AZ ELLOPOTT LEVÉL

Nil sapientiae odiosius acumine nimio^[46]

Seneca

 

 

Párizsban volt (au troisième, 33. rue Dunôt, Faubourg Saint-Germain) az 18.. évben, hogy C. Auguste Dupin barátommal lakásának könyvtárfülkéjében ültünk egy korán sötétedő őszi nap alkonyán. A tajtékpipa és a meditáció kettős élvezetébe merültünk el. Már legalább egy órája egy szót se szóltunk, egyikünk se törte meg a mély csendet, és ha valaki, tárgyilagos szemlélő így lát bennünket, azt hihette volna, hogy elmélyülten és kizárólagosan a szoba levegőjét rontó füstkarikákkal foglalkozunk. Ami engem illet, újra sorra vettem magamban és megvitattam azokat a témákat, amelyekről az est folyamán beszélgettünk, mint például a Morgue utcai gyilkosság és a Marie Rogêt meggyilkolását körülvevő titok. Így tehát nem ért váratlanul, és szinte a dolgok rendjéhez tartozott, mikor a szoba ajtaja kinyílt, és régi ismerősünk, Monsieur G., a párizsi rendőrfőnök lépett be.

Szívélyesen üdvözöltük, mert majdnem annyira mulatságos, mint megvetendő alak volt, és nem láttam már évek óta.

Sötétben ültünk, és Dupin már fölkelt, hogy lámpát gyújtson, de mikor G. előadta, hogy azért keresett föl minket, hogy tanácsunkat kérje, azaz, hogy Dupinnel tárgyaljon valami hivatalos ügyben, amely neki nagy fejfájást okoz, barátom visszaült a helyére, anélkül, hogy lámpát gyújtott volna.

– Ha a kérdésen gondolkozni kell – jegyezte meg Dupin, miközben visszatette az üveget a lámpabél fölé –, célszerűbb sötétben fontolóra vennünk.

– Ez is egyike Dupin úr „fura” nézeteinek – mondta a rendőrfőnök, aki mindent „furá”-nak tartott, ami meghaladta értelmét, és így a fura dolgok valóságos légiója vette körül.

– Bizony, bizony! – mormolta Dupin, miközben látogatóját pipával kínálta, és egy kényelmes karosszéket gördített eléje.

– Mi a baj? – kérdeztem én. – Remélem, nem újabb gyilkosság?

– Ó, nem. Semmi ilyesmi. Az eset voltaképpen nagyon egyszerű, és nem kétlem, hogy a rendőrség maga is megbirkózna vele, de azt hiszem, Monsieur Dupin szívesen veszi, ha elmondom az ügy részleteit, mivel olyan rendkívül fura.

– Egyszerű és fura? – kérdezte Dupin.

– Igen, de nem ez a baj. Nagy zavarban vagyunk, éppen, mert olyan egyszerű ügy, és mégsem sikerül a végére járnunk.

– Talán éppen az a baj, hogy túlságosan egyszerű... önök nem látják a fától az erdőt! – mondta barátom.

– Ugyan!... miket nem beszél össze! – felelte a rendőrfőnök, és szívből nevetett.

– Mondom: a rejtély talán egy kissé nagyon is világos! – ismételte Dupin.

– Az isten szerelmére, ki hallott valaha ilyet?

– Egy kissé nagyon is magától értetődő.

– Ha! ha! ha! ha! ha! ho! ho! ho! – látogatónk teli torokból hahotázott. – Dupin, Dupin, megpukkadok!

– De voltaképpen miről is van szó? – kérdeztem én.

– Hát jó, elmondom! – és a rendőrfőnök hosszú, kiadós és elgondolkozó pöffentés kíséretében kényelmesen elhelyezkedett a székben. – Pár szóval elmondom, de előre figyelmeztetem önöket, hogy az ügy szigorúan titkos, és állásommal játszom, ha valaki megtudja, hogy csak egy szót is szóltam róla.

– Halljuk – mondtam én.

– Vagy ne halljuk! – mondta Dupin.

– Hát... a dolog így áll. Igen befolyásos hely (a legmagasabb körökből való!) személyesen adta tudtomra, hogy a királyi lakosztályból egy nagyon fontos iratot elloptak. Azt tudják, hogy ki lopta el, efelől nincs semmi kétség, látták, mikor ellopta. Azt is tudják, hogy az okirat még most is a birtokában van.

– Honnan tudják? – kérdezte Dupin.

– Biztos – felelte a rendőrfőnök. – Az okirat jellegéből, és főképpen abból, hogy még nem támadtak bizonyos következmények, amelyek támadni fognak, ha az okirat kikerül a tolvaj kezéből, jobban mondva, ha arra használja, amire azt végső soron használni szándékszik.

– Lesz szíves egy kissé határozottabban... – vetettem közbe.

– Jó... hát annyit mondhatok még, hogy az írás annak, akinek a kezében van, bizonyos körökben bizonyos hatalmat ad, amely hatalom roppant sokat jelent.

A rendőrfőnök imádta az ilyen diplomatikus fogalmazást.

– Még most sem értem teljesen – szólt Dupin.

– Nem? Hát hallgasson ide. Ha ennek az okiratnak a tartalmát egy harmadik személlyel, akit most nem nevezhetek meg, közölnék, egy igen magas állású személyiség becsületét veszélyeztetné, és ez a tény az okirat birtokosának hatalmat biztosít ama magas személyiség fölött, akinek nyugalmát és becsületét ezáltal veszélyezteti.

– De ez a hatalom – vetettem közbe – attól is függ, tudja-e a tolvaj, hogy az okirat volt tulajdonosa tudja, ki a tolvaj? Mert ki merészelné...

– A tolvaj: D. miniszter, aki a világon mindenre kapható, akár méltó, akár méltatlan egy férfihoz. Már maga a lopás módja is éppen olyan vakmerő, mint szellemes volt. A kérdéses okiratot – megmondhatom: egy levél! – éppen akkor kapta meg az, akitől ellopták, amikor egyedül volt a királyi lakosztályban. Az illető hölgy még talán nem is futhatta át, amikor belépett a másik magas rangú személyiség, akinek a levélről a világért sem volt szabad tudnia. Hiába igyekezett nagy sietve egy fiókba elrejteni, már késő volt, és így kénytelen volt nyíltan otthagyni az asztalon: a levél címzése volt felül, a tartalma tehát rejtve, s így a belépőnek fel se tűnt. Most nyitott be a szobába D. miniszter. Hiúzszeme rögtön észrevette a levelet, felismerte a kézírást, feltűnt neki a címzett zavara, és kitalálta a hölgy titkát. Miután szokásához híven gyorsan elintézte hivatalos ügyeit, előhúzott egy levelet, amely hasonló volt a kérdéses levélhez. Felbontotta, olvasást színlelt, s azután a másik mellé tette. Egy negyedóra hosszat újra hivatalos ügyekről beszélt, azután, amikor elbúcsúzott, elvette az asztalról a másikat, amelyhez semmi joga sem volt. Jogos tulajdonosa látta, hogy mi történik, de nem mert szólni, hiszen ott volt mellette a harmadik személy, aki előtt a levél tartalmának titokban kellett maradnia. A miniszter ellebegett – és otthagyta az asztalon a saját jelentéktelen levelét.

– Íme, itt a pontos felelet a tolvaj hatalmát firtató kérdésre – fordult felém Dupin: – „Tudja-e a tolvaj, hogy az okirat volt tulajdonosa tudja, ki a tolvaj?”

– Helyes – mondta rá a rendőrfőnök. – A szóban forgó hatalmat már hónapok óta ki is használják nagyon veszedelmes politikai célokra. A hölgy, akitől ellopták a levelet, napról napra érzékenyebben tapasztalja, hogy okvetlenül vissza kell kapnia levelét. Mivel nyíltan persze nem lehet fellépni, végső kétségbeesésében engem bízott meg az üggyel.

Dupin örvénylő füstfelleget fújt a magasba.

– Keresve sem találhatott volna megfelelőbb, élesebb elméjű és rátermettebb embert!

– Maga hízelgő – szerénykedett a rendőrfőnök –, habár nem lehetetlen, hogy ilyesfajta véleményt táplálnak rólam.

– Abból, amit hallottam – mondtam én –, világos, hogy a levél még a miniszter birtokában van, és inkább a levél birtoklása, mint felhasználása biztosítja azt a rendkívüli hatalmat a tolvajnak. Amint felhasználja a levelet, megszűnik a hatalom is.

– Ez igaz – mondta G. –, s ebből a meggyőződésből indultam ki én magam is. Első, legfontosabb dolgom volt, hogy átkutassam a miniszter házát, de nagyon kellett vigyázni, hogy a miniszternek sejtelme se legyen róla. Ezenkívül több oldalról figyelmeztettek, hogy milyen veszedelemnek teszem ki magam, ha gyanút fog.

– A párizsi rendőrség gyakran végzett ilyen munkát – szóltam közbe –, ön bizonyára nagyon járatos a házkutatásban.

– Ó, igen, ezért bíztam is a sikerben. Előnyömre szolgált a miniszternek az a jó szokása is, hogy igen gyakran marad ki egész éjszakára, cselédsége sem valami nagy: az inasok messze alszanak uruk szobájától, és nápolyiak lévén, könnyen lerészegednek. Önök tisztában vannak vele, hogy vannak olyan kulcsaim, amelyekkel kinyithatom Párizs bármelyik lakását. Három hónap óta alig telt el egy éjszaka, hogy ne tartottam volna házkutatást D. házában. Becsület kérdése, hogy jól végezzem a rám bízott feladatot, és szó, ami szó (de ez maradjon köztünk), óriási a kitűzött jutalom is! Kutattam, kerestem, amíg meg nem győződtem róla, hogy a tolvaj még nálam is ravaszabb. Pedig dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy minden sarkot, a ház minden zegét-zugát, ahova csak elrejthette a papirost, a leggondosabban átkutattam.

– De nem történhetett-e meg – vetettem fel –, hogy, bár a levél, ami bizonyos, még mindig a miniszter birtokában van, valahol házon kívül rejtette el?

– Nehezen hinném – szólt közbe Dupin. – Az udvar mostani különleges viszonyai, és főképpen azok a cselszövények, amelyekben D. tudvalevően nyakig van, szükségessé teszik, hogy a levelet rögtön bemutathassák, ha így fordul a kocka. Ez majdnem olyan fontos, mint magának a levélnek a birtoklása.

– Hogy rögtön bemutathassák? – kérdeztem én.

– Azaz, hogy rögtön megsemmisíthessék – felelte rá Dupin.

– Akkor tehát – mondtam megint én –, a levél biztosan odahaza van, hiszen nem valószínű, hogy a miniszter mindig magával hordja.

– Nem: erről magam is meggyőződtem – erősítette meg a rendőrfőnök. – Embereim, mintha útonállók lettek volna, már kétszer megtámadták, és személyes felügyeletem alatt megmotozták. Mégpedig alaposan.

– Ettől megkímélhette volna magát – mondta Dupin. – D. bizonyára nem bolond, és számított efféle orvtámadásokra.

– Nem, nem teljesen bolond – fölényeskedett G. – De költő, akit csak egy hajszál választ el a bolondtól.

– Ez igaz – mondta kedélyesen Dupin, miután elgondolkozva bodor füstfelhőt fújt tajtékpipájából –, bár az én ifjúságomat is terheli néhány kínrím.

– Nem részletezhetné, hogyan és mint kutatott? – fordultam a rendőrfőnökhöz.

– Nem kíméltük sem az időt, sem a fáradságot, és mindenütt kutattunk, mondom: mindenütt. Nagy tapasztalatom van ezen a téren. Átfürkésztem az egész házat, keresztül-kasul kutattam minden szobát, mégpedig olyan alaposan, hogy minden egyes szobának egy-egy hetet, azaz hét éjszakát szenteltünk. Mindnek először a bútorzatát vizsgáltuk át. Kinyitottunk, kihúztunk minden lehetséges fiókot; azt hiszem, tudják önök is, hogy a kellően gyakorlott rendőrügynök számára nincs titkos fiók. Tökfilkó az, akinek figyelmét ilyen kutatásoknál holmi „titkos” fiók elkerüli. A dolog olyan egyszerű! Minden szekrény adott térfogatot, meghatározott területet jelent. Nekünk pontos módszerünk van erre. Egy milliméter terület sem menekülhet meg a kutatás alól. Miután átvizsgáltuk a szekrényeket, következtek a székek. Ha kárpitosmunka volt, nekiestünk azokkal a finom, hosszú tűkkel, amelyeket már maga is látott nálunk. Az asztalok tetejét leemeltük.

– Ugyan minek?

– Nagyon gyakran előfordul, hogy ha valaki el akar dugni valamit, leemeli az asztal lapját, vagy más hasonló elmozdítható felületet, az asztal lábát kivájja, az üregbe rejti el az illető tárgyat, és visszateszi helyére a lapot. Sokszor használják fel így az ágyfejet is.

– És az ilyen üregeket nem lehet kikopogni? – kérdeztem.

– Semmiképpen, ha az elrejtett tárgyat gyapotba pólyázzák, és így elfojtják az üregek hangját. De mindettől eltekintve a mi esetünkben teljesen zajtalanul kellett dolgozni.

– De hiszen nem mozdíthattak el, nem szedhettek szét részekre minden bútordarabot, amelyben a levelet gyaníthatták! Egy levelet vékony tekerccsé lehet sodorni. Olyan lesz, mint egy vastagabb kötőtű. Ezt azután igazán nem nehéz elrejteni, tegyük fel, egy székláb feszítőlécébe. Csak nem szedtek szét minden széket?

