Szeptember

1.

Myra kísérte el dr. Leroyhoz, amikor Barney nem volt hajlandó elhagyni a műtermét. Jó kezekben van a testvérénél, mondta, s Karen, bármennyire szerette volna, ha elkíséri, úgy érezte, jobb, nem erőltetni a dolgot.

Megpróbálta elképzelni, mit jelenthet valaki számára – aki egész életében a formát és a fényt kereste –, hogy nemcsak a fájdalommal kell szembesülnie, hanem a sötétséggel is. Barney eddig szobrokat készített a világról, most pedig a kezével néhány formát és jelentést igyekezett találni a létezéshez, mely hirtelen összetöredezett. Az elhatározás, hogy megtartja a gyermeket, helyes volt. Ez valami, amit még várhat, ez ok és forma számára a létezéshez – Barney is ilyesmit kínlódik ki magának a munkájából.

Myra meg ő a helyi expresszel utaztak a belvárosba, a Fisher Buildinghez – mostanában egyre gyakrabban, mivel Karen a hatodik hónapban járt; dr. Leroy ellenőrizte a vérnyomását, súlyát, vizeletét – mindettől új módon tudatosult benne saját teste. Mivel hétről hétre látta alakja változásait, kezdeti félelme helyett inkább csodálatot érzett, mialatt masszírozta magát, hogy felkészüljön a szoptatásra. Dr. Leroy észrevette a foltokat a melltartóján, pedig tisztát váltott, mielőtt elindult, s ettől egész zavarba jött. Nem sokkal a múlt havi vizit után váladékozni kezdett, mondta az orvosnak, ez egyike volt azon kevés dolgoknak, melyek elszomorították; olyan jel, mely mutatta, bizonyos végső formában is asszony lett belőle.

Az orvos elmosolyodott.

– Ugyan, ugyan. Ez egészen természetes. A melle miatt ne aggódjon. Vissza fogja nyerni az alakját. A szoptatás csodás dolgokra képes. Megértem, mit érez, illetve elfogadom, anélkül, hogy megérteném. Százával fordulnak meg asszonyok a rendelőmben, de nem várom el magamtól, hogy megértsem a titkát a terhességgel kapcsolatos érzelmeknek.

A vizsgálat után, amíg öltözködött, az orvos megkérdezte, hogy van Barney.

– Nem olyan jól, mint ahogyan lehetne. Hányinger és gyöngeségi rohamok kínozzák, s úgy tűnik, egyre inkább magába vonul.

– Orvosi felügyelet alatt áll?

– A Központ egészségügyi részlegének orvosai kitartanak amellett, hogy nem szenvedtünk maradandó károsodást, de Barney egyszerűen csak orvosi prostituáltaknak hívja őket, s nem fogadja meg a tanácsukat. A másik orvos, akit az ügyvédünk szerzett, az ellenkező állásponton van, nagyon borúlátó, ahogyan ez várható is. Így aztán Barney nem hisz egyiküknek sem. Annyira gyanakodóvá vált az orvosokkal és gyógyszerekkel kapcsolatban, hogy szerintem el sem hiszi igazán, hogy terhes vagyok. Furcsa, a testvérem ugyancsak nem bízik az orvosokban. Makacsul ragaszkodik hozzá, hogy a gyermeket csak fájdalommal lehet a világra hozni, ez az útja – ahogy ő mondja – hogy az ember részt vállaljon a világ szenvedéseiből.

Az orvos keményen pillantott Karenre. – Remélem, nem hagyja, hogy valami butaságra rábeszélje?

– Amikor kislányok voltunk, nagy hatással volt rám. Gondolom, ismét azt várja, hogy ellenvetés nélkül megfogadom a tanácsait. De azt hiszem, van már erőm szembeszállni vele.

– Helyes. Kövesse csak a saját megérzéseit. Én mélyen tiszteletben tartom az asszonyok bölcsességét, tudják, mi a helyes, amikor gyermeket várnak. Főképp – tette hozzá –, ha jó szülészorvos vigyáz rájuk.

Az orvos könnyedsége, bizakodása, hogy minden rendben megy majd, felvillanyozta Karent, az úton hazafelé nem volt hajlandó Myra borongós hangulatát átvenni.

– Nem hittem volna, hogy ilyen begyepesedett vagy – mondta Myra. – Mindig olyan embernek tartottalak, aki nyitott az új eszmékre.

– Óh, nem. Te voltál mindig kiéhezve új ideákra, új érzelmekre, új ügyekre – felelte Karen.

– Én legfeljebb udvarlókat akartam. És szolgálatkészen figyeltelek, amint eltávoztál a szélrózsa minden irányába az imádó férfiak hadától követve.

– Kéjvágyó férfiak, így akartad mondani – szólt a másik mereven előrebámulva. – Most már tudom, hogy mindegyik csak rám akarta tenni a kezét – a bokorban vagy az autó hátsó ülésén. Csak tettették, hogy érdekli őket, amiben éppen részt vettem.

– Miért, mit gondoltál róluk, talán eunuchok? Teljesen természetes vágyaik voltak.

– Ezt sosem hittem. Azt akartam, hogy megértsék, agyvelőm is van. Azt akartam, hogy megosszák velem az eszméimet, az álmaimat. Óh, micsoda hülye voltam! Majdnem meghaltam, igaz, de semmi sem volt a halál ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor rádöbbentem: csak tettetik, hogy hisznek az eszméimben, más sem járt az eszükben egész idő alatt, csak hogy a testemet használják. De néhány nagyszerű tanár megmutatta az utat. Csak engednéd, hogy átadjam neked a tudásomat!

– Ennyi év után, miért érdekellek ilyen nagyon?

– Mindketten érdekeltek, te is és Barney is. Azért, mert szenvedtek. És ez az első lépés. Az én küldetésem az, hogy elérjek a szenvedőkhöz. Amikor az újságban olvastam a sugárfertőzésről, rögtön tudtam, hogy mindketten olyan tapasztalásnak kerültök birtokába, mely felkészít, hogy elfogadjátok ezt a tudást. Azt gondoltam, milyen áldott dolog, hogy én hozhatom tulajdon húgomat és férjét a testvérek közé.

Karen érezte, Myra azt próbálgatja, hogyan viszonyulna, az ilyen beszélgetéshez. Myra azért jött, hogy áttérítse őket valami új vallásos szektába, s jól tudta (vagy kiképezték rá), hogyan csinálja ezt lassan, alattomban, hogy minél kevésbé riassza el őket. Karen mosolygott, a fejét rázta. Akármilyen vallásos szektával került kapcsolatba Myra és akármilyen okból, őt ez nem érdekli.

– Nem érzed, hogy szükséged lenne valami mélyebb elkötelezettségre?

– Gyerekem lesz, van min gondolkodnom. Ez az elkötelezettség elég most számomra.

– De ez csak a dolgok kezdete. Muszáj, hogy...

– Akkor hadd legyen elég a kezdet. Sosem voltam az az ember, aki képes egyszerre többet is lépni. Ne zavarj össze. Van nekem min gondolkodnom.

Myra elnémult, Karen már sajnálta, hogy felmérgesítette. Amikor visszaértek a házba, Myra felment a szobájába olvasni, Karen valami megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy kitakarítsa a házat. Vad hévvel látott neki, mintha a csiszatolás, a fényezés és söprés fizikai aktusai segítenének megtalálni a választ.

Később, ugyanezen az estén, miközben a vacsorát készítették, s Myra segített Karennek, hirtelen azt kérdezte: – No és Barney? Talán át tudnám segíteni a szenvedésein.

– Barneyt? Nem gondolod komolyan.

– Segíthetnék rajta. Annyi művész van ott, zeneszerzők, írók – mindenféle kreatív foglalkozású ember – akik tudják, mit él át. Nem kell egyedül szenvednie. Hacsak te nem vagy ellene...

– Természetesen nem. De...

– Így mégis teljesítek valamit, mialatt nálatok vagyok.

– Barneynak határozott véleménye van a vallásról és a miszticizmusról. Mindig is erősen ellenezte az olyan dolgokat, melyekről beszéltél.

– Ez nem aggaszt engem – válaszolta Myra. – Az én ideáim egyetemes forrásból kerültek a felszínre. Ez pedig mélyebben gyökeredzik, mint a szokásos vallás vagy miszticizmus. És az elevenére tapint valaminek az alkotó szellemben, amit egy művész meg fog érteni.

Karen egy pillanatig csöndben maradt, méregette testvére pillantását.

– Már említettem, hogy szerelmes volt beléd valaha. Gondolod, tisztességes dolog, hogy...

– Ennek ahhoz semmi köze – felelte Myra élesen, aztán óvatosan lehalkította a hangját: – Te annyival gyönyörűbb vagy most énnálam.

Ami Myra nyelvén azt jelentette, értette meg Karen, hogy a házasságuk pusztán testi kapcsolat. Hirtelen kételkedni kezdett, nem követ-e el hibát, s nem volna-e jobb, ha mégis megkérné Myrát, hagyjon Barneynak békét, tartogassa misszionáriusi erőfeszítéseit másoknak. Mintha Myra ki akarná magát próbálni, tud-e téríteni, mint aki azt mondja: "Akármilyen ronda vagyok most, lelkileg még mindig el tudom venni tőled Barneyt."

– Ha úgy kívánod, el is mehetek – szólalt meg Myra.

– Szó sincs róla. A nővérem vagy. Vedd úgy, hogy ez a saját otthonod. Barney pedig értelmes, felnőtt ember. Nem tartok számot a lelkére. Az ő világa a szobrászkodás, az enyém hogy tervezgetem a gyermekkel kapcsolatos dolgokat. Ha segíteni tudsz rajta, nincs jogom hozzá, hogy közbeavatkozzak.

Nem lehetett félreérteni az izgalmat Myra arcán. Karennak úgy tűnt, egész idő alatt, míg vacsoráztak, le nem tudta venni a szemét Barneyról. Ugyan mennyi hatalma van Barney fölött? Ahogyan most a férje érezte magát, nem lehetett megjósolni, mi történik. Nos, hagyjuk üresen a csatateret, gondolta Karen, s adjunk Myrának tisztességes esélyt.

– Ma korán lefekszem – mondta. – Fárasztó napom volt.

***

Valami történik itt. Karen Myrát figyelte a vacsora alatt, Myra őt fürkészte. Eleinte azt gyanította, ezek ketten főztek ki valamit, hogy bevonják a gyerekkel kapcsolatos dolgokba, de amikor egész vacsora alatt semmi ilyesmit nem említettek, kezdte azt hinni, Karen Myrát kérte fel, bírja rá valamire. De mire? Még gyanúsabb lett Karen korai visszavonulása, hogy elment lefeküdni, magukra hagyta őket.

Myra bejött a nappaliba, leült a kerevetre, lábát maga alá húzta.

– Barney, mikor engeded, hogy megnézzem néhány szobrodat?

– Még nem – válaszolta. – Nincsen kész darabom. Hosszú idő óta nem fejeztem be semmit sem.

– Miért nem?

– Belekapok ebbe-abba. Kísérletezgetek. De semmi sem látszik igazán megelevenedni. Nem vagyok elégedett semmivel sem többé... nem úgy, mint régen.

– De mi abban a rossz, ha megnézem a készülő alkotásokat?

– Ne... tudom, hülyén hangzik, de ki nem állhatom, ha megnézik a munkámat, míg el nem készült. Egy elismerő mosoly miatt úgy hagyok valamit, amit megváltoztattam volna; egy szemöldökráncolástól esetleg napokig depressziós leszek.

Myra csalódottnak látszott; egy pillanatra kísértésbe jött, hogy mégis levigye a műterembe. Az asszony egy darabig hallgatott, aztán Barneyra szegezte kék szemét.

– Barney, még nem volt elég alkalmunk beszélgetni, amióta visszajöttem. Mennyit tudsz abból, mi történt velem, amikor elmentem?

– Nem sokat. Azt tudtam, hogy nem mentél hozzá Floydhoz feleségül. Anyád mesélte, hogy egy darabig kórházban voltál, s aztán valami vallással kezdtél foglalkozni.

– Olyannak tűnök, mint aki megváltozott?

– Igen, bizonyos értelemben.

– Okkal jöttem ide, Barney. Ez nem merült benned fel soha?

– Azt mondtad, segíteni jöttél.

– De nem csak ilyen módon. Van ennél több is – mondta térdét átölelve, mint aki teljesen össze akar gömbölyödni. – Barney, én majdnem meghaltam San Franciscóban.

– Erről nem tudtam. Az elmúlt évek során végig azt hittem, hogy teljesen átadtad magad valamelyik harcodnak: az ingázó munkásokat szervezed, vagy a háború ellen harcolsz... valami ilyesmit.

– Eleinte így volt. De aztán az egész nagyon gyorsan elromlott. Körülbelül egy év múlva Floyd elhagyott, visszament a feleségéhez. Én akkor kábítószereken éltem, ezenkívül állapotos voltam, magamra hagyva egy olcsó hotelszobában. Ez volt az az éjszaka, amikor meghaltam.

Barney nem várta, hogy ilyen hirtelen kitárulkozik. Kellemetlenül érezte magát, de Myra csak beszélt, a hangja – most is olyan meggyőző, mint azelőtt – rabul ejtette, fogva tartotta.

– Sosem felejtem el azt az éjszakát, Barney. Esett az eső, egyedül voltam. Gondoltam az öngyilkosságra, ahogyan bizonyára te is a baleset után, de elborzadtam attól, hogy megöljek egy meg sem született gyermeket. Abban a kosztól bűzlő szobában, rémálmomból felébredve azon töprengtem, mi lesz velem. Hová mehetnék? Ekkor meghallottam. Eleinte csak a közelségét éreztem valaminek, mintha beborított volna, s amikor a hangot meghallottam, azt hittem, az ajtón kívülről szólítanak. De senki nem volt ott. És akkor újra hallottam, tisztán, mélyen, mintha visszhangzott volna az üres folyosókon. "Keresd a templomot!" és ismét "Keresd a templomot!". Most már tudod, miféle ember voltam, Barney. Azt gondoltam, ez lehetetlen. De újra hallottam azon az éjszakán, és a következőn is. Ötször. Öt áldott alkalommal. Míg végül azt mondtam magamnak, nos, ha nincsen más mód, akkor figyelnem kell a hangra. Még akkor is, ha talán a saját fejemben hallom csak, lehet, hogy így próbál megmenteni.

