Edgar AllanPoe

VÁLOGATOTT MŰVEI

 

 

Válogatta: Borbás Mária és Kretzoi Miklósné

 

ELBESZÉLÉSEK

PALACKBAN TALÁLT KÉZIRAT

Qui n’a plus qu’un moment à vivre

N’a plus rien à dissimuler

Quinault: Atys^[1]

 

 

Hazámról és családomról sokat nem mondhatok. Hazám méltatlanul bánt velem, családomtól az évek sodortak el. Örökölt vagyonom révén előkelő tanintézeteket jártam meg, bölcselemre hajló elmém pedig módszeresen feldolgozta korai tanulmányaim szorgos igyekezetének kaptárát. Legfőbb örömömet német erkölcstanárok munkáiban találtam; nem szép szavakkal cicomás őrületükben, mint neveltetésem kívánta volna, hanem ahogy fegyelmezett gondolkodásom hamisságaik útját becserkészte. Észjárásom száraz voltát sokan vetették szememre, sőt, bűnömül rótták fel képzeletem szegénységét, de nézeteim végletes szkepszise éppenséggel hírhedtté tett. Vonzalmam a természetelvű bölcselet iránt nyilván elpalántálta bennem e kor legközönségesebb hibáját: a természeti világ jelenségeire való folytonos hivatkozást és hasonlítást a természeti tudományok törvényeihez. Mindent egybevetve, én lennék a legutolsó, akit az ignes fatui^[2] babonás fényei az igazság egyenes útjáról letéríthetnének. Ennyit helyes lesz előrebocsátanom, nehogy valószínűtlen történetem a képzelet csapongásának minősüljön, hiszen tapasztalati érvekhez edzett elmémet soha meg nem környékezhették a fantázia délibábjai.

Sokéves külföldi utazások után, 18..-ban a gazdag és népes Jáva szigetének Batavia nevű kikötővárosából indultam útnak a Gyöngy-szigetek felé. Mint egyszerű utas szálltam hajóra – egyéb indítóokom nem lévén az ideges nyugtalanságnál, amely mint a kísértet, űzött.

Vitorlásunk mintegy négyszáz tonnás, rézzel eresztékelt, gyönyörű hajó volt, malabari tölgyfából építették Bombayben. Gyapot- és olajrakományát a Laccadive-szigeteken vette fel, de vittünk ezenfelül kókuszrostot, pálmacukrot, bivalytejszínt, kókuszdiót, valamint néhány láda ópiumot. A berakodás ügyetlenül történt, hajónk ennélfogva féloldalasan haladt előre.

Enyhe szellővel keltünk útra, s napokig nem jutottunk túl Jáva keleti partvidékén, és az eseménytelenséget csupán a kis kétárbocosokkal való találkozásaink enyhítették: a Gyöngy-szigetek felől érkeztek, amerre mi tartottunk.

Egyik este a hajófar korlátjának támaszkodva, északnyugati irányban egymagában álló, különös felhőre lettem figyelmes. Az első felhő volt, mióta Bataviából kifutottunk, de a színe is fölkeltette érdeklődésemet. Napnyugtáig követtem tekintetemmel, mikor is egyszerre kelet-nyugati irányban kiterjeszkedett, és keskeny páracsíkja partöv gyanánt ölelte körül a látóhatárt. Röviddel ezután a vörös udvarral kelő hold vonta magára figyelmemet, majd a tenger furcsa viselkedése, gyors elváltozása és a szokásosnál áttetszőbb volta. Jóllehet határozottan láttam a feneket, a mérőón kéznél lévén, kiderült, hogy tizenöt ölnyi mélység fölött hajózunk. A levegő hirtelen elviselhetetlenül forró lett, és a tüzes vas sziszegésére emlékeztető hangokkal telt meg. Az éjszaka közeledtével az utolsó szélfuvalom is elült, és olyan nyugalom köszönt ránk, amelynél tökéletesebbet elképzelni is nehéz. A hajó farán égő gyertya lángja meg sem rezdült, s ha az ember hajszálat vett hüvelyk- és mutatóujja közé, a legkisebb mozzanását sem tapasztalhatta. A kapitány mindezekben nem látta a veszély jelét, és minthogy a vízárammal a part felé sodródtunk, a vitorlák felgöngyölésére és horgonyvetésre adott parancsot. Őrt nem állított, s a főként malájiakból toborzott legénység előbbre látó intézkedés híján a fedélzeten helyezkedett el. Én magam minden rosszra felkészülten lementem kabinomba. Körös-körül az egész természet a számumra figyelmeztetett. Közöltem balsejtelmeimet a kapitánnyal, ő azonban meg sem akart hallgatni, és a válasszal is adósom maradt. Nyugtalanságomban nem jött a szememre álom, és éjféltájban felmentem a fedélzetre. Éppen amint a lépcső utolsó fokára tettem a lábam, hangos zümmögés hatolt a fülembe, olyanfajta zaj, amilyet a malomkerék sebes forgása okoz, s mielőtt még a jelentését tisztán megérthettem volna, a hajó teste a tőkegerendáig megrendült. A következő pillanatban egy hatalmas hullámrengeteg oldalt döntött minket, és orrtól farig hosszirányban lesöpörte a fedélzetet.

A hajó végeredményében éppen a szélroham rendkívüli erejének köszönhette fennmaradását. Jóllehet csaknem megtelt vízzel, és árbocai letöredeztek, mégis egy perc múltán visszafordult dőltéből, s a vihar iszonyú nyomásától rengve lassan felegyenesedett.

Hogy engem mily csoda mentett meg a pusztulástól, azt aligha lehetne megállapítani. Mikor a hullámzuhatag okozta kábulatomból eszméltem, kiderült, hogy a fartőke és a kormányrúd közé szorultam. Kábultan néztem szét, amint nagy nehezen talpra álltam, és mindenekelőtt az emeletnyi magas hullámok látványa döbbentett meg: a tajtékos óceán iszonyúbb volt a legforróbb képzelet csapongásánál. Egy idő múltán öreg svédünk hangját hallottam, aki kifutáskor, szinte az utolsó pillanatban került a hajóra. Torkomszakadtából ordítottam vissza neki, és jött máris, imbolyogva, hátra a hajó farába. Hamarosan kiderült, hogy csupán mi ketten éltük túl a vihar első rohamát. A hullám a többieket mind lesodorta a fedélzetről; a kapitányt s a tiszteket álmukban érhette a halál, mert kabinjuk megtelt vízzel. Ketten a puszta kezünkkel keveset tehettünk a hajó biztonsága érdekében, de erőfeszítéseinket bénította az a félelem is, hogy bármelyik pillanatban elmerülhetünk. Horgonyláncunkról természetesen leszakadtunk a szélvész első lökésével – nyakláncot sem szakíthatott volna el könnyebben –, különben el is nyel bizonyára a hullámsír. Így azonban veszett sietséggel rohantunk az ár hátán, mely egyszer-egyszer még átcsapott fölöttünk. Kormánytőkénk erősen megsérült, s jóformán minden tekintetben veszedelmes károkat szenvedtünk, ezer szerencsénkre azonban épek maradtak a szivattyúk, és rakományunkban sem történt nagyobb súlyeltolódás. A vihar már kiadta mérgét, és a szél erejétől nem volt mit tartanunk – teljes elültétől inkább: a feltámadó ellenáramban, ezt jól tudtuk, roncsolt hajónkkal biztos pusztulásnak nézünk elébe. Igen indokolt félelmünk azonban nem talált hamaros igazolásra. A letörzselt roncs kiszámíthatatlan sebességgel száguldott öt nap, öt éjjel – ezenközben egyetlen táplálékunk a pálmacukor volt, amelyet az orrbókonyok közeiből szedtünk ki nem kis fáradsággal – a meg-megújuló szelek szárnyán. Ereje ezek közül egynek sem volt a számum első lökéséhez mérhető, s mégis iszonyúbb hullámokat támasztottak, mint amilyet életemben valaha láttam. Haladásunk az első négy napban kis kitérésekkel délkeleti és dél-délkeleti irányzatot mutatott, s föltételezhetően Új-Hollandia partvidéke mentén repültünk tova. Az ötödik napon elviselhetetlenül lehűlt a levegő, és a széltáj északibb irányba tolódott. A sárgalázas színű nap alig emelkedett néhány fokkal a látóhatár fölé, és nem bocsátott ki határozott fényt. Bár felhő nem volt látható, a szél mégis mindegyre erősödött, és egyenetlen, görcsös rohamokban zúdult ránk. Déltájban történhetett, hogy ismét a nap felé fordult érdeklődésünk. Töretlen fényt nem adott, csupán a tányérja izzott komor tompasággal, mintha sugarai mind sarkítva volnának. Éppen mielőtt elnyelte volna a háborgó tenger, központi heve egyszerre elenyészett, mintha valami világbomlasztó erő oltotta volna ki. Sápadt, ezüstös karika volt csak, mikor a mérhetetlen vízbe merült.

A hatodik nap keltét hiába vártuk – nekem még nem kelt fel, a svédnek pedig soha. Vaksötétben tapogatóztunk, s ha valami elébünk kerül, húszlépésnyire meg nem láttuk volna. A ránk boruló végtelen éjszakát nem derítette fel a tenger villó fénye, amelyhez a forró égöv alatt már hozzászoktunk. Megfigyeltük azt is, hogy a szakadatlanul dühöngő vihar sem tajtékot, sem hullámtarajt nem hajtott többé felénk. Rémület lesett körös-körül a fullasztó ében sötétségből. Az öreg svéd lelkét babonás sejtelmek szállták meg, engem pedig néma ámulat kerített hatalmába. A hajó körüli tennivalókat elhanyagoltuk, mint ami úgyis haszontalanság, ehelyett a lehetőség szerint, magunkat igyekezvén biztosítani, hozzákötözködtünk a farvitorla csonkjához, s úgy néztünk keserű sorsunk elébe. Sem az idő megállapításához, sem a tájékozódáshoz nem volt eszközünk. Jól tudtuk mindazáltal, hogy délebbre járunk, mint bárki hajós mielőttünk, és nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy jégakadály nem ütközik utunkba. Eközben a végveszélyt sejtettük minden pillanatban, amint a feltornyosuló hullámok már-már elborítottak. Az ellenáram hatalma felülmúlta legrosszabb sejtelmeimet is – a csoda az volt, hogy rögtön be nem nyelte hajónkat. Társam rakományunk könnyűségével biztatott, és emlékezetembe idézte hajónk kitűnő építését, én azonban a reményben is csupán a reménytelenséget tekintvén, sötéten készülődtem a halálra, mely ítéletem szerint egy óránál hosszabb ideig nem késhetett: minden megtett csomóval vészesebb hullámakadályok közt vergődtünk a gonoszul dagadó tengerárban. Egy pillanatig viharmadarakat megszégyenítő magaslaton kapkodtunk levegő után, másik percben szédítően siklottunk, le a víz méhébe, ahol a levegő egyszerre megállt, és a tengeri szörnyek álmát nem zavarta hang.

Éppen ilyen szakadék legmélyén jártunk, mikor társam hirtelen jajveszékelése szaggatta fel a vízfalak csendjét. – Arra! Arra! – rivallt a fülembe. – Teremtő Isten! Ott! Nézd! – S amerre mutatott, tompa vörös fényzsarátra lettem figyelmes, amely lefelé siklott mélységes vermünk oldalán, és szeszélyes ragyogással csillant a fedélzeten. Feljebb emelvén tekintetemet, olyan látványban volt részem, amitől a vérem megállt. Szédítő magasban a fejünk felett, fenn az iszonyú meredély legszélén, négyezer tonnásra becsülhető hajóóriás egyensúlyozott. Jóllehet fenn ült egy hullám hegyében, mely a hajó magasságának legalább százszorosa lehetett, így is látszott, hogy felülmúlja a rendszeres járatok és a Kelet-indiai Társaság hajóinak méretét. Hatalmas tömege egyhangú kátrányfekete volt, nem ékítették a szokásos faragványok. Nyitott lőrésein egyetlen sor rézágyú meredt elő, és az árbocozaton lógáló számtalan csatalámpás visszfénye játszott fekete oldalain. Rémült csodálkozásra azonban főként az a megfigyelésem indított, hogy széloldalt lebeg e fékezhetetlen viharban, a hullámsír szélén. Mikor megpillantottuk, még csak az orra tűnt fel, úgy emelkedett lassan a hullámhegy tarajára. Végtelen rémületünkre megállt a peremen egy percig, mintegy tulajdon fenségében gyönyörködve, aztán megremegett, félrelódult, és – siklott lefelé.

Meg nem mondhatnám, hogy e pillanatban miféle hirtelen önuralom szállt meg. A far felé húzódtam, amennyire bírtam, és vártam rendületlenül a ránk támadó pusztulást. Hajónk végre föladta a küzdelmet, és orrával a vízbe túrva, süllyedni kezdett. A lesikló rengeteg test ennélfogva merülő felébe ütközött, és engem az összecsapás ellenállhatatlan erővel vágott az idegen hajó kötélzetének.

Vezérvitorlája zuhanásom pillanatában fordulhatott meg, mert a hajó megállt. A rákövetkező pillanatnyi zűrzavarnak tulajdonítottam szerencsémet, hogy a legénység figyelmét sikerült elkerülnöm. Észrevétlenül jutottam el a lejárati főlépcsőhöz, és minthogy rést fedeztem fel ajtónyílásán, különösebb nehézség nélkül elrejtőztem a hajóűrben. Indokolni viszont nehezebb volna rejtőzködésemet. Talán az a határozatlan és mégis lenyűgöző érzés vitt rá, amely az idegen hajósok láttán nyomban elfogott. Nem akartam magamat olyan embereknek kiszolgáltatni, akik egyetlen futó pillantásra ennyi zavaros sejtelmet, kételyt, gyanút keltenek. Ennélfogva helyesnek véltem, ha a hajóűrben célirányos búvóhelyet építek magamnak. Kis darabon fölfeszítettem ezért a bókonypallót, oly módon, hogy a hatalmas bordázat közé kényelmesen visszahúzódhassak.

Alig fejeztem be munkámat, máris hasznát láttam, mert a hajóűr csendjében léptek hangzottak. Ernyedt járású, botladozó ember haladt el búvóhelyem mellett. Arcát nem láttam, csupán külsejének általános megítélésére nyílt módom. Magas kora és a vele járó törődöttség nyilván látszott rajta. Térde megcsuklott az idő súlya alatt, és egész testét rogyadozva hordta. Halkan motyogott félszavakat, számomra idegen nyelven, és az egyik sarokban kezdett kotorni különös műszerek és avítt tengeri térképek között. Viselkedésében a második gyermekkor nyűgös kedve bámulatosan elegyedett a félisten zord tekintélyével. Nagy soká felment a fedélzetre, és azontúl nem láttam többé.

 

 

Lelkemben névtelen érzés vert gyökeret. Elemzést nem tűr, az elmúlt idők tanulságain nem mérhető, és attól tartok, a jövő sem szolgálhat hozzá kulccsal. Az én rendszeres gondolkodásom fényében pedig bűn az efféle beismerés, különösképpen a jövőre nézve. Soha – és most már tudom, hogy soha – nem lehetek elégedett az ilyen bizonytalan természetű észleletekkel. Bizonytalanságukban még sincs semmi csodálnivaló, hiszen eredetük is a merő újdonság. Új értékrenddel – új valósággal gazdagodtam.

Hosszú ideje már, hogy e szörnyű hajó fedélzetén a lábam megvetettem, és végzetem szálai, úgy érzem, lassan egybeköttetnek. Érthetetlen emberek! Számomra talányos töprengésbe burkolózva mennek el mellettem. Rejtőzködésem bolondság, mivel ezek nem akarnak meglátni. Szinte az imént mentem el a kormányos szeme előtt, sőt nemrég benn jártam magának a kapitánynak a fülkéjében, onnan hoztam magamnak írószerszámokat. Egy idő óta már vezetem, és feltett szándékom, hogy folytatni fogom ezt a naplót. Meglehet, hogy a világ elébe nem tárhatom, ámbár ezt nézve is megteszek minden lehetőt. Az utolsó pillanatban palackba zárom kéziratomat, s a tengerre bízom.

 

 

Egy eset új teret nyitott elmélkedéseimnek. Vajon a vak véletlen műve-e az ilyesmi? Felmerészkedtem a fedélzetre, és elvetettem magam, hogy feltűnést ne keltsek, a farpadlóra rakott halom kötélcsepűn és ócska vitorlán. Sorsom furcsaságán merengve a kezem ügyébe került kátrányecsettel pamacsolni kezdtem az egyik közeli hordón szépen összehajtogatott szárnyvitorla széleit. Azóta felvonták, én pedig, csodák csodája, téveteg ecsetvonásaim nyomán a FELFEDEZÉS szót olvasom a szélben.

Nemrégiben megvizsgáltam a hajó építését. Jól fegyverzett, s mégsem hinném, hogy csatahajó. Kötélzete, törzse, építése csupa hasonlóan nemleges feltételezésre indít. Hogy mi nem, azt könnyen megmondhatnám; hogy mi, az megfejthetetlen marad, attól tartok. Nem tudom, de mikor a hatalmas hajóderekat, furcsa árbocágait, temérdek bőre szabott vitorlázatát, szigorú orrát és kivénhedett tatját vizsgálom, ismerős látományok villannak fel agyamban, kósza emlékek, elmúlt korok-világok krónikás meséivel zagyván elegyesek...

Szemügyre vettem a hajó bordázatát is. Hogy milyen fából épült, meg nem foghatom. Van egy furcsa sajátja, mely énelőttem mintha éppen azt bizonyítaná, mennyire nem alkalmas céljának betöltésére: mégpedig a likacsossága. Az anyag természetét értem, nem pedig szuvas állapotát, ami lehet következménye a hosszas hajózásnak a vizeken, sem korával járó korhadtságát. Hajszálhasogatásnak fog tetszeni talán, de megjegyzem, hogy a bordázat fája minden tekintetben a spanyol tölgyre emlékeztetne, ha ugyan a spanyol tölgy valamely természetellenes püffesztés próbáját állná ki.

Amint a fenti mondatot átolvasom, egy viharvert, öreg holland hajós mondása ötlik az eszembe. „Ez olyan igaz – fogadkozott az öreg, ha valaki nem hitt neki –, olyan igaz, mint hogy van tenger, amelyiken felpüffed a hajó is meg a tengerész élő teste is.”

 

 

Talán egy órával ezelőtt összeszedtem a bátorságomat, és nyíltan megmutatkoztam a legénység egy csoportja előtt. Semminemű figyelmükben nem volt részem, és, ámbátor csoportjuk kellős közepében álltam, úgy tetszett, tudomásul sem veszik jelenlétemet. És mint az első közülük, akit a hajóűrben láttam, agg csont volt valahány. Térdük görnyedten rezgett, válluk előregörbedt, csontjuk zörgött laza bőrzsákjában. Beszédük halk volt, habogó, reszketeg, szemük sarkába a vénség csipája tapadt, és fehér hajuk iszonytatóan úszott a szélvészben. Körülöttük a fedélzeten mindenféle sokszorosan kimustrált ritka mérőműszer.

Még előbb számot adtam a szárnyvitorla fordulatáról. Attól az időtől fogva a hajó, kivetve széloldali irányából, délnek vette hajmeresztő útját. Minden tenyérnyi vitorlája szélnek feszült, viharkakasától a hátsó törzsvitorláig, és főderékvitorlájával akkora vízhegyekbe szántott bele minduntalan, amekkorát rémálmában sem lát az ember. Éppen most hagytam ott a fedélzetet, ahol a lábamat sem tudnám jóformán megvetni, ámbár látnom kellett, hogy a legénység nem küszködik hasonló bajokkal. Első pillanattól fogva nem szabadulok ott az ámulattól, hogy a vész el nem nyeli ezt a tömkeleget. Úgy tetszik, már itt billegünk mindvégig az öröklét peremén, soha le nem zuhanván a mélybe. Nyaktörő hullámtornyok hegyéből sirályröptében siklunk le, majd felettünk ütik össze fejüket a csúcsok, de mint a föld gyomrának szörnyei, kik a merő rémisztésre kárhoztattak, pusztító kezük kötve: semmit nem tehetnek ellenünk. E gyakori menekvések egyetlen természetes okát abban látom, hogy hajónk valamely erős vízáram segítségét élvezi.

Szemtől szemben álltam a kapitánnyal, mégpedig tulajdon fülkéjében, de, amint sejtettem, észre sem vett. Bár a felületes szemlélő nem látna külsejében semmit, ami arra int, hogy félistennel vagy félemberrel áll szemközt, én mégis tagadhatatlan tisztelettel és az ámulat érzésével tekintettem reá. Testmagasságára nézve alig lehet alacsonyabb nálam, azaz mintegy öt láb, nyolc hüvelyk. Keménykötésű, izmos alkat, de sem nagydarabnak, sem egyébiránt jellegzetes termetnek nem mondhatnám. Az arc ellenben – az arcon uralkodó feltétlen agg fenség bámulatra késztetett. Bár ránc alig redőzi homlokát, mégis mintha milliárdnyi év bélyege ülne rajta. Szürke haja a múltak hírmondója, szürke szeme a jövő jelfejtője. Fülkéjének padlóján vasveretes fóliánsok, rozsdálló műszerek, avítt, fakó térképek hevernek szanaszét. Az asztal fölé hajolva tüzes, nyugtalan szemmel tanulmányozott valami okiratot, amit kinevezésnek néztem, mindenesetre királyi kézjegyet viselt. A kapitány – akár az első tengerész, akit a hajóűrben megfigyeltem – magában mormolt, tört félszavakat, előttem idegen nyelven, és mintha mérföldnyi messziségből érkezett volna a hangja, ámbár kartávolságra álltunk egymástól.

 

 

A hajót és minden lakóját a tengerfenék rémei hatják át. A hajósok úgy suhannak ide-oda, mint elsüllyedt századok szellemei; szemük járása gyors és sejtelmes; valahányszor pedig utamat keresztezik a csatalámpások vigyori fényében, soha nem tapasztalt érzés jár át, holott egész életemben régiségekkel kereskedtem, és mohón szívtam magamba Baalbek, Tadmur, Perszepolisz ledőlt oszlopainak szellemét, mígnem rommá lett tulajdon lelkem is...

