MINDENT VAGY SEMMIT

 

 

Ahogy az este előrehaladt, még egy üveget nyitottunk. Sheila pompásabb szöveget adott le, mint valaha, és jó érzés volt a kezét fognom, mikor a lépcsőn a szobánk felé ballagtunk.

 

 

Mikor a Fortuna fölé értünk, a világon nem volt semmim, sem üzemanyagom, sem hitelem, sem elképzelésem a jövőről. Csak a Szerencse istenasszonya őnagysága és egy halvány megérzés hajtott, hogy talán ebben az isten háta mögötti lyukban és a hozzátartozó szemét kis gombócon sikerül valami jó üzletet felhajtanom: Végül is már a neve is bizalmat gerjeszthetett benne: Fortuna. Jó ómen. Hajlamos voltam megjátszani…

 

Utolsó ügyfelemről kiderült, hogy hétpróbás szélhámos. Átvert a fizetésnél, és amikor panaszt tettem ellene, a helybéli zsarukkal kergettetett ki a rendszerből. Megint tanultál valamit, Dulac, sose bízzál az olyan pofákban, akiknek űrhajója van. A helyi törvények hatálya pedig véget kellene hogy érjen a Föld határánál.

Nos hát legyen a Fortuna. Egy kis szikladarab. A neve jól cseng. Szerencse: ezt jelenti. Ez is jó ómen. Gyors komputernyomozással kiderítettem, hogy az itteni bennszülöttek preindusztriális lények, két lábon járnak, és általában éheznek. Eszerint pontosan megfelelnek a célnak, hogy az ember egy-két új technológiát eladjon nekik. Ugyanakkor állítólag undorítók, mint a bűn: csont-bőr mind, csökevényes farokkal, pikkelyes testtel, háromujjúak, nagy sárga szeműek és a nyelvük – ez sem éppen biztató, Dulac – villás végű. Nem, ez az utóbbi nem valami jó előjel.

De akinek kopog a szeme az éhségtől, ne legyen válogatós, és én annyira közel voltam ehhez a kopogós állapothoz, hogy nem számított már semmi. A „Szerencse” felé száguldva sietve összeállítottam egy impozáns dossziét a helyi bankárok számára: torzszülöttek lévén olyan lett, amilyen, és a Fortuna ott lévén, ahol van, úgy gondoltam, nem ártok senkinek, ha a tavalyi bankkivonatomat használom fel. Mire a disznóság kiderül, a pénzt régen felvettem, fizettem és távoztam. Ha szerencsém van…

A Szövetségiek a bolygó sarkvidékén építettek egy űrállomást, olyanfélét, mint egy pókháló, rajta két villanykörtével. Személyzete sincs sok, de szokás szerint nyüzsög ott egy rakás etnológus, nyelvész meg ilyesmi, aki a földönkívüli lényeket tanulmányozzák, meg diákok is előfordulnak, akik ugyancsak a bennszülötteket tanulmányozzák, dolgozatokat írnak róluk, amit a többi diák aztán majd elolvas. Átküzdöttem magam az állomásfőnökségen meg a kereskedelmi utazók között, a banknál némi helybéli valutát váltottam, béreltem egy tolmácsot, és elindultam a kosztenger felé.

A tolmáccsal szerencsém volt, vonzó, frissen végzett egyetemista leány volt, Sheilának hívták. Nemrégen érkezett az állomásra, és minden jogcím jó volt neki, amire hivatkozhat, csak a bennszülöttekkel fecseghessen. Nem is próbált alkudni velem. Eddig már jó néhány tolmács megkopasztott, de az ember nem tehet ellenük semmit, mert nyelvsebészre lenne szüksége, aki ezeken a nyelveken beszélni próbál. És persze a bolygón a komputer használata tilos, mint általában a preindusztrális világokban, úgy, hogy ez az olcsó beszédnapszámos, aki amellett magas volt, kék szemű és barna hajú, igazán szerencsés húzás volt.

Sheila csak akkor vallotta be, hogy maga is friss jövevény az állomáson, amikor már a rövid távú űrhajón ültünk. Mondjuk, két hónapos, de gyorsan eldadogott néhány mondatot a helyi nyelven, hogy bemutassa, milyen gyorsan tanul. Számomra roppant meggyőzően hangzott az a csomó sziszegés meg cuppogás és, nyilván a nyomaték kedvéért, időnként egy-egy böffenés.

– Na és ez mit jelentett? – kérdeztem.

– Ez történetesen egy üdvözlés volt – felelte. – Hogy a sors ajándékozza meg a gazdagság kegyelmével.

– Jó, elhiszem – mondtam. – Még egyszer, hogy volt?

Elismételte. Én megpróbáltam utánamondani, de a nyelvem majdnem beletört. Csikk-csukk, hördülés, sziszegés, csukk-csukk. Valami ilyesmi. A lány újból elmondta, de én már csak a száját figyeltem gyönyörködve néztem, hogyan formálja vele a hangokat. Kellemes dolog elnézni, aki szívesen végzi a munkáját… És kellemes dolog telt, piros női ajkak mozgását figyelni.

Ekkor figyeltem meg, hogy neki is telt, piros, olyan villásforma nyelve van. Tényleg. Érdekes, de nem jó ómen.

– Szóval, milyenek ezek az „izék”?

A szeme egyszeriben jéghidegen meredt rám.

– Ezek nem „izék”! – jelentette ki. – A Fortuna lakói ötödosztályú, teljes fokú érzékelő lények, harmincas fokozatú technológiával, hat-kettes fokozatú etikai korlátokkal, a …

– Tudom, tudom – nyugtattam meg –, ez csak olyan szójáték volt.

– Az ilyen szójátékok már háborút is okoztak.

Nem erőltettem a témát. Végül is, reméltem, előbb-utóbb csak összebarátkozunk őnagyságával. Semmi sem rontja úgy meg egy férfi és egy nő kapcsolatát, mintha etikai kérdésekről értekeznek.

