Isolder összeszorította a fogait, és a feléje száguldó sivatagra meredt. A Storm a bolygó felszíne felé zuhant. A herceg semmit sem tehetett, hogy megmentse a hajóját. Nem indíthatta be a hajtóműveket, mert Zsinj emberei azonnal felfedezték volna. Már csak abban reménykedett, hogy a legutolsó pillanatban ki tud majd ugrani, hogy kinyílik az ejtőernyője, és anélkül ér le a talajra hogy összetörné a csontjait.

A távolban, úgy nyolc kilométerre nyugatra egy kis város fényei ragyogtak az éjszakában. Az egész sivatagban ez volt az egyetlen fényfolt – életnek nyoma sem látszott, még egyetlen robogóreflektor sem világított.

Isolder a vezérlőpult alá nyúlt, és előhúzott egy túlélőkészletet. A háta mögött kinyílt az Artu egység katapultszékéhez erősített ejtőernyő, és droid kivágódott a Jedi gépéből. Luke szétlőtt X-szárnyúja keresztülbukdácsolt az atmoszférán. Isolder megrepesztette a pilótafülke transzparacél fedőlemezet, és hagyta, hogy a beáramló szél letépje a helyéről. Kikapcsolt a biztonsági hevedereket, leellenőrizte az ejtőernyőt tartalmazó kis csomagot – elég szorosan volt összehajtva −, kézbe vette a fegyverét, kiugrott a hajóból, és szabadesésben zuhanni kezdett a bolygó felé.

Miközben a szél keresztülfütyült oxigénmaszkja résein, egyre csak a feléje száguldó talajt figyelte. A két kis hold fényénél tisztán látott minden sziklát, minden széltépte fát, minden vízmosást és kanyargós ösvényt. A legutolsó pillanatig várt, aztán elkattintotta az ejtőernyőt kibontó minirakéták kapcsolóját.

Semmi sem történt Megrántotta a vészzsinórt. Tovább zuhant. Ordítozva hadonászni kezdett a karjaival, és… Hirtelen mintha valami csoda folytán egy repulziós mezőbe ütközött volna. Olyan lassan és puhán lebegett lefelé, akár egy madártoll. Egy őrült pillanatig azt hitte, hogy a hadonászása miatt lassult le a szabadesés, és ezért csak akkor merte abbahagyni a „szárnycsattogtatást”, amikor lábai már leértek a talajra. Az X-szárnyú vadász sérült teste párszáz méternyire tőle meteorként csapódott a talajba.

Isolder talpa hozzáért egy sziklához. A térdei úgy remegtek, hogy alig bírt állva maradni, a szíve pedig olyan hevesen dobogott, hogy majd kiugrott a helyéből. Isolder letépte a fejéről a sisakját, és mélyet lélegzett a meleg, nyáresti levegőből. Körülnézett, de csak néhány magányos fát meg sziklát látott.

Már a Storm is leért a talajra, de Isolder nyomát sem látta repulziós szerkezeteknek, generátoroknak, ég felé fordított antigravitációs parabolatányéroknak. Újra körbe pillantott, és… És meglátott valamit.

Nem messze tőle keresztbe tett lábakkal és karokkal, lehunyt szemekkel egy ember lebegett a talaj felé. Luke Skywalker volt az.

Skywalker, az Égjáró, gondolta Isolder. Lehet, hogy az ősei éppen erről kapták a nevüket.

Amikor már csak néhány ujjnyira volt az egyik sziklától, a Jedi kinyitotta a szemeit.

– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte Isolder. Végigfutott rajta a hideg. Egész életében először fordult elő vele, hogy ilyen áhítatos tiszteletet érzett valaki iránt.

– Már mondtam – felelte Luke. – Az én szövetségesem az Erő.

– De hiszen meghaltál! – mondta Isolder. – Láttam a műszereimen! Nem lélegeztél, és hideg volt a bőröd!