Myra elhallgatott, kifogyott a lélegzetből, elpirult. Miközben beszélt, egészen átalakult, de átható tűző pillantása nem változott, keze kifeszült, mint aki meg akarja ragadni a gondolatot, hogy szavakba önthesse.

– Ez a hang megértette velem, micsoda őrült voltam. Hadd mondjam még el, azon az éjszakán a szakadó esőben bolyongtam San Francisco belvárosában a templomot keresve, amit a hang említett. A legtöbb templom zárva volt, az egyetlenben, amit nyitva találtam, egy pap azt kérdezte, gyónni akarok-e. Éreztem, ez nem az, amiről a hang beszélt. Aztán rájöttem, hogy azt mondta: "a Templomot" – vagyis valamilyen speciális templomot, ahol megértik, mitől szenvedek, és segíteni tudnak rajtam. Egy egész éjjel nyitva tartó étkezdében, ahol egy csésze kávéra megálltam, elájultam. Rémlett, valami tengerész odacsúszott mellém az asztalhoz, kezét a combomra tette, és innentől kezdve nem emlékszem semmire. Három hónap múlva, egy ideggyógyintézetben tértem magamhoz. Ez idő alatt elvesztettem a gyermekemet, nem is tudtam róla.

– Miért nem írtál, miért nem telefonáltál? Valamit tehettünk volna érted. – Barney felelősnek érezte magát.

– Mit tehettetek volna? Ez lett a lelkem éjszakája. Nem sejtettem, hogy létezik a pokolnak ilyen mélye, ilyen szörnyű kétségbeesés. Akkor még nem tudtam, hogy nem kell egymagamban szenvednem. Persze kúrálgattak, miután elvesztettem a gyermeket, gyógyszerekkel visszahoztak zavartságomból, de amikor kijöttem onnan, eszembe jutott a hang, mely azt követelte, találjam meg a Templomot. És megint keresni kezdtem.

Mialatt beszélt, keze és feje mozdulataival megelevenítette a történetet, hangja érzelemtől fűtött volt, vad, elcsukló; Barney a hatása alá került. Myra a karjára tette a kezét, szemébe nézett; mintha erő sugárzott volna belőle. Barney nem tudta, mit higgyen, bűntudatot érzett Karenre gondolva, ott fenn a hálóban, hiszen valami alakulni kezdett a testvére és őközötte – amit Karen sosem értene meg.

– Mikor kiszabadultam a kórházból, bebarangoltam egész Kaliforniát, százszámra beszélgettem tisztelendőkkel, papokkal, rabbikkal, jógikkal, zen-buddhistákkal. Még Sufi és Arcanist követőivel is. Mindannyian azt hitték, ők találták meg az igaz választ: mindannyian mímelték, hogy létezik szenvedés nélküli isten. De végül, egy napon megtaláltam. Valamelyik reggel eltévedtem Los Angeles számomra ismeretlen részén; ekkor egy kis, ronda téglaépület ragadta meg a figyelmemet valami házsor közepén. Amikor közelebb mentem, észrevettem a kicsi, festett üvegablakokat a bejárat felett és az apró bronztáblát, amin az állt: Krucifista Misszió, s tudtam, megtaláltam. Összeszedtem az erőmet, hogy megnyomhassam a csengőt, közben újra és újra azt ismételgettem, add, hogy ez legyen, add, hogy ez legyen, s amikor egy fehér hajú öregember ajtót nyitott, én már sírtam.

Barneyt bántotta a gondolat: Myra amint egy idegen ház előtt áll, egy idegen ember előtt, egy idegen városban – sírva. Miért nem jött haza? Miért nem jött el hozzá?

– Wallace testvér volt a neve – folytatta Myra ; bevezetett a házba. Amikor elmondtam, mi történt velem, s beszéltem a hangokról is, azt felelte, ott maradhatok a misszión néhány napig, meglátom, vajon ez-e a hely, amit keresek. És ez volt az, Barney. Ez volt. Semmi más egyházhoz nem hasonlít az egész világon. Krucifistáknak nevezik magukat, nemcsak itt, az Egyesült Államokban, hanem az egész világ vallási közösségében; részét alkotják a szenvedés végtelen hálójának. Vannak közöttünk testvérek, akik megjárták Hirosimát, hajdani űrhajós, akit kilőttek a világűrbe, a náci haláltáborok túlélői, százszámra rákban vagy más gyógyíthatatlan betegségben haldoklók – mindegyikük alkotó szellemű, társaslény, akik kinyilvánították, hogy megosztják egymással szenvedésüket. Barney, ha te is kitárnád a szívedet, még mielőtt túlságosan késő, te is egy lehetnél közülünk.

Hát ez egyáltalán nem az volt, amire számított. Undor fogta el, amikor látta, hogy a vitalitás Myra hangjában és szemében lassan fanatizmusba fordul.

– Számomra túlságosan késő – mondta gyönge hangon. – Mindig egyedül néztem szembe a bajaimmal. Késő megváltoznom.

– Ez az, amiben tévedsz, Barney. Én is így éreztem. S a legnagyobb magányosság pillanatában megtanultam, hogy a fájdalmat valóban el kell viselnünk, igaz, de nem magasabb értelem nélkül. Ha megosztod másokkal, felfedezed a másokét, az hihetetlen erőt és ösztönzést ad. Tudom, hogy így van, Barney. Keresztülmentem ezen, belehaltam ebbe, s újraszülettem a krucifistákkal.

Miközben elmondta, hogyan képezték ki a krucifistáknál, Barneyt megint magával ragadta Myra heve. Ez a nő misszionárius volt, aki térítendőket keresett, s Barney egyik fele válaszolt is erre a hívásra. Myra érezte, a férfi szabadulni szeretne, ezért egyre gyorsabban beszélt, mintha be akarná keríteni hangjának hisztérikus csengésével.

– Vannak olyan titkok, Barney, melyeket ismerve az elme képes felhasználni a szenvedést: összpontosítja a fájdalmat, egybegyűjti a tapasztalatot, s ahelyett, hogy elvesztegetné a kínokat, ezen keresztül maga is korunk Megfeszített Lelkének részévé válik. Hát nem látod, Barney, hogy fájdalmunk egyben kozmikus fájdalom? Az egyik ember agóniája – a tied, az enyém, Krisztusé –, minden szenvedő agy, mint valami lüktető ideg rezonanciát kelt mások idegeiben, s eljuttatja a szenvedést az egész hálózathoz. S mivel megosztjuk másokkal, ezért a sötétség megvilágosodik, és belépünk valami mélyebb és csodálatosabb világba, mint ami egyetlen szempár előtt feltárulhatna.

Barney felállt, megpróbálta összeszedni a gondolatait.

– Későre jár. Mennem kell lefeküdni.

– Nem jelent semmit neked ez az egész?

– De igen, és szeretnék többet megtudni róla – hazudta – de nem egyszerre mindent. Gondolkodnom kell néhány dologról, amiket most hallottam.

– Oly sok minden van, amit még mondhatnék.

– Majd máskor. – Nem akarta visszautasítani ott rögtön. Talán azért, mert nem akarta megbántani? Vagy mert nem akarta megint elveszíteni?

Myra habozott, nem volt ínyére megszakítani saját kitárulkozását, mégis félt, hogy elriasztja a másikat.

– Még egy dolgot, Barney. Arra az esetre, ha egyszer valamikor módod lesz rá, még ha nem is hiszel benne. Detroit belvárosában is van missziója a Krucifista Testvériségnek. Él ott egy csodálatos ember, képzőművész – Luke testvér. Hiszem, ha egyszer felkeresnéd, ő sokkal jobban megvilágítaná mindezt, mint ahogyan én képes voltam. Magam is járatlan vagyok még, Barney, de tudom, milyen a te kétségbeesésed, átéltem én is. Esküszöm, ez az a válasz, melyet keresel.

Ekkor abbahagyta, legalábbis nem szólt többet, de Barney látta, hogy reszket, mintha olyan igyekezettel ragadott volna meg valamit, hogy minden izma beleremegett. Az asszony Barney pillantását kutatta, hogy lássa, milyen hatást váltottak ki a szavai, de a férfi másfelé nézett; belül azonban fel volt zaklatva és – most először – meg volt rémülve Myra hatalmától.

2.

Amikor az igazgatótanács ülést hívott össze, hogy új kiegyezési ajánlatukról tárgyaljanak, Barney ügyvédje, Ed Marschak azt kívánta, Barney is jöjjön el vele. Első reakciója a rémület volt: nincs ereje, hogy szembesüljön egy szobányi ellenséges idegennel. De Marschak meggyőzte: nem kell semmit szólnia, viszont jelenléte esetleg befolyásol egy-két igazgatótanácsi tagot.

Mialatt Marschakkal végighajtottak a National Motors egész területén, Barney arra gondolt, három évig naponta itt haladt el, s igazából semmit sem vett észre belőle. Homályos látásával most az egész tér egy Van Gogh-festmény sűrűségét mutatta: az utcák tiszta, lendületes hajlatai, a pázsit élénkzöldje, melyet megszobrászolt élősövény és enyhet adó kis műtavak öveztek; aztán a szökőkút fehéren lövellő sugarai, melyek magasra törtek a kék égen, s keretet adtak az üvegből és fémből tervezett épületeknek. De egy pillanat múlva olyanná vált a kép, mint valami jövőbeli városmodell, melyet furnérból és plasztikból tervezett az építész – semmi sem tűnt valódinak vagy tartósnak. Csenevész fák, rövid gyökerekkel meg épületek a zöld színű, celofán élősövény mögött.

Itt vagyonokat kerestek, vagyonokat vesztettek; az emberek dolgoztak, alkottak, otthagyták névjegyüket a gazdasági életen, az egész világon; de Barney azt is észrevette, hogy ezek az emberek egyszerűen csak találatjelzők, csak játékszerek a Nagy üzlet, a Karrier és a Monopólium gigászi játékában; bármikor megjelenhet egy hatalmas kéz, s mindegyik kis darabot visszaseperheti a játékdobozba.

A konferenciateremben Barneynak úgy rémlett, Karen apját is látja (vagy csak valakit, aki hasonlít hozzá?) az asztal túlsó végén Engstrom alelnök és egy ütegnyi más ügyvéd mellett. Az értekezlet kezdetén valaki kiosztotta a Sugárzásbiztonsági Felügyelet stencilezett jelentését a sugármentesítési munkálatok előrehaladásáról. A negyedik oldalon egy rész így szólt: "A nem kutatómunkát végző személyi állományt ért hatások összegezése." Barneynak túlságosan elmosódott volt az egész, hogy elolvashassa, de Ed Marschak azt mondta, nyilvánvaló, most is megpróbálják kisebbíteni a sugárzás hatását.

– Úgy véltem, elérkeztünk ahhoz a ponthoz – kezdte az ügyvéd, hangját felemelve, s ezzel üdvözölte is az egybegyűlteket ; ahol a National Motors végre reális tárgyalásba hajlandó kezdeni. Ez a jelentés viszont a vagyoni károsodást és ügyfeleim felbecsült fizikai károsodását abban a formában említi, amint az most észlelhető. De, mint önök is tudják, alapvető nézetkülönbségünk abban a tényben rejlik, hogy ügyfeleim még nem tapasztalták meg teljes hatását ennek a balesetnek, melyet a vállalat hanyagsága idézett elő.

– Pontosan ez a probléma, Mr Marschak – szólalt meg egy ismeretlen hang. (Nem az apósáé volt, s nem tudta megkülönböztetni az elfolyó arcokat ilyen távolságból.) – Egyszerűen képtelenség megállapítani a jövendőbeli hatásokat, tehát ez nem alap a károk felmérésére. Azonkívül, nincs is arra nyilvánvaló bizonyíték, hogy...

– Óh, bizonyíték az van – mondta Marschak – s biztos vagyok benne, hogy amikor a bíróság elé idéztetjük a Sugárzásbiztonsági Felügyelet jelentéseit, képesek leszünk bemutatni, milyen nagymértékben volt széthordva a szennyezés Mr. Stark otthonában.

Barneynak nehezére esett követni, mit beszélnek. Az ablakon beömlő fény bántotta a szemét, eltakarta a kezével. Bizonyára mindannyian azt gondolták, hogy mélyen elmerült a gondolataiba. Ed Marschak igazán pompás, fiatal ügyvéd volt. Földön járó, éles eszű, energikus. Harcosként küzdött, Barney csodálta is ezért. Amikor valaki a cég legújabb megállapodási javaslatát kívánta tolmácsolni, ő is felpillantott. Az összeget megkétszerezték – húszezer fejenként neki és Karennek; ha a gyermek él, akkor még egyszer húszezret kapnak, ha meghal, tízet. Felröhögött, erre mindenki ránézett, ő pedig ismét eltakarta a szemét.

A cég abba is beleegyezett, hogy tisztességes piaci áron megveszik tőlük a házat, de Marschak hangsúlyozta, ötven- vagy hatvanezer dollár aligha nevezhető kártérítésnek, ha tekintetbe veszik, hogy ők kétszázötven ezer dollárra perelik a céget.

– Ezt az összeget nem csak a mai nap igényei alakították, uraim. Végül is, ha figyelembe vesszük az orvosi és kórházi költségeket, továbbá a tényt, hogy ügyfeleim jelenleg biztosíthatatlanok, az önök ajánlata aligha fedezi a kórházi kezelést és a szakorvosok díjait abban az esetben, hogyha egyiküket vagy mindkettejüket fehérvérűség vagy csontvelőrák támadná meg. Önök azt kérik ügyfeleimtől, írjanak alá egy nyilatkozatot, melyben lemondanak minden követelésről a jövőt illetően egy olyan helyzetben, amikor ez a jövő igen szomorúnak látszik. Mr. Starkon napról napra jelentkeznek a fizikai és... nos, a lelki leromlás jelei. Most éppen a látása változik – mint önök is tudják –, az orvosok szerint hályogosodás, majd néhány hónapon belül teljes vakság várható. Élettartam-kilátásuk valószínűleg rövidebb lesz, ehhez mit szólnak?