– Nem. Azt nem! A mi eljárásunk sokkal okosabb és biztosabb. Nagyítóüveggel megvizsgáltuk a ház minden székét, minden lehető és lehetetlen bútordarabot... rendkívüli erejű nagyítóüveggel! Ha valahol friss munkának a nyomára bukkanunk, bizonyára nem kerüli el a figyelmünket. A legkisebb fűrészporszemcse is szemet szúrt volna, mint egy alma. Bármi rendetlenség a ragasztásban, szokatlan rés az eresztékeken – elegendő ok lett volna a gyanakvásra.

– Gondolom, nem felejtették ki a tükröket, átvizsgálták az üveg és a fakeret között, sorra vizsgálták az ágyakat, az ágyneműt, valamennyi függönyt és szőnyeget?

– Természetesen! És amikor a berendezés valamennyi darabját kívül-belül a leggondosabban áttapogattuk, sor került magára a házra. Kis részekre osztottuk felületét, minden egyes részt megszámoztunk, úgy vizsgáltuk végig, és nem hagytunk ki egy négyzethüvelyk területet sem. Még a két szomszéd házat is átkutattuk nagyítóüveggel.

– A szomszéd házakat is? – kiáltottam fel. – Ugyancsak jól megdolgoztak.

– Dolgoztunk, bizony, de amint mondtam, a jutalomdíj óriási... óriási!

– De az utcát, a ház közvetlen környezetét csak nem felejtették ki?

– A kövezet a ház körül égetett tégla. Ezzel könnyű dolgunk volt. Megvizsgáltuk a téglalapok között a mohát. Érintetlen volt.

– És a miniszter iratai, levelezése, könyvtára?

– Hát hogy képzeli, hogy valamit is kihagytunk? A legaprólékosabban végigböngésztünk minden iratcsomót és minden egyes darabot, ami pedig a könyveket illeti, nem elégedtünk meg azzal, hogy kinyissunk minden egyes kötetet, hanem lapról lapra átlapoztuk mindegyiket, és nem értük be azzal, hogy csak megrázzuk az egyes könyveket, mint azt némely rendőrtiszt tenni szokta. A könyvek kötését külön megmértük, hogy milyen vastag, és figyelmesen végigvizsgáltuk nagyítóval. Ha akármilyen kötést is felbontottak volna újabban, azt okvetlenül észre kellett volna vennünk. Öt vagy hat kötetet, amelyek mostanában kerültek ki a könyvkötő műhelyéből, hosszában végigszurkáltunk tűinkkel.

– Na és a szőnyegek alatt a padlót?

– Hát azt is! Azt is! Elmozdítottunk helyéről minden szőnyegdarabocskát, és a padlót is végig-nagyítóüvegeztük.

– És a tapétát?

– Hát persze!

– Benéztek a pincékbe?

– Hogyne!

– Akkor hát – mondtam én – számításuk nem vált be; a levél nincs a házban!

– Félek, hogy igaza van! – mondta búsan a rendőrfőnök. – És most, kedves Dupin, mit tanácsol, mit tegyek?

– Kutassa át újra meg újra a házat.

– Ez teljesen szükségtelen és céltalan – válaszolta G. – Olyan bizonyos, mint ahogy lélegzem, hogy a levél nincs a házban.

– Pedig jobb tanácsot nem adhatok – ismételte Dupin.

– Biztosan megvan önnél a levél pontos leírása?

– Ó, hogyne.

És ezzel a rendőrfőnök zsebéből elővette jegyzőkönyvecskéjét, és hangosan, bő részletességgel felolvasott mindent, ami a levél belsejére és főképpen külalakjára vonatkozik. Miután ezzel is végzett, búcsút vett tőlünk. A jóember olyan leverten távozott, amilyennek soha azelőtt nem láttam.

Körülbelül egy hónap múlva újra bekopogott hozzánk. Úgy fogadtuk, mint első látogatása idején. Megint előkerült a pipa, a szék, és G. egészen közömbös társalgásba kezdett. De én kizökkentettem belőle.

– Nos, Monsieur G., mi van az ellopott levéllel? Ugye, belátta már maga is, hogy nem könnyű dolog a miniszter eszén túljárni?

– Vigye az ördög, úgy látszik, igaza van! Újra átkutattam a házat, amint Dupin úr ajánlotta, de mint előre tudtam, hiábavaló munka volt.

– Mit mondott – szólalt meg Dupin –, mekkora jutalomdíjat tűztek ki?

– Nagyot, roppant nagyot! Ritka bőkezűség! – áradozott G. – A pontos összeget nem akarom megmondani, de egyet mondhatok: ötvenezer frankot adnék én magam is annak, aki megszerezné nekem a levelet. Napról napra növekszik a levél jelentősége, és éppen ezért a jutalmat megkétszerezték. De ha megháromszorozzák is, mégsem tehetek többet, mint amit eddig tettem.

– Én pedig azt hiszem – szólt vontatott hangon Dupin, miközben elgondolkozva pöfékelt tajtékpipájából –, bizony azt hiszem, kedves G.-m, ön nem erőltette meg magát túlságosan, nem tett meg mindent, amit megtehetett volna. Azt ajánlom, hogy feküdjön neki jobban.

– Jobban?... Hogyhogy?

– Azt gondolom... Pöff, pöff!... Nem volna rossz... pöff, pöff! ha valami okos ember véleményét és tanácsát kérné ki a levélre... pöff, pöff, pöff!... vonatkozólag. Emlékszik még a történetre, amelyet Abernethyről mesélnek?

– Fütyülök Abernethyre!

– Fütyülni fütyülhet, de azért hallgassa meg. Ez az Abernethy orvos volt, és egyszer egy zsugori, dúsgazdag ember elhatározta, hogy orvosi tanácsot csikar ki tőle. Mindenféle közömbös dologról kezdett vele beszélgetni magántársaságban, és saját betegségét és baját úgy adta elő, mintha az valamilyen idegenre vonatkoznék. „Ez és ez a baja szegénynek – mondta a zsugori –, mit ajánlana neki, doktor úr?” – „Azt ajánlanám – felelte Abernethy –, hogy ha meg akar gyógyulni, menjen el orvoshoz és kérjen attól tanácsot.”

A rendőrfőnök kissé csalódottan felelte:

– Én szívesen fogadok el tanácsot, és még jól meg is fizetem, ötvenezer frankot adok annak, aki ebben a dologban segítségemre van.

– Ha így áll a dolog – válaszolta Dupin, és egy fiókból csekk-könyvet véve elő, Monsieur G. elé tette –, állítsa ki kérem a csekket az összegről, és én odaadom a levelet.

Megdermedtem az ámulattól. A rendőrfőnököt mintha villám sújtotta volna. Néhány percig mozdulatlanul, szótlanul, nyitott szájjal és dülledt szemmel, hitetlenül bámult barátom arcába, azután kissé magához térve tollat vett kezébe, s némi habozás és kábult bámészkodás után a csekket kiállította, aláírta, és az asztal fölött odanyújtotta Dupinnek. Dupin gondosan megvizsgálta, tárcájába tette, majd kinyitva íróasztalát, elővett belőle egy levelet, és átadta a rendőrfőnöknek. A hivatalos férfiú mámoros örömmel nyúlt a levél után, remegve nyitotta fel, egy pillantást vetett a tartalmára, és az ajtó felé rugaszkodva, bukdácsolva, köszönés nélkül zuhant ki a szobából, a házból; egy hang nem sok, annyit sem szólt azóta, hogy Dupin felszólította, töltse ki a csekket.

Amikor elment, Dupin magyarázni kezdett.

– A párizsi rendőrség – mondta – rendkívül ügyes a maga módján. Kitartó, jó szemű, ravasz és gyakorlott mindabban, ami a kötelessége. Amikor G. elmesélte, hogyan kutatta át a miniszter lakását, meg voltam győződve arról, hogy jó és pontos munkát végzett, legalábbis mindazokon a területeken, amelyekre fáradozása kiterjedt.

– Amelyekre fáradozása kiterjedt? – kérdeztem.

– Igen – felelte Dupin –, nemcsak a maguk nemében legjobb módszereket alkalmazta, de tökéletes alapossággal is. Ha a levél a kutatási körükbe esik, a fickók kétségtelenül meg is találják.

Elnevettem magam, de Dupin láthatólag komolyan mondta, amit mondott.

– A módszer, amellyel dolgoztak – folytatta –, a maga nemében nagyon jó, kivitele is kifogástalan volt, a baj éppen csak abban rejlett, hogy nem volt alkalmas erre az esetre és erre az emberre. A legelmésebb és legjobban megalapozott kutatómódszer is amolyan Prokrusztész-ággyá válik a rendőrfőnök kezén, amelybe erőszakkal nyomorítja bele elgondolásait. Mindig ott véti el a dolgot, hogy vagy túlságosan alapos, vagy túlságosan felületes; nem egy iskolás gyerek következetesebben gondolkozik nála. Ismertem egy nyolcéves fiúcskát, akinek jártassága és ügyessége a „páros, páratlan” játékban általános bámulatot keltett. Ez nagyon egyszerű játék; golyóval játsszák. Az egyik játékos a kezében tart bizonyos számú golyócskát, és megkérdezi a másiktól, hogy páros vagy páratlan számú golyó van-e a kezében. Ha a kérdezett kitalálja, ő nyer egy golyót, ha nem találja ki, a kérdező nyer egyet. A nyolcéves fiúcska, akiről beszélek, elnyerte az iskola valamennyi golyóját. Természetesen neki is volt valamilyen módszere; megfigyelte és úgyszólván „mérlegre tette” ellenfelei ravaszságát. Így például, ha ellenfele együgyű fickó, és feléje tartva zárt tenyerét azt kérdezi tőle: „páros vagy páratlan?” – a mi iskolás fiúnk azt feleli: „páratlan”, és veszít! De másodszor már nyer, mert így döntött magában: „Ez az együgyű fickó párost tartott a kezében először, és ravaszsága csak annyira terjed, hogy másodszor páratlant markoljon, tehát azt fogom mondani, hogy páratlan.” És páratlant mond, és nyer. De ha az ellenfele az előbbinél valamivel okosabb, akkor a nyolcéves így okoskodik: „Ez a fickó megjegyezte, hogy először páratlant mondtam, és ezért első ösztöne az, hogy most, mint az együgyű is tette, párosról egyszerűen páratlanra térjen át, de hirtelen arra eszmél, hogy ez túlságosan egyszerű volna, és ezért a »páros« mellett dönt. Én így hát párost mondok!” – És párost mondva újra nyer. Iskolatársai azt mondják róla, hogy „szerencsés!”, de én azt kérdezem tőled, mi hát voltaképpen a módszere?

– Azonosítás. A fiú belegondolja magát ellenfele észjárásába.

– Ez az! – felelte Dupin. – És arra a kérdésemre, hogy a fiúcska miképpen érte el a tökéletes gondolati azonosítást, az én kis barátom a következő válasszal szolgált:

„Ha ki akarom találni, hogy milyen okos vagy milyen ostoba, milyen jó vagy milyen gonosz valaki, vagy mire gondol abban a pillanatban, akkor igyekszem arckifejezésemet, amennyire csak lehet, az ő arckifejezéséhez igazítani, magamra ölteni vonásait, és bevárni, milyen gondolatok támadnak agyamban, milyen érzések szívemben, amelyek egybevágnak a magamra öltött arckifejezéssel.” – Ennek az iskolás fiúnak a felelete sokat megmagyaráz abból, amit hazug szóval a Rochefoucauld-k, La Bruyère-ek, Machiavellik és Campanellák „mélység”-ének hív a világ.

– Ha jól értettelek – folytattam a beszélgetést –, mindezzel azt akartad mondani, hogy valaki annál jobban azonosíthatja magát ellenfele gondolatvilágával, érzéseivel, minél pontosabban méri föl képességeit?

