SZIVÁRVÁNYOS SZÍNEKBEN

 

 

Közönséges szappanbuborék volt. Fellebegett az emberek feje fölé, majd szerteszét szórva apró, csillogó cseppjeit, elpukkant. Valaki boldogan felkacagott. Közelebb mentem.

Újabb buborék emelkedett a fejek fölé. Elnéztem, hogyan örvénylenek a felszínén a színek: zöldbe hajló szivárvány a nappali megvilágítású mennyezet alatt. Aztán az is elpattant. Hallottam a járdára fröccsenő víz neszét. És az újból felcsendülő kacagást. Szintről szintre vándoroltam egész nap, le-fel a város útjain és a lifteken, éppen csak nézelődve valamicskét. Nem sokat láttam, s még kevesebbre emlékszem belőle. Csak a buborékokra figyeltem fel.

Az összehajolt fejek között megnéztem magamnak a varázslót, aki nevetéssé tudta változtatni a szappanos vizet. Lyrin volt az illető, ami már önmagában elég különös látvány egy emberektől nyüzsgő utcán; ennél már csak az különösebb, hogy a tömeg közepén varázslatot űz. A finom szálú, hófehér bunda ápolt külsőt kölcsönzött e vékony, kecses teremtésnek. Egy átlátszó szívószálat belemártott valami folyadékba, a másik végét széles szájához emelte, s egy öklömnyi buborékot fújt vele. A gömb egy pillanatra megpihent a másik tenyere felett, majd a Lyrin egy gyors, de óvatos mozdulattal letette a szívószálat, egyik hosszú ujját egy festékes edénybe mártotta, s színt fröcskölt vele a buborékra.

Néhány könnyed mozdulata nyomán kékes örvénylés keletkezett a görbe felszínen. Akkor elhúzta alatta a kezét, mire a buborék felemelkedett. A kék vonalak körbefutottak a hártyán, s végül egyenletes kékre festették a gömb egész felszínét. Egyenletessé vált a lélegzésem is. A minta tovább alakult, változott. És aztán szétpattant a buborék. Apró cseppek permeteztek a homlokomra. Nevettem én is, együtt a többiekkel.

Főleg emberek alkották a tömeget, a napi műszak végén hazafelé tartó fiatal tisztviselők és technikusok. Hármas sorból álló szoros gyűrűt alkottak a járda szélén, s közepén ott állt a lyrin. Balra darnierek kis csoportja álldogált; halk csicsergésbe kezdtek, amikor a lyrin felemelte s a szappanos vízzel teli edénybe merítette a szívószálat. Tegnap még szét kellett volna oszlatnom a tömeget. Ma meg itt ágaskodom, hogy jobban lássak.

Járókelők jöttek-mentek a hátam mögött, kénytelen-kelletlen kiszorulva a középső vágányig. Odalent gyorsan siklottak tova a fáradt arcokkal teli helyi járatok. A mennyezeten sebesen suhantak a gyorsjáratok. A külső falba épített üzletekben és irodákban emberek nyüzsögtek. Az alagút csak úgy visszhangzott a léptektől, a karmok kopogásától és a fojtott hangok morajától. Csak a mi embergyűrűnk volt mozdulatlan.

A lyrin kifújta a buborékot, aztán elkapta – nem: inkább a tenyere fölé ültette, s most ott lebegett, lassan forogva. A lyrin ekkor újabb szint vitt a felületére. Zöldet és kéket. Kavarogtak, összeolvadtak. Amikor elhúzta a kezét, a buborék ott maradt a levegőben, az arca előtt. Néztem, hogyan nézi az örvénylő színeket. Széles mosollyal jutalmazta saját mesterművét. Még soha nem láttam mosolygó lyrint. Csillogott a szeme. Néztem a buborékot, melynek felszínén lecsillapodott az örvénylés. Létrejött egy másodpercnyi egyensúly. Hogy tökéletes volt-e? Nem. De ennél jobbat sem aznap, se régóta már nem láttam.

A tömeg némán, megilletődötten állt – akárcsak a lyrin. Ekkor gondoltam róla először, hogy művész. Amikor ugyanúgy megilletődött, mint mi.

Aztán a buborék elpattant, és a tömegből sokan – köztük én is – levegő után kapkodtak. A darnierek riadtan csettegtek. A lyrint azonban nevetésre ingerelte ez a valóban örömteli pillanat, s én is vele nevettem. Bolond kedvemben voltam azon a reggelen. Bár valami keserűség is érződött a nevetésemben. A lyrin elnézett a többiek mellett, és megkereste a tekintetemet. Megint elmosolyodott, s könnyedén meghajolt. Talán ő is bolond volt. Viszonoztam a meghajlást. A következő buborékot pirossal és kékkel pettyezte be, majd elküldte a fejem fölé.

A tömeg eközben folyton változott: mindig újak jöttek a távozók helyére, s felettük egyre-másra pukkantak szét a festett buborékok. Én maradtam, míg a világosság alkonyfénnyé sápadt, de mindig beljebb és beljebb haladtam, mígnem a végén ott álltam az embergyűrű belső szélén, szemközt a lyrinnel.

Finom bundáját színes pöttyök tarkázták, jobb kezén mind a hat ujjának csupa festék volt a hegye, mind más és más színű. Az ecsetei a gondosan kitépett hosszú fedőszőrökből készültek. Csodálva néztem a másik kezét, mely száraz volt és fehér; e tenyere felett tartotta a buborékokat. Figyelmesen nézte, hogyan jönnek elő a szívószál végén, tágra nyílt, elkeskenyedő szeme ilyenkor merő pupillává vált, szurokfeketévé sötétült a fehér szőrmében. Homlokát ráncolva, fintorogva, örömében a már ismerős széles mosolyával nevetve választotta ki a színeket, s hordta fel a pontokat a görbe felületre. Nem szólt semmit. Nem kérdezett semmit. Az emberek aprópénzt dobáltak elébe a járdára, de ő mintha észre sem vette volna.

