Augusztus

1.

Még a szüleivel történt veszekedés előtt meg akarta mondani Barneynak, hogy állapotos. Jól tudta, hogy már egy héttel ezelőtt hazaérkeztek Kaliforniából, mégis kellemes meglepetést okozott az anyja telefonhívása szombaton, hogy este beugranak hozzájuk. Nem, igazán nem vacsorára, erősködött az anyja, csak rövid vizitbe. És, apropó, azt is szeretné tudni, igaz-e valami azokból a radioaktivitásra vonatkozó pletykákból. Előfordulhat, hogy...?

Nem, nincsen semmi veszély, nyugtatta meg Karen. A házat nagyon alaposan ellenőrizték. A radioaktív szennyezést eltávolították.

Amikor megmondta, hogy a szülei eljönnek hozzájuk, Barney öklével belecsapott a tenyerébe.

– Istenem, tehát ránk szabadítják peren-kívül-megegyező Bradleyt, hogy megpuhítson minket.

– Nem tenne ilyet.

– Nem-e? Persze, lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy tényleg nem verne át minket azért, hogy a cége helyzetét erősítse a National Motorsnál. Ha tévedtem, esedezni fogok a bocsánatáért. Ha nem hagyta, hogy őt használják fel ellenünk, akkor magam is megbocsátom neki azt a sok özvegyet és árvát, akiket ő beszélt rá szép, sima modorával a peren kívüli, filléres kártérítésekre. Ez így elég tisztességesen hangzik?

– Mindig is utáltad a családomat.

– Nem igaz. Mindig is felnéztem apádra – egy férfi, akinek megfelelő gyökerei vannak, akit a társadalom tisztelete övez. Mióta szakítottam a családommal, élt bennem valami ostoba remény, hogy apád talán tényleg elfogadna; ahogyan az enyém sosem tette.

Karen most csak félig figyelt rá; egy pillanatra valami rezdülést képzelt érezni belül, s kezét a hasára tette. Korai még, hogy mozogjon, s mégis, előre érzi. A terhessége alig látszik. S most, hogy a sugárzás okozta tünetek – eddig is annyival enyhébbek voltak, mint Barneyéi – tünedeztek, csak a csöndes várakozás maradt számára. Oly valószerűtlen. Olyan meleg. Mint amikor buborékok emelkednek a víz felszínére. Szerette volna, ha Barney is megtudja, s együtt várnak csöndesen, de ha most elárulja, és aztán összevitatkozik a szüleivel, akkor Barney ellenük használná fel a gyereket.

– Hagyjuk ezt későbbre – suttogta. – Nem tudod, miért jön vagy mit akar mondani. Minek izgatni magad. Feküdj le, s pihenj, míg ide nem érnek.

Karen nyugalma, hogy nem állt oda veszekedni, meglepte. Mintha valami titkos bizonyossággal rendelkezne. Mikor hátradőlt a széken, Barney egyszerre csak észrevette, milyen telt és egészséges Karen. Az arca sugárzott a fiatalságtól, meghazudtolva a pörsenéseket a nyakán, de leginkább pillantásának békés melegsége zavarta meg.

– Mit mesélt anyád? Van valami, amiről nem tudok?

Karen gyöngéden megszorította a kezét.

– Ne veszekedjünk ma este. Nem akarom, hogy gyöngének és kimerültnek lássanak. Feküdj le, és tartalékold az erődet.

Gúnyosan akart visszavágni, de Karen gyöngédsége leszerelte.

– Igazad van. Későbbre tartogatom a hangomat.

Fenn, a hálószobában, a fény keresztben besütött az ablakon, ez bántotta a szemét. Odavánszorgott, behúzta az elsötétítőt. A hátán feküdt, nehezen kapott csak levegőt, közben megpróbálta kitalálni, mit titkol előle a felesége.

A kocsifeljárónál fékező autó hangjára ébredt. Nagy nehezen felült, próbált úrrá lenni a szédülésen meg a hányingeren. Ide jutott – félt elaludni, mert megkönnyebbült ugyan az álomtól, de az ébredésért mindig keserves árat fizetett. A sötétben a cipőjével bajlódott, az ingét bedugta a nadrágjába. Látni akarta, amikor Jason Bradley átlépi a küszöbét, látni akarta főleg azért, hogy a félelem és idegenkedés jeleit láthassa rajta. Bradleyék voltak az első látogatók náluk három hét óta (mindössze egy mit sem sejtő ügynök jött be hozzájuk, aki megpróbálta elhitetni, mennyire szüksége van minden amerikai családnak egy bizonyos enciklopédiára már a gyerekek miatt is, akik éppen születnek, vagy a jövőben születni fognak, de Barney kihajította), most viszont tudni akarta, hogyan fogadják a dolgot Bradleyék. Kezével végigszántott a haján, hátrasimította, és bánta, hogy nem borotválkozott meg. Úgy festhet, mint valami csavargó. Nos, fogadják el olyannak, amilyen.

Mire leért, Karen már az ajtónál volt, és az ajtókeretben ott álltak a szülők: Jason Bradley; magas és ötvennyolc éves kora ellenére szikár ember, haja fehér, hullámos; egészében véve jelentőségteljes figura, aki sikerei csúcsáról tekint le a világra. Barney ritkán látta másként, mint könyvekkel a háta mögött, tölgyfa burkolatú falak, bőrhuzatú székek között, koloniál stílusú otthonában. De itt is ugyanígy festett, mintha a könyvek és a bőrfotelek légkörét magával hozta volna.

Laura Bradley jól tartotta magát; a nyakán és állán jelentkező ráncokat régen kisimította már a plasztikai sebész, ennek ellenére túlságosan sok arcpúdert és ajakrúzst használt; mintha úgy számítaná, hogy csak bizonyos távolságból nézik. Meghízott, s amikor köpenyét a székre dobta, ruhájából kidudorodott karjának fehér húsa. De Barney így is látta, kitől örökölte Karen a vonásait: ugyanolyan fekete haj, ugyanaz a zöld szempár. Karen is így festene ötvenévesen, ha olyan kényelmes élete lenne, mint az anyjának.

Laura Bradley óvatosan lépegetett befelé, mint aki nem akarja bepiszkítani a szoknyáját.

– Jaj, édesem, édesem! Óh, kicsikém, milyen szörnyű lehetett ez az egész. Borzasztó. Fogalmad sincs róla... amikor Denis Engstrom felhívott minket Los Angelesben, s elmondta, mi történt, szinte belebetegedtünk. Jason azonnal haza akart jönni, de éppen a kellős közepén volt egy ügynek, rá kellett vennie egy pocsék kis ügyvédet, hogy fejezze be azt a több ezer pert, amit a cég ellen indítottak. Borzasztó, koszos a körme, a cipőjét még az életben ki nem tisztította, el tudod képzelni? No, semmi baj, most itt vagyunk. Mennyi új bútor, és azok az új függönyök – milyen szép! Meg kell mondjam, kerestük a testvéredet az utolsó címén, de elköltözött. Nem hagyta meg hová. Egyszerűen felszívódott, Isten tudja hol van. Iszonyatos negyedben lakott, az egyik szomszédja azt mondta, kórházban is volt. Amikor a kórházból visszament a holmijaiért, feltűnően megváltozott. Jaj, ez az én lányom! A szomszédasszony azt mondta, valami új hitre tért át, vagy ilyesmi. El tudod ezt képzelni? A mi Myránk?

Barney éppen akarta volna mondani, hogy bizony, ő el tudja, de a másik gyorsan témát váltott. Olyan fürge volt ez az asszony, az anyósa.

– El kell mesélnetek mindent – mindent! – mondta. -Jaj, édesem, olyan fáradtnak tűnsz. Fájdalmaid vannak? Jason, nézz oda!

Jason Bradley azonban a vejét nézte. Habozott kicsit, aztán mégis kezet nyújtott. Barney érezte, micsoda erőfeszítésébe került, s ettől rögtön dühös lett.

– Inkább ne! – mondta. -Az ember sosem tudhatja az ilyen radioaktív szennyezésnél. Lehet az bárhol. Nem akarja megkockáztatni, ugye?

– Barney, ez szörnyű! – kiáltott fel Karen. – Ne figyelj rá, Apa! Gondosan átvizsgálták a házat. Képtelenség, hogy bármi is visszamaradt volna.

– Ha csak be nem hoztak valamit kívülről – felelte Barney. – Egész Elgin City tele van vele, tudja, én magam hordtam szét mindenfelé.

Karen apja hűvösen nézett rá; Barney keserű hangjából biztosan kiérezte, hogy nem szívesen látott vendégek. Laura Bradley igyekezett megőrizni méltóságát, de nem tudta megállni, hogy idegesen körbe ne pillantgasson.

– Ez teljesen lehetetlen, te is tudod – vágta oda Karen, s magával húzta az anyját az ebédlőbe.

– Apa, gyere, igyál.

Az apja elfogadta az italt, de nem akarta, hogy a vejéé legyen az utolsó szó.

– Nagyobb hatással volt ez rád mint sejtenéd, Barney. Mindig nagyképű voltál és gúnyolódó, de sosem voltál ilyen gonoszkodó. Pszichiáterhez kellene fordulnod.

– Hát, most éppen nem engedhetem meg magamnak – röhögött Barney. – Persze, ha a National Motors egy finom kis megállapodással küldte magát hozzám, akkor talán...

– Barney!

– Nincs semmi baj, drágám – nyugtatta meg a lányát Bradley. – Igazán borzasztó dolog történt veletek.

– És nincs szükségünk a maga sajnálkozására!

– Az együttérzés nem sajnálkozás!

– Jaj, ugyan már, drága apuka, ez nem amolyan egyszerű vizit, igazam van? Legyen őszinte. Magát Engstrom küldte, hogy megdolgozzon minket, igaz?

Az apja arcán megjelenő kelletlen vonás Karen előtt is világossá tette a dolgot.

– Apu!