 

 

Ha most körülnézek, elszégyenkezem régebbi félelmeimen. Mert ha megremegtetett a szélvész, mely idáig sodort, nem inkább kővé kellene merednem most, a szélvész s az óceán harca láttán, hogy érzékeltessem, milyen semmitmondó szó a tornádó és a számum? Hajónkat az örök éjszaka és a hullámtalanul nyögő víz veszi körül, de jobbra s balra három angol mérföldről is idesejlenek, mint a világmindenség külső őrfalai, a puszta égbe törő iszonyú jégbástyák...

Ahogy képzeltem, a hajót csakugyan áram ragadja tova – ha tudniillik áram a neve az ilyen dörögve tóduló áradásnak, amely zuhatagos sietséggel délnek sodor, sikoltó jégtorlaszok mentén...

 

 

Úgy vélem, fölösleges is rettegésem megértésével próbálkoznom. A kétségbeesésen azonban mindeddig úr volt kíváncsiságom, olyannyira, hogy akár a legszörnyűbb halál gondolatával is megbarátkoztat, ha e rémvilág titkait kikutathatja. Nyilvánvaló, hogy valami izgató tapasztalás elébe sietünk – valami tovább nem adható titok elébe, melynek befogadása: a pusztulás. Lehet, hogy ez az áram egyenesen a Déli-sarkra visz, sőt e vad feltételezést minden valószínűség megerősíti...

A legénység nyugtalan, reszketeg léptekkel rója a fedélzetet; arcukon azonban inkább a remény fényét látom, a kétség árnyát.

A szél közben a hátunkba kapaszkodik, s mivel vitorlának oly bővében vagyunk, időnként valósággal kiemel minket a vízből! És – iszonyok iszonyata! – a jég hirtelen megnyílik jobbra, majd balra, körkörösen, óriás amfiteátrummá, melynek lépcsőzetes ormai a messzi sötétbe tűnnek. Időm immár kevés, hogy sorsomon eltöprengjek! A körök mind gyorsabban szűkülnek – örvény kapott tébolyult csigájába! – és a bőgve zúgó tengervészben megrendül hajónk... Ó, Isten... Süllyedünk!

 

 

JEGYZET. – A „Palackban talált kézirat” eredetileg 1831-ben jelent meg; nekem viszont jó néhány évvel később karült kezembe a Mercator-féle „Atlasz”, mely az óceánt négy torkolaton át ömlő víztömegként ábrázolja, mely a Sarki (északi) Áramba jutván, a Föld gyomrába igyekszik, a Sarkot magát pedig esztelen magasságba törő fekete sziklaszirt gyanánt.

 

Bartos Tibor fordítása

MORELLA

Önmaga önmagától való önmagával

való egyalakú örökkévaló

Platón: A lakoma

 

 

Mélységes, de nagyon különös rokonszenv érzésével néztem barátnőmre, Morellára. Évekkel ezelőtt véletlen vetett közelébe, s lelkem legelső találkozásunk óta oly tűzzel égett, amilyet mindaddig nem ismert; de nem Erósz tüze volt az, s keserűen gyötörte szellememet a fokozódó felismerés, hogy már meg sem tudom határozni szokatlan jelentőségét, sem kormányozni kiszámíthatatlan erejét. Mégis: találkoztunk; s a sors összekötött az oltár előtt; s én sohasem szóltam szenvedélyről, sohasem gondoltam szerelemre. Ő azonban kerülte a társaságot, s egyedül hozzám kapcsolódva, boldoggá tett. Csodálni való boldogság volt ez – álmodni való.

Morella mélységesen művelt volt. Életemet merem rátenni: tehetsége magasabb rendű volt a közönségesnél – elméjének ereje óriás. Éreztem ezt, és sok dologban tanítványa lettem. De hamarosan úgy találtam, hogy pozsonyi nevelése folytán azokat a misztikus írásokat rakja elém, egész csomót, amiket általában a korai német irodalom puszta salakjának szoktunk tekinteni. Ez volt, el sem tudtam képzelni, mi okból, kedvence s állandó tanulmánya – s hogy idő folytán ez lett nekem magamnak is, a példa és szokás egyszerű, de hatékony befolyásának kell tulajdonítani.

Mindebben, ha nem tévedek, értelmemnek kevés szerepe volt. Meggyőződésemre, amennyire emlékszem, semmiféle formában nem hatott az ideál, amelyről olvastam, s a miszticizmusnak, hacsak nagyon nem csalatkoztam, leghalványabb árnyalata sem volt észrevehető sem cselekedeteimben, sem gondolataimban. Meg lévén erről győződve, lényegben átadtam magamat feleségem irányításának, s hátrálást nem ismerő szívvel léptem az ő tanulmányainak útvesztőibe. És akkor – akkor, míg tiltott könyvekre hajolva valami tiltott érzést éreztem gyűlni magamban – Morella hideg kezét a kezemre tette, s valami halott filozófiának hamvaiból egynémely halk, különös szavakat piszkált föl, melyeknek idegenszerű jelentése mélyen beleégett emlékezetembe. Ilyenkor órák hosszat időztem oldalán, és csüggtem ajkai zenéjén, míg végre a melódiát borzalom színezte, s árny esett lelkemre, s elsápadtam és megremegtem ezektől a nagyon is nem földi hangoktól. S így az öröm hirtelen rémületbe hervadt, és a legszebb lett legrémesebbé, mint ahogy lett Hinnonból Ge-Henna.

Szükségtelen itt megállapítani pontos karakterét a bölcselkedésnek, amely az említett könyvekből kinőve, oly hosszú időn át majdnem az egyetlen beszédtárgy volt köztem és Morella közt. Akik járatosak abban, amit teologikus moráltudománynak lehetne nevezni, azoknak máris fogalmuk lesz róla, s a tanulatlan mindenképp csak kevésbé értené. Fichte vad pantheizmusa^[3]; a püthagoraeusok^[4] által módosított palingeneszisz^[5], és mindenekfölött, az identitás tanai, mint Schelling hirdeti, voltak rendesen a vitapontok, melyek legtöbb varázst nyújtottak a tárt képzeletű Morellának. Azt az identitást, melyet személyi azonosságnak neveznek, Mr. Locke, gondolom, helyesen definiálja, mikor azt mondja, hogy valamely értelmes lény önmagával való egységben áll. S mivel személyen nem mást értünk, mint ésszel rendelkező, intelligens lényt, s mivel a gondolkodást mindig valami tudat kíséri, ez az, ami minket magunkká tesz, azzá, amit magunknak nevezünk, megkülönböztetve ezáltal magunkat egyéb gondolkodó lényektől, és megadva magunknak személyi azonosságunkat. De a principium individuationis-t, az identitás tudatát, melyet a halálban vagy elvesztünk, vagy nem vesztünk el örökre, én mindig mélységes érdeklődéssel tanulmányoztam; s nem is annyira konzekvenciáinak hökkentő és izgató természete miatt, mint a jelentőségteljes és nyugtalan modor hatása folytán, amelyben Morella beszélt róla.

De valóban, eljött most az idő, amikor feleségem modorának rejtélye valóságos bűvöletként nehezedett rám. Nem tudtam többé elviselni halvány ujjainak érintését, sem zenés nyelve halk hangjait, sem mélabús szemének fényét. S ő mindezt tudta, de nem tett szemrehányást; ismerni látszott gyöngeségemet vagy balgaságomat, és mosolyogva sorsnak nevezte. Ismerni látszott tekintetem fokozatos elidegenülésének okát is, mely előttem ismeretlen volt; de nem adott jelet, nem tett célzást annak természetére. S mégis: asszony volt ő is, s napról napra jobban emésztődött. Idővel a piros folt állandóan arcára ült, s a kék erek a sápadt halántékon szembetűnők lettek; s lelkem egyik pillanatban szánalomba olvadt, de a következőben találkoztam szemének jelentőségteljes pillantásával, s akkor lelkem elémelyedett és elszédült az olyan ember szédületével, aki lefelé néz valamely komor és kikutathatatlan mélységbe.

Azt kell hát mondanom, hogy áhítoztam, komoly és emésztő vágyakozással, Morella halálának pillanatára? Áhítoztam; de a törékeny szellem ragaszkodott porlakásához sok hosszú napon át, sok hosszú héten és terhes hónapon át – míg megkínzott idegeim felülkerekedtek értelmemen, őrjöngővé tett e végtelenbe nyúlás, s egy ördög szívével átkoztam a napokat és az órákat és a keserves pillanatokat, melyek nyúlni és nyúlni látszottak, amint a nemes élet hanyatlott – mint árnyékok, ha a nap haldoklik.

De egy őszi este, mikor a szelek csöndesen pihentek az égen, Morella odahívott ágya mellé. Sötét köd terült a földön és meleg villogás a vizeken, s az erdő dús októberi lombjai közé bizonnyal szivárvány hullt a mennyboltozatról.

– Napok napja ez – szólt Morella, amint közeledtem –, minden napok napja, élni vagy meghalni. Szép nap ez a föld és élet fiainak... ah, még szebb az ég és halál lányainak!

Homlokon csókoltam, s ő folytatta:

– Meghalok, és mégis élni fogok!

– Morella!

– A napok nem is léteztek, amikor szeretni tudtál, de akitől az életben irtóztál, azt a halálban imádni fogod.

– Morella!

– Még egyszer mondom, meghalok. De bennem van záloga a szerelemnek... ah, annak a kevés szerelemnek!... amellyel engemet szerettél, Morellát. S amikor szellemem elköltözik, élni fog a gyermek: a tiéd és az enyém, Morelláé. De napjaid bú napjai lesznek; a bánaté, mely legtartósabb az érzelmek között, mint a ciprus a legszívósabb fa a fák között. Mert boldogságod óráinak vége, örömöt nem lehet kétszer aratni egy életben, mint Paestum rózsáit kétszer egy esztendőben. Nem játszod hát tovább az idővel a teószi játékot, hanem feledve a mirtuszt és szőlőt, már a földön magaddal hordod szemfedődet, mint a mozlimok Mekkában.

– Morella! – kiáltottam. – Morella! hogy tudod ezt? – de ő elfordította arcát a vánkoson, s gyenge remegés szállván tagjaira, meghalt, és többé nem hallottam hangját.

De, amint előre megmondta, gyermeke – akinek haldokolva adott életet, s aki nem lélegzett, míg anyja nem lélegzett utolsót –, gyermeke él: egy leány. S különös módon nőtt, testben s értelemben, s tökéletes mása volt az elköltözöttnek, és én szerettem, égőbb szeretettel, mint amit lehetségesnek hittem érezni földi lakó iránt.

Ámde nemsokára e tiszta szeretet ege elsötétült, s ború és borzalom és bánat felhői vonultak át rajta. Mondtam, a gyermek nőtt, különös módon, testben s értelemben. Csakugyan, különös volt gyors növekvése testi nagyságában – de rettenetesek, ó! rettenetesek voltak a zajló gondolatok, melyek rám tolultak, mialatt szellemi lénye fejlését figyeltem! Lehetett-e másként, mikor napról napra felfedeztem a gyermek gondolataiban az asszony érett erejét és képességeit? mikor a zsengeség ajkairól a tapasztalat leckéi hullottak? s mikor az érett kor bölcsességét vagy szenvedélyeit láttam, óráról órára, kivillanni telt és vizsgálódó szeméből? Amint, mondom, mindez nyilvánvaló lett hökkent megértésem előtt, amint nem rejthettem el többé lelkemtől, nem rázhattam ki gondolataimból, melyek remegtek befogadni maguk közé – lehet-e csodálni, hogy félelmes és izgató természetű gyanú lopózott lelkembe, s eszmemenetem döbbenve esett vissza a sírba tett Morella vad történeteihez és hátborzongató teóriáiba? Kiragadtam a világ kémszeméből a lényt, kit a sors imádnom kényszerített, s otthonom szigorú zárkózottságában szenvedéssel telt szorongással figyeltem mindenre, ami szeretetem tárgyával összefüggött.

S amint az évek hömpölyögtek tova, s én csüggtem nap nap után az ő szent, szelíd és ékesszóló arcán, s el-elnéztem zsendülő alakját, nap nap után új hasonlóságokat fedeztem föl a gyermek és anyja, a mélabús, halott anya között. S óráról órára sötétebbé sűrűsödtek az egyformaságnak ez árnyékai, s teltebbé és határozottabbá s zavarba ejtőbbé, s iszonyatosabban ijesztővé megjelenésükben. Mert, hogy mosolya hasonló volt az anyjáéhoz, azt elviseltem volna; de hogy tökéletesen ugyanaz volt, borzalomba ejtett; hogy szeme emlékeztetett Morella szemére, csak kiálltam volna; de túl gyakran nézett lelkem mélyeibe magának Morellának feszült és fölzaklató szándékosságával. És a magas homlok körvonalában és a selyem hajzat fürteiben s a halvány ujjakban, melyek beletemetkeztek, és beszédének szomorú és zenés hangjaiban, és mindennél inkább – ó! mindennél inkább! – a halottnak szavaiban és kifejezéseiben az élő és szeretett lány ajkán, táplálékot lelt bennem valami emésztő gondolat, a borzalom – egy féreg, amely nem akart meghalni.

Így folyt el életének két lustruma^[6], és mégis, leányomnak nem volt még neve e földön. „Gyermekem” s „szerelmem”: ezek voltak az elnevezések, melyeket az apa érzése, szokás szerint sugallt, s napjainak merev visszavonultsága kizárta bárki másnak társaságát. Morella neve vele halt, amikor ő meghalt. Az anyáról sohasem beszéltem a lánynak; lehetetlen volt róla beszélni. Sőt, míg életének rövid napja tartott, a lányhoz alig jutottak a külső világ benyomásai: csak amit elzártságának szűk korlátai megengedtek. De végre is a keresztség szertartása ígért szellememnek, ideges és izgatott állapotában, gyors szabadulást sorsom rémeitől. S a keresztelőkútnál haboztam – a név miatt. Bölcsek és szépek, ős és modern idők, hazám és idegen föld sok-sok neve tolongott ajkamon, nemesség, boldogság, jóság szépséges nevei. Mi sugallhatta hát megzavarnom az eltemetett halottnak emlékét? Mely démon ösztökélt, kilehelni a szót, amely már puszta emlékezetével patakokban szokta a bíbor vért halántékomból szívem melységébe apasztani? Micsoda ördög szólt ki lelkemnek rejtekéből, amikor, abban a sötét templomhajóban és az éj csöndjében, a szent ember fülébe ezeket a szótagokat susogtam:

– Morella?!

S kicsoda, ördögebb még az ördögnél, torzította el gyermekem vonásait, s hintette el rajtuk a halál színét, amint megrezzenve alig hallható hangomtól, földről az égre fordítá üveges szemét, s előrebukva őseink sírboltjának fekete kockáira, felelte:

– Itt vagyok!

Határozottan, hideg, nyugodt határozottsággal hulltak ezek az egyszerű szavak fülembe, s onnan, mint olvadt ólom, sisteregve zúdultak agyvelőmbe. Évek – évek tűnhetnek, múlhatnak, de ennek az időnek az emléke, soha! S bőviben volt, igazán, a virág és a szőlő – de üröm és ciprus vetették rám árnyékukat éj és nap. S nem tartottam számon sem időt, sem helyet, s lehervadtak az égről végzetem csillagai, és a föld sötét lett, s alakjai úgy suhantak el mellettem, mint lengeteg árnyak, s mindannyi közt csak egyet láttam én – Morellát. Az égbolt minden szelei egy szót súgtak fülembe, s a tenger minden hullámai azt mormolták örökké – Morella. De meghalt; s magam kezével vittem őt a sírba; s csak nevettem hosszú, keserű kacajjal, mikor nyomát sem leltem az elsőnek, a kriptában, hová befektettem most a második Morellát.

 

Babits Mihály fordítása

A TALÁLKA
Velence

Várj ott reám! Majd ott leszek

A síri mélyben én veled!

Henry King,

Chichester püspöke (1592-1669): Rekviem felesége halálára

 

 

Szerencsétlen és titokzatos férfiú! Elkápráztatott fantáziád tündöklése, és tulajdon ifjúságod lángjába hullottál! Képzeletemben újra látlak! Megint felmerült előttem alakod! – nem, ó, nem aminő vagy, a hideg völgyben és a homályban! – hanem aminőnek lenned kellene – nagyszerű gondolatokban gazdag életedet a komor látomások ama városában, a te Velencédben tékozolva el, a tenger csillagszerelmű Elíziumában, ahol Palladio palotáinak széles ablakai mélységes és keserű jelentőséggel tekintenek alá a hallgatag vizek titkaira. Igen! Ismétlem: aminőnek lenned kellene. Bizonyára más világ is van, nemcsak ez – más gondolat is, mint a tömeg gondolatai – más elmélet is, mint a szofistáké. Kicsoda kifogásolhatná hát életmódodat? Ki vádolhatna látomásos óráidért vagy bélyegezhetné az élet elherdálásának foglalatosságodat, amely csupán örök energiáidnak volt túlcsordulása?

Velencében történt, a Ponte dei Sospiri-nek^[7] nevezett bolthajtásos átjáró alatt, hogy harmadszor vagy negyedszer találkoztam azzal a férfival, akiről beszélek. Zavarosan térnek vissza emlékezetembe ennek a találkozásnak körülményei. Mégis emlékezem – ó, hogy is feledhetném? – a mélységes éjfélre, a Sóhajok Hídjára, a női szépségre és a regényes géniuszra, aki méltóságteljesen lépdelt fel és alá a keskeny csatorna mentén.

Szokatlanul sötét éjszaka volt. A Piazza nagy toronyórája az olasz este ötödik óráját ütötte el. Csendesen és elhagyottan terült el a Campanile tere, és gyors egymásutánban hunytak ki a dózsék ódon palotájának fényei. A Canale Grandén át hazatérőben voltam a Piazzettáról. De amint gondolám a Canalénak a San Marco-csatornával szemközti pontjához érkezett, ennek egyik zugából egy női hang vad, hisztériás, hosszan elnyújtott sikolya törte meg az éjszaka csendjét. A hangtól megriadva talpra ugrottam, a gondolás kezéből pedig kicsúszott egyetlen evezője, és úgy eltűnt, hogy a vak sötétben semmi módon sem volt megtalálható, és így a víz sodrának kedve szerint haladtunk tovább, a nagyobb csatornáról a kisebbek felé. Mint valami hatalmas, gyászfekete tollazatú kondorkeselyű, lassan-lassan sodródtunk alá a Sóhajok Hídja felé, amikor a Dózse-palota ablakaiban és alsó lépcsőházában ezernyi fáklya lángja lobbant fel, a mély sötétséget hirtelen kékes fényű és természetfeletti nappallá változtatva.

A magas épület egyik felső ablakában kicsúszott anyja karjából egy gyermek, s a mély és sötét csatornába zuhant. A nyugodt vizek szelíden zárultak össze áldozatuk felett, és habár az enyémen kívül nem akadt több gondola a láthatáron, már nem egy bátor úszó volt a vízben, hiába keresve felszínén a kincset, mely – ó, jaj! – csak odalenn, a mélyben volt fellelhető. A palota bejáratának széles, fekete márványpadozatán, pár lépésre csak a víz felett, ott állt egy nőalak, kit soha senki el nem feledhet, aki akkor látta. Marchesa Aphrodité volt – egész Velence imádatának tárgya, a vidámak legvidámabbja, minden szépségek legszebbike, de mégis a vén és ármányos Mentoni ifjú hitvese, és annak a szőke gyermeknek, az elsőnek és egyetlennek anyja, aki most mélyen alant, a sötét vízben keserű szívvel gondolhatott édes öleléseire, míg kicsiny életét felőrölte a küzdelem, hogy anyja nevét kiálthassa.

Egymagában állt. Alant, a fekete márványtükörben megcsillant kicsiny, meztelen és ezüstös lába. Haját még félig sem bontották ki éjszakára báli díszéből, s gyémántok zuhatagában hullámzott klasszikus feje körül göndör fürtökben, miként a tavaszi jácint virága. Gyengéd alakját mintha fátyolszerű, hófehér köntös fedte volna csupán, ám a nyárközépi éjfél levegője forró volt, súlyos és csendes, és maga a szoborszerű alak sem rebbentette meg egyetlen mozdulattal sem légies öltözékének redőit, amely úgy övezte, ahogy a súlyos márvány övezi Niobét. Ám nagy, ragyogó szeme – furcsa módon! – nem lefelé fordult, ama sír felé, mely legfénylőbb reménységét temette magába, hanem egészen más irányba meredt. A régi köztársaság börtöne – úgy vélem – egész Velence legimpozánsabb épülete, de hogy bámulhatja oly mereven ez a hölgy, amikor mélyen alatta fuldokolva fekszik egyetlen gyermeke? Amott az a sötét, komor falmélyedés is éppen szobája ablakával szemben tátong – mi lehet hát arányaiban, építészetében, repkény koszorúzta, ünnepélyes párkányzatában, amit Marchesa di Mentoni ne csodált volna meg már ezelőtt is ezerszer? Ostobaság! Ki ne tapasztalta volna, hogy az olyan percekben, mint ez, a szem, akár a törött tükörcserepek, megsokszorozza bánatának képeit, és számtalan távoli helyen látja a közeli szomorúságot?

Több lépéssel a Marchesa felett, a vízikapun belül, ott állott díszöltözetben Mentoni szatírszerű alakja. Meg-megpendítette egy gitár húrjait, és halálosan ennuyé-nek^[8] látszott, amint időközönként parancsokat adott gyermeke felkutatására. Nekem magamnak döbbenetemben és rémületemben nem volt erőm kimozdulni a sikoltás hallatára elfoglalt merev állóhelyzetemből, és bizonyára baljóslatú és kísérteties jelenésnek tűnhettem az izgatottan nyüzsgő csoportosulás szemében, amint sápadtan és merev tagokkal lebegtem el közöttük gyászos gondolámban.

Minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. A vízbe zuhant gyermek legbuzgóbb keresői is sorra alábbhagytak erőfeszítésükkel, és sötét bánat lett úrrá felettük. Úgy látszott, alig van már remény akár a gyermek, akár az anya számára. De íme! a már említett falmélyedésből, a Marchesa szobájának ablakrácsával szemben, egy köpenybe burkolt alak lépett ki a fáklyafénybe, és pillanatra megállva a szédítő lejtő szélén, fejest ugrott a vízbe. Mikor egy pillanat múlva, karjában a még élő és pihegő gyermekkel, felbukkant a márványpadlaton, a Marchesa mellett, átázott, súlyos köpenye meglazult vállán, lábához hullt alá, és a csodálkozástól megdermedt nézősereg egy fiatal, kecses férfialakot pillantott meg, akinek nevétől akkortájt fél Európa visszhangzott.

