A NŐ, A PILÓTA, A HOLLÓ

 

 

Mondhatnám, hogy Dicey miatt hagytam ott majdnem a fogam – Isten a megmondhatója, nemegyszer sodort komoly veszélybe –, de mégiscsak én voltam az a hülye, aki egyedül vágott neki a hegynek. Arról nem is beszélve, hogy végül ő próbált lebeszélni róla, hogy kimásszak a sziklára. Holtában is megpróbálta megmenteni az életem. Gondolom, a halál sokat változtat az ember gondolkodásmódján.

Nem akartam elindulni erre a túrára. Majd tíz éve, hogy szakítottunk Diceyval két évnyi intenzív... – micsoda? –, mondjuk, jó barátság után. Szimbiózis után. A szex rendben volt, de azt nem mondanám, hogy igazából szerelmesek voltunk egymásba. Sok kellemes napot töltöttünk el a hegyekben, és olyan kalandokban volt vele részem, amelyeket bizonyosan elmulasztottam volna, ha ő nincs. Amin megosztoztunk, azon igazán megosztoztunk. Mégsem volt teljes köztünk az összhang. Az én lelkem túlságosan is szabályos kis négyszögekből állt, talán az őrült káoszt kiegészítvén, amelyben ő élt. Minden olyan kusza volt körülötte, ha értik mire gondolok.

Úgyhogy Dicey továbbra is gyakorta kalandozott a vadonban, én pedig egyre több és több időt töltöttem a városban. Egy januári hétvégén ő felment kirándulni a Washington-hegyre, én meg elutaztam Bostonba. Visszajött, visszajöttem, egymásra néztünk, és szakítottunk. Nem veszekedtünk, csak úgy egyszerűen szakítottunk. Beköltöztem a városba, a Marlboro Street-i lakásomba. Dicey északon keresett magának lakást, Bartlettben azt hiszem, kedvenc vidékének a kellős közepén. Én nem jártam túrázni többé, és az AHK-ból – az Appalache Hegymászó Klubból – is kimaradtam. Belefeledkeztem a munkámba, találtam magamnak elegendő tennivalót Bostonban. Egy idő után már nem is gondoltam Diceyra.

Tíz évvel később felhívott az anyja, és közölte, hogy Dicey meghalt. Tudják, először meg sem lepődtem. Annyiszor láttam sziklafalak peremén egyensúlyozni. Lezuhant egy szakadékba, megpróbált megölelni egy medvét – ilyesfajta véget képzeltem el Diceynak. De az anyja azt mondta, hogy nem így történt. Betegség vitte el. Rák.

Ezen aztán tényleg meglepődtem. Dicey anyja nem ment bele a részleteke, úgyhogy csak gondolom, hogy mellrák lehetett, esetleg a méhével vagy valamelyik másik testrészével gyűlt meg a baja, amelyről nem akart beszélni. De hát nem is igazán számított, honnan indult a rák. Két év alatt teljesen felzabálta belülről, ezt mesélte az anyja. Mondtam, hogy sajnálom.

Mi mást is mondhattam volna tíz év után?

Aztán Dicey anyja elmesélte, hogy lánya végrendeletet is írt, amiben én is szerepelek. Nem mint örökös, csak kért tőlem valamit. Dicey elhamvasztatta magát, és azt szerette volna, ha én szórom szét a hamvait. Végighallgattam, ahogy az anyja előadta, mely szavakkal jelölt ki név szerint engem, és hogy azt írta, én tudni fogom, hová vigyem, aztán megkérdezte, sejtem-e, hogy Dicey mire gondolt.

Sejtettem. Csak álltam ott, a telefon lógott a kezemben, bámultam kifelé az ablakon az október végi szürke égboltra, és felidéztem magamban a helyeket, ahová Dicey vezetett el. Csakis egyetlenegyre gondolhatott közülük. Magamban elátkoztam őt. Tíz év telt el, a fenébe is! Ráadásul az ősz vége felé jártunk, nem is igazán volt már kirándulóidő. Záros határidőn belül el kellett utaznom Clevelandbe az egyik legfontosabb ügyfelünkhöz. Új barátnőm volt. És tíz év telt el.

Ám azt sem felejtettem el, hogy annak idején két teljes évig Dicey volt a másik felem, ő teremtett harmóniát az életemben, ő volt a jó szellemem. Joggal tartott igényt az időmre.

Elmentem hát az anyjához, akitől megkaptam a hamvakat egy dobozban. Hazahoztam őket, és a kandallópárkányra tettem az úgy hússzor húsz centis kék dobozt. Úgy döntöttem, ráér az ügy tavasszal is. Kezemben egy pohár whiskyvel leültem, és azon kezdtem gondolkozni, hogyan fog telni az elkövetkezendő fél év Dicey hamvaival a kandallópárkányon. Tudtam, hogy egy pillanatra sem fognak kimenni a fejemből. Mint egy dallam, ami megragad az ember fülében.

Amikor ágyba bújtam is ez motoszkált a fejemben, hogy aztán az éjszaka közepén felriadjak szédülten egy álomtól, amelyre nem is emlékeztem. Felkeltem, átballagtam a nappaliba, és kinéztem az ablakon a Marlboro Streetre. Az éjszakai csendben a legapróbb neszek is szörnyű zörejnek hatottak. Az ég kitisztult, a város millió ragyogó fénye mögül halványan sejlett át a hajnal fölött őrködő hold. Az utca túloldalán a harmadikon valaki töklámpást tett ki az ablakába; a gyertya már csonkig égett, és az utolsó apró lob-bánásokra készült. Annyira nem volt odavaló, még így, a sarlónyi hold alatt sem. Mintha abból az időből maradt volna, amikor a városok még elsötétültek éjszakára, az emberek pedig közelebb álltak a természethez. A gyertya lassan kialudt.

Megfordultam, és Diceyt láttam, amint ott ül a kandallópárkányon koptatott farmerjében és gyapjúingében, haja hosszú, sötét lófarokban hátrakötve, mint mindig, ha kirándulni ment. Félrebillentette a fejét és mosolygott. Szeme csillogott, egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha ő lenne a ragadozó madár, én pedig a kisegér odalent. Aztán megrázta a fejét, és megint nem volt más a kandallón, csak a doboz olvadt bele a falon táncoló világosabb és sötétebb árnyékok mintázatába.

Visszabújtam az ágyba, de amint elaludtam, már hallottam is Dicey hangját.

– Az élet túl rövid, öregem... túlontúl rövid. – Pont mint minden egyes alkalommal, amikor lerángatott egy ösvényről, hogy valami az útikönyvekből kihagyott sziklaperemre vezessen.