– Csak, hogy tudd: Engstrom nem küldött engem. Valaki mást akart küldeni. Én ragaszkodtam hozzá, hogy magam beszélhessek veletek, mert úgy gondoltam, még mindig szívesebben halljátok tőlem, mint egy idegentől. Mindenesetre, éppen annyira a ti érdeketek, mint az övék, hogy gyorsan elintéződjék a dolog.

Karen másfelé nézett, de Barney látta, bántja az egész. Most aztán megértheti végre, senkihez sem fordulhatnak ebben a szemét városban. Azt akarta, lássa csak Karen is teljes valóságukban, mennyire önzőek.

– Persze – gúnyolódott – közös érdekünk, hogy gyorsan elintéződjék a dolog. Tehát, mit mondott Mr. Engstrom, mit tart az igazgatótanács megfelelő elintézésnek? Hogyan döntöttek végül, mit ér két ember, akik – jóllehet nem saját hibájukból – de radioaktivitásnak lettek kitéve? Nézzük csak... Hát, fizikai oldaláról tekintve – van ugyebár a betegség, a hányinger, a véres hasmenés, az általános gyengeség. Az orvosok azt mondják, hogy mi... de legalábbis én, gyengülő látással számolhatok, aztán egy idő múlva hályoggal is. Ezen a szememen már van is egy foltocska. Amikor túl sok a fény, akkor fáj, ezért napközben lehúzva tartjuk az elsötétítőket, s ezért olyan sötétek a lámpáink is, ha esetleg csodálkoznának. Persze, amikor a hályog már teljesen megért, megoperáltathatom, de ebben a legyengült állapotban egy operáció esetleg...

– Nem hiszem, hogy minderre szükség lenne – szólt közbe Bradley.

– Éppen ellenkezőleg! Biztosíthatom, nagyon is szükséges. Mert össze kell gyűjtenünk a veszteségeket, mielőtt döntenénk a megfelelő végkielégítésről. Szóval, ezek után jön valószínűleg a fehérvérűség vagy a csontvelőrák. Ha vigyázok magamra, és többé nem dolgozom, akkor még mindig elég hosszú életre számíthatok. És Karen is, persze. Úgyhogy elég pénzt kell kapnunk, hogy majd meg tudjunk élni. Azt már nem is említem, hogy valószínűleg mindketten meddők vagyunk jelenleg, és nem kizárt, hogy sosem lehet gyerekünk. Nem mintha értelme lenne gyermeket hozni erre a világra. Vajon mennyit kaphatunk azért, mert megfosztottak minket a gyermekáldás jogától?

– Jól van, jól van! – Bradley letette a szemüvegét az asztalra. – Elhatároztad, hogy kellemetlenkedni fogsz és...

– Már ezelőtt is lehetett volna gyereketek – mondta Laura Bradley a lányának. – Figyelmeztettelek, milyen ostobaság, hogy húzzátok-halasztjátok a gyereket. Emlékezz csak, én hangsúlyoztam, hogy...

– Csak egy pillanatra, drágám – vágott közbe Bradley. – Szeretném megértetni vele, hogy ezzel a hozzáállással sehová sem jut.

– Milyen hozzáállást várna tőlem?

– És hogy ezzel csak ront a helyzetén, ahelyett, hogy javítana. Tekintettel kell lenned bizonyos dolgokra...

– Rontok a helyzetemen? Mire gondol?

– ...reálisan kell nézni az ügyet. Nem vagy már gyerek, sem pedig alkalmi munkás. A karrieredet egy szörnyű tragédia megzavarta, de tudod, milyen az üzleti világ. Az átlagembernek fantasztikus, Hollywood-ízű fogalmai vannak arról, hogy óriási összegre beperelhet valami hatalmas vállalatot. Ostoba álmodozás. De neked okosabbnak kell lenned.

– Igazán? Éppen ellenkezőleg! Biztosíthatom, nagyon is szükséges. Mert össze kell gyűjtenünk a veszteségeket, mielőtt döntenénk a megfelelő végkielégítésről. Szóval, ezek után jön valószínűleg a fehérvérűség vagy a csontvelőrák. Ha vigyázok magamra, és többé nem dolgozom, akkor még mindig elég hosszú életre számíthatok.

– Tudhatnád például, hogy tíz-tizenöt évig is elhúzhatnak egy felelősségmegállapítási pert, s nincs is garancia arra, hogy megnyered, mire végre tárgyalási szakaszba ér az ügy.

– Igen, ezt ismerem. Addigra a tanúk meghalnak, a bizonyítékok eltűnnek. – Diadalmasan mosolygott Karenre. – Drágám, most részünk lesz a Bradley-féle módszerben. Láthatod apádat akció közben.

De Bradley, úgy tűnt, nem zavartatja magát.

– Elég régóta dolgozol a National Motorsnál, tehát tudhatod, aki hajlandó együttműködni velük, az hosszabb távon mindig jól jár.

Barney Karent figyelte. Mialatt az apja beszélt, elhúzódott tőle, mint aki most látja először – nem otthon vagy társaságban, hanem a küzdőarénában, vértől csepegő karddal.

– Igaz, mondja el, mi lesz hosszabb távon – kérte Barney. – Hiszen erről szeretnénk hallani. Így van, drágám?

Karen elfordult. Az apja is átlátta, mire megy ki a játék. – Azt hiszem, jobb, ha elhalasztjuk a beszélgetést. Talán az lesz a legjobb, ha az ügyvédetekkel beszélek.

– Jaj, dehogy, apuka! – mondta Barney. – Folytassa, kérem. Nézze el, hogy olyan csúnya a szám. A fájdalom és a hányinger időnként kellemetlenkedővé tesz.

– Jobb lesz, ha megyünk – fordult Bradley a feleségéhez. – Nyilvánvalóan hiba volt, hogy ide jöttünk.

– Apa, tényleg azért küldtek, hogy peren kívül megegyezz velünk?

Jason Bradley a homlokát ráncolta.

– Ezt a kérdést válaszra sem méltatom. Menjünk, Laura.

Látszott, Laura Bradley megkönnyebbült. Maga köré kanyarította selyem belépőjét, felhúzta ceruzával megrajzolt szemöldökét.

– Igazán megdöbbent, ahogyan mindketten viselkedtek. Ami magát illeti, fiatalember, úgy látom, nem sok tiszteletet táplál a felesége szülei iránt. Pedig mi mindent tett a férjem magáért.

Barney a falnak dőlt, a kezében tartott itallal játszadozott. Nehezére esett, hogy titkolja elégedettségét, amiért az öregfiú ennyire lelepleződött.

– Nem, nem felejtettem el, hogy az összeköttetései révén szerezte nekem ezt az állást. Bár akkor úgy hittem, már ezerszeresen megháláltuk.

Bradley megfordult, indult kifelé, de Barney megállította.

– Mielőtt távozna, nem akarja elárulni, mi a cég utolsó ajánlata? Ez esetben a látogatása mégsem volt hiábavaló. Lesz valami elképzelésünk, mit határoztak, és magával viheti a válaszunkat.

– Igaz is, Apa, mit ajánlanak? Elégnek kell lennie, hogy itt szép békésen elrohadhassunk.

– Édesem, csak nem hiszed...

– Mondd meg, mit ajánlanak – suttogta Karen – és ne játszd nekem az apát.

Majdnem az ajtónál – a felesége már a küszöbön állt – Bradley megfordult.

– Igazán nagyvonalúak lennének. Gondoltam a ti jólétetekre is. Figyelembe véve, hogy nincs bizonyíték a mulasztásukra...

– Szóval lefizették a laborban dolgozókat, ahogy ezt a cégtől független szakértők megállapították...

– A Sugárzásbiztonsági Felügyelet bizonyítékai nem perdöntőek. Ők szállítják az izotópokat.

– Mindent kockáztatni akarsz, hogy megtudd? Gondolj Karenra!

– Kifelé! – mondta Karen remegve.

– És vissza se gyertek! Soha többé ne gyertek ide!

– Várj – mondta Barney, s megfogta az asszony vállát. – Halljuk, mi az ajánlat! Talán elhamarkodjuk a dolgot. Még az is lehet, hogy apád rábeszélte őket valami méltányos egyességre.

– Barney, nem akarom, hogy...

– Shhh! Csak mondja, apuka!

Bradley habozott előbb, aztán vállat vont. – Az igazgatótanács tegnapelőtt soronkívüli ülésén megtárgyalta a helyzetet. A jogi szakértők figyelmesen átvizsgálták az ügyet, s engem utasítottak, hogy ajánljak fel nektek – nehezen mondta ki – tízezer dollárt.

– Tízet?

– Fejenként. Fejenként kaptok tízezret.

– Mi kétszázötvenezerre pereljük őket, és erre felajánlanak húszezret! Már nem csodálom, hogy ide jött, s nem az ügyvédünkhöz. Mondja meg a barátainak a National Motorsnál, hogy a sugárzás az agyunkat még nem támadta meg. Mondja meg nekik, húszezerrel nem vesznek meg minket...

– Várj csak, Barney. Tízezer fejenként, így mondta. Akkor az nem húszezer. Harminc. Tíz neked, tíz nekem, és gondolom, ezt az ajánlat magában foglalja – tíz a gyerekünknek.

Első pillanatban Barney azt hitte, Karen csak tetézni akarta az ő piszkálódásait, de Karen álla remegett, szemében könnyek csillogtak.

– Szerettem volna vidámabb körülmények között hozni a tudomásotokra. De most, hogy a gyermek útban van, s tervezzük a jövőjét; valószínűleg nem fogadhatjuk el ezt az egyezséget. A gyermek esetleg deformáltan születik, értitek. Valószínűleg egész életében gyámságra szorul. Miből fizetjük majd, ha elfogadunk ilyen csekély összegű kártérítést? Nem, nem, meg kell erről győzniük az esküdtszéket. És gondolom, egyetértünk abban, hogy az ügyvédünk képes lesz megnyerni a bíróság jóindulatát.