A megmentő egy szót sem szólt. Ám a Marchesa! Most majd visszakapja a gyermekét – szívére szorítja –, kis testéhez tapad, és elborítja csókjaival. De jaj! Másvalaki karja vette el az idegentől – másvalaki vitte el észrevétlenül a palotába. És a Marchesa! Ajka, gyönyörű ajka remeg, könnyek öntik ele szemét, ezt a szemet, amely, akár Plinius akantuszlevele, „lágy és szinte olvadó”. Igen! Könnyek öntik el e szemet – és íme! –, a nőt remegés járja át, és a szobor életre kel. Arcának márvány halványságát, hullámzó márvány keblét, lába márvány fehérségét hirtelen és fékezhetetlen rózsapír önti el, enyhe borzongás fut át gyenge alakján, mint szelíd szellő a fű közt viruló pompás ezüst liliomok között Nápolyban.

Miért pirulhatott el a hölgy? Erre a kérdésre nincs válasz – hacsak nem az, hogy az anyaszív lázas sietségével és borzadályával hagyva el hálószobája magányát, elfelejtette kicsiny lábát papucsba bújtatni, és vállára vetni kötelező velencei leplét. Mi más oka lehetett, hogy ennyire elpiruljon? Vadul könyörgő tekintete, szokatlan hévvel ziháló keble, remegő kezének görcsös szorítása, amellyel e kéz, miután Mentoni befordult a palotába, véletlenül az idegen ifjú kezére hullt – mindez miért? Mi oka lehetett, hogy a hölgy oly halk, oly különösen halk hangon rebegett felé érthetetlen búcsúszavakat? „Legyőztél” – mondotta... vagy csak a víz mormolása tévesztett meg? – „Legyőztél! Egy órával napfelkelte után... találkozunk... így legyen!”

 

 

A zűrzavar elült, a palotában kihunytak a fények, és az idegen, akit most már én is felismertem, egyedül állt a padlaton. Elképzelhetetlen izgalomtól remegett, és pillantása körbejárt, gondolát keresve. A legkevesebb, amit tehettem, az volt, hogy felajánljam neki a magamét, és udvariasságomat el is fogadta. Miután a vízikapunál evezőt kaptunk, együtt folytattuk az utat szállásáig, miközben hamarosan visszanyerte önuralmát, és régebbi futólagos ismeretségünket szemmel látható szívélyességgel emlegette.

Vannak bizonyos témák, amelyekről örömest beszélek részletesen. Az Idegen személye – hadd nevezzem így őt, aki az egész világ számára idegen volt –, az Idegen személye e témák egyike. Termete inkább alacsonyabb volt a közepesnél, semmint magasabb, ha voltak is oly heves szenvedélyű percei, amikor testalkata valósággal megnyúlt, és megcáfolta ezt az állítást. Alakjának könnyed, szinte karcsú szimmetriája többet árult el gyors tettrekészségéről, amelyet ott a Sóhajok Hídjánál mutatott, mint herkulesi erejéről, melyet veszedelmesebb szükséghelyzetekben – mint ezt tudták róla – nem kellett különösebben megfeszítenie. Szája és álla egy istené – furcsa, vad, kifejezésteljes szemének árnyalatai a tiszta világosbarnától a ragyogó feketéig váltakoztak, fürtös, fekete, dús haja alól szokatlanul széles, időnként az elefántcsont fehérségében világító homlok tűnt elő – ennél az arcnál klasszikusabbat sohasem láttam, kivéve tán Commodus császár márvány arcvonásait. És mégis, arca azon arcok egyike volt, amelyekkel mindenki találkozik élete egy-egy szakaszában, aztán nem látja többé soha. Nincsen rajta semmi különös – nincs olyan megrögzött kifejezése, amely emlékezetünkbe véshetné ezt az arcot; az ember meglátja, aztán elfelejti – elfelejti, igen, de mindig él benne valami homályos és sosem szűnő sóvárgás, hogy emlékezetében fölidézze. Nem mintha a sebes szárnyon suhanó szenvedély képe nem rajzolódott volna ki az arc tükrén – de ez a tükör, akár a valóságos, nyomát sem őrizte meg a szenvedélynek, ha már a szenvedély maga a semmibe tűnt.

Mielőtt e kalandunk éjszakáján elváltunk, megkért, keressem fel másnap reggel igen korán – azt hittem, valami sürgős ügyben. Így hát, kevéssel napkelte után már palazzó-jában voltam, azoknak a komor, de mégis fantasztikus pompájú épületeknek egyikében, amelyek ott tornyosulnak a Canale Grande vize felett, a Rialto közelében. Mozaikkal kirakott széles és kanyargó lépcsőházon át kísértek fel egy szobába, amelynek hasonlíthatatlan pompája ajtónyitáskor valósággal elkápráztatott.

Tudtam, hogy ismerősöm gazdag. A vagyonának méreteiről keringő híreket addig nevetséges túlzásnak minősítettem. De ahogy most körülnéztem, nem tudtam elhitetni magammal, hogy Európa bármely gazdag embere is kifejthetett volna hasonló fejedelmi pompát, mint amilyen itt körös-körül szikrázott és tündökölt.

Habár, mint mondottam volt, már felkelt a nap, a szoba mégis fényárban úszott. Ebből éppúgy, mint a barátom arcán tükröződő kimerültségből, arra következtettem, hogy egész éjszaka nem feküdt le. A szoba építkezésének és díszítésének nyilvánvaló célja volt, hogy elkápráztasson és meghökkentsen. Kevés figyelmet szenteltek a díszítés szoros értelmű egységének vagy a nemzeti sajátosságoknak. Tárgyról tárgyra vándorolt a szem, de egyiken sem pihent meg – sem a görög festők groteszkjein, sem az Itália legjobb korszakából való szobrokon, sem az ősi Egyiptom hatalmas faragványain. Az egész szobát beborító dús drapériák mélységesen mélabús zenére hullámzottak, amelyről nem lehetett tudni, honnan jön. Súlyosan nehezedtek az érzékekre a keveredő és ellentétes illatok, ahogy különös formájú füstölőkből, smaragd- és ibolyaszínben lobogó lángnyelvekkel szálltak fel. Az ablakok skarlátszín üvegtábláin át az imént felkelt nap sugarai árasztották el a szobát. Mint megannyi olvadt ezüstzuhatag omlottak alá a függönyök; a természetes fény sugarainak ezernyi csóvája elkeveredett a mesterséges világossággal, és táncolt a dús, szinte áttetsző szőnyegen, melyet mintha chilei aranyból szőttek volna.

– Hahaha... hahaha! – kacagott a házigazda, amint beléptem a szobába. Székkel kínált, majd végigvetette magát egy díványon.

– Látom – mondotta, észrevéve, hogy nem tudok azonnal megbarátkozni az ilyen furcsán könnyed fogadtatással. – Látom, mennyire meglepődött a szobámtól... szobraimtól... képeimtől... eredeti elképzeléseimtől építkezésében és kárpitozásában – tökéletesen megrészegült a pompámtól, mi? Bocsásson meg, kedves uram (hangja itt maga volt a szívélyesség), bocsásson meg tapintatlan nevetésemért. Ön oly kimondhatatlanul meglepődöttnek látszott. Van, ami mellesleg oly tökéletesen nevetséges, hogy az embernek kacagnia kell vagy belehal. Nevetve meghalni minden dicső halál között a legdicsőbb lehet. Hiszen emlékezik, Sir Thomas More – márpedig ő igazán nagyszerű ember volt! – nevetve halt meg. Ravisius Textor Abszurditásai is hosszú listáját közlik olyan személyeknek, akik hasonlóképpen nagyszerű véget értek. Tudja-e egyébként – folytatta eltűnődve –, hogy Spártában (amelyet ma Palaccherinek hívnak), Spártában, mondom, a fellegvár nyugati oldalán, alig látható romok káoszában, valami talapzatféle áll, amelyen ma is ezek a betűk olvashatók: ΛAΣΜ. Ezek kétségtelenül ennek részei: ΓEΛAΣMA^[9]. Nos hát, Spártában ezernyi különféle istenség ezernyi temploma és szentélye állt. Mily hallatlanul különös, hogy a nevetés oltára túlélte mind a többit! De a mi esetünkben – folytatta furcsán megváltozott hangon és modorban – nincs jogom az ön rovására mulatni. Ön bizonyára alaposan meghökkent. Európa nem tud ehhez fogható szépséget produkálni, mint az én kis fejedelmi lakószobám. Többi lakosztályom korántsem ilyen – a divatos jelentéktelenség valóságos non plus ultrá-ja. Ez itt különb a divatosnál, igaz? És mégis, ha csak látja is valaki, elönti a düh az ellen, aki erre egy vagyont költött. Én azonban megőriztem minden ilyen profanizálástól. Egyetlen kivétellel ön az egyedüli emberi lény, magamat és inasomat nem számítva, aki betekintést nyert e fölséges környezet rejtelmeibe, amióta így agyoncicomázták.

Helyeslően bólintottam, mert ez a lenyűgöző pompa és illat és zene, mindezekkel együtt pedig beszédének és modorának váratlan szertelensége, lehetetlenné tette számomra, hogy szavakban fejezzem ki elismerésemet, amit legfeljebb egy semmitmondó bókban sűríthettem volna össze.

– Nézze csak – kezdte újra, felállt, belém karolt, majd fel-alá járkált velem a szobában. – Nézze csak ezeket a festményeket. A görögöktől egészen Cimabue-ig^[10] és Cimabue-tól a mai napig. Amint látja, a képeket úgy válogattam össze, hogy jó néhányuk bizony csak alig tartja tiszteletben az erényt. Mindazonáltal egy ilyenfajta szoba számára megfelelő kárpit valamennyi. Itt van néhány ismeretlen nagyság chef d’oeuvre-je^[11] is; itt pedig olyan, a maguk korában ünnepelt művészek befejezetlen rajzai, akiknek a körültekintő akadémikusok még a puszta nevét is átengedték a feledésnek és... nekem... Mi a véleménye erről a Madonna della Pietà-ról? – kérdezte hirtelen felém fordulva.

– Hiszen ez eredeti Guido! – kiáltottam szívem mélyéből fakadó lelkesedéssel, mert valósággal lenyűgözött a mű elibém táruló szépsége. – Hogy juthatott hozzá? Ez a Madonna a festészetben kétségtelenül ugyanaz, ami a Vénusz a szobrászatban.

– Ah! – mondotta eltűnődve. – A Vénusz... a gyönyörű Vénusz... a Mediciek Vénusza?... parányi fejével és aranyozott hajával? Bal karjának egy része (hangja itt annyira elhalkult, hogy alig volt hallható) és az egész jobb kar restaurált, s e jobb kar kacérságában ott rejlik szerintem minden affektáltság kvintesszenciája. Jobban szeretem Canova Vénuszát. Az Apollón is másolat, efelől semmi kétség, micsoda elvakult bolond vagyok, hogy látni sem bírom az Apollón annyit magasztalt zsenialitását. Uram bocsá’, nem tehetek róla, de jobban szeretem az Antinooszt. Nem Szókratész mondotta volt, hogy Antinoosz szobrát a márványtömbben találta a szobrász? Akkor hát Michelangelo semmiképp sem nevezhető eredetinek, amikor ezeket a verssorokat írta:

 

Non ha l’ottimo artista alcun concetto

Che un marmo solo in se non circonscriva.^[12]

 

Megjegyeztük már, vagy meg kell jegyeznünk, hogy az igazi úr viselkedésén mindig észrevesszük, hogy más, mint a közönséges emberé, ha nem tudjuk is azonnal pontosan meghatározni, miben áll ez a különbség. Ha ezen az eseménydús reggelen teljes mértékben ismerősöm külső magatartására vonatkoztattam is e megfigyelést, még teljesebben vonatkoztathattam volna vérmérsékletére és jellemére.

Szellemének ama sajátosságát, mely láthatólag annyira eltávolította a többi emberi lénytől, nem tudtam pontosabban meghatározni, mint hogy elneveztem az elmélyült és szakadatlan gondolkodás szokásának, hisz áthatotta még leghétköznapibb tetteit is, rátört léha pillanataiban, megfelhőzte legvidámabb felvillanásait, mint ama viperák, amelyek Perszepolisz templomának párkányzatán tekergőznek elő a vigyorgó maszkok szemgödréből.

Ismételten megfigyelhettem, hogy azt a váltakozón könnyed és ünnepélyes hangnemet, amelyben jelentéktelen apróságokat tárgyalt meg hosszasan, különös izgalom fűti át, szavaiban és cselekedeteiben idegesség vibrál, viselkedése nyugtalan, izgékony, ami mindig megmagyarázhatatlan volt számomra, sőt olykor meg is riasztott. Gyakran az is megtörtént, hogy szünetet tartva egy mondat közepén, melynek elejét nyilván elfelejtette, mélységesen figyelni látszott valamire, mintha hirtelen látogatót várt vagy olyan hangokat hallott volna, amelyek csakis képzeletében éltek.

Egyik ilyen elábrándozó, szórakozott vagy éppenséggel néma pillanatában történt, hogy Polizianónak, a költőnek és tudósnak Orfeo című szép tragédiájába (az első eredeti olasz tragédia) lapoztam bele, amely ott feküdt mellettem a díványon, és egy ceruzával aláhúzott részt fedeztem fel. A harmadik felvonás vége felé található ez a rész, tele fojtó izgalommal, és ha tisztátlanságok mocskolják is be, egyetlen férfi sem olvashatja úgy, hogy szokatlanul izgalmas indulatok ne hatnák át, és egyetlen nő sem, sóhajtás nélkül. Az egész oldal friss könnyektől volt nedves, és a szemközti beékelt papírlapon a következő angol nyelvű sorok álltak, amelyeknek betűi olyannyira különböztek ismerősöm különös keze vonásától, hogy csak nehezen ismerhettem fel bennük az ő írását:

 

Te voltál minden, édes,

Miért törődtem én,

Forrás a szirten, édes,

Sziget a víz szinén,

Csupa gyümölcs, csupa virág,

S minden virág enyém.

 

Ah, csillagos remény!

Túlfényes álom, mely csupán

Leszállni tünt elém.

„Tovább! tovább! a fény után!”

Kiált jövőm felém.

S múltam vak mélyein sután

Némán vergődöm én.

 

Mert jaj! jaj! mécsesem kímúl

És életem lejár.

„Már vége – vége már!” –

(Így szól, míg parthomokba fúr,

A pompás tengerár),

Villámütött fa nem virúl,

Nem szálla lőtt madár.

 

És napjaim csak álmok

És éjjel álmaim

Lábad nyomába járnak,

Holott táncába hín

Valamely égi árnak

Valamely légi rím.

 

(Babits Mihály fordítása)

 

Hogy ezeket a sorokat angol nyelven írták, nem lepett meg különösen, holott nem hittem, hogy szerzőjük bírja ezt a nyelvet. Jól ismertem szellemi képességeit, és tudtam, milyen öröme telik ezek elrejtésében, nem lepett hát meg ez a felfedezés; de a vers születésének helye, megvallom, alaposan meghökkentett. Eredetileg London-t írták a vers alá, de ezt utólag gondosan áthúzták, ám mégsem annyira, hogy rejtve maradhatott volna a kutató szem előtt. Ez, mondom, nem csekély meglepetést okozott nekem, mert jól emlékszem, hogy egy korábbi beszélgetésünk során különösképpen az iránt érdeklődtem barátomnál, hogy találkozott-e valamikor Marchesa Mentonival Londonban, ahol pár évvel házassága előtt élt. És ha nem tévedek, barátom értésemre adta, hogy sohasem járt Nagy-Britannia e metropolisában. Azt is meg kell itt említenem, hogy nemegyszer hallottam (hinni persze nem hittem a valószínűtlenségektől hemzsegő híresztelést), nemegyszer azt is hallottam, mondom, hogy akiről itt szólok, nem csupán születésére nézve, hanem neveltetésében is: angol.

 

 

– Van itt egy festmény – szólt barátom, észre sem véve, hogy én belepillantottam a tragédiába –, van itt még egy festmény, amelyet nem látott. – És egy leplet félrehúzva, felfedte előttem Marchesa Aphrodité életnagyságú arcképét.

Nincs emberi művészet, amely tökéletesebben ábrázolhatta volna a hölgy emberfeletti szépségét. Újból az a légies alak állt előttem, akit az éjjel a Dózse-palota lépcsőin láttam. De mosolytól sugárzó arcán (minő érthetetlen visszásság!) ott bujkált a mélabúnak az a röpke árnya is, amely a tökéletes szépségtől elválaszthatatlan. Jobb karja keblén nyugodott. Bal karjával alámutatott egy különös alakú vázára. Csak egyik tündéri kis lába látszott, és az alig érintette a földet; a tündöklő légkörben, mely szépségét övezte, leheletfinoman megfestett szárnyak lebegtek alig észrevehetően. Pillantásom a festményről barátom alakjára esett, és ösztönösen Chapman Bussy d’Ambois-jának erőteljes szavai tolultak ajkamra:

 

Mint római szobor, ott áll. És ott fog állni,

Míg márvánnyá nem válik a halálban!

 

– Jöjjön! – szólalt meg végre, és egy dúsan zománcozott tömör ezüstasztal felé fordult, amelyen néhány fantasztikus festésű serleg állt, két nagy etruszk váza, ugyanolyan különös alakú, amilyen az arckép előterében látható, színültig töltve rajnai bornak tűnő itallal.

– Jöjjön! – mondta hirtelen. – Igyunk! Korán van még, de igyunk! Valóban korán van még – folytatta eltűnődve, mikor egy angyalfigura súlyos aranykalapáccsal a napfelkeltét követő első órát jelezte –, valóban! korán van még, de mit tesz az? Igyunk! Ürítsünk áldozati kelyhet az ünnepélyes nap tiszteletére, amelyet ezek a cifra lámpák és füstölők oly irigyen igyekeznek elhomályosítani!

És teli serlegét áldomásra emelve, gyors egymásutánban több serleggel ivott meg a borból.

– Álmodni – kezdte újból rendszertelen társalgását, és egy füstölő dús fénye felé emelte az egyik pompás vázát –, álmodni, az volt a dolgom az életben. Ezért hát, amint látja, megformáltam magamnak ezt az álomkamrát. Emelhettem volna-e különbet Velence szívében? Igaz, hogy az építészeti díszítések valóságos egyvelegét láthatja maga körül. Az ión stílus szűziességét vízözön előtti holmik éktelenítik el, s az egyiptomi szfinxek aranyszőnyegeken terpeszkednek. De a harmóniát csak a félénk tekintet hiányolja. A lakóhely és különösen az idő konvenciói: megannyi mumus, amelyek az emberiséget visszarettentik, hogy elmerüljön a nagyszerűség szemléletében. Valamikor magam is díszítőművész voltam, de a túlfinomult ostobaságokra csakhamar ráunt a lelkem. Mindaz, amit itt lát, jobban megfelel nekem. Mint ezek az arab füstölők, lelkem is lángokban gyötrődik, és e környezet mámora hozzáformál a valóra vált álmok országának vadabb látomásaihoz, amelyek felé kisvártatva útra kelek.

Itt hirtelen elhallgatott, fejét mellére ejtette, és úgy tűnt, mintha egy hangra figyelne, amelyet én nem hallhatok. Végül kinyújtózkodott, a mennyezetre tekintett, és Chichester püspökének e szavait kiáltotta:

 

Várj ott reám! Majd ott leszek

A síri mélyben én veled!

 

Egy pillanat múlva, a nehéz bor hatására hanyatt vágta magát a díványon.

A lépcsőházból sietős lépések hallatszottak, majd hangos kopogás az ajtón. Igyekeztem megelőzni, hogy barátomat másodszor is felzavarják, de a Mentoni ház egyik apródja máris berontott a szobába, és felindulástól elfulladt hangon ezeket az összefüggéstelen szavakat dadogta:

– Úrnőm!... Úrnőm!... Megmérgezte magát!... Megmérgezte magát!... Ó, gyönyörű, gyönyörű Aphrodité!

Megdöbbenve szaladtam a díványhoz, és megpróbáltam az alvót eszméletre téríteni. De tagjai merevek voltak, ajka szederjes – az imént még oly ragyogó szemét a Halál zárta le. Visszatámolyogtam az asztalhoz, kezem egy repedt és megfeketedett serlegre hullt, és lelkemen hirtelen átvillámlott a teljes és szörnyű valóság tudata.

 

Fóthy János fordítása

 

ÁRNY
Parabola

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is...

Dávid zsoltára (XXIII)

 

 

Ti, akik olvastok, még az élők között éltek: de én, aki írom ezt, már addig rég elköltöztem az árnyak országába. Mert valóban, különös dolgok fognak történni, s titkok fognak föltárulni, és sok század fog elmúlni, mire e jegyzetek emberi szem elé kerülnek. S ha napfényre jutnak, sokan lesznek a hitetlenek, sokan a kétkedők; mégis lesznek páran, kik sok tűnődnivalót lelnek e jegyekben, melyeket vas stílusom idevés.

Az év a rémület éve volt, s még a rémületnél is mélyebb érzéseké, amikre nincs név ezen a földön. Mert sok csodák és jelek történtek, s széltében-hosszában, szárazon s tengeren, a pestis fekete szárnyai borították a látóhatárt. Ám kik a csillagokban olvasnak, azok előtt nem volt ismeretlen, hogy az ég állása baljóslatú; s számomra többek közt – ki a görög Oinosz vagyok – nyilvánvalónak látszott, hogy most érkezett meg ama hétszázkilencvennegyedik esztendő fordulója, amikor a Jupiter bolygó a Kos-jegybe lépve, együttállásba kerül a rettenetes Szaturnusz vörös gyűrűjével. Az egek különös befolyása, ha nem tévedek szerfölött, nemcsak a földkerekség fizikai változásaiban nyilatkozott, hanem az emberek lelkében is, képzelődéseikben s tűnődéseikben.