A bal oldalon valami mozgolódás támadt, de én annyira belefeledkeztem a varázslatba, hogy nem törődtem vele. A lyrin felemelt ujjal készült a festék felhordására, s én közvetlen közelről nézhettem most őt. Ujjhegyével végigsimította a gömböt – de az hirtelen darabokra tört. A lyrin tenyerén csíkokban folyt végig a vörös festék. Az első pillanatban azt hittem, vér. De aztán eszembe jutott a csattanás s a sötét karika, mely ostorként vágódott a tenyere fölé, épp amikor megérintette a buborékot. A lyrin tekintete újból megtalálta az enyémet, majd elfordult balra. Én is odanéztem.

Egy shivite állt a gyűrű belső peremén. Szerszámkarját összefonta széles mellkasán, míg ostorkarjai csigavonalban emelkedtek hátra, fel a feje fölé, amennyire csak görbülni engedték őket páncélja fényes fekete lemezei. Láthatóan nem zavartatta magát, ahogy ott állt, a fejét felszegve, az egyensúly kedvéért szélesre nyitott lábkarral, fekete toronyként a nézők fölé magasodva. Látószemei kifejezéstelenek voltak, ollói mozdulatlanok – csak a harmadik szemén látszott, hogy figyel. A tömeg elhúzódott mellőle.

A lyrin könnyedén bólintott neki, majd vette a szívószálat, s újabb buborékot fújt vele.

Bumm! Ismét lecsapott az egyik, a jobb ostorkar. Vízpermet hullott a lyrin közelében állókra. Az emberek hátrébb húzódtak. A kis darnierek elkeveredtek a tömegben. A lyrin egy pillanatig mozdulatlanul állt, széles ajkára ráfagyott a mosoly. Aztán a folyadékba merítette a szívószálat, s megint fújt egy buborékot.

Teljes erővel lecsapott a jobb ostor. A buborék szétmállott. A lyrin másikat fújt. A shivite azt is szétzúzta. A következőt is. A következőt is. Meg a következőt is.

A tömeg gyérült. A kör arrébb mozdult, ahogy az emberek elhúzódtak a shivite-tól és ostorától. A lyrin újabb buborékot fújt. A shivite ostora esőt permetezett az arcába. Senkit sem láttam mozdulni, a kör hirtelen mégis kitágult. Csak hárman maradtak a helyükön – a lyrin, a shivite és én.

A lyrin fürge volt és ruganyos. Kést hordott magánál, a jobb csípőjére erősítve viselte. De lehetett akármilyen művész, varázsló, mégis csak lyrin volt. Türelmesen mosolygott, s fújt egy újabb buborékot. A maga módján s shivite is türelmes volt: mihelyt a buborék elhagyta a szívószálat, szétzúzta. Én már sokkal előbb elveszítettem a türelmemet; közéjük léptem, szembe a shivite-tal.

És ekkor eszembe jutott, hogy ki vagyok. Illetve hogy ki nem vagyok már. Nem volt egyenruhám. Se jelvényem, se fegyverem, se hatalmam. Mindez a múlté. Ahogy vakmerőn szembefordultam a shivite-tal, egészen meztelennek éreztem magam.

– Ember – szólalt meg mögöttem a lyrin. – Kérlek...

De a shivite rám irányította látószemeit. A kristálylapok megtörték a fényt, és sötét szivárványok sora ragyogott fel bennük. Középen helyezkedett el a harmadik, a vörösesen színjátszó, fürkésző pillantású szem.

– Ember... – próbálkozott újra a lyrin.

De a shivite ebben a pillanatban lecsapott.

Csupasz kézzel is lehet harcolni ellenük. Láttam már ilyet. Én azonban bottal gyakoroltam. Lehet az gumibot, ostornyél, de még egy sétabot is megteszi – csak el lehessen kapni valamivel a bal ostor bekunkorodó végét. Kell valami, ami eltéríti az útjából a fullánkot.

A kezem élével félrecsaptam a tompa végű jobb ostort, majd oldalt fordultam. A bal ostor ott csattant a levegőben, ahol az imént a vállam volt. Egy pillanatra megláttam, ahogy a fullánk visszacsúszik az ostorhegy alatt lévő tokjába. Aztán a karok újra felcsavarodtak, s mint fekete szárnyak, ott függtek a shivite feje felett, aki ismét némán, egyensúlyozva állt felettem.

Aztán megint lecsapott. Elhajoltam jobbra, le a fullánk alá. A másik ostor azonban eltalálta a karomat. Megtántorodtam, lelapultam. A két ostor felcsavarodott és újra lesújtott rám. Hátragurultam, s a következő pillanatban mindkét karomat kifelé lendítve felugrottam. A jobb ostor félrecsúszott, de a másik végigszántotta, elrongyolta az ingemet, majd visszahúzódott. Középre igyekezve próbáltam változtatni a helyzetemen, s felkészültem.

Ekkor égető fájdalmat éreztem, s megláttam a kis hurkát a kezem fején. Ahogy a méreg szétterjedt, a fájdalom felnyilallott a karomba, az izületeim megmerevedtek, majd kisvártatva elernyedtek. Elhomályosuló szemmel botladoztam. Felettem állt a shivite, felcsavart ostorral, csillogó szemmel, míg az enyémben lassan kihunyt a fény. Égett az egész testem. Előrebuktam, de a hátam mögül kezek nyúltak ki értem.

– Ember. – Ezt a szót hallottam utoljára.

 

Valami sötét helyen tértem magamhoz. Két szem fénylett felettem, s én vadul viaskodtam. De fekete szem volt, nem zöld. Szelíden fénylett, nem szikrázott.

– Ébredezik – mondta egy hang, amit már ismertem.

– Igyál – mondta egy másik hang, és valami kemény tárgy nyomódott a számhoz.

Összeszoruló, égő torokkal, fulladozva ittam. Aztán újra elaludtam.