Napsütéses reggelre ébredtem. Elmentem dolgozni, de egész délelőtt máson sem járt az eszem, csak a Dicey által rám szabott feladaton. Úgy tíz óra körül meghallgattam az időjárás-jelentést, és azt mondták, a következő pár napban napos, száraz időre számíthatunk. Szóltam hát, hogy kiveszek két nap szabadságot, üzenetet hagytam a barátnőmnek, fölültem a buszra, és elmentem a nagy élelmiszer-áruházba a biztosítótársaság épülete alatt.

Mosolyognom kellett, ahogy ott sertepertéltem a polcok között müzlis szelet és szardínia után kutatva – ezeket neveztem én kirándulókajának. Mindig én gondoskodtam az ételről, mert Dicey nekiindult volna azzal, ami legutóbbról a zsákjában maradt, és nem is éhezett volna. A saját szememmel láttam egyszer, amint elkap egy mókust, és megsüti vacsorára. Egyszer meg megfordult, és visszament öt mérföldet, hogy visszavigyen egy egeret oda, ahol előző éjszaka belemászott a hátizsákjába.

Talán ha egy percig tartott össze szedelőzködnöm. Minden ott volt a szekrény aljában, ahová költözéskor besuvasztottam. Bezsíroztam öreg bakancsomat, és délben már az I-93-as út felé tartottam a csúcsforgalomban, miközben azon gondolkodtam, mi a fenét is csinálok tulajdonképpen. Arra jutottam, hogy egyszerűen túl szeretnék lenni a dolgon, túl szeretnék lenni a két éven meg a tíz éven, hogy kiverhessem végre a dallamot a fülemből, és élhessem tovább az életem.

Nem egészen három óra alatt értem Grovetonba, pedig Plymouthban még meg is álltam tankolni. Elfelejtettem, hogy továbbépítették a sztrádát Franconia Notchig, ami gyorsabbá tette az utat. Azért lelassítottam, ahol az út megkerülte a Profile-tavat, és visszanéztem a Hegyek Öregemberére. Van egy ösvény, amely felvezet a fej fölé, és Dicey elvitt egyszer oda. Persze nem maradtunk az ösvényen. Lemásztunk az áll alá egy peremre, amely nem látható sem fentről, az ösvényről, sem lentről, az útról, és üldögéltünk ott egy órát, lábunkat a feneketlen szakadék fölött lóbálva, miközben a szél zenéjét hallgattuk a New Hampshire legnevezetesebb helyének kellős közepén meglehetősen furcsának tűnő magányban.

Különös – láncok és vaskapcsok csúfítják el a fejet, hogy az ellen tudjon állni a szél, az eső, a jég, az olvadás erejének. Azért egy nap így is, úgy is az egész bele fog omlani a Profile-tóba. Amikor visszakapaszkodtunk az ösvényre, Dicey fogott egy nagy kődarabot, és rácsapott vele az egyik kapocsra. Csak hogy lássa, mi fog történni, azt mondta.

Grovetonban letértem a 3-as útról, rá a 110-esre, pár mérföld után balra kanyarodtam az emersoni útra, aztán megint balra a Nash-patak felé. Még pár mérföld, és rátaláltam a kőhalmokra, amelyek a Percy-csúcsra vezető ösvény kezdetét jelezték. Egyik első közös kirándulásunk kiindulópontja volt ez.

Dicey keleti irányban leterelt az ösvényről, át két kisebb csúcson, aztán fel egy meredek hegyoldalon a hosszú, lankás gerincre közvetlen az erdő felső határa alatt. Apró tengerszem bújt meg a fenyők és a fűzek között. Dicey követte a tóból kicsordogáló egyik patakot odáig, ahol néhány sziklalépcsőhöz érve alábukott egy magas sziklafalaktól határolt folyómederbe. Kelet felé haladt tovább a fal tetején, és kivezetett egy sziklaperemre, amely benyúlt a folyó fölé. A szakadék legalább kétszázötven méter mély volt.

A szikla nem szerepel az útikönyvekben. A térképen rajta van a tó és a patak, de sziklákra csak a körvonalak sűrű kötege utal, egy paca a hegyek mintázatában. Megmutattam Diceynak is, de ő nem nagyon foglalkozott vele. Csak arra kellettek neki a térképek, hogy megtalálja az ösvények kiindulópontjait. Nem is gondoltam, hogy sikerül még aznap délután odaérnem. Épp elég volt a Percy-ösvény. Az alsó szakasz a fakitermelők útvonalát követi, és bizony alaposan megváltozott tíz év alatt. Új utak keresztezték a régi ösvényt, barázdák hasítottak a földbe. Egyszer el is tévedtem, és vissza kellett fordulnom. Aztán az ösvény emelkedni kezdett, és keskeny csapássá szűkült. A Slide-pataknál megtöltöttem a vizespalackomat meg még egy literes flaskát. A táskám nehezebb volt, mint szerettem volna, de a tó előtt nem remélhettem másik vízlelőhelyet.

Az ösvény felvezet az Északi csúcshoz, ehhez a fenséges, kopár szirtekkel zsúfolt kúphoz. Én voltam az egyetlen túrázó a környéken, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Egyetlen nappal jártunk Halloween előtt. Vagy két hete elsárgult már odafönt az összes levél, az esők és az erős szél pedig lecsupaszították a fákat. Az ösvény alsó részét ellepte az elmúlt pár nap csapadékától csúszóssá vált avar. Feljebb a fenyők alatt hűvös volt a levegő, és bizony, amikor az alsó szirtekhez érve kiléptem a szikrázó napsütésbe, még mindig nem volt melegem. Az erdős hegyoldalakat mintha tollak borították volna. A fenyők sötétzölden tündököltek, a sűrűbb részeken mintha egyenesen feketék lettek volna. A táj felkészült a télre, a hóra, a hosszú álomra.

Felmásztam az Északi csúcsra, és egy darabig a horizont mögé lassan lebukó napkorongot figyeltem. Aztán kondenzcsík hasította fel az égboltot, amiről rögtön az előttem álló clevelandi út jutott az eszembe. Elfogott a türelmetlenség, és leereszkedtem. Találtam egy alkalmas táborhelyet a csúcs árnyékában, az ösvény közelében egy kis tisztáson, amelyet az évek során kényelmessé varázsolt az itt megpihenők serege. Felállítottam a sátramat, egy kis kétszemélyes kupolát, amely hatalmasnak tűnt így, hogy egymagam vettem birtokba. Ahogy az árnyékok helyét lassan átvette a szürkület, nekifogtam a tűzrakásnak.

