ló­ban – fe­lel­te az öreg­em­ber. – Most mondd el ne­kem sa­ját sza­va­id­dal, mit de­rí­tet­tél ki Kes­ker­ben. Cse­ring­től már hal­lot­tam, de sze­ret­ném, ha te is el­mon­da­nád. És ami­kor mi ket­ten vé­gez­tünk, ak­kor az úti­tár­sa­i­dat is sze­ret­ném meg­hall­gat­ni.

Sza­mar­kar nagy le­ve­gőt vett.

– A ho-cse Hra­hi­má­nak is van egy üze­ne­te a szá­mod­ra, Jong­ten-la. Egy üze­net, amely mind­annyi­unk szá­má­ra rosszat je­lent. A bá­tyám­nak sze­ret­te vol­na köz­ve­tí­te­ni, és én el is me­gyek vele, hogy ezt meg­te­gyem, de úgy ér­zem, ne­ked is hal­la­nod kell, az ő sa­ját sza­va­i­val.

Ar­cá­nak ba­ráz­dái nem tud­ták el­rej­te­ni éles sze­mé­nek vil­la­ná­sa­it.

– Kö­szö­nöm! Most pe­dig me­séld el, mit ta­lál­tál fent észa­kon, Sza­mar­kar va­rázs­ló­nő.

* * *

A ker­s­nyik kur­ti­zán fel-alá jár­kált bár­sony bör­tö­né­ben és ká­rom­ko­dott. Al-Sze­pehr ho­za­tott neki italt és fi­nom fagy­lal­tot, hogy könnyeb­ben el­vi­sel­je a hő­sé­get. A nő elő­ször dü­höd­ten tom­bolt és min­dent hoz­zá­vá­gott a szol­gá­hoz. Al-Sze­pehr azon­ban tud­ta, hogy min­den sóly­mot meg le­het tör­ni éhez­te­tés­sel, így ki­tar­tott.

Vé­gül, ami­kor a nő már nem bírt a szom­jú­sá­gá­val, ivott egy kis men­tás-cuk­ros teát. És ami­kor már ivott, kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal már az evés sem oko­zott olyan nagy gon­dot neki. Így sze­lí­dí­tet­te meg hát ap­rán­ként a kur­ti­zánt al-Sze­pehr.

A nő­nek na­gyon ké­nyes gyom­ra volt, ami za­var­ta al-Sze­pehrt. Vele kell, hogy va­cso­ráz­zon, hogy meg­tör­je őt, így erre időt kel­lett sza­kí­ta­nia szo­ros na­pi­rend­jé­ben. De a nő csak a leg­kí­mé­lőbb, leg­fi­no­mabb fo­gá­so­kat tud­ta el­vi­sel­ni – és ma­gá­ban tar­ta­ni. A fagy­lal­tot és gyü­möl­csö­ket, me­lyek ép­pen ak­kor ér­tek a nyá­ri me­leg be­kö­szön­té­vel, üres jog­hur­tot és bú­za­liszt­ből gyúrt gyön­gyö­ket, gőz­ben meg­főz­ve.

Töb­ben je­len­tet­tek al-Sze­pehr­nek a ker­s­nyik nő vi­sel­ke­dé­sé­ről. Min­den lé­pé­sét szem­mel tar­tot­ták. Jó gya­kor­lat volt ez a fi­a­tal or­gyil­ko­sok­nak, hogy az ő tud­ta nél­kül kém­ked­je­nek utá­na, hi­szen ami­kor úgy gon­dol­ta, hogy egye­dül van, ak­kor ta­lán el­árul­ja ma­gát va­la­mi­vel. Al-Sze­pehr azért ér­té­kel­te a kur­ti­zánt, amit ma­gá­ban hor­do­zott, nem azért, aki volt. Az egyik do­log, amit hor­do­zott, az in­for­má­ció volt. A kur­ti­zán biz­ton­ság­ban volt. Be volt zár­va pár­ná­zott kut­ri­cá­já­ba, amíg csak al-Sze­pehr úgy kí­ván­ta. Amíg hasz­nát lát­ta.

A fér­fi volt az egyet­len lá­to­ga­tó, akit a nő fo­gad­ha­tott, de még ő is ki­fá­rasz­tot­ta. Vé­gül, ami­kor tel­je­sen meg­tört, be­szélt vele. Nem hosszan és ép­pen csak a leg­hét­köz­na­pibb dol­gok­ról. Vagy leg­alább­is, amik szá­má­ra hét­köz­na­pi dol­gok­nak tűn­tek, de vol­tak ben­ne olyan apró in­for­má­ció­mor­zsák, ami­ket al-Sze­pehr fel tu­dott hasz­nál­ni.

Ami­kor al-Sze­pehr nem a nő­vel fog­lal­ko­zott, ren­ge­teg időt töl­tött kom­mu­ni­ká­ci­ó­val. Nem a kö­vek út­ján, me­lye­ket a zse­bé­ben hor­do­zott, mert azok na­gyon szű­kö­sen áll­tak ren­del­ke­zé­sé­re, és így jobb­nak lát­ta vész­hely­zet ese­té­re meg­őriz­ni őket. De ma vé­gül is nem is ar­ról volt szó, mint­ha szűz ik­rek szök­ken­tek vol­na vi­rág­ba a si­va­tag­ban, min­den al­ka­lom­mal, ami­kor esett egy kis eső. Al-Sze­pehr így a kö­vek hasz­ná­la­ta he­lyett szán­dé­ko­san tit­kos­írás­sal írt, kó­dolt üze­ne­te­ket tar­tal­ma­zó le­ve­le­ket ve­tett pa­pír­ra. Eze­ket az­tán rá­bíz­ta a ruk­ma­dár fi­ó­ká­já­ra, hogy jut­tas­sa cél­ba.

A fi­a­tal ma­da­rak első évük­ben meg­ta­nul­tak re­pül­ni, de mire ezt az ál­la­po­tot el­ér­ték, sok­kal na­gyob­bak let­tek, mint a sa­sok. A tá­vol­ból össze le­he­tett té­vesz­te­ni őket ve­lük, de azok­nak nem volt vér­vö­rös csú­csú hó­fe­hér ta­ra­juk. A fi­a­tal ruk­ma­da­rak las­san fej­lőd­tek. Még al-Sze­pehr sem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, med­dig tart, amíg el­érik any­juk mé­re­tét, azét a fel­nőt­tét, ame­lyik a ker­s­nyik kur­ti­zánt hoz­ta el a bi­ro­da­lom leg­ke­le­tibb sar­ká­ból Ala-Din­ba.

Vagy, hogy med­dig tar­ta­na el­ér­ni ki­sebb ter­me­tű hím pár­já­nak mé­re­tét, ame­lyet al-Sze­pehr ugyan­úgy la­kat alatt tar­tott, mint a kur­ti­zánt. Al-Sze­pehr a hí­met fog­ság­ban tart­va bír­ta en­ge­del­mes­ség­re a nős­tényt.

A ruk fi­ó­kái vissza­ú­ton le­ve­le­ket hoz­tak neki, így ér­te­sült Kes­ker si­ke­res el­pusz­tí­tá­sá­ról és an­nak az át­ko­zott ker­s­nyik had­úr fi­á­nak a Rá­sza-béli Csa­re­pet­be való meg­ér­ke­zé­sé­ről.

Ez utób­bi nem is volt iga­zán rossz hír. Al-Sze­pehr­nek vol­tak ügy­nö­kei Rá­szá­ban. Ku­o­ri Buk­kát könnyebb lesz el­len­őr­zés alatt tar­ta­ni, ha a fi­gyel­mét egy fel­té­te­le­zett el­len­sé­ge köti le. És ha a fi­ú­ról tény­leg az de­rül­ne ki, hogy kü­lön­le­ges va­la­mi­ben, nos, ak­kor al-Sze­pehr ke­zé­ben volt a pár­ja és an­nak meg nem szü­le­tett gyer­me­ke. Ami mű­kö­dik egy ruk­ma­dár­nál, az mű­köd­ni fog egy fér­fi­nál is.

Ami­kor ugyan­az a ma­dár egy le­ve­let ho­zott al-Sze­pehr­nek, ami­nek kar­mai kö­zött ha­lá­los mér­get jut­ta­tott ki csu­pán két hét­tel ko­ráb­ban, hosszú és gon­dos mér­le­ge­lés után tol­lat és pa­pírt ra­ga­dott és le­ült, hogy meg­fo­gal­maz­za vá­la­szát.

 

Ó leg­ne­me­sebb szö­vet­sé­gesem!

Si­ke­red­nek híre el­ju­tott hát vég­re hoz­zám is, és mily örö­möm­re szol­gált, hogy hall­hat­tam. Most már biz­to­san meg­nyí­lik az út előt­ted. A győ­ze­lem győ­zel­met szül. Sose be­csüld alá egy hó­dí­tás ha­tal­mát ka­to­ná­id lel­ke­se­dé­sé­nek fel­tü­ze­lé­sé­ben. Ami­kor Kes­ker újra Kasi lesz, te le­szel a va­la­ha volt leg­for­rób­ban sze­re­tett ural­ko­dó­ja. Ak­kor majd em­lé­kezz rám, és te­gyél meg ne­kem egy szí­ves­sé­get cse­ré­be, kér­lek. Egy ker­s­nyik fér­fi után ku­ta­tok, aki nem ma­gas és nem kü­lö­nö­seb­ben köz­ked­velt, és akit Eyin anya szült. Karasz bu­ká­sá­nak túl­élő­je ő. Min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint egy sy­tyep­pei faj­tá­ba tar­to­zó pej kan­cán uta­zik, mely­nek fe­hér fol­tos lába van, és a fér­fi egy Ede­ne nevű nő után kér­de­zős­kö­dik. Le­het, hogy a Te­m­ur ne­vet fog­ja hasz­nál­ni, ami alig­ha is­me­ret­len szá­mod­ra. Ha meg­ta­lál­nád, kér­lek, ne bántsd. Cé­lom vol­na vele.

Hű alatt­va­lód

Mukhtar al-Idoj, al-Sze­pehr

* * *

A fa­lak túl kö­zel, az ég pe­dig túl messze volt. Te­m­ur nem érez­te a szél il­la­tát, de a le­ve­gő moz­gá­sát sem ér­zé­kel­te. A le­ve­gő­ét, amely rit­ka volt, és emi­att olyan ne­he­zen lé­leg­zett, mint akit ol­dal­ba rú­gott egy ló. A fény, ami mel­lett dol­go­zott, nem az arany­ló nap­ból sü­tött rá, ha­nem hi­deg, sá­padt lám­pá­sok­ból, ame­lyek a fa­la­kon lóg­tak és sem­mi­lyen füs­töt vagy lán­got nem bo­csá­tot­tak ki.

Itt bent, a va­rázs­lók Ci­ta­del­lá­já­ban egy dol­got azért ta­lált, ami az ott­hon il­la­tát idéz­te, így ami­kor Sza­mar­kar és Hra­hi­ma ma­gá­ra hagy­ta őt, ne­ki­lá­tott, hogy fel­ku­tas­sa Buld­sa­kot az is­tál­ló­ban és meg­ke­res­se a lo­vász­fi­út. Te­m­ur hi­á­nyos rá­sza nyelv­tu­dá­sát fel­hasz­nál­va el­in­téz­te, hogy Banst Buld­sak mel­lé szál­lá­sol­ják el, majd vé­gig­jár­tat­ta a sze­mét, a ke­zét és disz­nó­sör­té­ből ké­szült ke­fé­it mind­két kan­cá­ján, a fe­jük­től a far­ku­kig.