– A gyakorlati siker szempontjából valóban ezen áll a dolog! – mondta Dupin. – A rendőrfőnök és fogdmegjei rendszerint azon buknak el, hogy – először is – nem azonosítják magukat azzal, akivel összeakadtak; másodszor pedig, hogy nem mérlegelték kellően (vagy sehogy sem!) annak lelki adottságait. Ők csak a maguk eszmekörében élnek, és ha egy elrejtett tárgy után kell szaglászniuk, csak az jut eszükbe, hogy ott kutassanak, ahova ők rejtették volna. Annyiban igazuk is van, hogy az ő képzeletük, éleselméjűségük hű kifejezője a tömeg gondolkodásának – de ha a csirkefogó ravaszsága más természetű, mint az övék, akkor természetesen túljár az eszükön. Ez mindig megesik velük, ha ellenfelük észjárása felettük áll, de igen gyakran akkor is, ha alattuk marad. Nyomozásuk rendszerében nincs változatosság – és csak ha valamilyen rendkívüli eset vagy jutalom sarkallja őket, bővítik ki, vagy túlozzák el gyakorlatuk rég bevált módszereit, de anélkül, hogy az alapelven változtatnának. Nézzük meg például, hogy D. esetében hogyan módosították, vagy változtatták meg eljárásuk elveit? Hogy valójában mennyit ért és mit jelent az a sok fúrás-faragás, méricskélés, nagyítóüveggel való vizsgálgatás, az épület felületeinek négyzethüvelykre való bontása – micsoda mindez, ha nem pusztán kibővítése a kutatás egy rendszere vagy rendszercsoportja alkalmazásának, melyhez a rendőrfőnök hosszú pályafutása során hozzászokott? Észrevetted-e, milyen biztos volt abban, hogy minden ember, ha el akar rejteni egy levelet, ha nem is egy szék kifúrt lábába, de legalábbis valamilyen titkos üregbe vagy zugba süllyeszti? Ez a „széklábfúró ember” gondolkodása! És észrevetted-e, hogy ilyen körmönfont rejtekhelyekben csak köznapi emberek bíznak meg köznapi alkalmakkor? Ez a fajta úgy gondolkodik, hogy valamit csak így lehet elrejteni, s az elrejtett tárgyat csak így lehet megtalálni. És az, hogy sikerül megtalálni, nem annyira a kutatók éles elméjű ravaszságát, mint inkább gondosságát, kitartó szorgalmát, elszántságát dicséri. Ehhez járulhat az ügy jelentékeny volta, vagy a kitűzött óriási jutalom (a kettő egyet jelent a rendőrség szemében), és a fent említett tulajdonságok és kutatási elvek sohasem mondanak csődöt. Megértheted ebből, hogy ha az ellopott levél a rendőrfőnök kutatási rendszerének határain belül lett volna – másképpen szólva: ha az elrejtés elve azonos lett volna a kutatás elvével –, halálosan biztos, hogy a pontos hivatalnok rábukkan a levélre. De a jóember teljesen hamis nyomon járt, és kudarcának oka az a feltevés, amellyel elámította magát, hogy a miniszter bolond, mert mint költő, jó csengésű névre tett szert. Minden bolond költő, ezt érzi a rendőrfőnök, és egyszerűen a non distributio medii^[47] hibáját követi el, amikor arra a következtetésre jut, hogy minden költő bolond.

– De igazán ő a költő? – kérdeztem. – Mert tudtommal ketten vannak testvérek, és mindkettő a betűk embere. A miniszter, úgy emlékszem, tudós könyvet írt a differenciál- és integrálszámításról. Matematikus, és nem költő!

– Tévedsz, barátom, jól ismerem: mind a kettő. És mint költő és matematikus gondolkodott helyesen – mert csak mint matematikus, nem tudott volna egyáltalán gondolkodni, és kiszolgáltatta volna magát a rendőrfőnök kényére-kedvére.

– Meglepő vélemény! – feleltem. – Ellentétben állsz az egész világgal. Csak nem akarod megcáfolni és megdönteni évszázadok helyesnek tartott ítéletét? A matematikus észjárást réges-régtől par excellence tiszta észnek tartják.

Dupin feleletképpen Chamfort-ból idézett:

– Il y a à parier, que toute idée publique, toute convention reçue, estune sottise, car elle a convenu au plus grand nombre.^[48] Biztosítlak, hogy a matematikusok mindent elkövetnek, hogy minél szélesebb körben elterjedjen az a tévedés, amelyre céloztál, de amely mégis tévedés marad, akármennyire igazság hírében áll is. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal például elérték azt, hogy algebra helyett „analízist” mondanak. Micsoda képtelenség! A franciák kezdeményezték ezt a sajátos csalást, de ha valamely szakkifejezésnek van valami fontossága, ha a szónak értéke egyáltalán függ alkalmazhatóságától, akkor az „analízis” annyira „algebra”, mint amennyire a latin ambitus magába rejti az ambíció szót, a religio a vallást, a homines honesti a tiszteletre méltó férfiak gyülekezetét.

– Alighanem összevesztél néhány párizsi algebratudóssal – vetettem közbe tréfálkozva. – De kérlek, folytasd.

– Vitatom minden olyan gondolkodásmód alkalmazhatóságát, következésképpen értékét, amely más irányt követ, mint az elvont logikáét. Kiváltképpen azt a gondolkodásmódot vitatom, amely matematikai tanulmányokon nevelkedett. A matematikusok az alak és mennyiség tudósai, a matematika az alak és mennyiség tudománya, a matematikai gondolkodás tehát nem más, mint egyszerűen a logikának az alakra és a mennyiségre vonatkozó alkalmazása. Az alapvető tévedés a dologban az, hogy még az úgynevezett tiszta algebra igazságát is elvont és általános igazságnak tekintik. S ez a tévedés annyira elterjedt, hogy szinte zavarba ejt általános elfogadása. A matematikai axiómák nem az általános igazság axiómái. Például az, ami igaz alaki és mennyiségi összefüggésekre, gyakran ugyancsak hamis, ha erkölcsi térre visszük át. Ezen a téren sokszor megdől a matematikának az az állítása, hogy az egész egyenlő a részek összegével. Ez a matematikai axióma a vegytanban sem áll meg. Az erkölcsi indítékokra sem igaz, mert két meghatározott értékű erkölcsi indíték összegezve nem szükségszerűen azonos értékű a kettő értékének összegével. Sok olyan matematikai igazság van, amely csak az adott „viszonylat” határain belül igazság. A matematikus persze mindhalálig állítja, már csak puszta megszokásból is, hogy az ő „véges igazságai” általános és abszolút alkalmazható igazságok – amilyennek a világ csakugyan hiszi is őket. Bryant sokat forgatott, nagy tudású Mitológiá-jában hasonló tévedés forrására mutat rá, amikor azt mondja: „Bár a pogány mesékben nem hiszünk, mégis állandóan megfeledkezünk magunkról, és olyan következtetéseket vonunk le belőlük, mintha csakugyan létező valóságok volnának.” Az algebratudósok, pogányok maguk is, hisznek az ő „pogány meséik”-ben, és nyakra-főre következtetnek, nem annyira emlékezőtehetségük botlása, hanem inkább valami megmagyarázhatatlan elmezavar következtében. Röviden összefoglalva, még nem találkoztam olyan számtantudóssal, akit kimozdíthattam volna a gyökei közül, és aki ne ragaszkodott volna görcsösen ahhoz a hitéhez, hogy x² + px holtbizonyosan és megdönthetetlenül q-val egyenlő. Ha tetszik, mondd egy ilyen úriembernek, vagy bizonyítsd be neki kísérleti alapon, hogy akadhat olyan eset, amikor x² + px nem egyenlő q-val, de ha ezt kellőképpen sikerült megértetned vele, szedd a lábad, és tűnj el, amilyen gyorsan csak tudsz, mert biztos lehetsz benne, hogy megpróbál leütni.

– Meggyőződésem – folytatta Dupin, miközben nagyot mulattam utolsó megjegyzésén –, hogy ha a miniszter csak matematikus lett volna, a rendőrfőnök nem szorul rá, hogy a csekket a nevemre kiállítsa. De én tudtam, hogy D. éppen annyira költő, mint matematikus, és eljárásomat ehhez alkalmaztam, persze, figyelembe véve a körülményeket, amelyek között él. Tudtam róla, hogy épp annyira udvari ember, mint vakmerő intrikus. Megfontolva a dolgot, arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy az ilyen ember kitűnően ismeri a rendőrségi nyomozás módjait. Bizonyára el volt készülve rá, amint az események be is bizonyították, hogy útonállók támadják meg és kutatják ki. Azt is tudta, hogy házára, lakására milyen titkos kutatás vár. Az, hogy olyan sokszor kimaradt éjszakára, amit a rendőrfőnök a siker zálogának tekintett, szerintem szintén csak egyik fogása volt; lehetőséget akart adni a tüzetes házkutatásra, hogy ezáltal elérje, amit végül el is ért, hogy a rendőrség mihamarabb azt higgye, a levél már nincs a házban. Éreztem, hogy a miniszter is alaposan átgondolta a rendőrségnek ezt a megváltozhatatlan alapon nyugvó gondolatmenetét, azt a gondolatmenetet, amely az elrejtett tárgyak felkutatását célzó rendőri eljárást – az imént részleteztem – kivétel nélkül irányítja. Mindez végre is arra kellett, hogy ne közönséges fogással éljen. Úgy gondoltam, nem lehet olyan együgyű, hogy ne tudná: lakása minden zegét-zugát át meg át fogják kutatni, s a lakás olyannyira tárva-nyitva áll a rendőrség embereinek, mint egy nyitott szekrény. Ő is gondolt a széküregekre, a fűrészporra és a rendőrfőnök nagyítóüvegére. Így érlelődött meg bennem végül a meggyőződés, hogy a helyzet kényszere a legegyszerűbb megoldásra szorította. Lehet, hogy ösztönszerűen, lehet, hogy tudatosan. Talán emlékszel még, a rendőrfőnök kezdetben milyen keserűen nevetett, amikor azt mondtam, hogy ez a titok talán azért okoz neki annyi gondot, mert túlságosan egyszerű.

– Hogyne emlékeznék. Úgy nevetett, hogy már-már azt hittem, megüti a guta.

– Az anyag világában – folytatta Dupin – sok a szigorú analógia az anyagtalanság világával. Így például van némi igazság abban a szónoki dogmában is, hogy a metafora vagy a hasonlat éppen úgy megerősíthet egy érvet, mint széppé tehet egy leírást. És a vis inertiae^[49] elve ugyanúgy áll a fizikára, mint a metafizikára. Az, hogy egy nagyobb testet elmozdítani nehezebb egy kisebbnél, és hogy az így előálló mozgásmennyiség a nehézséggel arányos, éppúgy igaz az előbbiben, mint ahogy igaz az utóbbiban, hogy nagyobb elmék, amelyek többre képesek, éppen azért, mert mélyebben szántók, állhatatosabbak és mozgásukban eredményesebbek, mint az alacsonyabbrendűek, nehezebben is indíthatók meg, és nekiindulásuk sokkal zavartabb és habozóbb. Még valamit: megfigyelted-e az utcán, hogy melyik cégtábla kelti fel legjobban a járókelők figyelmét?

– Erre még sohasem gondoltam.

– Van egy kitalálós játék – folytatta Dupin –, térképen játsszák. Az egyik fél felad a másiknak egy szót, egy folyó, város, állam vagy birodalom nevét, hogy keresse meg a térkép tarkabarka, zűrzavaros felületén. Aki kezdő ebben a játékban, az rendesen azzal akarja zavarba ejteni ellenfelét, hogy a legapróbb betűkkel nyomott nevet keresi ki, a haladó azonban olyan szavakat választ, amelyek nagy betűkkel, a térkép egyik szélétől a másikig érnek. Mint a túlságosan nagybetűs cégtáblák és hirdetések az utcán, ezek éppen nagyságuk miatt kerülik el a figyelmet, és itt a fizikai „meg nem látás” teljesen rokon a pszichikai figyelmetlenséggel, amelynek következtében elhaladunk túlságosan is látható és magától értetődő dolgok mellett, és azoknak semmiféle figyelmet nem szentelünk. De ez túlságosan magas vagy túlságosan mély a rendőrfőnök eszének. Soha egy pillanatig sem gondolt arra, eleve lehetetlennek tartotta, hogy a miniszter az egész világ szeme elé tartja a levelet, s így éri el legjobban, hogy a világon senki észre ne vegye.

Minél tovább gondolkoztam a miniszter vakmerő, elszánt és furfangos észjárásán, és azon, hogy a levélnek mindig kéznél kell lennie, ha kellő időben fel akarja használni, és minél tovább mérlegeltem azt a döntő bizonyítékot, amelyet a rendőrfőnök szolgáltatott arra, hogy a levél nincsen a hivatalos vizsgálat határain belül, annál inkább megérlelődött bennem a gondolat, hogy a miniszter ahhoz az igazán éles elmére és emberismeretre valló megoldáshoz folyamodott, hogy a levelet meg sem próbálta elrejteni.

Ilyen gondolatokkal eltelve, zöld szemüveget tettem fel, s egy szép reggelen, mintha csak véletlenül jártam volna arra, beállítottam a miniszterhez. Otthon találtam, ásítozott, nyújtózkodott, tett-vett, mint rendesen, azt a látszatot keltve, mintha végtelenül unatkoznék. Pedig manapság talán ő a legcselekvőbb ember, de csak ha senki sem látja.

Hogy én se maradjak adósa, panaszkodni kezdtem, hogy milyen rossz a szemem, hogy nem tudok szemüveg nélkül járni, pedig az üveg arra volt jó, hogy mögüle gondosan és aprólékosan szemügyre vehessem az egész szobát, míg látszólag nagy figyelemmel hallgattam vendéglátóm előadását.

Különösen a nagy íróasztalt, amelynél ült, vizsgáltam meg tüzetesen. Nagy rendetlenségben sok irat, néhány levél, egypár könyv és egy vagy két hangszer hevert rajta. Hosszas és alapos vizsgálódás után sem láttam itt semmi gyanúsat.

Körüljártattam szemem a szobán, és egy cifra apróságot, egy névjegytartót vettem észre. Olcsó papirosholmi volt, piszkos kék tartószalagról sárgaréz szögön lógott a kandalló felett. Három-négy rekeszre oszlott, a rekeszekből öt-hat névjegy és egy levél ágaskodott elő. Piszkos, gyűrött levél. Papirosa a közepe tájt mintha ketté lett volna szakítva; mint értéktelent, úgy látszott, az első pillanatban szét akarta tépni, de azután meggondolta a dolgot, és megkegyelmezett neki. Terebélyes, fekete pecsét volt rajta, a pecséten igen szembetűnően D. nevének kezdőbetűi; apró betűs, D. nevére szóló címzése női kéz írása. Mint valami jelentéktelen, lenézett firka, csak úgy odavetve kandikált elő a legfelső rekeszből.

