Senki nem lett volna képes ennyi halottól végső búcsút venni. De ez nem tartotta vissza a néma szerzetest attól, hogy megpróbálja.
Állványokat kellett volna építenie és azokkal a magasba emelni a holtakat, ahol könnyedén leszállhattak volna rájuk a keselyűk, hiszen ott nem zavarták volna őket a négy lábon járó ragadozók, amelyek mindenfelé acsarkodtak és civakodtak. De nem volt elég fa az egész sztyeppén ennyi holttesthez, még akkor sem, ha a szerzetes kivágta volna az összes fát az összes völgyből, amik ott álltak összebújva és felkúsztak minden szent hegyre, ahol a száraz és végtelen fűtenger nem szorította ki az életet magoncaikból, és elég víz maradt a mélyen fekvő rétegekben, amiből táplálkozhattak mélyre hatoló gyökereik.
Ehelyett hát a szerzetes kiterített minden halott férfit – vagy fiút, illetve néhány esetben nőt –, feladta nekik az utolsó kenetet, beolajozta szemüket és szájukat egy édes olajba mártott keselyűtollal, és elmondott értük egy rövid imát. Az első nap a hidegben még nem volt olyan rossz. Második napra a holttestek megmerevedtek és keményre fagytak.
Az ötödik napra elkezdtek rothadni.
A szerzetes azon a napon látta meg először a pillangókat.
Még nem jött el az idő ahhoz, hogy a pillangók szárnyra keljenek, így érdeklődve figyelte az elsőt, ami erősen verdesett szárnyaival az ellenszélben. Halványzöld és aranyszínű szárnyai úgy csillogtak, mint egy kanca szőre a napon. Ahogy a pillangót figyelte, a szél az arcára tapasztotta a haját, a pillangó alábukott és könnyedén az egyik hulla arcára szállt, egy fiúéra, aki nem lehetett több tizenhárom-tizennégy évesnél, és akinek egy torkába fúródó vörös tollú nyílvessző oltotta ki az életét.
A szerzetes némaságot fogadott, és még most is, amikor a halottakon kívül más nem is hallhatta volna, tiszteletben tartotta a saját fogadalmát. Vakságot ugyan nem fogadott, a látása mégis kezdte cserbenhagyni. Barna szivárványhártyáját a napfényben kéken ragyogó réteg fedte, és ezért már így is úgy látta a világot, mintha piszkos üvegen nézett volna keresztül.
De még nem volt annyira vak, hogy ne láthatta volna egy másik elsuhanó pillangó színeit és mozgását – ezúttal egy ragyogó narancssárgáét –, majd egy újabbat és újabbat, és még újabbakat, mígnem betöltötte a levegőt a szárnyak tömege, oly sűrűn, hogy hallani lehetett, ahogy csapkodnak és érezni lehetett hímporos illatukat. Ujja hegye az ajkára kúszott, és rá is nyomta azt, mintha csak benn akarta volna tartani elragadtatását.
A pillangók körülötte örvénylettek ragyogóan és színjátszóan, mint a ritka ékkövek, kék és arany, zöld és cinóber, gyöngyház fehér és feketébe hajló bíbor, és vörös, mint a szívből szivárgó vér, amitől a karcsú szőlőindák feltekeredtek a puszta füvére, hogy onnan integessenek, a szakadatlanul fújó szélbe dobálva világos virágaikat. A szerzetes érezte a szárnyak simogatását. Az ujjai között lélegzett, nehogy beszippantson egyet is.
Ha a szerzetes egy sólyom vagy az egyik fekete madár szemszögéből láthatta volna a világot, amiknek felajánlotta a holtakat, akkor tudta volna, hogy mindegyik pillangó egy halott férfi vagy fiú, vagy alkalmanként egy nő ajkai közül rebbent ki az életbe, hogy azután csapkodva törjenek a magasba és csatlakozzanak vándorló társaikhoz.
Ha a szerzetes egy sólyom szemszögéből látta volna a világot, akkor láthatta volna, hogy tízezrével jelentek meg a pillangók és megannyi briliáns színben csapkodó milliónyi szárnyukkal dél felé vonultak.
Ő nem láthatta ezt, de rájött más úton. A skarlátvörös pillangók árulták el neki.
Szerte az egész sztyeppén mélyen a Rásza Birodalomban és a szongok minden vidékén mindenki tudta ugyanis, hogy a skarlátvörös pillangók a boszorkányok lelkei. Úgy tartották, hogy titkokat és varázslatokat suttognak az ember fülébe, ha az ember néma és erősen figyel.
Senki nem volt olyan néma, mint ez a szerzetes. De akárhogyan is hegyezte a fülét, a pillangók némák maradtak, olyan némák, mint amilyen néma ő volt velük.
* * *
Edene unokatestvérei bekísérték Temurt a táborba, a tűzhöz, amit magára hagytak éjszakára, és már csak alig parázslott, és most próbálták rávenni, hogy lobbanjon lángra és forralja fel a teát. Egyikük – az, aki elvesztette az egyik szemét – szemüregére nyomta véres ujjait, feldagadt szemhéjára tapasztva azokat, miközben rózsaszínes folyadék csorgott végig az arcán. Talán megmarad a szeme. Talán még látni is fog vele valamennyire. Temur látott már rosszabb sebeket is begyógyulni, idővel és gondos ápolás mellett lehetséges, de nem tette volna fel rá a kancáját.
A másik unokatestvér – az előző lány nővére, legalábbis Temur úgy gondolta, habár még mindig nem tudott kiigazodni teljesen a Csareg klán nő tagjai között – leültette a lányt egy összetekert lóbőrre és odaintette Temurt, hogy üljön le mellé.
– Te vigyázz Toraganára, én ellátom a dédnagymamát – mondta neki.
Ahogy a lány eltűnt a sátrak között, Temur észrevette annak pólyás kisbabáját.
Úgy tűnt Toraganának nincs szüksége különösebb gondozásra, csak egy párnát kért a válla mögé, hogy rádőlhessen, így Temur eleget tehetett a másik lány kérésének. Saját bőrén tapasztalta, hogy még egy önmagában nem halálos seb is olyan csontig hatoló lázat tud kelteni, ami leterítheti a sebesült harcost, még azelőtt, hogy a sebláz kitörhetett volna rajta, és a seb elmérgesedett volna. Leejtette válláról a kabátját, Toraganáéra terítette, és még a karjával is átölelte, hogy melegen tartsa őt.