– Jedi-transz – magyarázta Luke. – Valamennyi Jedi mesternek meg kell tanulnia, hogyan tudja leállítani a szívműködését, és hogyan tudja lecsökkenteni a testhőmérsékletét. Meg kellett tennem, hogy be tudjam csapni Zsinj katonáit.

Luke végignézett a sivatagon, majd felpillantott az égre. Isolder követte a tekintetét. Látta a magasan fölöttük, az űrben röpködő csatahajókat, a lézer-ágyúk tűhegynyi villanásait, a parányi vadászgépeket, amelyek úgy lobbantak lángra, mint a távoli, novává váló csillagok.

– Gyermekkoromban – mondta Luke −, a Tatuinon sok-sok éjszakát töltöttem azzal, hogy a távcsövemen át figyeltem a kikötőbe leereszkedő teherhajókat. Először Owen bácsi farmjáról néztem végig űrcsatát. Már akkor is tudtam, hogy odafönt emberek harcolnak az életükért, de még csak nem is sejtettem, hogy Leia hajóját támadták meg, és hogy nemsokára én is belekeveredem a küzdelembe. Meg most is jól emlékszem, mennyire beleborzongtam a látványba, és mennyire vágytam rá, hogy én is odafönt lehessek, és harcolhassak.

Isolder újra felnézett, és ugyanezt a sürgető vágyat érezte. Kíváncsi volt rá, hogy Astarta és a csapatai hogyan boldogulnak, és a legszívesebben odafönt lett volna egy vadászgépben, hogy megvédhesse a hajóját.

A hatalmas, vörös csészealj, a Song of War hirtelen elhúzódott a csata sűrűjéből, és begyújtotta a hiperhajtóműveit.

– Te is érzed a késztetést, a vérvágyat, a vadászat csábítását – mondta Luke, miközben lerángatta magáról a repülőszkafandert. Alatta a sivatag vörös homokkövéhez hasonló színű ruhát viselt. – Ez az Erő sötét oldala. Ez suttog a füledbe, ez hív.

Isolder megijedt, hogy Skywalker olvas az elméjében, ezért gyorsan hátra lépett.

– Áruld el, kire vadászol? – kérdezte Luke.

– Han Solóra – mondta Isolder dühösen. Luke elgondolkodva bólintott.

– Biztos vagy benne? – kérdezte. – Már korábban is vadásztál emberekre. Érzem. Hogy hívták az előzőt? Mi volt a bűne?

Isolder hallgatott. Luke körbejárta, és úgy nézett rá, mintha keresztüllátna rajta.

– Harravan – mondta végül Isolder. – Harravan kapitány.

– És mit vett el tőled? – kérdezte Luke.

– A fivéremet. Megölte a bátyámat. – Isolder megszédült. Zavarta a gondolat, hogy egy olyan ember faggatja, akit pár perccel korábban még halottnak hitt.

– Igen, Harravan – mondta Luke. – Nagyon szeretted a bátyádat. Érzem… Érzem, hogy gyermekkorotokban egy szobában aludtatok. Amikor féltél, a fivéred esténként énekelt neked, hogy megnyugtasson.

Isolder összezavarodott. A szemeibe könnyek tolultak.

– Mondd el, hogyan halt meg fivéred – bíztatta Luke.

– Lelőtték – mondta Isolder. – Harravan fejbe lőtte egy sugárpisztollyal.

– Értem – mondta Luke. – Meg kell bocsátanod neki. A düh még mindig benned izzik. Egy fekete folt a szíveden. Meg kell bocsátanod annak az embernek, és az Erő világos oldalát kell szolgálnod.

– Harravan halott – mondta Isolder. – Miért bocsássak meg neki?

– Mert most is ugyanaz történik veled, ami akkor – felelte Luke. – Valaki most is elszakított tőled egy embert, akit szeretsz. Han, Harravan, Leia, a fivéred. Valaki, valamikor régen vétett ellened, de az a düh és fajdalom, amit akkor éreztél, még a mostani érzéseidre is árnyékot vet. Ha nem bocsátasz meg nekik, örökké az Erő sötét oldala fogja irányítani a sorsodat.