Csak egy szempillantást vetettem rá, és biztosra vettem, hogy ez az, amit keresek. Külseje persze egészen más volt, mint amilyennek a rendőrfőnök annak idején leírta. Ennek a levélnek nagy, fekete pecsétje volt, benne D. névbetűi, amannak kicsiny és vörös, az S. hercegi család címerével. Ennek a levélnek a címzése a miniszternek szólott, apró betűit női kéz írta, az a levél bizonyos királyi személyhez volt intézve, írása jellegzetesen bátor és határozott volt. Csak nagyságban egyezett meg a két levél. De éppen ezek a nagyon is feltűnő különbségek, a levél piszkos volta, a szennyes, tépett papiros, ami annyira elütött D. szokásos rendességétől, az a nagy igyekezet, hogy a szemlélő figyelemre se méltassa a jelentéktelen papirost, mindez, és az, hogy olyan szembeötlőn tolakodott elő rekeszéből (összhangban előbb említett meggondolásaimmal): mindez – mondom – csak erősíthette, fokozhatta annak gyanúját, aki már eleve azért jött ide, hogy gyanakodjék.

Amennyire csak lehetett, elnyújtottam látogatásomat. Élénk vitába elegyedtünk, mert olyan tárgyra tereltem a beszélgetést, amelyről tudtam, hogy a minisztert mindig is érdekelte és izgatta. Ezalatt le nem vettem szememet a levélről. Pontosan emlékezetembe véstem külsejét, megfigyeltem, hogyan van a névjegytartóban elhelyezve, és eközben olyan részleteket is felfedeztem rajta, amelyek a legkisebb kételkedésemet is eloszlatták. A levél ugyanis sarkainál a kelleténél gyűröttebb volt. Töredezettnek látszott, mégpedig attól, hogy először rendesen összehajtották, papírnyomóval jó erősen lesimították, azután később kifordították, és újra lesimították az eredeti hajlások vonalán. Világos volt előttem, hogy a levelet kifordították, mint egy kesztyűt, aztán újra összehajtogatták, újra címezték, és lepecsételték.

Elköszöntem a minisztertől, de nem felejtettem el otthagyni az asztalán arany burnótszelencémet.

Másnap reggel persze újra beállítottam ottfelejtett burnótszelencémért. Az előző napi beszélgetés izgató témájára tértünk vissza. Egyszerre csak az utcáról pisztolydörrenés-féle hallatszott, közvetlenül ablakunk alatt. Vad lárma és a tömeg ordítozása követte. D. az ablakhoz sietett, kinyitotta, hogy lássa, mi történt. Abban a pillanatban a névjegytartónál termettem, kicsentem a levelet, és (külsőre) tökéletes hasonmását dugtam a helyére. Odahaza készítettem nagy gonddal; kenyérbélből gyúrt pecsétnyomóval a miniszter D. betűs pecsétjét is rányomtam.

Az utcai zajt egy karabélyos ember izgága viselkedése okozta, aki asszonyok és gyerekek közt elsütötte fegyverét. De kiderült, hogy csak vaktöltés volt benne, és a fickó – őrült vagy részeg – útjára mehetett. D. is eljött az ablaktól, ahova én rögtön követtem, mihelyt biztonságba helyeztem a levelet. Azután hamarosan elbúcsúztam. Az állítólagos őrült az én emberem volt.

– De mit akartál – kérdeztem tőle – a levél másolatával? Nem lett volna helyesebb mindjárt az első látogatásnál egyszerűen elemelni, és elmenni vele?

– D. mindenre kész, elszánt alak – felelte barátom –, azonkívül vannak odahaza emberei, akik rögtön rendelkezésére állanak. Ha a botorságot, amit ajánlottál, megkísértem, élve nem hagyom el a palotát. Többé nem hallotok rólam. Párizs jó népe többé nem lát! De ezenkívül határozott cél érdekében cselekedtem. Te ismered politikai nézeteimet. Ezekből kifolyólag is cselekednem kellett a hölgy érdekében, hiszen párthíve vagyok. Tizennyolc hónapig volt a miniszter hatalmában. Most fordult a kocka. D. került a csávába, mert még nem tudja, hogy a levél nincs nála, és úgy cselekszik, mintha nála volna. Politikai pályáját maga fogja derékban kettéroppantani. Bukása nemcsak gyors, hanem nevetséges zuhanás is lesz! Hiába mondják: facilis descensus Averno^[50], de hogy Catalanit idézzem (amit az énekről mond): sokkal könnyebb felkúszni a skálán, mint lépésről lépésre lefelé haladni. Jelen esetben sem rokonszenvet, még kevésbé sajnálatot nem érzek a leszálló iránt. D., ez a monstrum horrendum^[51], elvtelen lángész. De ami igaz, az igaz, szeretnék ott lenni s a gondolataiba látni, amikor az a „magas személyiség” – ahogy a rendőrfőnök nevezte – felelősségre vonja, és ő kénytelen lesz felbontani a levelet, amelyet én hagytam számára a névjegytartóban.

– Talán még valami furcsát is írtál a levélbe?

– Bizony írtam. A világért sem tartottam volna helyesnek, hogy üres legyen a belseje. Ez sértés lett volna! D. Bécsben egy alkalommal csúnyán elbánt velem. Akkor én jó képet vágtam a dologhoz, s tréfásan csak annyit mondtam neki, hogy majd visszaadom a kölcsönt. Így hát, mivel biztosra veszem, kíváncsi rá, hogy ki is követte el vele ezt a „tréfát”, sajnáltam volna a homályban maradni. Jól ismeri a kézírásomat, rá fog jönni, ki írta a tiszta papírlapnak éppen a közepére.

 

...Un dessein si funeste

S’il n’est digne d’Atrée, est digne de Thyeste.^[52]

 

(Ez a két sor Crébillon Atreus-ából való.)

 

Pásztor Árpád fordítása

A MAELSTRÖM POKLÁBAN

Isten útjai a természetben, akár a gondviselés terén, nem a

mi útjaink; nincs az az emberi modell, amely a legkevésbé

is érzékeltetné művének, mely mélyebb, mint Démokritosz

kútja, nagyságát, mélységét és kikutathatatlanságát.

Joseph Glanvill

 

 

Végre elértük a legmagasabb szikla csúcsát. Az öreg annyira kimerült, hogy percekig szólni sem tudott.

– Még nem is régen – mondta végre – olyan jól és gyorsan vezethettem volna uraságodat a hegytetőre, akárcsak legifjabb fiam. De három éve olyasmi történt velem, ami halandóval soha még nem esett meg – vagy legalábbis senki sem élte túl, hogy beszélhessen róla. A hat óráig tartó halálfélelem, amelyet átszenvedtem, összetörte lelkemet-testemet. Ön azt hiszi, hogy nagyon öreg vagyok? Pedig nem. Nem kellett egy egész nap sem ahhoz, hogy hollófekete hajam megfehéredjék, és minden izmom és idegem úgy elgyengüljön, hogy a legkisebb erőfeszítéstől is remegek, és még az árnyéktól is félek. Tudja, hogy még erről a kis szikláról sem nézhetek le, hogy el ne szédüljek?

A „kis szikla”, amelynek legfelső, csúszós peremén olyan könnyelműen nyújtózott el, hogy derékig szinte lelógott róla, és csak könyökével tartotta magát külső és síkos szegélyén – ez a „kis szikla” mintegy ezerötszáz-ezerhatszáz láb magasan emelkedett ki meredeken, fekete fényben az ormok és szirttarajok rengetegéből. A világért meg nem kíséreltem volna, hogy akár hat yardnyira is megközelítsem a szélét. Ami azt illeti, már útitársam veszélyes helyzete is annyira felizgatott, hogy a földre hasalva két kezemmel a bozótba kapaszkodtam, és még az égre sem mertem feltekinteni, sőt, hiába küzdöttem a gondolat ellen: a rettenetes vihar megrázhatja még a hegyóriás alapjait is. Sokáig tartott, amíg annyira felbátorodtam, hogy fel mertem ülni, és lenéztem a mély messzeségbe.

Az öreg így szólott:

– Le kell győznie rémlátásait, hisz azért hoztam fel ide, hogy a legjobb helyről lássa annak az eseménynek színterét, amelyről az előbb beszéltem, és hogy, míg elmondom az egész történetet, szemünk előtt terüljön el a tájék.

És lassú, megfontolt hanghordozással folytatta:

– A 68-ik szélességi fok alatt vagyunk, egészen a norvég part szélén, Nordland tartományban, a komor Lofoden kerületben. A hegycsúcs, amelyen ülünk, a felhős Helseggen. Emelkedjék egy kicsit fel – ha szédül, kapaszkodjék meg a fűben –, úgy, és nézzen ki, túl a lenti ködgyűrűn, a messzi tengerre.

Szédülve néztem a melységbe. Előttem a mérhetetlen óceán, vize olyan tintafekete, hogy egyszerre felidézte emlékezetemben a núbiai földrajztudós leírását a Mare Tenebrarum-ról^[53]. Szomorúbb, vigasztalanabb képet el sem lehet képzelni. Ameddig a szem a távolba csak elláthatott, jobbra és balra, kietlenül fekete, mezítelen hegyek zárták el a világot, és komorságukat még erőteljesebben kiemelte a hullámok kísérteties fehér taraja, amint üvöltve, zúgva, sisteregve nekik vágódott, és megtört rajtuk. Éppen szemben a kiugró hegyorommal, amelynek csúcsán elhelyezkedtünk, öt-hat mérföldnyi távolban egy kicsiny, lakatlannak látszó sziget emelkedett ki a tenger vizéből – jobban mondva kijelölte helyét a hullámok rohanó és robogó tömege, amely tajtékozva ölelte körül. A szárazföldhöz két mérfölddel közelebb egy másik, kisebb sziget látszott – csupa vad szikla, fekete kőkoszorú.

És közelebb és távolabb, a part és a szigetek közt egészen különös volt a tenger. A jeges szél olyan erősen fújt a part felől, hogy a nyílt tengeren egy brig alig tudott megküzdeni vele, és minduntalan el-eltűnt a hullámvölgyekben; a közelben a hullámzás rövid, hirtelen dühös csapdosássá változott, nem tartott be sem irányt, sem széljárást, sőt ellene fordulva zúgott, s csak a sziklák közvetlen közelében vert tajtékot.

– Mi, norvégek – szólt az öreg –, a messzibb szigetet Vurrgh-nak hívjuk, a közelebbit Moskoe-nak. Az ott északra, körülbelül egy mérföld távolságra, az Ambaaren. Odébb, az a szigetcsoport az Islesen, Hotholm, Keildhelm, Suarven és Buckholm. Még messzebb – Moskoe és Vurrgh között – van az Otterholm, Flimen, Sandflesen és Stockholm. Így hívják ezeket a szigeteket, de hogy mért van nevük egyáltalában, azt csak a jó Isten tudja. Nem hall valamit? Nem látja, hogy változik a víz?

Körülbelül tíz perce voltunk már a Helseggen csúcsán, amelyre Lofoden belsejéből kapaszkodtunk fel, és amíg fel nem értünk, nem láttunk tengert. Mialatt az öreg beszélt, mind jobban és jobban tudatára ébredtem, hogy mint az amerikai prériken a rohanó bölénycsorda, fújtatva, hangosan és egyre növekvő zajjal zúg alattunk a tenger. Egyidejűleg észrevettem, hogy az óceán alattunk gyors áramlásnak indul, s az áram északra tart. Míg néztem, az áramlás sebessége ijesztővé vált. Minden pillanattal növekedett erőszakos vadsága. Öt perc alatt mintha az egész tenger Vurrgh szigetét támadta volna meg, de legvadabbul Moskoe és a part között viharzott és hánykolódott. Egymásra törő, egymással viaskodó áramlások százai keltek itt, vad vonaglással estek egymásnak, számtalan örvénytölcsér zúdult egymásba, sziszegés, sistergés, forrás töltötte be a levegőt, és mindez a dörgés, dübörgés, hörgés rettenetes sebességgel észak felé tört; olyan sebességgel, amilyet csak nagy zuhatagoknál látni.

Néhány pillanat, és megint gyökeresen megváltozott a kép. A tenger felszíne valamivel csendesebb lett, egyik örvény a másik után tűnt el, de számtalan, eddig nem látott óriási habcsík támadt ott, ahol eddig nyoma sem volt. A habcsíkok nőttek, nőttek, egymás felé tartottak, keringeni kezdtek, mintha valamennyi korábbi örvény helyében most egyetlen új tölcsér keletkeznék. És valóban: így is történt. Hirtelen, nagyon hirtelen, óriási, rettenetes erejű, mérföldnél nagyobb átmérőjű örvény támadt. Határán széles, forgó haböv keringett, de egyetlen habfoszlány sem szállt le a mélységbe. A tölcsér belseje, amennyire a szem beléje láthatott, csillogó, sima, feketéllő vízfal volt, mintegy negyvenöt fokos szögben hajolva a látóhatárra, szédítő körben forogva, dagadva és növekedőn – a hangja félig nyögés, félig ordítás, majd hörgés: hang, amilyet a hatalmas Niagara sem küld az ég felé.

A hegy alapjáig megremegett, a sziklák mintha leváltak volna. Arcra borultam, és szörnyű idegizgalmamban görcsösen kapaszkodtam a gyér fűszálakba.

– Ez – mondtam bátortalanul az öregnek –, ez nem lehet más, mint a Maelström óriási örvénye.

– Néha így is mondják – felelte –, de mi, norvégek, Moskoe-strömnek hívjuk, mert ez a sziget van félúton.