Körülöttük a többiek a tábortűz körül tevékenykedtek szétszórtan, volt, aki megsebesült, vagy sebesülteket ápolt, mások a halottakat vonszolták. Temur legszívesebben becsukta volna a szemét, hogy ne lássa az egyre újabb és újabb ismerős arcokat, ahogy élettelenül és üresen vonulnak el előtte.
Toragana, legalábbis Temur úgy hitte, be is csukta a szemét, vagy legalábbis azt, ami nem volt felszaggatva és feldagadva. Egy feszült pillanat után Temurhoz hajolt, és vállát a fiú mellkasába temette. Kapkodva véve a levegőt felsóhajtott, majd zokogni kezdett.
– Edene…
– Tudom – mondta Temur. – Visszahozom őt. Bárhova is vitték, utánamegyek.
Temur e szavakat egy fogadalom erejével mondta ki, és ez a fogadalom megtöltötte őt. Igen, gondolta, hirtelen támadt bizonyossággal. Edene után fogok menni. A Szellemek Erdejéig és egészen a pokolig.
Az eltökéltség, mint egy kerek kő a szájban, olyan jó érzést keltett benne. Toragana megfogta a fiú kezét, Temur pedig megszorította.
* * *
Amikor Temur megosztotta Csareg Altancsecseggel a tervét, az asszony egyetértett azzal, hogy Temurnak egyszer el kell mennie. A Csareg klán, magyarázta, itt marad és az égbe temetik a holtakat. Temur előrelovagol, magával viszi Edene rózsaszínes szürke kancáját, Buldsakot váltólónak – és mert Edene-nek kell majd egy ló, amikor megtalálja őt. A klán pedig ellátja Temurt élelemmel.
A fiú ragaszkodott hozzá, hogy a klán tartsa meg a sókészletét arra az esetre, ha a szellemek visszatérnének. Altancsecseg ezt azzal torolta meg, hogy átnyújtott neki egy kumiszos bőrtömlőt, amely nem kancatejjel volt tele, hanem sós vízzel.
Ahogy átvetette lábát Buldsak hátán – Bans féltékenyen prüszkölt a fiú térde mellett Temur a fejét rázta, hogy milyen nevetséges vállalkozásba is készül éppen belevágni. Hiszen épp azt tervezte, hogy ellovagol, hogy megmentsen egy nőt a szellemektől, mintha csak ez olyan mindennapos dolog lenne, mint visszalopni egy elrabolt feleséget az ellenséges klántól.
De élve vitték el őt. Csak őt vitték el élve, amikor megöltek mindent és mindenkit, aki csak az útjukba került. Ha okuk volt erre, akkor bizonyára annak is megvan a magyarázata, hogy életben tartsák, nem igaz?
A Csareg klán maradék tagjai összegyűltek, hogy elbúcsúztassák őt. Temur búcsút intett nekik, és ők is integettek, miközben Temur ráparancsolt a lovára, hogy lehajtsa a fejét. Altancsecseg felkiáltott:
– Legyen az utad kényelmes és pihentető, bármerre is jársz!
Temur finoman indulásra biztatta a kancákat.
Még egy yartnyi távolságra sem vágtattak el, amikor rájött, hogy az árnyék, ami a fűben követi őt, az Sube, aki döngő léptekkel szökellve szaladt utánuk. Saját súlyával megállította a rózsaszínű szürkés kancát, kezét lova vállán nyugtatta, amikor az prüszkölt és megrázta vékony nyakát. A kutya megállt ötlépésnyire, lógó nyelvvel. Gubancos bundájának tincsei úgy lógtak róla, mint egy rongykabát.
Temur szíve majd megszakadt a kutyát látva.
Megértette az állat felajánlását és biztos volt benne, hogy az is megértette: rabolni mennek, hogy visszalopják azt, amit elloptak a klántól. De amit a kutya nem tudott – nem is tudhatott – az az, hogy Temurnak fogalma sem volt, merre is vezet az útjuk. A Szellemek Erdejéig, annyi bizonyos. És utána? És hogy etetné a kutyát? Ha olyan helyre érnek, ahol szabadjára kell, hogy engedje a lovakat, nos, a sztyeppei pónik eleve félig vadak voltak, és hatvanvalahány együtt töltött nap után nagyon jó véleménnyel volt Bans józan ítélőképességéről.
Sube követné őket. Őrizné Temurt és a kancákat a szellemektől minden éjjel. Temur már látta, hogy a kutya úgy harcol, mint egy démon. Jó társaság lenne este a tűznél, éles orr, még élesebb fülek és kegyetlen fogak segíthetnék mindnyájukat. Temur vágyott arra, hogy magával hívhassa az állatot.
A klánnak azonban szüksége volt a kutyára, hogy vigyázza a nyájukat – és az életüket, Temur pedig a halálba küldené őt, ha magával vinné.
– Nem, Sube – mondta neki.
Visszafelé mutatott az ösvényen, a két kanca halványuló nyomára, amit a füvön átvágva hagytak maguk után, a füvön, ami már így is majdnem a lovak szügyének magasságában suhogott.
– Menj vissza!
Sube vonított. Lehajtotta a fejét, és behúzta fülét-farkát.
– Nem! – mondta Temur menj vissza!
A nagy kutya leült és makacsul mozdulatlan maradt.
Temur elfordult tőle. Indulásra biztatta a lovakat.
Magán érezte a kutya pillantását, aki addig nézte őt, amíg el nem tűntek a látóhatáron.
* * *
Amikor Temur reggel a hegyek felé pillantott, nem látott mást, mint egyujjnyi széles foltot a látóhatáron. Innen még csak a hegy lábát láthatja, az alacsonyabb csúcsokat, amik a Szellemek Erdeje nevet kapták. Ezeken a hegyeken túl egy magas fennsík és Kesker városa terült el, melyeket egy veszedelmes hágón át lehetett megközelíteni. A fennsík és a város hátterében pedig még magasabb és alattomosabb csúcsok, az Ég Sztéléi magasodtak.
Lehetséges, hogy Temur útja egészen idáig vezet majd, de e határvidék után a Rásza Birodalom feküdt, melyet még nem sikerült meghódítani, és mely birodalom nyelvét ő nem beszélte és szokásait sem ismerte.