Lefelé ereszkedés közben a modora végig tartózkodó maradt, de amikor már elég alacsonyan szálltunk ahhoz, hogy a tárgyakat megkülönböztessük odalent, izgatott lett, és szorgalmasán mutogatott.

A Fortuna fiatal bolygó. Egyetlen nagy kontinens van rajta, amelyet néhány pajzsvulkánhegység oszt részekre. Hozzá kell tennem, hogy aktív vulkánokról van szó. A klímája meglehetősen barátságtalan. Sok a mennydörgés, a villámlás a szárazság és az özönvízszerű esőzés. A városok mind a parton fekszenek, mert a kontinens belsejében az időjárás elviselhetetlenül forró.

Egyetlen nagyobb városuk amolyan világfőváros-féle, kiejthetetlen névvel. Jó néhány mérföldnyire a várostól szálltunk le, a sivatagban. Néhány bennszülött várt az űrhajónkra, dobozszerű kocsijával. Szó sem volt persze holmi belső égésű motorokról meg minden, a törvény nem is engedi, hogy ilyesmit eladjunk nekik. Túlságosan haladó technológia. Mindenesetre Sheila szinte táncolt a gyönyörűségtől. Odament az egyik „izé”-hez, és csicsergett neki valamit. Az mélyen meghajolt, visszacsicsergett neki, aztán elővett a zsebéből egy pénzdarabot, felpörgette, bólintott. Sheila visszabólintott, és intett nekem.

– Ez mi volt? – érdeklődtem, mikor a kocsiba bemásztunk

– A pénzdarabbal ? – kérdezte. – Csak az istennő jóindulatát kérte az utunkhoz.

– Azzal, hogy földobott egy pénzt?

– Igen. Semmit sem tesznek anélkül, hogy az istennő jóindulatát ki ne kérjék.

– Micsoda istennőét?

– Történetesen csak egy van nekik. A Szerencse.

A kocsisnak meg annak a kocogó valaminek a jóvoltából, ami a kocsinkat húzta, bezötyögtünk Sheilával a városba. Annyit megállapítottam, hogy a kocogó valaminek négy lába van, amit ugyancsak jó ómennek ítéltem. Minél jobban hasonlít egy bolygó a Földre, annál nagyobb a valószínűsége, hogy akad valami tippem. Időbe telik, míg az ember kipszichologizálja az idegen fajokat, és piacot teremt magának. Emberszerű idegenek esetén ez könnyebben megy.

 

Ami a városban azonnal feltűnt, a tömeg volt. Az utcák szinte zsúfolásig tele tolongó emberekkel, alig lehetett tőlük mozdulni, még a kis vályogházak ablakából is „izék” lógtak kifelé. Átfurakodtunk köztük, és néhány mellékutcán át elértünk a város központjába. Ez valóban látványos valami volt: hatalmas tér, háromfelől üzletek és árusító standok, szemben, a tér negyedik oldalán templomféle épület. És mindenütt bennszülöttek tömege nyüzsgött.

– Iszonyú, micsoda tömeg „izé”… ember… – mondtam Sheilának, de majdnem ordítanom kellett, hogy meghallja.

A halványkék szeme megint jéggé dermedtek, de rábólintott.

– Mindenütt ez van – mondta. – A legnagyobb problémájuk a népességrobbanás.

– Érdekes. Hogyhogy?

– Malthus – mondta Sheila. – Az ő bosszúja.

– Kicsodáé?

– Malthusé. Ő volt az első közgazdász, aki megjósolta, hogy a népességszaporulat túlnőhet a természetes forrásokon. Ennek egyik szomorú példája ez itt.

– Miért nem vezetik be a születésszabályozást?

– Megpróbálták. Hoztak erre egy technológiai szükségrendeletet, törvényesítettük, és jöttünk a tablettával. De a bennszülöttek nem használják.

– Miért?

– A vallásuk tiltja.

Még egyszer megnéztem magamnak a templomot. Kíváncsi lettem volna, micsoda egyéb tabukkal találkozom még. Vallás és üzlet ritkán fér meg egymással.

Nem messze a központtól Sheila talált egy vendégfogadót (jó ómen: vannak vendégfogadóik!) Javasoltam, hogy takarékosság okából vegyünk ki ketten egy szobát, és Sheila beleegyezett (ami még jobb ómennek látszott, bár semmi köze sem volt az üzlethez). Az ebédről kiderült, hogy ehető. Valami sült húsféleség volt, főtt sssz-cskkk-kel. Hozzá valami még, ami csupa apró magból állt. De az adagok mindenféle mértékkel mérve kicsinyek voltak. „Nem csoda, hogy ezek az »izék« olyan soványak – gondoltam. – Talán a legjobb üzleti tipp a mezőgazdaság lenne.”

Sheila függetlenül a miniatűr adagoktól, még így is a tányérján hagyta az adagja jó részét.

– Nem éhes? – kérdeztem, és mohón szemeztem a maradékával.

– Ami megmarad, a koldusoknak adják – közölte Sheila, és sandán pislantott rám. – Hacsak nem akarja inkább maga megenni…

– Ó, dehogy! – tiltakoztam, hátradőltem székemen, és a gyomromat simogattam. – Amúgy is kéne fogynom néhány kilót.

– A magunkfajta idegenek nem tudják igazán, mi az, ha valaki éhezik – szögezte le Sheila.

– Ühüm – szögeztem le én. Gondolom, ezt helyeslésnek foghatta fel, mindenesetre a nevelésemet abbahagyta.

Este korán visszavonultunk. Sheiláról kiderült, hogy cseppet sem szégyenlős kislány. Overallját levetve könnyű inget húzott, ami vajmi keveset takart belőle, aztán bemászott a keskeny ágyba. Én is kibújtam a kezeslábasomból, eloltottam a lámpát, és leültem mellé.