– Mi számít az? – kérdezte Isolder. – Én nem vagyok olyan, mint te. Nekem nincs hatalmam. Én sohasem fogom megtanulni, hogyan lebegjek át a levegőn, és hogyan támasszam fel magam.

– Van hatalmad – felelte Luke. – Meg kell tanulnod, hogyan szolgáld a benned levő fényt, bármilyen halványnak is tűnik.

– Figyeltelek a hajón – mondta Isolder, és visszagondolt, hogyan viselkedett Luke a Dathomir felé jövet. A Jedin látszott, hogy sok mindenre kíváncsi, mégsem kérdezősködött. – Nem mindenkivel beszélsz így.

Luke a hercegre meresztette a szemeit. Isolder eltűnődött, vajon a Jedi azért próbálja-e megtéríteni, mert ő a Chumed’a, annak a nőnek a férj-jelöltje, akiből egyszer uralkodó lesz.

– Azért beszélek így veled – mondta Luke −, mert az Erő egymáshoz sodort minket, és mert te a világos oldalt próbálod szolgálni. Ha nem így lenne, ugyan miért kockáztatod az életedet, miért jöttél velem ide, a Dathomirra, és miért próbálod megmenteni Leiát? Talán bosszút akarsz állni valakin? Nem hiszem, hogy csak ezért.

– Ebben tévedsz, Jedi. Nem azért jöttem, hogy megmentsem Leiát, hanem azért, hogy elraboljam őt Han Solótól.

Luke halkan felnevetett, mintha Isolder csak egy kamasz lenne, aki még önmagát sem ismeri. Határozottan zavarba ejtő hang volt.

– Legyen, ahogy akarod. De ugye velem tartasz, hogy megmentsük Leiát?

Isolder széttárta a karjait, és körbemutatott a sivatagon.

– Hol keressük? Bármerre lehet… Talán ezer kilométernyire van ettől a helytől.

Luke a hegyek felé bólintott.

– Odaát van, úgy százhúsz kilométerre innen. – Titokzatosan elmosolyodott. – Figyelmeztetlek, nem lesz könnyű út. Ha egyszer úgy döntesz, hogy a fényben akarsz járni, utad olyan helyekre is elvezet majd, ahová nem akartál eljutni. A sötétség erői máris gyülekeznek, hogy ránk támadjanak.

Isolder kalapáló szívvel végigmérte a Jedit. Nem volt hozzászokva, hogy úgy gondoljon a világ alkotóelemeire, mint a sötétség, vagy a fény erőire. Még abban sem volt biztos, hogy elhiszi-e egyáltalán az efféle erők létezését. Viszont itt volt ez a Jedi, aki nem lehet idősebb, mint ő, de mégis úgy ereszkedett alá az égből, akár egy bogáncspihe, aki jelek szerint olvasott a gondolataiban, és jobban ismerte, mint ő saját magát.

Luke a horizont felé nézett. Az ejtőernyőn leereszkedő droid néhány kilométerrel távolabb ért földet.

– Jössz?

Isolder eddig szinte végig gondolkodás nélkül cselekedett, de most hirtelen megrémült – nem is hitte volna, hogy képes ennyire megijedni. A térdei majdnem összecsuklottak, az arca égett. Pontosan tudta, hogy mi rémisztette meg. Luke nem csak azt akarta tudni, hogy követi-e őt a hegyek közé. Luke arra volt kíváncsi, hajlandó-e a tanítványává válni, követni a példáját. Luke nem áltatta; nyíltan közölte vele, ha megteszi, a magáévá teszi a Jedik ellenségeit.

Isolder csak egy percig tétovázott.