Meg­könnyeb­bül­ten lát­ta, hogy a ró­zsa­szí­nes szür­ke kan­cá­nak jó gond­ját vi­sel­ték, és egész­sé­ges volt, sőt kezd­te a ki­lát­szó csont­ja­it némi hús mögé el­rej­te­ni. Nyi­ho­gott, ami­kor fel­ve­zet­ték Banst. Most pe­dig, ami­kor Te­m­ur a pej kan­cát tisz­to­gat­ta, a két ál­lat hal­kan „be­szél­ge­tett” egy­más­sal a ka­rám­ja­i­kat el­vá­lasz­tó, fi­no­man ki­dol­go­zott kő­ke­rí­té­sen át.

A le­ve­gő moz­du­lat­lan volt, de nem volt ál­lott és az ál­la­tok meg­nyug­ta­tó sza­gát árasz­tot­ta. Te­m­ur nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, ho­gyan mű­kö­dött a szel­lő­zés, de azt gya­ní­tot­ta, hogy en­nek is leg­alább annyi köze van a rá­sza má­gi­á­hoz, mint azok­nak a fur­csa, hi­deg fé­nyek­nek. Min­den­eset­re a lo­vak lába alatt az alom mély volt, és a ka­rá­mok olyan tisz­ták vol­tak, hogy egy vil­lá­nyi trá­gyát sem tu­dott vol­na ki­vin­ni. Így egy utol­só si­mo­ga­tás után – és mi­után to­vább be­szél­ge­tett tört rá­sza nyel­ven ugyan­az­zal a lo­vász­fi­ú­val, hogy biz­tos le­gyen ben­ne, hogy Banst apró ada­gok­ban, de gyak­ran ete­tik, és gyak­ran rá­néz­nek – el­bú­csú­zott a lo­vá­tól és Buld­sak­tól. Az ösz­vé­rek felé vet­te az irányt, hogy rá­juk is ves­sen még egy utol­só pil­lan­tást.

Mire azon­ban oda­ért, az ösz­vé­re­ket is el­lát­ták, le is csu­ta­kol­ták őket, és úgy csil­lo­gott sá­padt és sö­tét po­fá­juk, mint a fé­nye­zett fa. A mel­lén ke­reszt­be font kar­ral ne­ki­dőlt az ál­la­tok is­tál­ló­já­nak. Néz­te, ahogy isz­nak és maj­szol­ják a szé­nát, és azon gon­dol­ko­zott, hogy most mi­hez kezd­jen. Ő maga is éhes, mocs­kos és fá­radt volt, és ha Sza­mar­kar iga­zat szólt, ami­kor azt mond­ta, hogy ven­dé­gül lát­ja őt, ak­kor kel­le­ne, hogy ta­lál­jon egy szol­gát vagy egy rab­szol­gát, aki meg­mu­tat­ja, hol ta­lál egy mos­dó­tá­lat és egy rend tisz­ta ru­hát.

El­in­dult vissza a kan­cák­hoz, re­mél­ve, hogy va­la­mely sze­ren­csés vé­let­len foly­tán hát­ha össze­fut egy újabb is­tál­ló­fi­ú­val. Ehe­lyett azon­ban egy fér­fi va­rázs­lót ta­lált, aki kar­ba tett kéz­zel Buld­sak ka­rám­já­nak aj­ta­já­hoz dőlt és fi­gyel­te, ahogy az ál­lat szá­la­kat hú­zo­gat ki a szé­nás zsák­ból. Te­m­ur né­hány lé­pés­nyi­re tőle meg­állt, és meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

A fér­fi meg­for­dult, de nem lát­szott ijedt­nek. El­mo­so­lyo­dott. Egy ki­csit idő­sebb­nek lát­szott Te­m­ur­nál, és arca olyan mó­don volt ke­rek, amit a rá­sza­i­ak jó­ké­pű­nek ta­lál­tak vol­na. Fe­ke­te sza­tén­ka­bát­ja szo­ro­san si­mult tes­té­hez, ami­től olyan vé­kony­nak tűnt, mint egy lány, és ami­kor meg­for­dult, Te­m­ur lát­ta, hogy ka­bát­ját vér­vö­rös sza­tén­nal bé­lel­ték, és kö­pe­nyé­nek szi­rom­sze­rű szár­nya­it arany­lán­cok kap­csol­ták össze.

A va­rázs­ló könnye­dén meg­ha­jolt, és lát­ha­tó­an min­den el­vár­ha­tó mó­don igye­ke­zett ud­va­ri­as len­ni Te­m­ur­ral, sőt még job­ban is, ha az em­ber azt játssza, hogy egy ha­zát­lan szám­űzött, csa­lád­ját el­vesz­tett ka­to­na.

És né­hány szín­le­lés nem is ha­zug­ság, hi­szen me­lyik do­log nem il­lik te­rád?

– Anil va­gyok – szó­lalt meg a fér­fi, meg­le­he­tő­sen jó ker­s­nyik­ség­gel. – Soha nem lát­tam még sztyep­pei pó­nit, így azt kér­tem, hadd le­gyek én, aki meg­ke­res té­ged. Re­mé­lem nem bá­nod… – mu­ta­tott a lo­vak felé bá­tor­ta­la­nul, lát­ha­tó­an ész­re sem véve, hogy Te­m­ur fi­gyel­mét már el­von­ták az olyan egy­sze­rű dol­gok, mint a kan­cák irán­ti kí­ván­csi­sá­ga.

– Én Te­m­ur va­gyok, Anil-la – fe­lel­te Te­m­ur. – Foly­tat­hat­nánk rá­szai nyel­ven, kér­lek? Szük­sé­gem len­ne a gya­kor­lás­ra.

– Nem annyi­ra, mint amennyi­re ne­kem van szük­sé­gem arra, hogy a te nyel­ve­det gya­ko­rol­jam! – mond­ta Anil-la, mire Te­m­ur fel­ne­ve­tett. – Kö­rü­löt­ted min­den­ki rá­sza­i­ul be­szél, és ez egy da­ra­big így is lesz.

Te­m­ur mo­solyt eről­te­tett ar­cá­ra. Ez úgy hang­zott, mint­ha arra cél­zott vol­na, hogy ta­lán nem fog­ják rö­vi­de­sen egy bör­tön cel­lá­já­ba vet­ni, vagy a le­he­tő leg­rö­vi­debb úton ki­to­lon­col­ni az or­szág­ból.

– Azt mond­tad, hí­vat­tak.

– Igen, ter­mé­sze­te­sen – fe­lel­te Anil, majd in­tett Te­m­ur­nak, hogy kö­ves­se őt. Te­m­ur úgy is tett és köz­ben pró­bált nem ti­peg­ni az uta­zás­tól még min­dig saj­gó lá­bá­val. – Elő­ször azon­ban, ha ja­va­sol­ha­tom, jöj­jön egy für­dő és va­la­mi tisz­ta ruha, és az­tán Jong­ten-la fog fo­gad­ni. Tör­té­ne­te­sen tu­dom, hogy el­kül­de­tett éte­lért, vagy el fog, ha meg­hall­ja, hogy egye­ne­sen az is­tál­ló­ba men­tél az ál­la­tok­hoz, és még csak egy po­hár teát vagy le­vest sem vet­tél ma­gad­hoz. Gye­re hát, de várj csak, amíg meg­lá­tod a für­dő­kam­rá­kat!

Te­m­ur azt vár­ta, hogy a va­rázs­ló a lép­csőn fel­fe­lé fog­ja ve­zet­ni, ehe­lyett azon­ban Anil egy­re mé­lyebb­re ve­zet­te őt a Ci­ta­del­la gyom­rá­ba. A für­dő­me­den­ce tény­leg olyan volt, ami­lyet el­kép­zel­ni sem tu­dott vol­na, még a nagy­ap­ja hí­res és most már ki­fosz­tott tar­to­má­nyi fő­vá­ro­sá­ban, Szong­ban sem, ab­ban a vá­ros­ban, mely oly cso­dás volt, hogy ver­sek­ben ma­gasz­tal­ták me­cha­ni­kus ma­da­ra­it, örök­be­csű kert­je­it, me­lye­ket fém­ből és ék­sze­rek­ből al­kot­tak, sze­líd orosz­lán­ja­it, me­lyek úgy he­ver­tek szer­te­szét a ki­rá­lyi ud­var­ban, mint macs­kák a mag­tár­ban, ék­kö­ves gal­lért vi­sel­ve a nya­kuk kö­rül.

A víz me­leg volt, a me­den­ce szé­les, és elég mély ah­hoz, hogy meg­ijed­jen at­tól, hogy eset­leg meg­ful­lad. Te­m­ur a de­ré­kig érő víz­ben ma­radt, és egy ma­rék­nyi szap­pan­nal, il­la­tos ho­mok­kal és bí­bor szí­nű sók­kal le­dör­zsöl­te az út mocs­kát ma­gá­ról. Ész­re­vet­te, hogy Anil le­vet­kő­zött és azon­nal a víz­be ve­tet­te ma­gát, olyan mély­be, hogy ott már a lá­bá­val kel­lett rúg­nia, hogy fenn­tart­sa ma­gát, és a feje fel-le le­be­gett a víz fel­szí­nén, mi­köz­ben be­szélt. Te­m­ur ezt lát­va meg­bor­zon­gott, de igye­ke­zett tit­kol­ni és nem oda­néz­ni. Va­jon meg akart ful­lad­ni ez az os­to­ba bo­lond?

Nem, csak úgy úszott, mint egy vid­ra. Te­m­ur hal­lott már ilye­nek­ről, de hát hal­lott a me­sék­ben re­pü­lő em­be­rek­ről is, most ak­kor ez utób­bi­nak is hi­telt kel­le­ne ad­nia?

Vál­lát a va­rázs­ló felé for­dí­tot­ta, és el­kezd­te ki­dör­zsöl­ni a vért, iz­zad­sá­got és a mocs­kot a ha­já­ból. Tud­ta, hogy a tor­kán hú­zó­dó seb­hely a für­dő­kam­ra hő­jé­től fel fog da­gad­ni, már érez­te is, hogy fel­pu­hult, ami­kor hoz­zá­ért. A seb me­re­ven tar­tot­ta a fe­jét és egy ki­csit bal­ra dőlt ott, ahol össze­hú­zó­dott, de most a szá­raz bőr utol­só da­rab­ká­ja és az ősi va­ra­so­dás is le­hul­lott vele együtt. Ez­zel el­múlt a visz­ke­tés is, ami­től so­sem tu­dott tel­je­sen meg­sza­ba­dul­ni az­óta, hogy el­kez­dett be­gyó­gyul­ni.

– Ez az­tán szép nagy var le­he­tett.

– Karasz bu­ká­sa­kor sze­rez­tem – fe­lel­te Te­m­ur. Nem akart ha­zud­ni. Le­het, hogy a ne­vét már el­vesz­tet­te és vele a lel­két is, de ez még nem adott okot arra, hogy fol­tot ejt­sen a be­csü­le­tén. – Ott­hagy­tak meg­hal­ni.

– Már lá­tom, hogy mi­ért. – Anil ab­ba­hagy­ta a fel-alá bucs­ká­zást, és el­kez­dett Te­m­ur felé lép­del­ni a víz­ben, oda, ahol job­ban lát­hat­ta őt. – Nem lát­ta el sen­ki?

– Egye­dül vol­tam – fe­lel­te Te­m­ur, ösz­tö­nö­sen meg­érint­ve azt az át­ko­zott te­rü­le­tet a nya­kán. Még min­dig érez­te a gör­csöt az uj­ja­i­ban, a fáj­dal­mat, hogy szo­ro­san össze­csuk­ja azt és ne is mer­je ki­nyit­ni a te­nye­rét. – Meg­men­tet­te az éle­te­met és ta­lán meg is ölt vol­na en­gem, mert még min­dig lá­zas vol­tam mi­at­ta, ami­kor Sza­mar­kar rám ta­lált. Azt hit­tem, hogy ad­dig­ra már be­gyó­gyul, de néha so­ká­ig tart le­győz­ni a lá­zat.

– Néha va­ló­ban így van – bó­lin­tott Anil, majd így foly­tat­ta: – Sza­mar­kar-la – erő­sen hang­sú­lyoz­va.