– Nyilván érdekes olyan közelről tanulmányozni egy civilizációt, ahogy maga teszi – mondtam. – Ha kereskedelemmel foglalkozna, mint én, nem sok ideje maradna az ilyesmire. Alapiparágak és adott igények, ennyi az egész. – A könyökömre támaszkodtam, és a lábát simogattam. – Magának több alkalma van közelebbről megismerni őket.

– Az „izék” szexéletére gondol?

– Ó…

– Amennyire én tudom, ezeknél az embereknél ilyesmi egyáltalán nem létezik – mondta Sheila, oldalára fordult, és elaludt.

Ennyit a Szerencse istenasszony jóindulatáról.

 

Másnap délelőtt Sheila csupa izgalom volt, és mindenkivel összeállt fecsegni, aki hajlandó volt fecsegni vele. Ez mindenesetre jobb volt, mint ha semmibe se vettek volna bennünket. És amúgy is volt egy csomó kérdésem, amire csak rajta keresztül kaphattam választ. Sziszegései szemmel láthatóan megfeleltek a célnak. Úton a piac felé mindössze háromszor sikerült eltévednünk, ami derék jó Sheilánkat cseppet sem hozta zavarba, ezzel szemben lehetőséget nyújtott neki, hogy egy bennszülöttet részletesen kifaggasson, a számos lehetséges utca közül melyiket válasszuk. Lehet, hogy tudatosan tévedt el?

Végül is kijutottunk a térre, ahol a nagy templom áll. A tömeg itt, ha lehetséges, még sűrűbb volt, mint másutt, a standok körül nyüzsgő alakoknak csakúgy csattogott a nyelvük, ahogy a kereskedőkkel cseverésztek, az árukat fogdosták, a pénzdarabjaikat dobálták. Senki a világon nem kötött üzletet, míg az istenséget meg nem konzultálta.

Odafurakodtunk a templom kapujához. Elbámészkodtam a kapu fölött álló szobron. A Szerencsét egy „izé” formájában ábrázolta, nyelvestül, mindenestül. Csak éppen két fejet faragtak neki: egy mosolygós és egy komor, homlokráncolós fejet.

– Ő itt az egész élet középpontja – mondta Sheila. – Az aprópénzeiken is két arc látható, az egyik oldalon az egyik, a másikon másik.

– Állandóan az az érzésem, hogy nőről beszél – mondtam. – Ez itt valami matriarchátus vagy micsoda?

Sheila furán nézett rám, aztán elnevette magát.

– Ezek itt mind nőneműek – mondta, és körbemutatott a tömegen. – Mindnyájan.

Körülnéztem. És tényleg. Szemmel láthatóan mindenki azonos nemű volt, amennyi kevés ruhát hordtak, nemigen rejtette el pikkelyes nemi jellemzőiket. De honnan tudnám, mik a nemi jellemzői a Fortuna bolygó bennszülötteinek?

– Ha mind nőneműek – kérdeztem –, hogyan szaporodnak?

– Partenogenezissel.

– Ne tréfáljon!

– De igen. Mindegyikük képes csíraképes tojásokat produkálni. És kikelteni őket. Ez az egyik oka, amiért olyan probléma a túlnépesedés.

Ez nem kóser, Dulac, én mondom, ez nem kóser! Csak azt reméltem, hogy emiatt nem lesz nehezebb megértetnem velük magam. Szerencseimádat? Ezzel még megbirkóznék. A Szerencse istenasszonynak magam is mindig nagy tisztelője voltam. De egy nemek nélküli világ, ez teljesen új terület számomra.

A templomban hűvös volt, és félhomály. Közvetlenül a kapunyíláson belül nagy kőkancsó állt, mellette egy „izé”, kezében nagy késsel. Kísértésben voltam, hogy a kést kardnak nézzem. Minden belépő feldobott egy pénzérmét. Ha mosolygott, ment a kancsóba, ha a komor fele került felül, vissza a zsebbe. Az őr ellenőrizte. Fura módja az adománygyűjtésnek, gondoltam.

Sheila elővett egy pénzdarabot, feldobta. A komorabbik fele került felül, Sheila ennek ellenére bedobta a kancsóba. Az őr meghajolt.

– Ez nem volt valami herézisféle a maga részéről? – kérdeztem.

– Minden ajándékot elfogadnak – mondta Sheila. – Minden kell nekik, amit megkaphatnak.

Néztem a boltíves mennyezeten a mozaikokat, a masszív urnákat és a kelyheket, a számtalan, szemmel láthatóan ezüstözött olajlámpást.

– Jobban tette volna, ha egy koldusnak adja odakint – mondtam. – Ahogy elnézem, a Szerencse templomának elég jól megy a dolga.

– A koldusoknak is adok – közölte Sheila. – Persze, ez nem valami sok, ha arra az éhínségre gondolok, amely egy-két éven belül várható.

„Hátrébb az agarakkal, Dulac! – gondoltam. – A nő tisztára beleesett ezekbe az »izékbe«.”

– És hogyan találkozhatnék a főpapjukkal? – kérdeztem. – A nagy, mit tudom én, micsodájukkal? Vele kéne tárgyalnom, ha valamit ki akarok hozni ebből az utazásomból.

– Ő Női Szent Fenségével? – kérdezte Sheila. – Nem nagy eset. Ami azt illeti, még örül is, ha idegen kereskedőkkel találkozhat. Tavaly eladta nekik valaki a borászat technológiáját.

Ahogy ezt mondta, érződött, hogy nem helyesli a dolgot. – Valami nem tetszik benne? – kérdeztem.

– Tulajdonképpen nem arról van szó, hanem arról, hogy minden szántóföldjüket átállították a szőlő itteni megfelelőjének a termesztésére. És nincs sok megművelhető szántóterületük.

Az egyszer fix, hogy ezek hülyék.