– Elhozok a hajómból egy-két dolgot, és mehetünk. Miután átkutatta a Stormot, és magához vett egy tartalék sugárpisztolyt, Isolder valamelyest megnyugodott. Rádöbbent, hogy a Jedi hátborzongató szavai valójában semmit sem jelentettek. Talán nem is léteznek azok a sötét erők, amelyek állítólag itt, a közelben ólálkodnak. Tulajdonképpen nincs is benne semmi különös, hogy követi Luke-ot a hegyekbe. Ha mégis vele tart, az még nem feltétlenül azt jelenti, hogy neki is meg kell tanulnia az Erő használatát. Luke valószínűleg nem más, mint egy ártalmatlan bolond. De leereszkedett az égből!

– Készen vagyok – mondta Isolder.

Utuk első szakaszán a talaj hihetetlenül egyenetlen volt: hasadékokkal tarkított vízmosások tették nehézzé a terepet. A hasadékokban hatalmas növényevők – hosszú hátsó lábakkal, vaskos farokkal, széles, háromszög alakú fejjel, és rövidke mellső lábakkal rendelkező lények – csontjai fehérlettek. A csontvázak alapján arra lehetett következtetni, hogy az állatok orra körülbelül négy méterre lehetett a farkuktól. A csontokon gyakran száraz pikkelyek szürkélltek.

Élő állatot azonban egyet sem találtak. A jelek szerint ezek a lények a közeli múltban, úgy a legutolsó száz évben teljesen kipusztultak.

A kopár sivatagban nem sok növény vert gyökeret. Itt-ott láttak néhány alacsony, megcsavarodott törzsű, bőrszerű kéreggel borított fát, és egy-egy hajszálvékony, bíborszínű szálakból álló fűcsomót.

Luke könnyedén haladt. Időnként egyszerűen leugrott egy-egy tíz méter mély hasadékba, ahová Isolder csak nagy óvatossággal tudta követni. Isolder testét hamar kiverte a veríték, de a Jedi nem izzadt meg, nem lihegett, és semmi jelét sem adta, hogy emberből van. Luke arca merev volt az állandó koncentrációtól. Az éjszaka legnagyobb része azzal telt el, hogy eljutottak a droidhoz. Isolder szerint időpazarlás volt, ám Luke nem akart tovább menni nélküle. Szokatlan vonzalmat tanúsított az áramkörökkel és alkatrészekkel telepakolt fémkasznii iránt.

Hogy a droid navigálni tudjon, egy kimerítően egyhangú útvonalon közelítették meg a hegyeket, és végül elférték a dombságot átszelő szikes talajú vidéket.

Víznek nyoma sem volt; az éteri kéken ragyogó lassan a sivatag fölé emelkedett.

– Jobb lesz, ha keresünk valami menedéket – mondta Luke. – Ott, arra talán jó lesz. – Visszamutatott a legutoljára maguk mögött hagyott hasadékok egyikére, majd visszament, átlökte Artut a talajrepedés peremén, és maga is utána ugrott.

Isolder utánuk mászott, a hasadék mélyén lehevert a homokba, és megitta a magával hozott víz felét. Luke csak egyetlen kis kortyot ivott, majd leült, és lehunyta a szemeit.

– Jobban tennéd, ha most aludnál egy keveset – mondta Luke. – Hosszú lesz a nap, és éjjel jókora utat kell majd megtennünk.

A Jedi mélyen, egyenletesen lélegzett, és aludni látszott.

Isolder dühösen rápillantott. Ő maga a saját alvásciklusa szerint korán reggel ébredt, és úgy számolta, hogy eszerint még legfeljebb csak dél körül járhat az idő. Mindig nehézséget okozott neki a megszokott pihenés-ébrenlét rendszer megváltoztatása, de azért összefonta a karjait, felült, és megpróbált elszundítani. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy egy bizonyos mértékig benne is megvan az az önkontroll, amit egy Jedi sokra tarthat.

Úgy egy fél óra elteltével, ahogy a nap egyre feljebb emelkedett a zeniten, Isolder meghallotta a földmorajt. A hang a távoli hegyek felől érkező mormogásként indult, és egyre erősebbé vált. A talaj remegni kezdett; a hasadék falairól jókora földdarabok szakadtak le. Artu, a droid füttyögve, csipogva riadót fújt, Luke pedig talpra ugrott.