– Hogy mon­dod? – for­dult vissza Te­m­ur, és rá­döb­bent, hogy az­zal a sze­rény­ség­gel, ami­vel pró­bál­ta el­ta­kar­ni a seb­he­lyét, csak még job­ban fel­hív­ta rá a fi­gyel­met.

– Légy szí­ves hasz­náld a cí­mét – fe­lel­te Anil. – Az ő neve Sza­mar­kar-la, Sza­mar­kar, a va­rázs­ló.

Te­m­ur el­len­állt a kí­sér­tés­nek, hogy el­mond­ja a va­rázs­ló­nak, hogy Sza­mar­kar so­ha­sem ja­ví­tot­ta ki őt. Hi­ány­zott be­lő­le Ku­lan po­li­ti­kai ér­zé­ke, de volt ben­ne annyi jó­zan ész, hogy be­nyá­laz­za az uj­ját, és meg­néz­ze, mer­ről fúj a szél.

– Igen, ezt tu­dom.

– Le­het, hogy tu­dod, de két­lem, hogy ér­te­néd – fe­lel­te Anil, majd alá­bu­kott, hogy be­ned­ve­sít­se a ha­ját, és a ko­sa­rak­hoz úszott szap­pa­nért, ami­vel el­kezd­te mos­ni. Ahogy ma­gát dör­zsöl­te, be­csuk­ta a sze­mét és így foly­tat­ta: – Azt tud­tad, hogy ő egy­kor her­ceg­nő is volt?

– Út­köz­ben mond­ta, hogy a báty­ja a csá­szá­ri trón vá­ro­má­nyo­sa – is­mer­te el Te­m­ur. – De nem kel­lett, hogy le­mond­jon a rang­já­ról és a szár­ma­zá­sá­val járó elő­jo­gok­ról ah­hoz, hogy va­rázs­ló le­hes­sen?

Még a sztyep­pén és Szong­ban is ke­ring­tek tör­té­ne­tek ar­ról, hogy a csa­re­pe­ti va­rázs­lók­nak mennyi min­dent kel­lett fel­ál­doz­ni­uk a va­rázs­ere­jü­kért.

Anil fel­hor­kant és újra a víz alá bu­kott, hogy le­öb­lít­se a ha­ját. Ami­kor fel­buk­kant, így szólt:

– Ő egy új va­rázs­ló. Nem tűnt fel ne­ked, hogy egy ki­csit idő­sebb, mint az újon­cok ál­ta­lá­ban?

– Nem lát­tam még ele­get ah­hoz, hogy ezt tud­jam – val­lot­ta be Te­m­ur. – Ak­kor hát csak ké­sőn esz­mélt? Vagy ami­att lett be­lő­le ké­sőbb va­rázs­ló, mert zár­dá­ba küld­ték, hogy fél­re­ál­lít­sák őt?

– Nem – fe­lel­te Anil. – Ő vá­lasz­tot­ta a zár­dát, hogy meg­véd­je ma­gát. Tu­dod, gye­rek­ko­rá­ban ap­já­nak ő volt az egyet­len gye­re­ke, így apja utó­da­ként ne­vel­ték. Ami­kor azon­ban hét­éves volt, meg­szü­le­tett a fi­vé­re, Szong­csan és on­nan­tól kezd­ve Sza­mar­kar is csak egy újabb her­ceg­nő lett, akit ki kel­lett há­za­sí­ta­ni a szö­vet­sé­ge­sek­hez.

– Az én né­pem ve­zet­te be ezt a gya­kor­la­tot – fe­lel­te Te­m­ur hal­vány mo­sollyal. – Vagy leg­alább­is azt, hogy her­ceg­nő­ket kö­ve­tel­je­nek fe­le­ség­nek biz­to­sí­ték gya­nánt, és hogy a meg­hó­dí­tott nép töb­bé ne le­gyen füg­get­len a ker­s­nyik tör­zsek­től.

– Ma­gam is rá­jöt­tem arra – fe­lel­te Anil szá­ra­zon –, hogy az édes­anyád nem a sztyep­pe szü­löt­te.

– De ott fog meg­hal­ni – fe­lel­te Te­m­ur vál­lat von­va, de a váll­rán­dí­tást alig tud­ta ke­resz­tü­leről­tet­ni a tes­tén. – Ha nem halt meg már így is mos­tan­ra. Ha­lá­lá­val ő is ker­s­nyik nővé vá­lik.

Anil bó­lin­tott.

– Sza­mar­kar-csa, mert ak­kor még így hív­ták, egy iga­zi rá­szai nő volt. Ti­zen­négy éves ko­rá­ban, ami­kor apja, a ki­rály meg­halt, el­küld­ték őt az egyik Szong fe­je­de­lem­ség­be, Zang-Sung­ba, Ráj her­ceg­hez, hogy ott a her­ceg fe­le­sé­gét ne­vel­jék be­lő­le, míg el nem éri azt a kort, hogy fe­le­sé­gül me­het hoz­zá. És ami­kor el­jött az idő, össze is há­za­sod­tak a her­ceg­gel.

– Te­hát Sza­mar­kar-la öz­vegy­asszony? Vagy a her­ceg csak fél­re­ál­lí­tot­ta őt?

– Öz­vegy, de nem ab­ban az ér­te­lem­ben, ahogy azt te kép­ze­led – fe­lel­te Anil. – Nos, a her­ceg nem volt haj­lan­dó el­hál­ni a há­zas­sá­got. Azt mond­ják, hogy félt meg­sér­te­ni Sza­mar­kar báty­ja­it, így el­vet­te az asszonyt, de at­tól még job­ban félt, hogy örö­kö­se le­gyen tőle, aki az­tán a föld­je­it kö­ve­tel­he­ti, és így ő ki­szo­rul a ha­ta­lom­ból.

Te­m­ur meg­dör­zsöl­te az ar­cát, aho­vá a me­leg és a visz­ke­tés ki­ter­jedt. Nem fe­lelt sem­mit, gon­do­la­ta­i­ba me­rült, mert za­var­tan hal­lot­ta, hogy ez a va­rázs­ló úgy be­szélt ar­ról a büsz­ke bá­tor nő­ről, aki­vel egé­szen a Szel­le­mek Er­de­jé­től együtt uta­zott, mint­ha csak egy kan­ca lett vol­na.

– Szó­val mi tör­tént?

Anil ka­já­nul el­vi­gyo­ro­dott.

– Sza­mar­kar-la le­ve­let írt báty­já­nak, a csá­szá­ri cím vá­ro­má­nyo­sá­nak és az ő any­já­nak, az öz­vegy csá­szár­né­nak, amely­ben el­pa­na­szol­ta sor­sát. Szong­csan erre egy had­se­reg­gel in­dult el, hogy vissza­hoz­za őt, azt ál­lít­va, hogy a csa­lád­ja be­csü­le­tén esett folt, ami­kor Ráj her­ceg nem tet­te iga­zi fe­le­sé­gé­vé Sza­mar­kart. Sza­mar­kar azt mond­ta, hogy a raj­ta esett szé­gyent csak vér­rel le­het meg­bosszul­ni, és hogy Szong­csan azért jött, hogy ezt a vért ki­ont­sa őér­te.

Te­m­ur­nak kezd­tek fel­de­ren­ge­ni ho­má­lyo­san az ez­zel kap­cso­la­tos em­lé­kei. Nem volt több mint kis­fiú, ami­kor ez tör­tént, de hal­lott Zang-Sung vé­res el­pusz­tí­tá­sá­ról, és már ak­kor is mély be­nyo­mást tet­tek rá e tör­té­ne­tek ke­gyet­len­sé­gei.

– Neki kel­lett meg­gyúj­ta­nia fér­je ha­lot­ti mág­lyá­ját – mond­ta. – Leg­alább­is így be­szél­ték a tör­té­ne­tet a sztyep­pén.

– Így is volt – fe­lel­te Anil egyet­ér­tő­en. – Ar­ról van­nak még vi­ták, hogy Ráj her­ceg tény­leg ha­lott volt-e, ami­kor meg­gyúj­tot­ták alat­ta a tü­zet. Szong­csan pe­dig be­ke­be­lez­te Ráj her­ceg ki­rály­sá­gát, hogy elég­té­telt ve­gyen a csa­lád­ját ért sér­tés mi­att. – A va­rázs­ló ki­nyúj­tot­ta ke­zét, fi­no­man vé­gig­si­mí­tott Te­m­ur mez­te­len, ned­ves vál­lán az uj­jai he­gyé­vel. A für­dő­ben gő­zöl­gő me­leg volt, de az érin­tés­től Te­m­urt ki­ráz­ta a hi­deg.

– Ő egy egy­ko­ri her­ceg­nő – mond­ta Anil ked­ve­sen. – Fe­let­ted áll­na ak­kor is, ha nem len­ne va­rázs­ló.

– Ér­tem – fe­lel­te T emur.

Össze­dör­zsöl­te ke­zét a víz fel­szí­ne fö­lött. Ahogy ezt tet­te, már ő sem volt tel­je­sen men­tes az ud­var po­li­ti­kai ügye­i­től.

Anil-la fél­té­keny.

Nos, ez az in­for­má­ció egy nap még jól jö­het.

– Kö­szö­nöm a fi­gyel­mez­te­tést. Van még más is ezen kí­vül?

Anil el­mo­so­lyo­dott.

– Mi – úgy ér­tem a Ci­ta­del­la va­rázs­lói – tu­dunk se­gí­te­ni azon a seb­he­lyen. Van­nak olyan bal­zsa­ma­ink, ame­lyek fel­pu­hít­ják és meg­nyújt­ják, hogy könnyeb­ben mo­zog­hass. Ha nem va­gyok túl to­la­ko­dó, hogy ilyes­mit ja­vas­lok.

– Nem – fe­lel­te Te­m­ur erőt véve ma­gán, hogy ne érint­se meg újra a se­bét. – Egy­ál­ta­lán nem vagy túl to­la­ko­dó.

* * *

Mi­után Sza­mar­kar meg­für­dött, ecse­tet és pa­pírt ra­ga­dott, és a le­het­sé­ges kö­vet­ke­ző lé­pé­se­in tű­nő­dött, és el­ve­tet­te a nem tet­sző öt­le­te­ket. A gyer­mek­kor­ban be­rögzült sza­bá­lyok­kal és a csa­lá­di kö­te­lé­kek­kel az volt a baj, hogy bár­mi­lyen üze­ne­tet is tud­na el­jut­tat­ni Sza­mar­kar Csan­szong­nak, Szong­csan azt bár­mi­kor el­fog­hat­ja és meg is fejt­he­ti.

Vé­gül egy tisz­ta pa­pír­ra szé­pen ívelt be­tűk­kel egyet­len mon­da­tot írt: Ha van bár­mi, amit te­he­tek ér­ted, én meg­te­szem.

Alá­írat­la­nul hagy­ta az írást. Hí­va­tott egy újon­cot és meg­kér­te, hogy kéz­be­sít­se a le­ve­let. Ami­kor a lány el­ment, Sza­mar­kar az író­asz­ta­lá­ra kö­nyö­költ, fe­jét uj­jai he­gyé­nek dön­töt­te és azt fi­gyel­te, hogy süp­ped­nek bele uj­jai a ha­lán­té­ka és szem­hé­ja bő­ré­be.

Nem várt ép­pen vá­laszt, de et­től még na­gyon bí­zott ab­ban, hogy kap.