Az egyik ügyvéd (még mindig nem Jason Bradley, ha az egyáltalán Jason Bradley volt, aki a másik oldalon ült) hangsúlyozta, hogy a legtöbb bíróság gyakorlatában nem szokás olyan károsodásokért fizetni, melyek valószínűleg a jövőben következnek csak be, s nem lehet bizonyítani, hogy közvetlenül a baleset okozta őket.

Marschak az irattáskájában kotorászott, majd előhalászott egy köteg dokumentumot.

– Ezt az okiratot nemrégiben adta közre az Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága. E nem titkos dokumentumot a tárgyaláson a bizonyítékok közé kívánom felvétetni. Ez a tanulmány tulajdonképpen kétéves összegzés, címe: Atomrobbanások utáni és az iparban történt radioaktív szennyezések. Kongresszusi meghallgatásra készült a Nukleáris Energia Bizottság együttes ülése számára. Az embereken végzett megfigyelések kutatása alcím után a szerzők a következő tanulságot vonják le, olyan adatok alapján, melyeket ötvenezer japán és összehasonlíthatóan nagyszámú nem sugárfertőzött emberen végeztek, hogy megvizsgálják az élettartamot rövidítő hatásokat közvetlen sugárfertőzés esetén. Ebben az esetben, természetesen, bombarobbanásról van szó, ám képesek leszünk szakértőket felvonultatni, akik bizonyítják, hogy ezek a hatások összehasonlíthatók a sugárfertőzés más módjaival is.

– A jelentés rámutat, hogy a leukémia kétszer-háromszor nagyobb gyakorisággal fordult elő a túlélők között, mint a sugárfertőzést nem szenvedett japánok között, jóllehet a növekedés statisztikusan csak akkor jelentkezett élesen, amikor sugárzás mértéke ötven röntgen vagy annál magasabb volt. Aztán itt van az amerikai radiológusok jelentése is, akik 1945 előtt praktizáltak; ez azt mutatja, hogy a leukémia okozta halálozás következetesen magasabb volt azok között az emberek között, mint egyéb specialisták vagy általános orvosok gyakorlatában. Ez a tanulmány pedig azt mondja, hogy ha egereket tettek ki sugárfertőzésnek egy vagy több alkalommal, akkor az élettartam rövidülésének százaléka egyre növekedett a dózisok során. A jelentés így folytatja: "Másképpen fogalmazva, ahogy a dózis növekedett, úgy növekedett a hatása is, de nagyobb arányban, mint azt az egyenes arányosság alapján számítottuk."

Barneynak fogalma sem volt, miről beszél Marschak, de az látszott, a fiatal ügyvéd jól elvégezte a házi feladatát. Az egész nagy hatású s igazán lesújtó volt. Úgy tűnt, Marschak meggyőző érveket gyűjtött össze, melyek szerint, ha leukémiások lesznek, ha nem, az életük jócskán rövidebb lesz a vártnál – és ez volt a vita tárgya, ez volt az ügy veleje. Az egész majd abban jegecesedik ki, mennyi pénzt ér egy nap vagy egy hét, egy hónap vagy egy év. De nem különböző értékűek-e a napok amiket elpocsékoltunk, vagy amiken valami nagy dolgot hajtottunk végre? Lehet azt állítani, hogy ezek ugyanannyit érnek? Minden perc csak ugyanannyit ér, akármit is kezdett vele az ember? Vagy csak az átlagérték számít? Amikor Picasso befejezett egy remekművet, az a nap ugyanannyit ért, mint amikor egy munkás összegereblyézte a lehullott faleveleket? Amikor az ember tizenhét éves, a napok nem tűnnek olyan értékesnek, mint amikor megöregszik, s közel a halál. Az ember vagyont áldozna azért – pedig azelőtt könnyen herdálta –, hogy néhány hetet visszanyerjen az élettől a legvégén.

Marschak bizonyítékokat citált az óralapfestő munkások ügyével kapcsolatban, akikben felhalmozódott, ahogyan a jelentés nevezte, "a rádiumos terhelés"; az emberi szervezetben a rádium felhalmozódására vonatkozó adatok most ennek alapján használatos mértékül szolgálnak egyéb izotópokhoz is, s ily módon igenis lehetséges előre kiszámítani ügyfeleit ért hatásukat.

Barney hirtelen dühbe gurult és megszólalt: – A fenébe ezzel az egész zagyvasággal! Azt akarom, hogy a cég jelentessen meg egy közleményt az újságokban, mely szerint teljes felelősséget vállal mindazért, ami történt.

Marschak megpróbálta elhallgattatni, de Barney le rázta magáról.

– Komolyan beszélek – erősködött. – Csak azért, mert a National Motors nagy vállalat, nincs joga megúszni a felelősség ráeső részét. Azt akarom, hogy az egész világ előtt ismerjék el bűnösségüket. Ha megteszik, elfogadom az utolsó ajánlatot. Ha nem...

– Barney, ülj le – nyögte ki Marschak –, mielőtt elrontod az egészet.

Barney hallotta, hogy a nagy konferenciaasztal minden végéből kitörő düh árad felé; papírok zizegtek, lábak dobogtak, végül az egyik elmosódott arc szóhoz jutott.

– Hiba volt a vejemet idehoznia, Mr. Marschak. Ő művészember, s a fantaszta képzelete elragadja.

– Képzelet? – ordított Barney. – Miféle képzelet? Nincs senki rajtam kívül, akit hibáztatni lehetne a történtekért? Ki a felelős, drága apósom? Majd megmondom, kicsoda. Maga és maguk mindannyian.

– Barney, kérlek, hagyd a csudába!

– Nem hagyhatom, Ed, mert itt a bűnösség kérdését kell megosztanunk. Jelentős mértékű bűnt! – tört ki, hogy elhallgattassa a többiek tiltakozását. – S a bűnösség terhe olyan, mint a rádium terhe, amiről az imént beszéltek. Felhalmozódik az agysejtekben öngyűlölet formájában, és az agy rákosodását, a lélek fehérvérűségét okozza.

– A vejem nyilvánvalóan elmebeteg lett.

– Miért lennék inkább elmebeteg, mint maga vagy a többi ember ebben a városban, aki engem tart felelősnek, amiért megfertőzött a sugárzás, melyet a cég telepített ide? Tudják, miért minket hibáztatnak? Hát én megmondom. Mert az áldozat jelenléte bűntudatot ébreszt az emberekben, és ez öngyűlölethez vezet, ami már elviselhetetlen. Ezért a bűnös elme átviszi gyűlöletét az áldozatra, hogy ne magát kelljen gyűlölnie.

– Nem azért jöttünk össze, hogy a bűntudatról szőtt elméleteidet vitassuk meg – válaszolta az apósa. – Azért vagyunk itt, hogy a kártérítésről tárgyaljunk.

– Na, persze, ez a maga specialitása – felelte Barney – de a téma nagyon is ideillő, mert a bűnösség terhét bele kell számítanunk a megállapodásba. Látja, ez a teher már majdnem megindította a rákosodási folyamatot az agyamban, de ahelyett, hogy önmagamat gyűlölném, azért amit tettem, inkább kifelé fordítom a gyűlöletet, és magukat gyűlölöm.

Dühös mormolás hallatszott, ez csak tovább tüzelte, hogy gyorsabban beszéljen, attól tartva, hogy beléfojtják a szót.

– Ugyan miért képeszti el ez önöket? Miért ne utálhatnám magukat? Arról beszélek mindössze, hogyan engedjük szabadjára természetes, pusztító érzelmeinket, ahelyett, hogy magunk ellen fordítanánk őket. Mindannyian el fogják ismerni, az az ember, aki úgy tesz, mintha mindenkit szeretne és nem gyűlölne senkit sem, az egyszerűen letagad egy természetes érzelmet, mely egyenesen Káin gyűlöletéig nyúlik vissza Ábel iránt.

– Barney, ezzel egyáltalán nem használsz az ügynek.

– Így van, drága jó apósom. A maga jótét lelkei úgy kezdik, hogy szeretik az egész világot, és úgy végzik, hogy meggyűlölik magukat – már az erősek végzik így; a gyengébbek elmegyógyintézetben fejezik be. Pszichológusaink nem szeretnek beszélni a gyűlölet iránti normális emberi szükségletről. Tudják, kik ismerik az igazságot? Most dolgozom éppen egy szoborcsoporton, emiatt gondolkoztam ezen; a mű címe: Az áldozatok. Megmondom, kik ismerik. Azok, akik találtak valamiféle kivezetőcsövet, mellyel biztosítani tudják magukat a rákos bűntudat ellen, akik képesek valahogyan kivetni a belsejükből ezt az érzést –, vagyis a gyűlölők. Ők öröklik az egész világot.

Valaki felállt, mintha meg akarná félemliteni, hirtelen csönd lett a teremben. Engstrom emelkedett szólásra.

– Fiatalember – mondta – ön beteg. A gyűlöletnek ez az evangéliuma az, mely kettészakítja a nemzetet – egy nemzetet, mely a könyörületesség és szeretet elveire épült...

– Te jó ég, hát elfelejtette? – kiabált Barney. – Hogy ez a nemzet az angolok meg a rézbőrűek iránti gyűlöletre épült? Vagy talán elfelejtette, milyen közel éreztük magunkhoz az oroszokat, a kínaiakat, akik segítségünkre voltak gyűlölni a japánokat és a németeket a második világháború alatt? És milyen jólesett kivetni ezt az érzést magunkból, s így lett az ellenségből barát, és máris kezdtük gyűlölni a szövetségeseinket. És azután, na persze, ott voltak a kubaiak, a vietkongok meg az északvietnamiak, akiket gyűlölhettünk. Könyörületesség és szeretet – nagy szart! Nem gondolkoztatta még el önöket ez a fantasztikus váltás: barátból ellenség, ellenségből barát; a szeretetnek és a gyűlöletnek eme különös kettőssége? Nos, nem értik? Nem azért gyűlölünk embereket vagy nemzeteket, mert azok rosszak. Annak mondjuk őket, azzá tesszük őket, mert kell valaki, akit gyűlölhetünk. Pontosan ezt csinálták maguk is, amikor engem neveztek rossznak. Megadták önmaguknak a jogot, hogy engem gyűlöljenek – azt az embert, aki csak áldozata cégük gondatlanságának. Maguknak ipari nagymenőknek van valami természetes érzékük ehhez, úgy, mint a politikusoknak, akik jól tudják, hogy emberek tömegeit nem a szeretet vagy a szexualitás, nem is a hatalom vagy a félelem tartja össze, mozgatja meg, hanem csakis a közös ellenség. "Akik egyet gyűlölnek, együtt maradnak” Nem rímel, de közeljár az igazsághoz. Szóval, most már nyilvánvalóvá tette. Én vagyok a maguk természetes ellensége.

Barney előre-hátra himbálódzva állt, figyelte a hallgatóságot, a többiek lassan elcsöndesedtek döbbenetükben, hogy vezérüket ilyen támadás érte; az arcukat Barney nem látta. Aztán szörnyűséges gyöngeség tört rá, hátrahanyatlott a székben, s eltakarta a szemét.

– Elnézést kérek ügyfelem nevében – mondta végül Marschak. – Nem érzi jól magát.

– Ne kérj elnézést a nevemben – mondta Barney, de alig tudta elsusogni a mondatot. – A pokolba mindannyiukkal.

De akkor már az ülés véget ért, a többiek csöndesen kifelé sorjáztak.

3.

Karen még sosem látta olyan szépnek Elgin Cityt, mint most, amikor egyre hűvösebbre fordult az idő, s a levelek is sárgulni kezdtek. Kora reggel szeretett kibámulni az ablakon, nézni az iskolába igyekvő üde arcú, csinosan öltöztetett gyerekeket; délután látta őket hazatérni, ilyenkor mindenféle lapokat szorongattak, hogy odaadják az anyjuknak. Nem is emlékezett rá, hogy valaha ilyen boldog lett volna; s időről időre emlékeztetnie kellett magát, mit él most át Barney. De a benne végbemenő csoda elfoglalta a rövid ideig tartó lelkifurdalások helyét.

Egyik este, úgy szeptember közepe lehetett, amikor Myrával kettesben rablórömit játszottak; ő alig figyelt a játékra, állandóan nevek ötlöttek eszébe. Éppen a Justin és Justine kombinációt próbálgatta együtt a Stark névvel, amikor erős mozgást érzett, ettől meglepetésében felsikoltott.

– Mi az? – kiáltott Myra.

– Éreztem – óh! Megint... !

Barney futva jött a konyhából egy kenyérvágó késsel a kezében, mint aki arra készül, hogy szembeszálljon a betolakodóval.

– Mi a baj? Rosszul vagy?

– Megmozdult. Éppen arra a két névre gondoltam, hogy Justin és Justine, és megmozdult.

Hitetlenkedést olvasott ki a férje szeméből.

– Mi mozdult meg?

– A gyerek. Neveken gondolkodtam, és...

– Nahát, a fene egye meg! – Barney a földre dobta a kést. – Megijesztettél, ahogy ennyire sikítoztál. Már azelőtt is érezted mozogni.

– De nem így. Ha ideteszed a kezed...

– Nem, kösz. – Levetette magát a díványra, karjával eltakarta az arcát.

Karen haragudott magára, amiért megkérte, ossza meg vele ezt az érzést. Emlékeznie kellett volna, Barney tudni sem akar a gyerekről, mintha azzal, hogy nem veszi tudomásul a növekedését, fészkelődő jelenlétét, megszüntethetné létezni.

– Mindig elfelejtem, hogy nem szereted, ha szóba hozom... úgy értem, nehéz nem emlékeznem rá folyton...

Nem akart sírni, de könnyek gyűltek a szemébe.

– Sajnálom – felelte Barney. – Rajtam van ez a nyavalyás fejfájás. Nem akartalak idegesíteni. Olyasmi történik a munkámmal, amit nem értek, s ez nagyon megzavar. Majdnem egy hete már csak lemegyek, bámulom, és nem tudom, mi az.

– Miért nem hagyod, hogy megnézzük? – kérdezte Myra azzal a nyilvánvaló igyekezettel, hogy elterelje a beszélgetést a gyerektémáról.