A leírások, amelyeket a tüneményről eddig olvastam, egyáltalán nem készítettek elő a szemem elé táruló látványra. Jonas Ramus – bár ő írja le a legkimerítőbben nagyságát, kápráztatóan borzalmas voltát, őrjítő szépségét – még csak érzékeltetni sem tudja. Nem tudom, mikor, milyen helyről és milyen körülmények között szemlélte a Moskoe-áramot Ramus, de annyi bizonyos, hogy nem a Helseggen csúcsáról, és nem viharban. Mégis érdemesnek tartom, hogy leírásából idézzek néhány mondatot, bár nagyon is erőtlenek, s a látvány hatását sehogyan sem képesek közvetíteni.

„Lofoden és Moskoe között – írja Ramus – a tenger mélysége 35 és 40 fonal között változik. De a másik oldalon, Ver (Vurrgh) irányában annyira elsekélyesedik, hogy közönséges hajó még nyugodt időben sem közlekedhetik rajta úgy, hogy ki ne tenné magát a zátonyrafutás veszélyének. Dagály idején az áramlás viharos zajjal tör Lofoden és Moskoe között a szárazföld felé, de ha beáll az apály, a tenger irtózatos hangja felülmúlja a legrémesebb vízesés zuhogását is. Mérföldekre hallatszik el a rettenetes hang, és mikor az áramlás a legvadabb, és dühe viharrá fokozódik, az örvény roppant szélességben olyan mélységeket nyit meg, hogy magával ragadja a közelben levő hajót, levonja a mélybe, összemorzsolja a sziklákon, aztán, mikor az áramlás csendesedik, kidobja roncsait. De ilyen elcsendesedés csak apály és dagály közt észlelhető, nyugodt időben, s nem tart tovább egy negyedóránál; aztán újra erősödik az áramlás, veszedelmes akár egy norvég mérföld távolságra is megközelíteni. Bárkák, jachtok, hajók tűntek el az örvényben, mert nem voltak elég óvatosak, hogy távol tartsák magukat tőle. Megesik az is, hogy bálnák kerülnek a közelébe, és az irtózatos erő magával ragadja őket. Lehetetlen csak megközelítően is leírni céltalan és elkeseredett küzdelmükben hallatott ordító és vonyító hangjukat. Egyszer egy medve, amely Lofodenből Moskoe-ba úszott, került az örvénybe; halálordítása még a partra is kihallatszott. Nagy tömeg fenyőfa, amelyet elnyelt az örvény, összetörve, megtépve került megint felszínre, úgy összehasogatva, mintha serte nőtt volna a törzseken. Ez világosan mutatja, hogy az örvény mélye éles sziklafogakat rejt, azok között hányódtak a fatörzsek. Az áramot a tenger apálya és dagálya szabályozza, amely hatóránként váltakozik. 1645-ben, hatvanadvasárnapján, olyan erővel és zajjal tombolt, hogy a parti házak kövei is leomlottak.”

Ami a mélységét illeti, sejtelmem sincs róla, hogyan állapíthatták meg az örvény közvetlen közelében. A „40 fonal” mélység valószínűleg a Lofoden és Moskoe közötti részekre vonatkozik, de csak a part közelében, mert a közepén mérhetetlenül melyebb lehet; ennek legjobb bizonyítéka az, hogy még innen a Helseggenről, ahonnan pedig csak oldalpillantást lehet vetni a mélységbe is, sokkal mélyebbnek látszik. És a hegycsúcsról a vízi pokolba letekintve kénytelen voltam mosolyogni azon az együgyűségen, hogy a derék Jonas Ramus mint nehezen hihető tényeket jegyzi föl a bálnák és a medve történetét, mert most, hogy láttam, nyilvánvalónak tűnt: ha a halálos áramlás vonzáskörébe kerül, a legnagyobb hajót is úgy ragadja magával és húzza le tüstént a mélységbe az örvény, mint pihét a forgószél.

Minden magyarázat, minden leírás, amit eddig hallottam és olvastam – s amelyek közül egypárat nagyon valósághűnek tartottam –, hamisnak és elégtelennek tűnt. Az általános vélemény az, hogy mind ez, mind a három kisebb örvény a Ferroe szigetek közt, úgy keletkezik, „hogy az apály és dagály emelkedő és süllyedő víztömegei a tenger alatti szirtvonulatok és sziklák között összeszorulva vízesést képeznek: minél magasabb a dagály, annál mélyebbre zuhannak a víztömegek, és ennek természetes következménye az örvény, amelynek szívó erejét elég kísérlet bizonyítja.” Ez az idézet az Encyclopaedia Britannicá-ból való. Kirchen és mások szerint a Moskoe-ström közepe táján gigászi szakadék van, amely csatornaszerűen átvágja a földgolyót, és valahol távoli részeken jut felszínre – egy helyütt nagyon határozottan említik ezzel kapcsolatban a bothniai öblöt. Ez a kissé gyermekes vélemény felelt meg nekem a legjobban, mert ez vágott össze leginkább azzal, amit magam előtt láttam. Elmondtam vezetőmnek, aki legnagyobb csodálatomra azt felelte, hogy bár Norvégiában általánosságban elfogadják ezt a feltevést, ő nem hisz benne. Az Encyclopaedia magyarázatát nem képes megérteni – ebben egyetértek vele. Ha papíron igaznak hat is, teljesen érthetetlen, sőt, képtelenség itt, a mélység mennydörgése közepette.

– Azt hiszem, kigyönyörködhette magát az örvényben! – mondta az öreg. – Ha úgy tetszik, kapaszkodjék körül a sziklán, hogy szélvédett helyre jussunk, ahová a víz ordítása sem hallatszik fel. Ott elmesélek egy történetet, ami bizonyára meggyőzi majd, hogy valami keveset én is csak tudok a Moskoe-strömről.

Szót fogadtam, és ő mesélni kezdett.

– Két bátyámmal együtt volt egyszer egy vitorlásunk, úgy hetventonnás lehetett. Közel Vurrgh-hoz, Moskoe-n túl, a szigetek közt szoktunk halászgatni rajta. Erre, ahol nagy és vad a hullámverés, alkalomadtán mindenütt jó fogás esik, ha valakiben van annyi bátorság, hogy megpróbálja, de a Lofoden-parti halásznép közül csak mi hárman tartottunk rendes halászjáratot a szigetek között. A többiek inkább lejjebb, délre próbáltak szerencsét. Ott minden órában lehet halászni, nagyobb veszély nélkül, ezért kedvelik jobban azt a helyet. Mi azért választottuk ezt, mert itt, a sziklák közt nemcsak a legtöbb fajta, de a legtöbb hal tanyázik, s így megesett, hogy egy nap alatt többet fogtunk, mint más félénkebb csapat egy álló hét alatt. Mindenesetre kockázatos vállalkozás volt – munka helyett életünket kínáltuk, tőke helyett pedig bátorságunkat.

Kétárbocosunk állomáshelye innen vagy öt mérföldnyire volt egy védett öbölben. Rendes szokásunk az volt, hogy szép időben kihasználtuk az áramlat tizenöt perces „szünetét”, átvágtunk a Moskoe-ström főcsatornáján, jó messze az örvény szájától, és valahol Otterholm és Sandflesen közelében vetettünk horgonyt, ahol a hullámtörés nem olyan vad. Itt rendesen megvártuk az újabb szünetet, és annak oltalmában hazairamodtunk. De csak akkor vállalkoztunk erre a vakmerő útra, ha ide-oda menet kedvező oldalszélre számíthattunk, ha biztosak lehettünk benne, hogy a szél nem áll el visszatérésünk előtt, és számításunkban nagyon ritkán csalódtunk. Hat év alatt csak kétszer kényszerített a szélcsend arra, hogy egész éjszaka lehorgonyozva vesztegeljünk. De az ilyesmi nagyon ritkán történik meg errefelé! Egyszer pedig egy teljes hétig kellett vesztegelnünk. Olyan vihar tört ki rövidesen megérkezésünk után, hogy nem mertük megkockáztatni a visszatérést. Majd éhen vesztünk! Akárhogy igyekeztünk megakadályozni, a vihar csaknem kisodort a nyílt tengerre. (Az örvénylés körbe-körbe kergetett, annyira, hogy horgonyunkat is fel kellett áldoznunk.) Szerencsére ellenáramlatba kerültünk, amilyenek ma itt, holnap ott születnek és elmúlnak. Ez a flimeni öbölbe sodort, ahol biztonságba kerültünk.

Még a huszadrészét sem beszéltem el azoknak az élményeknek, amelyekben ezen a helyen részünk volt. Jó időben sem gyerekjáték ott a halászat, de mindig baj nélkül sikerült a Moskoe-strömön áthajóznunk, bár néha torkomban vert a szívem, annyira percre kiszámítottan történt az átkelés. Némelykor a szél nem volt olyan erős, mint amilyenre számítottunk, hajónk lassabban haladt, s a sodrás miatt kormányozhatatlanná vált. Bátyám tizennyolc éves fia és az én két markos kamasz fiam nagy segítségünkre lehetett volna olyankor a kötelek és vitorlák körül, vagy éppen a halászatnál is, de valahogy úgy van vele az ember, hogy a maga életét csak kockára teszi, de nincs szíve veszedelembe dönteni a gyerekeket! Mert szörnyű veszedelem volt, ez az igazság!

Néhány nap múlva pontosan három éve lesz annak, amit el akarok mesélni. 18... július tizedik napján történt. Az idevaló népnek örökké emlékezetes marad ez a nap, mert sem azelőtt, sem azután olyan orkán nem szakadt le az égből. Egész délelőtt, de még késő délután is ragyogott a nap, állandó enyhe délnyugati szellő fújdogált, úgyhogy a legöregebb tengerészek sem sejthették, mi készül.

Két bátyámmal délután két óra tájt vitorláztunk halászhelyünkre, és rövid idő alatt nagyszerű fogásunk akadt. Fel is tűnt nekünk, hogy aznap milyen óriási tömegben rajzik a hal. Hetet mutatott az óra, az én órám, amikor felszedtük horgonyunkat, hogy hazainduljunk, és nyolckor csöndes vízen haladjunk át a legveszedelmesebb ponton.

Élénk, gyors szellő hajtotta hajónkat, mikor útra keltünk, és rövid idő alatt elég nagy távolságot hagytunk magunk mögött. Ki is álmodhatott veszedelemről? A legkisebb jel sem vallott erre. De egyszerre a Helseggen felől hevesebb szél kerekedett, és visszadobott minket. Ez annyira szokatlan, eddig nem tapasztalt jelenség volt, hogy egy pillanatra – magam sem tudom, miért – elszorult a szívem. A szél irányába tereltük hajónkat, de az ellenáram nem engedett előre. Már-már azt ajánlottam, hogy térjünk vissza horgonyhelyünkre, mikor a hajó fara irányában az egész látóhatárt beborító rézszínű felhőt vettünk észre, amely egyre sebesebben, meglepő gyorsasággal növekedett.

Időközben a szél, amely visszakergetett, elállott, és a szélcsendben az áramlatok ide-oda sodortak. De ez az állapot annyi ideig sem tartott, hogy meggondolhattuk volna a teendőket. Egy pillanat sem múlt el, és már le is csapott ránk a vihar. Két pillanat sem, és az ég teljesen beborult – a rohanó víz felcsapott, minden hirtelen annyira elsötétedett, hogy egymást sem láthattuk.

Ezt a vihart leírni lehetetlen. A legöregebb norvég tengerész sem élt át még csak megközelítőt sem! Hogy magával ne ragadjon, bevontuk vitorláinkat, de hiába minden! Az első szélrohamnál két árbocunk, mintha elfűrészelték volna, a fedélzetre zuhant, a főárboc magával sodorta bátyámat, aki, hogy biztonságban legyen, hozzákötötte magát.

Hajócskánk könnyű volt, mint a pehely, könnyebb hajó nem siklott még a vizeken. Fedélzete zárt, csak az orra közelében volt egyetlen nyílás, de ezt szokásunk szerint szorosan elzártuk, amikor csak a Moskoe-ström közelébe értünk, hogy a fölcsapó víz ellen védve legyünk. Enélkül most már biztosan elvesztünk volna, mert néhány pillanatig teljesen elborítottak a hullámok. Hogy mi úton-módon maradt a fedélzeten a bátyám, az örök titok marad előttem. Ami engem illet, amikor eleresztettem a lezuhanó árboc kötelét, hasra vágtam magam, lábamat nekivetettem a hajóorr keskeny peremének, és görcsösen belekapaszkodtam egy leerősített vasgyűrűbe az előárboc tövében. Gondolkodás nélkül, ösztönösen tettem – kétségtelenül ez volt a legjobb, amit tehettem –, hisz nagyon is zavart voltam ahhoz, hogy gondolkozzam.

Amint mondtam, néhány pillanatra elborított a víz, és én lélegzetemet visszafojtva lógtam a gyűrűn. Mikor már nem bírtam így tovább, föltérdeltem, de a gyűrűt nem bocsátottam el. A fejem így valamelyest felszabadult. Ekkor kis hajónk megrázkódott, mint a kutya, amikor kijön a vízből, és kiemelkedett a hullámokból. Nehéz kábulatom elmúlt, és igyekeztem gondolataimat rendbe szedni. Mit is kellene most tenni? Egyszerre csak érzem, hogy valaki a karomba csimpaszkodik. A bátyám volt! Szívem megdobbant az örömtől, mert biztosra vettem, hogy a víz elsodorta. De a következő pillanatban örömöm rémületté változott. – Száját a fülemhez szorította, és egyetlen szót ordított: – Moskoe-ström!