Mi­után Te­m­ur meg­tisz­tál­ko­dott, az újon­cok hoz­tak neki tisz­ta ru­hát, és meg­mu­tat­ták, ho­gyan tud­ja azt meg­köt­ni. Ne­me­ze­it nad­rág­ja elég egy­sze­rű volt és a csí­pő­je ol­da­lán tud­ta meg­köt­ni, de az ele­fánt­csont­szí­nű len­ka­bát elő­ször le­győz­te őt. Egy, az egész de­re­kát kör­be­fo­gó öv­vel le­he­tett meg­köt­ni, me­lyet egy öv­búj­ta­tón kel­lett át­húz­ni, majd össze­köt­ni egy má­sik öv­vel, és ami­kor he­lye­sen meg is volt köt­ve, a gal­lér­jai kö­zött egy hosszú há­rom­szög ala­kú te­rü­le­tet még ak­kor is sza­ba­don ha­gyott. Te­m­ur nem sze­re­tett így ki­tá­rul­koz­ni és mu­to­gat­ni a mel­lét, ha­bár azt el kel­lett hogy is­mer­je, hogy nem volt hi­deg és lát­ta, hogy a Ci­ta­del­lá­ban má­sok is – leg­alább­is azok kö­zül, akik nem vol­tak va­rázs­lók – vi­sel­tek ha­son­ló stí­lu­sú ru­há­kat.

Ami­kor fel­öl­tö­zött és pa­pucs­ba bújt, a sa­ját ru­há­ját pe­dig el­vit­ték ki­mos­ni – vagy el­éget­ni –, fel­akasz­tot­ta ké­sét a szé­les övre, ame­lyet ugyan­csak ka­pott. Anil ke­resz­tül­ve­zet­te őt to­váb­bi többjw­rí­nyi­nak tűnő fo­lyo­són, míg­nem ki­ér­tek a Ci­ta­del­la gyom­rá­ból a nap­fény­ben für­dő fo­lyo­sók­ra.

Ott Anil meg­állt egy ajtó előtt, amely alig rés­nyi­re volt nyit­va, oda­ha­jolt Te­m­ur­hoz, ép­pen csak annyi­ra, hogy azt mond­ja:

– Ne fe­lejtsd el: Jong­ten-la – majd bal­ra tá­voz­va el­tűnt.

Te­m­ur ki­húz­ta ma­gát. Te­mü­dzsin ka­gán uno­ká­ja va­gyok. Sem­mi a vi­lá­gon nem tud meg­fé­lem­lí­te­ni.

…És még azt mon­dod, hogy nem vagy ha­zug.

Akár­hogy is, az ál­lát fel­szeg­te, úgy lé­pett be a szo­bá­ba.

Már a fo­lyo­són tud­ta, hogy Hra­hi­ma vagy bent van a szo­bá­ban, vagy nem­rég ment ki on­nan. Még min­dig érez­te a ci­bet­macs­ká­é­hoz ha­son­la­tos pézs­ma­il­la­tot, mely kö­rül­vet­te őt, így nem volt meg­lep­ve, ami­kor be­lép­ve meg­lát­ta őt fölé tor­nyo­sul­ni.

– Hra­hi­ma – mond­ta és ki­csit meg­ha­jol­va kö­szön­töt­te őt. – Jong­ten-la – szólt oda az asz­tal mö­gött ülő idős fér­fi­nak is, ez­út­tal azon­ban a föl­dig ha­jolt.

Re­mél­te, hogy jól em­lé­ke­zett arra, hogy mi volt a rá­sza­i­ak el­vá­rá­sa a rang­juk­nak meg­fe­le­lő üd­vöz­lés­sel kap­cso­lat­ban. Ami nem tűnt olyan lé­nye­ges­nek, ami­kor még neki is volt rang­ja, amely­nek em­lé­ké­re most tá­masz­kod­ha­tott, azt most kü­lö­nös gond­dal tar­tot­ták fi­gye­lem­ben. Ha az ud­va­ri eti­kett va­la­mely pont­ját meg­sér­tet­te is, az öreg­em­ber úgy tűnt, kö­zöm­bö­sen vi­sel­te­tett irán­ta.

– Te­m­ur a sztyep­pé­ról – szó­lalt meg az öreg­em­ber. – Kér­lek, csukd be ma­gad után azt az aj­tót. Kö­szö­nöm! Nos, Hra­hi­ma és Sza­mar­kar-la azt mond­ja, hogy sú­lyos je­len­tő­ség­gel bíró hí­rek­kel jöt­tél, és hogy sze­ret­néd el­mon­da­ni azo­kat egy szí­ves­sé­gért cse­ré­be.

Én? De per­sze Sza­mar­kar fe­dez­te őt, és meg­ta­lál­ta a mód­ját, hogy el­mond­ja, ho­gyan tud al­ku­doz­ni. Ta­lán olyan ko­mo­lyan vet­te sa­ját ho­má­lyos ígé­re­tét, hogy se­gít vissza­sze­rez­ni Ede­ne-t, mint bár­me­lyik ker­s­nyik.

Te­m­ur Hra­hi­má­ra pil­lan­tott. A ho-cse ha­tal­mas mel­lén ke­reszt­be fon­ta a kar­ját, ez­zel lát­tat­ni en­ged­te iz­mos al­kar­ját. A tig­ris kö­zöm­bö­sen né­zett le Te­m­ur­ra. Nem jött tőle se­gít­ség, de nem is el­len­ke­zett. Te­m­ur fel­lob­ban­tot­ta hát lany­hu­ló bá­tor­sá­gát, és így szólt:

– Ha iga­zunk van, és Kes­kert tény­leg szel­le­mek tá­mad­ták meg, ak­kor ta­pasz­ta­lat­ból tu­dom, hogy az én né­pem fi­a­i­nak szel­le­mei, így az én kö­te­les­sé­gem az, hogy meg­sza­ba­dít­sam őket mos­ta­ni rab­sá­guk­ból. Va­la­ki­nek ki kell áll­nia a ha­lot­ta­kért. És van itt még va­la­mi. A sztyep­pén el­ra­bol­tak va­la­kit, aki szá­mít ne­kem. Egy Ede­ne nevű nőt. Még élt, ami­kor utol­já­ra lát­tam, ami­kor el­ra­gad­ták, fel az égbe, és vagy meg kell hogy ta­lál­jam, hogy ki­sza­ba­dít­has­sam őt, vagy tud­nom kell, hogy meg­halt.

Jong­ten-la hát­ra­dőlt pár­ná­i­ra, és uj­jai he­gyét egy­más­nak tá­maszt­va kér­dez­te:

– Még ak­kor is, ha csak annyit tud­nál meg, hogy a ke­zed­ben tar­tot­tad a vé­res csont­ja­it?

Hra­hi­ma pu­fo­gó han­got hal­la­tott, míg Te­m­ur tű­nő­dött. Ta­lán má­sok meg­hát­rál­tak vol­na Jong­ten-la élénk ar­cát lát­va, de Te­m­ur elég vé­res cson­tot lá­tott már fi­a­tal har­cos­ként ah­hoz, hogy egy váll­rán­dí­tás­sal le­ráz­za ma­gá­ról az em­lé­ke­ket, tud­ván tud­va, hogy ké­sőbb ezért még meg fog fi­zet­ni. Ezek­nek a dol­gok­nak meg­volt a ma­guk hű­vös lo­gi­ká­ja. Most azon­ban olyan volt, mint­ha min­den va­la­ki más­sal tör­tént vol­na. Va­la­ki más har­colt azok­ban a há­bo­rúk­ban, va­la­ki más fe­küdt a hol­tak kö­zött.

– Azt mond­ják, ahogy lesz, úgy lesz – mond­ta Hra­hi­ma. – Én ma­gam ke­vés je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tok a vég­zet­nek.

– Ez leg­alább meg­vá­la­szol­ná a kér­dé­se­met – mond­ta Te­m­ur te­he­tet­le­nül. – Tud­nám, hogy Ede­ne már nem vár rám.

– Hmm – mond­ta az öreg va­rázs­ló. – Hát rend­ben. Mi­után in­nen el­mész, el­in­té­zem, hogy hol­nap meg­lá­to­gat­hasd a va­rázs­ló­kat, akik a szel­le­mek ter­mé­szet­raj­zát ta­nul­má­nyoz­zák. Hra­hi­ma, meg­lát­juk, hogy va­jon Szong­csan-csát meg le­het-e győz­ni ar­ról, hogy meg­hall­ga­tást tart­son a szá­mod­ra – mond­ta ha­boz­va –, bár at­tól tar­tok, rossz idő­pont­ban jöt­tél. De ad­dig is gyer­tek és igya­tok teát mind­ket­ten, és egye­tek egy kis le­vest. És amíg esz­tek, ad­dig, Te­m­ur, mondj el ne­kem min­dent, ami­re em­lék­szel a szel­le­mek­ről és az uta­zá­sod­ról.

Te­m­ur meg­ha­jolt.

– At­tól tar­tok, hogy nem sok, amit tu­dok, de azt mind át­adom ne­ked.

* * *

Ak­kor éj­jel a vi­lág­vé­gé­ről és Ede­ne-ről ál­mo­dott.

Szám­ta­lan kör­mön­font kér­dés után – me­lyek so­rán Jong­ten-la vé­gül meg­saj­nál­ta Te­m­urt, át­vál­tott a ker­s­nyik dia­lek­tus­ra, me­lyet ő sok­kal job­ban be­szélt, mint Te­m­ur a rá­szai nyel­vet, amellyel né­mi­leg ha­di­lá­bon állt – egy há­ló­kam­rá­ba ve­zet­tet­te. Fur­csa volt szá­má­ra, hogy egy emel­vény­re fe­küd­jön, csap­dá­ba zár­va, mint egy her­nyó a gu­bó­já­ba, ahogy ott fe­küdt a négy fal, a pad­ló és a mennye­zet kö­zött, de az ágy úgy zör­gött, mint­ha szá­raz pely­vá­val töm­ték vol­na tele és pu­hább volt, mint a gyep. Agya vé­gé­ben egy fa­ra­gott fa­pár­na fe­küdt, mely­nek bel­ső íve vé­gig fű­vel ki­tö­mött bőr­rel volt bo­rít­va, ta­ka­rói pe­dig me­le­gek vol­tak. A fo­lyó zu­ha­ta­gá­nak böm­bö­lé­se sis­ter­gés­sé sze­lí­dít­ve szű­rő­dött át az ab­la­kon. An­nak el­le­né­re, hogy ké­nyel­met­le­nül érez­te ma­gát a zárt tér­ben, Te­m­ur ha­ma­ro­san mély álom­ba zu­hant.

Mi­vel újra be­lá­za­so­dott a sebe mi­att, ál­mai lát­vá­nyo­sak­ká és fur­csák­ká vál­tak, és em­lé­ke­ze­te­sek­ké is, ami szo­kat­lan volt. Ez­út­tal azon­ban tud­ta, hogy ál­mo­dik, vagy azért, mert olyan fur­csa volt a táj, ame­lyen járt, vagy azért, mert a tá­jon élénk, kris­tá­lyos szí­nek­ben tün­dök­lő ha­lan­dó lo­vak szá­gul­doz­tak sza­ba­don, ha­tal­mas mé­ne­sek­ben. Olyan szí­nek­ben pom­páz­tak, ame­lye­ket ha­lan­dó lo­va­kon so­sem le­het lát­ni – le­ven­du­lá­ban, sár­gán, ci­nó­ber­vö­rö­sen, in­di­gó­ké­ken és ég­szín­ké­ken. A pil­lan­tá­sa meg­akadt egy la­zúr­kő szí­nű cső­dö­rön, amely­nek lá­gyé­kát és mar­ját arany­szín­ben tün­dök­lő csí­kok dí­szí­tet­ték, és et­től az éj­fé­li ég­hez vált ha­son­la­tos­sá. Sö­ré­nyét és far­kát ke­se­rű szél fúj­ta elő­re.

– A lo­vak hat­van­négy szent szí­nét lá­tod azok va­ló­di for­má­já­ban – szó­lalt meg Ede­ne Te­m­ur jobb­ján. Te­m­ur nem hal­lot­ta, hogy a lány oda­lé­pett vol­na hoz­zá, és ami­kor oda­for­dult, hogy a sze­mé­be néz­zen, lát­ta mö­göt­te a tá­jat, mint­ha Ede­ne-t a leg­fi­no­mabb se­lyem­ből szőt­ték és egy fé­nyes na­pon a nap felé tar­tot­ták vol­na.