Vajon követni fogja oda Edene-t? Még ha feltételezte is, hogy a lány még él, utolsó szalmaszálba való kapaszkodásnak tűnt azt hinni, hogy a szellemek elvitték őt a legendás (és állítólag kísértetjárta) hegyekbe. De tennie kellett valamit, és ez még mindig jobb volt, mint Kuori Bukka embereire várni, hogy rátaláljanak és megöljék, akik valószínűleg megölnék vele együtt az egész Csareg klánt, amiért merészelték őt befogadni.
* * *
Hosszú ideig úgy tűnt, hogy hiába telnek a napok, a látóhatáron lévő kékes, füstös folt nem került közelebb. Az első ötnapos szakasz végére azonban Temur az ujjaival ki tudta mérni, hogy a hegyek nőttek. Addigra maga mögött hagyta a menekültek seregét, akik minden világi javukat súlyos teherként cipelve haladtak. A következő öt nap elteltével már látta, hogy a Szellemek Erdeje közelebb került és magasabbra nőtt. A harmadik öt nap után egyre több lett az édesvíz, a magas füvű sztyeppe gazellái és antilopjai átadták helyüket a szarvasoknak és a nyulaknak. Temur időnként még mindig látta, ahogy széles ívben köröznek a feje fölött a keselyűk, de sohasem ereszkedtek olyan alacsonyra, hogy megállapíthatta volna, milyen fajtájúak.
Ahogy a hegycsúcsokat ostromolta, maga mögött hagyta a tavaszt. Itt a hegy lábának lankáin a jég még mindig kitartott a köves patakpartokon és az örökzöldek sűrű árnyékában. Temur nyulakkal és mormotákkal egészítette ki étrendjét, amikhez a fenyőfák ágainak végéről csipkedte le a halvány rügyeket. Teletömte rügyekkel a száját, és kiszívta belőlük aromás nedvüket és erejüket, hogy elejét vegye a téli fáradtságnak, amitől időnként vérzett az ember fejbőre és kihullottak a fogai. Ez jó trükk volt a téli hónapokban, amikor a csikókat elválasztották a kancáktól, és azok teje elapadt, és a vemhes kancák pedig még nem adtak tejet.
Buldsak a hegynek felfelé menet sárlott, Bans viszont nem, és amikor Temur mormotazsírral bekent kezével megtapogatta belülről a lovát, érezte, hogy a méhe olyan nagy és kemény, mint egy férfi koponyája, és mélyen be volt húzódva testének izmai közé. A ló rángatózott és toporzékolt, de eltűrte a megaláztatásokat.
Valószínűleg vemhes volt, de még sok hónapnak el kell telnie, amíg a kiscsikó megszületik. Temur mégis kellemesen borzongató izgalmat érzett. Csodálatosan szerencsés volt már eddig is ezzel a kancával, és most tessék, itt áll, jó eséllyel egy új ménes első tagjaival, akikkel újrakezdheti az életét, ha sikerül elrendeznie mindent, és minden jól megy – ráadásul a kancája egy kiscsikót is hordozott magában.
Úgy hasított belé ez a kép, mint egy egyértelműen biztató előjel. Néhány órán keresztül, miközben lovagolt saját lován és a rózsaszínes szürke kancát vezette át az erdős tisztásokon, elálmodozott arról, hogy megmenti Edene-t, asszonyává teszi őt, háborítatlanul élnek és öregednek meg együtt az összes gyerekükkel, unokatestvéreikkel és az unokatestvéreik gyerekeivel.
Ez csak egy álomkép volt, ő is tudta, de eléggé tapasztalt katona volt ahhoz, hogy tudja: az ilyen álomképek segítették keresztül a harcosokat a háborún, a várva várt dicsőség felé.
A hegyeknek saját időjárása volt. Temur úgy ismerte őket, mint ahogy a sztyeppét, hiszen itt volt népének nyári szállása. Így aztán azt is tudta, hogy milyen veszélyes és kiszámíthatatlan tud lenni a tavasz a viharok miatt. Csökkentette hát utazása sebességét, hiszen az egyik kancának kötegelt tűzifát is kellett cipelnie, mert itt nem állt rendelkezésre oly könnyedén nagy mennyiségben száraz lótrágya bármikor.
Temurnak minden éjjel legelőt is kellett keresnie lovai számára. A fű itt dúsabb volt, de többnyire inkább réteken, mint hatalmas kiterjedt síkságokon nőtt. A lovaknak idő kellett a rágáshoz és a legelészéshez. Nem tudnak olyan gyorsan falni, mint a kutyák vagy az emberek.
A szellemek még kétszer rátaláltak, habár nem törtek rá olyan nagyszámú sereggel, mint először. Temurt mindkét alkalommal felébresztették nyugtalankodó lovai – éppen időben ahhoz, hogy sós vízből kört húzzon hármójuk köré. Minden alkalommal nehéz szívvel és készültségben töltötte az éjszakát, kényelmesen elhelyezkedett Bans széles hátán, sós nyílvesszőket készített az oldalához, az íját pedig lazán maga előtt nyugtatta. A szellemek minden alkalommal némán sikoltozva siklottak a védelmükre húzott kör körül, feltárva vértelen sebeik tátongó rettenetét. Minden alkalommal eltűntek a hajnali párával, Temur pedig már majdnem meggyőzte magát a reggel fáradt ködében, hogy nem is látott semmit.
Az erdő átadta helyét a magashegyi réteknek. Elszórva hatalmas sziklák álltak, körülöttük kemény, színes kövek borították a talajt. Az égbe nyúló zöld hegyoldalak pengeéles gránitcsúcsokban végződtek. Temur végre visszatért az útra. Egyetlen hágó vezetett át a hegyek között Keskerbe, ezért azzal, hogy erre jön, azt kockáztatta, hogy felismerik, ha a nagybátyja bármelyik embere szintén eljutna ilyen messzire.
Mire eljött a napforduló, Temur mélyen bent járt a Szellemek Erdejében, melynek óriási árnya mellett még a Végtelen Ég is végesnek tűnt. Mintha csak a saját félelmeit akarta volna kigúnyolni, a hágó teljesen elhagyatott volt. Temur úgy képzelte, hogy karavánok állnak alant, várva, hogy köszöntsenek be a meleg napok, mert a népe idejekorán a nyári szállásaira kényszerült, azt remélve, hogy nem lesznek kései viharok vagy hóesés.