Mielőtt az apja bármit válaszolhatott volna, Karen felrohant a lépcsőn, s onnan sikította: – Most pedig hagyjatok minket békén! Nincs szükségünk a segítségetekre! Egyikőtöket sem akarom látni többé az életben! Bevágta az emeleti hálószoba ajtaját, a zajtól visszhangzott az egész ház.

– Megmondhattad volna – szólt Bradley. – Fogalmam sem volt róla.

– Nekem sem – válaszolt Barney.

– Ez megváltoztatja a helyzetet. Rá kell venned, hogy belássa...

– Azt hiszem, ma estére már eleget látott. – Kinyitotta az ajtót, nézte, ahogy Bradleyék lassan kimennek a kocsihoz. Az utca másik oldalán, a járda mellett hagyták az autójukat, nem hozták a kettős garázsfeljáróig, ahogy azelőtt szokták. Lassan, fáradtan mentek; Jason Bradley válla nem volt olyan egyenes, fejét nem hordta olyan magasan, mint amikor megérkezett. Miután eltűntek, Barney fölment az emeletre, hogy megbeszéljék az ügyet.

– Ne ma este – hüppögte Karen. – Erre az estére már kibeszélgettük magunkat. Nem akarok rágondolni. Menjünk aludni. Egyszerűen aludni szeretnék.

Persze, aludni egyikük sem tudott. Karen teletömte magát altatókkal, ettől aztán rémségek karneválja lett az álmából: sötét alagúton át vitt az útja, ahol megvilágított rémalakok ugrottak a szeme elé, kacskakezűek, vízfejűek, szétfolyó szeműek, pikkelyes bőrűek, s mindannyian őt vádolták, amiért életet adott torz testüknek.

Barney is forgolódott, míg a hajnali szürkület át nem szűrődött a redőny rései között. Végül feladta a kísérletezést, hogy elaludjon, lement kávét főzni. Szóval Karen tényleg terhes. De miért éppen most, amikor már az egész ötlet rossz vicc csupán? Mit tud a felesége a sugárzás magzatra gyakorolt esetleges hatásáról? Visszagondolva dr. Leroy szókimondására, úgy vélte, Karennek tudnia kell, mire számíthat. Nyilvánvalóan nem így akarta szétkürtölni a hírt. Mégis, jól esett látni a megdöbbenést Bradleyék arcán.

Amikor Karen lejött, arca feszült volt és halvány. Barney az alakját figyelte, mialatt Karen csészét és aljat készített magának az asztalra. Alig látszott rajta. Igaz, kicsit megvastagodott derékban, a melle meg teltebbnek rémlett. Milyen hülyeség, hogy előbb nem vette észre. El volt foglalva saját testi változásaival, ezért volt vak az övére.

– Nos, akkor büszke atya leszek három év után.

Karen két szelet kenyeret tett a pirítóssütőbe, nem nézett rá.

– Szóval, egész idő alatt, míg azt hittem, hogy a sugárzás miatt van hányingered, tulajdonképpen emiatt volt.

– Nem, Barney, nem egész idő alatt. Kicsit mindkettő közrejátszott. A hányinger nagyon enyhén jelentkezett nálam. Azt hiszem, furcsa módon a terhesség segített a testemnek legyűrni azokat a tüneteket.

– Mikorra várható? Vagy ez is titok?

– December végére – válaszolta Karen halkan; nem akart provokálni, nem akarta, hogy provokálják. Szégyellte magát, amiért ilyen olcsó módon használta föl a terhességét, hogy a szüleit sokkolja vele.

– És ki az apa?

Ahogy kimondta, már megbánta.

– Ne haragudj, ócska dolog volt ezt mondani.

– Az volt.

– Hát, ócska volt az is, hogy eltitkoltad előlem. Nyilván tudod már hosszú ideje.

Az asszony a kávéját kortyolta.

– Csak a múlt hónap óta tudom biztosan. Dr. Leroy úgy vélte, azonnal közölnöm kell veled, de én először egyedül akartam tisztázni magammal. Nekem kell eldöntenem, meg akarom-e tartani.

– Nekem nincs semmi hozzáfűznivalóm? – Egy héttel ezelőtt még kipakolt volna ezért alaposan, de most, amikor Karen amúgy is félt, és össze volt zavarva, belátóan kellett viselkedni. Túlságosan könnyű lenne most bántani. Az asszony sóhajtása végigremegtette torkán az izmokat.

– Nem akarom még, hogy befolyásoljanak. Először azt szeretném tudni, én mit akarok – úgy értem, igazából mit. Nem azt, hogy mit kellene akarnom, vagy mit várnak el tőlem, hogy akarjak, vagy mit volna okos akarnom. Szeretném megtudni, hogy mindez, ami én vagyok, amivé váltam – minden, amit önmagamnak mondhatok, az mit akar. Ha ezt megtudom, s ezt csinálom, akkor történjen bármi, az lesz a helyes.

– Te valami jelre vársz.

– Csak belülről. Önmagamból. Azt képzeltem, majd megálmodom, de csak rémálmokat látok mostanában. Amikor kislány voltam, nagyon sokat aludtam. Bármikor, ha bajba kerültem, vagy féltem valamitől, rögtön aludni mentem, hogy álmomban a manók és a tündérek tanácsot adjanak, mit tegyek. Nem is tudtad, ugye, még pszichiáterhez is elvittek, mert olyan sokat aludtam. Nincsen már tündérország sehol. Mindenütt ijesztőek a tájak. – Félénken nézett a férfira. – Még sosem beszéltem ezekről a dolgokról senkinek. Igazából nem is tudtam.

– Sosem volt rá elég időnk.

– Nem azért. Valami mindig közénk állt. Sosem kerültünk igazán közel egymáshoz. Én zavarba jöttem volna, te pedig – a baleset előtt – csak kinevettél volna.

Megfogta a kezét, Karen belecsimpaszkodott.

– Barney, félek. Nem tudom, mi a helyes. – Hirtelen kikerekedett a szeme a meglepetéstől.

– Mi a baj?

– Olyan furcsát éreztem.

Barney odament, ahol Karen ült.

– Fel vagy izgatva.

– Nem. Olyan, mintha szárnyak csapkodnának bennem. Ez a gyerek.

– Biztos? Mikor kellene érezned?

– A negyedik vagy ötödik hónapban. Ezt hívják első magzatmozgásnak. Barney, félek.

– Valószínűleg semmi az egész. Csak a képzeleted játszik veled. Nem aludtál eleget, és a tegnapi este után...

Barneyt megrémítette a gondolat, hogy Karen belsejében egy élet fejlődik. Tennie kellene valamit, de mit? Egészen elképedt, hiszen érett felnőtt már, s ez mégis teljesen ismeretlen számára. Miért tud olyan keveset a terhességről és a születésről?

– A te állapotodban csomó minden lehet, szél vagy esetleg... Mi baj?

Karen betakarta kezével a száját.

– El kell döntenem – pihegte. – Él, növekszik bennem, s nem tudom, mit tegyek. – Felállt, a nappaliba indult. Barney mozdult, hogy utánamegy, de Karen egy mozdulattal visszaintette. – Magamban akarok lenni. Kérlek, Barney. Gondolkoznom kell.

Tiltakozni próbált, de amikor látta, milyen eltökélt Karen arca, visszakozott.

– Rendben. Ha szükséged lesz rám, lenn vagyok.

Lenn a műteremben leemelte a nedves leplet a Vénuszról. Már látja a különbséget. Hát persze, Karen meghízott egy kicsit. A melle teltebb, mint amikor először megmintázta. Megérintette a szobor vállát. De Karen ez egyáltalán, vagy Myra? Már maga sem tudta biztosan. Ha sikerül a kettőt eggyé ötvöznie, akkor a Vénusz egyikük sem lesz, hanem egy új asszony. Ha nem sikerül, az egész semmit sem ér. Nem akarja, hogy Karen megtartsa a gyereket. Elég bajuk van gyerek nélkül is. Nincs ereje harcolni a világgal. Egyedül maradni, békében, ha j avul az állapota, vagy a feleségével foglalkozni, amennyiben rosszabbodik. Még az orvosi tanács is ugyanoda lyukadt ki. Vegye könnyen, pihenjen sokat, ne izgassa magát. Eleinte borzasztóan szeretett volna gyereket, de most már más a helyzet.

***

A kereveten ülve nézte az utca másik oldalán, a pázsiton játszadozó gyerekeket, és azon töprengett, mire gondol most Barney. Az egyértelmű, már nem vágyik gyerekre, de megváltozik-e, amikor a gyerek megszületik? Most, hogy másoknak is beszélt róla, először tűnt az egész valóságnak. Előbb kellett volna eldöntenie, mielőtt bárki más megtudta. Ugyan mit gondolt az anyja a gyerekszülésről? Laura Bradley hiú volt, bizonyára iszonyatosnak találta, hogy megnőtt a hasa először Myrával, aztán vele. Mégis, Laura Bradley két egészséges lánygyermekkel ajándékozta meg a férjét.

Egész életében kellemes érzéssel töltötte el a családnak ez a kézzelfogható bizonyítéka. Jöhettek-mehettek az emberek Elgin Cityből fióküzemekhez és gyárakhoz a világ minden tájára; új házakat építhettek, régieket rombolhattak le: ez volt Bradleyék szülővárosa három generáció óta. Ő ide tartozik, itt akarja megszülni és felnevelni a gyerekét.

Felkelt, a műterem ajtajához lépett.

– Barney!

– Gyere le!

Lement, látta, hogy a férje a Vénuszon dolgozik: még egy kis anyagot adott a melléhez, megvastagította a derekát.

– Ennyire látszik már?

– Te döntöttél így.

– Meg akarom tartani a gyereket.

Letette a szobrászszerszámot, kezét megtörölte.

– Ne siesd el. Beszéljük meg a dolgot.

– Ez az egyetlen esélyem, hogy saját gyerekem legyen. Most itt van, él, formálódik.