– Addig nem, amíg nincs befejezve.

Karen egy pillantást küldött Myra felé, de a másik nem vett róla tudomást.

– Épp most mondtad, hogy azt hiszed, befejezted.

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De nektek amúgy sem tetszik majd, egyikőtöknek sem, s jobban szeretném, ha nem befolyásolna a reagálásotok, míg magam el nem döntöm.

– Igaza van – mondta Karen. – Nem hiszem, hogy közbe kellene avatkoznunk. Amikor elkészült...

– Nem értek egyet. Nem kell közölnünk vele, mit tartunk a műről – erőszakoskodott Myra. – Csak akkor, ha szerintünk készen van. Meg tudjuk tartani a véleményünket.

Barney csak nevetett ezen, aztán felpattant, föl-alá járkált.

– Ugyan, ez lehetetlen. El tudod titkolni az érzelmeidet? A feleségem nem képes rá. Látszik az arcán, kihallatszik abból, amit ki sem mond. Az a baj, hogy sosem szerette igazán a műveimet. Nem érdekli a munkám.

– Ez már igazán tisztességtelen. Nagyon is érdekel, de kizártál teljesen a műtermedből és az életedből is. Akkor mit vársz tőlem, mit csináljak? Semmit sem láttam a szobraidból hosszú idő óta, az egy Vénusz kivételével. Nem tudok véleményt mondani arról, amit nem engednek látnom.

– Na jó. Gyere le, és nézd meg!

– Nem érdekes. Így nem akarom. Akármit is mondanék, téged csak bántana.

– De tényleg azt akarom, hogy megnézd – mondta Barney, megragadva Karent a csuklójánál fogva, s húzta le az alagsor felé. – Te is Myra. Hadd rendezzek egy kis tárlatot. Gyertek.

– Barney, ne csináld – könyörgött Karen. – Ne akkor hívj, amikor haragszol rám, s az ördög tudja, mi van veled. Akkor akarom megnézni, amikor te magad úgy érzed, elkészült, amikor jókedvű vagy.

– Többé nem leszek jókedvű. És sosem lesz igazán befejezve. Úgyhogy gyere csak, s mondd meg, mit gondolsz felőle, mondjátok el mindketten. Na, most meg mi a baj ?

Karen ismét érezte, a magzat megmozdult, és szabad kezét a hasára szorította.

– Semmi, csak egy kis görcs – látva, hogy a férfi arca elsötétül, összeszedte magát, és indult vele az alagsor felé. – Jól vagyok – igazán szeretném megnézni a munkáidat.

Barney hirtelen mozdulattal kinyitotta az alagsori ajtót. Karen érezte, tényleg azt kívánja, hogy mindketten megnézzék. Miért ne? Hogy lenne képes valaki hosszú ideig alkotni anélkül, hogy mások tudomást ne szerezzenek róla, mit csinál, mi foglalkoztatja? Jóllehet Karen tudta, Barney régen kinőtte már az amatőrökre jellemző késztetést, hogy mutogassa be nem fejezett alkotásait, mintegy elismerést és útmutatást remélve – pusztán azért, hogy biztos legyen felőle, másoknak tetszik, amit csinál, mielőtt folytatná a munkát – de azért ő is szeretett mesélni az alkotás szakaszairól, megmagyarázni, mit csinál, megméretni az emberek véleményével szembesülve, bár nem nagyon izgatta, értették-e vagy sem, tetszett-e vagy sem, amíg a munkáját a visszajelzések ilyen terminusaiban szemlélhette.

Ezekben a napokban mindezt magába fojtotta, s ez rémisztő volt. De nagyon vigyáznia kell arra, mit mond. Ez most nem az őszinte kritika ideje. Talán később elfogadja a bírálatot is másoktól, most inkább bátorításra van szüksége.

– Ne túl közelről – mondta Barney, kilakatolva a műterem ajtaját, miközben felkattintotta a villanyt. – Ez csoportalakzat, vagyis tabló, először az egészet kell látnotok, csak aztán a részeket.

Karen várt, míg Barney eligazított egy-egy lámpát a szoborcsoport mindkét oldalán, melyet még most is nedves lepel borított a forgóállványon, a szoba közepén. A levegő hűvös és száraz volt, Barney mégis izzadt. Karen azt kívánta, bárcsak ne került volna szóba ez az egész ma este. Elég nehéz lesz nem mutatni kedvezőtlen véleményét, Myra meg valószínűleg képtelen rá. És a nemtetszés egyetlen jele is depresszióba süllyesztheti Barneyt, pedig ezt igazán nem akarja.

– Szóval, ne feledjétek, amikor leveszem a leplet, az első a teljes benyomás legyen. Úgy értem, először az egészet kell néznetek, mielőtt reagálnátok a részekre vagy a figurák egymás közötti viszonyaira. Mintha távolból néznétek. Na most, ha nem is tetszik a téma, úgy értem az emberek s amit művelnek, próbáljatok nyitottak maradni, látni a szerkezeti ritmust, és a módot, ahogyan megpróbáltam körvonalazni az üres teret épp úgy, mint a formákat...

– Jaj, Barney – nevetett Myra –, hagyd már abba a szövegelést, és engedd, hogy megnézzük.

Myra aztán nem az az ember volt, aki leplezte volna érzelmeit. Persze hogy szövegelt, hiszen félt. Karen szépen kivárta volna, de Myra mindig türelmetlen volt mások gyöngeségeivel szemben.

– Rendben. Hát tessék. Én azt a címet adtam, hogy Az áldozatok. – Miközben lerántotta a lepedőket, Karen megpróbált úgy tenni, ahogy Barney kérte, az egészet nézni, a vonalak és a tömeg ritmusát, de erre nem jutott idő. A meggyötört, gyűlölettől ittas arcok szinte rárobbantak. Valami lármás csődületet ábrázolt a jelenet, emberek megtámadnak egy rémült asszonyt, és lerángatják piedesztáljáról. A tömegből azok, akik nem érnek el hozzá, egymásnak esnek.

Amikor körbesétálta, egyéb figurákat is észrevett. Ezek kisebbek voltak, mint amilyenekkel Barney általában dolgozott –, mintegy egynegyede a valóságos emberi alaknak – félkarú koldus, akit egy kalapácsos ember ütlegel; lábak taposnak egy kisgyerekre.

Mindennek a közepén a rémült asszonyt rángatják le a csőcselék közé, kapaszkodó kezek letépik a ruháját, feje hátrahajlik, ahogy sikolt, és egy rákollóféle kéz váj a mellébe. Mindegyik alak valami borzalmasat és brutálisat művel a másikkal.

A tabló egy pornográf fotót juttatott eszébe, egyszer mutatott valaki ilyet: sok férfi és nő összeakaszkodva egyetlen nemi aktusban, mindenki valamit csinált a másikkal, aki szintén valaki mással volt elfoglalva; senki nem figyelt arra, aki a testét mint valami szexuális tárgyat használatba vette felülről, alulról vagy hátulról, a kezek, a szájak, a nemi szervek puszta összekötő kapcsok voltak ebben az orgialáncban. Elmesélte Barneynak, mennyire visszataszította a kép, de Barney nevetett csak az undorán, s azt felelte, hogy ott legalább emberek kerültek egymással kapcsolatba, s még mindig jobb, mintha el lennének idegenedve egymástól. De amikor Karen vitatni kezdte ezt, s azzal érvelt, hogy mindegyik szereplő csak használja a másikat, s közben őt is csak használják, és senki sem törődik vele, hogy mit tesz, és éppen ezért mindegyik csak a saját kéjére gondol, tehát éppúgy teljesen magányos, akkor Barney nem tudott mit válaszolni.

Mintha annak a bizonyos képnek a formáit és mozdulatait alkotta volna újra, csak a nemi aktust helyettesítette brutális orgiával. Igyekezett nem mutatni, mennyire undorítja a mű, de érezte, összeszorul a gyomra, s nehezen kapott levegőt.

– Gyönyörű! – lelkesedett Myra immár másodszor sétálva körbe. – Sikerült megragadnod az emberi lealjasodás és erőszak lényegét. Minden gyűlölet a szenvedő nőalakra összpontosul, aki megpróbált felülemelkedni az emberi létezésen, félvén, hogy férfiakkal kerül kapcsolatba. De nem hagyják békén. Lerántják a csőcselék közé, és... és... elpusztítják.

Ekkor Barney Karen felé fordult, reagálását várva, de észre kellett vennie, mennyire beteggé tette a látvány. Karen nem bírta legyűrni undorát és rémületét, ettől öklendezni kezdett. Megfogalmazni mindezt nem volt szükséges. Nem lehetett nem látni, hogyan próbál uralkodni magán.

– Neked nem tetszik, ugye?

Ugyan minek akarja kimondatni vele?

– A formák ritmusa... igazán... izgalmas. Annyi minden zajlik...

– Azt hiszed, nem látom az arcodon, mennyire viszolyogtat? Még nem vagyok vak. Csak azt nem értem, hogy azok után, ami történt, ahogyan az életünk tönkrement, ahogyan ennek a városnak a lakói bántak velünk, hogyan tudod még most is tagadni az ember embertelen voltát? Képtelen vagy elfogadni az igazságot?

– Az igazságot?

– Nem gondolod, hogy ez igaz?

– Egyszerűen más, mint amit vártam.

– Mindketten nagyon felizgatjátok magatokat – vágott közbe Myra. – Egyikőtöknek sem tesz jót.

– Hát mit vártál? Sima arcú Madonnát a Gyermekkel egy szökőkút mellett, körülöttük meg a kis angyalkák játszadoznak? Ez a te igazságod? Téged semmi más nem érdekel, csak ami a hasadban van. És mi lesz, ha kiderül, hogy hibás? Akkor az anyai szeretet álruhájában megszülöd saját önző vágyadat!

– Sajnálom, Barney. Nem tudtam, hogy ennyi benned a gyűlölet. Ez a sok düh és betegség mind a felszínre tör.

– Nahát, köszönöm szépen. Legalább tudom, mit gondolsz a munkámról. Beteg testben élő beteg szellem terméke. Na, mondok neked valamit. Nem fogadom el a véleményedet. Az agyad annyira teli van tömve sztereotípiákkal arról, mi az élet vagy a szeretet, hogy elfeledted a radioaktív poklot, amire kijelöltettünk – nem is szólva az egész világot pokollá tevő öldöklésről, gonoszságról és gyűlölködésről. A látásod eltompult, csak pelenkákat, cuclisüvegeket és bébitápszereket látsz, meg az édes, kövérkés arcocskákat azokban a hányingert keltő bébimagazinokban, amiket mostanában kapunk. Lehet, hogy beteg vagyok, de a betegségem miatt valamit megtudtam az életről. Az élet nem a jóság harsonája meg a várakozás valakire, aki majd eljön, s megfújja nekünk azt a harsonát, amint azt a jótékonykodók meg a vérző szívűek el akarják hitetni. És mondok neked még valamit. Myrának igaza van. Ez a legjobb művem mind között. Több erő és igazság van benne, mint a legtöbb vacakban, amiket múzeumokban látsz.

– Sajnálom, Barney. – Karen elfordult ettől az ordítozástól, s indulni akart. – Sajnálom.

– Eredj a pokolba! Nem kell, hogy sajnálkozz! És ne gyere le ide többé. Elpusztítom előbb minden szobromat, mint hogy még egyszer engedjelek rájuk nézni. Ne gyere a műterem közelébe!

Karen már rohant fel a lépcsőn, egészen rosszul lett, hiszen ahelyett, hogy segített volna, ahelyett, hogy közelebb kerültek volna egymáshoz, csak a szakadékot mélyítette el kettejük között. Éppen most, amikor nagyobb szüksége van rá, mint valaha. Lehet, ostobácska emlékei a boldog arcokról, a görög és római szobrok nyugodt formáiról, amiket Barney még a képzőművészeti főiskolán másolt, meg a Vénuszról, amin dolgozott, lehet, hogy ezek mind nem helyénvalóak most már, de Barney nekibőszült váltása a másik irányba sem az.

Kellett valaki, akivel beszélgethet. Nem Myra. Valaki, aki megértené, miként látja a dolgokat. Hamarosan – talán a jövő héten – felhívja az anyját. Lehet, hogy ezzel Barney nem ért egyet, de most egyéb dolgokra is tekintettel kell lennie.

Felgyújtotta a villanyt, a tükörbe pillantva megtapogatta hullámzó hasát. Nyugodj meg, kisbabám, minden rendben lesz. Furcsa, ahogy így megdagad az ember, csupa növekvő hús és csont. Ha nem is írt soha regényt, nem festett képet, nem csinált szobrot, most mégis alkot valamit. Megpróbálta elképzelni a belül formálódó alakot, de csak azok a visszataszító halféle lények jutottak eszébe, amiket a terhességről szóló könyvekben látott, s amik Barneyt mindig felidegesítették. Felidézett egy összegömbölyödött testet fonálvékony karokkal és lábakkal, kidagadó hassal, túl nagy fejjel, mint valami vak víziszörny, mely egy fonal végén kígyózik, s hozzá van kötve az ő belső részeihez. Minél emberibbnek nézett ki ez a forma, annál rémisztőbb volt.

– De te normális leszel – suttogta. Behunyta a szemét, és elfordult a tükörtől. – Minden rendben lesz veled. Ha nem gondolok erre, akkor minden rendben lesz. Csak arra kérlek, édes Istenem, ne hagyd, hogy ez az egész tönkretegye Barneyt. Engedd, hogy kialkossa magából a gyűlöletet és betegséget, mielőtt túl késő.

Iszonyatos volt a felismerés, hogy az asszony a tabló közepén, akibe belemarnak és széttépnek, az ő maga.