Temur továbbhaladt. Az útjához szükséges szárított élelmet, sót, édességet és gabonát már gyűjtögette egy ideje a lovainak. Rengeteg ivóvizük volt. Patakokban bucskázott le a hegyoldalról, olyan tisztán és hidegen, hogy a fogai belefájdultak, ha csak ránézett. A hegyek között észak felé futottak tovább, ott elkerülhetetlenül elkezdték táplálni a sztyeppe gyér vizű folyóit. Az éjszakák továbbra is tiszták voltak, és a kancák most már abrakos tarisznyákból ettek, így késő éjszakába nyúlóan folytathatták az útjukat, melyet tizenhárom hold fénye világított meg.
Tizenhárom hold. Se több, se kevesebb. Minden éjjel, holdkeltétől holdnyugtáig, akárhányszor is számolta meg őket.
Talán valahol kilencszáz yartnyira. mögötte véget ért már az öldöklés.
* * *
Egy nap Temur először azt vette észre, hogy a patakok most már dél felé folynak, hogy némi kanyargás után a vad Csaretibe ömöljenek bele, és végül elérjenek az óceánba, amiről még csak hallott, de el sem tudta képzelni, milyen lehet. Aznap éjjel megérkezett a gyilkos fagy is. A szél felébresztette Temurt a kövek közé felállított sátrából – a szél és szorongó kancái. De még mielőtt visszahúzta a fejét, még éppen látta, hogy a közeledő vihar széle feketén és fenyegetően húzódott rá az elszórt holdak sávjára.
Elkáromkodta magát.
Itt legalább voltak kövek, hatalmas sziklák dőltek egymásnak, mintha csak nagy magasságból zuhantak volna ide. Egy szikla ferdén kilógva a hegy ormáról, ahonnan lecsúszott, egy keskeny, sötét árnyékot vetett az orom talapzatára.
Temurnak már napok óta nem volt tüzelője, de még mindig volt némi faggyú és kanóc a zsákjában. Rövid és sietős kutatás után talált egy mélyedéses felületű követ, ami épp megfelelt. Hideg esőcseppek szurkálták, melyek, mire sikerült lámpát gyújtania a kovakővel és acéllal, azonnal fényes mázzal vontak be mindent, ahogy becsapódtak. Bal kezében fogta a fényforrást, és a prüszkölő, elbizonytalanodott lovait jobb kézzel bevezette a nyirkos menedékbe.
Habár az óvón föléjük boruló Végtelen Ég alatt születtek, a sztyeppei lovak számára ismerősek voltak a zárt terek. A klánok rendszeresen a fehér házaikban nyújtottak szállást legértékesebb élő állataiknak, a legzordabb téli viharok idején. Persze a kancák megérezték azt is, ha rossz idő közeleg. Olyankor mindig zavartak és elégedetlenek voltak, de nem rémültek. Mégis időbe telt beédesgetni őket és mire biztos helyre kerültek mindahányan, a kancákat és Temurt is belepte, a hó és majd’ csonttá fagytak. A gallérját borító fagyott szőrme karcolta a nyakát.
Sietve lerakta a lámpát a földre és a kancák mellett visszakúszott, szorosan a kőhöz lapulva, amikor Bans hirtelen megmozdult. Temur csak hátrafelé tudja kivezetni a lovakat a vihar elültével. Lehetetlen lenne őket idebent a kövek oltalmában megfordítani. Nem kötötte meg újra a lószerszámaikat, csak hevenyészve a marjukra dobta a csomagokat, hogy behozhassa őket ide. Most felpúpozta az összes csomagot mögöttük, egy takarót tömött a nyílásokba, hogy eltakarja őket, lesúlyozta a pokróc alját nyeregtáskákkal és kövekkel. Ezzel alig-alig gátolta meg, hogy betörjön a szél, de most csak ennyit tudott tenni.
A gyapjúnak csapódó, jéggel kevert eső tompa puffanását hamarosan felváltotta a kemény, fagyott felületen pattogó jégszemek hangja. Temur ott állt pont a takaró mögött, nehezen lélegzett és hallgatta a kopogást, mígnem hevenyészett lámpája villódzni kezdett, és neki újra el kellett oldalaznia a lovai mellett, hogy ránézzen.
Levetkőzött, körbetekerte magát egy hosszú, száraz gyapjúinggel és abban bízva, hogy a munka majd felmelegíti őt, hozzálátott, hogy szárazra dörzsölje a kancákat takaródarabkákkal. Mire végzett, a kancák gőzölögtek, ami jó jel volt, mert azt jelentette, hogy nem fáztak meg.
A huzat vadul nekitámadt, amikor megváltozott a szélirány, és a talaj, még takarókkal borítva is nedves és durva felszínű maradt. Lassan végigsimított tapogatózva a szűk teret határoló sziklákon. Temur nem szándékozott elszundítani. A lámpát folyamatosan figyelni kellett, és aggódott a kancáiért is. A meleg, a nyugalom és a jégszemcsék véget nem érő surrogása, mely mint egy sírba, bezárta őket ebbe a repedésbe, a hegyoldalba, végül elringatta őt, így végül még több nemezpokrócot és takarót húzott magára és elaludt.
* * *
Almában Temur kilépett testéből, mely úgy feküdt a földön összezsugorodva, mint egy eldobott holmi, mint egy rongy. Nem halt meg. Habár a lámpa kialudt, ő és a kancák is, mintha egy halvány, ezüstös fényt árasztottak volna. Ebben a fényben látta, hogyan lüktet vére a torka üregében, és ahogy a fakó sebhely kiállt sápadt hátteréből. Öntudata maradékával lerázta álomlábáról halandó durva testét. Felült lovagló ülésbe, mintha csak a kengyelben lenne a lába, felállt a nyeregben, hogy messzebbre elláthasson.
A kancák állva aludtak, és még csak meg sem mozdultak, amikor elhaladt mellettük – áthaladt rajtuk –, át a jégpáncéllal borított takarón, mely elzárta a rögtönzött istálló ajtaját. Odakint a fény mennyiségéből ítélve nappal volt, de nem tudta volna megmondani, hogy a déli hegyvidéki köd kellős közepén áll-e, vagy a reggel első hűvös fényét látja. Minden felület, amit érzékelt – habár nem látott messzire – tompa gyémántfényben ragyogott.
A lengedező szél egyre csak fújta a ködöt, így Temur felkészült arra, hogy nemsokára megjelennek a szellemek. De nem történt semmi – még csak szellemekre utaló alakokat sem látott a ködben.