– Vagy deformálódik.

Karen elfordította a pillantását; Barney megbánta, hogy mondta.

– Ez az a kockázat, amit vállalnom kell – suttogta. Egy sámlin ült, egyenes háttal, megpróbált nem remegni. – Ez a valami itt és most létezik. Elfogadom, akármilyen lesz, és szeretni fogom.

– Hát, nem ígérhetem, hogy ugyanezt teszem én is.

– Nem is várom.

Mialatt beszélt, még több agyagot adott a hasra, gyorsan dolgozott az anyaggal, hogy még nagyobbra duzzassza, mint amilyen Karen valójában volt.

– Ennyire nem nőttem meg – nevetett az asszony.

– Nem – hagyta rá a férfi mosolytalanul – de kezdelek ilyennek látni. És úgy formázom a tárgyakat, ahogyan én látom őket.

– Akkor nem akarom nézni – mondta Karen, elfordult, indult felfelé. Barney elpusztítja a Vénuszt, valami egészen mást csinál belőle őmiatta.

– Persze, hogy nem. Nem akarod tudni az igazságot. A magad kis tündérmeséi között akarsz élni. Azt hiszed, ez majd megváltoztatja az életed...

– Az életünket. Azt mondják, a gyerek szerencsét hoz.

– Ilyen áron nem kell.

– Ezentúl itt akarod tölteni az életed a befejezetlen műveid között?

– Ez nem volt szép. Nagyon jól tudod, volt idő, amikor be tudtam fejezni a szobrokat. Volt idő, amikor az agyag tapintása, a látványa, ahogyan előttem formálódott olyanná, amilyennek elképzeltem, a legfontosabb dolog volt a világon. Imádtam befejezni a szobrokat, mert sosem aggasztott, hogy befejezzem őket. Dolgoztam rajta, éreztem, hogy változnak, alakulnak kezem alatt, és csak ez számított. A befejezés természetesen jött, anélkül, hogy gondolkoztam volna, vagy aggódtam volna miatta. Még most is lejövök dolgozni, mert használnom kell a kezemet; ez valami kényszer talán, hogy dolgozzak az anyaggal, hogy formáljam még akkor is, ha tudom, semmi nem lesz belőle, meg túlságosan is kritikus lettem, túlzottan aggodalmaskodó vagyok.

– Mindig azt mondtad, te nem lehetsz bírája saját művednek, a te feladatod, hogy alkoss, döntsék el mások, jó-e vagy sem.

Barney felnevetett.

– Ez úgy hangzik, mint egy nagyon fiatal művész szónoklata. Amikor az ember fiatal, rengeteg szabályt állít fel, és nagyon bölcs elveket kínál magának és másoknak, hogy aszerint éljenek. Csakhogy a művész nem dobhatja el az ítélkezést, amikor elér egy pontra, ahol meg tudja különböztetni a jót a rossztól, a helyeset a helytelentől. Nem, de ezzel együtt, szükségem van az agyag tapintására, ezzel együtt is dolgoznom kell. Még akkor is, ha régóta nincsen benne örömem; de legalább még képes vagyok dolgozni. Akadhatnak silányabb inspirációk is az ember életében.

– Nézd, én nem vagyok szobrász. Asszony vagyok, s az életemet emberek között akarom leélni.

– Ez rajtad áll. – Adott egy golyócska anyagot a Vénusz arcához, eltorzította az arckifejezését egy irányba – most inkább Karen volt a szobor, semmint a nővére. – Ez a te életed egy része.

– A másik része a tiéd. – Elindult felfelé. – Készítek ebédet. Ha készen vagy, bármikor jöhetsz.

Amikor Karen elment, Barney kiszikkadtnak érezte magát belül. Jó néhány percig nézte a szobrot, majd megnedvesítette a takaróleplet és letakarta. Aztán megnyugodott, és lassan felballagott.

***

Atomenergia Bizottság maj dnem három hónappal a baleset után adott hírt a vizsgálatról. Ugyanaz a cikk jelent meg ugyanazzal a címmel mindkét újságban: a helyi lapban és a Elgin City pressben is. A hírt szépen eldugták a középső oldal hirdetései közé

 

VIZSGÁLAT A BALESET ÜGYÉBEN

 

Elgin City, aug. 22

 

Az Atomenergia Bizottság (AEB) befejezte a vizsgálatot a National Motorsnál történt baleset ügyében melynek során radioaktív szennyezés került Elgin City-be.

A Sugárzásbiztonsági Felügyelet tájékoztatón adta hírül a vizsgálat eredményét és dr. Edgar McMahon a Motors igazgatója itt mondta el, hogy a radioaktív szennyezés akkor történt, amikor a hibás 192-es izotópú iridium túlcsordult. A baleset idején a sugárzó anyag észleletlenül jutott át radioaktív laborból a ventillátorcsöveken a mellette levő irodahelységbe, s onnan a szétszóródott szennyeződés Prager vezető technikus cipőjére került. Onnan a munkatársa, Barney Stark, aki a formatervező részleg modellezője, autóját szennyezte be a radioaktív porral. Eztután Mr. Stark az autójából saját otthonába, majd Elgin Gity különböző helyeire hordta szét.

Az elmúlt hónapban az egészségügyiek és az ohiói székhelyű Sugárzásbiztonsági Felügyelet technikusai sugármentesítést végeztek Elgin City, Hamtramck és Detroit belvárosának több részén. Jóllehet, a szakemberek még mindig dolgoznak Elgin Cityben, a területi irányító, Louis M. Garson biztosította az újságírókat, hogy a radioaktív anyag döntő többségét már megsemmisítették.

Mr. Engstrom, a Kutatási és Fejlesztési Központ és E. M. Jensell, az Atomenergia Bizottság képviselője közös nyilatkozatban fejtette ki a sajtó munkatársainak, hogy a baleset tényét azért nem hozták eddig nyilvánosságra, mert időt akartak engedni a Sugárzásbiztonsági Felügyeletnek, hogy munkáját nyugodt körülmények között végezze, s elkerüljék a pánikot, amit a hír túlságosan korai közlése okozott volna. Mr. Phinney, a polgármester megnyugtatta Elgin City lakóit, hogy a városban nincsen többé veszélyben a lakosság egészségügyi biztonsága.

 

2.

Barneyt készületlenül érte az egész városra kiterjedő hisztéria, mely rögtön kirobbant, amint a hír napvilágot látott. A telefon kora reggeltől szakadatlanul csengett, Karen meg ő egymást váltották, hogy a Sugárzásbiztonsági Felügyelet ügyfélszolgálatához irányítsák a telefonálókat. Az augusztusi délelőtt folyamán – mely a michigani Kereskedelmi Kamara szerint pompás, vakációzásra alkalmas hétvégének ígérkezett – a helyi rádió- és tévébemondók túlterhelt telefonvonalakról kezdtek hírt adni az egész városban: a szerkesztőségekben, a városi tanács egészségügyi hivatalában, a polgármesteri hivatalban, a Kereskedelmi Kamarában, a közterület-fenntartóknál; minden intézményt, mely bármit tudhatott, vagy tanáccsal szolgálhatott, elárasztották a telefonhívások.

– Meg tudják mondani, hová menjek orvosi vizsgálatra vagy bármiféle kezelésre? Egy fiatalember mellett ültem a buszon, és biztosan tudtam, hogy a National Motorsnak dolgozik...

– Kérem, egy órája hívom magukat. A következőt akarom megtudni. Múlt héten keresztülautóztam a Központon. Most az akkumulátorom hirtelen több áramot termel a normálisnál, ilyesmit sosem csinált azelőtt. Hol tudhatom meg, nem került-e az a valami a kocsimba? Talán a kerekek szedték fel, vagy ilyesmi.

– Egészen biztos. Bob Halleckékat látogattuk meg, akinek az unokatestvére a National Motorsnál dolgozik. És hirtelen fájdalmaim vannak a mellemben. Mindkettőben. Mintha radioaktív tűkkel szurkálnának.

– De kérem, sürgős! Szigorúan bizalmas információm van. Az egész a kommunista ügynökök műve, akik több mint egy éve követnek engem...

Egy háziasszony azt akarta megtudni, biztonságos-e a port letörölni az ablakdeszkáról. Egy kempingező azt tudakolta, vajon a tavak is fertőzöttek-e. Egy hölgy kutyája furcsán kezdett viselkedni: felszedhetett-e más kutyáktól radioaktivitást? A sugárzásnak köszönhető-e – kérdezte egy gazdálkodó – hogy ennyire nem az évszaknak megfelelő az időjárás?

Tucatjával jöttek a telefonok a környező városokból, az emberek tudni akarták, van-e atomrobbanási veszély. Egy férfi, aki a saját bombabiztos óvóhelyének melléképületéből telefonált – ide menekült feleségével, anyósával és négy gyermekével – puskával a kezében állt őrt, hogy mindenkit távol tartson, s azt kívánta megtudni, vajon közleményben tudatják-e a lakossággal, hogy mikor biztonságos elhagyni az óvóhelyet.

Mindenki, aki bárkit ismert a Kutatóktól vagy a Formatervezéstől, vagy aki Starkékat ismerte, s látta a Sugárzásbiztonsági Felügyelet teherautóit feltűnni a házuknál, most kötelességének tartotta, hogy telefonáljon, s elmondja, mennyire sajnálja a hallottakat. Hogyan érzik magukat? És mit gondolnak a továbbiakról? Tudnának-e segíteni valamiben? És – óh, igaz is... még valami. Butaság, persze, hogy az, de ott jártunk nálatok két hónappal ezelőtt – emlékszel? Előfordulhat, hogy...?! Ugye megértitek, de gyerekeink vannak, s azóta is egyfolytában aggódunk, hogy... persze, megértitek...