Senki sem érezheti azt, amit én ebben a pillanatban. Mintha vad lázroham gyötörne, egész testemben megrázkódtam. Tudtam... nagyon is jól tudtam, hogy mit jelent ez az egyetlen szó – hogy mit akart vele mondani. A szél, amely most elkapott, egyenesen az örvény felé ragad, és nincs hatalom, amely megszabadíthat!

Érti, mit mondok?... Amikor csak áthaladtunk ezen az áramlaton, még csendesebb időben is, volt rá gondunk, hogy jó messzire kerüljünk az örvénytől, és mindig bevártuk a szünetet. De most egyenesen az örvény torkába röpít a szél... És micsoda szél!

Még van remény... Van! A szünettel együtt érünk oda – de a következő pillanatban már átkoztam magamat botor hiszékenységemért. Nagyon jól tudtam, mi várna ránk, még ha tízszer kilencven ágyús volna is a hajónk.

Ekkor a vihar első dühe kissé alábbhagyott, vagy talán azért nem éreztük olyan erősnek, mert maga előtt hajtott. Így felszabadultak a tenger hullámai, amelyeket a szél eddig elnyomott, és hegyekké növekedtek. Az égbolton is különös változás történt. Körös-körül éjfekete felhők lepték el, de közvetlenül a fejünk felett kihasadt, magányos, kerek kör támadt, oly tiszta és ragyogóan mélykék, amilyennek csak ritkán láttuk; a nyíláson át lenézett a telihold, és úgy ragyogott, mint még soha. Felettünk és körülöttünk minden fényben fürdött – mindent tisztán láttunk –, de, Isten! Nagy Isten! Micsoda látvány volt ez!

Néhányszor megkíséreltem, hogy szóljak a bátyámhoz, de valahogy, nem értettem miért, a zaj úgy megerősödött, hogy egyetlen szót sem hallott, bár torkomszakadtából ordítottam. Egyszerre megrázta a fejét, sápadt volt, mint a halál, és mutatóujját feltartotta, mintha azt mondaná: – Figyelj!

Hirtelenében nem értettem, mire gondol, mit akar mondani, de aztán szörnyű gondolat villant belém. Elővettem órámat. Állt. A holdvilágnál megnéztem mutatóját, könnyekre fakadtam, és messze behajítottam a tengerbe. Hét órakor megállt! Elmulasztottuk a szünetet, s a ström örvénylése teljes erejével tombolt!

Ha egy hajó jól épült, rendesen kiegyensúlyozott, és rakománya nem túlságosan nagy, a hullámok még vihar idején is könnyedén, szinte segítve viszik – akármilyen különös is ez a szárazföldi patkányoknak. Tengerésznyelven ezt úgy hívják, hogy a hajó nyargal. Idáig a hullámok hátán pompásan nyargalt a mi hajónk is, de most hirtelen egy óriási hullám kelt fel alattunk, és emelt fel, fel, mintha az égbe akart volna dobni. Sohase hittem volna, hogy egy hullám ilyen magas lehet. Azután zuhanva, csúszva, mintha ugrott volna a hajó, buktunk lefelé, mélyen... mélyen! A gyomrom felfordult, szédültem, mintha álmomban egy magas hegycsúcsról zuhannék le. De amikor fent voltunk, volt annyi időm, hogy egy pillantással széttekintsek, és ez a pillantás eleget mondott. Rögtön tisztába jöttem helyzetünkkel. A Moskoe-ström örvénye alig egy negyed mérföldre volt tőlünk, de éppoly kevéssé volt hasonlatos ahhoz a Moskoe-strömhöz, amelyet mindennap látunk, mint az az örvény, amelyet most lát, egy malompatakhoz. Ha nem tudtam volna, hol vagyunk, és mi vár ránk, soha meg nem ismerem a helyet. Szememet akaratlanul is lezárta a borzalom. Szempillám görcsösen összecsukódott.

Még két perc sem múlt el, és máris csendesülni éreztük alattunk a hullámokat, hab sistergett körülöttünk. A hajócska éles fordulatot tett balra, és mint a villám, rohant az új irányba. Ugyanakkor a víz bömbölése éles sivításba fulladt, mintha sok ezer gőzhajó egyszerre nyitná ki szelepeit. Az örvény tajtékgyűrűjében voltunk, amely mindig is körülvette a tölcsért. Már elkészültem rá, hogy a következő pillanatban a mélységbe ragad, a feneketlen örvénylésbe, ahová csak nagyon ködösen láttunk le, oly irtóztató sebességgel rohantunk. A hajó alig érintette a vizet, s mint a szappanbuborék, lebegett felszínén. Jobb felől volt az örvény, balról mint óriási, megmászhatatlan fal emelkedett köztünk és a látóhatár között az óceán.

Ha mindjárt furcsának tetszik is, de higgye el, amikor már a tölcsér szájában voltunk, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mint előtte. Tudtam, hogy semmit sem remélhetünk, és ez a tudat megszabadított a rémület jó részétől, mely kezdetben elvette erőmet. Azt hiszem, a kétségbeesés megerősítette idegeimet.

Talán hencegésnek hiszi, de minden szó igaz, amit mondok – az járt az eszemben, hogy milyen nagyszerű halál ez, és hogy milyen ostoba voltam, amikor az én semmi kis életemre gondoltam Isten hatalmának ilyen csodálatos megnyilatkozása mellett. Azt hiszem, szégyenemben el is pirultam, mikor ez eszembe jutott. Kisvártatva elfogott a kíváncsiság, hogy tulajdonképpen milyen is a híres örvény. Tudni akartam, milyen a mélység, ha mindjárt az életem árán is; és nagyon sajnáltam, hogy tengerész bajtársaimnak sohasem mesélhetem el a titkot, amely most feltárul előttem. Tudom, hogy a halálos veszedelem pillanataiban ezek furcsa gondolatok, és azóta sokszor gondoltam arra, hogy a hajó körbeszáguldása az örvényben bizonyára megzavarta kissé a fejemet.

Valami más is közrejátszott abban, hogy visszanyertem önuralmamat; elállt a szél, nem érhetett el bennünket jelen helyzetünkben. Az örvény öve jóval mélyebben van az óceán színénél, és ez utóbbi most mint magas fekete hegytaréj tornyosult felettünk. Ha nem járt még szélviharban kinn a tengeren, aligha tudja elképzelni, hogy a szél és a záporozó víz hogy megzavarja az embert. Vakká, süketté teszi, fojtogatja, képtelen tőle cselekedni, gondolkozni. De most nagymértékben felszabadultunk, akár a halálraítélt a siralomházban, akit kivégzése előtt még kisebb kedvezményekben részesítenek, amelyektől el volt tiltva, míg sorsa el nem dőlt.

Hányszor keringtünk körbe a habgyűrűben, lehetetlen megmondani. Vagy egy óra hosszat forogtunk, inkább szálltunk, mind beljebb és beljebb az örvény közepéhez, mind közelebb-közelebb szörnyű belső pereméhez. Egy pillanatra sem engedtem el a vasgyűrűt. Bátyám a hajó farán egy erősen lekötött, üres kis vizes hordóba kapaszkodott. Ez az egyetlen darab maradt meg a fedélzeten, amikor a vihar ránk tört, és mindent lesodort. Amint forgásában hajónk a mélység széle felé közeledett, elengedte a hordót, nekiesett a gyűrűnek, és mert az nem volt elég nagy, hogy mindketten belekapaszkodhassunk, eszeveszett félelmében kezdte róla lefejteni ujjaimat. Mélységes fájdalom fogott el, mikor láttam, mit tesz, bár tudtam, hogy őrületében teszi – dühöngő őrült a félelemtől. Nem harcoltam a gyűrűért. Mindegy, melyikünk mibe kapaszkodik – fogja ő a gyűrűt, én meg hátul a hordócskát. Könnyen értem el új helyemre, mert a hajó elég nyugodtan forgott körbe, és csak olykor-olykor rándult meg a tölcsér roppant lendületében, az örvénylő víztömegtől. De alighogy elfoglaltam új helyemet, vad zuhanással elkapott a mélység. Gyors imát mormoltam, arra gondoltam, hogy mindennek vége.

Amikor éreztem a szédítő zuhanást, ösztönszerűen erősebben karoltam át a hordót, és behunytam a szememet. Néhány másodpercig ki se mertem nyitni, mert elkészültem már a végre, és csodálkoztam, hogy még nem kezdődött meg halálküzdelmem a vízzel. De perc perc után múlott, és még mindig éltem. A zuhanás érzete megszűnt; a hajó járása hasonlatos volt ahhoz, amelyet a habgyűrűben éreztünk, csakhogy most jobban oldalt dőlt. Összeszedtem minden bátorságomat, és kinyitottam szememet.

Sohasem felejtem el azt a borzalmat, ámulatot és félelmet, amely akkor támadt bennem, amikor körülnéztem. Mintha varázslat tartotta volna, tapadt a hajó egy hatalmas, szörnyű mély tölcsér belső falához fele mélységben: az a fal oly sima és fényes volt, hogy ébenfának látszott, de a valóságról meggyőzött a vad forgás és az a kísértetiesen csillogó fény, amely visszaverődött róla, amint a telihold sugarai a felhők közül kiszakadt kerek nyíláson át ezüst fény zománcával vonták be a fekete falat és a tölcsér legmélyebb mélyét.

Első pillanatban túlságosan zavart voltam, hogy mindent pontosan megfigyelhessek. Az egésznek szörnyű nagyszerűsége kerített hatalmába. Amint azonban kissé magamhoz tértem, pillantásom ösztönszerűen lefelé irányult. Hajónk helyzete megengedte, hogy zavartalanul lenézhessek. Hajónk egyenletesen futott, úgy, hogy a fedélzet síkja párhuzamos volt a tölcsér oldalfalával, amely 45 fokos szögben lejtett alá – mintha féloldalra dőlve feküdtünk volna. És mégsem volt nehezebb, hogy ebben a helyzetben megvessem a lábam és jól megkapaszkodjam, mintha vízszintes helyzetben lettünk volna: ennek az oka valószínűleg a gyors forgás volt.

A hold sugarai a mélység legmélyéig hatoltak, de semmit tisztán megkülönböztetni nem tudtam, mert odalent mindent sűrű köd borított, és a köd fölött nagyszerű szivárvány csillogott, mint az a keskeny és ragyogó híd, amely a muzulmánok hite szerint átvezet az időből az örökkévalóságba. Ez a habköd biztosan abból támadt, hogy a hatalmas víztömegek ott lenn a mélységben folytonosan egymásra zúdultak; az ordító hangot, amely a ködfüggöny mögül az ég felé harsogott, meg se kísérlem jellemezni.

Az első csusszanás, ahogy a felső habgyűrűből a tölcsérbe siklottunk, elég nagy távolságra röpített a lejtőn lefelé, de ettől a perctől kezdve egyenletesebb volt utunk. Körbe-körbe sodródtunk – ha nem is egyenletes sebességgel –, néha szédítő ugrásokkal és lökésekkel, néha csak pár száz yardnyira dobott, néha majdnem egy teljes örvénykört tettünk meg. Minden egyes körrel lassan, de észrevehetően lejjebb-lejjebb jutottunk.

Körülnéztem a szédítő, folyékony ébenfa falon, amelyhez hozzátapadtunk, és észrevettem, hogy nem a mi hajónk az egyetlen tárgy, amelyet magához ölel az örvény. Alattunk és felettünk hajóroncsok forogtak, fatörzsek, gerendafák, mindenféle apró tárgyak keringtek, bútordarabok, törött ládák, hordók és dongák. Már említettem, hogy szinte természetellenes kíváncsiság támadt bennem az első félelem és borzalom helyett. Ez a kíváncsiság csak növekedett, amikor mind közelebb jutottam az elkerülhetetlen véghez. Minden figyelmem a velünk körbeforgó tárgyakra irányult. Hagymázas lehettem, mert különben nem tudnám megmagyarázni, miért: még mulattatott is a tárgyak viszonylagos gyorsasága, amellyel lefelé forogtak a tölcsér gyomra felé. Egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy ezeket a szavakat mormolom: – Ezt a fenyőfát kapja be a következő percben a tölcsér mélysége... egy ugrás és eltűnik! – és szinte csalódást éreztem, amikor egy hollandi kereskedőhajó roncsa átugrotta a fát, és előtte zuhant a mélységbe. Többször ért hasonló csalódás, és ez, hogy újra meg újra tévedtem, olyan gondolatsort indított meg bennem, hogy minden tagom megremegett, és a szívem megdobbant tőle.