Sheila a templom hátsó része felé vezetett. Közben elmentünk egy derékmagasságú nagy asztal mellett, amelynek lapját alacsony kőperem szegélyezte. Ahogy végignéztem, nem láttam rajta vérnyomokat.

Aztán begörnyedtünk egy függönnyel elzárt ajtónyílásba. Az ajtó valami előtérfélébe nyílott, ott újabb pikkelyes őr csettegett ránk, majd elvezetett, kisebb-nagyobb szobákon keresztül, urnák és szobrok mellett kis, apró, rácsos ablakok s alkóvok előtt egy nagy terembe, amelyben kétoldalt oszlopsor húzódott, és elöl egy széles pódium emelkedett.

A pódium előtt ugyanolyan fura kőasztal állt, mint amilyent az előbb láttunk. Fönn a pódiumon néhány előkelő ruhás, nagydarab bennszülött. És középen ott ült Ő Szent Fönsége, főpapnő és boszorkány. A pikkelyes világ uralkodója.

Mit mondjak? Az én szememben olyan volt mint a többi „izé”. A tunika helyett azonban, amit a köznép hordott, drága, zöld köntös volt rajta, a ruha szegélyén valami, amit aranyhímzésnek is nézhettem. A nyakán néhány aranylánc lógott. Az ujjain drágaköves gyűrűk. Szűk homlokán vékony aranypánt, amelyről a Szerencse két arca csüngött alá úgy, hogy mindegyik sárga szeme felett egy arc lógott. Abszolút egyértelmű: a hatalom és a mohóság jelképei!

Az őr kicsit megváratott az ajtóban, míg előrement, és bejelentett bennünket.

– Letérdeljek? Vagy mi a fenét csináljak? – suttogtam oda Sheilának.

– Csak hajoljon meg mélyen – suttogta vissza –, és ne vigyorogjon folyton! Próbáljon meg jámbor képet vágni!

Jámbor képet, mondja ő!

Az őr intett, hogy menjünk előre, és elsuhant az oszlopok között. Szóval: előrementünk, és egész úton hajladoztunk meg jámborkodtunk. A papok halotti csendben bámultak ránk. Ezek itt nem is pislognak, ezek a palik!

Sheila nekilendült, megeresztett néhány ideges sziszegést, mire őfensége kotyogó hangokat adott ki, és tapsolt hozzá.

– Ez jó – mondta Sheila.

– Mi a jó? Hiszen a nő mindjárt megfullad!

– Most nevet!

– Ez azt jelenti, hogy én is vigyoroghatok?

– Nem. Nos hát, mit akar? Minek mutassam be?

– Mondja meg neki, hogy kívánom neki a gazdaság kegyelmét, vagy mondjon neki valami alkalmas üdvözlést! Mondja, hogy köztiszteletben álló kereskedő vagyok, és nagyon elbűvöl az életformájuk változatossága és gazdagsága.

Lesújtó pillantást vetett rám, aztán nekiállt csicseregni. Ő Szent fönsége meghajolt felém, és becsületére vált, ahogy megpróbálta kimondani a nevemet. Larry Dulac nem könnyen ejthető ki olyan nyelven, amelyben nincs l meg d meg r.

– Szívesen látunk idegent – mondta nő (természetesen Sheila tolmácsolásával), aztán öt percen át mindenféle áldást meg kegyelmet olvasott a fejemre, amit időnként a papság egy „Áldott!” kiáltással tett változatosabbá. Végül így szólt: – Lennél olyan jó, és elmondanád, mit óhajtasz eladni nekünk?

Aztán villás nyelvének egy apró csapásával megnyalta a szája szélét. Ösztönös mozdulat, biztosan. Valószínűleg a borüzletre gondolt. Mindenesetre kissé lehűtötte kedvemet: figyelmeztetés volt számomra, mert ez a mozdulat az emberek között a féktelen kapzsiság biztos jele lett volna.

– Valóban sok mindenem van, amit érdekesnek találhatsz, fenséges hölgyem – mondtam –, azonban szeretnélek valami nagyon értékes valamivel megajándékozni, amitől olyan gazdag leszel, hogy legmerészebb álmaidban sem hitted volna.

– És mi lenne az a valami? – Újabb nyelvcsapás.

– Előbb mondd meg, fenséges hölgy, mire van nagyobb szükséged, boldogságra vagy hosszú életre? Vagy nagyobb kényelemre itt és most? Egészséges és boldog hódolókra? Az istennő dicsőségére, nagyobb ajándékokra? Tele pénzesládákra vagy tiszta utcákra?

– Miért ne lehetne mindez együtt? – kérdezte a nő.

– Valóban, miért ne? – feleltem, aztán vártam.

Sose próbáljátok meg farkasszemet nézni valakivel, aki nem tud pislogni. Meghajoltam, és lesütöttem a szememet. Olyan jámborosan.

– Úgy – mondta végül a nő. – Mi szent bölcsességünkben elfogadjuk a szegényes ajándékokat, amelyeket a Szerencse felkínál nekünk, hogy karitatív tevékenységünket kifejthessük a szegények között, akikben nincs elég bölcsesség vagy erkölcsi erő saját életük irányítására. Mert vajon nem igaz a mondás, hogy „Adni annyi, mint kapni?”

Naná!

– Akkor már biztosan tudom,, mire van szükséged – mondtam hangosan, és még mélyebben meghajoltam. – Három napon belül, ha a Szerencse úgy akarja, visszatérek, és olyan ajándékot adok neked, amely méltó lesz érdeklődésedre.

– A Szerencse úgy akarja talán, hogy ez valami ital legyen? – kérdezte a nő. Cupp-cupp.

– Csak annyit mondhatok, hogy szent fönséged maximálisan el lesz ragadtatva, milyen váratlanul gyarapszik tőle jó szerencséje.

Őfensége még egy percig bámult rám, aztán intett. A papok mind elővettek egy-egy pénzdarabot, és feldobták. Hatan voltak. Az eredmény: négy mosoly, két homlokráncolás. A főpapnőre néztek. Az ránk nézett. És intett.