Khioszi vörös bor palackjai mellett, egy méltóságos csarnok falai közt, egy Ptolemaisz nevű komor városban, heten ültünk együtt, éjjeli társaság. És szobánkba nem volt más bejárás, mint csak egy magas bronzajtón át: és az ajtót Korinnosz mester készítette, s belülről záródott, ritka művészet furfangjával. Azonkívül fekete drapériák vonták el szemünk elől e borús teremben a holdat, a halvány csillagokat és a néptelen utcákat – de a rossz sejtelmek és emlékek nem hagyták magukat így kizárni. Voltak dolgok bennünk és körülöttünk, amikről nem tudok határozottan számot adni – fizikai és szellemi valamik – bizonyos nyomás az atmoszférában – valami fojtó érzés – aggodalom, és mindenekfölött az a rémes állapota a létnek, amit a tépett idegzetű ember akkor tapasztal, ha érzékei elevenen s éberen dolgoznak, de gondolkodásbeli képességei szünetelnek. Ólomsúly nehezült ránk. Ott csüggött tagjainkon, a szoba bútorzatán, a serlegeken, amelyekből ittunk; mindent lenyomott, mindent földre húzott – mindent, kivéve a hét vaslámpa lángját, melyek tivornyánkat bevilágították. Azok magas, karcsú fényvonalakban emelkedve égtek, egyformán, sápadtan, mozdulatlanul égtek; s a tükörben, mit fényük a kerek ébenfa asztalra vetett, amely mellett ültünk, mind, akik ott voltunk, jól láthattuk arcunk halvány színét s társaink lecsüggedt szemének nyugtalan villogását. Mégis nevettünk, és vígan voltunk a magunk módján – ami valami hisztérikus mód volt; Anakreón dalait daloltuk – azaz csupa bolondságot; s ittunk derekasan – noha borunk bíbora vérre emlékeztetett. Mert kívülünk még valaki volt a szobában – az ifjú Zoilosz. Holtan feküdt és kinyújtóztatva, gyászlepedő alatt; a hely géniusza és démona. Sajna! ő nem vett részt mulatságunkban, csak amennyiben arca, melyet eltorzított a ragály, és szeme, amelyből a halál csak félig oltotta ki a pestis tüzét, oly érdeklődést látszott mutatni vigalmaink iránt, amilyennel egy halott kísérheti azoknak vígságát, akik még csak ezután halnak meg. De bár én, Oinosz, éreztem, hogy az elköltözött szeme rajtam függ, mégis kényszerítettem magamat, hogy ne vegyem tudomásul kifejezése keserűségét, s tekintetem állhatatosan lecsüggesztve az ébentükör mélységeibe, hangos és zengő hangon énekeltem Teósz fiának énekeit. De hangjaim lassan kialudtak, és ekhóik, messze verdesve a terem gyászkárpitjai között, gyöngék lettek, alig kivehetők, s így elhaltak. És íme, e gyászdrapériák közül, ahol az ének hangjai elhaltak, egy sötét és határozatlan árny jött elő – minőt a hold fest emberi formáról, mikor alacsonyan száll az égen; de ez az árny nem ember árnya volt, nem is istené, sem semmiféle ismert formáé. S ott lengve darabig e terem kárpitjai körül, végre megállt teljes alakjában, a bronzajtó komor felületén. De ez az árny határozatlan volt, és vonaltalan és elmosódó, s nem ember árnya volt, nem is istené – sem görög istené, sem khaldeai, sem akármilyen egyiptomi istenségé. És az árny ott maradt a bronzajtón, és az ajtókeret íve alatt, és nem mozdult, nem szólt egyetlen szót, csak vesztegelt és állt. És az ajtó, hol az árny megállott, ha jól emlékszem, éppen lábtól volt a gyászlepelbe burkolt ifjú Zoilosznak. De mi ott, a mulatni gyűlt hetek, meglátva az árnyat, amint kijött a drapériák mögül, nem mertünk egyenesen ránézni, hanem leszegtük tekintetünket, s mereven bámultunk az ébentükör mélyeibe. És végre én, Oinosz, néhány halk szót ejtve, megkérdém az árnytól lakását és nevét. És az árny így felelt:

– Én ÁRNY vagyok, és lakásom ott van, ahol Ptolemaisz katakombái, közel Hélüszion komor rónáihoz, melyek Kharóneia gőzös csatornáit^[13] szegik.

És akkor mi heten borzalommal szöktünk föl székeinkről, és remegve álltunk, és vacogva, s egész elváltozva; mert az árny hangjának lejtése nem egy lény hangjának lejtése volt, hanem a lények egész sokaságának hangja, s tagról tagra váltakozva ütemeiben sötéten hullott fülünkbe ezer rég elköltözött barátunk jól ismerős és feledhetetlen hanghordozásával.

 

Babits Mihály fordítása

 

METZENGERSTEIN

Pestis eram vivus – moriens tua mors ero^[14]

Luther Márton

 

 

Borzalom és végzet minden korokban leselkedtek ránk. Mért adjak hát dátumot ennek a történetnek? Hadd mondjak csak annyit, hogy abban az időben, amelyről beszélek, még élt Magyarország belsőbb részeiben valami erős, noha titkolt hite a lélekvándorlás tanainak. Magáról a dogmáról – hogy hamis-e vagy valószínű? – nem szólok. Csak annyit jegyzek meg, hogy hitetlenségünk nagy része – mint La Bruyère mondja boldogtalanságunkról – vient de ne pouvoir être seuls^[15].

De a magyarországi babonának van néhány pontja, mely a képtelenséggel határos. Ezek a magyarok lényegesen eltérnek keleti mintáiktól. Például. „A lélek – mondják az előbbiek, egy éles eszű és művelt párizsi író szavai szerint – ne demeure qu’une seule fois dans un corps sensible: au reste – un cheval, un chien, un homme même, n’est que la ressemblance peu tangible de ces animaux.”^[16]

A Berlifitzing és Metzengerstein famíliák századok óta viszályban éltek. Ily halálos ellenségeskedés sose keserített még egymás ellen két ily előkelő házat. S a gyűlölködés okát, úgy látszik, egy régi jóslat szavaiban lehet megtalálni:

„Egy nagy névre félelmes bukás vár, ha, miként a lovas úrrá lesz lován, a halandó Metzengerstein diadalmaskodik a halhatatlan Berlifitzing fölött!”

Bizonyos, hogy e szavaknak magukban nem sok értelmük van. De együgyűbb okok is jártak már – nem is olyan régen – ugyanilyen eseményterhes következménnyel. S ráadásul a két birtok – a kettő közvetlenül határos – régóta versengő befolyással volt a kormányzat tetteire. Meg aztán, közeli szomszédok ritkán jó barátok; s a berlifitzingi kastély lakói váruk magas párkányairól valósággal beláthattak a Metzengerstein-palota ablakain. S a főúrinál is nagyobb pompa, amit ott megfigyelhettek, egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy a fiatalabb és nem olyan gazdag Berlifitzing család ingerlékeny érzelmeit csillapítsa. Csoda-e hát, hogy ennek a jóslatnak a szavai, akármilyen ostobák voltak is, sikeresen egymásra haragítottak s haragban tartottak két családot, melyet az örökölt féltékenység minden ösztönzése amúgy is viszályra predesztinált? A jóslat – ha egyáltalán jelentett valamit – annak a háznak végső diadalát látszott jelenteni, amely máris hatalmasabb volt; s természetes, hogy emléke a gyengébb és kevésbé befolyásos félben annál keserűbb indulatot költött.

Vilmos, Berlifitzing grófja elbeszélésünk idején bármilyen magas származású, mégis beteges és gyerekes öregember volt, s nem nevezetes semmi egyébről, csak a határtalan és megrögzött személyes ellenszenvről vetélytársának famíliája iránt, s a lovaknak és a vadászatnak oly szenvedélyes szeretetéről, hogy sem testi gyengesége, hajlott kora, sem szellemi tehetetlensége nem akadályozhatta a vadűzés veszélyeiben való mindennapos részvételét.

Báró Metzengerstein Frederik viszont még nem volt nagykorú. Atyja, G. miniszter, fiatalon halt meg. Anyja, Mária bárónő, nemsokára követte. Frederik ekkor tizennyolcadik évében volt. Tizennyolc év városban nem nagy idő; de pusztaságban – ilyen nagyszabású pusztaságban, mint ez a régi uradalom – az órainga lengésének mélyebb a jelentése.

Egy és más különös körülmény folytán, amely atyjának a vagyonra vonatkozó intézkedéseiből következett, a fiatal báró atyja halála után azonnal átvette a hatalmas birtokot. Ekkora birtok ritkán volt azelőtt magyar úr kezében. Kastélya számtalan. A legkülönb, fényét, nagyságát tekintve, mind között a Metzengerstein-palota. Uradalmainak határvonalát sohasem húzták meg pontosan; de fő-fő parkjának kerülete ötven mérföldet ölelt körül.

Most, hogy ezt a páratlan vagyont ilyen fiatal és hírhedt jellem örökölte, majd mindenki egyetértett abban, hogy milyen lesz várható viselkedése. S csakugyan: a három első napon át az örökös Heródesnél is Heródesebbnek mutatta magát, s cselekedetei felülmúlták legrajongóbb bámulóinak várakozását. Gyalázatos kicsapongások, nyilvánvaló szószegések, hallatlan kegyetlenségek hamar megértették remegő jobbágyaival, hogy sem szolgalelkű meghunyászkodás, sem lelkiismeretes kötelességteljesítés nem biztosítja őket ezentúl e törpe Caligula skrupulust nem ismerő karmai ellen. A negyedik nap éjjelén észrevették, hogy a berlifitzingi kastély istállói lángban állanak; s a szomszédság egyhangúlag a báró bűneinek és szertelenségének máris szörnyű hosszú rovására írta a gyújtogatás vádját.

Ám a zavar és futkosás közt, melyet ez az esemény okozott, a fiatal főúr maga látszólag elmélkedésbe merülve ült a Metzengersteinek családi palotájának egy nagy és üres termében. A dús, bár megfakult kárpitok, melyek mélán lengtek a falakon, előkelő ősök százainak árnyszerű fenséges alakját idézték. Itt hermelinpalástos papok és egyházi méltóságok, otthonosan elterpeszkedve a kényúr és király oldalán, emelnek vétót valamely világi uralkodó kívánsága ellen, vagy a pápai főhatalom fiat-jával^[17] fékezik az ősellenség lázadó sceptrumát^[18]. Amott sötét tekintetű, szálas Metzengerstein-fejedelmek – izmos csataménjük lába mélyen az elhunyt ellenség hullái közt –, életteljes arckifejezésük még a leghiggadtabb idegeket is meghökkenti; itt-ott tűnt napok dámáinak kéjes és hattyúi teste lengett valami sosem volt táncban, képzelt melódiák dallamára.

De míg a báró figyelt, vagy úgy tett, mintha figyelne a berlifitzingi istállókban támadt, fokozatosan növekvő lármára – vagy talán valami újabb, elszántabb, vakmerőbb merényleten törte fejét –, szeme öntudatlanul is egy óriás és természetellenesen színezett lovat, a rivális család egy szaracén ősének paripáját követte, melyet a faliszőnyeg mintája ábrázolt. A ló maga, a rajz előterében, mozdulatlanul, szoborszerűen állt – míg hátrább legyőzött lovasa egy Metzengerstein tőrétől pusztult el.

Frederik ajkán ördögi kifejezés ébredt, amint ráeszmélt, hogy pillantása tudtán kívül hova irányult. De mégsem fordította másfelé. Ellenkezőleg: mintha lenyűgöző és aggódó feszültség ereszkedett volna érzékeire, fátyolként, hogy miért, sehogy sem tudta okát adni. Csak nehezen bírta összeegyeztetni álmatag és összefüggéstelen érzéseit avval a bizonyossággal, hogy ébren van. Mennél tovább nézte a képet, annál ellenállhatatlanabb lett a varázs, annál lehetetlenebbnek tűnt előtte, hogy valaha is kivonhatja tekintetét e szőnyeg igézete alól. De amint ott künn a zaj hirtelen erősebb lett, figyelme kényszerű erővel fordult a különösen villogó fény felé, amelyet az istálló lángja vetett egyenesen a szoba ablakaiba.

Ám ez csak egy pillanatig tartott; tekintete gépiesen visszatért a faliképre. S óriási meglepetésére és borzalmára a gigászi ló feje időközben helyet változtatott. Az állat nyaka, mely előbb, mintegy részvétből, urának elterült teste fölé ívelt, most teljes hosszában kinyúlt a báró felé. Szemei, mindeddig láthatatlanok, most valami erélyes és emberi kifejezést öltöttek, vörös és szokatlan lángban villogtak; s szétfeszült ajkai teljesen szembetárták a láthatólag földühödt paripa undorító, síri fogsorát.

Megdermedve a rémülettől, a fiatal főúr az ajtó felé imbolygott. Amint fölszakította, a vörös fénynek egy sugára, messze belövellve a szobába, árnyékát éles körvonallal a reszkető szőnyegre vetette; s ő borzadva figyelte meg, hogy – amint egy pillanatra megtántorult a küszöbön – ez az árnyék a szaracén Berlifitzing kegyetlen és diadalmas gyilkosának pontos helyzetét vette föl, s tökéletesen kitöltötte annak körvonalait.

Hogy könnyítsen nyomott hangulatán, a báró kirohant a szabad ég alá. A palota főkapujánál három lovásszal találkozott. Üggyel-bajjal s szinte életük közvetlen veszélyével próbálták megfékezni egy markos, lángvörös, megbokrosodott ló ágaskodását.

– Kinek a lova az? Hol szereztétek? – kérdezte az ifjú gyanakvó és rekedt hangon, mert rögtön észrevette, hogy a rejtelmes paripa a szőnyegszobában tökéletes mása a szeme előtt toporzékoló dühös állatnak.

– Magáé a báró úré – felelte az egyik lovász –, legalábbis más nem tart rá igényt. Futtában fogtuk el, szinte gőzölgött és tajtékzott a dühtől, úgy menekült a berlifitzingi égő istállóból. Azt hittük, az öreg gróf ménesébe való, az idegen lovak ménesébe, s visszavittük, hogy eltévedt. De az ottani lovászgyerekek tudni se akarnak róla; ami elég különös, mert hisz világos jeleit látni rajta annak, hogy alig menekült ki a lángokból.

– A billog is be van sütve a homlokába: W. V. B. – szólt közbe egy másik lovász –, azt hittem hát, hogy Berlifitzing betűi; Wilhelm von Berlifitzing – de az egész kastély kereken tagadja, hogy ismerné.

– Roppant különös! – szólt a fiatal báró eltűnődő arccal, s szemmel láthatólag nem is gondolt szavainak jelentésére. – Jól mondod, különös ló – csodálatos egy ló! Ámbátor, jól mondod, jól mondod, gyanús karakter, fékezhetetlen karakter; de csak hadd legyen enyém – tette hozzá némi szünet után –, talán van olyan lovas Metzengerstein Frederik, hogy magát az ördögöt is megfékezi, ha az Berlifitzing istállójából jön!

– A báró úr téved; a ló, gondolom, mondtuk is, nem a grófi istállókból való. Ha így lenne, jobban ismerjük a kötelességünket, hogysem ebbe a házba mertük volna hozni.

– Igaz! – jegyezte meg a báró szárazon; s ebben a pillanatban egy teremapród jött a palotából égő arccal, szapora léptekkel. Gazdája fülébe suttogta jelentését, s ez a jelentés a faliszőnyeg egy kisebb darabjának hirtelen eltűnéséről szólt; megjelölte a termet, ahol történt; s rögtön aprólékos és körülményes részletekbe bocsátkozott; s noha mindent halk hangon mondott, egy szó sem kerülte ki a lovászok fölzaklatott kíváncsiságát.

Az ifjú Frederiket e párbeszéd alatt szemmel láthatólag vegyes érzések raja izgatta. De nemsokára visszanyerte önuralmát, és határozott malícia kifejezése ült arcára, amint kiadta az ellentmondást nem tűrő rendelkezést, hogy a szóban forgó szobát azonnal zárják el, és a kulcsot adják neki.

– Méltóztatott hallani a vén vadász Berlifitzing szerencsétlen halálát? – szólt a báróhoz egyik jobbágya, míg az apród távozása után a markos paripa, melyet a főúr már magáénak elfogadott, kettőzött dühvel táncolt és rúgkapált a hosszú fasor mentén, mely a palotától a metzengersteini istállókig nyúlott.

– Nem! – felelte a báró hirtelen a beszélő felé fordulva. – Meghalt! Jól hallottam?

– Bizony így igaz, báró úr! Nem rossz hír, gondolom, senki fülében, aki a báró úr nevét viseli.

Futó mosoly villant föl a hallgató arcán.

– Hogy halt meg?

– Meggondolatlan igyekezetében, hogy kimentse vadászménesének valamelyik tagját, maga is nyomorultan a lángok közt veszett.

– I-ga-zán! – tagolta a báró, mintha lassan és megfontoltan engedné hatni magára valamely izgató gondolat igazságát.

– Igazán – ismételte a jobbágy.

– Rémes! – szólt az ifjú hidegen, és nyugodtan bement a palotába.

Ettől a naptól kezdve határozott változás állt be a feslett ifjú báró Frederik von Metzengerstein életmódjában. Valóban, viselkedése minden várakozást megcsalt, és nemigen volt összhangban a számító lányos anyák szempontjaival; szokásai és modora még kevésbé mutattak rokonságot a szomszédságbeli arisztokrácia szokásaival és modorával, mint azelőtt. Sose látták birtokának határain kívül, s ebben a tág és társas világban teljesen társtalan volt – hacsak talán annak a természetfölötti, féktelen és lángszínű paripának, amelyet mostantól kezdve folyton lovagolt, nem volt valami rejtelmes joga a baráti címre.

Mégis, még jó darabig újra meg újra számtalan meghívás érkezett a szomszédság részéről. „Nem tisztelné meg báró úr ünnepélyeinket jelenlétével?” „Nem csatlakozik hozzánk a báró egy medvevadászatra?” – „Metzengerstein nem vadászik”; „Metzengerstein nem óhajt megjelenni” – volt a gőgös és lakonikus válasz.

Ilyen ismételt sértéseket nem tűrhetett a büszke nemesség. A meghívások vesztettek szívélyességükből, ritkultak, s idővel egészen elmaradtak. Sőt a szerencsétlen gróf Berlifitzing özvegye sokak hallatára azt a kívánságot fejezte ki, hogy „üljön hát otthon a báró, mikor legkevésbé kívánna otthon ülni, ha már megveti a magához való társaságot; s lovagoljon, mikor csöpp kedve se lesz lovagolni, ha már jobban érzi magát egy ló társaságában”. Ez persze az öröklött neheztelésnek meglehetősen együgyű kirobbanása volt; s csak azt bizonyítja, mennyire értelmetlenné válnak a szavaink, ha szeretnénk nagyon határozottak lenni.

A könyörületesebb szívűek azonban a fiatal mágnás viselkedésének megváltozását a fiú természetes fájdalmának rovására írták szüleinek korai elvesztén; ugyanezek megfeledkeztek arról, mily istentelen és bűnös módon élt éppen abban a rövid periódusban, mely közvetlen erre a kettős halálesetre következett. Sőt akadtak, akik szerint „talán túlságosan is rátarti következetességére és méltóságára”. Mások megint – akik közt megemlíthetjük a család orvosát – nem haboztak beteges melankóliáról és idegeinek terheltségéről beszélni; míg a tömeg között még kétértelműbb, homályosabb célzások is keringtek.

Tudniillik a báró perverz ragaszkodása legutóbb szerzett ménjéhez – amely ragaszkodás csak újabb erőt látszott nyerni az állat vad és szinte démoni karakterének minden új példájából – végre is minden józan ember szemében természetellenesen forró és visszataszító szenvedéllyé vált. A dél ragyogásában – az éjszaka halálos óráján – betegen vagy makkegészségesen – szélcsöndben s viharban – az ifjú Metzengerstein mintha odanőtt volna a roppant ló nyergébe; hisz alig fékezhető szilajsága oly tökéletes összhangban volt tulajdon lelkével.

Egynémely más körülmény, a legutóbbi eseményekhez ráadásul, valósággal földöntúli és csodás jelleget adott a lovas mániájának és a ló képességeinek. Pontosan fölmérték azt a teret, amit egyetlen ugrással átugratott; s úgy találták, hogy az hökkentő differenciával múlja felül a legmerészebb képzelet várakozásait. Aztán: a báró nem adott külön nevet az állatnak, pedig ménesének összes többi lovát jellemző névvel illette. Az új ló istállóját is a többitől bizonyos távolságban jelölte ki; s ami a csutakolását, s egyéb körülötte szükséges műveleteket illette, senki sem merhetett vállalkozni rájuk, csak a tulajdonos személyesen; sőt még csak be se léphetett senki más ennek a lónak az elkülönített istállójába. Azt is meg kell jegyezni, hogy ámbár a három lovásznak, akik a berlifitzingi istállóégésből menekülő lovat elfogták, sikerült futását láncfékkel és hurokkal megállítania, mégsem merte egyikük sem teljes biztonsággal állítani, hogy e veszélyes küzdelem folyamán, vagy akár később kézzel illette volna az állat testét. Nemes és jó ösztönű paripák magatartásában talán nem is olyan ritkák a magasabb rendű értelem példái, hogy különös figyelmet keltenének: de voltak bizonyos körülmények, amelyek még a legtamásabb és legjózanabb ember érdeklődését is szinte lenyűgözték; s azt mondják, megtörtént, hogy a körülálló tömeg borzadva hőkölt vissza az állat sokatmondó, értelmet tükröző dobbantásától; megtörtént, hogy az ifjú Metzengerstein is elsápadt és megtántorodott a ló emberi pillantású szeme előtt.

A báró környezetében mégsem kételkedett senki, hogy a fiatal mágnás meleg szeretettel szereti tüzes természetű paripáját; legalább senki, egy jelentéktelen és idétlen kis apródot kivéve, aki torz külsejével mindenkinek útjában volt, s akinek véleménye semmit sem nyomott a latban. Ő – ha ugyan az ő gondolatait egyáltalán érdemes említeni – elég arcátlan volt azt állítani, hogy gazdája mindig valami érthetetlen s alig észrevehető borzadállyal ugrik az új ló nyergébe; és hogy szokásos hosszú lovassétáiból hazatérve, mindannyiszor valami diadalmas gonoszság kifejezése torzítja el arcának minden vonását.