Miután végeztem a vacsorával, egy darabig a hálózsákomba bugyolálva üldögéltem a csendben a sátor bejáratánál, teát kortyolgattam, és a sorra kigyulladó csillagokat figyeltem az égnek a fa koronái között kivillanó csipkés szélű darabkáján. Az égbolt olyan fekete volt, amilyen feketeséget a városból, legyen az akármilyen kicsi, sosem láthat az ember. Csakis a hegyekben lehet rádöbbenni, milyen messze is vannak a csillagok valójában. Most is ez a távolság kezdett el hatni rám, azt a megkönnyebbülést éreztem, ami egy hosszú túra harmadik napján kapja el általában az embert, amikor lenéz a völgybe, meglát egy utat, és rádöbben, hogy az út nem számít, hogy amit odalent csinálunk meg építünk, az teljesen értelmetlen, csak a mi mindennapi erőlködésünk, hogy elégedettek legyünk az életünkkel, ad jelentést neki. Utáltam ezt az érzést. Én ugyanis elégedett voltam városi mindennapjaimmal. Elcsábítva és kihasználva éreztem magam, ami nem volt újdonság, hiszen ahányszor csak akaratom ellenére Dicey rábeszélt, hogy vágjak neki vele az erdőnek, ez az érzés fogott el.

Kiöntöttem a tea maradékát, és aludni tértem. Nem aludtam mélyen, ha az erdőben töltöm az éjszakát, mindig félálomban telnek az órák. És legalább az esetek felében, amikor felriadtam, melegséget éreztem magam mellett, halk szuszogást hallottam a sötétben, valami finom jelenlétet érzékeltem, pont úgy, ahogyan annak idején megszoktam.

– Ébren vagy? – kérdeztem egyszer, amikor a szövetkupolán kívülről érkező különös neszek – talán egy, a kialudt tűz körül somfordáló állat puha léptei – felébresztettek. Dicey felsóhajtott, és megérintette az arcomat. – Nem, nem igazán – felelte. Visszaaludtam, és hajnalban egymagam ébredtem.

Összepakoltam a cuccomat, de nem vittem mindent magammal, hanem felakasztottam a zsákot egy fára. Előre összekészítettem egy kisebb csomagot vízzel és étellel, amit gondosan elrendeztem a Dicey hamvait rejtő kék doboz körül. Fagyos volt a reggel, de tiszta, és én azt terveztem, hogy pár órán belül visszatérek a tisztásra, felveszem a cuccomat, és leballagok a hegyről. Úgy számoltam, három óra alatt érhetek a sziklához, és ugyanúgy három óra lesz az út visszafelé is. Nem akartam tovább maradni, mint amennyi idő ahhoz szükséges, hogy szétszórjam a hamvakat, és Diceynak szenteljek néhány szép gondolatot. Szerettem volna még aznap este hazaérni Bostonba, és másnap kötelességemet letudva tiszta fejjel munkába állni. Megnéztem hát még egyszer a térképet, ellenőriztem az irányt az iránytűmmel, és észak-északkeleti irányban nekivágtam az útnak.

Keményebb volt, mint ahogy emlékeimben élt. Milliószor kellett megállnom, hogy ellenőrizzem az iránytűmet. Diceyval sima ügy volt. Úgy vágott át az erdőn, mint egy állat, vagy mint egy táncosnő, aki tisztában van minden lépéssel. Szinte hang nélkül közlekedett, és mindig pontosan tudta, merre járunk, pedig ritkán vitt olyan helyekre, ahová korábban is kirándult már. Természetes eleganciával és tehetséggel járta az erdőt. Lassan, harmonikusan lépdelt. Sosem kellett erőlködnie. Az ösvények néha mintha egyenest az ő számára nyíltak volna meg. Amikor vezetett, én valamiféle esetlen méltósággal követtem. Most, hogy egyedül voltam, úgy éreztem, nincs ritmusa a lépteimnek, folyamatosan küszködnöm kellett az aljnövényzettel és az egyenetlen talajjal. Egy pillanatig sem voltam biztos benne, hogy jó irányban haladok, és egyetlenegy állatot sem láttam, pedig Dicey szinte vonzotta őket magához.

Mondtam is neki, ahogy ott zötykölődött a hátamon:

– Most aztán elkelne nekem is a tehetséged.

Azonnal felcsendült a nevetése.

– Benned is megvan, öregem. Csak nem bízol magadban. – És igaza volt.

A jó irányban haladtam, és el is jutottam a gerincre. Háromméteres fák között lépdeltem, a nedves, csúszós földet kacskaringózó gyökerek és alacsony bokrok tették még nehezebben járhatóvá. Itt-ott, ahol ritkábban álltak a fák, fű nőtt, de találtam fűzeket meg kék és vörös áfonyát is, ahol nedvesebb volt a föld. Annak idején láttunk szarvasokat meg egy rókát is. És királykákat, csízeket, mókusokat. Most mindannyian hallgattak, és egyikük sem bújt elő.

Első pillantásra a tó tökéletesen olyan volt, mint amilyennek emlékeztem rá. Kicsi és majdnem kerek. A fák közvetlen a partján nőttek ki a földből, gyökereik egymásba értek, itt-ott a vízbe is benyúltak. A tó sekély volt és kristálytiszta, a fenék durva, köves. Semmilyen növény nem élt meg odalent. Mérete alapján inkább pocsolyának kellett volna nevezni, mint tónak. Amikor annak idején rátaláltunk, Dicey azonnal ledobta a zsákját meg a ruháit, és belegázolt a kellős közepéig. Olyan tisztán emlékeztem a jelenetre, mintha tegnap történt volna. A napsugarak megcsillantak nedves bőrén, madarak énekeltek a környező fákon, ő pedig boldogan pancsolt a hideg, kristálytiszta vízben. Hazatalált.

Aztán az emlékek már nem vágtak egybe a valósággal. A mogorva felhők mögül előbukkanó égbolt szürkesége nem illett a képbe. Nem láttam egy szál madarat sem, nem hallottam a csivitelésüket. A gerincen néma csend honolt. Leguggoltam, és beledugtam az ujjamat a vízbe. Hideg volt, sokkal hidegebb, mint az emlékeimben. Vártam és hallgatóztam, nem jönnek-e lassan vissza a madarak.