– Mi a baj, Artu? – kérdezte.

– Földrengés! – ordította Isolder.

Luke egy pillanatig a hangra koncentrált, majd visszakiáltott:

– Nem… Nem földrengés…

Hirtelen egy hatalmas árny jelent meg a fejük fölött, majd még egy, és még egy. Óriási, sápadtkék pikkelyekkel borított hüllők szökelltek át a hasadék fölött. Egyikük kis híján a fejükre zuhant, de apró mellső végtagjaival végül mégis sikerült felhúznia magát. Átlendült a szakadék peremén, és tovább rohant.

– Ezek megvadultak! – üvöltötte Isolder, és a fejére szorította a karjait.

Artu fütyülve, fedezék után kutatva körbe-körbe gurult. Hüllők százai ugrottak át a hasadék fölött.

Néhány perccel később a bömbölés elcsendesedett. Az egyik hüllő hirtelen beugrott a hasadékba, és alig tízlépésnyire Isolderéktől megállt. Vadul lihegett, a torka alatt világoskék húsredők lüktettek. Végigmérte a három alakot. Közben odafönt a csorda utolsó tagjai is átugrottak és eltávolodtak.

A hüllő szemei vérvörösek voltak, fekete fogai ásó alakúak. A feje tetejét borító levendula árnyalatú pikkelyek enyhén irizáltak. Lehelete pézsmaszagú volt, rothadó növények bűzét árasztotta magából. Kíváncsian bámult le a számára idegen lényekre.

– Ne félj, nem akarunk bántani – mondta Luke, miközben mereven a hüllő szemeibe nézett.

A lény előre lépett, orrlyukait Luke kinyújtott kezéhez tartotta, és szimatolni kezdett.

– Semmi baj, kislány. A barátaid vagyunk – Luke a kulacsából egy kis vizet öntött a tenyerébe, és hagyta, hogy a hüllő hosszú, fekete nyelvével felnyalogassa.

A lény böfögő hangokat hallatott, és panaszosan szűkölni kezdett.

– Mit csinálsz? – kérdezte Isolder. – Ez az izé megissza a maradék vizünket!

– Nyolcvan kilométernyi utat kell megtennünk a sivatagban, hogy eljussunk a hegyekbe – mondta Luke. – Ez még egy Jedi számára sem könnyű. És útközben sehol sincs víz, csak homok mindenütt. Ezek a lények minden este felfutnak a hegyekbe, hogy megszerezzék a táplálékukat, azután reggelente lerohannak ide, hogy elrejtőzzenek, a ragadozok és a nap melege elől. Ezért láttunk olyan sok csontvázat a hasadékokban. Azok a csorda vénebb tagjai, akik ott végezték be az életüket. Különben Kék Sivatagi Népnek nevezik magukat. Ma este felvisznek minket a hegyekbe. Nem lesz szükségünk az összes vízre.

– Ezek szerint ezek értelmes lények? – kérdezte Isolder kétkedve.

– Nem sokkal intelligensebbek, mint az állatok legtöbbje – felelte Luke, és a hercegre pillantott. – De elég okosak. Törődnek egymással, és megvan a maguk bölcsessége.

– Te tudsz velük beszélni?

Luke bólintott, és megpaskolta a hüllő orrát.

– Mindannyiunkban ott az Erő. Benned, bennem, és… őbenne is. Az Erő egymáshoz köt minket. Az Erőn keresztül ki tudom olvasni ebből a hüllőből, mit akar tenni, és ugyanígy tudathatom vele a saját szándékaimat.

Isolder egy percig Luke-ra és a hüllőre bámult, majd leült. Valami zavarta – de még ő maga sem értette egészen, hogy micsoda. A nap nagy részét átaludta, evett a magával hozott ételből, és megitta a vizét. A hüllő egész végig mellettük aludt; úgy fektette le a fejét a földre, hogy minden lélegzetvételnél érezze Luke szagát.