Egy viharos éjen Metzengerstein, nehéz álomból riadva, mániákus módjára rohant le szobájából, vad sietséggel pattant nyeregbe, nagyokat szökkenve tűnt el az erdő útvesztőjében. Ily megszokott esemény nem kelthetett különös feltűnést; de szolgái ezúttal aggodalmas feszültséggel várták visszatértét, mert néhány órával távozása után azt vették észre, hogy a Metzengerstein-palota bámulatos mívű és pompázó oromfalai recsegnek és ropognak, és alapjukig meginganak valami féktelen tűz sűrű és élénk lángtömegében.

A tűz, alighogy észrevették, máris szörnyű pusztítást végzett, így láthatólag reménytelen volt minden erőfeszítés, hogy megmentsék az épületnek bármely részét is. A megriadt szomszédság állt hát tétlenül körös-körül, és némán, szinte megrendülten bámészkodott. De nemsokára új rettenet kötötte le a tömeg figyelmét, s mutatta meg, mennyivel erősebb izgalmat kelt az emberi sokaság érzelmeiben az emberi szenvedés szemlélete, mint az élettelen anyag legrémesebb látványa.

A vén tölgyfasor mentén, mely az erdőségből a Metzengerstein-palota főbejáratához vezet, egy ló tűnt fel, amint födetlen fejű, zilált ruhájú lovasával nyergében, oly vad szökkenésekkel közeledett, hogy megszégyenítette a Zivatar Démonát.

Látszott, hogy a vágta irányát nem a lovas szabja meg. Eltorzult arca, görcsösen összeránduló teste emberfölötti erőfeszítésről tanúskodott; de hang, egy árva sikolyt kivéve, nem röppent el kisebesedett ajkáról, melyet a rémület kínjában véresre harapott. Egy pillanat, s a paták csattogása élesen, fülsértően verődött vissza lángok bömbölése és szelek sivítása fölött – még egy pillanat, s a mén egyetlen nekiiramodással átszökkent a kapun, és a várárok fölött fölrohant a palota rengő lépcsőin, s lovasával együtt eltűnt a kavargó tűz örvényében.

A zivatar dühe hirtelen alábbhagyott, és halotti, baljós csönd állt be. Az épületet még fehér láng borította, mint egy síri lepel, s messze kilövellve a nyugodt légkörbe, valami természetfölötti fény villant; míg a palota ormai fölé egy súlyos füstfelhő telepedett, kolosszális, és alakot öltött – egy lóét.

 

Babits Mihály fordítása

 

LIGEIA

S benne lakozik az akarat, mely nem hal meg. Ki ismeri

azakarat titkait s erőit? Mert Isten csak egy nagy akarat,

mely szent feszültségével mindenen áthat. Az ember nem

adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát

teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának

gyarlósága folytán.

Joseph Glanvill

 

 

Ha lelkem üdvössége függne tőle, akkor sem tudnék visszaemlékezni, hogyan, mikor, de még arra sem, hogy tulajdonképpen hol ismerkedtem meg Lady Ligeiával. Hosszú évek folytak azóta el, s memóriám gyönge a sok szenvedéstől. Vagy talán azért nem tudom ma emlékembe hívni ezeket a részleteket, mert valójában kedvesem alakja, ritka tanultsága, különleges s mégis szende hatású szépsége s halk zenés nyelvének megborzongató és elbűvölő ékesszólása oly állandó és titkos fokokban tették meg útjukat szívembe, hogy lassú, de biztos hódításuk története észrevétlen és ismeretlen maradt. Mégis, azt hiszem, legelőször és legtöbbször a Rajnánál találkoztam vele, egy nagy, omladozó, régi városban. A családjáról – csakugyan, arról beszélt egyszer. Kétségkívül távolmúltba vesző régiségű család. Ligeia! Ligeia! Betemetkezve tanulmányaimba, melyek igazán oly természetűek, hogy minden másnál inkább alkalmasak eltompítani a külső világ benyomásait, csak ez az édes szó – Ligeia – hívja szemem elé fantáziámban annak a képét, aki nincsen többé. S most, mialatt írok, fölvillan bennem a csodálkozás, hogy sohase tudtam a vezetéknevét annak a leánynak, aki barátnőm és jegyesem volt, aki tanulmányaim társa s végtére szívem asszonya lett. Játékos parancs volt Ligeia részéről? vagy szerelmem erejének próbája, hogy erről a pontról sohase kérdezzem? vagy inkább a saját szeszélyem volt – vadul regényes áldozat szenvedélyes odaadásom oltárán? Csak magára a tényre emlékszem határozatlanul – s csoda-e, ha teljesen elfeledtem a körülményeket, melyek okozták azt vagy kísérték? Valóban, ha valaha a szellem, melyet a regény szellemének hívnak – a bálványimádó Egyiptom sápadt és ködszárnyú Ashtophet-je – lebegett baljós házasságok fölött, a szólásmód szerint, a mienk fölött minden bizonnyal ott lebegett.

Mégis van egy drága téma, amelyre nézve emlékezetem nem hagy cserben. Ez a téma Ligeia személye. Termetre magas volt, kissé inkább vékony, sőt későbbi napjaiban valósággal lesoványodott. Hiába próbálnám festeni tartása fenségét s nyugodt könnyűségét, vagy lépteinek érthetetlen súlytalanságát és rugalmasságát. Úgy jött s tűnt, mint egy árnyék. Ha belépett titkos dolgozószobámba, sohasem vettem észre, míg meg nem szólalt halk, édes hangjának drága zenéje, s vállamra nem tette márvány kezét. Arcának szépségét utol nem érhette más leányé. Egy ópiumálom sugárzása volt az – lélekröpítő, légies látomány, vadabb és istenibb azoknál, melyek Délosz lányainak szunnyadó lelke körül szállonganak. Pedig vonásait nem jellemezte a szabályos alkat, melyet helytelenül állítottak elénk mint tisztelnivalót a pogányok klasszikus műveiben. Igazán mondja Bacon, Lord Verulam, mikor a szépség mindenféle formájáról és fajtájáról beszél: „Nincsen magas szépség, hol nincs valami különösség az arányokban.” De, ámbár jól láttam, hogy Ligeia vonásai nem mutatnak klasszikus szabályosságot – habár éreztem, hogy szépsége igazi „magas szépség” s csupa „különösség” –, mégis hiába igyekeztem felfedezni benne a szabálytalanságot s megtalálni eredetét annak az érzésnek, mely a „különöset” érezte rajta. Vizsgáltam a magas és halvány homlok körvonalát – hibátlan volt (mily hideg ez a szó isteni fenségre alkalmazva!); a halánték fölötti részleteknek a legtisztább ivorral versengő bőrét, parancsoló arányait és nyugalmát, lágy kiszögellését; s a hollófekete, sima fényű, pompázó és természetesen hullámos fürtöket, „jácintos fürteit”, melyek megértették e homéri jelző teljes erejét! S néztem az orr finom vonalait – sehol sem láttam ily tökéleteset, csak a héberek kecses érmein. Ugyanaz a kényes simasága a bőrfelületnek, az az alig észrevehető tendencia a sasorr felé, ugyanazok a harmonikusan rajzolt orrlyukak, melyek szabad szellemről beszéltek. S néztem az édes szájat. Itt igazán diadalt ült minden, ami égi – a rövid felső ajk fenséges hajlása, s az alsónak lágy, gyönyörittas álma; nevető gödröcskék és beszédes színek; a fogak, amelyek majdnem vakító fénnyel villogtatták vissza minden sugarát annak a szent fénynek, mely derűs, szelíd s mégis oly ragyogva ujjongó mosolyából, e mosolyok mosolyából rájuk esett. És kutattam álla képződését – s itt megtaláltam gyöngéd szélességét, puhaságát és méltóságát, teltségét és szellemiségét a görög mintáknak: annak a vonalnak, amelyet Apollón isten csak álmában tárt az athéni Kleomenész elé. S végül Ligeia nagy szemébe néztem.

Szemekre nincs példánk a messze ókorból. S lehet is, hogy éppen a szemekben, hogy éppen kedvesem szemében rejlett a titok, melyre Lord Verulam céloz. Azt kell hinnem, hogy sokkal nagyobb volt, mint emberi fajtánk átlagos szemei. Tágabb volt még, mint a Nourjahad-völgybeli törzseknek legtágabb, legtelibb gazellaszeme. De ez alig tűnt föl Ligeiánál, csak néha, a feszült izgalom pillanataiban. S ilyen pillanatokban szépsége – legalább így látta hevült fantáziám – földfölötti vagy földöntúli lények szépsége volt, a török hurik mesés szépsége. A szemgolyók színe a legragyogóbb fekete, és messze fölöttük rendkívül hosszú, koromsötét szempillák ernyőztek. A körvonalában kissé szabálytalan szemöldök színe ugyanaz volt. A „különösség” azonban, amit e szemekben találtam, egészen más természetű, semmi köze formához, színhez, ragyogáshoz, s mindent összevéve, a kifejezés lapjára írandó. Ah, értelmetlen szó! Puszta hangzásod nagy szélessége mögött mennyi tudatlanságot sáncolunk el a lelki világ dolgaiban! Ligeia szemének kifejezése! Hogy tűnődtem hosszú órákon át rajta! Hogy küszködtem egész nyári éjjeleken, mélyébe hatolni! Mi volt az – az a Démokritosz kútjánál mélyebb valami –, mely kedvesem szembogarának mélyeiben rejlett? Mi lehetett? Rabbá tett a vágy, hogy fölfedezzem. Ó, azok a szemek! azok a nagy, azok a csillogó, azok az isteni szemgolyók! Léda ikercsillagává lettek számomra, s én legájtatosabb csillagászuk.

Nincs a lélek tudományának számos érthetetlen anomáliája közt megborzongatóbban izgató tény, mint az – amiről, úgy hiszem, sohase beszélnek az iskolákban –, hogy ha föl akarunk idézni emlékünkben valamit, amit régen elfeledtünk, sokszor egészen a küszöbén vagyunk az emlékezésnek, anélkül, hogy végre is képesek volnánk visszaemlékezni. S így mennyiszer, míg feszülten kutattam Ligeia szemeit, éreztem közel kifejezésüknek teljes megértését – egészen közel már – s mégsem birtokomban – közeledni s megint teljesen eltűnni! És – különös, ó, mindennél különösebb rejtély! – a világ legközönségesebb dolgaiban ezer meg ezer analógiát találtam erre a kifejezésre. Úgy értem, hogy abban az időben, mikor Ligeia szépsége lelkembe szállt, hogy ott mint egy oltáron lakozzék, az anyagi világ sok jelenségéből oly érzést szűrtem ki, mely távolról hasonlított ahhoz, amit az ő nagy, fényes szeme keltett mindig bennem. De azért ez nem segített arra, hogy ezt az érzést jobban meghatározni, vagy analizálni, vagy akár csak állandóbban szemlélni tudjam. Ráismertem, mondom, olykor egy hirtelen felnyúló szőlővessző megpillantásánál – egy moly, egy lepke, egy hernyóbáb, egy futó vízerecske szemléletében. Megéreztem az óceánban; vagy egy meteor zuhanásában. Megéreztem szokatlanul öreg emberek tekintetében. S van egy-két csillag az égen – egy különös, egy hatodrendű csillag, dupla és színjátszó, nem messze a Lyra alfájától –, amelynek teleszkópi vizsgálatánál mindig tapasztaltam ezt az érzést. Ez töltött el húros hangszerek némely hangjaira s nemritkán könyvek egyes helyeinek elolvasásánál. Számtalan más példa közül hadd említsek egy passzust Joseph Glanvill egyik kötetéből, mely – talán csak furcsasága által: ki tudja? – csalhatatlanul előidézte bennem ezt az érzést:

„S benne lakozik az akarat, mely nem hal meg. Ki ismeri az akarat titkait s erőit? Mert Isten csak egy nagy akarat, mely szent feszültségével mindenen áthat. Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán.”

Évek hossza s későbbi elmélkedés ugyan képessé tett kinyomozni valami távoli kapcsolatot az angol moralisták e helye s Ligeia karakterének egy oldala között. A gondolatnak, cselekvésnek és beszédnek valami különös feszültségét tapasztaltam benne, s ez lehet, hogy eredménye vagy legalább jele volt annak a hatalmas akaratnak, mely hosszú ismeretségünk folyamán nem adta más, közvetlenebb bizonyságát létezésének. Minden nő közt, akit valaha ismertem, ő, a külsőleg nyugodt s mindig szelíd Ligeia volt legviharosabban zsákmánya a zord szenvedély vad keselyűinek. De szenvedélyének nagyságáról nem alkothattam fogalmat, csak szemének abból a csodálatos kitágulásából, ami gyönyör és rémület volt nekem egyszerre – csak rendkívül halk hangjának majdnem bűvös lejtéséből, tisztaságából, melódiájából és édességéből – csak vad szavainak kitörő energiájából, amiket rendesen használni szokott, s amiknek erejét megkettőzte nyájas beszédmódjának kontrasztja.

Szóltam már Ligeia tanultságáról; rendkívüli volt az – amilyent sohasem láttam még asszonyban. Mélyen behatolt a klasszikus nyelvekbe, s ameddig az én ismereteim terjedtek Európa modern nyelvjárásaiban, sohasem értem őt hibán. De hát egyáltalán értem-e valaha Ligeiát hibán, a kérkedő akadémikus erudíciónak akár legabsztrúzabb tárgykörében is, amit legjobban bámul, egyszerűen mert legkevésbé ismer, a laikus? Mily különösen – mily megborzongató módon kényszerítette ki figyelmemet később, igazán csak később, ez az egy pontja feleségem karakterének! Azt mondtam, hogy tudása olyan volt, amilyent sohasem ismertem asszonyban – de él-e férfi is, akinek szelleme átjárta, és nem gyümölcstelenül járta át, a morális, fizikai és matematikai tudományok minden tág mezejét? Akkor nem láttam még, amit most tisztán megállapíthatok: hogy Ligeia ismeretei gigásziak, megdöbbentőek voltak; mégis eléggé tudatában voltam végtelen fölényének arra, hogy valóságos gyermeki bizalommal engedjem át magam vezető irányításának a metafizikai kutatásnak abban a kaotikus világában, melyet házasságunk korábbi éveiben valódi szenvedéllyel tanulmányoztam. Mekkora diadallal, mily éles gyönyörrel, minden éteri reménységnek micsoda fölfokozásával éreztem, amint fölém hajolt, míg elvesztem a tudományokban, amelyeket kevesen tanulnak, még kevesebben tudnak valaha, fokonként tárulni elibém azt a csodálatos diadalpályát, amelynek hosszú, pompás és teljesen járatlan ösvényén valami Isteni Tudás célja felé haladhatok... Ó, sokkal istenibb, hogysem tilos ne lenne!

Mily szívbe markolónak kellett hát lenni a fájdalomnak, amellyel néhány év múltán azt láttam, hogy nem alaptalan reményeim váratlan szárnyra kapnak s elröpülnek! Ligeia nélkül csak tapogatózó gyermek voltam, kit meglepett az éj. Csak az ő jelenléte, csupán az ő olvasottsága tudott élénkebb fényt vetni a transzcendentalizmus ezer rejtélyére, melyben elmerültünk. Szemének sugárzó csillogása híján a lobogó és aranyos betűk szürkébbek lettek, mint Szaturnusz ólma. S e szem most mind ritkábban világította meg a lapokat, melyek fölött görnyedeztem. Ligeia beteg lett. A vad szempár nagyon is – túlontúl glóriás sugárban villogott; a halavány ujjak a sír átlátszó viaszszínébe öltöztek, s a kék erek a magas halántékon a leggyengébb emóció árapályával is földagadtak, és mélybe horpadtak. Láttam, hogy halnia kell – s kétségbeesve küzdöttem lelkemben a szörny Azráellel^[19]. De szenvedélyes asszonyom küszködése, nagy bámulatomra, még hevesebb volt a magaménál. Kemény természetében sok olyan vonás rejlett, ami azt a hitet keltette bennem, hogy ő félelem nélkül fogadja a halált – de nem úgy lett. A szó képtelen rá, hogy fogalmat adjon a kétségbeesett ellenállásról, amellyel ő az Árnyék ellen harcolt. Kínokban nyögtem a gyötrelmes látványra. Vigasztaltam volna, érveltem volna félelmei ellen; de vad vágyának feszültségében – élni, élni, csak élni – vigasz és érv egyként a legképtelenebb őrültségnek hatott. Ám egész az utolsó pillanatig, egzaltált lelkének leghevesebb vonaglása közt is, modorának külső nyugalma meg nem rendült. Szava még lágyabb lett, halkabb lett, de a nyugodtan kiejtett szavak vad jelentésén nem szívesen időzik emlékem. Agyam szédült, amint bűvölten figyeltem ajkáról valami halandó zenénél zenébb melódiát – és oly sejtelmeket és vágyakat, amiket halandó lélek még nem ismert.

Hogy engem szeretett, abban nem kételkedhettem; s könnyen gondolhattam, hogy oly kebelben, mint az övé, a szerelem nem közönséges szenvedélyként uralkodhatik. De ragaszkodásának teljes erejét csak a halállal szemben ismertem meg. Kezem kezében tartva, hosszú órákon át öntötte ki előttem szíve áradását, melynek több mint szenvedélyes odaadása a bálványimádásig emelkedett. Hogyan érdemeltem, hogy ily vallomások üdvözítsenek? Hogyan érdemeltem, hogy kedvesem elvesztve kárhozzam el abban az órában, amikor ezeket megtette? De elviselhetetlen volna számomra e tárgynál időznöm. Hadd mondjak csak annyit, hogy Ligeiának több mint asszonyi belefeledkezése ebbe a jaj! semmiképp meg nem érdemelt, teljesen méltatlanra pazarolt szerelembe, végre megértette velem, mért tapadt oly vad vággyal az élethez, mely most oly rohamosan szállt el belőle. Ez a vad vágyakozás, az élet sóvárgásának ez a mohó heve – élni! csak élni! –, ez az, amit nincs hatalmam rajzolni – nincs szavam kifejezni.

Azon az éjfelen, mikor elszenderült, parancsolólag oldalához intett, s arra kért, hogy mondjak el előtte egy verset, amit ő maga írt pár nappal azelőtt. Engedelmeskedtem. És a vers pedig ez volt:

 

Imitt egy gála éj

A vég-évek magányaiban!

Angyalnép, könnyben-ázva, mély

Fátyol közt, szárnyasan

Szinházban ül, drámát akar,

Reményt és rémeket,

Mig szférák zengnek, büszke kar,

Szeszélyes éneket.

 

Ezeristen-formáju báb

Súg-búg a szinpadon,

S ling-leng idébb-odább,

Jő, s puszta bábként megy vakon,

Amint formátlan odafönt

Nagy erők mozgatják a színt;

Kesely-szárnyuk csapkodva önt

Láthatatlan kínt!

 

Óh bolond dráma! nem feled

Örökre, aki lát!

Hogy űzi folyton a tömeg,

S nem éri, fantomát,

És körben űzi, s visszatér,

Nem éri sohase;

Bűn, őrület és szenvedély:

Ebből áll a mese!

 

De ím, egy csúszó rémalak,

Mint vérpiros gomoly,

Előgyürűz a szinfalak

Magányaiból.

Jön! – jön! – és a bábok soka

A Csúszók étke lesz.

Sír a szeráf: férgek foga

Emberek vérével veres.

 

A lámpa – a lámpa mind kihal!

S lehull a remegő

Formákra, zúgva, mint vihar,

A függöny, a szemfedő.

Az angyalnép sápadva föláll,

S szól, míg fátylával időz:

„Ez az »Ember«című dráma volt,

S a Győztes Féreg a hős.”

 

– Nagy Isten – kiáltott Ligeia félsikollyal, talpra ugorva s görcsös mozdulattal nyújtva karjait az ég felé, amint e soroknak végére értem. – Nagy Isten! Mennyei Atya! így lesz ez mindig, menthetetlenül? ezt a győztest senki se győzi le? Nem vagyunk-e mind a te részeid és darabkáid? Ki ismeri – ó, kicsoda ismeri az akarat titkait s erőit? Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán...

S most, mintegy kimerülve az izgalomtól, hagyta fehér karjait lehullni, s ünnepélyesen visszatért halálos ágyába. S mikor kilehelte utolsó sóhaját, valami halk suttogás keveredett velük ajkain. Föléjük hajtottam fülemet, s tisztán kivehettem, újra, a Glanvill passzusának zárószavait:

„Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán...”

Ligeia meghalt; s én, szinte porba sújtva fájdalmamtól, nem bírtam ki tovább sivár lakásom magányát a Rajna borús és omló városában. Amit a világ gazdagságnak nevez, nem hiányzott nekem. Ligeia hozománya nagyobb volt, sokkalta nagyobb volt, mint amennyit közönséges halandók asszonyukkal kapnak. Így párhónapnyi lankadt és céltalan bolyongás után megvásároltam s valamelyest kitataroztattam egy régi klastromházat, melyet nem fogok megnevezni, a szép Angolország egyik legvadabb s legkevésbé ismert részében. Az épület sötét és komor fensége, a birtoknak valósággal elvadult képe, s a sok idő-szentelte méla emlék, mely e házhoz és birtokhoz fűződött, sok tekintetben hozzáillettek a teljes elhagyatottság érzéséhez, mely az ország e távoli és lakatlan tájára kergetett. De, habár a klastrom külseje, falai zöldellő omladozásában, csak kevés változást szenvedett, belül gyermekes perverzitással engedtem teret – s tán halvány reménnyel is, hogy enyhíti bánatom – oly fényűzésnek, mely különb volt, mint a királyoké. Ily kéjelgésekre szinte már legkorábbi éveimben bizonyos hajlam ivódott lelkembe, s most azok újra föltámadtak bennem, mintha megint gyermekké tett volna a bánat. Sajnos, hogy valósággal a kezdődő őrület csíráit lehetett volna fölfedezni pompás és fantasztikus függönyeimben, ünnepélyes egyiptomi faragványaimban, szobáim vad párkánydíszeiben és bútorzatában, s aranybojtos szőnyegeim bolondházba való mintáiban! Az ópium nyűgeivel hálózott rab voltam, munkám s napirendem az álmok színeit öltötte. De nem szükség részleteznem e fonákságokat. Hadd beszéljek csak arról az egyetlen s örökre átkozott szobáról, ahova a lelki zavar egy pillanatában mint ifjú asszonyomat vezettem be az oltár mellől – mint a soha nem feledett Ligeia utódját – a szőke hajú és kék szemű Lady Rowena Trevanion of Tremaine-t.