Amikor legközelebb fölébredtem, világos volt. Félhomályos, alacsony mennyezetű kis szobában voltam. Vékony takaró alatt feküdtem egy párnázott lócán. Amikor körülnéztem, két széket, egy asztalt, egy ágyat és egy ajtót láttam. A lyrin egy pultnál állt, hosszú késével zöldséget darabolt.

Meghallotta, hogy mocorgok, és felnézett.

– Ébredezik – mondta, és felismertem a hangját. Ezúttal senki nem válaszolt neki. Egyedül voltunk. Elöblítette, gondosan megtörölte és a csípőjére erősítette a kést. Aztán, kezében egy csészével, az ágyamhoz lépett.

– Inni – mondta.

– Mi ez? – Alig tudtam beszélni.

– Tonik – felelte. – Egy emberorvostól.

Ittam. Az első korty megint égette a torkomat, de a második már simán lement, majd utána a harmadik és a negyedik is.

– Még? – kérdezte.

Bólintottam, mire visszament a pulthoz, és megtöltötte a csészét. Hozott vékonyra szelt zöldséget és egy darab sajtot is.

– Így jó? – kérdezte.

Nem tudtam. Ittam még tonikot, aztán megpróbálkoztam a zöldséggel. Lement, és bent is maradt.

A lyrin mosolygott. Előhúzta a kését, ügyesen felszeletelte a sajtot, majd megint elöblítette a pengét. Az egész cselekvéssorozatban volt valami mulatságos. Hogy ez a kés milyen hatékony eszköz tud lenni a konyhában. A legtöbb lyrin hordott magánál kést, de még egyet se láttam, aki elővette volna. Az is igaz, persze, hogy mosolyogni sem láttam még lyrint. Bágyadtan nevettem; amilyen állapotban a fejem meg a torkom volt, elég vékonyka hangot tudtam csak kiadni.

A lyrin meglepettnek látszott, de aztán ő is elnevette magát.

– Jobban van – mondta. – A nevetés gyógyít? Igen?

– Igen – feleltem. Visszafeküdtem, s a mellemen dédelgettem a csészét. – A nevetés gyógyít. – Újra elmosolyodtam, hogy mutassam, komolyan gondolom, noha abban a pillanatban megfordult velem a szoba.

– Hol vagyok? – kérdeztem. Becsuktam a szemem, s attól kezdve a szoba abbahagyta a forgást. De akkor én kezdtem forogni benne.

– Otthon – mondta.

Persze, gondoltam, otthon. De hol ez az otthon? Próbáltam kimondani hangosan is – hol ez az... De a szédülés magával ragadott.

 

Aztán még többször fölébredtem, tonikot ittam, s ettem is annyit, hogy életben maradjak. Aztán megtudtam, hogy a Keleti Tizenkettes Gyűrű Kilencedik Alszintjén vagyok, a Donner Lane 40. szám alatt. Olcsó bérű, egyszobás, egyajtós szükséglakás volt. Azelőtt egy kétszobás, felső világítású lakásban laktam – de hát a régi otthonom a Hármas Alsószinten volt. Most persze ezzel is beértem.

 

Aznap, amikor éhesen ébredtem fel, eszembe jutott, hogy megkérdezzem a nevét. Az asztalnál ült, festékeket kevert apró agyagedényekben, de mindent félretolt, hogy nekem újabb adag tonikot hozzon és étellel kínáljon. Nem győzte vágni, olyan mohón nyeldestem a falatokat, míg a végén mindketten nevettünk, hogy micsoda étvágyam van.

– Vár – mondta s felállt. Addig kutatott a konyhaszekrényben, míg talált egy igazi hámozókést. A sajttal együtt odaadta nekem, aztán segített, hogy fel tudjak ülni a lócán. Míg én tömtem magamba a sajtot, ő leült mellém, s tartotta a csészét, hogy könnyen elérhessem. Amikor valamelyest csillapodott gyötrő éhségem, törni kezdtem a fejem a nevén.

Szertartásosan meghajolt felém; lyrin mozdulat volt, mégis újra meglepődtem rajta. Etetett, mint egy kisbabát, az arcomat törölgette, a vizeletemet takarította – s lám, mihelyt a nevét tudakolom, újra hivatalossá, lyrinné változik.

– Ez itt Ayer – mondta komolyan.

– Ayer – ismételtem, s közben nagyon igyekeztem, hogy úgy képezzem az y-t, s úgy görgessem az r-et, ahogy tőle hallottam, ő ismét meghajolt, aztán várt.

– Jensin Lord – mondtam. Már tudtam, hogy az ő számára szertartás az, hogy megmondtuk egymásnak a nevünket. Én is ünnepélyesre fogtam hát a hangot, és meghajoltam.

– Jensin Lord – ismételte. Lágyabban ejtette a j-t, de szépen hangzott. – Ez itt Jensin Lord. – Aztán újra elmosolyodott, s megint a régi volt. – Hosszú név – jegyezte meg.

Visszamosolyogtam rá.

– Elég a Jensin – mondtam.

– Jensin – bólintott. – Jensin.

– Ayer.

Hirtelen megérintette a jobb kezemet, puhán, finoman, épp csak a festékes ujjhegyeivel. De még ott volt, még sajgott az a hurka, visszarántottam hát a kezem. Összeráncolta a homlokát.

– Jensin bolond – mondta.

Belevörösödtem abba, ahogy mondta.

– Jensin hülye – feleltem.

– Miért?

– Hogy miért hülye? – kérdeztem vissza. Bólintott.

– Miért csinál harcot?

– Szokásból, gondolom. Megszoktam, hogy a kicsikért harcolok. – Látszott rajta, hogy nem érti. – Te – böktem rá. – Ez az Ayer. Ő nem tud harcolni egy shivite-tal.

– Ez a Jensin tud? – Nem tudtam olvasni az arckifejezéséből, de gyanítottam, hogy tudja, mi az a gúny. Vállat vontam.