***

Barney örült, hogy Myrának tetszett, örült, hogy látszólag megértette a művet. Szerette volna megosztani vele az érzéseit. Nézegette a tablót, lassan elforgatta, hogy láthassa minden oldalát és dimenzióját – dühítette, hogy látása korlátozott, pont akkor, mikor úgyis olyan rövid az idő, egyszerre csak egy szöget képes befogni –, hogy fókuszálni tudja a vonalakat és formákat, hunyorgott, mikor a szoborcsoport homályossá vált. Először is ott van a sikoltó asszony, akinek a mellébe váj egy kéz a tömegből kiemelkedve (ez a Vén tengerész keze volt, akinek szemét a koldus nyomta ki), de úgy érezte, valami hiányzik. Volt ott egy másik, az asszony arcát súroló kéz is, a kalapácsos ember szabad keze, s már tudta, mit kell tennie. Egészen megfeledkezett Myráról, dolgozni kezdett a nedves agyaggal, gombócokat sodort, bedolgozta őket, míg a kéz közelebb nem került az asszony szájához. Miközben sikolt, az asszony meg akarja harapni a másikat. Jobb, ha az ember ad is, kap is fájdalmat. Ettől teljes lett a körforgás.

– Tudod, miért ez a címe, hogy Az áldozatók? – kérdezte váratlanul.

Myra közelebb jött hozzá mialatt dolgozott: – Gondolom. És amit a kezével csináltál, az találó. Mindannyian áldozatok vagyunk, s ugyanakkor mi is áldozattá teszünk valaki mást. Mindannyian eszközei vagyunk a fájdalom befogadásának és osztogatásának.

Miért képes megérteni ilyen pontosan, és Karen miért nem? Myra most közel jött hozzá, érezte tiszta illatát, egy furcsa pillanatig olyannak látta, amilyennek a négy évvel ezelőtti időkből emlékezett rá. Végül is; nem változott nagyon sokat: izgató volt, amikor róla fantáziálva ölelkezett vele. Szerette volna megölelni, betenni kezét a blúza alá, érezni a testét, ahogyan annyi éven át képzelte.

– Jobb, ha felmegyek – mondta Myra.

– Még ne menj.

De az asszony már megfordult, hogy indul. – Gyönyörű, Barney. Igazán mély érzésből fogant, abból született. Látni akartam, mit alkotsz, s most még inkább azt hiszem, tovább kell keresned a szenvedés jelentését és célját. Tudom, ha csatlakoznál mihozzánk, megtalálnád az utadat.

– Mindig magányos ember voltam – válaszolta a férfi közelebb nyomulva hozzá.

– Pontosan, s az voltam én is. Ez a lényege. A fájdalom, mely egyedül elviselve értelmetlen, célt nyer, ha csatlakozunk egymáshoz.

– Akkor miért húzódsz el tőlem?

– Nem így értettem. Tudod jól, mire gondolok.

Myra felment, egyedül hagyta, hogy tovább dolgozzék a tablón, de ahogy kezdte átformálni az arcot, hogy kilátszódjanak a fogai, ahogy meg akarja harapni a kezet, beleunt a munkába. Csak főiskolás korának Myrájára tudott gondolni, hogy milyen őrülten kívánta. Aztán fájni kezdett a szeme, úgy tűnt, mintha a fény sötétebbre vált volna. Letakarta Az áldozatokat, megnedvesítette a leplet. Lesz még alkalom folytatni máskor.

4.

A következő szombaton jó napja volt. A hetek óta tartó gyöngeség mintha elmúlt volna; nyugtalanná vált, elvágyott a házból, elautózni valahová, s olyan emberekkel tölteni az időt, akik nem tudják, mi történt vele. Még mindig elég jól látott, hogy vezetni tudjon – kicsit elmosódott a kép, de azért megjárja. Nem szólt egyik nőnek sem; vacsora után beült az új autóba, és megindult egyedül.

Nem tervelte ki, vagy nem gondolta végig, hová is menjen; mindössze körbejárkál kicsit, felkeres néhány régi bárt Detroitban, ahová még nőtlen korában járt. Egy-kettő ilyen hely akadt az egyetem környékén, s másik kettő a belvárosban, ahol azelőtt kifújta magát, szót váltott néhány kellemes emberrel. Talán nőt is szerezhet magának. Valaha Karen miatt erre még gondolni is bűnnek számított, de most nem látott semmi okot, miért ne tenné. A sugártalanítás óta – mindkettejükben – olyan ellenérzés alakult ki egymás iránt, hogy a másikat megérinteni is kellemetlen volt. Mintha mindketten attól félnének, a másik talán még most is fertőz.

A woodwardi elágazásnál lehajtott az autópályáról, az egyetem közelében levő bárokba erre vitt az út, de hirtelen ráébredt, ennek nem lenne sok értelme. Nem való ő oda. Már nem főiskolás diák, s nem érdeklik a diáklányok. Inkább dél felé vette az irányt, Detroit belvárosa felé. Ott volt a Búvóhely Tonynál, Lou Martin bárja és a Lila Palace. Néhány mixer és pincér bizonyosan emlékszik rá a régi időkből. A bárokban megforduló nőkre gondolva izgatott lett: valamelyikük talán eltereli a gondolatait egy időre Myráról. A múlt héten megpróbált dolgozni, de Myra állandóan az eszében járt, fantáziaképeiben folyton vele szeretkezett. Talán egy este egy másik nővel – egy idegennel – lehűti a bőre alatti bizsergést.

Tony Grisko megismerte, ahogy belépett a klubba. A zsúfolt helyiség felidézte diákéveinek emlékét, a régi kellemes beszélgetéseket, az érdekes nőket. Az elmúlt években gyakran gondolt ezekre a helyekre, tűnődött, vajon a barátok járnak-e még oda, mi van a lányokkal, akiket valaha ismert? De sosem látogatott vissza. Még akkor sem, amikor a házasságát széttörni érezte, akkor sem tartotta volna helyesnek. Tudta, milyen borzalmas lenne Karennek, ha megtudná; másik nővel volt. Most már nem éreznek egymás iránt semmit – függnek egymástól, összekapcsolja őket, ami velük történt, de ez minden – szabadon kereshet máshol érzelmeket. A puszta érzékiség is megteszi, bonyodalomtól mentes szex egy idegennel. A külső formák, a testek találkozása és semmi egyéb.

Óvatosan helyet foglalt a bárban, távol egy zajos társaságtól; nem tudta biztosan, hogyan viseli majd a teste ezt a megerőltetést. Nem ült arra a helyre, amit Tony ajánlott, az erős fény bántotta volna a szemét, a pult sötétebbik végén foglalt helyet. A vörös és zöld fényeknek, a bárpult mögött a tükörben visszaverődő palackoknak szivárványos kerületük volt, kereszteződtek, egymásba folytak valami zavaros ködben (a szivárványt csak ő látta – a szemében a nyomás előre sejtette a közelgő felhősödést), de olyan bájosan folytak körül minden fénypontot – talán meg kellene tartani a fejében ezeket a fényeket és szivárványokat, a címe az lehetne, Tony búvóhelye: Konstrukció 1.

– Mit iszol, Barney?

Hunyorogva felismerte a kétárbocos hajó ismerős vonalait a sárga címkén, megnyugtatta, hogy képes volt azonosítani homályos látásával.

– Cuttyt szódával.

Tony szolgálta ki, ujjai begyével tapogatta ki a pohár alakját, érezte csúszós gömbölyűségét, nedves nyomát a fényezett mahagóni bárpulton. Mostanában gyakran játszotta ezt: érintéssel kereste magának az utat, pusztán formájuk és anyaguk alapján próbálta felismerni a tárgyakat.

Kortyolt egyet, tartogatta szájában a perzselő likőrt, mielőtt lenyelte volna. Kért még egyet. Aztán egy harmadikat. Régóta nem mert ilyen sokat inni. Hamarosan felfigyelt egy nőre: tőle balra, egyedül ült a fal melletti asztalnál. Ha lehajtotta a fejét, s éppen a bal válla fölött pillantott ki, akkor látta is. A nő nem nézett felé; Barney hunyorgott, hogy élesebben lássa. Vonzó: sápadt, mint a pergamen, a haja fekete, ajakrúzsa sokkoló színű halottfehér bőrén. Határozottan vonzó, amolyan megcsömörlött másodosztályú nő; fehér vállán átvetve fekete csipkestóla. A nő megfordult, hogy megnézze magának, Barney rámosolygott, bólintott, s a bárpult mögötti üvegek felé intett: – Tony, vigyél a hölgynek még egyet abból, amit iszik.

Tony megrázta a fejét, összeráncolta a homlokát.

– Nixli – súgta –, ez a piás nem magának való. Ne pocsékolja se az idejét, se a pénzét.

Barney bólintott, elmosolyodott. Tony a régi időkre emlékezve mondta ezt, hiszen nem tudja, hogy egy férfi, aki sokáig távol volt, s olyan magányos, olyan kallódó, mint ő, az nem lehet válogatós.

– Csinálja csak – válaszolta, Tony megvonta a vállát, a bárpult szélén az egyik üvegből kitöltött valamit, s odavitte a nő asztalához. Visszafelé közölte: -Azt kéri, menjen oda, igyon vele. De ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. Ez képes egész éjjel vedelni. Egy csomó pénzbe kerül majd.

Barney fogta a poharát, és az egymásnak nyomuló testeken keresztülvágva a nő felé indult. A nő még nem is olyan régen igazán szép lehetett, állapította meg közelebb érve. Egészen szexis volt a maga sima bőrű, csipkébe burkolt módján, ami vonzotta Barneyt, s ez talán elég ahhoz, hogy elterelje a gondolatait Myráról. Fekete haja és sápadt bőre – legnagyobb megdöbbenésére – Karenre emlékeztette öregebb kiadásban (a nyakánál vonalak, a szeme és szája körül a ráncok, ahol a hús már meghódolt az időnek), de ezzel együtt vonzónak találta a nőt, s ettől jókedvre derült.

– Manapság nemigen küldenek italt egy hölgy asztalához – kezdte a nő. – Nagyon kedves magától. Manapság ritkák a kedves gesztusok. – Végigsimította a haját, aztán rákollószerű körmeivel kivett egy szálat a cigarettásdobozból, majd előredőlt, hogy Barney meggyújt hassa. Miközben a tüzet a cigarettához tartotta, a nő Barney kezébe nyugtatta a kezét, s megszólalt: – Micsoda gyönyörű, hosszú ujjak. Zongorázik?

– Szobrász vagyok.

– Művész! Pedig nem úgy néz ki. Az ember a művészt rendetlen szakállal, koszos ruhában, szandálosan képzeli el, ráadásul büdösen, mint aki nem fürdött még soha. Nem így, ilyen szépen felöltözve, sötét öltönyben, nyakkendősen. – Ujjait Barney arcához közelítette. – Az arca is, milyen sima! Nem olyan, mint azok a hippik meg bítnikek, tudja, akik folyton kábítószert szednek, szabadon szeretkeznek, meg ilyesmiket csinálnak. – A nő csak folytatta, hogy szerinte a hippiket meg a felforgató diákokat, akik mindig tüntetnek, ki kellene rúgni az országból, mert aláaknázzák a demokráciát és a szabad vállalkozást.

– Menjünk el valahová – mondta Barney.

– Ilyen hamar? Csak most jött. – Királynői pillantással nézett körbe, s egyetlen karmozdulattal átfogta az egész helyiséget. – Fiatal még az éjszaka. Még senki sem megy el.

– De én el akarok menni – mondta Barney megszorítva a nő karját.

– Tü...zes fiatalember. Milyen akaratos. Csak bejön, s máris ledönt egy hölgyet a lábáról. Tetszik nekem. Régóta nem vettek le a lábamról. Csak még egy italt, az útra.

A nő megivott egy újabb dupla whiskyt, közben a szemével biztatgatta, térdét a térdéhez nyomkodva, hogy a kételyeit eloszlassa; s végül hagyta, hogy Barney a vállára tegye a fekete csipkestólát. Érezte, milyen csontos a háta: lapockái éles szögben meredeztek. Amikor felállt, Barney bánatosan vette észre, a nő nagyon sovány.

– Oké, maga erőszakos Rómeó – vihogott a másik.

– Vezessen, Macduff!

Az ajtóban a nő megbotlott, amint gyorsan elkapta a csuklójánál, kiálló bordái – mindet külön lehetett érezni a ruha selyme alatt – undorították. Egy pillanatig arra gondolt, kirakja valahol, de nem volt benne biztos, igazán akarja-e. Régebben a vékony nőkhöz vonzódott; ez a nő annyira más volt, mint most Karen a megdagadt testével, hogy ez talán még izgalmasabbá tette. Sötét lesz és gyorsan csinálják; a nő szexualitása ellensúlyozza majd a soványságát. Amíg nem gondol rá, milyen csontos – amitől folyton Giacometti hosszított alakjai jutnak eszébe –, addig minden rendben lesz.

De lehetetlen volt nem gondolni rá, mert akárhová nyúlt, mindenütt könyököket, térdeket, bordákat talált, s amikor a nő összegömbölyödve hozzásimult, a hátán nyugvó keze felfedezte a gerincoszlop kiálló csigolyáit, melyeket úgy lehetett megszámolni, mint a szemeket valami hatalmas rózsafűzéren.

A nő egy ócska bárházban lakott, rövid gyalogútra a bártól. Amint a lifthez indultak, Barney meglátta képmásukat a tükörben, mire gyorsan elkapta a pillantását, gondolván, hogy ez a nő valaha fiatal és szép volt, és ő ezzel a múltbeli, homályos alakkal fog szeretkezni. Az emeleten a nő szobája kellemesnek nézett ki (Barney az ilyen berendezést postán rendelt modern stílusnak nevezte), a frissen vágott virágok illata meglepte, de örült neki. A kanapén, a díszpárnák között fél tucat, drágának látszó játékbaba feküdt. A nyitott ajtón át belátott a hálóba, a rózsaszín zseníliatakaró teli volt plüsskutyákkal, macskákkal, tigrisekkel, mackókkal.

– Vannak gyerekei? – kérdezte a férfi.

– Ne butáskodjon – vihogott a nő. – Ezek az enyémek.

Barney megint fontolgatta, hogy elmegy, de a nő megcsiklandozta az álla alatt, s azt mondta: – Csináljon egy italt magának – s egy palackra mutatott a szófa melletti asztalkán – addig átöltözöm valami kényelmesebb holmiba.