Egy számára is érthetetlen viszketést követően Temur belépett a gomolyagba. Ahol a csizmáival fényes jégen kellett volna taposnia, ott biztos lábakon állt, és ez is arra emlékeztette, hogy álmodik, mint ahogy a hirtelen felhangzó csiripelés és madárdal is megerősítette ebben. Tavaszi és réti madarak dalát hallotta, nem a hatalmas berkut sasokét, a farkasölőkét, melyek a magas hegyeket kutatják prédára lesve. Arany sugarak hasítottak keresztül ferdén a ködön, oly könnyedén tépve szét azt, mint a kard, mely selymen szalad át. Temurnak káprázott a szeme. Fel is emelte a kezét a homlokához, mire észrevette, hogy egy férfi néz vele szembe.
Egy férfi – vagy talán valami több is annál.
Bajusza tintafeketén húzódott végig az arcán és ráomlott arany patákból álló páncélruhájára. Vállairól köpeny hullámzott alá, mely olyan kék volt, mint az a lazúrkő, amellyel a Karasz főterén álló szökőkút medencéit csempézték ki. A férfi egyik kezét a hegyoldalon nyugtatta, egyik lábával fellépett, mintha csak a kengyelbe lépne. Ahogy Temur nézte őt, a férfi felkelt és átvetette másik lábát a hegycsúcsok közötti magas nyergen, mintha csak egy kancán terpeszkedne.
Úgy tűnt, a hegy egyetért vele, mert egészen addig nem prüszkölt, ameddig a férfi el nem helyezkedett a nyergében. Ekkor lerázta magáról a földet, és kitörő örömmel nyargalt fel az égbe. Önfeledten emelgette sziklaorom-lábait, ki is rúgott egyszer-kétszer örömében. Temur összerezzent, arra számítva, hogy ezután biztosan sziklaomlás fog következni, de a hegy-kanca lépése könnyű volt és hátán a Végtelen Ég puha mozdulatokkal irányította őt.
A lovak hatvannégy szent színe közül ő a viharnak nevezettben tündökölt. Füstös fekete színe volt, sörénye csíkos és ritkás, farka színe a felkelő nap által alulról megvilágított szélfútta felhők színét idézte. Szeme és orrlyuka között széles, fehér folt díszlett, szeme fényes és kedves volt. Élénk füle egy magas, ovális, a feje tetején nyugvó koronába ért bele. Kíváncsian tekintett Temurra a magasból.
Talán a Végtelen Ég látta, ahogy a kanca figyel, mert megfordult, és lenézett Temurra.
– Egy kisegér – mondta. – Egy kis sztyeppei róka. Honnan származol, gyermekem?
– Elrejtőztem – felelte Temur.
Álmában magától értetődőnek tűnt, hogy nyugodtan és halkan beszél egészen fel az égnek.
– A jégből.
– Hát persze – felelte a Végtelen Ég, és Temurt megdöbbentette, hogy mennyire hasonlít a Nagy Kagánra, akiről őt is elnevezték, vagy, ahogy egyébként a Nagy Kagánról megemlékeztek. Temur túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy ismerje őt, amikor az öregember meghalt. – Nos, akkor várj egy pillanatot. Van egy feladatom, amit el kell végeznem.
Ahogy Temur figyelt, a Végtelen Ég benyúlt patákból álló kabátjába, és előhúzott egy hosszú, fekete fátylat. Háromszor az arca köré tekerte, kivéve a szemét, ahol csak egyszer. Temur még mindig ki tudta venni a fátyol mögött a Végtelen Ég ragyogó fekete szemét. Olyan érzése volt, mintha rákacsintott volna.
Valahogy úgy tűnt, mintha a Végtelen Ég azzal együtt, ahogy körbetekerte arcát, az eget is beburkolta volna maga mögött, mert minden egyes réteggel az ég lazúrkékje egyre szürkébb és lágyabb lett, ibolyaszínűvé végül indigókékké vált. Amikor a Végtelen Ég betűrte a sálja végét kabátjába, Éjanyává változott.
Éjanya egy csókot dobott Temurnak.
– Tessék! – mondta neki ugyanazon a hangon, mint a Végtelen Ég, aztán lassan édes női hanggá változott, úgy szólt hozzá. – Ez most megteszi.
Éjanya elkezdett a zsebeibe és nyeregtáskáiba nyúlkálni és csörgő-zörgő dísztárgyakat kezdett előhúzni. Az éjszaka szörnyen sötét volt addigra, se csillagok, se holdak nem látszottak, de Temur látta Éjanya körvonalait ugyanabban a halvány ezüstös fényben, amit a Végtelen Ég maga vetett. Temur figyelte, ahogy Éjanya egy karcsú viaszgyertyával lámpásokat gyújtott és szétszórta őket az égen. Mindegyiket egy-egy láthatatlan horogra akasztotta, majd megmarkolta az éjszaka szövetét, és megrántva azt végighúzta az égen. Temur végignézte, ahogy Éjanya kiakasztja egyenként a lámpákat, de valahogy mindig, amikor odanézett, ezer és ezer újabb lámpa világított addigra az égen.
Ezután a lámpások kigyúltak, Éjanya pedig elkezdte kiaggatni díszeit – egy ezüstmedált, egy gyöngyfüggőt, egy szarvból készült függőt és az egyenesen a távoli tengerpartról származó, drága, sápadt kagylóból készült függőt. Aztán egy elektrum függőt, egy gyémánt ékkövet, egy vasfüggőt…
– Te a holdakat akasztod ki – szólalt meg Temur.
Éjanya Temurra mosolygott a fátylán keresztül. Legalábbis Temur így vélte, a fátyol mögötti fények formájából ítélve.
– Bizony így tettem, gyermekem. És ez itt a tiéd, nem igaz?
– Így igaz – felelte Temur.
– Szeretnéd látni közelebbről?
Éjanya kinyújtotta a kezét. Úgy csillogott a bőre, mintha aranyporral lett volna beszórva, vagy mint a virágpor egy tükörfényesen csillogó ló szőrén.
Temur szája idegességében kiszáradt. Megtörténhet ez egy álomban?
Kinyújtotta a kezét Éjanya felé, kezében érezte az ujjait és azokon a kérges, nyirkos bőrt, ahogy körbefonták kezét. Egy erős rántás, és máris Éjanya mögött találta magát a viharszínű kanca hátán. A ló forró szaga és a munkában megizzadt nő erős pézsmaillata körbevette őt.