– Hat órával azelőtt még tudtam volna – feleltem. – Elfelejtettem, hogy kiléptem a rendőrségtől.

– Ez itt egy békebiztos – bólogatott Ayer, mintha választ talált volna valami kérdésre.

– Volt – helyesbítettem. – Volt. Aznap reggel léptem ki. Hogy ne ők rúgjanak ki.

– Rúgni?

– Elengedni. Elküldeni.

– Miért kellett? – A lyrinek a nyílt beszéd hívei; Ayer is ilyen volt.

Ezen én is elgondolkoztam. Tényleg, miért is? Mert amikor erőt kellett volna bevetnem, érvekkel próbálkoztam, s amikor érveket kellett volna felsorakoztatnom, fegyvert rántottam. Hagytam, hogy az emberek sebeket szenvedjenek. Elsőnek lőttem, de későn. Tizenöt év után egyszer csak nem volt másról szó, mint hogy én ölök vagy engem ölnek meg. Esetleg mindkettő.

– Meggyengült ítélőképesség – mondtam végül. – Távlatvesztés. Ők ilyesmiket mondanának. Én agyszuvasodásnak nevezem. Foglalkozással járó elmezavarnak. Valami kis izé bemászott a fülembe, és felzabálta az egyensúlyérzékemet. – Vettem egy mély levegőt. Megint forgott velem a szoba. Visszafeküdtem a párnára. – Mit mondjak? – néztem a lyrinre, de aztán elkaptam róla a szemem. Nem tudtam olvasni keskeny vágású, fekete szeméből. – Elfelejtettem, hogyan kell végezni a munkámat.

– Így hát harcol egy shivite-tal. – Ayer megint elnevette magát, de nem barátságtalanul. – Ez az, igen, egyensúlyvesztés.

– Gondolom, meg is lehetne vele vitatni a dolgokat.

– Shivite-tal beszélni? Ki tud úgy gondolkozni, mint egy shivite? Nem. Lehet, hogy el is ment volna.

– És ha nem?

– Ayer menne el.

Ez igazi lyrin válasz volt.

– Mit csináltál ott? – kérdeztem.

– Festést. – Nem részletezte.

– Ezt még senkitől sem láttam. Ez szokás nálatok, a te népednél?

– Nem – felelte, s a szeme összeszűkült. – Ez a festés ez Ayer.

– Hogy kerültél ide? Miért jöttél el a Lyráról? Elgondolkodott, majd elmosolyodott.

– Egyensúlyvesztés – felelte. – Ételt még? Másmilyet? Nem esküszöm meg rá, hogy jobban megértettem, mint a shivite-ot. Ebben mindenesetre igaza volt – hogy az ember nem beszélgethet egy shivite-tal. Illetve semmiképpen sem bízhat benne, hogy képes lesz követni bármiféle emberi logikát. Néha talán felülkerekedhetsz valamelyiken. Vagy talán ő döntött úgy, hogy most valami mást csinál? Ki tudja? A lyrinek legalább kiszámíthatók. Még Ayer is. Meghajolnak és elmennek.

 

Két hétig lábadoztam, és szerencsésnek tartottam magam. Ayer egyszer sem javasolta, hogy menjek kórházba, és én se hoztam szóba soha. Nem kételkedtem a kedvességében, és elveszíteni sem akartam. Már nagyon régóta éltem úgy, hogy mindig dühös voltam valamiért. A szobája menedék volt: megtévesztő nyugalmú, de biztonságos.

Attól kezdve, hogy önállóan is tudtam enni, naponta pár órára megint eljárt hazulról. Összecsomagolta a festékeit, a szívószálat, egy üveg szappanos vizet meg egy serpenyőt – az egészet egy összecsukható lábakkal főszerelt ládikóba téve a hátára vette, úgyhogy az utcán bárhol felállíthatott belőle egy kis asztalt. Csupa festék volt, amikor visszajött, s a serpenyő tele volt aprópénzzel meg kis bankjegyekkel.

Mihelyt támolygás nélkül tudtam járni, én is vele mentem. A Donner Lane-en csak gyalogos forgalom volt; e szűk alagútban, ahol az alkonyfénynél sohasem volt világosabb, egymás mellett sorakoztak az ajtók. Kétlem, hogy sok ember lakott volna itt, lyrinek meg egyáltalán nem.

 

Ayer észak és kelet felé vezetett, és körbe a homályos, szűk labirintuson át, aztán a kör sugara mentén kifelé haladó úton megint északnak, de itt már nappali világítás és lift is volt. Felmentünk a Hatos Alsószintre, ahol a Hármas Gyűrű felé tartó helyi járatra szálltunk. Ez hasonló üzleti és hivatali negyed volt, mint ahol először találkoztam vele, de fele olyan messze sem volt a Gyűrűn. Mire odaértünk, elment minden erőm, és kivert a veríték.

Ayer két ajtó között talált helyet, ahol felállította az asztalát. Én, hátamat a falnak vetve, leültem mellé, s néztem a kíváncsiskodókat, akik megálltak, s megnézték, mit árul. Sokaság akkor kerekedett belőlük, amikor az első buborék felszállt a kezére. Talán órákig tartotta ott őket, akik nevetve, sóhajtozva fogadták csillogó gömbjeit, e kérészéletű, festett műalkotásokat. Én is nevettem a színpompásak, sóhajtoztam a gyönyörűek láttán, melyek mindegyike külön-külön egyéniség volt. Bámulva néztem, hogyan lebegnek Ayer tenyere felett, s nem győztem csodálni, hogy nem szakítják el azok a festő ujjak a leheletvékony hártyát.

Egyszer csak valami sötét mozgásra figyeltem fel, ott, a tömeg szélén. A kör szétvált, s egy shivite lépett ki belőle. Fényes szeme egy pillanatra elkapta a tekintetemet, majd visszafordult Ayerre. Összefont szerszámkarral, felcsavart ostorokkal várt. A veríték az arcomra fagyott.