És ez va­ló­ban egy fé­nyes és gyö­nyö­rű nap volt. El­te­rült előt­te az egész sztyep­pe, csip­ké­zett csú­csú he­gyek emel­ked­tek a vi­lág vé­gén és tar­tot­ták az ég­szín­kék eget. Az in­di­gó­kék cső­dör fel­nye­rí­tett. Va­la­hol messze egy má­sik vá­la­szolt neki. Itt va­gyok a kan­cá­im­mal és böl­csen te­szi min­den ló, ha el­ke­rül!

Ta­lán mind­két cső­dör bölcs volt, mert Te­m­ur nem lát­ta a je­lét egyet­len má­sik mé­nes­nek sem kö­ze­led­ni. Ki­tá­tot­ta a szá­ját, és a te­nye­rét be­gör­bít­ve a füle mögé rak­ta, azt re­mél­ve, hogy újra meg­hall­hat­ja a má­si­kat és meg­ha­tá­roz­hat­ja a he­lyét, de csak a fris­sen szár­ba szök­kent zöld nö­vény­ze­ten ke­resz­tül fúvó szél su­so­gá­sát hal­lot­ta.

– Te­m­ur Kan­za­deh – mond­ta Ede­ne.

Te­m­ur felé for­dult, hogy ki­ja­vít­sa – én nem va­gyok her­ceg –, de azt lát­ta, hogy Ede­ne sok­kal tö­mö­reb­bé és va­ló­sá­go­sab­bá vált, amíg egy pil­la­nat­ra nem fi­gyelt rá oda. Va­la­mi gond volt azon­ban az arc­csont­ja­i­val, és a lány túl­sá­go­san ma­gas­nak tűnt, mint­ha csak ki­nyúj­tot­ták vol­na, mint ahogy a bőrt fe­szí­tik szá­rad­ni egy ke­ret­re.

– Ede­ne.

A lány el­for­dult. Lát­ta a vas­tag fe­ke­te zsi­nórt vé­gig­fut­ni a nya­kán és a kar­ja alsó ré­szén. Te­m­ur éle­te so­rán fő­zött már elég meg­tisz­tí­tott és ki­cson­to­zott mor­mo­tát a sa­ját bő­ré­ben ah­hoz, hogy fel­is­mer­je a vas­tag fel­vert öl­té­se­ket, mert bi­zony azo­kat lát­ta.

Vett egy mély lé­leg­ze­tet. Te­kint­ve, hogy ál­mot lá­tott, nyu­godt és ra­ci­o­ná­lis ma­radt, sem­mint a kése után nyúlt vol­na, hogy ke­resz­tül­döf­je a ször­nye­teg szí­vét.

– Ki vagy te, hogy az asszo­nyom bő­rét vi­se­led?

A szörny meg­for­dult, és Te­m­ur most már lát­ta, hogy tény­leg nem Ede­ne az. A sze­me nem ugyan­az volt. Arannyal pettye­zett fény­lő mo­gyo­ró­bar­na volt. A szörny ne­ve­tett, ki­mu­tat­va fo­ga­it, me­lyek túl na­gyok és he­gye­sek vol­tak a szá­já­hoz ké­pest, mely­ben so­ra­koz­tak. A szá­ja sar­ká­ban és vé­gig az ar­cán a bőr szét­re­pedt, a ki­ser­ke­nő vér ko­cso­nyás, mézsze­rű­en sűrű és las­san fo­lyó volt.

Te­m­ur hát­ra­hő­költ. Ez­út­tal keze még­is­csak rá­ta­lált ké­sé­re, és ami­kor ne­ki­tá­madt a szörny­nek, egész sú­lyát be­le­ad­va dö­fött.

A kés min­den el­len­ál­lás nél­kül ha­tolt át Ede­ne mell­ka­sán, mint­ha csak fris­sen gyúj­tott tűz füst­jét szel­te vol­na át. De ez­u­tán be­le­üt­kö­zött va­la­mi ke­mény­be és úgy be­le­szo­rult, mint­ha csak egy fa mé­lyé­be szúrt vol­na.

A ne­ve­tő ször­nye­teg hát­ra­lé­pett, ki­tép­te a kést a ré­mült Te­m­ur ke­zé­ből. Fel­nyúlt, meg­ra­gad­ta a mar­ko­la­tát, és ke­zén a hús úgy re­pedt szét, mint var­rás men­tén a túl szo­ros kesz­tyű. Te­m­ur azt hit­te, hogy a szörny ki­húz­za ma­gá­ból a kést, ehe­lyett úgy tűnt, hogy le­hor­go­nyoz­za ma­gát a pen­gé­hez és moz­du­lat­lan pont­ként hasz­nál­va azt, ki­húz­za ma­gát a lo­pott bőr­ből.

Te­m­ur­nak eszé­be ju­tott, hogy az eme­lő­erő biz­to­san nem így mű­kö­dik, de hi­szen még­is­csak az ál­mok vi­lá­gá­ban vol­tak.

És ak­kor ott állt előt­te az a va­la­mi, vér­től isza­mó­san, mint egy új­szü­lött. És ő fel­is­mer­te őt. Az az üre­ges hasú, be­esett sze­mű lény volt az, akit már lá­tott a Szel­le­mek Er­de­jé­ben, és aki­ről azt hit­te, hogy csak egy láz­álom volt az egész.

A szörny meg­ráz­ta ma­gát, és a ron­gyok, me­lyek va­la­ha Ede­ne bő­rét al­kot­ták, le­hul­lot­tak róla.

– Te vagy az – mond­ta Te­m­ur.

A szörny ki­húz­ta a kést a mell­ka­sá­ból, oda-vissza moz­gat­ta a he­gyét, hogy ki­sza­ba­dít­sa azt, mint­ha csak egy csont­ba vagy fába szo­rult nyíl­vessző­hegy lett vol­na az. A kés egy pat­ta­nó hang­gal ki­sza­ba­dult. A ször­nye­teg egy ide­ig mé­rics­kél­te azt a ke­zé­ben, majd lus­tán fél­re­dob­ta.

– Jól van hát, Te­m­ur Kan­za­deh, nem vagy her­ceg. Ak­kor re­mé­nyed sem lesz szem­be­száll­ni az­zal, aki nem szé­gyel­li ma­gát her­ceg­nek hív­ni. Fi­gyelj hát!

A ször­nye­teg szé­les moz­du­lat­tal vé­gig­mu­ta­tott a sztyep­pén, a lo­va­kon, a he­gye­ken. Te­m­ur lát­ta, hogy a ke­zé­nek moz­du­la­tát vi­ha­ros ár­nyak kö­vet­ték, go­moly­gó fel­hők gyü­le­kez­tek a ho­ri­zon­ton, egy­má­son át gör­dül­ve kö­ze­led­tek felé. Menny­dör­gés ráz­ta meg a föl­det olyan erő­vel, hogy Te­m­ur tel­je­sen vá­rat­la­nul és hir­te­len a föl­dön ülve ta­lál­ta ma­gát. Vil­lám ha­sí­tott vé­gig az égen, mint egy sé­rü­lés, majd be­le­csa­pott a mé­nes kö­ze­pé­be. Ré­mül­ten nye­rí­tő lo­vak reb­ben­tek szer­te­szét. Be­állt a sö­tét­ség, mely oly tel­jes volt, mint bár­mi­lyen hold­fé­nyes éj­sza­kán. Ami­kor a vil­lám­lás újra meg­vi­lá­gí­tot­ta az eget, Te­m­ur szin­te lát­ta a lo­vak csont­ja­it az ir­há­juk alatt. Eső kez­dett hul­la­ni olyan nagy csep­pek­ben, mint Te­m­ur hü­velyk­uj­ján a kö­röm. A csep­pek a fe­jén ka­la­pál­tak és a ha­ját be­le­mos­ták a sze­mé­be.

Ami­kor har­mad­já­ra is vil­lám­lott, meg­lát­ta azt a ha­tal­mas re­pe­dést, mely vé­gig­fu­tott a sztyep­pén, egy re­pe­dést, mely egy­re csak ro­hant felé, és mi­köz­ben ő ne­ki­ira­mo­dott, hogy fe­jest ugor­jon belé, az egész sztyep­pe, a lo­vak és a fű úgy öm­lött bele, mint ahogy a víz fo­lyik ki egy kád­ból. Szel­le­mek kel­tek a sza­ka­dék­ból, kar­ju­kat nyúj­to­gat­ták fáj­dal­ma­san és ma­gá­nyo­san üvölt­ve.

Va­la­mi meg­érin­tet­te a mel­lét.

Le­né­zett és meg­lá­tott egy ke­zet, egy fe­ke­te fá­tyol­ba bur­kolt kart, egy nő fe­ke­te ru­hás tes­tét és az ar­cát, me­lyet füg­gők­kel dí­szí­tett sál­lal ta­kart el. A nő úgy ült Te­m­ur fe­lett, mint­ha vi­har­szí­nű kan­cá­ja nem is a kan­cá­ja, ha­nem a trón­ja lett vol­na.

– Te­m­ur Kan­za­deh – szó­lí­tot­ta meg. – Fogd meg a ke­zem!

Te­m­ur már nyúj­tot­ta vol­na a ke­zét, hogy meg­ra­gad­ja a mel­lét meg­érin­tő uj­ja­kat, de va­la­mi meg­ál­lí­tot­ta. Té­to­vá­zott.

A nő meg­for­dí­tot­ta a ke­zét és el­kap­ta Te­m­u­rét.

– Légy ki­rály, vagy légy hul­la, a jövő szá­mod­ra min­den­képp ször­nyű.

Te­m­ur meg­szo­rí­tot­ta a nő ke­zét, az­tán pró­bált el­hú­zód­ni tőle. A nő egy­re szo­ro­sab­ban fog­ta, és most már az arc­csont­ja is rosszat sej­te­tett.

– Te­m­ur.

Rán­gat­ta a nő kar­ját, de sa­ját kar­ja el­zsib­badt, el­ne­he­ze­dett, meg­bé­nult. A nő még min­dig bru­tá­li­san erő­sen szo­rí­tot­ta a kar­ját.

– Te­m­ur!

A nő egy­re csak húz­ta, szo­rí­tot­ta, míg­nem már azt hit­te, hogy fel fog­ja rán­ta­ni maga mögé a lóra. Te­m­ur nem akart a nő­vel men­ni. Meg­pró­bál­ta ki­csa­var­ni a ke­zét a szo­rí­tá­sá­ból, de ő to­vább­ra is kér­lel­he­tet­le­nül szo­rí­tot­ta őt, és a bé­nu­lás már to­vább­ter­jedt, a nya­ká­tól a lá­bá­ig el­zsib­baszt­va a tes­tét.

– Te­m­ur!

Sze­me ki­pat­tant, de a tes­te még min­dig ide­gen és az al­vás­tól zsib­badt volt.

Sza­mar­kar fog­ta a ke­zét, ő ráz­ta gyen­gé­den. Arany­ló reg­ge­li fény szű­rő­dött át az ab­la­kon, szi­vár­ványt vet­ve a tá­vo­lab­bi fal­ra, ahol meg­tört a víz­esés kö­dén. Te­m­ur eről­köd­ve pró­bált fel­ül­ni, ami­kor Sza­mar­kar el­en­ged­te a csuk­ló­ját, de hi­á­ba volt már az el­mé­je tisz­ta, a tes­te még min­dig ide­ge­nül las­sú volt. Vé­gül némi erő­fe­szí­tés­sel si­ke­rült fel­emel­nie a fe­jét a sima fa­pár­ná­ról.

– Kelj fel! – mond­ta Sza­mar­kar. – Ta­lál­koz­nunk kell a ter­mé­szet­tu­dó­sok­kal. És be­szél­nünk kell Hong-la mes­ter­rel is. Jobb, ha nem vá­ra­koz­ta­tunk meg egy va­rázs­lót.