Az egész lakás, a nő valamennyi szava (még az is, hogy valami kényelmesebbe) olyan felhanggal gúnyolódott benne, mintha valami paródia szereplőjévé vált volna. A nő ruhái, a fekete csipke, mely időnként kivillant a ruhája alól, azt az érzést keltette benne, hogy ezt a pillanatot már egyszer átélte, és tudja, mi fog történni a következő pillanatban. (Arra van átkozva, hogy folyton a saját lábnyomaiba kelljen lépnie –, hogy mindent amo lyan déjá vu érzéssel tapasztaljon meg, mely a valóságot mindig az álom vastag ködén át mutatja?) Előre tudta, a nő fényes, fekete neglizsében jelenik meg, aztán végignyúlik a játékállatok között a rózsaszín zseníliatakarón, s kitárt karral hívja magához. De alighogy szeretkezni kezdenének, valami történik. Arra nem tudott rájönni, micsoda. Figyelmeztette magát, ne gondoljon erre, mert akkor semmi sem lesz ebből az éjszakából. Töltött még egy italt, míg várt; kicsit idegesítette a halvány rosszérzés, hogy valamit elfelejtett; aztán néhány perc múlva kijött a nő fekete neglizsében.

Leoltotta majdnem az összes villanyt; Barney általában szerette, ha égnek, most azonban hálásan vette tudomásul, mert a ragyogás bántotta a szemét.

– Maga olyan más, mint a többiek – turbékolt a nő, miközben Barney a nyakához törleszkedett. – Tudja, hogyan kell bánni egy hölggyel.

A férfinak egy régi haver jutott eszébe, aki egyszer azt mondta, amikor először próbált felcsípni egy nőt: "Bánj egy hölggyel úgy, mint egy kurvával, s egy kurvát kezelj úgy, mintha hölgy lenne." A tanítás jól bevált fiatalkorában, bár azt meg kell hagyni, inkább a hölgyekkel, mint a kurvákkal.

Valahogy úgy érezte, nem kellene csókolózni a nővel. A szája vékony volt és papírszerű, a bőre nedves. Inkább beérte azzal, hogy simogatta az arcát meg a nyakát. A nő segített kihámozni magát a neglizséből; mialatt kikapcsolta a melltartóját, és a testét gyömöszölte, kezével felfedezte, hogy a nő bőre egyáltalán nem olyan sima, mint az arca és torka bőre alapján várta volna. Sebhelyek borították mindenütt. Barney gyorsan visszahúzta a kezét; a nő mozdulatlanul feküdt, behunyt szemmel, szétnyílt ajakkal, várakozóan, neki meg az a borzasztó gondolata támadt, hogy nem is él.

Fogalma sem volt, miféle sebhelyek lehetnek azok, de teli volt velük az egész háta, a csípői, a combja; hirtelen gyöngeség fogta el, hányingert érzett. Ki kell jutnia innen, amilyen gyorsan csak lehet.

Elhúzódott tőle, s amikor a nő felpillantott, hogy megtudja, mi baja, a fürdőszoba felé bökött. A fürdőszobában teljesen kinyitotta a vízcsapot, s lehúzta a vécét, hogy leplezze öklendései zaját. Amikor kijött, egyenesen a székhez lépett, ahol      a ruhái lógtak.

– Mi baj van? – kérdezte a nő látván, hogy öltözni kezdett.

– Elnézést – válaszolta Barney –, azt hiszem, orvoshoz kellene mennie a bőre miatt.

A másik felült, rámeredt.

– Nincsen semmi bajom. Pár hónappal ezelőtt volt egy kis bőrbetegségem. De már teljesen meggyógyult. Mindössze valami vitaminhiány. Mi a francot gondolt, mi bajom van?

– Nem tudom, ennek ellenére azt gondolom, orvoshoz kellene fordulnia.

– Azt hiszi, valami nyavalyám van?

Barney nem válaszolt, végzett az öltözködéssel.

– Azt hiszi, hogy sorba megfertőzöm az embereket? Azt hiszi, piszkos vagyok? Takarodjon innen, maga disznó! Kifelé!

– Nem akartam megbántani – erősködött a férfi. Elővette a tárcáját; s két húszdolláros bankjegyet helyezett az asztalra egy pufók baba mellé.

– Ezt az idejéért.

A nő megdühödten utánavetette magát, a karmaival akart belemarni. Még idejében sikerült elhúzódnia, de tudta, ha azok a karmok belevájnának az arcába, igen megjárná. Behúzta maga mögött az ajtót, kisietett a folyosóra, a szíve sebesen vert, halántéka lüktetett. A nő felrántotta az ajtót, pucéron állva visította utána: – Viszsza ne jöjjön Tonyhoz még egyszer! Van egypár haverom, akik szétverik azt a ronda pofáját. Ezt ne felejtse el, maga ócska szemét!

Elhaladt a lift mellett, négy lépcsőfordulót botladozott lefelé. A feje majd szétrobbant, a vibráló fényektől fájt a szeme. Időnként futásnak eredt a majdnem teljesen néptelen utcákon, melyek kerékküllő-szerűen torkolltak be egy pontba a Gadillac téren. A gyomra kavargott, s egyre ugyanaz a gondolat dobolt a fejében: Mindenki fertőz... mindenki mételyez... mindenki beszennyez...

Egyenetlenül kivilágított fák, nyírott bokrok, paddal szegélyezett utak mellett vitt az útja, nem vett tudomást az éles vagy elhomályosuló fényekről, melyek a szökőkút vizében tükröződtek; ment lefelé, a háromszintes, föld alatti parkolóhoz, melyre a műparkot telepítették.

Ekkor meghallotta. A harmadik szint elmosódó sötétségéből jött a hang. Megfordult, de nem volt ott senki; mialatt a kocsikulccsal vacakolt, hogy kinyissa az ajtót, megint hallotta, ezúttal olyan volt, mint valami rezonáló visszhang egy üreges fülkében.

Keresd a Templomot!

Myra hangja volt az, persze. Ült a kormánynál, megpróbálta kipréselni a lüktetést a fejéből, öklével szorította mindkét oldalról. Megint és megint. Keresd a Templomot... keresd a Templomot!... keresd a Templomot!

Végül a hang elhalt, Barney gyorsan felhajtott az egyik rámpára, aztán a másodikra, a harmadikra, kiviharzott az utcai rámpán, át a városon, ki az autópályára; hazafelé végig az úton sikoltó hangosra csavarta a rádiót, hogyha a hang újra jelentkezne, ne hallja meg.

5.

Néhány nappal később Karen az anyjával együtt egy esti vöröskeresztes tanfolyamra ment, melyet Detroitban szerveztek várandós szülők számára. Ezt dr. Leroy javasolta. Megpróbálta Barneyt rávenni, iratkozzanak be együtt, de Barney visszautasította a kérést. Mit mondhatna Karennek ezek után, hogy kibékült a szüleivel? Olyan boldog, olyan kife lé forduló lett az utóbbi hetekben, az ember alig tudta elhinni, hogy ez ugyanaz a Karen. Barneyt bosszantotta, hogy a felesége komolyan hiszi, gyermeke lesz és normális élete, de már felhagyott a vitával. Hadd legyen boldog az illúzióival!

Korán megvacsoráztak Myrával, aztán ültek egymásra bámulva a nappaliban. Az asszony nagy magabiztossága és vallásos tartózkodása most dühítette. A Myrából áradó, minden végső választ ismerő önelégültség boszszantotta. Le akarta tépni róla ezt a biztonságot – olyan sebezhetőnek akarta látni, mint saját magát.

– El kell mennem ma este – szólalt meg Myra –, pedig nincs ínyemre, hogy egyedül hagyjalak.

– Akkor is egyedül vagyok, amikor emberek vesznek körül. Menj csak. Nincs semmi bajom.

– Reméltem, velem tartasz. Van ott valaki, akivel szeretném, ha összeismerkednél.

– Tudod, hogy nem szeretek új emberekkel találkozni.

– Ő nem „emberek” – Amióta láttam a szobrodat, bizonyosan tudom, hogy találkoznod kellene Luke testvérrel. Oly sok bennetek a közös vonás. Ő festő, de a te műveidben annyi minden emlékeztet rá, hogy tudom; hasznodra lenne megismerkedni vele.

– Milyen képeket fest?

– Nehéz lenne leírnom a képeit. De ugyanaz az érzés fogott el, amikor megláttam a tablódat, mint amikor az ő művén – A szenvedés körforgásán – megláttam a gyötrődő lelkeket. Két festménye van kiállítva a detroiti Szépművészeti Egyesület tárlatán. Miért nem jössz el velem a kiállításra megnézni a munkáit? Aztán, ha meg akarod ismerni, velem jössz a misszióra, ha nem akarod, akkor csak magam megyek. Biztosan tudom, hasznodra válna.

Barney nem tervezte, hogy vele tart, de most már felpiszkálták a kíváncsiságát.

– De nagyon biztos vagy benne, mi válik hasznára az embernek, s mi nem.

– Néhány fontos választ megtaláltam az életben – mondta Myra.

– Azt gondoltam, már négy évvel ezelőtt megtaláltad a választ.

Myra úgy nézett rá, mintha pofonütötte volna.

– Nem úgy értettem.

– De azt hiszem, igen.

– Rendben. Valóban nem vagyok túlságosan megértő azokkal az emberekkel mostanában, akik úgy hiszik, mindenre tudják a választ, és valami nagyon is leegyszerűsített vallási teóriával akarják megmagyarázni, mi történt Karennel és velem. Mintha az ember egy túlságosan felfújt léggömbfigurát látna a hálaadás-ünnepi felvonuláson. Bizsereg a tenyerem, hogy szétpukkasszam, és megnézzem, van-e benne valami a meleg levegőn kívül.

Myra nevetett ezen, és Barneyt bosszantotta, hogy bármit mond, semmivel nem tudja kihozni a sodrából. Olyan piszokul biztos volt magában, annyira kézben tartott mindent, még Barney kellemetlenkedésén is képes volt felülemelkedni. Mennyire más, mint Karen, aki mindig túlzott érzékenységgel reagált a legcsekélyebb dühre vagy gúnyra a férje hangjában. Myra alkalmazkodott a tónushoz, vagy kiszűrte belőle a rosszindulatot. Szerette volna megütni, de Myra nyilván akkor is csak mosolyogna vagy megfogná a kezét.

– Gyere velem, nézd meg Luke testvér munkáit!

– Jó – felelte Barney. – Jövök.

A kiállítóteremben megállt a két festmény előtt, melyeket Luke-ként szignóztak. Az első kép egy darabokra tört naplemente volt; narancsosba játszó vörös színei szétváltak az alatta levő táj síklapjain, mintha több rétegnyi víz és levegő alól nézné az ember; maga a Nap szalagokra hasítva, majd visszahelyezve a szaggatott peremek közé –, mintha egy gyermek tagadná meg a természet teljes és összefogó látványát. Barney értette a művész mondanivalóját, Myrának is éreznie kellett, hogy ő is valami hasonlót csinált Az áldozatokban.

A másik festmény önarckép volt.

– Ez Luke testvér, ahogyan önmagát látta, mielőtt csatlakozott volna hozzánk.

– És azt tudod-e, most hogyan látja önmagát?

Myra összeszorította a száját egy pillanatra, fékezte magát.

– Úgy értem, ma már nem ilyennek festi magát. Legutóbbi művein látható a változás.

– És ezt a ti vallásközösségeteknek tulajdonítod?

– Igen.

Ennek ellenére, az arckép olyan embert ábrázolt, aki könnyedén beillett volna a tabló alakjai közé. Ugyanaz a technika: csíkokra hasított, összetört síkok; mindez emberi arcon iszonytató volt. A száj csukva, de három helyen is megtörve vonalakkal, melyeknek találkozniuk kellett volna – ettől az egész azt az érzetet keltette, hogy a férfi csukott szájjal akar sikoltani. És ugyanígy volt ez a szemével és élettelen kezével – mindegyik sikoltott valamit.

– Igen, szeretnék találkozni vele – mondta Barney.

Myra vezetett. A misszió nem esett messze a galériától; Detroitnak ezen a környékén a tizenkilencedik századi villákat külvárosi panziókká alakították, ezáltal tucatnyi családot nyomorítva egy helyre. A bedeszkázott ablakokról eszébe jutott, hogy nem is olyan régen itt zavargások voltak. Miközben az egyik ilyen előtt kiszálltak az autóból, és Barney látta az utcákat borító szemetet és törmeléket, a faverandákon üldögélő meg az ablakból kihajló embereket ezen a nagyon is forró, nyomott szeptemberi estén, és csak arra tudott gondolni, milyen iszonyatosan szegények ezek az emberek, s hogy ezért valami felelősség őt is terheli.

Érezte, gyűlölik őt, mert jó ruhában jár, a kocsija új, s megértette, muszáj is gyűlölniük, hogy ne magukat kelljen utálni. Maga is most tanulja ezt a leckét. Még csak kezdő gyűlölő, sokszor még nehezére esik, de annyit már megtanult, hogy ezáltal enyhül a fájdalom, ezért segít, mikor az ember káromkodva földhöz vágja a kalapácsot, ha rávert az ujjára. A gyerekek mind tudják ezt, és amikor beütik a lábujjukat, akkor belerúgnak a székbe, vagy szidják a padlót, mert felsebezte a térdüket. Mire jó a bűntudathoz és önmegvetéshez önmagunk hibáztatását is hozzátenni, amikor lekáromolhatjuk akár az eget is a helyéből? Hirtelen apja szavai jutottak eszébe, az apja ezt mindig lengyelül idézte Jób könyvéből, amikor valami baj volt: ...Azokért utálom a miket mondottam, és bánom a porban és hamuban.

De az apja tévedett. A válasz nem az, hogy utálja önmagát, hanem hogy kifelé fordítsa az utálatát. Találjon valakit, akit gyűlölhet. Nem mindegy, hogy isten vagy ember sújtott le rá ezzel a húsát megátkozó csapással? Az embernek mégis meg kell találnia a módját, hogy tovább tudjon élni.

A misszió öreg, málladozó, összefirkált téglafalú villában működött, kívülről krétával felírt szlogenek, vörös és fehér festékkel odamázolt feliratok borították: JÉZUS ÜDVÖZÍT, aztán valaki mindjárt válaszolt is: 5%-OS KAMATRA. A nehéz tölgyfa ajtókon ezernyi késfarigcsálás nyoma, még lyukak is, melyeket lehet, hogy orvlövész vagy a Nemzeti Gárda ejtett. Valaki még azt is bevéste: ISTEN FÁJ!, s Barney közeli rokonságot érzett azokkal az emberekkel, kik egész életüket kínszenvedésben élik, melyet ő még éppen csak felfedezett.