Nem hallottam azonban mást, csak valami mennydörgésszerű hangot északról. Mennydörgés mégsem lehetett, az nem tarthatott volna ki ilyen sokáig. Hamarosan el is húzott fölöttem két sugárhajtású gép, hogy aztán szigorú, zárt formációban alábukjanak a hegy mögött a völgybe, olyan közel a fákhoz, ahogy csak lehetséges volt. A nyomukban támadó szélben hullámoztak a fenyők. Aztán a gépek eltűntek, csak távoli dübörgésük hallatszott, végül már az sem. Csengett fülemben az álságos csend. Mintha az egész tájnak elakadt volna a szava a döbbenettől.

A gépek csak fokozták bennem az érzést, hogy ez az egész kirándulás, úgy, ahogy van, teljesen értelmetlen. Gyakorlópályának használták a Fehér-hegységet, amiért Dicey gyűlölte őket. Egyszer láttam, amint kimerészkedett egy kiugró sziklaszirtre, és válogatott szidalmakat üvöltözött egy vadászgép irányába, miközben az újra és újra alábukott, hogy harcot miméivé támadjon egy képzeletbeli tankot vagy bunkert vagy akármit. Most persze nem szitkozódhatott. Csendben zötykölődött a hátizsákomban, és kénytelen volt tűrni a hangzavart. Magam káromkodtam hát egyet a helyében, lelkesedés nélkül, és reméltem, hogy a gépek nem jönnek vissza. Dicey hangját hallottam csengő fülemben:

– Mondd hangosabban! Higgy benne, ember, higgy benne!

Inkább mégis egy órát csendben vártam a tónál, miközben a felhők egyre sűrűsödtek, a gépek pedig újra meg újra elhúztak a gerinc felett. Reméltem, hogy hamarosan eltűnnek, én pedig kivihetem Dicey hamvait a sziklához, és csendben szétszórhatom őket. Egyre türelmetlenebb lettem, dühös voltam a gépekre, dühös Diceyra. Magamra is dühös voltam. Mit keresek én itt? A düh azonban nem osztott, nem szorzott. A gépek egyre csak dübörögtek a fejem fölött, előbb alakzatban, aztán külön-külön, néha pedig egymás elleni harcot imitálva. Végül úgy döntöttem, teszek rájuk, és a patakot követve elsétáltam az első sziklaperemig. Hirtelen bukkantam ki a fák közül, épphogy megtorpantam a hatméternyi mélység szélén, mely a folyómederben végződő kétszáz méteres szakadék első szakaszának bizonyult. Jobbra tőlem a víz a sziklák felé csordogált, hogy aztán egyik peremről a másikra táncoljon, végül pedig, az utolsó kiszögellés után, eltűnjön a mélyben. Felhallatszott a csobogás odalentről. Ezeket a sziklákat választotta Dicey sírkövéül. Legjobb tudomásom szerint egyetlenegyszer járt itt életében. Valahogy mégis annyira illett hozzá, hogy szinte éreztem a jelenlétét magam mellett. Pár pillanatig csak álltam ott némán, és ilyesmiken járt az agyam.

Aztán hirtelen tudatosult bennem a csend. Nem hallottam többé a repülőket, csak a csobogást odalentről. Gyorsan lekaptam a zsákot a hátamról, és kivettem belőle a kék dobozt. Túl akartam lenni a dolgon, hogy Dicey kívánságát is méltósággal teljesítsem, és időben vissza is érjek a városba.

Levettem a doboz tetejét. A hamvak egy zacskóban várakoztak, amely félig töltötte meg a dobozt. Belenyúltam, és kivettem egy maroknyit. Nem tudom, mire számítottam, gondolom, azt hittem, olyan lesz, mint a hamu, ami az elégett fa után marad. Ami Diceyból maradt, az világosszürke por volt, durva szemcséjű, egyik-másik darab talán még a kezemet is elvághatta volna. És olyan kevés volt, olyan kevés maradt a nőből, aki Dicey valaha volt. Ez további gondolkodásra késztetett. Megpróbáltam beleképzelni Dicey vonásait a hamvakba, úgy éreztem, tartozom neki annyival, hogy nem csak egy jelentés nélküli porfelhőt szórok a szélbe.

Túl sokáig vártam. Megint meghallottam a gépeket, amint egyre erősebben dübörögve közelítenek a gerinc felé. Hangjuk hamarosan elnyomta a patak csobogását, bár még mindig nem láthattam őket. Káromkodni kezdtem, üvöltöttem velük, hogy húzzanak onnan a pokolba. Aztán megláttam őket, ahogyan dugóhúzóban pörögve-forogva egyik a másik után alábukik a völgybe. Nem álltak odébb. Hurkokat kezdtek el leírni a nyugatra ágaskodó alacsonyabb csúcsok körül, aztán visszajöttek, hogy az én sziklám előtt játsszák tovább hadijátékaikat.

Újra kiabálni kezdtem velük, úgy szidtam őket, mint egykor Dicey. A hamvakkal a kezemben megráztam feléjük az öklömet. Ereztem, ahogyan feszülten, dühösen ő is ott áll mögöttem, és halálának minden erejével átkozódik. Az elátkozott gépek még egyet fordultak, én pedig teljes erőből feléjük hajítottam a hamvakat.

A két gép hirtelen pördült még egyet, láttam, amint a szárnyak végei összeérnek. Fémszilánkok szálltak tova. A hangok fájdalmas sikítássá torzultak. Az egyik gép délnek fordult, szárnyából magasra szállt a füst. A másik felemelkedett, aztán süllyedni kezdett, és eltűnt a gerinc mögött. A motorját azért továbbra is hallani lehetett, sőt mi több, egyre közelebbről.

Hirtelen rájöttem, hogy egyetlen lépésnyire állok egy halálos zuhanástól. Lehajoltam, felkaptam Dicey dobozát, ráügyetlenkedtem a tetejét, és igyekeztem minél messzebb futni a szakadék peremétől, miközben az éles, sikoltásszerű hang tovább közeledett. Úgy futottam, mint egy riadt állat, próbáltam a lehető leggyorsabban átküzdeni magam a bokrokon. Fenyőtűk szúrtak a szemembe. Visszacsapódó ágak verték ki majdnem a dobozt a kezemből. A hegyoldal mintha csak gonoszkodott volna, mintha ott akart volna tartani a sivító repülőgép árnyékában. Hallottam, ahogy közeledik, éreztem a hátamban a szelét, amint felemelkedik a perem fölé, és alábukik mögöttem. Aztán már nem éreztem, nem láttam, nem hallottam semmit.