– Szívesen látunk benneteket – mondta.

Sheila tiszteletteljes búcsúszavakat sziszegett, és kihátráltunk az ajtón. Jámborul persze, naná!

Már kint jártunk a hőségben izzó piactéren, mikor Sheila odafordult hozzám.

– A jó szerencse gyarapodása? – sziszegte. – És mi van az élelemmel? Mi van a gyógyszerekkel?

– Nézze – mondtam én –, ha ezek az „izék” itt nem akarják megvásárolni, hát ne vásárolják meg,

– Akkor adja oda nekik ingyen. És ne nevezze őket állandóan „izék”-nek mondta végig emelt hangon. Rövidesen tekintélyes tömeg gyűlt körénk, és figyelte, hogyan kiabál egymással két fura idegen a templom előtt.

– Jól van, jól, hát akkor nem „izék”. Ne izgassuk fel magunkat. – Karon fogtam, és átvezettem a téren. – Én kereskedő vagyok – közöltem, remélve, hogy a hangom elég megnyugtató. – Nem altruista intézmény. Emellett az enyémnél jobb komputerek dolgoznak, e pillanatban is, az élelmezés ügyében. Ha a maga kedvencei hajlandók lesznek kidolgozni a fogamzásgátló tablettájukat, nyilván hajlandók lesznek néhány mezőgazdasági trükköt is átvenni tőlünk.

– Helyes, legyen ez a mások gondja – mondta a nő, és kiszabadította karomból a karját. – Higgye el, ha a törvény engedné, már réges-régen megtették volna.

Nyilván látszott, hogy a dolog nincs kedvére, de nem tudott változtatni a tényeken. A technológiai haladás csak kis lépésekben valósulhat meg, és a törvény értelmében ezeket a lépéseket maguknak a bennszülötteknek kell megtenniük. Akármit adunk el nekik, vagy akármit adok el én nekik, a saját teljesítőképességeik körén belül kell maradnia. Önrendelkezés, ezt így nevezik. Ez a „technológiai imperativus”.

– Gyerünk, fejezzük be a napi sétánkat! – mondtam. – Talán útközben eszünkbe jut valami.

Persze erről szó sem volt, de az ötlet mindenesetre megnyugtatta kissé Sheilát, legalábbis a kiabálást abbahagyta.

A délután még rosszabb hangulatban telt el, mint a délelőtt. Egyrészt beborult az ég, másrészt Sheila, ha egyáltalán szólt hozzám, állandóan különböző közelgő katasztrófák jeleire hívta fel a figyelmemet: a koldusokra, a betegekre, az éhezőkre. Mikor megtudtam, milyen egy terhes bennszülött, rádöbbentem, mennyien vannak. Továbbá Sheila súlyt helyezett rá, hogy reprezentációs költségeimből minden koldusnak juttassak valamit, aki a szemünk elé kerül.

Ahogy a szél megerősödött, egyre inkább esőre állt az idő, megkerestük tehát az utat vissza a vendéglőbe. Pontosabban Sheila kereste meg, mert én tökéletesen eltévedtem az irdatlan tömegben.

Vacsorára nagyjából ugyanazt kaptuk, mint ebédre. Rendeltem hozzá bort. És áldott legyen a Szerencse istennője, a kocsmárosnak volt néhány üveggel. Nos hát, ha nem is szőlőből készült, de iható volt. Még illett is az ételünkhöz.

Már a vége felé jártunk az üvegnek, amikor az egyik asztal felől furcsa, csattogó zaj ütötte meg a fülemet. Két „izé” fehér kockákat gurított a falnak, amelyek feltűnően hasonlítottak a mi kockajátékunkban használatos játékkockákhoz. Ahogy nekiverődtek a falnak, visszagurultak végig az asztalon. És az asztalon pénz cserélt gazdát.

– Azok ott kockáznak? – kérdeztem Sheilát.

– Mit mond?

– Hogy kockáznak-e – mondtam én. – Kockázni ! Földi szerencsejáték. Fogadjunk hogy valaki eladta nekik.

– Hát, ami azt illeti, ez itteni honos játék – közölte Sheila. – Vallásos jellege is van.

– Én úgy nézem, olyan, mint egy sima szerencsejáték.

– Nos hát, az is – ismerte el Sheila –, de határozottan idevalósi. Gondolkodjon csak, micsoda játékot találna ki, ha a Szerencse istennőjét imádná?

– A kockát – állapítottam meg. – Na és mi van a többi szerencsejátékkal, a társas jellegűekkel?

– Olyan itt nincsen. Azokban nincsen akkora szerepe a vakszerencsének. Annyira nem szerencsések. – Kortyolt egyet a borából, az asztalra könyökölt. A hangja kicsit kásásan szólt, mintha nehezén forgott volna a nyelve. – Az olyan játékokhoz túl sok ügyesség kell, érti? Szóval, az ember kitanulhatja a trükkjüket. De ez – és a kockázók felé mutatott –, ez kifejezetten szerencsejáték.

– Feltéve, ha a kockák nincsenek ólmozva.

– Szeretne játszani?

Vonzó gondolat. Szeretem azokat a jó öreg kockákat, a fogásukat, és nincsen ellenemre, hogy egy kis aprópénzt kockáztassak, nagyobb pénzek reményében.

– Tudja mit? – mondtam Sheilának. – Csak annyit kérdezzen tőlük, nézhetjük-e őket.