Ayer leengedte a szívószálat; szájáról eltűnt a mosoly is. Rám nézett, mintha arra volna kíváncsi, mit tennék, ha újabb buborékot fújna. Azt hiszem, abban egyikőnk sem kételkedett, hogy mit tenne a shivite. Megrándítottam a vállam. Azon kívül, hogy ott ülök a falnak támaszkodva és izzadok, nem tehettem semmit. Még gyenge voltam, s már nem olyan bolond. De éreztem, hogyan támad fel bennem a régi düh, az őrület.

Ezt Ayernek is látnia kellett. Félretette a szívószálat, lefedte az edényeit. A tömeg szétoszlott, mintha boldog volna, amíg még nincs mit látnia. Nagy ívben elkerülték a shivite-ot. Az pedig ott állt, s merőn nézte három szemével, hogyan csukja össze Ayer az asztalát és segít fel engem. Miközben megfordultunk és elindultunk, a hátamban éreztem fénytől szikrázó szemét.

A hazavezető út végtelennek tűnt. A gyengeségtől reszketett a lábam, a fülemben dobolt a vér, s nem láttam mást, csak a térnek azt a kicsiny foltját, amely a lábam elé esett. Aztán lassítottunk, a fény is kezdett elhomályosulni, s végül megérkeztünk abba a negyedbe, amit ő otthonnak hívott. Mire eljutottunk a Donner Lane-re, már nem féltem attól, hogy Ayernek kell majd hazacipelnie. Két lépésre voltunk az ajtójától, amikor megszólalt valaki:

– Van aprótok?

Felemeltem a fejem, és kényszerítettem magam, hogy odanézzek.

Nyúlánk, sovány fiú volt, az állán gyéren ütközött ki a szakáll. Sötéten csillogott a szeme, s a hangja mély volt. Zsebre dugott kézzel, a válla közé húzott nyakkal pislogott felfelé. Olyan szánalmasan, nézett ki, mint én, nem lehetett veszélyes.

– Van aprótok? – ismételte, amikor megálltunk. Nekidőltem az alagút falának, s azt kívántam, bárcsak elmenne már. Ayer azonban letette a ládáját, s benyúlt a pénzes bögréért. Ekkor lépteket hallottam a hátunk mögött. Megfordultam, s megláttam a fiú barátait.

– Ide vele, Bundás – mondta egyikük. Csak ketten voltak, de így is eggyel többen, mint mi. Mindketten emberek, mindketten hímneműek. A szemük csillogott, mint a sovány fiúé, valahogy úgy, mintha túl sok volna bennük a fény. Sötétek voltak és éhesek. Az, aki beszélt, szemügyre vett engem is, és úgy döntött, könnyű eset vagyok. Nyújtotta a kezét.

– A bögrét, Bundás – mondta. – Ide vele.

Ayer lassan kiegyenesedett, majd meghajolt. Kinyújtotta, s szelíden a fiú kezébe tette a bögrét. A sovány fiú a barátaihoz lépett. A vezér megrázta a bögrét, és elmosolyodott.

– Kösz, Bundás – mondta. – Ez igazán kedves volt.

Néztem, ahogy megfordulnak, s dühöngtem, amiért reszket a lábam. Gondolkodás nélkül ellöktem magam a faltól, s tántorodva, kezemet utánuk nyújtva léptem egyet feléjük. De Ayer a vállamnál fogva megragadott. El akartam tolni magamtól, de amikor éreztem, milyen gyenge vagyok, hagytam, hadd vonszoljon be az ajtaján.

Összeszorított ököllel rogytam le a lócára. Ayer letette a ládáját az asztalra, kinyitotta, s kirakosgatta belőle a festékeket meg a vizet.

– Megállíthattad volna őket – mondtam.

Újabb színeket kevert, és, feltöltötte a szappanoldatot.

– Blöfföltek – folytattam –, csak megjátszották magukat. Ha akartad volna, megállíthattad volna őket.

– Nem – felelte, de én nem hagytam hogy mondja a magáét, – Kiéhezett csavargók voltak – szavaltam felháborodva. – Üres kézzel jöttek nekünk. Csak elő kellett volna húznod azt az átkozott kést, és máris kilelte volna őket a hideg. Már az is elég lett volna, ha hozzáérsz a nyeléhez;

Aye rám nézett. Két keskeny, fekete vonal volt a szeme.

– Ez itt, nem használhatja a kést – mondta.

– Akkor meg miért nem hagyod itthon a konyhában? Mire való, ha nem tudod használni?

A keze a combjához kapott, s már villant is felém a kés. A fülem mellett állt bele a falba, s ott rezgett zümmögve.

– Jensin nem érti – közölte Ayer. – Tudom, de nem teszem. Kihúztam a kést a falból. A pengéje éles volt, a kiegyensúlyozása tökéletes.

– Akkor miért hordod magaddal? – tudakoltam, már csendesebben.

Kinyújtott kézzel lépett hozzám, s én a tenyerébe fektettem a kés nyelét. Ő bedugta a tokjába, s visszament az asztalhoz.

– Emlékeztetőnek – felelte. – Azért van ott, hogy ne vegyem elő.

Becsuktam a szemem, s visszarogytam a lócára: Úgy mondta, mintha az olyan könnyű volna. Túlságosan könnyűnek tüntette fel. Eszembe jutott az a időszak, amikor magamnál hordtam a fegyveremet, s megpróbáltam nem használni. És az a időszak is, amikor fütyültem rá.

– Jensin.

Kinyitottam a szemem. Egy buborék ringott előttem, Ayer tenyerén. Színeket is festett rá, előbb kettőt, majd, hármat. Könnyű érintése mélyedéséket nyomott a hártyába. A buborék ekkor szökdécselni kezdett, s alakja hol tojásdaddá, hol gömbölyűvé, hol ismét tojásdaddá változott. Akár takartam, akár nem mosolyognom kellet. Aztán, befröcskölve az arcomat, szétpukkant.