A hideg térített magamhoz. Remegve feküdtem a földön. Éles fájdalmat éreztem a fejemben, erős nyomást, amely eltompította minden érzékemet. Kinyitottam a szemem, és port láttam meg durva kavicsokat a félhomályban. Minden egyes mozdulattal erősebben lüktetett a fájdalom a fejemben. Aztán megpróbáltam felülni. Azonnal hányinger fogott el, a torkomig emelkedett a gyomrom, szédültem, levegő után kapkodtam, és elterültem a hátamon. Homályosan és duplán láttam a világot. A remegés görccsé fokozódott.

Amikor elmúlt, csak feküdtem ott tovább, és az örökzöld fakoronák között ki-kivillanó narancsszínű kupolát bámultam. Furcsa, átlátszatlan volt a fény, az irányát is képtelenség lett volna megállapítani. Ritmikus kopogás hallatszott, mintha eső kopogott volna vásznon, csak tompa volt és élettelen, nem is valódi hang.

Csöpögő hideg víz rajzolt őrült ábrákat a bal kezemre.

Megpróbáltam dűlőre jutni a narancsszínű kupolával, de képtelen voltam irányítani a tekintetemet. Körülnéztem, lassan, mert minden egyes mozdulattól megemelkedett a gyomrom. Fölöttem az ágak mintha szabad akaratukból hajladoztak volna. Tekintetemmel a törzsig követtem őket, aztán a törzset a földig, végül pedig megállapodtam egy arcon, amely zavarodott mosollyal bámult rám.

Visszabámultam, még mindig értetlenül, kétségbeesetten próbáltam valami harmóniát látni az összevisszaságban, amit a szememmel érzékeltem. Olyan volt, mintha két különböző helyről nézném ugyanazt a látványt. Végül eljutott a tudatomig a kék repülős egyenruha meg a hám és a szíjak, amelyek felnyúltak a fákat befedő narancsszínű kupola pereméig.

A pilóta volt az. Megpróbált katapultálni, de elkésett, ejtőernyője pedig fennakadt a fákon. Egyenruháját kiszakították az ágak, az egyik mint törött lándzsa nyele még a bal karját is átdöfte. Lába alig pár centire himbálózott a földtől. Valahol esés közben elvesztette a sisakját, és vele együtt a bal fülét. Bal szeme kiugrott az üregéből, arcára csíkokat húzott az alvadt vér. Feje esetlenül lógott furcsán hosszúnak tűnő, különös szögben álló nyakán. Engem bámult. Vigyorgott.

 

 

Valamiért a jobb oldala sértetlen maradt. Arca, amelyet két példányban láttam, hol halotti maszknak tűnt, hol barátságosan mosolygott vissza rám, attól függően, melyik felére pillantottam éppen. Jobban fáztam, mint valaha.

– Jobb lenne, ha mozognál, ember – mondta mellettem egy hang. Megint a pilótára bámultam. Rám kacsintott.

– Fel kell melegedned. Rakj tüzet! – hallottam megint a hangot. Nem a pilótától jött.

Körülnéztem, a lüktetés a fejemben elnyomott mindent. Egyedül voltam a pilótával, és Dicey dobozával a könyökhajlatomban. De a hangnak igaza volt. Egyre kevesebb lett a fény, és egyre jobban fáztam. Mozognom kellett.

Sikerült feltérdelnem, de utána muszáj volt pihennem. Fejfájás és hányinger váltogatták egymást bennem. Tudtam, hogy nem jutok messzire. Fogalmam sem volt róla, merre lehet a szikla, hol dobtam le a zsákomat, és szóba sem jöhetett, hogy elkezdjek kutatni utána az aljnövényzetben. Legalább egy műanyag zacskóban volt nálam gyufa a zsebemben, a fák pedig nem szűkölködtek száraz ágakban. Csak föl kellett állnom, és letörnöm őket.

Ehhez több akaraterőre volt szükség, mint amennyit kinéztem magamból. A felhők összetömörültek a hegycsúcs fölött, minden nedves lett és csúszós. Egyszerre csak kevés fát tudtam magammal vinni, az egyik kezemre szükség volt a kapaszkodáshoz, így is nemegyszer elestem.

Két forduló után már egész kupac hevert előttem száraz gallyakból meg kisebb ágacskákból. Ahhoz elég lett volna, hogy tüzet gyújtsak, de ahhoz semmi esetre sem, hogy utána tápláljam is. Nem bírtam kettétörni a nagyobb ágakat. Túl tehetetlen és gyenge voltam. Fölnéztem a pilótára. Úgy mosolygott, mintha azt figyelné, mire jutok. Megint nekiindultam, és találtam is egy elszáradt fatörzset a hegyoldalon, az ejtőernyővel borított fák fölött. Nem tudtam feldarabolni, de elég kicsi volt ahhoz, hogy odébb görgessem pár méternyit, az ejtőernyő alá. Lerogytam mellé a földre. Túl fáradt voltam, hogy megépítsem a tüzet, amiért annyit dolgoztam.

Éppen a lábamat bámultam – talán így akartam mozgásra bírni –, amikor hirtelen nyikorgó hangot hallottam. Mintha ajtó nyílott volna rozsdás zsanérokon. Felnéztem, és hatalmas hollót pillantottam meg közvetlenül az ejtőernyősátor pereme alatt. A fény gyorsan halványult, a madár nem volt több fekete sziluettnél szürke háttér előtt, de tisztán láttam egyetlen, feszülten figyelő szemet csillanni.

A hollók nemcsak vadásznak, de dögevők is.

– Ne engem nézz, ő a hulla – biccentettem a pilóta felé.

A holló odafordította a tekintetét, aztán mintha nemet intett volna a fejével.

Én is a pilótára néztem. Megint kacsintott.

Fáztam, szédültem és rettenetesen fájt a fejem. A pilótáról a hollóra néztem és vissza. Már nem is próbáltam megérteni. Raktam egy kis tüzet az ejtőernyő fedte fák alatt, a kiszáradt farönk egyik végét belegörgettem, és közelebb húzódtam. A holló tőlem balra ült egy ágon, a pilóta jobbra lógott a fán, Dicey doboza pedig mellettem feküdt a földön. Odakint már teljes volt a sötétség, kis tüzem árnyékokat vetített az ejtőernyőre. A holló megrázta magát, csőrével a tollai közé piszkált, aztán átugrott egy alacsonyabb ágra.

Megpróbáltam ébren maradni, és apránként tolni a farönköt beljebb a tűzbe. Mindig másik oldalamat tartottam a meleg felé, hogy megszáradjon. Volt, ahol így is nedves maradtam, mert nem bírtam rávenni magam, hogy hátat fordítsak a pilótának. Valamikor menet közben mégis elaludtam, és azonnal meghallottam Dicey hangját.