Egy pénzfeldobásnyi idő múlva ott ültünk a bennszülöttek asztalánál, megosztottuk velük borunkat, és néztük, hogyan játszanak. Valóban kockajáték volt, néhány apró eltéréssel. Például nem szerepelt a tizenegyes, és az első dobás után a hetes nem számított. Mint a másik kockajátéknál, az első dobáshoz hetest kellett dobni. Ha nem sikerült, újra kellett dobni, hogy az első dobással azonos dobása legyen. Aztán felváltva dobtak, és az győzött, aki ugyanannyit dobott, mint amennyi az első dobása volt. És kettessel vagy tizenkettessel akárhogyan is, veszített az illető. Kettesre és tizenkettesre külön nevük volt, de a „kígyószem”-et – két egyes – mint figurát nem ismerték.

Ahogy az este előrehaladt, még egy üveget nyitottunk. Sheila pompásabb szöveget adott le, mint valaha, és jó érzés volt a kezét fognom, mikor a lépcsőn a szobánk felé ballagtunk. Erogén dolog. Ahogy a takaró alá bújtunk, a hátát simogattam. Ezúttal minden kísérő szöveg nélkül. Nekem dőlt. Morgott valamit izéül, aztán nyomban elaludt. Ennyit az erogén simogatásokról.

 

Másnap reggel ébredéskor az volt az érzésem, hogy nekem is villás nyelvem van, de legalábbis pikkelyes. Sheila természetesen egy harsány „jóreggelt”-tel kiugrott az ágyból. Én megelégedtem néhány mordulással, várva, míg nem sikerült valami barátságosabb hangot kipréselni magamból.

– A komputeren kell dolgoznom – mondtam Sheilának egy szegényes reggeli után. – Azt hiszem, eleget láttam már idelent.

– Egyetlen nap alatt? Maga tréfál? – Gondolom, Sheila nem nagyon bízott bennem.

– Nem szeretem az ilyen dolgokra vesztegetni az időmet – mondtam. A bankszámlámról nem tettem neki említést. – Fel tud juttatni egy kocsira, ami elvisz az űrállomásig?

– Ugyan már, hiszen még az igazi szegényeket nem is látta! Meg szeretném mutatni magának…

– Majd később megmutathatja. És maga akár itt is maradhat arra az időre, és megtarthatja ezt a szobát. Így alkalma lehet még néhány helybéli idiómát megtanulni. – Meg kevesebbe is kerül nekem, mint az űrkomp menetdíja, gondoltam, de ezt nem mondtam ki hangosan.

Sheila nem szólt semmit, feszesen rám mosolygott, majd hívott egy kocsit. Eltartott egy ideig, míg a kocsisnak megmagyarázta, miről van szó, aztán megállapodtunk, hogy másnap délután az űrkomp megállójánál találkozunk, és én hatalmas porfelhőbe burkolózva elhajtottam. Mikor visszaintegettem, Sheila már javában egy „izé”-vel csevegett. Egy óra se telt bele, megint ott voltunk a vendégfogadó előtt. Gondolom, fene komplikált lehet ezeknek a nyelvén valamit pontosan megmagyarázni. Sheila természetesen már a városban mászkált, feltehetően a tőlem kapott napidíját osztogatta a koldusoknak, úgyhogy nekem kellett addig ordítanom és hadonásznom, mint egy motolla, míg megint elindulhattunk. Ezúttal már sikerrel.

Odafönt első dolgom volt az állomás komputerével felvenni a kapcsolatot, hogy levegyem a legfrissebb infókat a Fortuna bolygóról. Költséges mulatság, de az én munkámban feltétlenül megéri a pénzt. Aztán nekiálltam megkeresni az alkalmas tippet. Esetemben ez általában szabad asszociációs játék az adatáradattal: bedobok néhány kulcsszót, aztán lesem, mi jön ki belőle, ami rendszerint további kulcsszavakhoz vezet, majd végül eljutok a tipphez. Ha a Szerencse istennője rám mosolyog.

Sok a tiltott művelet: nem adhatunk el a népszaporulatot előmozdító ötleteket. Tilos a nyomdagép. Tilos a puskapor. A hűtőgép. A bor zseniális ötlet volt annak idején. Utánanéztem a sörnek, de az már volt nekik. Kár. A sör táplálóbb, mint a bor. Azt talán még Sheila is helyeselte volna.

Kihúztam a pókert, a huszonegyest és általában a kártyajátékokat. Nincs elég szerepe bennük a vakszerencsének. Mellőztem a sakkot, a go-gó-t, a triktrakot, a majongot meg hasonlókat. A pacsézihez igazán nem kell ész, de ez aligha lett volna olyan fenomenális újdonság, amit őistennői szentségének ígértem.

Aztán leesett a húszfilléres. Megvolt a tipp. Nagy T-vel. Egyszerű, világos, és még némi vallásos íze is volt. Sheilának ugyan nyilván nem tetszik majd, ami kicsit zavart, de mit tehet az ember? Akinek nincs pénze, nem gyakorolhat jótékonyságot. Majd rendezem vele a dolgot, ha megkapom a pénzemet. Veszek neki valami bennszülött ékszert vagy olyan kis tunikát. Csinos lenne benne.

Betápláltam a komputerbe a szükséges paramétereket, és megkaptam minden diagramot és utasítást, amire szükségem volt. Néhány perc múlva kezemben volt a prototípus. Egy kis borral megünnepeltem a dolgot, Fortuna istenasszonynak hála, helyi terméssel. Készen voltam, hogy reggel leutazzak a komppal.

Sheila késett. A kompállomáson már majdnem naplemente volt, mikor megérkezett. Tisztára bennszülött lett belőle. Nélkülem is vásárolt magának egy kis tunikát. Be kell vallanom, remekül állt neki. A haját rövidre vágatta, és szorosan lesimítva tartotta egy kendővel. Ha bennszülött lettem volna, halálra röhögtem volna magam rajta, de hát amilyen jó szívem van… Naiv, de jó.