– Hogy csinálod? – kérdeztem. – Hogy csinálod, hogy ott marad és nem pukkan el?

– A nedvesség – felelte. – Nézd, Jensin.

Egy nagy buborékot fújt, akkorát, mint a fejem. Aztán az egész kezét belemártotta a szappanoldatba, majd odanyomta a buborékhoz, s az áthatolt a hártyafalon. Úgy viselte a buborékot a kezén, mint valami kesztyűt.

– Nem varázslat – mondta... – Fizika. – Kihúzta a kezét.

– De ez meg a kezed felett lebeg – mutattam. – Hogy csinálod?

– Bólintott, majd lazán felemelte a kezét, s átküldte a buborékot a szoba túlsó felébe. Mielőtt elpukkant volna, a hártya megremegett. Akkor fújt egy másikat, egy kisebbet, és ügyesen elkapta a levegőben, a tenyere felett.

– Ez más – ismerte el. – Ezt lehet varázslatnak hinni. Egy pillanatig hittem neki, A iyrinek nem ismerik a humort.

Csakhogy ő Ayer volt.

– Hogy csinálod? – erősködtem. – Levitációval? Vagy hogyan?

– Levitáció. – Ezen eltöprengett. – A buborék vízrétegből van – mondta, – Körötte van a gondolathártya. A buborék folyékony, a gondolatnak van formája. A gondolat nyugszik a kézen. A buborék buborékban van. Ez levitáció?

Elhúzta a kezét, és hagyta, Hogy a buborék leereszkedjen a padlóra. Mint valami kis kupola, úgy csillogott odalent egy kis ideig, aztán elpattant.

– Ez levitáció.feleltem.

Ilyen egyszerű. Fújj egy gondolatot a buborék köré. Két tucat világi fegyveres erői lennének hajlandók gyilkolni, hogy Ayert a kezükbe kaparintsák.

– Más dolgokkal is meg tudod ezt csinálni? – kérdeztem. – Emberekkel? Ûrhajókkal?

Nevetett.

– Ez a Jensin fel tudna emelni egy hegyet?

Szóval így. Megkönnyebbülést éreztem.

– Ayer – kértem –, ha egyszer más is megkérdezi tőled, mondd azt, hogy trükk. Mondd, hogy trükkökkel csinálod.

Mosolygott és meghajolt.

– Ayer tudja, barátom. A bizalmától tizenkét évvel egészségesebbnek éreztem magam.

– És engem meg tudnál rá tanítani? – kérdeztem. Igen is, nem is, mint kiderült. Meg tudta mutatni nekem.

Megengedhette, hogy én fújjam a buborékokat s használjam az apró ecseteket, melyekét a saját bundája szőréből készített. De míg festettem, ő tartotta a buborékot. Először odatartottam a kezem az övé alá, s próbáltam érzékelni... mit is? Valamit abból az erőből, amivel körülvette a buborékot. Aztán az ő keze fölé tartottam az enyémet, s a buborékok ott lovagoltak egy leheleten a tenyerem felett. Idővel feladtam a próbálkozást. Már nem akartam minden buborékot valamiféle mentális ökölbe zárni sem gondolatpárnán lebegtetni. Mert valósággal elbűvöltek maguk a buborékok. Csillogó felületük elvonta a figyelmemet, magához vonzotta a tekintetemet. Felfigyeltem a filmrétegen keletkezett mintákra, hogy hogyan folynak szét rajtuk a festékek, amitől aztán összemosódnak. Vagy nem. Sok hibás akadt azok között, amiket csináltam, de még így is gyönyörűek voltak. Ayer néha javasolt valamit, és dicsérte a sikerülteket. Jól megnéztem mindegyiket, amikor elhúzta a kezét, mert mielőtt elpattantak, volna; még pár pillanatig ott lebegtek szabadon a levegőben. A következőt mindig tökéletesebbre akartam Csinálni. Néha sikerült.

Egyszer azonban elkaptam Ayer kezét, amikor épp elhúzta volna.

– Ne – kértem csak még egy pillanatig!

Míg új ecsetért nyúltam, ő mégiscsak elhúzta a kezét, s a buborék felszökkent a magasba. Vadászni kezdtem rá, hasztalan igyekezve, hogy rátegyek még egy csöpp festéket. A falnak ütközve pukkant ki.

– A fene vigye, el! – keseregtem. – Még nem volt kész.

Rám nézett, pupillája feketén kitágult. Aztán fújt egy másik buborékot, s türelmesen megtartotta a kezén, A filmréteget figyelve észrevettem rajta egy mintát, s itt-ott színt tettem rá. Aztán újra, ahogy változott a minta. És megint, minthogy Ayer sziklaszilárdan tartotta alatta a kezét. Aztán megálltam, s megállt a kezemben az ecset is. Ayer továbbra is megtartotta a keze felett a buborékot, ám a színek elszürkültek rajta. A film kifehéredett és elhomályosult, mint a halálba indulók nyitott szeme, Hátraléptem. Ayer akkor megmozdította a kezét, s hagyta, hogy a buborék elpattanjon. A magába roskadó filmréteg lepottyant a lábam elé, a földre. Néztem utána, ahogy leesik, majd felpillantottam Ayerre.

– Van saját életük – mondta Ayer –, nem rövidebb, nem hosszabb. Ez a varázslat lényege: – Ostobán ráncoltam a homlokom. – Jensin ismeri a shivite-ot, igen? – kérdezte.

– Igen – feleltem, s az emléktől újra megsajdult a kezem.

– Emlékezz a shivite-ra. És most enni kell.