Este, nem sokkal napnyugta előtt a hüllő felemelte a fejét, és gágogó hangokat hallatott. Választ is kapott: egy csapatnyi lény jött közelebb a hívására.

– Ideje indulnunk – mondta Luke.

Isolder felkapaszkodott a hasadék falán, Luke pedig lehunyta a szemeit, fellebegtette Artut, majd ő is kimászott.

A Kék Sivatagi Nép tagjai előbújtak a vackaikból, és hangos horkantások közepette végignézték a naplementét. Tétován ácsorogtak; talán a genetikai memóriájukban rögzült egy információ, ami miatt képtelenek voltak útnak indulni, mielőtt a nap lesüllyedt volna a hegyek mögé.

Isolder Luke segítségével felkapaszkodott az egyik hím hátára, és elhelyezkedett a hóna alatt. Ez a pozíció eléggé bizonytalanná vált, amikor a lény felállt, de Luke mégis ugyanígy helyezte el Artut egy másik, nagyobb mm testén.

Ahogy a nap alsó pereme megérintette a hegyek csúcsát, a Kék Sivatagi Nép bömbölni kezdett. Leszegték a fejüket, felemelték, és – mintegy ellensúlyként – mereven maguk mögé nyújtottak a farkukat. A csorda tagjai erős hátsó lábaikon vágtatni kezdtek a homokon.

Ahogy a hüllő lehajtotta a fejét, Isolder rájött, hogy a pozíciója mégis elég stabil, sőt, kényelmes. Artu egy füttyel jelezte, hogy neki is ez a véleménye. A Kék Sivatagi Nép átviharzott a nyolcvan kilométernyi szikes síkságon, majd a mögötte tornyosuló dűnéken. Vörös szemük közben izzani látszott a sötétben; rohanás közben morogtak és fel– felhorkantak. Isolder hallgatta a beszélgetésüket”, és hamar rájött, hogy a morgás-horkantás a csorda legszélén haladó állatoktól ered, amik így irányítják a többieket. Ha az oldalt rohanó hüllők kétszer vagy háromszor felhorkantak, a csorda irányt változtatott, ám ha némelyik határozottan felmordult, a többiek rendületlenül tovább haladtak.

Sötétedésre elértek egy széles, iszapos folyóhoz, melynek sekély vizében magas fű és nád nőtt. A folyó fölött hosszúnyakú, bőrszárnyú madarak köröztek a holdfényben, amik időnként leereszkedve jókorákat kortyoltak a vízből. A Kék Sivatagi Nép megállt. A hüllők ittak, és lakmározni kezdtek a vízinövényekből.

– Itt leszállunk – mondta Luke. Leereszkedtek a hüllők hátáról. Luke megpaskolta hátasa orrát, és kedves szavakkal köszönetet mondott neki.

– Nem tudod rávenni őket, hogy tovább vigyenek minket? – kérdezte Isolder. – Még mindig jókora út áll előttünk.

Luke bosszúsan a hercegre villantotta a szemét.

– Senkit nem veszek rá semmire! – mondta. – Artut sem kényszerítettem, hogy jöjjön utánam, ahogy téged sem. A Kék Sivatagi Nép eddig hozott bennünket. Most, hogy már van vizünk, az út hátralevő részét a saját lábunkon is meg tudjuk tenni.

Isolder hirtelen megértette, miért okozott neki kényelmetlen érzést már az első pillanattól kezdve az, ahogy Luke a Kék Sivatagi Néppel szemben viselkedett. A Hapanák uralkodó családjának tagjai még a saját szolgáikkal sem bántak ilyen jól. Náluk a nőknek nagyobb tisztelet járt, mint a férfiaknak, az iparosoknak nagyobb, mint a földműveseknek, az uralkodó ház tagjainak pedig nagyobb, mint bárki másnak. Luke viszont úgy viselkedett a droidjával, de még ezekkel a tompa agyú állatokkal is, mintha mind a testvérei lennének. Isolder ebből arra következtetett, hogy a Jedi őt sem tartja fontosabbnak, mint a droidot, vagy a hüllőket. Luke olyan kedvesen bánt a Kék Sivatagi Nép tagjaival, hogy Isolder rádöbbent, féltékeny a bestiákra.