– Ál­mod­tam – mond­ta Te­m­ur. – Azt hi­szem, a Bo­szor­kány­her­ceg­gel ál­mod­tam.

Sza­mar­kar e sza­vak hal­la­tán már­is nem érez­te azt a sür­ge­tő kész­te­tést, hogy in­dul­ja­nak, a he­lyét azon­ban át­vet­te egy má­sik sür­ge­tő ér­zés. Le­ült Te­m­ur ágya szé­lé­re, és így szólt:

– Mondj el min­dent még most, mi­előtt min­den szer­te­fosz­lik.

Te­m­ur nem kí­ván­ta még egy­szer ki­fej­te­ni, amit már egy­szer el­mon­dott, de fel­fog­ta a lány ké­ré­sé­nek szük­ség­sze­rű­sé­gét. Gyor­san hát, olyan rész­le­te­sen, ahogy csak tud­ta, fel­vá­zol­ta az ál­mát Sza­mar­kar­nak, mert érez­te, hogy már kezd szer­te­fosz­la­ni. A lány ün­ne­pé­lyes csend­ben, össze­font kar­ral hall­gat­ta, amíg ő ki­má­szott ta­ka­ró­ja fész­ké­ből, és el­kez­dett tisz­ta ru­hát öl­te­ni ma­gá­ra, mely szin­te ugyan­olyan volt, mint amit elő­ző este vi­selt. Mi­után egy hold­nyit utaz­tak együtt, nem so­kat ad­tak már az il­lem­re egy­más kö­zött.

Mire Te­m­ur­nak eszé­be ju­tott, ho­gyan kell meg­köt­ni a zsi­nó­ro­kat a ka­bát­ján, vég­zett álma fel­idé­zé­sé­vel. Nem be­szélt Sza­mar­kar­nak ar­ról, hogy az Éj­sza­ka Fáty­la Kan­za­deh­nek hív­ta őt, és nem is­mé­tel­te el, amit az a ki­rá­lyok­ról és a hul­lák­ról mon­dott.

Sza­mar­kar fel­kelt, meg­iga­zí­tot­ta buggyos nad­rág­ját és ki­si­mí­tot­ta a gyű­rő­dé­se­ket.

– Ez nem va­la­mi meg­nyug­ta­tó. Vol­tak már olyan ál­ma­id, ame­lyek meg­mu­tat­ták a jö­vőt?

Te­m­ur meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem, de a nagy­apám­nak ál­lí­tó­lag volt ilyen va­rázs­ere­je. Itt hisz­nek az ilyes­mi­ben?

– Néha az, hogy meg­ál­mo­dod az iga­zat, an­nak a jele, hogy va­rázs­lói ké­pes­sé­gek nyug­sza­nak ben­ned – fe­lel­te Sza­mar­kar, majd el­hall­ga­tott, és fel­hor­kant, ahogy egy gon­do­lat lát­szó­lag ke­se­rű­en el­szó­ra­koz­tat­ta. – Ne­kem so­sem si­ke­rült ez a trükk.

– Trükk! – is­mé­tel­te Te­m­ur, mert vic­ces­nek ta­lál­ta. Sza­mar­kar hor­kan­tá­sá­ra kun­co­gás­sal vá­la­szolt. – Nos, ez ve­lem sem tör­tént még meg ko­ráb­ban, már ha azt fel­té­te­lezzük, hogy az iga­zat ál­mod­tam meg, ami­ről re­mé­lem, hogy nem így van. De az ál­mok egyéb­ként is szim­bo­li­ku­sak, és ez tény­leg olyan volt.

Sza­mar­kar le­né­zett az ölé­ben tar­tott, egy­más­ba font ke­ze­i­re.

– Még min­dig úgy gon­do­lod, hogy az asszo­nyod élet­ben van?

Te­m­ur érez­te, hogy az ajka el­vé­ko­nyo­dik, arc­iz­ma meg­fe­szül.

– Nos, ha nem, ak­kor rá­bíz­ha­tom rab szel­le­mét va­la­ki­re, aki fegy­ver­ként fog­ja hasz­nál­ni őt?

A lány bó­lin­tott – kel­let­le­nül, de le­mon­dó­an.

* * *

Te­m­ur­nak úgy tűnt, hogy Sza­mar­kar a reg­gel jó ré­szé­ben csak egyik fo­lyo­só­ról ve­zet­te át a má­sik­ba, de va­ló­já­ban csak annyi idő tel­he­tett el, míg a nap két­ujj­nyit moz­dult az égen. In­kább a séta hossza, mint a vég­te­len hosszan ka­nyar­gó fo­lyo­sók lát­vá­nya volt az, ami mi­att Te­m­ur olyan ké­se­i­nek ta­lál­ta, míg el­ér­tek út­juk vé­gé­re. Ez a hely gya­kor­la­ti­lag egy vá­ros volt a vá­ros­ban.

Rá­né­zés­re meg tud­ta mon­da­ni, hogy most már a ter­mé­szet­tu­dó­sok la­bo­ra­tó­ri­u­ma­i­hoz és rész­le­gé­hez ér­tek, mert a fo­lyo­só­kon egy­re-más­ra kezd­tek meg­je­len­ni a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan mó­don gom­bos­tű­re tű­zött ro­va­rok­kal és az ál­la­tok tel­jes fe­jét meg­őr­ző ki­tö­mött ál­lat­bő­rök­kel teli szek­ré­nyek.

– A mes­te­red, Hong-la… – kér­dez­te Te­m­ur Sza­mar­kar­hoz ha­jol­va. – Mi­lyen em­ber ő?

– Csitt – in­tet­te le Sza­mar­kar. Meg­állt egy aj­tó­nál, ame­lyet egyik ol­da­lon egy pár­duc fe­ke­te ala­pon fe­ke­te min­tás bőre ke­re­te­zett, a má­si­kon pe­dig egy tér­dig érő szik­la. Ez utób­bi kül­se­je olyan volt, mint a sa­lak­tég­láé: ol­vadt és szin­te fé­mes. De né­hány kő­mű­ves be­le­vá­gott és a vá­gás fe­lü­le­tét tü­kör­si­má­ra csi­szol­ta, így lát­ha­tó­vá vált a kő bel­se­je, mely vas­fe­ke­te kö­zeg­be ágya­zott sár­gás­zöld kris­tá­lyok­ból állt.

Te­m­ur té­to­ván ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, vé­gig­si­mí­tott a hi­deg fe­lü­le­ten.

– Soha nem lát­tam még ilyen kö­vet.

Sza­mar­kar már ép­pen ko­po­gott vol­na, de meg­tor­pant és ol­dal­ra pil­lan­tott.

– Ez egy égkő – fe­lel­te. – Fő­leg vas­ból van. Va­la­mi­lyen is­ten dob­ta a föld­re a mennyek­ből. Lát­nod kéne a krá­tert, ami­ből ki­húz­ták.

Égkő. Te­m­ur­nak eszé­be ju­tott a vi­har­szí­nű kan­ca a láz­ál­má­ból, és hold­já­nak a vág­ta­tó pa­tái alól fel­szál­ló vö­rö­ses­fe­ke­te pora. Meg akar­ta kér­dez­ni Sza­mar­kart, hogy sze­rin­te a mennye­ket kő­ből épí­tet­ték-e, mert ha így volt, ak­kor ta­lán egy da­rab­kát le le­het­ne róla pat­tin­ta­ni va­la­hogy. Ehe­lyett meg­érin­tet­te az át­tet­sző üve­ges kris­tályt, és azt kér­dez­te:

– És mi ez a zöld?

– Oli­vin – fe­lel­te Sza­mar­kar, és az ajtó ki­tá­rult előt­tük. – Ab­ból a da­rab­ból, amit ki­vág­tak be­lő­le, nos… ab­ból csi­szol­ták ki a bs­tang­po ko­ro­ná­ját.

A bs­tang­po, és nem „a bá­tyám”.

Szó­val nem volt szo­ros kap­cso­lat­ban Sza­mar­kar és vér sze­rin­ti ro­ko­na. Bár­mi egye­bet akart vol­na kér­dez­ni Te­m­ur, az­zal vár­nia kel­lett, mert az aj­tó­nyí­lást be­töl­töt­te egy kö­zép­ko­rú, szé­les vál­lú és vas­tag nya­kú fér­fi. Szög­le­tes álla és vi­lá­gos, ho­mok­szí­nű arca volt és drá­mai mó­don, na­gyon erő­sen fűz­fa­le­vél-met­szé­sű sze­me, mely oly jel­lem­ző volt a dél­vi­dé­ki szon­gok­ra. Ki­vé­te­le­sen ma­gas volt, de még­sem ha­jolt le, ahogy a ma­gas fér­fi­ak gyak­ran tet­ték. Ehe­lyett ki­húz­ta ma­gát, és vál­lai úgy fe­szül­tek, mint egy nagy­sze­rű réz­ve­re­tes ajtó két szár­nya.

– Hong-la – szó­lí­tot­ta meg Sza­mar­kar mé­lyen meg­ha­jol­va. – Ő itt Te­m­ur-csa, a sík­sá­gok kül­döt­te, aki a fe­le­sé­gét ke­re­si.

Te­m­ur is meg­ha­jolt és ké­sőn ugyan, de eszé­be ju­tott, hogy az idő­sebb va­rázs­ló irán­ti tisz­te­le­te je­lé­ül ki­nyújt­sa a nyel­vét.

– A fe­le­sé­ge­det – mond­ta.

– Az asszo­nyo­mat – fe­lel­te Te­m­ur, mert nem akar­ta fél­re­ve­zet­ni a fér­fit. Hong-la és Te­m­ur pil­lan­tá­sa ta­lál­ko­zott. – Más kö­rül­mé­nyek kö­zött már el­vet­tem vol­na.

A va­rázs­ló nyu­godt arc­cal egy­re csak Te­m­urt fi­gyel­te, szá­ját össze­szo­rí­tot­ta, és úgy tűnt, va­la­mi hir­te­len dön­tés­re ju­tott. Bár­mi is volt az, Hong-la odébb állt, és in­tett ne­kik, hogy lép­je­nek be a szo­bá­já­ba.

A he­lyi­ség dol­go­zó­szo­ba, há­ló­fül­ke, vagy a ket­tő kom­bi­ná­ci­ó­ja le­he­tett. Volt egy ke­re­tes ágy a sa­rok­ban, me­lyen az ágy­ta­ka­ró fe­sze­sen bo­rult a va­rázs­ló fek­he­lyé­re, és alá volt dug­va a pár­na, így az ágy ol­va­só­pam­lag­ként is szol­gált. E cél­nak való meg­fe­le­lő­sé­gét ta­nú­sí­tot­ta a kis ha­lom te­kercs az ágy egyik vé­gé­ben és egy po­hár tea, amely a la­pos fej­tá­ma­szon hűlt.

A szo­ba töb­bi ré­szé­ben ugyan­azo­kat a hosszú pala- és grá­ni­tasz­ta­lo­kat ta­lál­ta Te­m­ur, ami­ket a Ci­ta­del­la min­den he­lyi­sé­gé­ben lát­ha­tott. Ezek az asz­ta­lok olyan ás­vá­nyok sú­lya alatt ros­ka­doz­tak, ame­lye­ket ő még csak meg sem pró­bált be­azo­no­sí­ta­ni, de volt ott még egy kis kor­mos ol­vasz­tó­té­gely, kagy­ló­ku­pa­cok az óce­án­ból, ece­tes üve­gek és üveg­ből, kő­ből és ke­rá­mi­á­ból ké­szí­tett la­pos edé­nyek. A pad­ló nagy­részt csu­pasz volt, egyet­len, ülés­re vagy me­di­tá­lás­ra szol­gá­ló sző­nyeg bo­rí­tot­ta csak. Egy ala­csony fa­asz­tal­ka, Jong­ten-la asz­ta­lá­hoz ha­son­la­tos volt az ágy alá be­tol­va.