Nem valami új félelem okozta ezt, hanem sokkal izgalmasabb: a derengő remény. Ezt a reményt részint az emlékezet, részint a megfigyelés ébresztette. Eszembe jutott az a sok mindenféle tárgy, amelyet a Moskoe-ström elnyelt, és újra kidobott Lofoden partjain. Túlnyomó részben nagyon csúnyán bánt el velük az örvény: szilánkokra hasogatva, összevissza horzsolva kerültek felszínre, de akadt néhány olyan is – és erre jól emlékeztem –, amely minden baj és sérülés nélkül ért újra napvilágra. Csak azzal magyarázhattam meg ezt a jelenséget, hogy a ronccsá tépett törmelékeket teljesen elnyelte a tölcsér – a többi az örvénylés beállta után később került beléje, vagy miután belekerült, egy s más okból oly lassan fordult, hogy nem ért feneket, mert a dagály (vagy apály? ahogy sorra került) előbb állt be. Lehetségesnek tartottam, hogy azért kerültek sértetlenül újra az óceán felszínére, mert lassúbb keringésük megmentette őket azoknak a tárgyaknak sorsától, amelyeket hamarabb vagy nagyobb erővel nyelt el az örvény. Három igen fontos megfigyelést is tettem. Az első az az általánosan tudott tény volt, hogy mennél nagyobb egy tárgy, annál gyorsabban ragadja magával az örvény – a második, hogy két egyenlő nagyságú tárgy között a gömb alakú hamarább vész a mélységbe, mint bármi más alakú – a harmadik, hogy két egyenlő térfogatú tárgy közül a henger alakú áll legtovább ellen az örvény húzó erejének! Megmenekülésem óta sokat beszélgettem ezekről a dolgokról falunk öreg tanítójával, és tőle tanultam meg ezeket a kifejezéseket. Meg is magyarázta nekem – igaz, a magyarázatait már elfelejtettem –, hogy amit megfigyeltem, az az úszó törmelékek alakjának természetes következménye volt, és meg is mutatta, hogy egy örvénybe került henger a tölcsér sodrával szemben nagyobb ellenállást tanúsít, és nehezebben bukik alá, mint a vele egyenlő térfogatú, de más alakú tárgy.

És még egy meglepő körülmény erősítette meg ezt a véleményemet és ösztönzött arra, hogy hasznát is vegyem. És ez az volt, hogy minden egyes körforgásunkban elhaladtunk egy hordó vagy árbocfa, vagy más henger alakú tárgy mellett, amely velünk egy vonalban volt, amikor kinyitottam a szemem, és néztem csodálkozva az örvény titkait, most pedig mind magasan felettünk úszik, szinte alig mozdul el eredeti helyzetéből.

Egy pillanatig sem haboztam; tudtam, mitévő legyek. Elhatároztam, hogy leoldom a hordót, amelybe kapaszkodtam, hozzákötöm magam, és a vízbe ugrom. Fel akartam hívni a bátyám figyelmét, integettem neki, a felénk úszó hordókra mutattam, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megértessem vele, mire készülök. Azt hittem, hogy megértett végre, de az is lehet, hogy nem, mert kétségbeesetten nemet intett, és nem volt hajlandó a gyűrűt elereszteni. Nem tudtam elérni őt, nem volt vesztegetni való időm, és súlyos belső harc árán sorsára hagytam. Leoldottam a hordó kötelékét, magamat a hordóra kötöttem, és habozás nélkül a vízbe ugrottam.

Az eredmény valóra váltotta minden reményemet. Itt vagyok, személyesen mesélem el a történetet, láthatja hát, hogy megmenekültem. Azt is tudja, hogyan, így hát a többit kitalálhatja, én meg gyorsan befejezhetem. Körülbelül egy óra telt el attól az időtől számítva, hogy elhagytam a hajót, amikor megpillantottam mélyen magam alatt. Három vagy négy vad fordulatot tett gyors egymásutánban, s drága bátyámat magával ragadva, nagyot ugrott, és hirtelen örökre eltűnt az alattam lebegő habköd zavarában. A hordó, amelyhez odakötöttem magam, alig egy kevéssel süllyedt mélyebbre, mint annak a távolságnak a fele, mely az örvény mélypontja és ama hely közt volt, ahonnan a vízbe vetettem magam. Ekkor nagy változás történt. Az örvény mind kevésbé lejtett, a szédítő körforgás alábbhagyott, veszített erőszakos erejéből. A ködös hab és szivárvány fokozatosan eltűnt, és az örvény mélye lassan felemelkedett. Az ég kitisztult, a szél elült, a ragyogó hold nyugat felé lement – az óceán felszínén éreztem magam. Előttem a lofodeni partok, alattam a hely, ahol az imént még a Moskoe-ström örvénye volt! Eljött a „szünet”, bár a vihar következtében a tenger még akkor is hegymagas hullámokat vert. Az ár vad erővel sodort magával a ström csatornájába, és néhány perc alatt elértem a part mentén a halászok gyülekezőhelyét. Teljesen kimerülve, és (miután a veszedelem már elmúlt) a kiállott borzalmak emlékétől némán, hajóra emeltek. Jó barátaim, mindennapi cimboráim mentettek ki, de nem ismertek meg. Azt hitték, hogy a szellemek országából tért meg valaki. Hajam, mely huszonnégy órával azelőtt hollófekete volt, fehér lett, amilyennek most látja. Azt mondják, hogy arckifejezésem is teljesen megváltozott. Elmeséltem történetemet – nem hitték el! Most magának mondtam el, de nemigen bízom abban, hogy hiszékenyebb, mint a vidám lofodeni halászok.

 

Pásztor Árpád fordítása

ELEONORA

Sub conservatione formae specificae salva anima

Raymond Lully^[54]

 

 

Erőteljes fantáziájáról és lángoló szenvedélyességéről híres fajtából származom. Az emberek őrültnek mondtak; de még nem dőlt el a kérdés, vajon az őrültség nem a legmagasabb rendű intelligencia-e; vajon sok nagyszerűség, vajon minden mélyenjáró dolog nem a kóros gondolkodásból származik-e – olyan lelkiállapotból, amely felülemelkedik az általános értelmi képességen? Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára. Homályos látomásaiban megvillan előtte az örökkévalóság, és felébredvén, borzongva érzi, hogy a nagy titok határmezsgyéjén járt. Apránként megtanul valamit az olyan bölcsességből, amely javára válik, és még többet annak puszta megismeréséből, ami rossz neki. Ha kormányavesztetten vagy iránytű nélkül is, de bejárja a „kimondhatatlan fény” hatalmas óceánját; és mint a núbiai geográfus kalandorjai, agressi sunt mare tenebrarum, qui in eo esset exploraturi^[55].

Mondjuk hát, hogy őrült vagyok. Annyit legalábbis elismerek, hogy szellemi létemnek két határozott formája van: a világos értelem elvitathatatlan állapota, amely az életem első korszakát kialakító események emlékéhez kapcsolódik, és az árny és kétség állapota. Ez a jelenhez és annak emlékéhez tartozik, ami létem második nagy korszakát alkotja. Ezért mindazt, amit erről a korábbi korszakomról elmondok, higgyétek el; annak pedig, amit a későbbi időről elbeszélek, csupán annyi hitelt adjatok, amennyi netán kijár neki; vagy vonjátok kétségbe mindenestül; vagy ha nem tudtok benne kételkedni, a rejtély megoldásához hívjátok segítségül Oidipuszt.

Rég elköltözött anyám egyetlen nővérének egyetlen lánya volt, akit ifjúkoromban szerettem, és akiről nyugodtan és világos elmével vetem most papírra ezeket az emlékezéseket. Unokahúgom neve Eleonora volt. Mindig együtt laktunk, tropikus napfényben, a Tarka Fű Völgyében. E völgyön át sohasem húzódott eltévedt lábak nyoma: hatalmas dombok kiszögellő láncolata fogta körül nagy ívben, és zárta el a völgy legkedvesebb zugait a napfény elől. Közelében nem tapostak ösvényt, s hogy elérje boldog otthonunkat, senkinek sem kellett erőszakkal visszahajtani sok ezer erdei fa lombozatát, sem halálra gázolnia a milliószámra illatozó csodálatos virágokat. Így hát magunkban éltünk, mit sem tudva a völgyön kívül eső világról – én, unokahúgom és édesanyja.

A birtokunk felső végében húzódó hegyeken túl elterülő komor táj felől keskeny és mély folyó bukkant elő, amelynél fényesebb csak Eleonora szeme volt. Ide-oda kanyarogva végül is homályos szakadékban tűnt el, még azoknál is komorabb dombok között, ahonnan előjött. Mi a Csend Folyójának neveztük, mert hömpölygéséből mintha valami megnyugvás áradt volna. Ágyából nem kelt mormolás, és oly gyengéden haladt tova, hogy a mélyében heverő gyöngyszemű kavicsok, amelyeket szívesen el-elnézegettünk, meg sem rezzentek, hanem mozdulatlan nyugalommal feküdtek, mindegyik a maga régi helyén, örökös ragyogásban.

A folyót és a medrében kacskaringósan surranó sok-sok tündöklő patak szegélyét, a kavicsos vízfenékig mélyen alányúló partmeredélyt, a folyótól a környező hegyekig terjedő völgyteknőt puha, zöld fűszőnyeg borította, sűrű, sima, vaníliaillatú pázsit, széltében-hosszában telehintve sárga boglárkával, fehér margarétával, bíborszínű ibolyával és rubinpiros aszfodélosszal, úgyhogy páratlan szépsége szinte hallhatóan szólt szívünkhöz Isten szeretetéről és dicsőségéről. És e pázsit felett, itt is, ott is kis ligetekké nőttek a fantasztikus fák. Karcsú törzsük nem meredt fel egyenesen, hanem kecses lejtéssel a fény felé hajolt, amely délidőben a völgy középpontját ragyogta be. Kérgüket, amelynél simább csak Eleonora orcája volt, ében és ezüst pettyezte váltakozó tündökléssel, úgyannyira, hogy már csak a koronájukról hosszan aláhullámzó és a zefírrel enyelgő hatalmas leveleik ragyogó zöldje miatt is szíriai óriáskígyónak képzelhette volna őket az ember, amint hódolatukat mutatják be uralkodójuknak, a Napnak.

Ebben a völgyben kóboroltam én Eleonorával kéz a kézben tizenöt éven át, mielőtt szívünkbe költözött a szerelem. Élete harmadik és az én életem negyedik lustrumának vége felé történt, hogy egymást átölelve ültünk a kígyószerű fák alatt és a Csönd Folyójának vizében képmásunkat néztük. Több szót már nem is ejthettünk ennek az édes napnak további során. És még a holnapról is alig szóltunk pár félénk szót. Felidéztük Erósz istent a habokból, és most éreztük, hogy felgyújtotta bennünk ősapáink tüzes lelkét. Mindent elárasztott a fajtánkat századok óta jellemző sajátos szenvedély és vele azok az ábrándok, amelyekről fajtánk ugyancsak hírhedett volt, és együtt lázas gyönyört leheltek a Tarka Fű Völgyébe. Egyszerre minden megváltozott körülöttünk. Furcsán tündöklő, csillag alakú virágok pattantak elő a fákon, ahol azelőtt semmiféle virág nem nyílt. Elmélyültek a zöld szőnyeg színárnyalatai; és amikor egymás után fonnyadtak el a fehér margaréták, helyettük tucatjával fakadtak a rubinpiros aszfodéloszok. És élet járt nyomunkban; az eddig sohasem látott karcsú flamingó, megannyi más, vidám színekben ragyogó madárral, meglebegtette előttünk skarlátszín tollazatát. Arany- és ezüsthalak tanyáztak a folyóban. Kebléből lassan-lassan mormolás kelt, végül andalító dallammá nőtt, és ez istenibb volt, mint Aiolosz hárfája^[56], és nála csak Eleonora hangja édesebb. És ugyanakkor egy terjedelmes felhő, amelyet hosszan figyeltünk Heszperosz^[57] tájain, csupa karmazsin és arany, tovalebbent onnan, békésen megült felettünk, napról napra mélyebbre és mélyebbre szállt alá, amíg pereme a hegycsúcsokon nem nyugodott, hogy csodás ragyogásra váltva komor sötétségüket mintegy örökre bezárjon bennünket valami bűvös börtönbe, mely maga volt a megdicsőülés.

Eleonora szép volt, mint az angyalok, mégis oly természetes és ártatlan, mint rövid élete a virágok között. Semmiféle ravaszsággal sem leplezte a szívét éltető szerelem hevét, és e szív legmélyebb zugát is velem fürkészte át, amint ott jártunk együtt a Tarka Fű Völgyében, és a benne legutóbb esett hatalmas változásokról beszélgettünk.

Végül, miután egy nap könnyezve beszéltünk arról a végső és szomorú változásról, amely utolér minden emberi lényt, már csak ezen a bánatos témán rágódott, beleszőtte minden beszélgetésünkbe, mint ahogy a sirázi dalnok^[58] énekeiben mindegyre ugyanazok a képek jönnek elénkbe, a költői kifejezés valamennyi hatásos változatában. Látta, hogy a halál ujjai járnak keble fölött, és mint a tiszavirág, csak azért a báj tökélye, hogy utolérje a halál; de a sír borzalmát számára csak az a gondolat jelentette, amelyet egy este, ahogy a félhomályban ott ültünk a Csönd Folyójának partján, felfedett előttem. Kínozta az a gondolat, hogyha majd eltemettem a Tarka Fű Völgyében, örökre elhagyom a völgy boldog rejtekét, és szerelmemmel, amely most oly szenvedélyesen az övé, más leányt ajándékozok meg odakünn, a hétköznapi világban. És ekkor és ott hirtelen Eleonora lábai elé vetettem magam, és esküt tettem neki és az egeknek, hogy a földkerekség egyetlen leányával sem kötök soha házasságot, hogy semmi módon nem leszek hűtlen drága emlékéhez vagy annak az odaadó gyengédségnek emlékéhez, amellyel engem boldogított. És a világmindenség hatalmas urát hívtam kegyes és ünnepélyes esküm tanújául. És a tőle és Eleonorától kicsikart átok, ha ígéretemet megszegném, olyan borzalmas méretű büntetéssel volt súlyos, hogy azt leírni sem merem. És Eleonora ragyogó szeme minden szavamra még jobban felragyogott; és úgy sóhajtott fel, mintha gyilkos súly hullott volna le kebléről; és keservesen zokogva remegett, de elfogadta esküvésemet (mert hisz gyermek volt még), és ettől megenyhült halálos ágya. És alig pár nappal ezután, nyugodt haldoklása közben, azt mondotta nekem, hogy azért, amit lelki nyugalmáért tettem, elköltözése után ez a lélek fog őrködni felettem, és ha megengednék neki, látható alakban tér vissza hozzám éji őrködése idején, de ha ez nem állna a paradicsomban élő lelkek hatalmában, legalább jelenlétének adja majd gyakori jelét, elsóhajtva felettem az esti szélben, vagy az angyalok tömjénfüstölőjének illatával töltve meg a levegőt, amelyet belélegzek. És ezekkel a szavakkal az ajkán bevégezte ártatlan életét, véget vetvén az én életem első korszakának.