– Csak nyugi, öregem. Majd én őrködöm.

Az éjszaka közepén ébredtem fel. A tűz már éppenhogy parázslott, és nagyon fázott a hátam. A gyenge fény alig-alig világította meg a fák alsó ágait, de azért láttam a hollót fejével az egyik szárnya alatt pihenni, ott, ahol korábban ült. A pilóta is ugyanúgy lógott a fájáról, bal szeme kísértetiesen csillogott. Dicey mellettem ült törökülésben, combján a dobozzal.

– Azt hittem, több marad, amit visszaadhatunk a földnek – mondta. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok odalesz a tűzben. – Elhallgatott, rám nézett, majd elvigyorodott. Volt a tekintetében valami csibészség. – Gondoltam rá, hogy nem hamvasztatom el magam – folytatta végül –, de aligha engedték volna meg neked, hogy elhurcold ide a testemet, hogy itt rothadjon szét.

– Nem valószínű – mondtam. Belöktem a száraz rönköt a parázsba, aztán körberaktam kisebb ágakkal. Tüzet fogtak, egy pillanatra fellángoltak. Dicey elhalványult. Aztán a lángok alábbhagytak, ő pedig ismét ott volt finoman remegve a rönköt nyaldosó tűz halvány fényében.

– Miért én? – kérdeztem tőle. – Tíz év után miért pont én?

Megvonta a vállát.

– Te tudtad az utat – felelte.

– Bárki, akinek van egy térképe... – kezdtem mondani, de megrázta a fejét, és leintett.

– Az nem ugyanaz.

– Baromság – mondtam neki.

Felsóhajtott.

– Holnap – szólt, miközben a tűzbe meredt – be kéne ezt fejezned, és visszamenned a városba.

Nem igazán tudtam, hogy meg akar kérni, vagy sajnálkozik.

– Olyan rossz volt? – kérdezte.

– Nem – feleltem. – Imádok felrobbanni.

A pilóta megforgatta bal szemét, és felnevetett.

A hangja száraz volt és gúnyos. A holló felébredt, felkapta a fejét, és végigmért mindhármunkat. Dicey nem vette le a tekintetét a tűzről, úgy húzta föl a szemöldökét.

– Nem vártam tőled mást, mint hogy nevetsz a halálon – mondta.

A pilóta arcára visszaült a vigyor.

– Semmi értelme meghalni, ha az ember még csak nem is tud nevetni rajta.

– Nem hiszem, hogy olyan veszettül vicces lenne – mondtam neki.

– Te még nem vagy halott, kisember – replikázott.

– Az olyan halál, mint a tied, sosem vicces – állapította meg Dicey is.

– Közben nem is – felelte a pilóta. Megpróbált biccenteni, de csak oldalra billent a feje. – Közben – mondta – olyan, mint betörni egy szüzet. Olyan, mint megmászni a Mount Everestet egy motorbiciklivel.

– Közben – fűzte tovább Dicey – olyan, mint hideg vért lélegezni. Olyan, mint hányadékba mártott forró üveget enni.

– Hé! – vágott közbe a pilóta. – Nem az én hibám, hogy szar halált választottál magadnak.

– Te nem választottad meg a saját halálodat – mondta neki Dicey.

– Igen? Nézz rám! Hogyan máshogy halhattam volna meg? – Széttárta karját, a ballal együtt mozdult a törött ág is. Dicey felpillantott. Arca merev volt és szomorú.

– Ha tudom, hogy ennyire tetszeni fog, nem pocsékoltam volna energiát az elátkozásodra.

A pilóta újra felnevetett.

– Ó, én bosszúálló angyalom! – kiáltott fel. – Kíméld meg az életem! Kíméld meg az életem! – Nevetett még egy sort, majd hozzám fordult. – Te voltál az, aki a hamvakat felém hajította. Megbántad?

Őszintén szólva nem bántam meg semmit, de neki nem volt szüksége válaszra.

– Hát ne bánd! – mondta. – Életem legjobb repülését köszönhetem neked, és most előttem az örökkévalóság, hogy találjak valami ehhez foghatót.

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem.

– Ugye nem gondolod, hogy ez minden? – kérdezett vissza Dicey dobozára mutatva. – Porból vagyunk, porrá leszünk? Ugyan már!

A dobozra pillantottam, aztán Diceyra. Ő még mindig felhúzott szemöldökkel, szinte hitetlenkedve bámult a pilótára.

– Mi van még? – kérdeztem.

– Azt én meg honnan a fenéből tudjam? – kérdezett vissza. – Ez a vicces az egészben. – Hátravetette a fejét, és csak nevetett, nevetett és nevetett. Csak úgy folytak a könnyek a jobb szeméből. A balt megpróbálta becsukni, de nem tudta. – Annyit mondok neked – nyögte ki végül, még mindig kuncogva –, csak annyit mondok, hogy kell lennie valaminek. Talán én leszek a következő Thor. Vagy Siva. Lehet, hogy én leszek Hádész.

– Boldog lennék, ha egyszerű erdei tündér lehetnék – mondta Dicey csendesen.

– Ó, te ilyen kicsiben gondolkozol – biggyesztette ajkát a pilóta. – Nézd meg a hatalmadat! Nézd, mit tettél velem! Lehetnél maga a halál.

Erre Dicey is felnevetett, röviden, keserűen.

– Nem – mondta. – Én túlságosan is a lelkemre veszek mindent. Ott – mutatott a hollóra –, ott van a Halál, és a vacsorájára vár.

– Az az öreg varjú? – kérdezte a pilóta. – Mit csinál, lepiszkálja az orromat?

Dicey halványan elmosolyodott.

– Csak figyelj! – mondta.

Tenyérrel felfelé a földre fektette a jobb kezét, és egy különös, ismeretlen dalt kezdett dúdolni. A holló felkapta a fejét, és Dicey arcát figyelte. Kis fehér lábú egér szaladt a tűz bűvkörébe. Megállt, körülnézett, beleszagolt a levegőbe, aztán közelebb merészkedett Dicey kezéhez. Ő csak dúdolt tovább. A pilóta és én megbabonázva figyeltünk.

A holló hirtelen hangosan felkárogott, és az ágról az egérre vetette magát. Egyik lábával megragadta, és a csőréhez emelte. Az egér kétségbeesetten nyüszített. A holló háromszor erősen megrázta a csőrét, majd felfelé fordította a fejét, és úgy, ahogy volt, egészben lenyelte az egeret. Látszott, ahogyan kidagad a torka, miközben a kis rágcsálót leerőltette a nyelőcsövén.