Myra figyelmeztette, jobb, ha felhúzza a kocsi ablakait, és kulcsra zárja az ajtaját. Csöngetett, néhány másodperc múlva ajtót nyitottak. Hatalmas termetű férfi állt előttük ingujjban, bőre tele pikkelyesen varasodó sebekkel.

– Myra nővérem, lépjen be, kerüljenek beljebb. Köszöntöm missziónkon, Mr. Stark.

Barney elcsodálkozott, hogy nevén szólítják, s visszahőkölt, mikor a férfi szélesre tárta előttük az ajtót.

– Kérem, lépjen be – unszolta a másik halk, telt hangján. – Annyi mindent hallottunk önről Myra nővértől. Vártam már, hogy megismerjem.

– Fel kellett volna készítenem erre – mondta Myra – de attól féltem, ha túl sokat árulok el, nem jön. Barney, ő Luke testvér.

Luke testvér felényújtotta varas kezét. Látta, hogy Barney habozik, erre elmosolyodott, de követelően várta, hogy elfogadják a kéznyújtását. Myra is várt, Barney visszanyelte félelmét, tudta, ez ugyanaz az érzés, mely a szomszédjait elfogta, amikor Karen vagy ő mellettük mentek el; ugyanaz a félelem, amit az apósa érzett azon a bizonyos estén, amikor kezet akart fogni vele; kényszerítette magát, hogy erősen kezet rázzon Luke-kal.

– A lepra nem igazán fertőző – mondta a másik, megértve Barney gondolatait. Bevezette őket egy szobába, itt az egyetlen bútordarab a hatalmas feszület volt, mely nem függött, hanem a földön támaszkodott a falnak, rajta Krisztus figurája, oldalról átszúrva; a töviskoszorúból s a tenyerébe vert szegekből csöpögött a vér.

– Ez Ábrahám testvér műve – kiáltott fel Myra. – Nem tudtam, hogy Detroitban van.

– Múlt héten érkezett. Ez a legújabb alkotása. Két nappal ezelőtt fejezte be.

Barney már sok arckifejezéssel látott Krisztust – derűsen szenderegve, ima közben felpillantva, áldást osztva, lefelé nézve, némán szenvedve –, de ilyet még sosem: a szeme fennakadt, keze a vas töviseket markolja, az egész test megcsavarodik a szörnyű agóniában. Még homályos látásával is fájdalmas volt ránézni.

– Érintse meg – szólt Luke testvér.

Egy pillanatig azt hitte, Luke testvér odavezeti a kezét az élettelen testhez, és visszahúzódott. De Luke testvér kinyújtotta a kezét, hogy bemutassa, mire gondolt. A szobortest remegve elhúzódott a kéztől, vonaglani kezdett, mintha élne. Myra felsikoltott.

– Ez az új ötlete. Műgumiból készítette, így nyerte ezt a kocsonyás állagot, noha egészen szilárdnak néz ki. Köteges armatúrára építette fel, ami hullámzik. Érintse meg; s meglátja.

A szobrász kíváncsisága legyőzte ellenérzését. Megérintette a testet, s érezte, milyen csodásan illik ez az anyag a tárgyhoz. A nyirkosság adta a halott hús érzetét, a hullámzás a kínszenvedés hitelét, mintha a test ki akarná szabadítani magát a szegek közül. Borzalmas volt, egyszersmind gyönyörű.

Ebben a pillanatban valaki elhaladt kinn, majd meglátva őket, bejött. Alacsony, cingár ember volt az illető, szintén ingujjban, erős vonású arccal, ijesztő tokával, mely mintha fojtogatná. Emiatt oldalra kellett a fejét döntenie. Ettől eltekintve, az arca nyilvánvalóan a keresztre feszített figura képmása volt.

– Látom, tanulmányozza gumiba öntött szobromat. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy találkozhatok egy másik szobrásszal. Kivette kezét a zsebéből – a keze helyett egy vékony csuklócsonkot tartott elé. Barney kényszerítette magát, hogy megfogja a csonkot, ekkor Ábrahám testvér rányomta a másik csonkját is, és Barney rádöbbent, mindkét keze hiányzik. Jobb alkarja alá kékkel szám volt tetoválva.

– Sok festőnk van, de szobrász egy sincsen. Boldogá tenne, ha megnézné néhány másik, inkább konvencionális munkámat, amikor lehetősége lesz rá. Láthatja, én hiszek benne, hogy a tudomány és a technológia képes a művészetet szolgálni. Mondtam is Myra nővérnek, amikor Los Angelesben volt, hogy már akkor gondoltam önre a közösségünkkel kapcsolatban, amikor olvastam, mi történt, s hogy maga is szobrász. Akkor még nem tudtam, hogy ismerik egymást. Mindenesetre, Myra nővér állandóan beszámolt Luke testvérnek mindarról, ami magával történt, s biztosra veszem, a többiek nevében is állíthatom, mindannyian alig várjuk, hogy megoszthassuk magával a szenvedést. Tudom, gyötrelmei adalékul szolgálnak a mi kis családunknak.

Barney éppen tiltakozni akart, de Ábrahám testvér felemelte sima csonkját, és elhallgattatta.

– Látom, idő előtt szóltam. Bizony mohóságból, biztosíthatom. Most azonban itt hagyom, jobb kezekben, mint az enyémek. – Indult, aztán visszafordult. – A napokban igazán szeretnék egy kis szakmai beszélgetésre összejönni magával. Érdekelne, mit alkot éppen. Myra nővér leírta a tablóját – Az áldozatok a címe? – Luke testvérnek. Azt hiszem, sok bennünk a közös vonás.

Csontos kézcsonkjával intett, és kiment; Barney csak ekkor nézett hátra, és látta, a Krisztusnak kékkel egy szám van az alkarjára tetoválva.

– Igen – mondta Luke testvér, ismét kitalálta, mire gondolt. – Ábrahám testvér szobrász volt Németországban a náci Holocaust idején. A koncentrációs táborban az egyik tiszt készíttetett vele egy mellszobrot, s azt ígérte, ha tetszik a szobor, megkíméli az életét. Így is tett, de aztán mégis úgy döntött, egy zsidónak nincs joga ilyen tehetséghez, ezért keresztre feszíttette. A kis szobrász nem akart meghalni, tehát a tiszt elhatározta, életben hagyja, s levágatta a keresztről úgy, hogy közben lemetszették a kezét. Amint látja, Ábrahám testvér mégis megtalálta az új anyagokkal és témákkal az utat az alkotáshoz. Vágó- és modellezőszerszámait az alkarjához kötözi.

– Ábrahám testvér minden hónapban fényképeket küld alkotásairól annak a náci tisztnek – mondta Myra. – A tiszt most igazgatóhelyettes egy Hamburg melletti iskolában; meg van rémülve, hogy Ábrahám testvér egyszer feladja őt.

– És miért nem teszi?

Luke testvér is, Myra is mosolygott.

– Ha jól ismerem Ábrahám testvért – mondta Luke testvér – akkor sosem tesz majd ilyesmit. És, hogy miért nem, úgy vélem, erre saját magának kell rájönnie.- Átölelte Barney vállát. – Sok mindenről el kell gondolkoznia, barátom.

– Ettől eléggé ostobának tűnök saját szememben – vallotta be Barney – hogy éppen itt, Detroit közepén ismertem meg magukat. Maguk tudtak rólam, én sosem sejtettem, hogy ez a hely létezik egyáltalán.

– Nem hirdetjük – hagyta rá Luke testvér. – A személyiség és a történelmi események különös kombinációja hozza az embereket Közösségünkbe. Csak az csatlakozik hozzánk, akinek legalább annyira szüksége van ránk, mint nekünk őrá. A hallottak alapján, maga éppen nekünk való. Most már csak az a kérdés, vajon mi is megfelelőek vagyunk-e önnek.

Bezárt ajtajú szoba mellett haladtak el, Barney zongorajátékot hallott kiszűrődni. Valaki újra és újra ugyanazt a kísértő, diszharmonikus ütemet ismételte; olyan dallamtalan volt, hogy Barney háta borsódzott bele.

– Ez Gregory testvérünk, új concertóján dolgozik. Mielőtt csatlakozott volna hozzánk, az űrkutatási programban vett részt; a zeneszerzés csak hobbija volt. Azon az űrhajón tartózkodott, amelyik – visszatérés közben a Földre – váratlanul radioaktív légkörzónán haladt át. Maguknak sok közös témájuk lesz. Majd találkozik vele egy másik alkalommal, amikor éppen nem dolgozik.

Követték Luke testvért a könyvtárba; a falakon Barney ugyanolyan stílusú festményeket látott, mint a galériában; közhelyszerű tárgyak, egyszerű alakok, miket egészen átalakított a megtört vonalakból, összetört felületekből áradó feszültség – ettől a képek igazán nagy erejűek lettek. Luke testvér egy pohár sherryvel kínálta, de amikor elfogadta, észrevette, hogy a többiek csak vizet isznak.

Luke testvér makacskodott: – Kérem, ne érezze kötelezőnek, hogy azt tegye, amit mi, hacsak nem határozta el, hogy csatlakozik hozzánk. Semmi kifogásom nincs az emberek alkoholfogyasztása vagy húsevése ellen. Egyik alapvető tanunk, hogy sosem erőszakoljuk hitünket másokra. Azt mondják, nagyon finom ez a sherry. Kérem, igyék.

Ültek, beszélgettek, több mint egy óráig; Luke testvér festményei kerültek szóba, meg hogy milyen nehéz volt hosszabb időszakokat dolgoznia, mert gyakran rátört a gyöngeség. Barney nagyon közelinek érezte ezt az embert. Jól tudta, milyen, amikor a gyöngeség körbekeríti a művészt.

– Néhány embernek – magyarázta Luke testvér – a fájdalom az alkotó teljesítmény kulcsa. Ki tagadná a kínszenvedés teremtő hatalmát? Gondoljunk csak a nagy nevekre – Milton, Beethoven, Van Gogh és még annyi száz. A fájdalomból való alkotás nem a végcél mégsem, hanem csak a belépés a Krucifista Testvériségbe. Ahogyan önmaga és az anyja fájdalmából megszületik a gyermek: az is csak a kezdet, belépés a világba; ugyanígy a fájdalom elviselése a férfi számára – vajúdása az igazért, jelentheti azt, amit a nőnek jelent a szenvedés, míg világra hozza gyermekét. Agyunkkal összpontosítani tudjuk a szenvedést, felhasználhatjuk mint ösvényt, mely a látomáshoz vezet, s azon keresztül szellemi egyesülésünkhöz a világegyetemmel. Időtlen... anyagtalan...

– Még mindig nem értem – mondta Barney –, miért kell mindehhez a Testvériség? Én mindig egyedül dolgoztam a szobraimon. Mi értelme van csoporthoz csatlakozni?

– Az egyik ok – felelte Myra ; hogy a Testvériségen belül nemcsak azt tanulod meg, hogyan összpontosítsd fájdalmi energiáidat, hanem ugyanakkor azt is, hogyan narkotizáld ezt a fájdalmat kábítószerek nélkül azokban az időszakokban, amikor éppen nem alkotsz. Ezt a folyamatot az agyaddal ellenőrzöd. A jógik régóta birtokában vannak ennek a titoknak, de mi megtaláltuk a látomáshoz vezető ösvényt is, s összekapcsoltuk belső gondolatvilágunkkal – valahogy azt akarják elérni a fiatalok is, amikor szánalmas módon a szellemüket kiterjesztő kábítószerekkel próbálkoznak; mi ezt sokkal alaposabban, jelentőségteljesebben műveljük.

– Van más ok is – folytatta Luke testvér. – Rájöttünk, hogy a csoport alapot kínál – valamiféle kiindulópontot a közös tapasztaláshoz –, mellyel szemben az alkotó vagy humanitáriánus szellem tisztázhatja saját tapasztalatának jelentését. A történelem során különböző időkben s különböző helyeken keletkeztek Krucifista Testvériségek: Indiában az érinthetetlenek kasztjában, a kereszténység mártírjai között, a náci koncentrációs táborban, ahol Ábrahám testvér találta meg az élet értelmét másokkal együtt szenvedve. Szeretjük azt hinni Testvériségünkről, hogy az alkotó szellem mentőkötele, melyet a kínszenvedésben fulladozóknak dobnak oda. – Segítség – nem annak utána, hanem most – és nem természetfeletti beavatkozás által, hanem a kiválasztott emberek összekapcsolt szellemi energiája révén.

– De miért csak a kiválasztott emberek révén? Miért nem minden fájdalomban, és kínban szenvedő révén?

– Óh, magából most a humanitárius kérdezi ugyanazt, amit eleinte magam is kérdeztem. A válasz egyszerű: csak bizonyos fajta gondolkodásmóddal tudja valaki a hitünket elfogadni. Ha minden szenvedő lélek felé kinyújtjuk kezünket a Földön, akkor elárasztanak minket az emberek. Azonkívül, léteznek olyanok is, akik szenvedni akarnak, emberek, akik a szenvedésben jó eszközre leltek, hogy kéjeleghessenek az önsajnálatban. A fájdalom nálunk is végcél, de csak mint szellemi áttörés valami mélyebb, egyszersmind magasabb felé, valami jelentőségteljesebbhez, mint amit egyetlen ember egyedül elérhetne. – Felsóhajtott, megrázta a fejét. – Ki tudná ezt megnevezni? Néhányan kábítószerekkel vagy pszichotikus víziókkal jutnak el idáig, a misztikusok böjttel, meditációval, önsanyargatással próbálkoznak. Különben miért ülne talapzatán annyi év óta az aszkéta Szent Simeon? De a magunk okozta fájdalom nem a mi módszerünk. A miénk nem mazochisták gyülekezete. Abban túl sok az önérdek, mely megakadályozza az áttörést a Másikhoz. A másikkal megosztott fájdalom utat jelent az értelem nélküli szenvedéstől a fájdalomnak – mint különös fajta kegyeletnek – a felfogásához.