Persze, természetesen. És mindössze csak annyit kell tenni, hogy érintkezésbe lépnek az egészségügyi osztállyal vagy a sugárzásbiztonságiakkal, és megvizsgáltatják magukat. A radioaktivitás legnagyobb részét már semlegesítették, az Atomenergia Bizottság szerint valószínűtlen, hogy bárki – akit eddig nem ellenőriztek – komoly sugárártalomnak legyen kitéve. A polgármester máris a lakossághoz fordult, és kért mindenkit, mutasson jó példát és őrizze meg a nyugalmát; ne üljenek fel a nem hivatalos személyektől származó, meg nem erősített értesüléseknek; ne hagyják, hogy a mende-mondák pánikot okozzanak. Tehát, a legjobb megoldás, ha megvizsgáltatják magukat. Mindössze egy gyors ellenőrzésről van szó. Igen, igen, fájdalommentes. Nem, nem kell érte fizetni.

A Sugárzásbiztonsági Felügyelet fél tucat vizsgálóállomást szereltetett fel Elgin Cityben, másnap minden telefonálót odairányítottak orvosi vizsgálatra. Már előző éjjel megkezdődött a sorbanállás. Másnap reggel hat órára a sor körbefogta az egész háztömböt, s még több utcasaroknyira is kígyózott. A Főutcán forgalmi dugó keletkezett, az autókat elterelték a National Motors tér mentén. Röplapokat osztogattak, melyeken a Detroiti Városi Tanács előző napi határozatát idézték: a határozat bizalmát fejezte ki az Atomenergia Bizottsággal, a Sugárzásbiztonsági Felügyelettel és a National Motorsszal kapcsolatban.

A megnyugtatások ellenére, vagy lehet, hogy pontosan azért, a pánik azonnal kitört. A tavak partján nyaralók annyi ideig maradtak, ameddig ellenőrizték őket, aztán tüstént összepakoltak, s elmenekültek innét. Mintha azután, hogy bizonyossá vált, ők "tiszták"; féltek volna bárki mással kapcsolatba kerülni.

Nagy keletje lett az üzletekben kapható Geiger-számlálóknak. (Noha a detroiti Fogyasztók Tanácsa figyelmeztette a vásárlókat, hogy lelkiismeretlen gyártók ezerszámra küldik az üzletekbe a forgalomból kivont, megbízhatatlan műszereket csillagászati árakon, az emberek mégis úgy vélték, bármi, ami kattog, jobb a semminél. Talizmánnak tekintették.) Elgin City gazdagabb polgárait felháborította a radioaktivitásnak ez a formája, mely teljesen feleslegessé tette költséges atomóvóhelyeiket és polgári őrségi gyakorlataikat: a ruhára tapadó radioaktív szennyeződést nem vijjogó szirénák adják hírül általában.

A Wynn Streeten, a belvárosban utcai verekedés tört ki, amikor az egyik járókelő hozzáért egy másikhoz. Az emberek felhagytak a kézfogással, s az utcákon néhány kórházi szájmaszkféle is feltűnt. A város haragja először a National Motorsra irányult; minden reggel vandál rongálások történtek a Kutatási és Fejlesztési Központban – betört ablakok, falra festett trágárságok, autófeljárókra és a tér közepén lévő műtóba kiborított szemét. Amikor a vandál cselekedetek komolyabbá váltak, a National Motors úgy döntött, egy időre bezáratja a Központot. Minden kutatást a Hazel Park laboratóriumaiban és az Eastern State Egyetemen folytatnak tovább. Így aztán Elgin City lakói új célpontot kerestek. Max Prager nem volt elérhető, de néhányan emlékeztek rá, hogy Starkék hordták szét a fertőzést a városban, és Starkék még most is itt laknak.

Egyik este kő verte be a nappali ablakát, majdnem eltalálta Karent; egy repülő üvegdarab felsebezte Barney homlokát. Barney kirohant, de csak egy kivilágítatlan autót látott. Amikor az autó az utcai lámpa alá ért, akkor vette észre, hogy elöl is, hátul is férfiak ülnek a kocsiban, de a rendszámtáblát nem tudta leolvasni.

– Ezek nem gyerekek voltak – ordította becsapva az ajtót. – Felnőttek. – Majd megfulladt mérgében. Szeretett volna elkapni valakit. Elég dühöt érzett, hogy öljön – nem szépen, tisztán, puskával vagy késsel, hanem hogy fájdalmasan agyonverhessen valakit. Belevágott az ajtófélfába, mindkét öklével verte, míg csak le nem kellett dőlnie a kanapéra.

Karen egy kis írást talált a kőre erősítve: "Takarodjatok Elgin Cityből – olvasta –, vagy kifüstölünk innen."

– Ettől féltem – suttogta a férfi. – Addig üldöznek minket, míg el nem megyünk.

Egy hét múlva újabb kő repült be, s kétszer próbálták felgyújtani a házukat. A második kísérlet után az álmos szemű Phinney polgármester eljött hozzájuk, s közölte, felhatalmazta a rendőrfőnököt, hogy egyenruhás rendőrt állítson a ház elé. Ez egy időre védelmet jelenthet, szabadkozott, amíg a dolgok elcsöndesednek. A polgármester úgy gondolta, eladják a házukat, s elköltöznek, ahogyan mások is tették a Kutatási Központtól.

– Nem áll módunkban – felelte Barney ; addig nem, míg az ügy nincsen lezárva.

Phinney polgármester legszebb kampánymosolyát villantották rájuk, szeme félig becsukva, mint aki álmában bólogat vidáman.

– Hallottam, a cég szép kártérítést ajánlott maguknak. Azt hittem, boldogan felhagynak ezzel a kavarodással.

– Nem tudom, mit hallott – mondta Barney – de az ajánlat alig volt több a semminél. Semmit sem szeretnénk jobban, mint eladni ezt a házat, és még ma elmenni innen, de az ügyvédünk azt tanácsolta, hogy egyelőre ne tegyünk semmi ilyet.

Barney azt hitte, a polgármester mindjárt elalszik nagy mosolyogva a kanapén, de a polgármester horkantott egyet, s összeszorította húsos ajkait.

– Mr. Engstrom sógorától hallottam, hogy nagy pénzt akarnak csinálni ebből, s az sem érdekli magukat, hogy ha perre megy az ügy, a Központot esetleg hosszabb ideig zárva tartják, és egy csomó embert elbocsátanak.

– Miféle badarságok ezek?

– Ezt beszéli mindenki. Azt is mondják, hogy a Központot esetleg délre viszik, ahová sok másik cég is települt.

– Ugyan már, maga pont olyan jól tudja, mint én, hogy ez képtelenség. A Központot rögtön megnyitják, ahogy elül a pánik.

– Lehet, de sok itt az olyan ember, aki aggódik a fizetése miatt, s szerintük maga egyike azoknak, akik felelősek ezért. Úgy hiszem, nagy hibát követnek el, ha nem adnak túl a házon, s nem költöznek el innen.

– Múlt héten beszéltünk egy ingatlanügynökkel.

Phinney bólintott. Tudott róla. A polgármesteri hivatal – nyilvánvalóan – közvetlen kapcsolatban állt a város valamennyi ingatlanügynökével. (Elgin City arról volt nevezetes, hogy szigorúan megszabta, miféle emberek vásárolhatnak ingatlant, még szigorúbban, mint Grosse Pointe-ban csinálták a híres "Pointe Systemmel" – minden megállapodást gondosan ellenőrzött a polgármester, a legnépszerűbb e tisztségben, aki valaha is Elgin Cityben működött.)

– Akkor azt is tudja – folytatta Barney sietve ; hogy az ügynök megmondta, nem fogják megvenni a házat, mert az emberek félnek, hogy még mindig radioaktív por van benne.

– Nos én nem egészen így hallottam. Lester Parkso azt mesélte, egészen elfogadható árat ajánlott – tekintetbe véve a körülményeket. – A polgármester megengedően körbepillantott a házon, melyre annyi szót pazaroltak.

– Elfogadható árat? – Barney tudta, hogy fegyelmeznie kell magát a város legnagyobb hatalmassága előtt. De forrt benne az indulat, hogy belevágjon ebbe az álmos mosolyba, lássa rajta a meglepetést, a haragot, a fájdalmat, bármit, csak ne ezt a puffadt, nehéz szemhéjú álarcot. – Tizenkétezer dollár elfogadható? Ezen a házon harmincötezer dollár kölcsön van. Egész életünkben adósságban maradnánk.

– Maga mondta, valami veszteséget a radioaktivitás után el kell viselni. És csinos kis haszonra tesznek szert hamarosan, ha megállapodnak a céggel.

– Nem kötünk megállapodást kényszer hatására, a fene egye meg! Nem érdekel, ha évekbe telik, míg az ügy a bíróságra kerül. Harcolni fogunk.

A polgármester most első ízben felvonta a szemöldökét, s majdnem elhalt az arcáról a mosoly, aztán csak vállat vont.

– Hát, ez a maguk... döntése – (Barney tudta, hogy "temetést" akart mondani) –, de nem hiszem, hogy okosan cselekszenek. Bonnard rendőrfőnök huszonnégy órás szolgálatba rendel ki valakit néhány napig, mindenesetre... talán a dolgok elsimulnak maguktól. De meg kell hogy értsék, nem tehetünk örökre őrszemet a házuk elé. Elgin Citynek nincsen túl nagy rendőrsége.

– Fegyverviselési engedélyt kérek majd a rendőrfőnöktől – mondta Barney. Hülye ötlet volt, sosem lenne bátorsága használni, csak virtuskodásból mondta.

– Ne tegye. Nem hiszem, hogy a rendőrfőnök hozzájárulna az engedélyezéshez – válaszolt Phinney. – Nincs szükségünk valakire, aki haragszik az egész városra, s megtöltött pisztollyal járkál. De nincs ám. Éppen elég volt az ilyesmiből a zavargások idején.

Amikor Phinney elment, Barney felhívta a rendőrfőnököt, s megtudta, amit a polgármester előre megjósolt: a lakosság érdekeit sértené, hogyha fegyverviselési engedélyt adnának számára.