– Ott van a Halál – mondta Dicey csendesen. – Semmi gonoszság. – A pilótára nézett. – Semmi büszkeség.

– Ó, de micsoda stílus! – felelte a pilóta. – Micsoda öröm lehet elkapni és felfalni egy élő lelket, lett légyen akármilyen kicsi! – Jó szemével rám kacsintott.

Dicey felsóhajtott, és lassan halványodni kezdett. Megdörzsöltem a szememet, és hirtelen ráébredtem, hogy oszladozik a sötétség. Az eső elállt, a köd szürkén telepedett az erdőre. Nem volt még reggel, csak a már nem is olyan sűrű sötét jelezte a hajnal közeledtét. A holló kitárta szárnyát, és pár szökelléssel elhagyta ejtőernyő fedte menedékünket.

Dicey felém fordult, és megkérdezte:

– Most már jobban látsz?

– Téged nem – feleltem.

– Az nem számít – mondta. – Ahhoz eleget látsz, hogy kimenj a sziklához?

– Nem tudom. Merre van?

– Vezetlek. Menjünk, mielőtt túl világos lesz! Aztán szétszórhatod ezeket. – Kezét a dobozra fektette.

– A szertartás nagyon fontos, haver – mondta a pilóta. – Nem mozdulhatunk innen, amíg fel nem szabadítasz bennünket.

– Ez tényleg így van? – kérdeztem Diceyt.

– Egyedül az emlékeknek van hatalmuk a halál fölött – felelte. – Az emlékeknek és a szeretetednek.

– Jaj, mekkora baromság! – mondta a pilóta.

Dicey felállt, és követte a hollót.

Nem volt könnyű utánamennem. Minden izmom elmerevedett. A fejembe még mindig minden mozdulattól belehasított a fájdalom. Viszont legalább már nem láttam duplán. Fogtam a dobozt, összeszedtem minden erőmet, és Dicey után indultam.

Könnyű szél kavarta a párás levegőt, itt-ott különös fények villantak a fák között. Tekintetemmel Diceyt kerestem, de nem láttam mást, csak árnyékokat. A táj valahogy laposnak tűnt és színtelennek. Aztán megláttam őt, ott állt alig pár méternyire, és egy, fejmagasságban az egyik fára csavarodott fémdarabot mustrált. Libabőrös lett a hátam, amikor rádöbbentem, milyen közel járt hozzá, hogy levigye a fejemet. Mögötte a hegyoldalon szétszórva még rengeteg deformálódott fémdarab hevert. Fák dőltek ki vagy törtek ketté, bokrok lapultak a földre a repülőgép pusztulása nyomán. Dicey megrázta a fejét, és keresett egy ösvényt a roncsok között. Körülötte kavargott a köd, nem volt több remegő szellemalaknál.

Hirtelen hangokat hallottam a hátam mögül, és megfordultam. A pilóta kászálódott ki az ejtőernyője alól. Láttam, hogyan csillog a bal szeme. Megállt, kihúzta az ágat a karjából, hogy aztán arra támaszkodva induljon utánunk. Teste megrándult, ahányszor kificamodott bal lábára nehezedett. Feje ide-oda billegett törött nyakán.

Mellém lépett, és elvigyorodott.

– Gondoltam, eljövök a szertartásra – mondta.

Dicey csak ment tovább, én pedig a pilótával a sarkamban követtem. A férfit láthatólag nem zavarta az egyenetlen talaj meg az aljnövényzet, kizárólag a furcsa szögben álló lába hátráltatta. Én azonban gondban voltam. Még mindig elég sötét volt hozzá, hogy az ösvény egyes részein semmit ne lehessen látni, a fák között villódzó fények folyamatosan táncoltatták az árnyékokat. Sorra botlottam meg a gyökerekben és a kövekben, csúsztam meg a nedves avaron. Dicey mindvégig a hátát fordította a pilóta felé, miközben egyre gyorsította a lépteit. Egy idő után végképp szem elől tévesztettem a fák között.

– Erre menjünk – segített ki a pilóta, és beterelt egy sor fiatal erdeifenyő közé. Magam elé emeltem a karomat, hogy így védjem az arcomat a tűlevelektől, és átpréseltem magam két fa között. A pilóta ott állt közvetlenül előttem. Hirtelen a semmibe léptem.

Az ágak után kaptam, miközben a jobb lábam a levegőt taposta. Rögvest utána csúszott a bal lábam is, én pedig ott lógtam egy faágon, alattam feneketlen mélység. Hallottam, ahogy Dicey doboza szánkázik a sziklákon, aztán megállapodik valahol alattam. Sikerült átkarolnom egy fatörzset, és felhúznom magamat egy fenyő hegyes tüskéin keresztül, amíg már fel tudtam állni. Akkor le mertem nézni.

Sziklafal zuhant meredeken a semmibe. Egyetlen keskeny kiszögellést tudtam kivenni úgy hat méterrel lejjebb. Azon túl nem volt más, csak a sötétség. A pilóta a levegőben állt a szakadék fölött, és rajtam nevetett.

Aztán egyszerre Dicey is ott állt mellettem.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Igen – feleltem. Nem tettem, hozzá, hogy de..., csak lemutattam a kiszögellésre.

Ott feküdt a doboz a sziklafalnak támaszkodva. – Leejtettem – mondtam.

Lenézett. Sokáig csak csendben figyelte a dobozt. Aztán megszólalt:

– Jól van ott. Nem olyan fontos.

– Az istenit neki! – kiáltottam rá. – Ha nem olyan fontos, mi a fenének akartad, hogy megcsináljam? – Körülnéztem, hol ereszkedhetnék le a kiszögellésig.

– Felejtsd el! – javasolta. – Nem érdemes kockára tenni az életedet. Hadd szórja szét a szél!

– Egy műanyag zacskóban van – közöltem vele. – Örökre ott marad.

Találtam egy helyet, egy vájatot a sziklában, amelyen leereszkedtem egészen közel a dobozhoz. A fenyőfákba kapaszkodva végigaraszoltam a perem mentén, aztán ereszkedni kezdtem a vájatban. Nem néztem le. Csak az ujjaimra figyeltem, ahogyan a kiálló darabokba kapaszkodtak, a lábamra, ahogy megtámaszkodott a sziklán, és centiméterről centiméterre csusszant lejjebb. Dicey mintha sétált volna mellettem. A pilóta vigyorogva figyelte, hogyan küszködöm. Úgy éreztem, mint sűrű ködön kell áthatolnom a megvetésén.