– Ezt nem lenne szabad megtenned! – hallotta Isolder a saját hangját. – A világegyetem nem ilyen törvények szerint működik!

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Luke.

– Te… Te úgy viselkedsz ezekkel az állatokkal, mintha egyenrangúak lennének veled. Az anyámmal, a Hapan Birodalom Ta’a Chume-jával éppen olyan kedves voltál, mint egy droiddal!

– Ebben a droidban és ezekben az állatokban – mondta Luke – ugyanolyan mértékben megvan az Erő. Ha az Erőt szolgálom, nem tehetem meg, hogy nem tisztelem őket legalább annyira, mint Ta’a Chumé-t.

Isolder megrázta a fejét.

– Most már értem, hogy az anyám miért akart megölni téged, Jedi. Veszélyesek a gondolataid.

– A despoták számára tatén valóban veszélyesek – mondta Luke mosolyogva. – De áruld el nekem: nálad mindennél előrébb való az anyád és a birodalmi iránti hűség?

– Természetesen – felelte Isolder.

– Ha valóban anyádat szolgálnád, akkor most nem lennél itt – vágott vissza Luke. – Ha így lenne, feleségül vetted volna az egyik helybéli kényúrnőt, és gyermekeket, örökösöket nemzettél volna neki. Viszont te a szíved mélyén egészen mást akarsz. Azzal áltatod magad, hogy Leia megmentése miatt jöttél el a Dathomirra, de én azt hiszem, sokkal inkább azért, hogy megtanulj valamit az Erőről.

Ahogy rádöbbent a Luke szavaiban rejlő igazságra, Isolder megremegett. Mégis, valahogy abszurdnak találta a feltételezést. Luke szerint tehát az ő minden kis érzése, minden őrült döntése azt bizonyítja, hogy ő, Isolder a Jedi tanítványa, és egyben szolgája egy olyan felsőbb erőnek, aminek létéről még nincs is egészen meggyőződve.

Igaz, Luke lelebegett a magasból, az ő hajóját is biztonságban leszállította, de talán csupán saját eltorzult elméjének köszönheti a hatalmát, és nem valami rejtélyes Erőnek. A Thrakián élt egy rovarfaj, ami a genetikai úton átörökített emlékek alapján saját kommunikációs formáját bálványozta. A jelek szerint a faj minden egyes tagja emlékezett rá, hogy a közelmúltban még csak szagok segítségével kommunikáltak egymással, aztán egy nap hirtelen felfedezték, hogy rágószervük csattogtatásával is ki tudják cserélni a gondolataikat. Háromszáz év elteltével még mindig annyira lenyűgözte őket ez a tény, hogy valamennyien szilárdan hitték, valami felsőbbrendű lény ajándékozta meg őket ezzel a képességgel. Pedig az egész csak valami ostoba csőrcsattogtatás volt!

Ahogy a folyó vonalát követve áthaladtak az alacsony dombok között, Isolder időnként tűnődve rábámult a Jedire. Lehet, hogy Luke-ot valóban valami misztikus Erő vezérli? Vagy egyszerűen csak a saját tudata parancsait követi, és közben bolond módjára ragaszkodik hozzá, hogy különös hatalma és őrült eszméi valami külső forrásból erednek?

Minden egyes lépés megtétele közben, amivel közelebb jutottak a hegyekhez, Isolder kénytelen volt elgondolkodni valamin. Lehet, hogy az én lépteimet is az Erő világos oldala irányítja? És ha így van, vajon merre vezérel?

Isolder tudta, bármi legyen is a válasz ezekre a kérdésekre, jövője minden egyes pillanatát meg fogja változtatni.