Karen tiltakozása ellenére elment egy sportüzletbe Detroit belvárosába, ahol senki sem ismerte, s vásárolt egy duplacsövű sportpuskát meg két doboz lőszert. Életében nem vadászott, de a következő napokban jópárszor kiment az erdőbe, és, ahogy olyan sokszor látta a westernfilmekben, célba lövést gyakorolt a fákon és konzervesdobozokon, egészen addig, míg úgy nem érezte, ha muszáj, bánni tud a fegyverrel.

– Jobbra fordul minden, ha elmúlik ez a félelem – makacskodott Karen – és ismét megnyitják a Központot. Pár héten belül mindenki elfelejti az egészet.

Ám a Verne benzinkút tulajdonosa, ahol rendszeresen tankoltak és olajat vásároltak a kocsiba, megkérte őket, vásároljanak másnál ezentúl, mert a benzinkút kezdi elveszíteni állandó vevőit, akik attól félnek, hogy a benzinszivattyú szennyezett lesz Starkék új kocsijától.

Barney összevitatkozott a tulajdonossal, az be is látta, hogy ez lehetetlen, de a vásárlói nem gondolkodnak mindig logikusan, mondta. Ameddig az emberek félnek a sugárfertőzéstől, addig nem jönnek az ő benzinkútjához vásárolni, s végül is, neki négy gyereke van, az ötödik meg éppen útban. Barney belevágta a pofájába a pénzt; Karen biztosra vette, hogy legszívesebben nekiesne a férfinek. Megérintette a karját, Barney vad szemekkel nézett rá, aztán szép lassan visszavezetett a házhoz.

Ugyanekkor történt, hogy Mr. Harkness a Food-Rite Supermarketből megkérte őket, vásároljanak ezentúl másik üzletben; a Norton-féle tejtermékbolt nem hozta többé ki a házukhoz a friss tejet. Az újságosfiú is telefonált, bocsánatot kért, de a többi kuncsaftja azt mondja felszedhet ő is radioaktív szennyeződést Starkék verandájáról, amikor minden héten odamegy az újságpénzért. A biciklijéről ezentúl is behajítja a küszöbre az újságot, de ha nincs ellene kifogásuk, küldjék el mától postán a pénzt. Egyre többször kellett Eigin Cityn kívül elintézniük a bevásárlásaikat; kétszer egy héten beautóztak Detroitba, ott vették meg az élelmiszereket, meg ami a háztartásba kellett.

Néhány ember rövid levélben együttérzéséről biztosította őket. Karen egyik távoli unokatestvére Grosse Pointból egy gyümölcskosarat küldött. Nat Winters telefonált, érdeklődött, segíthet-e valamit. Karen figyelte, amint Barney beszélt vele telefonon, s hallotta, milyen óvatosan fogalmaz, mint aki arra vár, hogy felfedje a hívás igazi okát, de amikor rájött, hogy szimpla együttérzés volt csak Winters részéről, Barney egészen meghatódott.

Látogatóik mindössze egyszer akadtak: egy idős pár a másik háztömbből, Mr. és Mrs. Lausch, egy nyugdíjas könyvelő és a felesége, mindketten túl a hetvenen; azelőtt is gyakran integettek a verandájukról, amikor Karen vagy Barney elhajtott előttük. Egy forró délután jöttek látogatóba, ünnepélyesen felöltözve: az asszony kék-fehér nyomott mintás ruhában, művirágos szalmakalapban és fehér kesztyűben, az öreg csíkos vászonöltönyben, nyakkendőben; házi süteményt hoztak és egy befőttesüvegben ribizlizselét. Már jóval előbb tervezték a látogatást, mondta Mr. Lausch, hogy megkérdezzék, segíthetnek-e valamiben.

Karen behívta őket a lakásba, és ott marasztalta teára. Először félt, hogy Barney mérges lesz és gunyoros, de Barney szépen elbeszélgetett Mr. Lauschsal az időjárásról, a vadon növő fűről, az iskolakötvények dolgáról, melyről az itt lakók ősszel szavaznak majd; Karen ezalatt Mrs. Lauschsal süteményreceptekről beszélgetett, s kapott is néhány útmutatást, hogyan tegyen el ribizlizselét.

Amikor körülbelül egy óra múlva távoztak, Karen sírva fakadt, Barney megölelte.

– Szeretnék olyan lenni, mint ők, amikor megöregszem, Barney. Szeretnék jó és szeretetre méltó lenni. – A férfi arcára emelte a szemét, de Barney távolinak látszott, s a szeme is szomorú maradt.

Már túljutott a hányinger és véres hasmenés első szakaszán, most az egyre növekvő gyöngeséggel és levertséggel kellett szembeszállnia: ezért dühödten dolgozott szinte a végkimerülésig. Egész csomó új alkotást kezdett, közülük a legfontosabb egy olyan figura volt, melyet már évekkel ezelőtt tervezett megformálni – a Vén tengerészt, barázdált vonásait, hosszú ujjait, kifejező arcát, mely fogva tartotta az esküvői vendég figyelmét, míg az öreg elmondta borzalmas történetét. Azt már régen eldöntötte, hogy az albatrosz az öreg nyaka körül túlságosan egyszerű lenne. Nincs szüksége szimbolizmusra. Aszott figurát akart – de nem a menekültek csonttalan erőtlenségét –, inkább nagyon is feszült nyakat képzelt, miközben az arcot fájdalommal átszőtt érzékenység világítaná be, ez az érzés löki vissza az életbe a Vén tengerészt – ezért akar minden idegszálával élni, hogy elmesélhesse történetét, s fogva tartsa az esküvői vendéget fénylő pillantása.

A kép és a kihívás, hogy megmintázza, ugyanolyan formában jelentkezett, mint amikor először merült fel benne az ötlet – még a középiskolában. Angoltanára – Coleridge szerelmese –hangosan olvasott fel részleteket a költeményből; Barney még most is emlékezett a tanár hangjában remegő fojtott szenvedélyre. Aztán az egészről megfeledkezett, de évekkel később, egy hideg éjszakán a Cadillac téren valami részeg, aki a tengerészek borsószínű zubbonyát és fekete kötött sapkát viselt, megállította, és érdes hangján egy italravalót kért tőle; közben elmesélte, milyen hosszú ideje él már hajó nélkül. Barney adott egy dollárt, és azon az estén megcsinálta a Tengerész első vázlatait.

De nem volt megelégedve: az arc és kéz megkínzott vonásai valahogyan nem akartak életre kelni. Végül is mit tudott egyáltalán a szenvedésről, a szomjúságról, a tűző melegről, a kétségbeeséséről? Félretette a vázlatait, el is feledkezett róluk, olyasmikkel foglalkozott, amiket megértett (a Zuhanó akrobatával nyerte a Detroit Institute diákemlékérmét, s az Elfáradt futó szerezte neki az ösztöndíjat az Eastern State Universityre.) És most visszatért az ötlet kihívás formájában: mintha most már igazából ismerné az öreg szomjúhozását, érezné, hogyan tüzel a bőre, megosztaná vele azt az időtlen világot; melyben tegnap és holnap szétporlad a kezében, mint a kiszáradt agyag.

De ez sem jött könnyedén – semmi sem úgy jött, ahogyan képzeletében látta; volt valami makacsság ebben a figurában, pont olyan, mint a Vénuszban – a fejek, a lábak idegenné váltak, míg végül kétségbeesve félretett minden vázlatot és agyagmintát; megpróbálta felidézni a magányos férfi alakját, aki megállította az utcán, talán sikerül ötvözni azzal a hangulattal, mely a vers hallatán először fogta el.

Az elején mindig így volt – hamarosan teljesen beleveszett a munkába –, megfeledkezett időről, fájdalomról, az egész világról. Amikor új szoborba kezdett, mindig érezte ezt az izgalmat, mely feloldódást és teljességet ígért, s valami irányt látszott adni az életének. Persze, az is jó volt, befejezni valamit, tudni, hogy sikerült; de még ennél is fontosabb elkezdeni valamit, ami hosszú időre birtokba veszi az embert, érezni, hogy jól halad a munka.

Majdnem két hétig így ment ez a Tengerésszel is. Aztán valami borzalmas dolog történt. A valósághű alakzat hazuggá vált. A figura egyre inkább kicsavarodott, összegubancolódott; minden alkalommal, amikor a Tengerésszel próbálkozott, csak akkor tartotta elfogadhatónak, amikor a figura kicsavarodott. A furcsa formák groteszkké váltak szenvedő pózukban. Időnként már annyira eltorzultak, hogy nem maradt értelme így folytatni. Noha tudta, hogy az arc és a test hiteles, mégis valami kikövetelődzött belőle, amit sem megérteni nem volt képes, sem visszafogni.

Végre egy délután úgy érezte, sikerült jól megformáznia az arc gyötrődését, és ennek ellenére önkéntelenül is átformálta a szájat: a száj vonala mindent elsöprő gyűlöletet fejezett ki. Ez már nem az elgyötört Tengerész volt. Ez egy koszos öregember, aki utálja az egész világot. Megrémült, felkapta a szobrászvésőt, s végigvágott vele az arcon. Ettől hányingere támadt, remegett a lába, ha meg nem kapaszkodik a szék hátában, összerogyott volna. A falnak támaszkodva vánszorgott fel, s amikor belépett a nappaliba, Karent egészen megrémítette.

– Jóisten, mi van veled?

Beleereszkedett a székbe, még most is remegett. Érezte, hirtelen elhagyja minden ereje. Kihúzták a dugót, az energia elpárolgott belőle.

– Hívjam fel az orvost?

– Mindjárt jobban leszek. – Ilyen rosszullétek azelőtt is előfordultak; de ha lepihent, elmúlt a gyöngeség, s képes volt folytatni a munkát. Még sosem volt ennyire gyönge. Ilyen az, amit az öregek éreznek, amikor közeleg a halál? Egyre rosszabbul lett. – Elmúlik – makacskodott. – Ne izgasd magad. – Az orvosuk elmagyarázta, hogy a sugárzás felhalmozódott a csontjaiban, tehát mostanihoz hasonló váratlan rosszullétekre egyre gyakrabban számíthat.