Aztán lent voltam a kiszögellésnél, és el kellett engednem a sziklát, hogy a dobozért nyúlhassak. Elbizonytalanodtam, vettem pár mély lélegzetet, megpróbáltam csak a dobozra koncentrálni, és nem is gondolni az alattam tátongó sötét, halálos mélységre.

– Menj vissza, föl! – mondta Dicey. – Nem vagy felelős a halálomért.

– Persze hogy nem – mondta a pilóta. – Hadd maradjon itt a fákkal! Amúgy sem téged félt, csak a haláltól retteg.

– Már halott, seggfej! – üvöltöttem rá. Szavaimat a nevetésével együtt visszhangozta a szakadék.

Elengedtem hát a sziklafalat, és tettem kilenc óvatos lépést a kiszögellésen. Bal kezemet a falon tartottam magam mellett, és ha nem is volt rá sok helyem, megpróbáltam befelé dőlni. Jobb kezem a semmi fölött lógott. Dicey mögöttem lépdelt, már egészen elhalványult, nem volt több a szellem szelleménél.

Elértem a dobozt. Lekuporodtam, a jobb kezemmel fölemeltem, és nagyon lassan fölhúztam az oldalam mellé. Közben a bal kezemmel végig a sziklát támasztottam, hogy legalább egy biztos pontot érezzék magam mellett. Végül sikerült megfordulnom, és hátammal a falnak támaszkodva mindkét lábam stabilan megvetnem a kiszögellésen. Vettem egy mély lélegzetet, és leszedtem a doboz tetejét. Széthúztam a zacskó száját.

Csakhogy képtelen voltam megérinteni a hamvakat. A szívem lüktetett, minden egyes dobbanásával fájdalom hasított a szemembe. A fülemben folyamatos volt a zúgás. Nem tudtam másra gondolni, csak a fájdalomra, a pilóta gúnyos mosolyára és a feneketlen mélységre a lábamnál.

– Dicey? – szólaltam meg. – Dicey, mi lenne, ha nem csinálnám meg? Akkor itt maradnál? Valamiféle hegyi szellem válna belőled? – kérdeztem, és legalább annyira kíváncsi voltam a saját sorsomra is, mint az övére.

Azért nem felejtettem el, milyen természetességgel mozgott az erdőben. – Az nem lenne jó?

– Nem érinthetnék meg semmit – felelte.

– Legfeljebb képzeletben.

– Eljönnék – mondtam. – Mások is eljönnének. Meglátogatnánk.

– Egyszer egy évben? – kérdezte. – Mint valami rituálé? – Halkan, szinte vágyakozva felnevetett. – Elfelejtenél engem – mondta. – Az igazi énemet. Ahogyan a hegyeket is elfelejtetted. A hegyek legalább kőből vannak. Sokáig tart, de végül elkopnak. Én nem kőből vagyok, és nem kopnék el soha.

Kivettem a zacskóból egy marék hamut, és megpróbáltam felidézni magamban az élő Diceyt, nem a mellettem álló szellemet. Amikor azonban felemeltem a kezem, és kinyitottam a szemem, hogy a mélybe szórjam a hamvakat, megláttam a pilótát, amint ott áll előttem a levegőben. Már megint vigyorgott.

– Tűnés innen! – mondtam.

– Jóember – kezdett piszkálódni velem –, én igazából nem is vagyok itt, ugye? Csak hajítsd el! Szabadulj már meg attól a nőtől!

– Húzz el innen, hogy az isten verjen meg téged!

Csak nevetett, és folytatta.

– Ha a nőnek igaza van, már meg is vert.

Ekkor jöttem rá, hogy sírok. Dicey miatt.

A közönyöm, a dühöm elszállt, miközben másztam lefelé a sziklán. Gyászoltam, és egész testemben rázkódtam a zokogástól. Feltartottam egy nagy maroknyi hamut, de nem tudtam rávenni magam, hogy eldobjam.

Öklömmel a pilóta felé suhintottam, csakhogy ő egyszerűen odébb lebegett. Aztán fél lábon egyensúlyozva a kiszögellésen, megpróbáltam belerúgni. Ereztem, hogy megcsúszom. Dicey felkiáltott, kezét halvány leheletként éreztem a karomon. Egyszerűen átcsúsztam rajta, ahogy elvesztettem az egyensúlyomat.

Végül egyszerűen kicsúszott alólam mindkét lábam, és egy kevéssé méltóságteljes huppanással a fenekemen landoltam. A pilóta kinevetett, de még mindig megvolt a doboz és a marék hamu. Éltem. Én is nevetni kezdtem, magamon, amiért képes voltam egy halottal civakodni. Önmagámmal küszködni. A heggyel küszködni. Nevettem, amíg a pilóta abba nem hagyta, aztán nevettem még egy kicsit, miután ő rájött, hogy az éjszaka lassan véget ér. Arca eltorzult, ahogy megpróbált valamit mondani, de egyre csak halványodott. Oda se hederítettem rá többé, csupán vártam, hogy végleg beköszöntsön a hajnal.

Dicey felé fordultam, de ő is alig látszott már, és nem is volt több mondanivalónk egymásnak. Kinyújtottam a karomat, és hagytam, hadd hulljanak a mélybe a hamvak. Aztán még egy maroknyi, meg még egy. A köd felszállt, a hegyen egyre világosabb lett. Dicey eltűnt. Hamvai ott voltak, ahol tudni szerette volna őket. Megtettem, amit a barátságunk megkövetelt tőlem. Hirtelen rádöbbentem, hogy hallom a folyó hangját, amint odalent csobog a köveken. Madárdal is hallatszott, meg mögülem, a repülőroncs irányából, hollók károgása.

Visszamásztam a vájatban. Nem volt könnyű, de megcsináltam. Megtaláltam a zsákomat ott, ahol előző este ledobtam. Ettem és ittam, hirtelen tudatosultak bennem saját élő testem szükségletei. Miközben egy marék mazsolát majszoltam, emberi hangokat hallottam fölülem a hegyoldalról, és egy helikopter rotorjának egyre közeledő zúgását a gerinc mögül.

Felkaptam a zsákomat, és elindultam a másik irányba a szikla pereme mentén, hogy kövessem a patakmedret vissza az útig. A pilótának félig igaza volt. Az ember legalább azt megválaszthatja, hogyan éli az életét. Diceynak is félig igaza volt. Frissen lelt harmóniával a bensőmben gyalogoltam az erdőben, és az ösvény megnyílt előttem.

 

 

Kamper Gergely fordítása