Te­m­ur úgy sej­tet­te, hogy Hong-la ott szo­kott ét­kez­ni, ami­kor nem az ebéd­lő­ben evett, me­lyet Sza­mar­kar elő­ző dél­után mu­ta­tott meg neki, mi­után ta­lál­koz­tak Jong­ten-lá­val. Az ét­ke­zés gon­do­la­tá­ra gyom­rá­nak is eszé­be ju­tott, hogy még nem tör­te meg az­na­pi böjt­jét, mely­nek ered­mé­nye könnyen ki­szá­mít­ha­tó volt: han­gos kor­gás.

– Bo­csáss meg – mond­ta Te­m­ur vö­rös­lő fül­lel. – El­alud­tam.

Hong-la fel­ne­ve­tett és be­csuk­ta az aj­tót.

– Bár­mi­kor kül­det­he­tünk éte­lért – fe­lel­te, majd át­vá­gott a szo­bán és oda­ment egy, a kő­fal szint­jé­be süllyesz­tett bronz­fe­dél­hez. Fel­nyi­tot­ta azt – a fe­dél egy csi­nos kis zsa­né­ron for­dult el –, és oda­ha­jolt, hogy be­le­be­szél­jen. Mi­után vég­zett, oda­tar­tot­ta a fü­lét. Te­m­ur el­ha­ló han­got hal­lott vissza­úsz­ni, mely olyan volt, mint egy vissz­hang. Meg­igéz­ve fi­gyel­te, ahogy Hong-la újra a nyí­lás­hoz il­lesz­tet­te a szá­ját és egy rö­vid szót szólt bele: – Igen.

A va­rázs­ló ki­gom­bol­ta fe­ke­te kö­pe­nyét és kö­pe­nyé­nek uj­ját fel­tűr­te egé­szen a kö­nyö­ké­ig, ami­vel lát­ni en­ged­te az alat­ta vi­selt le­nin­get. Ko­rom­fe­ke­te ha­ját rö­vid­re nyír­va vi­sel­te, mint egy rab­szol­ga, és Te­m­ur pró­bál­ta nem bá­mul­ni őt.

Lát­ha­tó­an si­ker­te­le­nül, mert ahogy Hong-la fel­vet­te a kö­tényt, amit át­leb­ben­tett az asz­tal sar­ka fe­lett, ami­kor vissza­for­dult, hogy aj­tót nyis­son, el­kap­ta Te­m­ur pil­lan­tá­sát, és ön­tu­da­to­san meg­pas­kol­ta Te­m­ur feje búb­ját.

– Az anya­gok egy ré­sze, ami­vel dol­go­zom – mond­ta olyas­mi, ami­be biz­to­san nem akar­nád be­le­ló­gat­ni a ha­ja­dat.

– Hát per­sze – fe­lel­te Te­m­ur, és hir­te­len na­gyon is tisz­tá­ban volt vele, hogy sa­ját haja fo­nat­lan tin­csek­ben, itt-ott ügyet­le­nül le­la­pul­va hul­lott alá a há­tá­ra, ahol el­alud­ta azo­kat.

– Ha jól sej­tem, Sza­mar­kar, aka­rom mon­da­ni Sza­mar­kar-la, vagy Jong­ten-la már el­mond­ta ne­ked, hogy mi­lyen se­gít­ség­re len­ne szük­sé­gem.

Hong-la elő­húz­ta az asz­talt az ágy alól és a sző­nyeg­re he­lyez­te azt, így mind­hár­muk szá­má­ra volt elég hely, hogy kö­rül­ül­hes­sék.

– A szel­le­mek és Kes­ker sor­sa most már köz­tu­do­má­sú, és szin­te az­óta az, hogy Cse­ring-la vissza­tért – só­haj­tot­ta Hong-la. – Vaj­mi ke­vés si­ker ko­ro­náz­ta azon­ban ab­bé­li szán­dé­kun­kat, hogy meg­győzzük a csá­szá­ri trón vá­ro­má­nyo­sát, hogy a hely­zet az ő azon­na­li be­avat­ko­zá­sát kö­ve­te­li meg.

– A szel­le­mek nem tisz­tel­nek sem­mi­lyen ha­tárt – fe­lel­te Te­m­ur.

– Ül­je­tek le, kér­lek – kí­nál­ta őket hellyel Hong-la a sző­nye­gen. Sza­mar­kar gyor­san el is fog­lal­ta a he­lyét. Te­m­ur alig va­la­mi­vel ké­sőbb ült csak le. – Szó­val pon­to­san mi is az, amit sze­ret­nél?

Te­m­ur Sza­mar­kar­ra né­zett, aki tü­rel­met­le­nül int­ve a fe­jé­vel biz­tat­ta őt szó­lás­ra.

– Meg aka­rok ta­lál­ni egy nőt, akit el­ra­bol­tak a szel­le­mek – fe­lel­te.

Hong-la me­red­ten né­zett Te­m­ur­ra. Elő­vett egy pár drót­ke­re­tes len­csét a zse­bé­ből, az or­rá­ra il­lesz­tet­te, és ezen ke­resz­tül, össze­hú­zott szem­öl­dök­kel san­dí­tott Te­m­ur­ra.

– Elve ra­bol­ták el?

– Igen – fe­lel­te Te­m­ur.

– Hmm – fe­lel­te Hong-la, és egy sok­kal fi­a­ta­labb em­ber ener­gi­á­já­val pat­tant fel a sző­nyeg­ről. Öt hosszú lé­pés­sel át­szel­te a szo­bát, oda­ment az ajtó mel­let­ti polc­hoz, me­lyen a köny­ve­it és te­ker­cse­it tá­rol­ta. El­kezd­te át­fé­sül­ni őket, mi­köz­ben mo­tyo­gott va­la­mit a baj­sza alatt. Te­m­ur Sza­mar­kar­ra pil­lan­tott.

Sza­mar­kar a test­be­széd ele­me­i­nek tel­jes tár­há­zá­val ren­del­ke­zett. Te­m­ur úgy vél­te, e mos­ta­ni moz­du­la­tá­val azt kí­ván­ta kö­zöl­ni: „Menj már oda te is, te idi­ó­ta!”

Így az­tán Te­m­ur is fel­kelt és még bi­zony­ta­la­nab­bul, de át­vá­gott ő is a szo­bán. Még min­dig pár lé­pés­nyi­re volt az aj­tó­tól, ami­kor va­la­ki be­ko­po­gott.

– Gye­re be! – vak­kan­tot­ta ide­ge­sen Hong-la.

A va­rázs­ló mo­do­rát nyil­ván­va­ló­an jól is­me­rő szol­ga be­ho­zott egy le­fe­dett tál­cát, ké­rés nél­kül le­rak­ta azt a kis asz­tal­ká­ra, majd újra el­tűnt.

Te­m­ur meg­állt a va­rázs­ló kö­nyö­ké­nél, Sza­mar­kar meg­nyug­ta­tó je­len­lé­té­vel a hát­tér­ben.

– Se­gít­he­tek va­la­hogy?

– Ülj le és egyél! – fe­lel­te Hong-la, anél­kül, hogy fel­né­zett vol­na az öl­nyi te­kercs­ből, amit ép­pen bújt. – Itt csak az utam­ban vagy.

Így az­tán Te­m­ur le is ült, Sza­mar­kar pe­dig mel­let­te he­lyez­ke­dett el. Te­m­ur úgy gon­dol­ta, a pro­to­koll úgy kí­ván­ja, hogy Sza­mar­kar­nak rang­ja sze­rint kel­le­ne fel­szol­gál­nia az ételt, de mire fel­emel­te a fe­dőt, ad­dig­ra Sza­mar­kar már ott is volt egy ka­nál­lal és egy fo­gó­val. A fedő alatt a hí­res vö­rös he­gyi rizst ta­lál­ta, me­lyet más ke­mény ga­bo­nák­kal pá­rol­tak össze, ami­ket nem is­mert, és tar­tó­sí­tott cit­rom­da­rab­kák­kal tá­lal­ták, ol­vasz­tott jak­vaj­jal a te­te­jén. Sza­mar­kar egy tál­ba, zöld le­ve­lek­re ka­na­la­zott be­lő­le egy ada­got, és gaz­da­gon meg­szór­ta va­la­mi­lyen ap­ró­ra vá­gott, hó­fe­hér hús­sal, amit Te­m­ur nem is­mert fel, hogy mi­lyen ál­lat­ból van. Édes volt és lágy, de leg­alább­is a kí­gyó­hús­nál fi­no­mabb.

Ez föld­mű­ve­sé­tel volt, ga­bo­na és zöld­ség, épp csak egy ke­vés hús­sal, de lak­ta­tó, me­leg és meg­le­pő­en jó­ízű. Te­m­ur las­san evett, kény­sze­rít­ve ma­gát, hogy min­dent kós­tol­jon meg an­nak el­le­né­re, hogy leg­szí­ve­seb­ben be­hab­zsol­ta vol­na. Sza­mar­kar per­sze úgy evett, mint egy her­ceg­nő.

– Szo­kott len­ni bor is – mond­ta –, de a ka­ra­vá­nok nél­kül… – mond­ta és meg­von­ta a vál­lát.

Te­m­ur in­tett, hogy meg­ér­tet­te, de a szá­ja túl­sá­go­san tele volt, hogy vá­la­szol­jon.

Mire vé­gez­tek és a szá­juk­ban ter­jen­gő va­jas ízél­ményt le­mos­ták vol­na egy nagy korty ke­se­rű te­á­val, Hong-la vissza­tért há­rom te­kerccsel és egy könyv­vel, me­lye­ket a bal ke­zé­vel a mell­ka­sá­hoz szo­rít­va egyen­sú­lyoz­ga­tott. Le­rak­ta min­det a sző­nyeg­re és egy olyan em­ber fi­gyel­mé­vel lá­tott neki az étel­nek, aki gyak­ran el­fe­lejt enni. Két fa­lat kö­zött, anél­kül hogy fel­né­zett vol­na, azt kér­dez­te:

– El tu­dod ol­vas­ni?

– Egy ré­szét – fe­lel­te Te­m­ur, le­rak­va a tál­ját. – Azt lá­tom, hogy szong írás­je­lek. A né­pem­nek nem vol­tak írá­sos em­lé­kei, amíg a Nagy Ka­gán be nem ve­zet­te az osz­mán ábé­cét, de én el tu­dom ol­vas­ni és tu­dok írni a sa­ját nyel­ve­men, ily mó­don. En­gem már így ne­vel­tek.

Sza­mar­kar töl­tött még egy kis gő­zöl­gő teát Hong-la po­ha­rá­ba. A tu­dós fel­vet­te és meg­fúj­ta az italt. Sza­mar­kar le­rak­ta a te­ás­kan­nát, anél­kül hogy új­ra­töl­töt­te vol­na sa­ját po­ha­rát, de va­la­mi azt súg­ta alig ész­re­ve­he­tő vá­ra­ko­zó pil­lan­tá­sá­ból, hogy most megint va­la­mi­lyen hi­e­rar­chia sze­rint kel­le­ne cse­le­ked­ni – a fi­a­ta­labb tölt az idős­nek, vagy a ta­nít­vány a mes­ter­nek? Nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni.

Fel­emel­te hát a fe­ke­te cse­rép­edényt és te­le­töl­töt­te Sza­mar­kar po­ha­rát és a sa­ját­ját, amíg Hong-la ki­te­ker­te a te­ker­cset az asz­tal mor­zsa­men­tes vé­gén és le­sú­lyoz­ta azt né­hány szá­raz és tisz­ta lim­lom­mal.

– Nos – szó­lalt meg, ez a te­kercs nem ker­s­nyik, és nem szong nyel­ven, ha­nem egy ősi tör­zsi nyel­ven író­dott, mely tör­zset vé­gül az Osz­mán Ka­li­fá­tus ma­gá­ba ol­vasz­tot­ta. Le­for­dí­tom.