– Amint látja, Mr. Stark – mondta hangját felemelve, hogy jelezze, a találkozó a végéhez közeledik ; mindenki képes elviselni az olyan fájdalmat, melynek van valami célja: a nő, amikor gyermekét hozza a világra, a férfi, amikor harcba száll a hitéért, börtönbe vetik, éheztetik, verik azért az egy ügyért. A kínnak sok álruhája létezik, de ha az ember képes jelentést és célt felfedezni benne, akkor olyan szintekre érkezhet el, ahol már minden lehetséges.

Kifelé menet egy ijesztően magas néger nő haladt el mellettük. A nő lassan ment előttük, szinte suhanva, félig lehunyt szeméből mindössze egy fehér csík látszott.

– Ez itt Vivian nővér – súgta Myra. – A hatvanhetes lázadások után jött hozzánk.

– Úgy néz ki, mint aki éppen transzban van.

Luke testvér elmosolyodott, megrázta a fejét.

– Éppen alkot. Vivian nővér valaha költő volt. De a gyújtogatások óta már csak az álmodozások költője. Semmit sem ír le, semmit sem enged át az elpusztítható anyagoknak. Senkivel meg nem osztott művészet az övé, magának tökéletesíti a fejében. Azt is mondhatnók, ez a művészet legtisztább formája.

– De honnan tudja, hogy csinál-e valamit egyáltalán? Talán nincs is semmi a fejében!

Luke testvér vállat vont.

– Nem lehetne ugyanezt elmondani sok mai művészről, akiknek az ember azt hiszi, hogy látja vagy hallja a műveit? És számít az? Mi nem azzal foglalkozunk, milyen anyagot, formát, közlési módot használ valaki. Nővérünk alkotó ember, aki sokat szenvedett. A szenvedését osztja meg velünk, nem a műveit. És ezzel mi megelégszünk.

Luke testvér váratlanul kezet nyújtott, ezúttal Barney gondolkodás nélkül elfogadta; mintha egy árnyalatnyi mosolyt látott volna felvillanni a leprás arcán. Nem tudta kiverni a fejéből azt a mosolyt egész úton hazafelé. Gyanította, hogy Luke testvér most biztosra veszi, újabb hívet szerzett a gyülekezetnek. Lehet, hogy hittérítő volt, mielőtt a balsorsa ide irányította volna.

Myra tisztelettel hallgatott, míg ő Luke testvérrel beszélgetett, Barney tudta, miért. S noha úgy jött közéjük, hogy gúnyt űz belőlük, el kellett ismernie, csábítónak tűnt feladni az elszigeteltséget, a magányos kínlódást egy ilyen ügyért – a testvériség legfőbb ügyéért a szenvedésben, melyet Myra – mindazok után, amik vele történtek – megtalált önmaga számára.

Amikor hazaértek, Karen már otthon volt.

– Gumibabán gyakoroltuk, hogyan kell a gyereket fürdetni – mondta. – Néhány férj is eljött ma este. Ezzel kell gyakorolni. – Bevásárlótáskájából egy nagy gumibabát húzott elő. – Megengedték, hogy hazahozzuk. Hát nem úgy fest, mint egy igazi csecsemő? Mi mindent nem csinálnak manapság a gumival! Érintsd meg! Olyan a tapintása, mintha valódi bőr lenne! El nem tudod képzelni, milyen rémisztő füröszteni egy játékbabát, amikor azt képzeled, hogy igazi csecsemő. Anya mesélte, egyszer beleejtette Myrát a fürdőkádba, amikor pici volt. Szerinte ettől lett Myra olyan kezelhetetlen.

Még fecsegett erről egy ideig, egyszer sem kérdezte, hol voltak Myrával, nem is adott alkalmat, hogy elmondják. Barneyben felmerült, Karen sejti, valami alakul kettejük között, és nem akar közbeavatkozni, egyszerűen nem akar tudni róla. Látta, milyen szorosan ölelte magához a gumibabát, mintha attól félne, elveszi tőle valaki. Hátradöntötte, de a babának csak az egyik szeme csukódott le. A másik bámult mereven.

6.

Barney a garázsban volt éppen; levágott csöveket keresgélt, hogy fémvázat készítsen a tervezett új figurákhoz, amikor egy autó hajtott a kocsifeljáróhoz. Két férfi szállt ki, s mivel azt hitte, a Sugárzásbiztonsági Felügyelet emberei, felengedte a garázsajtót. Amikor közelebb jöttek, észrevette, az egyiknek fényképezőgép van a kezében.

– Maga Barney Stark, ugye? – kérdezte a fényképezőgép nélküli. – A nevem Ty Westlake – a Newslifetól –, és ez itt Ben Potter. Azért küldtek minket, hogy riportot készítsünk önökkel, négyoldalas riportot, színes fotókkal.

Egy pillanatig némán állt, aztán rájuk meredt.

– Köszönjük, nem. Nem érdekel a dolog.

– A főnök általában írásban előre intézkedik, csakhogy éppen most jöttem a kórházból. Felgyorsultak az események, de az embereink még valamikor ma érintkezésbe lépnek magukkal. Minket azért küldtek, hogy néhány képet csináljunk, és megtudjunk pár részletet. Minden más lap ajánlatánál többet kínálunk egy kizárólag velünk készített riportért.

– Hogy érti azt, hogy "felgyorsultak az események"?

– Hát nem tudta? Max Prager meghalt ma reggel. Azt a fülest kaptuk, hogy maguk még mindig itt laknak.

Mellbe vágta a hír. Visszaidézte Max arcát, a szemét, ahogyan tehetetlenül, szomorúan másfelé nézett. Milyen jogon hagyott így elpusztulni egy embert? Milyen jogon nem bocsátott meg neki?

Hirtelen észrevette, hogy a fényképezőgépes fotókat készít.

– Mit csinál? Nem akarok semmiféle riportot.

– Na, ugyan, Mr. Stark. Azt majd mi döntjük el. Az embereknek joguk van minden tényt megismerni a balesettel kapcsolatban. A szerkesztőm úgy gondolja, hogy közérdekű sztori húzódik meg a hideg tények mögött, amiket a Nukleáris Energia Bizottság közzétett. Szeretnénk a maga oldaláról is bemutatni a történteket. Hogy milyen érzés sugárfertőzöttnek lenni. Hogyan reagált erre a felesége. Mit változtatott ez az életükön. Hogyan viselkedtek a szomszédok, amikor megtudták, hogy sugárszennyezést hordtak szét az egész...

– Takarodjanak.

– Micsoda?

– Azt mondtam, takarodjanak, mielőtt elintézem magukat ezzel a darab ólomcsővel. És ha nem szól a kollégájának, hogy hagyja abba a fotózást, széttöröm a gépét.

– Nem érti, Mr. Stark. A Newslife-tól jöttünk. Sok pénzt jelenthet.

– Dögkeselyűk. Ha ez emeli a példányszámot, akkor nyugodtan feltépik a sebeket, szívják a vért, és egyáltalán nem törődnek vele, mit jelenthet ez másoknak.

– A világnak joga van megtudni az igazságot...

– A világnak joga van elmenni a fenébe. Mit tudnak maguk az igazságról? Fogja az igazságát, a pénzét meg a fényképezőgépét, és takarodjanak a pokolba! Itt nem lesz semmiféle riport.

– Ezt maga csak hiszi – válaszolta a másik, levetkőzve barátságos modorát, miközben egyre hátrált Barney fenyegető szerszáma elől. – Beszéltem néhány szomszéddal. Elég anyagunk van a sztorihoz, nincs szükségünk a beleegyezésére. Maguk híranyag lettek, és nem zárhatják el az olvasókat a hírektől. Mindössze alkalmat akartunk adni magának, hogy a saját szemszögéből...

Barney célbavette a csővel a fotóst, megpróbálta kiverni a gépet a kezéből, de elvétette, és a kocsi ablakát találta el oldalt. Az ablak megrepedt. Mindketten gyorsan beszálltak a másik oldalon, Barney újra feléjük vágott, s ettől behorpadt az ajtó. A kocsi kilőtte magát hátrafelé, s amikor Barney kiment az utcáig, a riporter letekerte az ablakot, úgy ordította: – Maga hülye állat, magára uszítom a rendőrséget! Nincs joga, hogy...

Barney megint utánuk hajította a csövet. Az lepattant a motorház tetejéről; a két ember elviharzott.

Felszabadultnak érezte magát. Igazán kellemesen érintette, hogy kiadta a mérgét, a következményekkel mit sem törődve. Úgy érezte, egészen megkönnyebbült, ruganyos lett, s hosszú idő óta először azon kapta magát, hogy fütyörészik.

***

Karen figyelte az ablakon át, megrémítette, hogy ilyennek látja. Nem mintha azt várta volna, mintaapa és mintapolgár válik belőle, de miért kell mindenkivel összetűznie? Csak gyűlölködést okádott mindenhova. Egyrészről ez jobb volt, mintha rajta élte volna ki a gyűlöletét (mostanában kedvesebben bánt vele, noha most sem volt hajlandó tudomást venni a gyermekről); másrészről időnként a pillantása is borzalommal töltötte el, mert kiolvasta a szeméből, Barney azt kívánja, bárcsak halna meg ő is, a gyerek is. Teljesen el akart szakadni a külvilágtól. Tudatosan kezdett támadó hadjáratot mindenki ellen, mivel azt akarta, hogy hagyják teljesen magára.

De nem engedheti, hogy őt is elszigetelje a világtól. Most nem. Amikor az embernek gyereke születik, akkor kellenek a barátok, a rokonok, a szomszédok. Karen szerette volna, ha az emberek elfelejtik ezt a lidércnyomást, s ismét úgy gondolnak rájuk, mint normális emberi lényekre. Most már a jövővel is törődni kell.

Barney egyre több és több időt töltött lenn a stúdióban, úgy élt ott a sötétségben, mint valami vak állat a barlangja mélyén. Ugyan mit alkot? Furcsa, a kezével még mindig dolgozik, pedig komoly fájdalmai vannak. Valaha azt gondolta, Barneynak van a leggyönyörűbb keze a férfiak közül: vékony, érzékeny, szerető kéz, hosszú ujjak, melyek életet lehelnek az engedelmeskedő agyagba. Most torz és elgyötört volt a keze, feszülő inakkal a csuklója mögött, a kézfej és az ujak még mindig hámlottak az égéstől.

De legjobban a vadászpuska aggasztotta. Igazán jól tudta, mit érezhet Barney, körbevéve ellenséges szomszédokkal. Borzasztóan érintette, hogy olyan helyen kényszerül lakni, ahol az emberek nem szeretik látni (nem kétséges, hogy jobban meglennének ott, ahol senki nem hallott a balesetről), de – az ügyvédjük így mondta -jobb esélyük van a méltányos kárpótlásra, ha még akkor is Elgin Cityben laknak, amikor az ügy tárgyalási szakaszba érkezik.

Hirtelen görcs állt a lábába; egészen összehúzódott; a görcs annyira feszítette, mintha az izom ki akart volna szakadni a testéből. Karen felsikoltott. Myra a misszión tartózkodott. Karen újra sikoltott, nem bírt sem állni, sem ülni, rázuhant az ágyra, s két kézzel probálta megragadni a lábát.

Hallotta, hogy Barney jön, hallotta, hogy a nappaliban belebotlott a kisasztalba. Aztán látta, hogy az ajtóban áll, kezében a vadászpuska.

– Ne, Barney! Ne! Csak a lábam! Görcsöl! Jaj, csinálj vele valamit.

Letette a puskát, és dühösen – amiért így megrémítette a sikoltozásával – leült Karen mellé az ágyra. De nem is Karenra volt olyan dühös, mint inkább magára, amiért pánikba esett. Végigcsúsztatta kezét Karen lábszárán, nyomogatta a kidagadó izmot a vádliján.

– Jól van, ne izgasd magad és próbálj elernyedni.

– Fáj.

Mindkét kezével gyúrta a vádli izmait, dörzsölte, nyújtotta, dagasztotta a húst, míg meg nem puhult erős ujjai alatt.

– Félek megmozdítani a lábam. Istenem, azt hittem, sosem lesz vége. Csak rángatta, csavarta...

– Most már nem lesz baj. Nyugodj meg.

– Tudom, hogy semmi rendkívüli nincs ebben. A könyvem ír a lábszárgörcsről. De azt nem hittem volna, hogy ennyire elviselhetetlen.

– Most milyen?

– Azt hiszem, rendben. Csak attól félek, ha mozdítom, kezdi elölről.

– Szállj le az ágyról. Sétálj körbe!

Karen felkelt, először óvatosan lépegetett, de aztán szépen körbejárt, s megnyugodott, mert az izom nem mutatta jelét újabb összehúzódásnak.

– Az meg minek? – kérdezte a vadászpuskára mutatva.

– Azt hittem, azok a fickók jöttek vissza. Felkaptam és jöttem.

Megmarkolta, és a hóna alá dugta; a puska csöve lefelé mutatott.

– Nem használnád soha, ugye?

– Miért ne?

– Hiszen lelőhetsz valakit tévedésből.

– Még elég jól látok. Amikor már nem tudom kivenni a részleteket, majd akkor hagyom, hogy te vagy Myra irányítsatok.

– Nem.

– De igen. Ameddig olyan emberek élnek ebben a nyavalyás városban, akik a saját frusztráltságukat rajtunk élik ki, és az ablakon át kövekkel dobálnak, meg ránk akarják gyújtani a házat, addig én is próbálom valamivel megvédeni magam. És igenis úgy gondolom, hogy majd segíteni fogsz engem, ha itt az ideje, mivel nem akarod kockáztatni, hogy a gyereket elveszítsed.

Ezek után döntötte el Karen magában, legyen bármilyen fájdalmas is a görcs a lábában, vigyázni fog, hogy ne sikoltson. Fegyelmezi magát, szépen fogja hívni, akkor Barney feljön, hogy kimasszírozza az összecsomósodott izmokat és csillapítsa a félelmét. Hirtelen feltűnt, már nem undorodik a férfi érintésétől. Tulajdonképpen boldog volt, hogy Barney átölelte.