– Kapaszkodj – mondta neki Éjanya. Temur karját Éjanya csípője köré fonta, mire a viharszínű kanca felcsapta örömében a farkát és vágtázni kezdett. Éjanya fátylán az összes függő csilingelni kezdett. – Akkor megyünk és megnézzük közelebbről.
A hold apró karperecként lógott az éjszaka szövetén, függőként szikrázott Temur orra előtt, ahogy Éjanya válla fölött előrehajolt. Egy nagy aranyszínű lemez volt, mely ott duzzadt előttük, miközben a viharszínű kanca egyre csak felé vágtatott velük, elképzelhetetlen sebességgel. Patái nem csaptak zajt az égen. Sörénye gyér szálakban lobogott, ahogy felvetette fejét, hogy beleszagoljon a szélbe. Olyan magasan repültek, ahol a keselyűk szoktak körözni, és kormos szárnyak csapkodtak mindenütt körülöttük.
Azután örvénylő zuhanásba kezdtek és egyre csak zuhantak a Vashold felé, akárha csak egy hatalmas ugrás utáni ereszkedés szakaszában volnának. A viharszínű kanca kinyújtotta elülső lábait és földet ért. Hatalmas felhőben szállt patkói alól a vasfekete és rozsdavörös por.
Temur arra eszmélt, hogy Éjanya hátának simul, mire kihúzta magát és körbefordult, nyakát nyújtogatva minden irányba.
– Nahát! – kiáltott fel.
Bármerre nézett, szénfekete és rozsdavörös tájkép tárult elé, hamuszürke sávokkal tarkítva. A látóhatár lefelé görbült, és Temur különösen könnyűnek és szabadnak érezte magát, mintha a legkisebb hatásra is lebegve elsodródhatna a viharszínű kanca hátáról. Ujjai Éjanya övére kulcsolódtak. Ahogy a ló vágtatott, izmos combjai dolgoztak mögötte. Ezüstös levegő leple vette körül őket és terjengett a nyomukban, temérdek apró buborék konfettiesőjét hagyva hátra.
Itt fényes nappal volt, és a nap sápadtan csillogott az égen, mely olyan fekete volt, mint a friss jég.
– Nahát! – kiáltott fel újra Temur.
– Íme a holdad, Temur Kanzadeh – szólalt meg Éjanya.
– De én nem vagyok herceg…
* * *
…És Temur arra ébredt a sötétben, köhögve és fulladozva, miközben rázta a hideg és a láz, hogy lovai türelmetlenül toporzékolnak. Hevenyészett menedékük koromsötét volt, és a jeges felületen pattogó jégszemcsék hangja sem visszhangzott már. Savanyú verítékben fürödve és remegve Temur nagy nehezen oldalra fordult. Úgy érezte, karja mintha főtt tésztából lenne, teste pedig mintha nem lenne több sófoltos rongynál. Az újabb pusztító köhögőrohamban úgy zörgött a tüdeje, mint a merevre száradt lóbőr, és szájában felgyülemlett a betegségtől édes slejm. A sötétben tapogatózva keresett egy sarkot, ahová kiköpheti. Kétrét görnyedve, mindkét kezével a kövekre támaszkodott, és közben üres gyomra összerándult.
Még arra sem volt ereje, hogy káromkodjon. Ehelyett összeszedte magát, és apró, óvatos lélegzeteket véve fokozatosan felegyenesedett. Úgy forgott körülötte a világ, szédülése olyan tökéletes volt, hogy a szemei szellemképeket vetítettek elé olyan dolgokról, amik nem is voltak jelen, de végül sikerült feltámaszkodnia a hideg, morzsalékos kövön. Az egyik kanca kíváncsian felnyihogott, hangja alapján Bans lehetett az és nagyon közel kellett lennie.
Temur az állatot keresve kinyújtotta a kezét, és meg is érintette annak széles, meleg marját. Mankóként a lóra támaszkodva újra visszaaraszolt az állat oldala mentén, egészen a faráig, mígnem Buldsak meleg, szőrös orra nyomódott az arcába. Legalább a lovak pofája száraz és selymes, ellentétben a marhák sima szutyakjával.
Végigsimított Buldsak fején, homlokától az üstökéig. Az állat Temurnak dőlt, és csak a menedék fala tartotta vissza Temurt attól, hogy hanyatt essen. Hálás volt a sötétségnek. Bármennyire is képtelen volt tájékozódni ilyen sötétben, ugyanakkor azt is megakadályozta, hogy észrevegye, mennyire forog vele a világ.
Elkúszott Buldsak lágyéka mellett, és közben megcsúszott a félig fagyott trágyán, de tapogatózó kezeivel végül rátalált az ajtó gyanánt kifeszített takaró durva jeges gyapjúanyagára. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, mélyeket lélegzett, várta, hogy a szíve ne verjen olyan hevesen egy ilyen kicsi megerőltetéstől. Úgy érezte, hogy ha újra elkezdene köhögni, soha többé nem hagyná abba.
Amikor félrehúzta a csomagokat, rájött, hogy a takaró belefagyott a sziklarepedésekbe, ahová beékelte. Teljes anyagát átjárta a jég és be is fedte, így olyan keménnyé és nehézzé vált, mint egy vasajtó.
Temur addig küzdött a pokróccal, míg zihálni nem kezdett, és a lába remegett a kimerültségtől – ami néhány pillanat alatt meg is történt. A köhögési inger tűzként égette a tüdejét. Nekidőlt a sziklának, és közben a hideg rázta, habár tudta, hogy az erőfeszítésben ki kellett volna, hogy melegedjen.
Majd eszébe jutott, hogy a pokróc kemény és nehéz, mint a vas, igen, de a jég törékeny.
Azt kívánta, bárcsak lett volna benne annyi előrelátás, hogy Buldsakot hozta volna be a menedékbe először. Bans harci ló volt, és nem ismerte annyira a rózsaszínes szürke kancát, de azt tudta róla, hogy sztyeppei póni. Vajon ki van egyáltalán képezve?
Nem szívesen kockáztatta a kanca patáit, de ki kellett, hogy jussanak innen valahogyan, és Temur egyedül nem volt elég erős.
Lassan visszakúszott a ló fejéig, nyakán végigsimítva végül megérintette az állat fejét. A kötőféken hagyta a kancákat, de kivette szájukból a zablát. Most kicserélte a szájpecket és megfogta a gyeplőt valamennyivel Buldsak szőrös álla alatt. Temur nekidőlt Buldsak pofájának, a ló felhorkant, és Temur érezte a leheletét a vállán.