Elraktuk az üvegeket meg a festékeket, és elkészítettük az ételt. Ayer ezúttal gulyást főzött; késével roppant ügyesen vagdosta fel a hozzávalókat. Közben a festékeiről beszélt, meg a legjobb helyekről, ahol felszokta állítani az asztalt, s hogy melyik közönség hagy több pénzt, s melyik több nevetést. Míg hallgattam, segítettem neki, s a szemem megtelt a szivárvány színeivel.

 

Másnap megint kimentünk; most egy park mellé, ahol az emberek elidőzhettek s élvezhették a művészetét. Vágyakozna néztem, hogyan választja ki a pontokat, s milyen színeket visz fel rájuk. De jött a shivite, így aztán összecsomagoltuk a festékéket, és elmentünk.

Aznap este újra festettem; Ayer pedig türelmesen tartotta a buborékokat. Ragaszkodott hozzá, hogy én fújjam őket, de még a kezem is tartsam az övé felett, amitől olyan volt az egész, mintha a buborékok az én tenyerem felett lebegnének.

– Majd megjön – biztatott. – Most csak csinálj úgy.

Én tehát úgy csináltam, míg a szemem bele nem fáradt, s ki nem fogyott belőle a szusz. Másnap megint kimentünk, és Ayer a tömeg előtt is hagyott festeni. Csak kétszer, de azok jól sikerültek. Többet is csináltam volna, de a shivite megint megtalált bennünket.

Elmenőben még visszanéztem, s feltámadt bennem a régi düh. Akaratom ellenére ökölbe szorult a kezem. De Ayer nyugodtan lépkedett mellettem, s én is felvettem az ő lépteinek a ritmusát. Közben mindig arra gondoltam, hogy a kezem felett buborékok lebegnék a levegőben. Nem volt könnyű.

Másnap még nehezebb volt, amikor megérkezett a shivite, és a tömeg szétszóródott; s az azutáni napon, amikor arra sem maradt időnk, hogy felállítsuk az asztalkát.

– Mit akar tőlünk? – kérdeztem Ayert.

– Ki tud úgy gondolkozni, mint egy shivite? – kérdezte vissza. – Ki tudja, ez ugyanaz-e, mint a másik?

Én biztos voltam benne, hogy ugyanaz volt. De amit a gondolkodásról mondott, abban igaza volt. Igyekeztem kiverni őt a fejemből, hogy én is megtapasztalhassam Ayer nyugalmát. A buborékokra gondoltam. A buborékokban lévő buborékokra.

 

Másnap a liftállomáson várt ránk a shivite. Követett bennünket a liftbe, a vonaton, az utcán, s megvárta, míg megérkezünk az Ayer kiválasztotta helyre. Ott aztán, mint valami turista, tisztes távolságban megállt és várt. Ayer el akart menni, de én visszatartottam.

– Jensin maradni akar? – nézett rám kíváncsian.

A shivite-ra pillantottam; magamon éreztem harmadik szemét. Legyűrtem a mérgemet, mert habár megint erősnek éreztem magam, de a harcnál jobban kívántam a festést.

– Igen – feleltem, – Igen, próbáljuk meg.

Ayer elmosolyodott, és felállította az asztalt.

Fújt egy buborékot, s a tömeg gyűlni kezdett. A shivite, némán, mozdulatlanul állt egymagában, mint egy kis sziget. Én Ayer mellé ültem, s néztem, ahogy dolgozik. Egy perc sem telt belé, meg is feledkeztem a shivite-ról. Lassanként megértettem, miért teszi Ayer épp azt a mozdulatot, vagy miért választja épp azt a színt. A buborékok felszálltak a kezéről, megmutatták magukat a közönségnek, aztán elpattantak. Velük szálltam én is, s egy kicsit megint őrült voltam.

Aztán Ayer átadta nekem a szívószálat. Felálltam, fújtam egy buborékot; úgy, hogy a kezem alatta volt, de Ayer keze felett. Kifestettem, s végül elengedtem. Másikat fújtam, kifestettem. Aztán megint másikat. Megfeledkeztem a tömegről meg a shivite-ról, és megfeledkeztem Ayerről is. Csak álltam ott, festettem, és megfeledkeztem Ayer kezéről. És egyszer csak arra eszméltem fel, hogy már nem áll mellettem. Megdermedtem. A buborék ott lebegett a tenyerem fölött, színék kavarogtak a felszínén. Az én tenyerem felett... Az ő keze nem volt sehol, a buborék mégis ott lebegett, csillogtak rajta a színek. Buborék a buborék belsejében.

Kis híján elvesztettem abban a pillanatban, de mégis sikerült felbocsátanom a tapsoló tömeg feje fölé. Reszketett a kezem, de megint fújtam egyet. És megtartottam. Aztán bemártottam az ecsetemet.

És akkor lecsapott a shivite.

Egyik pillanatban még ott volt, de már el is tűnt az ostor, s mielőtt még ráeszméltem volna, hogy mi történt, az arcomba fröccsent, majd lecsöpögött róla a buborék. Ostobán bámultam az üres markomba, utána fel a shivite-ra. Nyugodtan, közönyösen tornyosult felibém. Láttam magamat sötét páncélja tükrében, s mint fehéren elmosódó foltot, a mellettem, álló Ayert.

– Jensin. – Megfogta a vállamat, s el akart fordítani. A végén hagytam magam. Letöröltem az arcom és a tenyerem, s gépiesen átvettem Ayertől s elrakosgattam, a holmikat. Összehajtogattam s a vállamra akasztottam az asztalt. A tömeg már eloszlott. Ideje volt, hogy fogjuk a pénzünket és induljunk, Amennyire csak képes voltam rá, nem vettem tudomást a shivite-ról.

Igen ám, de követett bennünket a vonathoz, aztán a lifthez is. És tovább, a sötét utakon, amerre laktunk. Átfurakodtunk a gyérülő tömegen, besurrantunk az alacsony, szűk átjáróba, de ő jött utánunk rendületlenül, az alkony fényben halványan csillogó arca ott úszott a mennyezet alatt.

Behúztam Ayert az otthonunkkal ellentétes irányban, keresztbe futó átjáróba.