Nincs olyan apró részlete e nászszoba architektúrájának és dekorációjának, amely ne állna ma is tisztán szemem előtt. Hol volt az esze menyasszonyom gőgös famíliájának, mikor elvakítva az arany szomjától, megengedték, hogy lányuk – ily bálványozott fiatal leány – átlépje egy ily módon bútorozott szoba küszöbét? Azt mondtam, hogy aprólékosan emlékszem a szoba részleteire – viszont fő fontosságú motívumait sajnosan elfeledtem –, s itt nem volt rendszer, nem volt összhang e hivalkodó fantasztikumban, mely fogózót adna az emlékezetnek. A szoba a kastéllyá alakított monostor egy magas tornyában feküdt, formája ötszögű, s térfogata nagy volt. Az ötszög egész déli oldalát elfoglalta az egyetlen ablak – óriási, töretlen üveglap, velencei üveg –, csak egyetlen tábla, s ólomszín árnyalattal, úgyhogy, akár a nap, akár a hold sugara hatolt át rajta, kísértetes fénnyel esett a szobában levő tárgyakra. E hatalmas ablak felső részét egy vén vadszőlő ágainak kacskaringós szövedéke borította, fölkúszva a torony masszív falaira. A mennyezet, sötét és komor tölgyfából, túlzottan magas volt, bolthajtásos, és aprólékosan telecifrázva valami félig gótikus, félig a druidáktól származó vonalvezetés legvadabb és leggroteszkebb példányaival. E komor bolthajtás legközepének rejtekéből hosszúkás láncszemekből font egyetlen aranyláncon egy hatalmas tömjéntartó függött, ugyancsak aranyból, arab mintájú rajzzal, sűrűen s oly mesterkélt módon lyuggatva, hogy részeiből ki és be örökösen, mintha kígyók élete volna bennük, felemás színű lángok új meg új lövellései vonaglottak.

Körös-körül egynéhány keleti formájú ottomán s aranykandeláber állott különböző zugokban elhelyezve, és ott volt az ágy is – a menyasszonyi ágy –, indus mintájú, s alacsony s tömör ébenből faragott, palástos mennyezettel. A szoba mindenik sarkában pedig egy-egy gigászi feketegránit szarkofág állt, a luxori királysírokból való, vén fedelük tele emberemlékezetet meghaladó régiségű domborművekkel. De ó! a terem kárpitozásában tetőzött ez a különös fantázia. A magas falakról – rengeteg, sőt arányavesztett magasságból – nagy ráncokban tetőtől padlóig súlyos és tömött hatású kárpitok csüggtek, és e kárpitok anyaga ismétlődött a padozat szőnyegzetében, az ottománok és az ébenágy takaróiban, az ágy palástos mennyezetében s a függönyök pompás tekervényeiben, melyek az ablakot részben beárnyalták. Ez az anyag a leggazdagabb aranyszövet volt. De egész felületét szabályos közökben körülbelül egy láb átmérőjű arabeszkfigurák pettyezték, a legfeketébb koromszín mintákban dolgozva bele a szövetbe. Ám e figurák csak akkor mutatták a valóságos arabeszk karakterét, ha egy bizonyos szemszögből nézték őket. Valami furfanggal – mely manapság már elég közönséges, s tulajdonképp a régiségnek egészen távoli koraiba nyomozható vissza – úgy voltak készítve, hogy hatásukat folyton változtatták. Aki belépett a terembe, az egyszerű torz alakoknak látta őket; de közelebb lépve, ez a látszat lassanként eloszlott; s lépésről lépésre, amint a látogató helyzetét változtatta, kísértetes formák vég nélkül egymásra tolongó sokaságával látta magát környezve, amilyenek a normannok babonáiban szerepelnek, vagy szerzetesek bűnös álmaiban kelnek életre. A fantazmagória hatását nagyban növelte, hogy állandó erős széláramot vezettem be mesterségesen a drapériák mögé – ami az egésznek valami borzongató és barátságtalan elevenséget adott.

Ilyen termekben – ilyen nászszobában – töltöttem Lady of Tremaine-nel házasságunk első hónapjának átkozott óráit – s alig éreztem nyugtalanságot. Hogy új asszonyom riadozott kedélyemnek vad szeszélyességétől – hogy már-már került, s nemigen szeretett –, észre kellett vennem; de az nekem inkább örömöt okozott, mint ellenkezőjét. Én is utáltam őt, nem annyira emberi, mint ördögi gyűlölettel. Emlékem visszaszállt – s ó, micsoda erejével a bánatnak! – a szeretett, a szép, a fenséges, a sírba fektetett Ligeia felé. Tobzódtam az ő tisztaságának, okosságának, magasztos, éteri jellemének, szenvedélyes, bálványimádó szerelmének idézgetésében. S most égett csak föl szellemem teljesen, szabadon az ő tüzének minden lángjaiban. S ópiumálmaim izgalmában – mert a szokás e kábítószer béklyóiba láncolt – hangosan kiáltottam nevét az éjszaka csendjében, vagy nappal vad völgyek árnyékos rejtekeiben, mintha a halott hölgy iránti vágyam vad mohósága, ünnepi szenvedélye, emésztő lobogása visszahozhatná őt földi útjára, amelyet elhagyott – lehet-e igaz, hogy örökre?

Házasságunk második havának elején Lady Rowenát hirtelen betegség támadta meg, és felépülése lassú volt. A láz, mely sorvasztotta, nyugtalanná tette éjeit; s félálmainak zavaros állapotában valami hangokról és mozgásokról beszélt, a toronyszobában s a toronyszoba körül, melyek, úgy gondoltam, csak rendetlen képzeletéből, vagy talán magának a szobának fantasztikus benyomásából eredtek. Végre lábadozott – fölgyógyult. De csak rövid idő múlt el, s egy második, még hevesebb betegség döntötte újból a szenvedés ágyába; s ezt a rohamot elejétől fogva gyenge alkata soha teljesen ki nem heverte. Rosszullétei ez időtől kezdve ijesztő jellegűek lettek, s még ijesztőbb volt gyakoriságuk, úgyhogy orvosainak minden tudásával s nagy igyekezetével dacoltak. A krónikus baj növekedtével – amely sokkal jobban befészkelte magát szervezetébe, hogysem emberi eszközökkel ki lehetett volna irtani – lehetetlen volt észre nem vennem kedélye ideges izgatottságának párhuzamos fokozódását. Jelentéktelen okok mindinkább megmagyarázhatatlan félelmet keltettek benne. Megint azokról a hangokról beszélt, s most még sűrűbben és makacsabban – azokról a halk, gyenge hangokról –, azokról a szokatlan mozgásokról a kárpitok és függönyök között, melyekre az imént céloztam.

Egy éjjel, szeptember vége felé, a szokottnál még nagyobb nyomatékkal kényszerítette figyelmembe ezt a nyugtalanító témát. Éppen valami hánykódó álomból riadt, s én félig aggodalom, félig határozatlan rémület érzéseivel figyeltem kiaszott arcának rándulásait. Ott ültem mellette, ébren ágya mellett, az indiai ottománok egyikén. Félig fölemelkedett fektéből, s komoly és halk suttogással beszélt hangokról, amiket hallott, de amiket én nem voltam képes hallani, mozgásokról, amiket ő látott, s én nem voltam képes észrevenni. A szél hevesen áramlott a kárpitok mögött, s én meg akartam mutatni neki – amit, bevallom, magam sem hittem egészen –, hogy ezek a szinte tagolatlan leheletek s a falak figuráinak e könnyed változásai csak a szél megszokott áramlásának természetes következményei. De halálos sápadtság öntötte el arcát, s láttam, hogy minden igyekezetem, mellyel meg szerettem volna nyugtatni, hiábavaló. Úgy tetszett, mintha elájulna, és senki sem volt közel, hogy segítséget hívjak. Eszembe jutott, hol találhatok egy palack könnyű bort, amit az orvosok rendeltek neki, s átsiettem a szobán, hogy elhozzam. De amint a tömjéntartó fényébe értem, két riasztó természetű körülmény vonta magára figyelmemet. Úgy éreztem, hogy valami tapintható, bár láthatatlan tárgy suhan el könnyedén mellettem, s úgy láttam, hogy az aranyszőnyegen, a gazdag fénykéve kellős közepén, amelyet a tömjéntartó vetett, egy árnyék hever – egy halvány, határozatlan és angyali lengeségű árnyék – egy árny árnyékának képzelhettem volna. De épp mértéktelen ópiumadag izgalma hevített, s alig vetettem ügyet mindezekre, nem is szóltam róluk Rowenának. Megtalálva a bort, újra átmentem a szobán, kitöltöttem egy teli serleggel, s az ájuló hölgy ajkaihoz vittem. De ő most némileg magához tért, és maga átvette a serleget, míg én a mellettem álló ottománra hulltam, szemem a beteg testére nyűgözve. Ekkor történt, hogy határozottan észleltem valami könnyű lépést a szőnyegen s az ágy közelében; s a következő másodpercben, amint Rowena épp ajkaihoz emelte a bort, láttam, vagy talán álmodtam, hogy látom, mintegy a szoba egének valami láthatatlan fellegéből, egy fénylő és rubinszín folyadék három-négy nagy cseppjét hullani a serlegbe. Én láttam – Rowena nem. Habozás nélkül fölhajtotta a bort, s én nem akartam szólni neki olyanvalamiről, ami, végre is, úgy gondoltam, nem lehetett más, mint heves képzeletem szuggesztiója, melyet a beteg hölgy félelme, az ópium s az éji óra kórosan aktívvá tett.

De nem zárhattam el a saját észleletem elől azt a körülményt, hogy közvetlen azután, mikor a rubincseppek lehulltak, gyors rosszabbodás állott be feleségem állapotában; úgyhogy a rájövő harmadik éjszakán szolgálói már a sír számára öltöztették föl őt, s a negyediken egymagam ültem halotti lepelbe burkolt testével abban a fantasztikus szobában, mely egykor mint menyasszonyomat fogadta. Ópium szülte vad víziók lebegtek árnyakként előttem. Nyugtalan szemmel néztem a terem sarkaiban álló szarkofágokat, a drapéria változó figuráit, s a felemásszín lángok vonaglását fönn a tömjéntartóban. Majd amint ama minapi éjszaka körülményei villantak elmémbe, tekintetem arra a pontra esett, az illatszóró fénykévéje alatt, ahol az árny tűnő nyomait láttam. De az árny már nem volt ott; s nagyobb és szabadabb lélegzettel pillantásomat az ágyon fekvő sápadt és merev alakra fordítottam. Ekkor ezer emlék tolult felém – Ligeiáról –, s egy áradás viharos erejével tért vissza szívembe az az egész kimondhatatlan fájdalom, amivel őt néztem valaha halotti leplében. Az éj fogyott; s még mindig – keblem tele keserves gondolatokkal egyetlen és legfőbb szerelmemről – ott ültem, Rowena holttestét bámulva.

Éjfél lehetett, vagy talán előbb, vagy később még, mert nem törődtem akkor az órával, hogy valami zokogás, halk, lágy, de nagyon határozott, vert föl ebből az álmodozásból. Éreztem, hogy az ébenágyból jön – a halál ágyából. Babonás félelem gyötrelmében hallgatóztam – de a hang nem ismétlődött. Erőltettem szemem, nem fedez-e föl mozgást a hullán – de legcsekélyebb sem volt észrevehető. Pedig nem csalódhattam. Hallottam a hangot, akármily gyöngén is, és lelkem fölriadt rá. Elszántan s makacsul csüggesztettem figyelmemet a holttestre. Több perc múlt el, mielőtt bármi történt volna, ami fényt vethetett a rejtélyre. Végre nyilvánvalóvá lett, hogy némi halvány, nagyon-nagyon gyenge, alig észrevehető színárnyalat lobbant föl arcán, s lehullott szemhéjainak apró erein. Valami kimondhatatlan borzalom és rémület között, amilyenre halandók nyelvének nincs elég erős kifejezése, éreztem, hogy szívem megszűnt verni, s tagjaim megmerevedtek ültömben. De végre bizonyos kötelességérzet föltámasztotta lélekjelenlétem. Nem kételkedhettem többé, hogy intézkedéseinket elhamarkodtuk – hogy Rowena még él. Szükségesnek látszott, hogy azonnal tegyünk valamit; de a torony nagyon is távol volt a kastélynak a szolgák által lakott részeitől – senki, aki kiáltásom hallja, s nem volt módom segítséget hívni, anélkül, hogy a szobát percekre el ne hagyjam, ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Így hát egyedül kísérleteztem, küszködve, hogy életre hívjam a halál küszöbén tétovázó szellemet. De rövid idő múlva bizonyossá lett, hogy visszaesés állt be; a szín eltűnt a szemhéjról és az arcról, márványnál fehérebb halványságot hagyva; az ajkak duplán összehúzódtak és megzsugorodtak a halál kísértetes kifejezésében; visszataszító nyirkos hidegség öntötte el rohamosan a test felületét; s tüstént bekövetkezett az ismert, kérlelhetetlen merevség. Megborzadva hullottam vissza a heverőre, amelyről oly hökkenéssel riadtam föl, s ismét átadtam magam éber látomásaimnak, melyek szenvedélyesen idézték Ligeiát.

Egy óra múlt így el, mikor – lehetséges volt ez? – másodszor észleltem valami határozatlan hangot, mely az ágy tájáról jött. Füleltem – végletes borzadályban. A hang ismétlődött – egy sóhaj volt. A holttesthez rohanva, láttam – határozottan láttam – valami remegést az ajkán. Egy perc múlva megnyíltak az ajkak, gyöngysorfogak csillogó vonalát tárva föl. Most bámulat küzdött keblemben a mély rémülettel, mely eddig ott egyedül uralkodott. Éreztem, hogy látásom elsötétül, értelmem meginog; s csak hatalmas erőfeszítéssel sikerült megemberelnem magamat a feladatra, amit a kötelesség most még egyszer elém írt. Némi pír látszott már a homlokon, az arcon és nyakon; észrevehető melegség öntötte el az egész testet; sőt a szívben is gyenge dobogást lehetett érezni. A lady élt; s én kettőzött hévvel láttam az ébresztés feladatához. Halántékát és kezét dörzsöltem, megnedveztem, s minden módot fölhasználtam, amit némi tapasztalat s nem jelentéktelen orvostudományi olvasottság szuggerálhat. Egyszerre a pír eltűnt, a dobogás megszűnt, az ajkak megint halotti kifejezést öltöttek, s egy pillanat alatt az egész test magára vette azt a jeges hidegséget, azt a kékes színt, azt a feszült merevséget, azokat a horpadt körvonalakat s mindazokat az irtózatos tulajdonságokat, melyek a sírok többnapos lakóit jellemzik.

S megint elmerültem álmaimba Ligeia felől, és megint – csoda-e, ha borzadok leírva? –, megint fülemhez ért a halk zokogás az ébenágy tájáról. De miért részletezzem aprólékosan ennek az éjszakának leírhatatlan borzalmait? Miért időzzek, elbeszélve, hogyan ismétlődött a megelevenedésnek ez a rémdrámája időnként, szinte a szürke hajnalig? Hogyan süllyedt a halott minden rettenetes visszaesésnél csak még zordabb s látszólag még menthetetlenebb halálba? Hogyan tűnt föl minden új agónia valóságos harcnak valami láthatatlan ellenséggel? S hogyan eredményezett minden ily küzdelem nem tudom micsoda rejtelmes változást a halott nő arcán és személyén? Hadd siessek a befejezéshez.

A félelmes éj legnagyobb része letelt már, és ő, aki annyiszor meghalt, még egyszer megmozdult – s most élénkebben, noha teljesebb reménytelenségből, ijesztőbb bomlásból kelve, mint eddig bármikor. Most már én régóta nem küszködtem vele, sőt meg se mozdultam, hanem meredten ülve maradtam az ottománon, gyámoltalan zsákmánya vad indulatok forgószelének, melyek közül talán még kevésbé volt rémes és emésztő a végletes rettenet. A hulla, ismétlem, megmozdult, és most élénkebben, mint azelőtt. Az élet színei szokatlan energiával lobogtak föl az arcon – a tagok megereszkedtek – s ha a szemhéjak nem nyomódtak volna most még súlyosabban egymásra, s a sír kötelékei és leplei nem adtak volna az egész alaknak halotti jelleget, azt álmodhattam volna, hogy Rowena csakugyan lerázta a halál bilincseit. De ha ezt a gondolatot még ekkor sem fogadtam volna el teljesen, nem kételkedhettem tovább, midőn az, akire már halottruhát adtak, fölkelve az ágyról, tántorogva, erőtlen léptekkel, lecsukott szemekkel s valami nyugtalan álmodó módján bátran és tagadhatatlan előrehaladt a szoba közepéig.

Meg se rezzentem – meg se moccantam –, mert elmondhatatlan képzelmek tömege tolult egyszerre agyamba, melyek mind e különös alaknak termetével, tartásával, arckifejezésével álltak kapcsolatban – s megbénították – kővé dermesztették! Nem moccantam – csak bámultam a jelenséget. Őrült zavar volt gondolataim közt – lecsöndesíthetetlen tumultus. Lehetséges-e, hogy csakugyan az élő Rowena áll előttem? De hát egyáltalán Rowena ez – a szőke hajú, kék szemű Lady Rowena Trevanion of Tremaine? Miért, miért kell kételkednem ebben? A kötés súlyosan simult szájára – de hát nem lehet-e tényleg a lélegző Lady of Tremaine szája? És az arc – rózsák nyíltak rajta, mint élete delén –, igen, ez valóban a lélegző Lady of Tremaine bájos arca lehet... S az áll, a gödröcskékkel, mint legegészségesebb korában, nem lehet-e az övé? – de hát magasabb lett Rowena a betegsége óta? Mily kifejezhetetlen őrület ragadott meg evvel a gondolattal? Egy ugrás, és lábaihoz értem! Visszahúzódva érintésemtől, föloldotta és lehullatta fejéről a szemfedő kísértetes kötelékét, s a szoba áramló atmoszférájába nagy tömeg hosszú, zilált haj áradt ki; s e haj feketébb volt az éjfél hollótollainál. És most lassan megnyíltak az előttem álló alak szemei is. S hangosan kiáltottam:

– Itt már semmi – semmi tévedés nem lehet, ezek a teli, fekete, vad szemek – ezek elvesztett szerelmem szemei –, ezek a Lady – LADY LIGEIA szemei!

 

Babits Mihály fordítása

HOGYAN ÍRJUNK BLACKWOOD-CIKKET?

A próféta nevében – fügét vegyenek!

Török fügeárusok kiáltása

 

 

Föltételezem, hogy mindenki hallott már rólam. A nevem Signora Psyché Cleopatra. Csak az ellenségeim hívnak Sicky Clay-O’Patricknak. Tudom, hogy a Sicky csak a Psyché közönséges elferdítése, a Psyché szép görög név, „lelket” jelent (azaz engem, hisz csupa lélek vagyok), néha meg „pillangó”-t, s ez utóbbi kétségtelenül a megjelenésemre utal új bíbor selyemruhámban, az égszínkék arab kabátkával, zöld paszomány-díszítéssel és a hét narancssárga fodorral. Ami meg a Clay-O’Patrickot illeti – aki csak rám néz, rögtön tudhatja, hogy nem hívnak Clay-O’Patricknak. Ezt Miss Rhea Répa terjeszti rólam, merő irigységből. Piha, Rhea Répa kisasszony! A kis nyomorult! De mit is várhatna az ember egy répától? Kíváncsi vagyok, eszébe jut-e néha a közmondás: „Könnyebb a répából vért fakasztani...” stb. (Megj.: az első adandó alkalommal eszébe juttatni.) (Megj.: orra alá dörgölni.) Hol is tartok? Ja, igen. Tudom, hogy a Clay-O’Patrick csak a Cleopatra eltorzult formája, Cleopatra királynő volt (akárcsak én. Dr. Lukasgaras mindig Szívkirálynőnek hív), és a Cleopatra, akárcsak a Psyché, szép görög név, apám meg görögöt tanult a középiskolában, s így megillet a családi nevünk, ami igenis Cleopatra és semmi esetre sem Clay-O’Patrick. Senki más nem hív Sicky Clay-O’Patricknak, csak Rhea Répa. Én Signora Psyché Cleopatra vagyok.

Mint az előbb már említettem, mindenki hallott rólam: én vagyok Signora Psyché Cleopatra, a Kemény És Kérlelhetetlen Harcot A Reménytelen Istentelen Sanyarúságban Nyűglődő Ártatlan Kutyákért levelezési rovatának méltán ünnepelt vezetője. Dr. Lukasgaras adta nekünk ezt a címet, s azt mondja, azért esett épp erre a választása, mert úgy döng, mint egy üres rumoshordó. (Ő néha kissé közönséges, de mélyen érző lélek.) Mindig odaírjuk a nevünk után a mozgalom kezdőbetűit, akár egy akadémikus, hogy Tud. Ak. Tag. Dr. Lukasgaras szerint ez annyit jelent: Tudni Akarná, de Tagadja, és nem azt, hogy az illető akadémiai tag, de hát dr. Lukasgaras olyan vicces ember, hogy sose lehet tudni, mikor mond igazat. Mi mindenesetre kitesszük a nevünk után a mozgalom kezdőbetűit – K. É. K. H. a R. I. S. Ny. Á. K. – azaz Kemény És Kérlelhetetlen Harcot A Reménytelen Istentelen Sanyarúságban Nyűglődő Ártatlan Kutyákért. Egy szó – egy betű, ami határozottan haladás a Tudományos Akadémiai Tagok három megcsonkított szavával szemben. Dr. Lukasgaras úgy véli, hogy kezdőbetűink adják a mi igazi jellegünket, de akármi legyek, ha értem, mit akar ezzel mondani.