Mikor megkérdeztem, miért késett ennyit, közölte, hogy meg kellett várnia, míg a szerencse kedvez az útjának. Uralkodtam magamon, és arra gondoltam, hogy akárhogyan is, alapjában véve kedvelem a nőt. De mikor nekiállt előttem is pénzt dobálni, hogy kiderítse, ajánlatos-e elindulnunk, vissza a városba, kézbe vettem a dolgokat: felhívtam szíves figyelmét, hogy én fizetem a napidíját, a kosztjáról, kvártélyáról nem is szólva. Erre eltette a pénzdarabot, és nekiállt csettegni valamit a kocsisnak.

Mondanom sem kell, hogy az estém tökéletesen eseménytelenül telt el.

Másnap korán indultunk el a templomba. Sheila egyszer megkérdezte, mi az a doboz a hónom alatt, de én csak annyit mondtam neki, meglepetésnek szánom. Időközben levétettem vele a fejkendőjét, mert azt akartam, minél emberibb látványt nyújtson a papnők előtt. Ami engem illet, mondtam neki, félek, hogy ha abban az öltözetben látják, rossz néven veszik tőle. Valami oknál fogva ezt a kijelentésemet sértőnek találta. Nem voltunk túlzottan jó viszonyban, amikor az őr elvezetett a templom végébe, a Sanctum Sanctumba.

Őfensége az emelvényen ült, mellette a szent hatos. És ha valakinek a tartásából az érzelmeire következtetni lehet, a nő nagyon örült, amiért lát bennünket. A nyelve csak úgy cikázott, miközben mi a fura kőasztalok mellett előrealázatoskodtuk magunkat.

– Pontosak vagytok – állapította meg a nő, miután elcsettegte a szokásos kegyes jókívánságokat és egyebeket. – Köszönjük. Kíváncsian várjuk a javaslatodat.

– Örömömre szolgál, hogy üdvözölhetem fenségedet – mondtam – mert nagyon érdekes dolgot hoztam magammal.

Sheila vadul sziszegett és csettegett, és én nagyon reméltem, hogy a helyes hangsúllyal adja elő a dolgokat.

– Nem csekélység – folytattam –, és más világokban is igen nagyra értékelik, olyanokban, mint a tiétek. Ez, ha szabad azt mondanom, valóban a Szerencse ajándéka, kiválóan alkalmas arra, hogy a ti Szent Rítusaitok között helyet foglaljon. Nagy gazdagságot hoz a templomnak, fenségednek. És lehetőséget nyújt arra, hogy számtalan jótéteményt gyakoroljatok.

– Föltételezem, hogy nem élelemről vagy… italról van szó? – kérdezte kissé csalódott hangon őfensége.

– Nem – feleltem. – Gazdagságról van szó.

– Roppant érdekes. – Csett-csett. – És mi ez a csoda?

– Úgy hívják: bingó.

Sheilának elállt a lélegzete.

Én megmutattam őfenségének a kártya alaptípusát, és leírtam, hogyan játsszák ősidők óta az emberek templomaikban. Hogyan hoz egy kis befektetés hatalmas hasznot a kártyavetéssel. Milyen ellenállhatatlan vonzóerőt gyakorol mindenkire. Természetesen a szabályokat nem írtam le pontosan, meg azt sem, hogyan kell elkészíteni a labdákat meg a kosarat. Ezért fizetnie kellett.

És természetesen fizetett is. Ő és a hat szent méltóság elcsettegett rajta, de végül is megkötöttük az üzletet. Őkegyességeik szeme sóváran csillogott. Egy kis alkudozás után volt két zsák aranyam, amit az űrállomás bankjánál beválthattam univerzális hitellevélre. Nem a legzsírosabb üzlet, de nem is kis pénz.

Megmondtam Sheilának, hogy kecsesen búcsúzzon el a nőtől, és elindultam a bejárat felé. Egészen a furcsa kőasztalig jutottam el, amelynek magas pereme volt, amikor őfensége fölállt és mondott valamit. Sheila hosszasan elsziszegett vele.

– Mi a helyzet? – kérdeztem, és idegesen néztem az asztalt.

– Nem tudom pontosan – mondta Sheila. – Egy csomó olyan kifejezést használ, amit eddig sose hallottam.

Őfensége lelépett az emelvényről, felénk sétált. Arany karkötői hangosan csörögtek a karján. Kezét az asztal peremére tette, és ezúttal valami mást csettegett.

– Azt akarja, végezzen el vele valamiféle szertartást – mondta Sheila.

– Mint a korcsmában?

– Igen. Ez ugyanaz a játék.

Fölvettem a kockákat, és megpróbáltam megereszteni egy mosolyt őfenségére.

– Miben játszunk? – kérdeztem.

Sheila csikcsukkolt valamit őfenségének, mire az egész papság harsány nevetésbe tört ki. Sheila a homlokát ráncolta.

– A maga aranyába.

Az overallom nadrágjába töröltem a tenyeremet, és elhatároztam, hogy csak azért is tovább veszem a lélegzetet.

– Mindbe? – kérdeztem, és megint izzadni kezdtem.

– Nem – mondta Sheila. – Csak annyiban, amennyiben maga akar.

– Az más – mondtam én. Ez már inkább kedvemre volt. Odadobtam egy maroknyi pénzt az asztalra, és ráfújtam a kockákra. A papok körülálltak bennünket, és összesziszegtek. Valami funkcionárius odasétált őfensége mellé, és a tétem mellé odatette a nő tétjét. A kockákat keményen elgurítottam, hogy úgy pattantak vissza az asztal hátsó pereméről.

Hét. Hála Fortuna istenasszonynak.

Rámosolyogtam őfenségére, és az ő pénzkupacát az enyémhez toltam.

– Tessék! – mondtam, és odanyújtottam neki a kockát.

A funkcionárius kiegészítette a tétet. A nő dobott. Hármas. Megint dobott. Ötös. Fogtam tehát a kockát, és én dobtam. Én is hármast. Őfensége láthatóan izgalomba jött. De én összetoltam a rakásokat, és odanyújtottam neki a kockát.

Két hatost dobott. Újabb rakás pénzt nyertem.