Még az elején megpróbált minél többet megtudni a sugárzás hatásáról, órákat töltött a detroiti közkönyvtár ban, professzorokat hívott fel a michigani egyetemeken. Ami hozzáférhető könyvet talált, az nem volt megfelelő, a többi meg túlságosan is szakmai volt: sugárzásbiológiai tanulmányok nagy sugárdózist elszenvedett emberekről – atomrobbantások áldozatairól, ahogy például Japánban történt –, aztán atomkísérleti központokban és meghibásodott reaktorokban előforduló balesetek áldozatairól, akik bele is haltak; aztán ott volt a Marshall Sziget lakóiról készült tanulmány, az 1954-es atomrobbantás hatásáról, vagy azokról az emberekről, akiket Idaho Fallsban érintett az atomreaktor felrobbanása. De ezeket nem lehetett az ő esetükkel összehasonlítani. Ami Karennel és vele történt, az inkább kis üzemi balesetre emlékeztetett, ám ezekről alig talált valami információt, milyen furcsa – legföljebb azoknak a lányoknak az esetét, akik az óragyárban dolgozva rádiumos festéket használtak a számlapokhoz, s végül sugárzásmérgezéses tüneteket produkáltak.

Barney elgondolkozott: a radioaktív izotópokat használó üzemek környékén vajon hány ember kap elegendő sugárdózist, hogy később rákban megbetegedjék? És a közönséges vérképzőszervi és csontmegbetegedések közül vajon mennyi írható (nem is tudottan) radioaktív hulladékok számlájára? Olyan kevés ismeret látott napvilágot az iparban történt radioaktív balesetekről, hogy Barney furcsállni kezdte: mintha ki nem mondott konspiráció folyna a kormány és az ipar között az ügyek eltussolására.

3.

Augusztus végén egy este Karen hallotta, hogy autó fékezett a kocsibejárónál. Elhúzta a nappali függönyét; egy nőt látott bőrönddel kiszállni a taxiból. Néhány pillanat múlva megszólalt a csengő. Gyorsan belebújt a köntösébe, lement, közben azt kiabálta Barneynak, hogy valaki van az ajtónál.

– Biztos gyerekek – kiáltott vissza a férje az alagsorból. – Ne nyiss ajtót.

– Egy nő csomaggal.

Barney a lépcső aljához jött, onnan nézett fel Karenra.

– Ki lehet az?

– Nem tudom.

A csöngő megint harangozott.

– Hát, akkor nyisd ki, és küldd el azt a nőt – kiáltott fel. – Dolgozni szeretnék.

– Félek.

– Óh, istenem! – Felmászott a lépcsőn, kicsit odébb lökte elhaladtában Karent, ahogy felkapcsolta a verandán a villanyt.

– Ki az?

– El tudtok viselni egy megfáradt utast? Én vagyok az, Myra.

– Myra! – ordított fel a férfi. – Karen, ez Myra! – Küszködött az ajtózárral, homályosan azt is érezte, hogy fejében és mellében lüktet a vér. Amikor az asszony belépett, megdöbbenve nézett rá. Nem ismerte volna meg, hacsak a hangját nem.

– Karen! – kiáltotta most már feleslegesen, mert a testvérek szaladtak egymás felé. Barney tudta, szájtátva bámul, de nem bírta abbahagyni. Myra rövidre vágatta a haját, az arca kikészítés nélkül borzasztóan megöregedett, ráncos volt és elnyűtt. Szövetkosztümje túlságosan meleg lehetett ilyenkor augusztusban, a krétaszínű harisnya és a lapos sarkú cipő nem mutatta meg a lába formáját. Csak rekedtes hangja és kék pillantású szeme volt a régi, de a szeme is meredt volt, túl keményen pillantott a világba.

– Nem sokat változtál, Barney – mondta Myra, mintegy válaszul a férfi nyilvánvaló döbbenetére. – Kicsit öregebb vagy, fáradtabb, de bárhol megismertelek volna. Olvastam a balesetről a Los Angeles Times hátsó oldalán. Lefogadom, Detroitban a címoldalon hozták. Ti aztán híresek lettetek errefelé.

Barney felkapta a bőröndjét, megjegyezte, hogy olcsó, átszíjazott vulkánfiber, s bevitte a nappaliba.

– Hírhedtek, így akartad mondani. A veszélyes, radioaktív Starkék. Beszennyezői eme kedves városnak...

– Barney, kérlek, hagyd legalább leülni. Ne kezdd máris.

– Nagy különbség van a híres és a hírhedt között. Csak ezt szerettem volna tisztázni.

Myra megérintette Karen arcát és rámosolygott.

– Remekül nézel ki. Illik hozzád a terhesség.

– Honnan tudod?

– Felhívtam anyát a repülőtérről, hogy megtudjam a címedet. Egyszerűen csodaszép vagy. Nem tudok napirendre térni felette.

– Karen virágzik – hagyta rá –, én pedig...

– A terhesség gyógyító hatással van a női testre – mondta Myra, és elgondolkozva vizsgálgatta a testvérét. – A teremtés csodája.

Karen felpattant, megkérdezte: – Ennél valamit? Bizonyára éhes lehetsz ilyen hosszú...

– Hoztam magammal élelmet. Csak egy kis gyümölcs és dió, de egy pohár vizet, azt kérek.

Barney figyelte a mosolyát, a nyugodt arcát és az erős nézésű kék szempárt, mely nem változott.

– Más lettél – szólalt meg végül.

– Igen, sok minden történt a főiskola óta. Valamiféle tisztítótűzön mentem keresztül. Megtudtam, mit jelent szenvedni. Amikor olvastam, mi történt, éreztem, hogy neked és Karennek szükségetek van rám. Segíteni akarok, ha hagyjátok.

Barney nem szólt semmit, de Karen felpattant, s megfogta a kezét.

– Hát persze. Szükségem van valakire, hogy itt legyen, s ki másra, ha nem a testvéremre?

– Biztos vagy benne? Mert egyébként maradhatok Detroitban is ismerősöknél, a misszión...

– Ne butáskodj – felelte Karen. – Azt akarjuk, hogy itt maradj.

Myra most a férfi válaszát leste, Barney látta, az arca egészen beesett, a pillantása meg olyan komoly, hogy fájdalom a szemébe nézni. Barney összezavarodott. Tudni akarta, mi történt Myrával, de valami belülről figyelmeztette, ha Myra valami fanatikus lett, akkor veszélyes lesz belebonyolítani az életükbe.

– Nem is tudom – válaszolta. – Itt ostromállapot van.

– Ez csak még inkább ok arra, hogy legyen valaki, aki segít nektek – mondta Myra.

– Téged is radioaktívnak fognak bélyegezni.

– Túljutottam azon a ponton, hogy az emberek ítélete aggasszon. Nem leszek terhetekre. Csak annyit csinálok, amivel segítségedre lehetek neked és Karennek. Ha néhány nap múlva úgy találod, kolonc vagyok, elmegyek. Ha van valami értelme, hogy itt legyek, addig maradok, amíg szükségetek van rám.

– Ugyan, hülyeség arról beszélni, hogy kolonc lennél. Nem fogod akadályozni Barneyt a munkában, s nekem legalább lesz valaki, akihez szólhatok, mialatt ő elábrándozik. Gyere fel, megmutatom a vendégszobát.

Barney szó nélkül végigmérte mindkettejüket, aztán vállat vont, s lement anélkül, hogy bármit mondott volna. Myra utánabámult, mialatt felmentek.

– Hová megy?

– Az alagsori műtermébe. A szobrászat az egyetlen, ami most foglalkoztatja. Hetente kétszer kellene bejárnia a kórházba ellenőrzésre. Az orvosok azt mondják, ha vigyáz magára, és követi az utasításokat, a teste képes lesz együttműködni a radioaktív hatással. Azt mondják, rengeteget tudnak már a sugárbetegségről. De nem megy. Egyetlen dolgot csinál: lenn dolgozik.

– Lehet, hogy ezzel jobbat tesz magának, mint gondolnád, ha úgy érzi, kerülnie kell az orvosokat. Talán az önfenntartás ösztöne átsegíti majd ezen.

Karen megállt, huzatokat vett elő a fehérneműs szekrényből.

– A legjobb michigani orvosok állnak rendelkezésünkre.

– Lehet, hogy mindkettőtöknek inkább olyan orvosra van szüksége, aki a lélek szenvedését gyógyítja a test helyett.

Karen egy darabig nézte a testvérét.

– Megváltoztál. Alig hiszem el, hogy te vagy Myra.

A másik felnevetett, kinyújtotta a kezét, hogy segítse n megvetni a vendégágyat.

– Bizonyos értelemben nem az vagyok, aki voltam. Úgy mondhatjuk, újjászülettem. Óh, de még nem akarok erről beszélni. Puszta szavak lennének csak számodra, s azt akarom, hogy sokkal többet jelentsenek. Szeretnélek irányítani, amikor eljött az ideje...

Myra követte Karent a másik hálószobába is, közben megállás nélkül, de meggyőzően arról szavalt, mennyire fontos, hogy beszéljenek átélt szenvedéseikről, s megosszák valakivel.

– Ez az egyetlen dolog, mely legyőzheti a fájdalmat, és értelmet adhat a szenvedésnek. Csak az ember az, minden földi teremtmények közül, aki elmondhatja kétségbeesését embertársának; ha részt vállalunk az emberi szenvedésből, akkor mindannyian egy kicsit halhatatlanná válunk.