De hiába volt a doktor minden jó szolgálata, és hiába a mozgalom minden fáradságos erőfeszítése, hogy észrevétesse magát – mindaddig, míg én is be nem léptem, nem sok sikert arattak. Az az igazság, hogy a tagok elmerültek a nagyon is sekélyes hangú vitatkozásba. A szombat esti felolvasásokat nem annyira a mélység, mint inkább a bohóckodás jellemezte. Épp csak hogy ledarálták a napirendet. Nem kutatták a mélyen fekvő okokat, az alapelveket. Egyáltalán: nem kutattak semmit. Nem fordítottak figyelmet a nagy kérdésre, a „dolgok helyénvaló voltára”. Röviden: ilyen finom írás nem hangzott el egy sem. Mind olyan alacsony volt – alacsony! Semmi mélység, semmi olvasottság, semmi metafizika, semmi, amit a művelt ember spirituálisnak nevez, s amit a műveletlen dumaként bélyegez meg (dr. L. azt mondja, hogy a „dumá”-t Dumas-nak kellett volna írnom – de én ehhez jobban értek).

Mikor a mozgalomhoz csatlakoztam, minden igyekezetem arra irányult, hogy finomabb gondolkodásmódot, finomabb írásmodort honosítsak meg, s az egész világ tudja, mekkora sikerem volt. Lapunk, a K. É. K. H. a R. I. S. Ny. Á. K., legalább olyan jó tanulmányokat közöl, mint a Blackwood’s Magazine. Azt mondom, a Blackwood, mert tudom, hogy a legfinomabb írások, bármiről szóljanak is, e méltán ünnepelt folyóirat hasábjain fedezhetők fel. Ezt állítottuk példaképül magunk elé, bármilyen témáról legyen is szó, s ennek megfelelően hamarosan beletanultunk a villámhírekbe. És különben is, nem olyan nehéz dolog összehozni egy igazi Blackwood-cikket, ha az ember a jó végéről fog hozzá. Persze nem a politikai cikkekről beszélek. Mióta dr. Lukasgaras megmagyarázta, mindenki tudja, hogy hogyan készülnek. Blackwood úrnak van egy szabóollója és három inasa, aki a parancsait lesi. Az egyik átnyújtja neki a Times-t, a másik az Examiner-t, a harmadik a Képes Családi Blablá-t. Mr. B. csak vág és kever. Ez hamar kész van – semmi más, csak az Examiner, a Blabla és a Times – aztán a Times, a Blabla és az Examiner – majd a Times, az Examiner és a Blabla.

De a magazin fő érdeme vegyes cikkeiben rejlik: ezek közül a legjobbak az alatt a fejléc alatt jelentek meg, amelyet dr. Lukasgaras Furcsaságok-nak hív (tekintet nélkül arra, hogy miről is szólnak), más meg Érdekességek-nek. Az ilyenfajta írásokat régóta nagyra becsülöm, de hogy megírni hogy kell az ilyesmit, azt csak azóta tudom pontosan, mióta legutóbb (a mozgalom megbízásából) meglátogattam Mr. Blackwoodot. A módszer nagyon egyszerű, bár nem annyira, mint a politikai cikkeké. Mikor fölkerestem Mr. B.-t, és tudtára adtam a mozgalom óhaját, roppant udvariasan üdvözölt, bevezetett dolgozószobájába, és világosan megmagyarázta az egész eljárást.

– Drága hölgyem – mondta (szemmel láthatólag mély hatással volt rá fejedelmi megjelenésem, hiszen bíborszínű selyemruhám volt rajtam, a zöld paszományokkal és a narancsszínű fodrokkal), – de drága hölgyem, foglaljon helyet! A dolog így áll: először is annak, aki az érdekességeket írja, nagyon fekete tintája kell legyen, nagyon vastag tolla, és a tollának nagyon tompa hegye. És: jól jegyezze meg, Psyché Cleopatra kisasszony! – folytatta rövid szünet után hallatlanul határozottan és ünnepélyesen – jól jegyezze meg! – ezt – a – tollhegyet – soha – sem – szabad – kicserélni! Itt rejlik, hölgyem, itt rejlik a titok, a lélek, az érdekesség. Szilárd meggyőződéssel állítom, hogy senki – bármilyen lángész volt is – nem írt még jó tollal – ugye ért engem – jó cikket. Biztosra veheti, hogy ha egy kézirat olvasható, akkor már nem is érdemes elolvasni. Ez a mi hitünk dogmája, s ha ezzel nem ért egyet készségesen, akár ne is folytassuk megbeszélésünket.

Elhallgatott. Nekem persze eszem ágában sem volt véget vetni a megbeszélésnek, egyetértettem ezzel a nagyon is nyilvánvaló állítással, amelynek igaz voltáról, mondtam, magam is réges-régen meg vagyok győződve. Ez láthatóan jólesett neki, és imigyen folytatta intelmeit:

– Talán ellenszenves az ön szemében, Psyché Cleopatra kisasszony, hogy egy cikket, vagy inkább cikksorozatot állítsak ön elé példaképül, tanulmány tárgyául: de mégis legyen szabad fölhívnom szíves figyelmét néhány példára. Lássuk csak. Itt volt, teszem azt „A Halott, Aki Élt”. Ragyogó írásmű! – egy úriember följegyzései benyomásairól, midőn elhantolták, noha a lélek még nem távozott el testéből –, csupa íz, félelem, érzés, metafizika, műveltség. Az ember megesküdött volna, hogy a cikk írója koporsóban született és ott is nevelkedett. Aztán meg ott volt „Egy Ópiumszívó Önvallomása”– finom, nagyon finom írás! – pompás képzelőerő – mély gondolatok – elmeél – csupa tűz és harag – zamatos érthetetlenség. Csinos kis halandzsa, és az emberek csak úgy falták. Írhatta volna akár Coleridge is – de nem ő írta. A kedvenc cerkóf-majmom, Juniper költötte, egy nagy pohár, vízzel föleresztett, cukorral édesített, meleg borovicska fölött. (Ha ezt bárki más mondja, és nem Mr. Blackwood, aki kötötte az ebet a karóhoz, el se hiszem.) Aztán ott volt a „Botcsinálta Kísérletező”, arról az úrról, aki sütőkemencébe került, de épen és egészségesen, bár kétségkívül jól átsülve jött ki onnét. Meg „A Néhai Orvos Naplója”, amelynek fő érdeme a jó hanta és a slampos görögség – a közönség mindkettőt szerfelett kedveli. A „Férfi a Harangban” – ez olyan írás, Cleopatra kisasszony, amelyet nem győzök eléggé a figyelmébe ajánlani. Egy ifjú ember históriája, aki épp egy harang nyelve alatt tér nyugovóra, és arra ébred, hogy a harang temetésre szól. A kongás megőrjíti, annak a rendje és módja szerint előveszi hát a noteszét, és följegyzi benyomásait. A benyomás, az a fontos, Cleopatra kisasszony! Ha valaha fölakasztják – megérne laponként legalább tíz aranyat. Ha erőteljesen akar írni, Cleopatra kisasszony, szenteljen a benyomásoknak igazi nagy figyelmet.

– Feltétlenül, Mr. Blackwood – mondtam.

– Helyes – bólintott. – Látom, maga szívem szerint való tanítvány. De meg kell ismertetnem mindazokkal a részletekkel, amelyek ismerete nélkül senki sem írhat vérbeli Blackwood-cikket, olyat, amely magán viseli a benyomások bélyegét; olyat – érti, hogy mire gondolok? –, amely megítélésem szerint minden szempontból kiváló.

Először is olyan pácba kell kerülnie, amilyenbe maga előtt még nem jutott senki. Például az a kemence – az telitalálat. De ha éppen nincs kéznél kemence vagy nagyharang, nem tud könnyűszerrel kiesni egy léghajóból, nem tudja elnyeletni magát a földindulással, nem tud kéményben rekedni: be kell érnie valami hasonló, képzelt balesettel. Persze jobban szeretem, ha tények támasztják alá szavait. Semmi sem segíti úgy a képzeletet, mint a szóban forgó kérdésben szerzett gyakorlati ismeretek. „Az igazság furcsa dolog”, tudja jól, „túltesz a hazugságon”, s amellett sokkalta célravezetőbb.

Biztosítottam, hogy van egy kitűnő harisnyakötőm, s amint hazamegyek, fölkötöm magam.

– Ragyogó! – felelte. – Kösse föl magát; ámbár az akasztás már kissé elcsépelt. Esetleg eszébe jut valami jobb is. Például vegyen be valami szabadalmazott gyógyszert, aztán írja meg nekünk a benyomásait. Persze a tanácsom érvényes mindenféle balesetre, és könnyen megeshet, hogy hazafelé menet fejbe verik, elgázolja az omnibusz, megharapja egy veszett kutya, vagy csatornába fullad. No de menjünk csak tovább.

Ha már eldöntötte, miről ír, meg kell fontolnia, hogy milyen legyen elbeszélésének hangneme, modora. Van oktató hangnem, lelkendező hangnem, természetes hangnem – valamennyi eléggé ismert. De itt van például a lakonikus hangnem, másképpen rövid és velős, amely csak az utóbbi időben kezd divatba jönni. Csupa rövid mondat. Valahogy így: „Csak kurtán. Csak pattogósan. Csupa pont. Semmi bekezdés.”

Aztán ott van a fennkölt hangnem, a terjengős, a felkiáltásokkal tarkított. Legjobb regényíróink közül többen ezt követik. A szavaknak szakadatlan pörögniük kell, mint a búgócsigának, és olyasféle zajt is kell csapniuk, ez kitűnően megfelel értelem helyett. Valamennyi stílus közül az a legjobb, ha az író annyira lóhalálában ír, hogy nincs ideje gondolkodni.

A metafizikus stílus szintén jó. Ismerjen az ember bármilyen nagy szót, itt az alkalom, hogy hasznát vegye. Beszéljen ión és eleai iskoláról – Arkhütaszról, Gorgiaszról és Alkmaiónról. Ejtsen el néhány szót az objektivitásról és szubjektivitásról. Csak fel a fejjel, ócsárolja nyugodtan azt, akit úgy hívtak, hogy Locke. Fintorogjon a dolgok állapotán, úgy általában, s ha történetesen olyasmi találna kicsúszni a tollából, ami már kissé sok, eszébe se jusson kivakarni, csak fűzzön hozzá egy lábjegyzetet, és írja oda, hogy a fenti mélyenszántó észrevételért köszönettel tartozik a „Kritik der reinen Vernunft”-nak vagy a „Metaphysische Anfangsgrunde der Naturwissenschaft”-nak. Ez nagyon művelten hangzik, és... és... és nagyon őszintén.

Van még több, hasonlóképpen jeles stílus, de ezek közül csak kettőt szeretnék megemlíteni – a transzcendentális stílust és a heterogén stílust. Az előbbi érdeme, hogy az író sokkal mélyebben tekint bele a természet rejtelmeibe, mint bárki más. Ez a telepatikus képesség igen hatásos, ha helyesen kezelik. Olvasgassa a „Szélrózsá”-t – nagyon tanulságos. A nagy szavakat ez esetben kerülni kell: olyan pici szavakat kell használni, amilyen picinyeket csak lehet; s helyes, ha az ember ezeket is tótágast írja. Nézze át Channing verseit, és hivatkozzék arra, amit a „Bödönnek látszó pohos kis ember”-ről ír. Szúrjon be valamit a Felsőbbrendű Egyről. Egy szót se az Alsóbbrendű Kettőről. Mindenekelőtt tanuljon meg homályosan írni. Csak sejtetni – állítani semmit. Ha hajlamot érez arra, hogy azt mondja: „vajas kenyér”, az istenért: ki ne mondja! Mondhat bármit, mondhat mindent, ami megközelíti. Utalhat makarónira, sőt elmehet egész odáig, hogy a zabkására tesz burkolt célzásokat, de ha a vajas kenyér a cél, drága Psyché kisasszony, legyen óvatos, és a világ minden kincséért ki ne ejtse azt, hogy „vajas kenyér”!

Biztosítottam róla, hogy amíg élek, ki nem mondom többé. Homlokon csókolt és folytatta:

– Ami a heterogén stílust illeti, az csupán tervszerű keverék, a világ minden stílusának azonos arányú elegye, következésképpen benne van minden, ami mély, nagy, fura, pikáns, pimasz és puszilnivaló.

Nos, tegyük fel, hogy eldöntötte, milyen balesetet és milyen stílust választ. De hátravan még a legfontosabb – ami azt illeti, ez az egésznek a lelke –: a töltelékre gondolok. Semmi okunk feltételezni, hogy egy úrihölgy vagy úriember egy könyvmoly életét éli. Ám éppen ezért mindennél fontosabb, hogy írása a műveltség levegőjét árassza, vagy legalábbis széles körű általános olvasottságáról tegyen tanúságot. Nos, elárulom, ezt hogyan érheti el. Ide nézzen! (Levett a polcról három-négy semmitmondó külsejű kötetet, és találomra belelapozott.) Ha csak egy pillantást vet is a világ bármely könyvének bármely oldalára, azon nyomban fölfedezi benne a tudóskodásnak vagy a bel-esprit^[20]-izmusnak valamely apró morzsáját, márpedig éppen ez adja a Blackwood-cikkek utolérhetetlen aromáját. Mindjárt föl is jegyezhetne egynémely apróságot, míg én olvasom. Állítsunk fel két csoportot. Az első: Érdekfeszítő tények, hasonlatok gyártására, a második: Érdekfeszítő kifejezések, alkalmi felhasználásra. Nos, írja! – és én írtam, ahogy diktálta:

ÉRDEKFESZÍTŐ TÉNYEK HASONLATOK GYÁRTÁSÁRA. „Kezdetben csak három Múzsa volt: Meleté, Mnémé és Aoidé – Elmélkedés, Emlékezés és Ének.” Ha helyesen alkalmazza, ezt a kis tényt ugyancsak kiaknázhatja. Amint látja, nem közismert, és kissé recherché^[21] hat. Óvatosnak kell hát lennie, és őszinte keresetlenséggel odavetnie.

Más. „Az Alpheiosz folyó átfolyt a tenger színe alatt, és vize odaát úgy bukkant a felszínre, hogy mit sem veszített édességéből.” Hát ami azt illeti, ez eléggé elcsépelt, de ha jól készíti el és szépen tálalja, olyan frissen fest, hogy frissebb már nem is lehetne.

No, ez már jobb valamivel. „Egyesek úgy érzik, hogy a borneói írisznek édes és erős illata van, mások szerint teljesen szagtalan.” Pompás, és milyen választékos! Egy picit változtasson rajta, és csodát művel. De van itt más is a növénytan területéről. Nincs, ami jobban csúszna, főleg egy kis latinnal nyakon öntve. Írja! „A jávai Amygdalus Flos Aeris gyönyörű virágot hajt, és akkor is életben marad, ha kihúzzuk gyökerestül. A bennszülöttek a mennyezetre akasztják zsinóron, és évekig élvezik az illatát.” Hát ez fölséges. Hogy ebből micsoda hasonlat lesz! Most pedig lássunk néhány érdekfeszítő kifejezést is.

ÉRDEKFESZÍTŐ KIFEJEZÉSEK. „Li Hsziu Ju, a tiszteletre méltó kínai regény.” Remek! Ha ezt a néhány szót ügyesen illeszti be a szövegbe, már be is bizonyította, hogy alaposan ismeri a kínai nyelvet és irodalmat. Így még csak elboldogul arab, szanszkrit vagy csikasszó nélkül is. De spanyol, olasz, német, latin és görög nélkül már nem állja a sarat. Mindenre valami kis mintát kell keresnem magának. Bármilyen apróság megfelel, hisz úgyis csak találékonyságától függ, hogyan illeszti be a cikkébe. Írja csak!

Aussi tendre que Zaïre – gyöngéd, mint Zaïre^[22] –, ez franciául van. Arra utal, hogy a hasonló című francia tragédiában milyen gyakran fordul elő ez a szókapcsolat, a tendre Zaïre. Ha megfelelő módon alkalmazza, nemcsak nyelvtudását bizonyítja, hanem olvasottságát és okosságát is. Mondhatja például, hogy a csirke, amit éppen elfogyasztott (mert tegyük fel, hogy a cikke arról szól, mint fulladt meg a torkán akadt csirkecsonttól), csöppet sem volt aussi tendre que Zaïre. Írja!

 

Van muerte tan escondida,

    Que no te sienta venir,

Porque el plazer del morir,

    No mestorne e dar la vida.

 

– Ez spanyolul van – Miguel de Cervantes írta. „Siess, halál, de add, hogy ne halljam lépteid, mert örömöm érkezteden életre kelt megint.” Ezt be lehet csúsztatni csak úgy à propos, mikor épp haláltusáját vívja a csirkecsonttal. Írja!

 

Il pover ’huomo che non se’n era accorto,

Andava combattendo, e era morto.

 

Ez olaszul van, – és Ariostótól származik. Annyit jelent, hogy a hős a csata hevében nem vette észre, hogy ugyancsak megölték, és holtában is vitézül folytatja a harcot. Alkalmazása a maga esetében nyilvánvaló – mert bízom benne, Psyché kisasszony, hogy legalább másfél órát rugódozik még azután, hogy megölte a torkán akadt csirkecsont. Írja, kérem!

 

Und sterb’ ich doch, so sterb’ ich denn

Durch sie – durch sie!

 

Ez német – Schiller verse. „Ha meghalok – ha végre meghalok – miattad – miattad!” Világos, hogy ez esetben végzetének okát, a csirkét aposztrofálja. Tudni szeretném, akad-e olyan úriember (vagy hölgy), ha esze van, aki ne halna meg szívesen egy kápribogyóval és gombával töltött, narancszselével körített és ízlésesen tálalt, jól hízott molukka-kappanért? Írja! (Tortoninál készítik így, ott kap.) Írja, legyen szíves!

Itt egy csinos és ritka kis latin mondás (az ember nem lehet elég recherché vagy tömör, ha latinul idéz, különben közönségessé válik) – ignoratio elenchi^[23]. Bűnös az ignoratio elenchi bűnében –, azaz fölfogja a szavakat, amelyeket hall, de nem fogja föl az értelmüket. Tehát ostoba, érti? Mint az a szerencsétlen fickó, akit maga megszólított, miközben cikákolt a torkán akadt csirkecsonttól, s így az nem értette, hogy maga mit is akar mondani. Vágja az arcába az ignoratio elenchi-t, és egy csapásra megsemmisítette. Ha mégis volna mersze válaszolni, mondja neki Lucanusszal, hogy a beszéd csupán anemona verborum, szavak mákonya. Az anemónának, bármilyen ragyogó szép, nincsen szaga. Vagy ha elkezd szitkozódni, sújtson le rá az insomnia Jovis – jupiteri képzelgés – pallosával. Ezt a kifejezést Silius Italicus használta (itt ni!) a dagályos és pöffeszkedő gondolatok jellemzésére. Holtbiztos, hogy ez szíven találja a fickót. Mást nem is tehet, fölfordul és meghal. Lesz szíves írni?

Most keressünk valami csinosat görögül – például Démoszthenésztől. άνήρ ό φεύγωv καί πάλιν μαχέσεται Ennek van is egy tűrhető fordítása a Hudibras-ban:

 

Mert aki fut, harcolhat még,

kit megöltek, többé soha.

 

Egy Blackwood-cikkben nincs, ami olyan jól mutatna, mint a görög. Már maguk a betűk is mély értelmet sugallnak. Figyelje csak meg, hölgyem, milyen agyafúrt ez az epszilon! Annak a phinek meg kétségtelenül püspöknek kéne lennie! Vagy akad-e még egy olyan csinos fickó, mint az omikron? Olyan piperkőc, mint a tau? Röviden: nincs a göröghöz fogható, egy vérbeli „mit-éreztem-amikor”-lap számára! A mi esetünkben napnál is világosabb, hogy mit kell kezdenie vele. E mondatot, mint szörnyű átkot, ultimátumként vágja annak a semmirekellő hájfejű csirkefogónak az arcába, aki nem értette a maga nyilvánvaló, csirkecsontra utaló angolságát. Ezt érteni fogja és eltakarodik, biztos lehet benne.

Mr. B. mindössze ennyi intelmet intézett hozzám a szóban forgó kérdéssel kapcsolatban, de éreztem, hogy ennyi elég is. Végre tudtam, mint kell megírnom egy igazi Blackwood-cikket, s el is határoztam, hogy azon nyomban hozzáfogok. Búcsúzáskor Mr. B. fölajánlotta, hogy megveszi a cikket, ha elkészül, de tiszteletdíjként mindössze ötven aranyat ígért érte, így hát elhatároztam, hogy inkább a mozgalomra hagyományozom, mintsem hogy ily nyomorúságos összegért elvesztegessem. Zsugoriságától eltekintve azonban a szóban forgó úriember minden tekintetben nagy tiszteletet tanúsított irányomban, és igazán kifogástalan udvariassággal kezelt. Búcsúszavai mélyen megindítottak, és örökké hálával fogok rájuk visszaemlékezni.

– Drága Psyché kisasszony – mondta, és szemében könny csillogott –, segítségére lehetnék-e bármi másban, hogy dicséretre méltó vállalkozása sikerrel járjon? Hadd gondolkozzam. Könnyen megeshet, hogy nem sikerül – nem sikerül elég hamar – vízbe fojtania magát, vagy... vagy... torkán akasztani egy csirkecsontot, vagy... vagy... fölkötnie magát... vagy... megharaptatnia... hopp! Most jut eszembe, néhány egészen elsőrendű bulldog van az udvaron – pompás dögök, biztosíthatom – vadak, és minden egyéb... ezek aztán megkeresik magának a pénzt, széttépik, fodrostul, mindenestül, öt perc sem telik bele (majd nézem az órám!)... másra ne gondoljon, csak, hogy mit érez! Gyer’ ide Tom! Peter! Dick, te csibész! Fogjátok meg...!

Minthogy azonban igazán nagyon siettem, és nem volt már egy percem sem, vonakodva bár, de kénytelen voltam távozni; el is indultam nyomban – be kell vallanom, kissé talán nagyobb hirtelenséggel, mint az udvariasság szigorú szabályai egyébként megengednék.

Mikor Mr. Blackwoodtól elváltam, az volt a fő célom, hogy – tanácsához híven – azonnal valami bajba keveredjem, ez lebegett a szemem előtt, mikor majd egész nap Edinburgh-t jártam, valami kétségbeesett kalandot kergetve – kalandot, amely megfelel érzelmeim hevességének, és méltó annak a cikknek nagyszerűségéhez, amelyet írni szándékoztam. E kirándulásomra elkísért néger szolgám, Pompey, és kis ölebem, Diana. Alkonyatig eltartott, míg vesződséges vállalkozásomat végre siker koronázta. Akkor esett az a fontos esemény, amelyről – annak eredményeként – az alábbi Blackwood-cikket írtam, heterogén stílusban:

 

KUTYASZORÍTÓ

Jó hölgyem, mily lehetőségtől fosztattál meg imigyen?