Dobtam. Hetes. Megint. A pénzrakás előttem akkora volt, amekkoráról nem is álmodtam volna.

És ekkor őfensége hetest dobott.

Az asztal előttem egy pillanat alatt kiürült. És a nő nem tolta be a pénzt középre. Maga elé söpörte. Benyúltam a zsákomba, megpróbáltam kitenni a tételt, amivel álltam volna. Megszédültem. A lábamból is kiment minden erő. Reflexszerűen raktam ki az aranyakat az asztalra, míg végül nem maradt csak egyetlen darab a zsákomban.

Sheila a karomba markolt.

– Larry! Szerintem most jobb lenne, ha abbahagyná. – De én csak arra gondoltam, milyen szépen ejti a nevemet a nő azzal a villás kis nyelvével, és mennyire hiányzik majd, ha koldus leszek, és a börtönben ülök.

– Sose szabad abbahagyni, ha vesztésben vagyunk – mondtam. – Helyes. Fenség?

Csitt-csett.

Megráztam a kockát. A papok közelebb hajoltak. Sheila bele markolt az asztal peremébe. Őfensége is idegesnek látszott, ahogy dobtam.

És a nő állta az ötösömet.

Maga elé húzta az egész pénzrakást. Sheila megszorította a karomat.

– Nos, azt hiszem, most mehetünk – mondtam.

De őfensége felemelte kezét, és mondott valamit. Sheila megint elkapta a karomat.

– Még egy dobást ajánl magának, Larry – tolmácsolta.

– Miben? – kérdeztem. Ebben? – és fenntartottam egyetlen maradék aranyamat.

– Minden vagy semmi – mondta Sheila.

Őfenségére néztem, aztán a pénzkupacra. Mi az ördög, gondoltam. Feldobtam a pénzemet.

Mosolygós arc. Legjobb alkalom, hogy kipróbáljam a szerencsémet. Elvettem a kockákat őfenségétől, és odanyújtottam Sheilának.

– Tessék – mondtam. – Dobjon helyettem.

Sheila olyan képet vágott, mintha ott helyben össze akarna esni. De aztán elmosolyodott. Elvette tőlem a kockákat, eszelősen megrázta őket, az arca is megfeszült az erőlködéstől. Nekihajította őket a falnak. Megugrottak, gurultak. Két darab egyes.

– Szent ég! – kiáltott fel Sheila. A papok kuncogtak. Sheila vállára tettem a kezem.

– Ne aggódjon! – mondtam. – Nem volt mit vesztenem.

Utolsó darab pénzemet az asztalra dobtam, és elindultam az ajtó felé. Ekkor a teljes papság, megtoldva egy tucatnyi őrrel körém tömörült. Őfensége néhány csípős szót intézett Sheilához.

– Most mi van? – érdeklődtem, ha a hangom az én fülemben is furán csengett.

Sheila csettegett valamit, őfensége visszacsettegett neki. Ettől Sheila még többet csettegett, de őfensége csak biccentett rá, visszament az emelvényre, és leült.

– Tyhű, Larry – mondta Sheila. – Emlékszik, amikor azt mondtam az előbb, hogy „minden vagy semmi”?

Szörnyű gyanú fészkelte magát az agyamba.

– Emlékszem. És?

– Nos, úgy látszik, ennek itt különleges jelentése van. Én csak körülbelül írtam körül.

– Igen? – kérdeztem. A gyanú egyre inkább bizonyossággá érlelődött bennem.

– Szóval, úgy látszik, őfensége magát nyerte el.

Nos hát, én ettől féltem.

– Tudja – folytatta hadarva Sheila – a „minden” szó alanyi vonatkozásra utal, de mivel nem volt benne nem szerinti megkülönböztetés, ami eligazított volna, én tárgyi vonatkozásúnak vettem, mármint hogy mintha az aranyra vonatkozott volna. Holott magáról volt szó.

Elmosolyodott, vállat vont.

– Hopplá! – mondta.

Mit tehettem? Megpróbáltam visszamosolyogni rá.

– Úgy gondolja, hogy itt kell maradnom?

Sheila bólintott.

– Örökre?

Sheila nyelt egyet, aztán megint bólintott.

Mikor magamhoz tértem, hanyatt feküdtem a kőasztalon. Sheila és őfensége aggódó arccal hajoltak fölém. Legalábbis Sheila arca aggódó volt. Őfensége csak az ajkát nyalogatta. Én mereven csak Sheilát néztem.

– Meddig? – kérdeztem.

Sheila elmosolyodott. És első ízben tűnt fel, mennyire hasonlít az arca az aprópénzen látható archoz.

– Ami azt illeti – mondta –, csak körülbelül egy évig.

Nos, majdnem eltalálta. Minden évben fel kell dobnom egy pénzt. Ha a Szerencse istennője rám mosolyog, már mehetek is. Ha nem… Sheila az első két évben sűrűn meglátogatott, de aztán meglépett valami nagy dumás kereskedelmi utazóval az egyik nagyobb bolygórendszerre. Egy nővel. Fogamzásgátló tablettákat adott el itt, olyan formájú tablettákat, mint a kétfejű aprópénzük. Fel kell dobni, mielőtt az ember beveszi őket. Sheilának nagyon tetszett. Őfenségének is. Én elég hülye ötletnek találtam.

Mindenesetre, miután, hogy úgy mondjam, Vesta-szűz lett belőlem, nem is olyan rossz itt. Csínos ruhákat kapok. Még jókora adag arany ékszert is sikerült félretennem. Ajándék, tudjátok… És egy bingójátéktermet kell vezetnem. Mindennap. B12. G32. Csett! Szzzzz!

Ide nézz, Szerencse istennője! Tudod, én nem vagyok vallásos ember, és nem sokat imádkozom. De jövőre talán csak egy icipicit egyszer tényleg rám mosolyoghatnál…

 

Kaposi Tamás fordítása