Eddig híven mondtam el mindent. De ahogy áthaladok az idő ösvényének azon a sorompóján, melyet szerelmesem halála állított elém, és folytatom létem második korszakával, úgy érzem, árny ereszkedik alá agyamra, és nem bízom e feljegyzések józan voltában. De hadd menjek tovább. Súlyosan vánszorgott egyik év a másik nyomában, én még mindig ott laktam a Tarka Fű Völgyében – de újra, másodízben is, megváltozott minden. A csillag alakú virágok visszahúzódtak a fák törzsébe, és soha többé nem mutatkoztak. A zöld szőnyeg színárnyalatai elhalványultak, a rubinpiros aszfodéloszok egymás után hervadtak el, és helyükön tucatszámra fakadtak sötét, szem formájú ibolyák, amelyek mindig harmatterhesen, nyugtalanul vibráltak. És ösvényeinket elhagyta az élet; a karcsú flamingó immár nem lebegtette előttünk skarlát tollazatát, hanem a völgyből bánatosan visszarepült a dombok közé, mindazokkal a vidáman csillogó madarakkal, amelyekkel együtt érkezett. És az arany-, ezüsthalak tovaúsztak a völgyszoroson át birtokunk alsó végébe, és soha többé nem pompáztak a kedves folyóban. És lassan-lassan egyre mélyebb és mélyebb mormolásban halt el az az andalító dallam, amely lágyabb volt Aiolosz szélhárfájánál, és amelynél csak Eleonora hangja volt istenibb, amíg végül teljesen visszatért a völgy eredeti ünnepélyes csendje. És azután, utolsóul, felkelt a terjedelmes felhő, és átengedve a hegycsúcsokat régi komorságuknak, visszaenyészett Heszperosz régióiba, és magával vitte a Tarka Fű Völgyéből megannyi aranyban pompázó csodáját.

Ám Eleonora ígérete nem merült feledésbe; hallottam az angyalok tömjénfüstölőinek suhogását, és a völgy felett folyvást szent illat áramai lebegtek; és magányos órákban, mikor súlyosan vert a szívem, lágy sóhajokkal terhesen lebbentek el felettem a homlokomat simogató szelek, és titkos értelmű mormolással volt telve gyakran az éjszakai lég, és egyszer – ó, csak egyetlenegyszer! – arra ébredtem halálosan mély álmomból, hogy szellemajkak nyomnak csókot ajkaimra.

De a szívemben támadt űrt ez sem tölthette be. Epedtem a szívemet azelőtt csordultig betöltő szerelemért. Ám végül gyötörni kezdett a völgy, melyben minden Eleonorára emlékeztetett, és a világ hívságaiért és zajos diadalaiért elhagytam mindörökre.

 

 

Egy idegen városban találtam magam, s ott mintha minden arra törekedett volna, hogy kitörölje emlékezetemből a Tarka Fű Völgyében sokáig álmodott édes álmokat. Egy díszes udvar pompája és temérdek látványossága, fegyverek vad zörgése és nők ragyogó szépsége megzavarta és megrészegítette elmémet. De lelkem mind ez ideig hű maradt esküjéhez, és Eleonora az éj csöndes óráiban még jeleit adta közelségének. Ám egyszerre csak megszűntek ezek a megnyilatkozások, szemem előtt elsötétült a világ, és döbbenten álltam szemben az égő gondolattal, amely hatalmába kerített, a szörnyű kísértésekkel, amelyek megszálltak; mert a király vidám udvarába, akit szolgáltam, valamely távoli, távoli és ismeretlen országból eljött egy leány, és szépsége egy csapásra megejtette hitszegő szívemet, és zsámolya elé minden küzdelem nélkül borultam le a leglángolóbb, legalávalóbb szerelem imádatával. Mi is volt valóban a völgy ifjú leánya iránt érzett szenvedélyem az imádatnak ahhoz a hevéhez, őrületéhez, lélekemelő önkívületéhez képest, amellyel egész lelkemet könnyekben ontottam ki a tündéri Ermengarde lába elé? Ó, ragyogó volt az angyali Ermengarde! És mert ezt tudtam, más számára már nem jutott bennem hely. Ó, isteni volt Ermengarde, az angyal, és ahogy szeme mélységeibe néztem, csak e mélységekre gondoltam – és csak reá.

Megnősültem: – nem féltem az átkot, amelyet én idéztem fel, és keserűsége nem bosszulta meg magát rajtam. És az éj csendjében egyszer, de csak egyetlenegyszer behatoltak ablakrácsomon a rég elmaradt lágy sóhajok, és egy meghitt, édes hanggá formálódtak, e szavakat ejtvén:

„Aludj békén! – mert él és uralkodik a Szerelem Szelleme, és égő szívedbe fogadván őt, Ermengarde-ot, feloldoztatsz Eleonorának tett esküd alól. Hogy minő okból, majd megtudod ott fenn az egekben!”

 

FóthyJános fordítása

AZ OVÁLIS ARCKÉP

Az a kastély, ahova szolgám inkább betört, semmint hogy súlyos sebesülten kinn, a szabad ég alatt engedje eltöltenem az éjszakát, egyike volt a pompa és ború azon kőbe faragott példáinak, melyek oly régóta bámulnak le komoran az Appenninek völgyébe, a valóságban éppen úgy, mint Mrs. Radcliffe^[59] képzeletében. Minden jel arra vallott, hogy csak mostanában és ideiglenesen hagyták el. Az egyik legkisebb és legkevésbé pompás bútorzatú szobában vertünk tanyát, az épület egy távol eső tornyában. Berendezése gazdag, bár kopott és régi volt. Faláról kárpit csüngött alá, és mindenféle hadiemlék díszítette, s amellett gazdag faragású, aranyos keretben szokatlanul nagyszámú ihletett modern festmény. Lehet, hogy lázas kábulatom volt az oka, de mély érdeklődéssel vizsgáltam ezeket a képeket, amelyek nemcsak a fal síkját borították el, hanem azt a számos fülkét is, amelyet a kastély bizarr építkezése tett szükségessé. Megkértem hát Pedrót, hogy hajtsa be a súlyos ablaktáblákat – már éjszakára járt –, gyújtsa meg ágyam fejénél a magas kandeláber gyertyáit, és húzza el a fekete rojtos bársonyfüggönyt mennyezetes ágyamról. Mindezt azért, hogy ha el nem alszom, átadhassam magam a szemlélődésnek és legalább időnként annak a kis kötetnek, amelyet a párnán találtam, s amely a képeket értékelte és ismertette.

Sokáig, sokáig olvastam, és áhítattal-áhítattal szemlélődtem. Gyorsan és remekül teltek az órák, s eljött a fekete éjfél. A gyertyatartó rossz helyen állt, és mert nem akartam szunyókáló szolgámat felébreszteni, kínkeservesen kinyújtottam a karom, és magam mozdítottam el úgy, hogy sugarai jobban megvilágítsák a könyvet.

De ez váratlan eredménnyel járt. A gyertyák fénye (mert sok gyertya égett) most megvilágított egy fülkét, amely eddig az ágy egyik oszlopának mély árnyékában rejtőzött el. Így az élénk fényben egy kép tűnt elém, amelyet eddig nem vettem észre. Egy asszonnyá érő fiatal lány arcképe volt. Gyors pillantást vetettem a képre, aztán lehunytam szemem. Hogy miért, azt először magam sem tudtam, de mialatt behunyt szemmel feküdtem, azon tűnődtem, hogy miért is kellett a szemem behunynom. Ösztönös cselekedet lehetett, hogy időt nyerjek gondolataimnak – hogy megbizonyosodjam, látásom nem csalt meg, hogy megnyugtassam és előkészítsem képzeletemet arra az időre, amikor józanabbul és nagyobb biztonsággal nézek majd a képre. Pár pillanat múlva kinyitottam szemem, és merőn a képre szegeztem.

És meggyőződtem róla – a legcsekélyebb kétségem is eltűnt afelől –, hogy az imént is tisztán láttam, szemem nem csalt meg. A kép vásznára hulló gyertyafény eloszlatta érzékeim álomködét, és egy szempillantás alatt visszahívott az eleven, a való életbe.

A kép, mint mondottam, egy fiatal lány arcképe volt. Csak fej és váll, mint a festők mondják, vignette modorban; erősen emlékeztet Sully közkedvelt fejeire. A kar, a kebel és a sugárzó haj szinte észrevétlenül olvadt egybe azzal a halvány, mégis mély árnyékkal, amely a kép hátterét alkotta. Kerete ovális, gazdagon aranyozott, mór faragású. Műalkotás csodálatosabb, mint maga a kép, nem is lehetett volna. De sem a kép művészi tökéletessége, sem az arc halhatatlan szépsége nem indíthatott volna meg olyan váratlanul, olyan mélyen. Még kevésbé az, hogy már-már félálomban szunnyadó fantáziám hirtelen felriasztva élőnek látta a csodálatos fejet. Hogy ez lehetetlen, arról azon nyomban meggyőzött, s még az ötlet lehetőségét is kizárta a rajz különössége, a vignette modor, a keret. Sokáig, majdnem egy óra hosszat töprengtem ezen a kérdésen, félig ülve, félig fekve néztem hosszan és merőn a képet. Végül is azt hittem, hogy hatásának titkát megoldottam, és visszahanyatlottam az ágyra. Arra gondoltam, hogy a kép annyira élethű, arckifejezése annyira való, hogy első pillanatra meglepett, azután megzavart, végül teljesen lebilincselt. Mély és tiszteletteljes rettegéssel visszatoltam előbbi helyére a gyertyatartót. S mivel így nyugtalanságom oka eltűnt a szemem elől, mohón kutattam a könyvben, hogy mit mond a képről és történetéről. Megtalálva a kérdéses oldalt, az alábbi homályos és különös sorokat olvastam:

„Ritka szépségű lány volt, bájos, kedves, telve boldog életörömmel. És végzetes az az óra, amelyben meglátta, megszerette a festőt, és a felesége lett. A férfi: szenvedélyes, buzgó, komoly és sötét; már volt menyasszonya: a művészet. A lány: ritka szépség, bájos, kedves, telve életörömmel; csupa világosság és mosoly és jókedv, akár egy ifjú őz – mindent szeretett és dédelgetett, csak a művészetet gyűlölte – vetélytársát! –, csak a palettától és az ecsettől irtózott, és minden más otromba eszköztől, amely megfosztotta szerelmese látásától. Szörnyű volt hát hallania, hogy a festő őt, ifjú asszonyát is le akarja festeni. De alázatos volt, engedelmes, és türelmesen ült heteken át a magas, homályos toronyszobában, ahol a sápadt vászonra csak felülről hullott a fény. A festő, amint óráról órára, napról napra haladt munkájában, megittasult művétől. Szenvedélyes, vad, szeszélyes ember volt, elmerült álmaiban; nem akarta észrevenni, hogy az a fény, amely kísérteti sápadtsággal szűrődik a magányos toronyszobába, megtámadja ifjú asszonya lelkét, egészségét, aki láthatólag csupán érte eped. Csak mosolygott, egyre csak mosolygott, nem panaszkodott, mert látta, hogy a festő (nagy hírű művész) milyen lázas és lángoló örömet talál munkájában, mint gyötrődik éjjel-nappal, hogy minél tökéletesebben jelenítse meg őt, aki szereti, aki napról napra gyengébb, szomorúbb és élettelenebb. És akik látták a képet, suttogva dicsérték hasonlatosságát, a bámulatos csodát – nemcsak tehetségének, hanem mély szerelmének is elragadó, felülmúlhatatlan bizonyságát. De mikor a kép befejezéshez közeledett, a festő nem engedett többé senkit a toronyszobába. Mintegy őrületben dolgozott, szemét a vászonról szinte le sem vette, és még szerelmesére sem nézett. És nem látta, nem akarta látni, hogy a remek színeket, amelyek olyan élettelivé tették a képet, az arcáról rabolta el. És hosszú hetek múltán, amikor már majdnem elkészült a kép, és csak egy ecsetvonás kellett a szájhoz, egy fénysugár a szembe: akkor még egyszer, utoljára, fellobbant az életerő az asszonyban, mint ahogy a kanóc utolsót lobban a lámpában, mielőtt elalszik. És megtörtént az utolsó ecsetvonás: a szembe belelopta az utolsó fényt – a festő egy pillanatig megittasulva, rajongva állott a kész kép előtt, nézte, nézte! de a következő másodpercben remegve sápadt el, lélegzet után kapkodott, és hangos szóval felkiáltott:

– Csakugyan ez maga az Élet!

S ekkor hirtelen kedvesére nézett – halott volt!”

 

Pásztor Árpád fordítása