Comus

 

 

Nyugodt és csöndes délután volt, mikor az isteni Edina utcáit róttam. Az utcákon szörnyű volt a nyüzsgés és a zűrzavar. Férfiak beszéltek. Nők sikoltoztak. Gyermekek csukladoztak. Disznók visítottak. Szekerek zötyögtek. Bikák bömböltek. Tehenek bőgtek. Lovak nyerítettek. Macskák nyivákoltak. Kutyák táncoltak. Táncoltak! Hát lehetséges ez? Táncoltak! Ó, jaj! gondoltam, én eltáncoltam már a táncaimat. Ilyen az élet. A borongós emlékeknek minő szelleme kél életre egyszer-másszor a zseni elméjében, és a vérbő képzelet, kiváltképpen az oly zsenié, aki halhatatlanságra ítéltetett, a derűnek, az isteninek, a mennyeinek, az ujjongónak, az emelkedettnek minő tisztító, örökkévaló, folyamatos – és szinte azt mondhatnók: soha meg nem szűnő – igen, folyamatos és soha meg nem szűnő, keserű, zaklató, fölkavaró, s ha szabad azt mondanom, túlságosan fölkavaró hatása, amit talán irigylésre méltónak, a legigazabbul irigylésre méltónak nevezhetnénk – nem! a legnyájasabban gyönyörűségesnek, a legválasztékosabban éterinek (s ha szabad ezt a merész kifejezést használnom), a világon a legbájosabbnak (bocsáss meg, ó, nyájas olvasó!... mint mindig, újra elragadtak az érzéseim!). Egy ilyen elmében, ismétlem, az emlékek minő forgatagát kavarja fel holmi semmiség is! A kutyák táncoltak. És én – én nem táncolhattam. Kergetőztek – én sírtam. Ugrándoztak – én hangosan zokogtam. Mily megindító körülmények! – amelyek bizonyára felkeltik a klasszikusok olvasóiban a dolgok helyénvaló voltára utaló azon páratlan bekezdés emlékét, amely a csodálatos és tiszteletre méltó kínai regény, a Lassu Joe harmadik kötetének bevezetésében található.

A városon át vezető magányos sétámon két szerény, de hűséges társam kísért. Diana, én pudlikutyám! minden teremtmények legdrágábbika! Dús szőrzete fél szemére hullott, és nyakát divatos kék szalag övezte. Diana mindössze arasznyi magas volt, a feje valamivel nagyobb, mint a teste, hihetetlenül rövidre nyírt farka miatt maga a sértett ártatlanság, s ettől kedvence mindenkinek.

És Pompey, én négerem! Drága Pompey! hogy is feledhetnélek el téged valaha is? Karomat karjába öltöttem. 92 centi magas volt (kedvelem a pontosságot), és mintegy hetven-, talán nyolcvanéves. Pohos és karikalábú. A szája nem éppen kicsi, a füle nem éppen rövid. Foga azonban mint a gyöngy, nagy, dülledt szeme gyönyörűségesen fehér. A természet nem áldotta meg nyakkal, és térdét (mint fajtájánál általában) lába szára felső hányadának fele tájára helyezte. Öltözéke szembeszökően egyszerű volt. Ruhája mindössze egy húsz centi magas keménygallér és egy majdnem új drapp felöltő, amely korábban a szálas, tiszteletet parancsoló és előkelő dr. Lukasgarast szolgálta. Szép kabát. Jól szabott. Jól varrott. Majdnem új. Pompey fölhúzta mind a két kezével, hogy a porba ne érjen.

Három főből állt a társaságunk, s közülük kettőt már jellemeztem. Volt egy harmadik is – én magam. Én vagyok Signora Psyché Cleopatra. Nem Sicky Clay-O’Patrick. Megjelenésem lenyűgöző. Azon az emlékezetes délutánon, amelyről beszélek, bíborvörös selyemruha volt rajtam, égszínkék arab kabátkával. A ruhát zöld paszomány díszítette, és hét csinos, narancssárga fodor. Én voltam tehát a társaság harmadik tagja. Volt a pudli. Volt Pompey. Voltam én. Hárman voltunk. Azt mondják, kezdetben hárman voltak a fúriák is: Melty, Nimmy és Hetty – az Elmélkedés, az Emlékezés és a Vének.

A lovagias Pompey karjára támaszkodva, mögöttem tiszteletteljes távolságban Dianával vonultam végig a kies Edina egyik népes és nagyon kellemes utcáján. Egyszerre egy templom tárult szemünk elé – hatalmas, tiszteletre méltó gótikus katedrális, magas tornya az égbe nyúlt. Miféle őrület kerített hatalmába? Miért rohantam sorsom elébe? Elfogott a legyőzhetetlen vágy, hogy megmásszam a szédítő tornyot, s onnan vegyem szemügyre a hatalmas várost. A katedrális kapuja hívogatóan tárva-nyitva. Sorsom eldőlt. Beléptem a baljós kapubolton. Hol volt hát őrzőangyalom? – ha egyáltalán van ilyen. „Ha!” Kétségbeejtő szótag! mily végtelen sok rejtélyt, jelentést, kétséget, bizonytalanságot tartalmaz két betűd! Beléptem a baljós kapubolton! Beléptem: s átmentem alatta, narancssárga fodraimat nem érte semmi kár, s fölbukkantam a főhajóban. Azt mondják, így ment át a hatalmas Alfréd folyó is a tenger alatt, sértetlenül, s még csak vizes se lett.

Már-már azt hittem, a lépcsőfeljáró sosem ér véget. Körbe-körbe! Igen, körbe és fel, körbe és fel, körbe és fel, mígnem akaratlanul erőt vett rajtam a sejtelem, és a bölcs Pompeyn is, akinek támogató karjára a bimbózó érzelem minden bizalmával támaszkodtam – akaratlanul erőt nem vett rajtam a sejtelem, hogy a csigalépcső felső végét, véletlenül talán, de lehet, hogy szándékosan, eltávolították. Megálltam, hogy lélegzethez jussak; s közben történt valami, morális, sőt metafizikai szemszögből is túlságosan jelentős, semhogy említetlenül hagyjam. Úgy éreztem – sőt, biztos voltam benne –, nem tévedhettem, nem! hisz már percek óta aggódó gonddal figyeltem Dianám minden lépését, mondom, nem tévedhettem, hogy Diana patkányszagot érez! Nyomban fölhívtam e tényre Pompey figyelmét, és ő – ő is egyetértett velem. Az ésszerű kételynek immár nem maradt tere. Patkányszag érződött – Diana érezte. Szent egek! hát elfelejthetem valaha is a pillanat feszült izgalmát? A patkány! – ott volt – azaz valahol ott volt. Diana patkányszagot érzett. Én – én nem! Azt mondják, hogy egyesek úgy érzik, a bornyelő Izisznek is édes és erős illata van, mások szerint teljesen szagtalan.

Megmásztuk a csigalépcsőt, s már csak három-négy lépés választott el bennünket a csúcstól. De mi csak mentünk, s már csak egy lépés volt hátra. Egy lépés! Egyetlen kicsi, kicsi lépés! Az emberi lét hatalmas csigalépcsőjén egyetlen kicsi lépéstől mily rengeteg boldogság és nyomorúság függ! Magamra gondoltam, majd Pompeyre, majd a bennünket körülvevő rejtélyes és megmagyarázhatatlan sorsra. Pompeyre gondoltam! – és ó, jaj, a szerelemre. Arra a sok-sok helytelen lépésre gondoltam, amit tettem, s amit talán még tenni fogok. Elhatároztam, hogy ezentúl óvatosabb leszek, tartózkodóbb. Elengedtem Pompey karját, és az ő támogatása nélkül tettem meg az egyetlen hátralevő lépést, s elértem a torony fedélszékét. Pudlikutyám követett. Csak Pompey maradt ott, ahol volt. Álltam a csigalépcső csúcsán, s biztattam őt, hogy lépjen föl. Felém nyújtotta karját, s hogy ezt megtegye, kénytelen volt elengedni eddig oly kemény kézzel tartott felöltőjét. Az istenek sohasem szűnnek gyötörni minket? A felöltő lehullott, és Pompey rálépett hosszú, földet érő szegélyére. Megbotlott és elesett – e következmény elkerülhetetlen volt. Előreesett, s förtelmes feje teljes erejével nekem vágódott – neki a mellemnek, s végigzuhantam Pompeyjel együtt a fedélszék kemény, koszos, undorító padlóján. De bosszúm biztos, azonnali és teljes volt. Dühömben két kézzel belekaptam gyapjas hajába, hatalmas mennyiségű fekete, bodros, göndör anyagot téptem ki és löktem el magamtól, a megvetés minden jelével. Lehullott a harangkötelek közé, s ott maradt. Pompey felállt, s egy szót se szólt. De nagy szemével siralmas pillantást vetett rám, és – fölsóhajtott. Ti istenek – micsoda sóhaj volt! Szívembe hasított. És a haj – a gyapjú! Ha elértem volna azt a gyapjat, könnyeimmel áztattam volna sajnálatom jeléül. Ámde sajna! – messze voltam ahhoz, hogy elérhettem volna. Ahogy a harangkötelek közt himbálódzott, azt hittem, él. Azt hittem, fölmered a megbotránkozástól. Azt mondják, a jávai Amagdarossz Azéris is gyönyörű virágot hajt, és akkor is életben marad, ha kihúzzuk gyökerestül. A bennszülöttek a mennyezetre akasztják zsinóron, és évekig élvezik az illatát.

Civódásunk véget ért, s egy nyílást kerestünk, amelyen át szemügyre vehetnénk Edina városát. Ablak nem volt egy sem. A homályos kamrába csak egy négyszögletes, mintegy arasznyi átmérőjű nyíláson át szűrődött be fény, a padlótól jó két méter magasan. De mit meg nem old az igazi zseni tettereje? Eltökéltem, hogy felkapaszkodom e nyílásig. Rengeteg kerék, fogaskerék és más titokzatos értelmű alkatrész állt a nyílás tövében, szorosan a fal mellett; s a gépezetből a nyíláson át egy vasrúd meredt ki. A kerekek és a fal közt épp csak hogy elfért a testem – mégis makacsul eltökéltem magam, és úgy határoztam, hogy kitartok szándékom mellett. Magamhoz szólítottam Pompeyt.

– Látod azt a nyílást, Pompey? Ki akarok nézni rajta. Ide állsz épp a nyílás alá – így. Nos, tartsd a kezed, Pompey, hadd hágjak föl rajta – így. Most a másikat, Pompey, annak a segítségével följutok a válladra.

Megtett mindent, amit kívántam, s mikor följutottam, azt tapasztaltam, hogy könnyűszerrel ki tudom dugni fejem és nyakam a nyíláson. A kilátás fölséges volt. Képzelni sem lehet nagyszerűbbet. Csak egy pillanatra fordítottam el a szemem, míg Dianára rászóltam, hogy viselkedjék tisztességesen, és biztosítottam Pompeyt, hogy belátó leszek, és olyan könnyedén állok a vállán, amilyen könnyedén csak tudok. Megígértem, hogy gyöngéd leszek hozzá – ossi tenger que Atlanti óceán. S miután így elégtételt szolgáltattam hűséges barátomnak, buzgón és lelkesen átadtam magam a szemem előtt kitárulkozó látvány élvezetének.

E témáról szólván azonban kerülni fogom a bőbeszédűséget. Nem írom le Edinburgh városát. Mindenki járt már Edinburgh-ban – a klasszikus Edinában. Csupán siralmas kalandom fontos részleteire szorítkozom. Mikor némileg kielégítettem már a város kiterjedésére, fekvésére, általános képére irányuló kíváncsiságomat, időt szakítottam, hogy a templomot, amelyben tartózkodom, meg a torony pompás architektúráját is szemügyre vegyem. Megfigyeltem, hogy a lyuk, amelyen át a fejem kidugtam, egy óriási óra számlapjára nyílik, s hogy az utcáról bizonyára jókora kulcslyuknak látszik, olyannak, mint amilyet a francia órák számlapján látunk. Azért vágták, nem vitás, hogy a sekrestyés kinyújthassa rajta a karját, s ha kell, beállíthassa bentről az óra mutatóit. Meglepődve láttam, milyen nagyok ezek a mutatók: a nagyobbik megvolt vagy tíz láb hosszú, s a szélte, ott, ahol a legszélesebb, nyolc hüvelyk. Szemmel láthatólag acélból volt, s úgy látszott, éles. Miután e részleteket s még több mást is megfigyeltem, szemem újra a lenti dicső kilátásra fordult, és rövidesen elmerültem az elmélkedésbe.

Elmélkedésemből pár perc múlva Pompey hangja riasztott fel. Közölte, hogy nem bír tovább, és arra kért, hogy legyek szíves, szálljak le róla. Ez nem volt ésszerű, s hogy miért nem, azt elég hosszan meg is indokoltam. Válaszolt, de látszott, nem érti, hogy mit akartam mondani. Elöntött hát a méreg, és megmondtam neki kereken, hogy ostoba, hogy elkövette az Ignác von Pelenka bűnét, hogy mást sem tud, csak innamígalóvisz, s a beszéde nem több, mint irrgumburrgummacskanadrág. Ezzel, úgy látszik, megelégedett, és én újra belemerültem gondolataimba.

Úgy félórával ez után a szóváltás után, amint éppen elmerülten gyönyörködtem az alanti isteni szépségű tájban, meglepődve észleltem valami nagyon hideget, ami szelíd nyomást fejt ki nyakszirtemre. Mondanom sem kell, hogy kimondhatatlanul megrémültem. Tudtam, hogy Pompey ott van a lábam alatt, Diana meg, úgy ahogy ráparancsoltam, a hátsó lábán ül a kamra legtávolabbi sarkában. Mi lehet az? Ó, jaj! Nagyon hamar fölfedeztem. Fejemet óvatosan elfordítottam, és elszörnyedve észleltem, hogy az óra hatalmas, csillogó, pallos forma percmutatója körforgása során elérte a nyakamat. Tudtam, nincs egy másodperc veszteni való időm. Nyomban megpróbáltam visszahúzódni, de már késő volt. Képtelen voltam kihúzni a fejem a szörnyű csapdából, amely oly alaposan megfogott, s amely egyre szűkült, oly rohamosan, hogy még elképzelni is szörnyűség. Mondhatatlan volt e pillanat kínja. Fölnyúltam, és megpróbáltam teljes erőmből fölfelé nyomni a súlyos vaslemezt. De ezzel az erővel akár magát a katedrálist is megpróbálhattam volna fölemelni. Jött, jött, jött lefelé, mind jobban és jobban szorított. Sikítva kértem Pompey segítségét, de ő azt mondta, megsértettem érzéseit, mikor azt mondtam, hogy „piszkítja a pelenkát”. Odakiáltottam Dianának, de ő csak annyit mondott, hogy „vau-vau-vau”, meg hogy én ráparancsoltam, el ne találjon mozdulni a sarokból. Így hát társaimtól nem várhattam segítséget.

Időközben az Idő szörnyű és súlyos kaszája (most fedeztem fel e klasszikus mondás szó szerinti értelmét) nem állt meg, s nem is volt valószínű, hogy mozgása megállna. Mind lejjebb ereszkedett. Éle már hüvelyknyire belemélyedt nyakamba, és benyomásaim egyre határozatlanabbak és zavarosabbak lettek. Egyszer Philadelphiába képzeltem magam a méltóságteljes dr. Lukasgaras társaságába, másszor Mr. Blackwood dolgozószobájába, amint éppen felbecsülhetetlen értékű tanácsokat ad. Majd derűsebb napok drága emlékei törtek rám, és arra a boldog időre gondoltam, mikor a világ még nem volt oly sivár, és Pompey korántsem volt kegyetlen.

Az óra tiktakja elszórakoztatott. Elszórakoztatott, mondom, mert érzéseim most a tökéletes boldogsággal voltak határosak, és minden csekélység örömömre szolgált. Az óra szüntelen tiktak, tiktak, tiktakja csupa dallam, zene volt most a fülemben, és időnként eszembe juttatta dr. Mismás prédikációinak kegyes szóáradatát. Aztán ott voltak azok a nagy számjegyek az óra számlapján – milyen értelmesek, milyen intellektuálisak! Majd váratlanul táncra perdültek, mazurkát jártak – nekem az V-ös nyerte meg leginkább tetszésemet. Láthatólag jól nevelt úrihölgy. Semmi hányavetiség, a mozgásában semmi illetlenség. Megpördült a csúcsán, bámulatosan vágta ki a piruettet. Széket akartam odatolni neki, mert láttam, hogy belefáradt az erőfeszítésbe – és ekkor ébredtem teljes tudatára siralmas helyzetemnek. De milyen siralmas! A mutató már két ujjnyira mélyedt a nyakamba. Éles fájdalom hasított belém. Imádkoztam a halálért, és pillanatnyi kínomban akarva, akaratlanul ismételgettem a költő, Miguel de Cervantes gyönyörű sorait:

 

Van Mucsán hat escondida

    Que neked te szedte-vette

Borkő pisztoly delin úr-ír

    No, mesterné darmol Vida!

 

De most új szörnyűség következett, olyasmi, amitől még a legerősebb idegrendszer is megborzad. A mutató kegyetlen nyomásától szemem kidülledt üregéből. Míg azon gondolkodtam, hogyan legyek majd meg a szemem nélkül, az egyik valóban kiugrott a fejemből, végiggurult a toronysisak meredek falán, és kikötött a párkány mentén húzódó esőcsatornában. A szemem elvesztése nem is volt olyan borzasztó, mint az a pimasz függetlenség és megvetés, ahogy odakintről rám nézett. Ott feküdt a csatornában, épp az orrom előtt, és a modora, ha nem ilyen ellenszenves, egyenesen nevetséges lett volna. Olyan pislogást, kacsingatást csapott, amilyet még sose láttam. A szemem viselkedése a csatornában a maga nyilvánvaló pimaszságával és szégyenletes hálátlanságával nemcsak bosszantó volt, hanem roppant kínos is, amiatt a rokonszenv miatt, amellyel ugyanazon fej két szeme, bármilyen távol volt is most egymástól, egymás iránt viseltetett. Kénytelen voltam én is pislogni, kacsingatni, mégpedig ugyanúgy, mint az a csibész jószág az orrom előtt. De váratlanul megkönnyebbültem, mert kiesett a másik szemem is. Ugyanabba az irányba tartott, mint a cimborája (lehet, hogy előre összeesküdtek?), kettesben legurultak az esőcsatornán, és igaz örömömre szolgált, hogy végre megszabadulhattam tőlük.

A mutató négy és fél hüvelyknyire mélyedt már a nyakamba. Már csak egy vékony bőrdarab maradt átvágnivaló. Tökéletes boldogság töltött el, mert tudtam, hogy legkésőbb pár perc, és megszabadulok e megalázó helyzetből. És várakozásomban nem is csalódtam. Az óriási percmutató pontban fél hat előtt öt perccel annyira jutott szörnyű körforgásában, hogy leválassza nyakam e csöpp kis maradékát. Nem voltam szomorú, midőn láttam, hogy fejem, amely annyi bosszúságot okozott, végre valahára elválik testemtől. Először legurult a toronysisak oldalán, néhány másodpercig megült a csatornában, majd folytatta útját, és leugrott az utca közepére.

Őszintén bevallom, hogy benyomásaim most páratlanul furcsák – nem is furcsák, inkább hallatlanul titokzatosak, zavarba ejtők és megmagyarázhatatlanok voltak. Érzékeim egyazon pillanatban itt is működtek, ott is. A fejem azt hitte, hogy én – a fej – vagyok az igazi Signora Psyché Cleopatra, testem meg ugyanakkor meg volt győződve, hogy én – a test – vagyok az. Hogy tisztázzam ezzel kapcsolatos érzéseimet, kitapogattam zsebemben burnótos szelencémet, de miután elővettem, és igyekeztem kellemes tartalmából egy csipetnyit a szokásos módon alkalmazni, nyomban tudatára ébredtem különös hiányosságomnak, és rögtön a fejem után hajítottam a szelencét. Az nagy megelégedéssel szippantott fel egy csipetnyit, és viszonzásul hálásan rám mosolygott. Röviddel ezután beszédet intézett hozzám, de hogy mit mondott, azt fül híján nem hallottam tisztán. Annyit mindenesetre kivettem, hogy meg van döbbenve, miért akarok én még életben maradni ilyen körülmények között? Befejezésül idézte Ariosto nemes szavait:

 

Il pover homok che non sera korog,

Adta vakondja tente-tente morog.

 

Tehát ahhoz a hőshöz hasonlított, aki a csata hevében nem vette észre, hogy megölték, és kiolthatatlan derekassággal folytatta a harcot. Most már semmi sem gátolt, hogy leszálljak emelvényemről, és le is szálltam. Hogy mi volt az, amit Pompey olyan nagyon különösnek talált a megjelenésemben, azt már sose fogom megtudni. A fickónak füléig szaladt a szája, és úgy összeszorította a két szemét, mintha diót akarna törni a szeme résében. Végül ledobta felöltőjét, egyetlen ugrással a lépcsőnél termett és elszelelt, én pedig Démoszthenész indulatos szavait vetettem a gazember után:

 

Andrew O’Phlegeton kár inalni sebtiben!

 

Odafordultam az én drágámhoz, a bozontos szőrű Dianához. Ó, jaj, mily szörnyű látvány állta szememnek útját! Vajh patkány volt, amit láttam a lyukba belopózni? E lerágott csontok vajh azé a kis angyalé-e, akit oly kegyetlenül fölfalt a szörnyeteg? Ti istenek! mit látok ott? Szerelmetes kiskutyám szelleme, árnya, kísértete az, ami ott ül a sarokban oly kecses búbánatba merülten? Hallga! Ő szól, és – egek! – ez németül van... Schiller szavai:

 

Úgy starboda, így sterbide,

Duxi-duxi!

 

Ó, jaj! hát nem szól igazat?

 

Ha meghalok, ha végre meghalok,

Miattad – miattad!

 

Drága teremtés! Ő is értem áldozta fel magát. Mi marad még a kutyátlan, négere fosztott, fejvesztett, szerencsétlen Signora Psyché Cleopatrának? Ó, jaj! Semmi. Elvégeztetett.

 

Göncz Árpád fordítása