– Rúgj! – mondta neki, és a gyeplővel egylépésnyit hátrébb húzta őt.
Temur érezte, hogy Buldsak megveti az első lábait a sziklás talajon, és azt is, hogy az erőfeszítéstől végigfut a remegés az állat egész testén. Fejét lehajtotta, a hátsó fele felemelkedett, majd mindkét hátsó lába az égbe szökött. Hatalmas csattanás zaja töltötte meg a szűk teret, amikor is Buldsak újra előreugrott. Csak Temur gyeplőn tartott keze akadályozta meg, hogy Buldsak nekirohanjon Bans oldalának. A kanca táncolt és horkantott, közben a fény és a jeges levegő hirtelen elárasztotta kis fészküket, kiemelve a kancák körvonalát és a lószerszámokat a törékeny reggeli ragyogásban.
A hideg szédítően csapott Temur arcába, de miután két-három nagy levegőt vett, a feje rendbe jött és új erőre kapott. Amikor Buldsak is megnyugodott a keze alatt, Temur hátratántorodott. A friss levegőben erő volt, habár újra köhögésre késztette őt. Ezek azonban már kevésbé mélyről jövő köhögések voltak, és Temur talpon tudott maradni.
Letépte a takarót a nyílás tetejéről és letördelte róla a jég jó részét, habár a takaró alja még mindig hozzá volt fagyva a földhöz. Sok küzdelem árán Temur zihálva lehajtotta azt a földre, és végül többé-kevésbé ki tudta azt simítani. Nekilátott, hogy ellenőrizze Buldsak patáit és bokáit, sérüléseket keresve, majd hátrafelé járásra buzdítva őket kihúzta mindkét kancát a napfénybe.
Óvatosan lépdeltek az üveges földön. Jég ropogott a súlyuk alatt, fejük mozdulatait szétfoszló párafátylak követték. Nyugodtan álltak – Buldsak prüszkölt és egyik oldaláról a másikra helyezte súlyát, Bans higgadtan és látszólag még félálomban foltos orrával fehér foltos mellső lába felé bökött –, amíg Temur kicipelte a lószerszámokat a menedékül szolgáló sziklaomlás alól, akkorát markolva egyszerre, amekkorát csak bírt. Megpróbálta elkerülni a vizelettócsát, amit a rózsaszínes szürke kanca hagyott maga után, mihelyst ő elment mellőle. Temurnak a falhoz vagy valamelyik kancája marjára kellett támaszkodnia, hogy megpihenjen, és amikor lehajolt, hogy leküzdje a maradék jeget az ajtóul szolgáló pokrócról, újabb köhögési roham jött rá. Mire a roham lecsillapodott, már négykézláb támaszkodott a földön.
Mire megetette és felszerszámozta a kancákat és felpakolta rájuk az összes felszerelést, már félig elmúlt a reggel, és a napsütésben kitisztultak a hegycsúcsok. Ez egyszerre bizonyult áldásnak és átoknak, mert a jég szinte azonnal elolvadt, ahogy a napsugarak megérintették – az alatta fekvő föld még mindig túl meleg volt ahhoz, hogy megfagyjon –, de ettől a víztől a sima felületű jég sárfoltokkal lett tarkítva.
Akárhogy is, Temurnak nem volt más esélye, mint hogy folytassa útját. Egyre betegebb lett, kancáinak pedig zöldtakarmányra és friss ivóvízre volt szüksége.
Buldsaknak simább járása volt, de Temur mégis Bans nyergébe kapaszkodott. A májbarna pej kanca sziklaszilárdan állt és tűrte, hogy Temur kisbabaként próbált felmászni nyergébe, és sörényébe kapaszkodva próbálta felhúzni magát a hátára, közben felhorzsolta combját a hátsó nyeregkápában, és addig ütötte-verte magát és a lovát, míg el nem helyezkedett a nyeregben. A ló tudta, hogy Temur nincs jól, de legalábbis Temur így képzelte, mert általában nem rángatta a zablát és jól reagált a nógatásra, puhán, mint egy macska. Most azonban a ló figyelmen kívül hagyta Temur durva próbálkozásait, hogy irányítsa őt, és egyszerűen előrelépett, egyik patáját a másik elé helyezve, a lehető legóvatosabb járást produkálva, miközben Temur a kabátjába és a hátára terített két takaróba burkolózott.
Buldsak úgy követte őket, mint egy türelmes málhás öszvér, elfogadva azt, hogy Bans vezeti a menetet. Egyre melegebb lett, a jég felolvadt, és helyét bokáig érő sár váltotta fel. Harapós legyek csapatai érkeztek a meleggel. Temur komoran kapaszkodott Bans nyergébe, míg lova tovább baktatott. A nap a hegycsúcsok mögé bukott, a hegyek hosszú árnyéka újra sötétségbe borította az ösvényt. Temur tudta, hogy meg kellene állnia. A kancáknak pihenésre és élelemre volt szükségük, habár Bans volt olyan bölcs és megállt minden pataknál, amit elhagytak, hogy megitassa magát és Buldsakot. Néhány kortyot ittak csupán, és már folytatták az utat. Temur tudta, hogy meg kellene állnia, de a kezét sem tudta megemelni, hogy megrántsa a gyeplőt. Azt is tudta, hogy ha lecsúszik a nyeregből, soha többé nem fog tudni újra felülni rá.
Áldásként érkezett a meleg, hiszen a hideg rázta őt. A szerteszét heverő kövek magukba szívták a nap melegét és most, ahogy egyre közeledett a sötétség, visszaadták azt. A hegyek mögött, nyugatra az ég borostyán és bíbor színnel lángolt. Keleten az ég egyre sötétebb lett, akárcsak egy zúzódás.
Temur felrázta magát lázálmából, melyben szerepelt valami aranypáncélos férfi és egy lovagló nő. A nő valahova elvitte őt magával…
Hátratolta takaró-csuklyáját, hogy lásson. A takarók a combjára borultak, a hűvös esti levegő jólesően borzolta izzadságtól csatakos haját. Köd szállt alá, Temur a láztól vizenyős szemmel nézett rajta keresztül és kirázta a hideg. Ha a szellemek, melyek nyomában járt, most csapnának le rájuk, neki és a kancáknak esélyük sem lenne a túlélésre.