Hong-la így is tett, las­san és kis­sé ügyet­le­nül, egy­szer-két­szer meg­állt egy-egy szó­nál vagy egy ki­fe­je­zés­nél, ami­nek a je­len­té­sét egy le­xi­kon­ból ol­vas­ta ki, amit szin­tén oda­vitt ma­gá­val.

– Ez a tör­té­net a Ke­se­lyű Ki­rály há­bo­rú­ját me­sé­li el, és rész­le­te­sen be­szél al-Ra­chid ibn Sze­pehr hol­tak­ból álló se­re­gé­ről és ar­ról a mód­szer­ről, ami­vel ő fel­tá­masz­tot­ta a ka­to­ná­it. Ez a te­kercs bi­zony na­gyon régi: az író­já­nak ál­lí­tá­sa sze­rint an­nak a könyv­nek a má­so­la­ta, amit még ak­kor ír­tak, mi­kor a Ke­se­lyű Ki­rály em­lé­ke élén­ken élt a még élő leg­idő­sebb lel­kek em­lé­ké­ben, ami azt je­len­ti, hogy a könyv – óva­tos becs­lé­sek sze­rint is – több mint öt­száz éves.

Te­m­ur ün­ne­pé­lyes tisz­te­let­tel né­zett a tárgy­ra. Az egyik do­log, amit a nagy­ap­juk a fiai lel­ké­be táp­lált, mely Ku­la­non ke­resz­tül Te­m­ur­hoz is el­ju­tott, a mű­vé­szet és a kéz­mű­ves­ség ered­mé­nye­i­nek messze­me­nő el­is­me­ré­se volt. E te­kercs egy­szer­re volt mű­vé­sze­ti és kéz­mű­ves al­ko­tás és a tör­té­ne­lem egy da­rab­ja, és mint ilyen, egy iga­zán gyö­nyö­rű mű­tárgy Te­m­ur sze­mé­ben.

– Úgy tű­nik – foly­tat­ta Hong-la –, hogy al-Ra­chid­tól azért fél­tek leg­in­kább, mert ké­pes volt bár­mi­lyen har­ci konf­lik­tus so­rán fel­tá­masz­ta­ni az el­huny­ta­kat és a sa­ját ol­da­lán újra fel­so­ra­koz­tat­ni őket.

– Ez az al-Ra­chid… – szó­lalt meg T emur, majd ha­boz­va várt, míg Hong-la bó­lin­tott, ez­zel je­lez­ve, hogy foly­tat­hat­ja. – Ő és a Bo­szor­kány­her­ceg egy és ugyan­az a sze­mély? – kér­dez­te, mert eszé­be ju­tott az álma és a he­gyek kö­zött lo­pa­ko­dó hul­la. – Vagy­is azt mon­dod, hogy ő is ben­ne van?

– A két sze­mély egy és ugyan­az. Al-Ra­chid azt je­len­ti: a bá­tor. Min­den­eset­re – foly­tat­ta Hong-la, meg­érint­ve a te­ker­cset –, eb­ben ben­ne van egy be­szá­mo­ló a le­gen­dás Erem bu­ká­sá­ról, ar­ról a vá­ros­ról, mely­nek rom­ja­i­ra Messza­li­nát épí­tet­ték, és amely­től úgy tű­nik, hogy a „Sa­ká­lok Vá­ro­sa” jel­zőt is örö­köl­te. Az is­me­ret­len tör­té­nész – foly­tat­ta, újra meg­érint­ve a te­ker­cset – lát­szó­lag bi­zony­ta­lan a te­kin­tet­ben, hogy a vá­ros az­előtt vagy az­u­tán kap­ta-e ezt a ne­vet, hogy el­fog­lal­ták, de min­den­eset­re ez volt a má­so­dik vá­ros, amit Erem né­ven il­let­tek, annyi bi­zo­nyos. Az első öt­száz év­vel a má­so­dik előtt esett el. Akár­hogy is, ez a te­kercs sok olyan tör­té­ne­tet me­sél el, mely­ben a sze­rep­lők ar­ról szá­mol­nak be, hogy a sa­ját ha­lott sze­ret­te­ik tá­mad­ják meg őket, akik Erem­nél vagy egyéb csa­ta­te­re­ken huny­tak el. Fi­gyel­je­tek:

 

„Apám szel­le­me ma­gá­hoz in­tett,

de bal ke­zé­ben egy vé­res kar­dot rej­te­ge­tett…”

 

– Nos, az ere­de­ti szö­veg üte­me­sebb, de azt hi­szem, hogy ér­ti­tek a lé­nye­get, és a kard könnyen le­het, hogy va­ló­já­ban kést je­lent…

– Ezt lát­tam én is a sztyep­pén. Szel­le­me­ket, me­lyek ked­vük sze­rint tud­ták meg­cson­kí­ta­ni az em­be­re­ket, de csak só­zott fegy­ve­rek­kel le­he­tett ár­ta­ni ne­kik.

– És va­la­mi át­tör­te Kes­ker vá­ros min­den há­zá­nak te­te­jét is – tet­te hoz­zá Sza­mar­kar.

– Az írás sze­rint – fe­lel­te Hong-la – tud­va­le­vő volt, hogy Al-Ra­chid ál­do­za­tai hú­sát és bő­rét szok­ta ma­gá­ra öl­te­ni és így el­vál­toz­ta­tott kül­ső­vel járt-kelt.

Te­m­ur ke­zé­ben meg­re­me­gett a te­ás­csé­sze, ami­kor le­rak­ta azt az asz­tal­ra. Sza­mar­kar rá­vil­lan­tot­ta te­kin­te­tét, de ahogy Te­m­ur ezt ész­re­vet­te, gyor­san le is sü­töt­te a sze­mét.

– Ezt én meg­ál­mod­tam – mond­ta Te­m­ur szo­ron­gó szív­vel. – Ször­nyű volt. De Hra­hi­ma azt mond­ta, hogy az egyik gyil­kos rázi szek­ta – azt mond­ta al-Sze­pehr, a név­te­le­nek ve­ze­tő­je…

– Má­sik ne­vet kell ta­lál­nunk ne­kik – mond­ta szá­ra­zon Hong-la. – Ezt a tiszt­sé­get, az „al-Sze­pehrt”, al-Ra­chid he­lyes ne­vé­ből vet­ték.

Te­m­ur fel­hor­kant.

– Hra­hi­ma azt hi­szi, hogy az ő műve a szel­lem­idé­zés is. Ő vagy a tá­mo­ga­tó­ja gon­dol­ja ezt, azt hi­szem.

Hong-la el­el­mél­ke­dett éte­le fö­lött egy pil­la­nat­ra, mi­előtt mor­zsá­kat du­gott vol­na a szá­já­ba és las­san, meg­fon­tol­tan meg­rág­ta a fa­la­tot, le­nyel­te azt, majd újra meg­szó­lalt.

– Ez az al-Sze­pehr, aki­ről be­szélsz, ahogy mon­dod, egy tör­vé­nyen kí­vü­li­vé vált rázi sza­ka­dár cso­port ve­ze­tő­je. Ez a cso­port egyi­ke a gyil­kos szek­ták­nak. A név­te­le­nek egyik tana sze­rint az ő Tu­dós Is­te­nük igaz pró­fé­tá­ja a Ke­se­lyű Ki­rály volt, nem pe­dig a Gyön­gyök Isz­mat­ja vagy an­nak a lá­nya. Ez ugyan­az a Tu­dós Is­ten, akit az osz­má­nok és az ezi­nek is tisz­tel­nek, ha­bár min­den törzs a sa­ját pró­fé­tá­ja di­cső­sé­gét hir­de­ti. A név­te­le­nek úgy hi­szik, hogy egy nap al-Ra­chid fel­tá­mad ha­lot­ta­i­ból. Ahogy el­kép­zel­he­ti­tek, ez nem te­szi őket… nép­sze­rű­vé a ke­vés­bé ra­di­ká­lis szek­ták­kal szem­ben.

Egy kis fe­hér hús­da­rab utat ta­lált Hong-la szá­já­hoz, majd azt kö­ve­tő­en egy korty tea is. Te­m­ur azon kap­ta ma­gát, hogy az uj­ja­i­val mal­mo­zik. De Sza­mar­kar vá­la­szolt.

– El sem tu­dom kép­zel­ni, mi­ért.

* * *

Ez­út­tal al-Sze­pehr volt az, aki ma­gá­hoz hí­vat­ta Szá­de­tet. A fi­a­tal nő fut­va ér­ke­zett, pa­pu­csos lába cso­szo­gott a kö­vön, szok­nyá­já­nak anya­ga su­ho­gott kö­rü­löt­te. A női rész­le­gen volt, gon­dol­ta al-Sze­pehr, mert egy fel nem erő­sí­tett fáty­lat tar­tott az arca elé a ke­zé­vel, mely még min­dig a kur­ku­má­tól il­la­to­zott.

Al-Sze­pehr még min­dig egy tö­rött kö­vet tar­tott a ke­zé­ben, mely gyor­san hűlt, és a vér, mely egy­be­ol­vasz­tot­ta a kö­vet a pár­já­val, szin­te tel­je­sen le­ko­pott már róla. Zse­bé­be csúsz­tat­ta, és a fi­a­tal nő sze­mé­be pil­lan­tott.

– A bá­tyád­dal aka­rok be­szél­ni – mond­ta ke­vés­bé szer­tar­tá­so­san, mint ahogy ál­ta­lá­ban fo­gad­ni szok­ta a nőt.

– Hall té­ged – fe­lel­te.

Megint el­tű­nő­dött azon, im­már nem első al­ka­lom­mal, hogy mi­lyen le­he­tett ez. Két test, két lé­lek, két sze­mé­lyi­ség, akik ugyan­azon a tu­dá­son, él­mé­nye­ken és em­lé­ke­ken osz­toz­nak. Ami­kor lét­re­hoz­ta őket, nem úgy te­kin­tett Sáh­ruz­ra és Szá­det­re, mint em­be­rek­re. Cse­cse­mők vol­tak, ik­rek, ki­té­ve a si­va­tag ke­gyet­len­sé­gé­nek, mert az ik­rek sze­ren­csét­len­sé­get hoz­tak. Kü­lö­nö­sen a két­pe­té­jű ik­rek. Túl­sá­go­san könnyű volt fel­hasz­nál­ni el­le­nük a má­gi­át, és a no­mád tör­zsek nem en­ged­het­ték meg ma­guk­nak, hogy élet­ben hagy­ják őket.

Nem volt sok­kal jobb a sor­suk a vá­ro­sok­ban sem. Al-Sze­pehr­nek so­sem kel­lett túl so­kat ál­doz­nia arra, hogy ik­re­ket biz­to­sít­son ah­hoz, hogy át­ko­kat szór­jon. Néha az je­len­tet­te a leg­na­gyobb prob­lé­mát, hogy még élő iker­párt ta­lál­jon.

– Be­szél­tem a csa­re­pe­ti szö­vet­sé­gesem­mel – mond­ta al-Sze­pehr. – Re Te­m­ur ott van, a Ci­ta­del­lá­ban tar­tóz­ko­dik egy va­rázs­ló tár­sa­sá­gá­ban.

Szá­dét hal­kan fel­só­haj­tott és Sáh­ruz ki­mért mo­do­rá­val azt kér­dez­te:

– Kí­vá­nod-e hol­tan lát­ni őt?

– Ugyan­olyan könnyen Ku­o­ri Buk­ka el­len tu­dom for­dí­ta­ni az asszo­nyát és a meg nem szü­le­tett iva­dé­kát – mond­ta al-Sze­pehr. – Re Te­m­ur pe­dig… za­va­ró­an sze­ren­csés. Igen. Sza­ba­dulj meg tőle.

Szá­dét har­ci­as do­bo­gás­sal csap­ta a mel­lé­hez az ök­lét.

– Úgy lesz, ahogy pa­ran­cso­lod.