– Nem akarom, hogy ott várjon bennünket az ajtónk előtt – mondtam.

– Ahová akar, követ bennünket. – A hangja nyugodt volt, mint mindig.

– Lerázhatjuk.

Lépteimet szaporázva indultam tovább, magammal húzva Ayert is. Ő egy szót sem szólt, minden ellenvetés nélkül jött velem.

Befordultam egy mellékútra, aztán egy másikra, majd a harmadikon keresztül visszakanyarodtam. Olyan egyformák voltak ezek a homályos folyosók, minden jellegzetességet kiölt belőlük a sok jellegtelen, csupasz ajtó, az alacsony mennyezet meg ez az örökös szürkület. Máris eltévedtem, de nem is bántam.

Hallottam, hogyan karmolják a kövezetet a hátam mögött a shivite karmai, és felgyorsítottam. Ayer lemaradt mögöttem egy lépéssel, de aztán a karomnál fogva behúzott egy átjáróba. Most ő vezetett, s minden sarkon befordultunk. Előbb jobbra mentünk, aztán balra, aztán megint balra, keskeny átjárókba bújtunk, s közben kerülgettük a falat támasztó, azzal szinte egybeolvadó csavargókat. A láda nyomta a csípőmet, a szíj húzta a vállamat. A kaparászás állhatatosan jött a nyomunkba, mindig azonos távolságot tartva.

Végül egy kereszteződésben, ahol homályos út vezetett jobbra is meg balra is, megálltam. A vér a fülemben dobolt. Ayer megindult balra, de amikor látta, hogy nem követem, megállt. Rám nézett, mint aki utasítást vár. Nem tudtam, mit mondjak neki.

Öklömmel rávágtam a falra; nagyon szerettem volna, ha nem a fal, hanem egy arc volna ott. Aztán fülemet hegyezve megfordultam. A kaparászás közelebb ért, s befordult a sarkon. A shivite, keresztbe font szerszámkarral, ostorát szikrázva csillogó szeme fölé csévélve, az út közepén megállt. Várt.

Akkor lekaptam a ládát a vállamról, két kezembe fogtam összecsukott lábait, és előreléptem.

Ayer szólt valamit. Azt hiszem, azt, hogy „barátom”. Nem figyeltem rá, nem is láttam őt. Még egyet léptem előre.

Ekkor csapott le a shivite: előbb a jobb, aztán a bal ostorral. Én két kézzel lóbáltam a ládát, így sikerült kivédenem az ütéseket. A shivite közelebb nyomult. Én nem tágítottam.

És ebben a pillanatban Ayer megragadott. Mellmagasságban átkarolt, s megpróbált visszahúzni. Megint mondott valamit, de én kiabálva eltoltam magamtól. Összevissza vonaglottam, forogtam, hogy megszabaduljak tőle, s míg ő belém csimpaszkodott, én hátat fordítottam a shivite-nak.

Az ő testén keresztül éreztem az ütést. És a következőt meg az utána következőt is. Mindig tudtam, melyik ostor volt. Ayer teste megmerevedett, szájából kiáltás tört elő. Aztán görcsbe rándult, s kapocsként rám szoruló izmai majd megfojtottak. De rögtön el is ernyedtek, s ettől valósággal összecsuklott. Én megpördültem, hogy elkapjam, de a láda még a kezemben volt, amivel szabályosan leütöttem. Amikor elesett, még mozgott a szája.

Amikor mellé ereszkedtem fél térdre, egy ostor csattant a fejem felett. Oldalt gurulva úgy kerültem szembe a shivite-tal, hogy a ládával fel tudtam fogni a következő ütést. Ő tartott egy másodpercnyi szünetet, aztán újra lecsapott. Csillogott a harmadik szeme.

Közelebb léptem, s félreütöttem az ostorait. Két kézzel lóbálva a ládát figyeltem, ahogy egy lépést hátrál. Meglepte a szeme fölé mért ütés. Félrehajoltam, és újra megütöttem, ezúttal a tarkóján. A láda darabokra tört. Fekete páncéljára festék fröccsent, és lefolyt a vállán. A lábakkal ütöttem tovább, és egyszer csak megroggyant. Ütöttem-vertem egészen addig, míg lassan előrebukott, s némi vonaglás után keresztben elfeküdt a kövezeten.

Egy percig csak álltam ott, görcsösen markolva a letört lábakat. Nem mozdultam. Aztán odamentem Ayerhez.

De ő már halott volt; nyitott szeme elhomályosult, fehér bundája megszürkült és csupa festékmaszat volt. Reszketve tartottam a kezemben festékfoltos kezét. Aztán lezártam a szemét, magamhoz vettem a kését, és visszamentem a shivite-hoz.

Megálltam felette, és néztem, hogyan veri vissza a sápadt fényt a koponyáján végigcsorgó festék. Több agya volt, s egynél több szíve. Tudtam, melyiket hol találom. Bár a kés elég hosszú és éles volt, inkább a bal ostort fogtam meg, és sorra kivágtam belőle a fullánkot, a méregvezetéket és a mérget termelő mirigyet. Aztán megtisztítottam a kést, és hazavittem Ayert.

A shivite azóta is követ engem. Már tudja, melyik az én ajtóm, és majdnem mindig ott van, amikor reggel elindulok otthonról. Ha nem, legkésőbb délre megtalál. A tömegtől kicsit távolabb megáll, én meg fújom a buborékokat, s felküldöm a feje fölé. Este hazakísér. Ő az én sötét angyalom, aki általában engedi, hogy fessek. Ha nem, akkor elmegyek.

Nem hordom magammal a kést. Nem vagyok Ayer. Én másképp látom a dolgokat. Túl könnyű volna, ha magamnál hordanám. A mesterségét azonban folytatom. És ha jó napom van, akkor úgy érzem, hogy ezzel megtisztelem őt.

 

 

F. Nagy Piroska fordítása