El kellett hogy jusson Keskerbe. Ott talán segítségre lelhet. Gyógyszert kaphat a lázra és esetleg még olyasvalakivel is találkozhat, akitől útbaigazítást kérhet, hogy hol találhatja meg a szellemeket és azt a nőt, akiről mindennél jobban szerette volna tudni, hogy még mindig fogságban tartják-e.
Ahogy ezen gondolkodott, valami megmozdult a ködben. Valami repkedő, amely még a homályban is csillogott, mint a csillámpor a szárnyon. Ezernyi valami, kisebbek, mint Temur tenyere, halvány vagy sötét szárnyaikról javarészt elrabolta a színeket a szürkület.
Pillangók.
Ezernyi és ezernyi pillangó.
Bans közönyösen állt, ahogy úgy kavarogtak körülötte a pillangók, mint a szélfútta levelek. Buldsak felhorkant, megrázta a farkát és a fejét dobálta, amikor a pillangók a szeme közé szálltak, és felmásztak a fülére, hogy újra szárnyra keljenek. Szárnyaik úgy simogatták Temur bőrét, mint a hulló virágszirmok. Lábaikon az apró szőrök csiklandozták az arcát, amikor egy pillanatra rászálltak, majd újra felrebbentek. A szárnyaik által keltett szél ezernyi kavargó áramlatból állt össze.
Bans hátán ülve addig nézte az elrepülő pillangókat, amíg már nem volt fény, ami megvilágította őket, és utána pusztán az érzékeire és a fülére hagyatkozott. Olyan sok volt belőlük, hogy érezte az illatukat. Papírszerűen száraz, tollra emlékeztető illat volt, amit pontosan megnevezni sem tudott. Amikor keleten az ég újra ezüstössé vált, Temur azt várta, hogy a holdkelte felfedi a pillangók valódi természetét, és kiderül: röpke árnyak csupán a tizenhárom égitest ragyogásában.
A ragyogás valóban felfedte a holdak valódi természetét, de nem úgy, ahogy arra Temur számított, illetve mégis, hiszen a lepkék pontosan azok voltak, amiknek Temur látta őket – de az ég nem. Egyetlen magányos hold emelkedett a hegyek szaggatott sziluettje fölé, kövéren és ezüstbe hajló rézvörös színben játszva, ahogy egyre emelkedett az égen.
Egy hold. Egyedül.
Ez nem a sztyeppei égbolt volt. De Rásza ege sem volt, vagy Szongé. Még soha nem látta ezt a holdat ezelőtt, semmilyen útján, és nem ismerte azokat a csillagképeket, melyek mögötte vibráltak.
Temur elhagyta a kersnyikek földjét, és még mindig sok mérföldre volt Keskertől. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy Kesker is elesett, és nem volt többé a kaganátus vazallusa.
* * *
Temur soha nem fogja megtudni, hogyan kerültek ki élve mindhárman a Szellemek Erdejéből. Annyit tudott csak, hogy Bans biztonságosan levitte mindannyiójukat. Nem volt emléke a nappalok és az éjszakák váltakozásáról, csak a rengeteg lázra és fájdalomra emlékezett, és kancája türelmes baktatása, ahogy lépésről lépésre leereszkedett a keskeny és meredek ösvényen. Voltak pillanatok, amikor kitisztult az elméje, és eltűntek a kék-fehér rémálmok, melyek közül néhány rémesebb volt, mint maga a láz. A köd úgy tekergett körülötte, mint reggel a kígyók, és volt, amikor biztosra vette, hogy hatalmas lángban égő szemeivel rápislant és sós pilláival arcát simítja. Állítólag éltek sárkányok Rászában, de ha ezek a lények tényleg azok voltak, akkor úgy tűnt, nem bánják, ha Temur áthalad földjükön.
Egy másik alkalommal az volt az érzése, hogy a sötétben még napkelte előtt valami hatalmas és csendes dolog oson utána, és amikor már elég fény volt ahhoz, hogy lásson, mancsok nyomait vélte felfedezni az út homokos szélén, melyek olyan nagyok voltak, mint egy csődör patája, alakjukat tekintve pedig egyszerre hasonlítottak egy tigris mancsára és egy ember lábnyomára. Amikor a láz hagyta, a sötétben a sárga szemek csillogását kereste. Amikor nem látta azokat, akkor róluk álmodott, és mikor újra magához tért, a kését markolászta, mintha csak abban bízna, hogy az majd megvédi őt.
De messze a legrosszabb az az alak volt, akit újra és újra megpillantott a szeme sarkából: egy férfi, egy furcsa pergamenszerű bőrű férfi, meztelen, mint egy fogoly, hasa beesett és kivájt, annyira, hogy semmi nem látszott a bordák alatt vagy mögött. Háta és koponyája beesett volt és üreges, mint egy fényesre csiszolt fatál, tompora és szemérme üres zacskóként lógott, combja és karja kemény és fényes volt, mint a barna és simára csiszolt gally.
Soha nem jött közel, soha nem támadott. Soha még csak meg sem mutatkozott szemtől szembe, mindig csak egy pillanatra tűnt fel egy sziklán gubbasztva, utána eltűnt a ködben, és mindig Temurra pillantott, amikor elsuhant a sziklák között. De Temur lázas agyában ő volt e szörnyű hegyek legszörnyűbb teremtménye, és Temur a férfi megjelenését minden alkalommal mélyről feltörő köhögéssel és az egész testén végigfutó hidegrázással üdvözölte.
Végül, amikor előrebukott a hasáig érő nyeregkápán, és a nyereg elülső részébe kapaszkodott, hogy megóvja magát attól, hogy leboruljon oldalra, Bans felemelte a fejét, hátranézett, és rávetette nagy barna szemét.
– Bolond gyermek – szólalt meg. – Az a férfi nem létezik. Nem bánthat téged, hacsak te nem engeded neki.
Temur meglepetésében hirtelen felsóhajtott, amitől újra csak elfogta a köhögés, és amikor erőnek erejével abbahagyta, nem volt előtte más, csak egy egyszerű szürke kanca, ami vékony volt és fáradt, és egyre csak baktatott lefelé a lejtős ösvényen. Kinyújtotta kezét, hogy megérintse lova marját, mintha csak meg akart volna bizonyosodni arról, hogy tényleg egy létező, hús-vér állattal volt dolga. A gyomrának nyomódó nyeregkápa újra görcsös köhögést idézett elő, amit megint lázálom követett.