Olyan váratlanul jött az egész; Myra különben is túlságosan határozott volt, semhogy vitába szállhasson vele, különösen most nem. De rekedtes hangja, kezének száraz érintése, a szemében villogó erő olyan megnyugtató volt. Karen leült az ágyra. Talán Myra segíteni tud. Nem kell ennek vallási kapcsolatnak lennie. Már az is elég, hogy itt van, hogy beszélni lehet hozzá.

– Örülök, hogy eljöttél. Olyan egyedül voltam.

– Nem voltál egyedül, drágám. Nem szabad ilyet mondanod.

– Óh, Barney egyre jobban és jobban eltávolodik tőlem. Teljesen begubózott a munkájába.

– Nem Barneyra értettem. – Myra elmosolyodott, megpaskolta a másik karját. – Nem fizikai értelemben gondoltam... – Meglátta Karen homlokráncolását, mire ejtette a témát. – Semmi baj. Nem kell megneveznünk. A legfontosabb dolog, hogy ne feledd, megvan benned az alkotó cselekvés lehetősége, amellyel teljesítheted erkölcsi küldetésedet: új eszmélést hozhatsz erre a szenvedő világra. És én itt leszek melletted, hogy vezesselek. Pihenj le, s engedd, hogy egy pohár langyos tejet hozzak neked.

– Nem kell. Én...

– Csak fogadj szót a nővérednek! – mondta Myra, gyöngéd, határozott mozdulattal lenyomta Karent az ágyra. -Azértjöttem, hogy segítsek. Ez azt jelenti, hogy mindezeket az apró-cseprő dolgokat rám hagyhatod, te csak pihenj, készülj fel az elkövetkező hetekre. Beteg voltál, pihenned kell. Ez az idő most meditációra való, engedd, hogy spirituális éned rendbehozzon.

Tulajdonképpen megkönnyebbülést jelentett, hogy Myra vele volt. Hátradőlt az ágyban, bólintott. Myra rámosolygott, és eloltotta a lámpákat.

– Pihenj, gondolkozz, álmodj. Életünk sorsdöntő pillanataiban nyitottakká válunk, hogy lelkünk egyesüljön az univerzummal. Ha hagyjuk, hogy ez megtörténjen, be is következik. Behozok tálcán egy kis harapnivalót.

– Igazán nem szükséges...

– Shhh! Pihenned kell és csöndben maradni!

Barney észrevette, hogy Myra a háztartás részévé vált. Spártai igénytelensége zavarta, hirtelen ráébredt, hogy Karen és ő mennyire függnek mindenféle tulajdonuktól. (A tárgyak tartják őket ezen a világon? Mintha százával felkínált kapaszkodók lennének, melyek segítenek odatapadni a valóság síkos oldalához?) Myra mindannyiukra diétás elvek szerint főzött; Barney igazán megpróbálta elfogadni, míg csak az első két vegetariánus vacsora után rá nem döbbent, hogy itt nem is számíthat húsra. Amikor visszautasította, hogy sikérre és szójalabdacsokra térítsék át, s legalább napjában egyszer húst követelt, Myra engedett a kérésnek, de ettől fogva külön főzött magának.

Időről időre megkérte, engedje megnézni a műveit, de Barney elutasította. Nem szándékozott egyelőre senkinek sem megmutatni. Felhagyott a Kelő Vénusszal, most a Vén tengerésszel kísérletezett, aki egyike lett egy furcsa, kegyetlen tabló alakjainak. Nem tudta, mi lesz mindebből – egyszerűen követte belső sugallatát, örült, hogy új figurákba kezdhet, bár homályosan tisztában volt azzal is, hogy minden új kezdéssel kötelezettségeket szab magára, melyeket teljesíteni kell, ha nem is a többi ember miatt, de legalább saját alkotásai miatt.

Nagyon érdekelte, mi történt Myrával. Idő előtt megöregedett arcának komolysága, megtépázott haja, ennek ellentmondó, még mindig átható pillantású kék szeme elbűvölték. Célzott rá, szeretné tudni, mi történt Myrával, de az asszony mindig témát váltott ilyenkor. Mintha el akarná kerülni, hogy félreértsék, mintha várna a megfelelő időpontra.

Minden félelem nélkül vágott neki késő este hosszú sétáinak, felkereste a régi környéket, ahol nevelkedett, mondta, s nem vett tudomást Barney figyelmeztetéséről, hogy ez veszélyes dolog.

– Ki háborgatna egy ilyen nem vonzó nőszemélyt? Nekem már nem kell aggódnom, hogy a férfiak piszkos ajánlatokat tesznek. Egyszer jól megnéznek, s máris békén hagynak.

Egyik éjszaka, két héttel azután, hogy megérkezett, a rendőrség hozta haza.

Az arca felhorzsolva, jobb szeme majdnem teljesen lecsukva. A kabátjáról hiányoztak a gombok, gallérja véres volt, blúzát szétszakították, egyik kezével fogta össze felül. Két férfi követte, majd megverte, mialatt Elgin City egyik rosszabb környékén kószált.

Mialatt Myra beszélt, Karen is lejött, és kitört belőle:

– Tudnod kellett volna. Hát nem tudod, milyen veszélyes egy nőnek azon a környéken sétálni éjszaka – és egyedül!?

Myra elvette a nedves törölközőt, amit Barney adott oda, és a fejét rázta.

– Nem gondoltam, hogy háborgatni fognak. – Reszketett a hangja. – Már nem vagyok csinos. Biztosan tudtam, hogy...

– Ez nem ilyen egyszerű – szólalt meg Barney. – Tudják, hogy velünk laksz. Most már az egész város tudja. Aztán meg, azt a pár zavarodott alakot, aki a sötét utcán nőkre les, nemigen érdekli, hogyan néz ki az a nő; vagy milyen öreg. Néhány szerencsétlen nyomorult azt élvezi, hogy magányos nőket rémítgethet. Valószínűleg nem is akartak igazából megerőszakolni. Csak megrémítenek, néhánynak az is elég. De vannak olyanok, akik esetleg meg is öltek volna. – Észrevette, hogy ezzel a magyarázattal felizgatta Myrát, de nem tudta abbahagyni. – Ha azt gondolod, kivonhatod magad a férfiak érdeklődéséből azzal, hogy egyszerű és igézéstől mentes leszel, akkor becsapod saját magad. Kimentél sétálni, ez próbatételféle volt, ugye? Gondoltad, úgysem lát keresztül senki ezen az álruhán, ez majd leplezi, hogy nő vagy. Hát, rossz hírem van a számodra. Még mindig piszokul vágykeltő nőnek számítasz. Nem vagy olyan csinos, mint azelőtt, de az alapvető vonzerő nem pusztult ki belőled.

Myra elvörösödött, gyorsan a testvérére nézett.

– Jaj, ne érts félre. Nincs szándékom kikezdeni veled. De akármi is történt, amitől így megváltoztál, mégsem érintette a benned levő vitalitás lényegét. Amikor belépsz a szobába, az áramkör máris beindul, ezt nem tudod eltakarni rövid hajjal vagy férfias ruhákkal.

Myra remegett, majdnem elsírta magát; Barney megenyhült, s kimért léptekkel elhagyta a szobát.

– Megváltoztam – mondta Myra csöndesen Karennek, aki mellette ült, s a nedves törölközőt szorította megdagadt szemére. – Barney téved. Nem vagyok már az, aki voltam. Ő egyszerűen nem érti. Jaj, istenem, ketten voltak. Az egyik hátulról elkapott, elszakította a kabátomat, a blúzomat, megmarkolta a mellemet, ezalatt a másik bedugta a kezét a szoknyám alá. Piszkos disznók. Miért csinálják ezt? Hiszen nem is vagyok már csinos. Fiatalon szép voltam, s tudtam, mi jár mindig a fejükben. Óh, istenem, hát sohasem hagynak nekem békét?

Sírni kezdett, Karen vigasztalni próbálta.

– Na, na, hiszen elmúlt már. Nem néz ki súlyosnak. Csak horzsolás.

– Soha nincs vége. Örökké meg akarják ragadni a testedet és szétmarcangolni. Egyformák mind. A betege vagyok ennek, Karen. Mondhatom, ha kés lett volna nálam, mindkettőt megöltem volna, amiért hozzám nyúltak. Egész életemben küzdenem kellett az ilyesmi ellen. Biztosra vettem, hogy végre szabadon jöhetek-mehetek, mint valami emberi lény, bíztam benne, nem kell többé ez ellen hadakoznom. És most, tessék! Nem érted. Jelenleg egész életemet a türelemnek kívánom szentelni. És rosszul vagyok tőle, hogy megint visszavetettek ebbe a mételybe, amit a férfiak okoznak, mindent koszossá téve, amihez csak hozzányúlnak.

– Eltúlzod, Myra. Igaz, sok ilyen férfi akad. Nekem is volt részem benne. Nem olyan sokszor, mint neked – bizonyos értelemben szerencsésebb voltam, amiért nem lettem olyan gyönyörű, mint te ; de azért nekem is jutott a randevúkból, a smárolásokból az autóban; nekem is harcolnom kellett velük, mikor már túl közel jártunk a lényeghez. De ez a felnőtté válás része volt. És a legtöbb férfi is felnőtt, nem maradt ilyen mindegyik.

– Jaj, Karen, Barneyt nem számítom közéjük. Ő nem olyan, mint a többiek. Szerencsés vagy. Ő azon kevés férfiak egyike, aki nem taszít, amikor rám néz. Becsületes. Ez azért van, mert alkotó jellem. A szelleme magasabb régiókban jár.

Karen mosolygott.

– Na, várj egy kicsit. Azért ne rugaszkodjunk el túl gyorsan a másik irányba. Nem hiszem, hogy okos lenne bármelyik férfiról általánosítani. Igaz, Barney becsületes, de mint szobrász persze nagyon is érzéki, testi teremtés. Lehet, hogy nem vetted észre, hogyan néz rád. Vagyis, azt akarom ebből kihozni: ne kövess el még egy hibát, ahhoz hasonlót, amit ma éjjel elkövettél. Látnod kell, hogy Barney még most is szerelmes beléd.