Július

1.

Két nappal a július negyedikei kerti hússütés-parti után, Barney biztos volt benne, evett valamit, amitől rosszul van. Egymás után, már a második reggel fejfájással ébredt, és bőrkiütése támadt a jobb karján, mely terjedni látszott. Eszébe jutott, hogy talán orvoshoz kellene mennie, de aztán úgy döntött, majd meglátja később, hogyan érzi magát. Csöndben öltözött fel, nem akarta Karent felébreszteni, s lement, hogy reggelit készítsen magának. A konyha tiszta volt, a legtöbb edény elmosogatva. Karen annyira igyekszik, hogy megváltozzon.

Eddig még minden alkalommal, amikor rászánta magát, hogy bejelenti, el akar költözni, valami közbejött. Először a nagyapja temetése, meg hogy ismét találkozott a szüleivel, aztán Karen próbái, most meg ez. S az elmúlt hetekben, mintha megérezte volna, mi a szándéka, Karen próbált másként viselkedni. Amióta felhagyott a Vénusszal, minden egyszerűbbé vált. A temetés óta le sem ment az alagsorba.

Ragtapaszt s némi gézt tett kivörösödött karjára, óvatosan belebújt az ingébe, s már nem is gondolt a kötésre, mialatt felöltözött; kiment a ház elé, ahol Prager majd megáll, hogy felvegye. Mialatt elindultak, Barney észrevette, hogy az öregnek szokatlan módon másutt járnak a gondolatai.

– Valami baj van?

Prager tagadólag a fejét rázta, de Barney meglátta a kormánykeréken a kezét. – Megégetted magad?

– Pár nappal ezelőtt kezdett megduzzadni – felelte Prager.

– Úgy fest, mint valami csúnya égés. – Barney egyre a kezet nézte, mely Prager tömzsi, alacsony testéhez képest kecses volt. Ujjai hosszúak, csontosak voltak, pedig az ember tömpe ujjakat várt volna. Az ujjperceknél felhólyagzások látszottak.

– Valószínűleg allergiás vagyok valamire – mondta Prager. – Megyek az orvoshoz.

– Furcsa dolog – szólt Barney. – Nekem meg kiütések vannak a jobb karomon. Viszket, mint a fene. Én is azon gondolkodom, hogy orvoshoz kellene mennem.

Prager összevonta a szemöldökét.

– Mikor vetted észre?

– Pár nappal ezelőtt. Azt hittem, megégettem magam, csak nem tudok róla. Aztán azt gondoltam, hogy ettem valamit a kerti partinkon.

Prager bólintott, de az arca valahogy lötyögős volt, rágörnyedt a kormányra, mintha össze kellene szednie az erejét, hogy irányítani tudja az autót.

– Jól érzed magad?

– Igen, csak egy kis hányingerem van. Nézd, ma nem megyek dolgozni. Kiteszlek a Központnál, és elmegyek az orvoshoz. Amint megtudom, mi van velem, jelentkezem. Ha valami olyasmitől van, amit mindketten a cég étkezdéjében ettünk, akkor kiperelem belőlük a lelket is.

– Gyöngén elmosolyodott; Barney figyelte, míg elhajtott.

A nap folyamán Barneynak is hányingere támadt, de nem vett tudomást róla. Később délután a kiütések egyre kellemetlenebbek lettek; eszébe jutott, hogy Prager elment az orvoshoz, talán már tudja, mitől van ez az egész. Fél nyolckor felhívta Pragert a lakásán, de aki felvette a kagylót, Al Bendix néven mutatkozott be, s azt mondta, hogy alig egy órával ezelőtt Pragert az Elgin City-i Memorial Kórházba vitték.

– De mi a baja? Mi van vele?

– Sajnálom, azt az utasítást kaptam, hogy nem adhatok felvilágosítást sem a sajtónak, sem senkinek...

– Én nem a sajtó vagyok. Mi az ördög történik itt? Úgy volt, hogy felhív, amikor hazaért az orvostól. Nekem ugyanez a... – A férfi azonban letette, de előbb azt mondta:

– Nézze, erre mi nem érünk rá. Hívja fel a kórházat!

– Mi az isten! – bosszankodott Barney, amint a beszélgetés végén Karen belépett. – Ugyanolyan égései voltak, mint nekem.

– Miféle égései?

– A kézfején vörös foltokat láttam, és megdagadtak az ujjai. Nekem a karomon van valami kiütés, viszket, mint a pokol. Először azt hittem, égés, de nem emlékszem, hogy... – Karen különös tekintettel meredt rá, amikor felgyűrte az ingujját, hogy megnézze. – Egyre csak rosszabbodott, felhólyagzódott, mint Prager keze.

– Nem tudtam, hogy ez a bajod – suttogta rémülten.

– Ide nézz! – Kigombolta a blúzát, lehúzta a melltartója bal vállpántját, hogy megmutassa a vörös foltokat a mellén. – Meg itt... – felemelte a szoknyáját, hogy kilássék, a jobb combján is van valami hasonló.

– Mikor jöttek ki ezek?

Karen úgy nézte a mellén lévő kiütéseket, mintha valaki egy kígyót tett volna oda. – Nem emlékszem. Pár napja. Egy kis pirossággal kezdődött. Azt hittem, a hormonok miatt van, amiket múlt héten kezdtem szedni. De tegnap, amikor a combomon is ugyanezt vettem észre, felhívtam dr. Leroyt, és ő azt mondta, lehetséges, hogy valami mellékhatás, hagyjam abba a tablettaszedést. Barney, az én kiütéseim is egyre rosszabbodnak.

Egymásra meredtek, aztán Karen ejtette ki halkan ami már Barney fejében is megfordult.

– Hívd fel a kórházat, kérdezd meg, mi baja.

Az ápolónő mindössze annyit mondott, hogy Max Prager jól van, de nem kapcsolhat hozzá telefonhívást, és látogatókat sem fogadhat. Barney követelte, hogy hadd beszéljen valamelyik orvossal. Amikor végre egyik orvos a telefonhoz jött, azt mondta: – Nézze, jó okom van rá, hogy ilyen erőszakos legyek. Úgy néz ki, hogy a feleségemnek és nekem ugyanolyan kiütéseink vannak mint Prager kezén voltak.

– Meglátogatta önöket Mr. Prager az elmúlt hetekben?

– Sosem járt még nálunk, de...

– Valamelyikük esetleg a Kutatás épületében dolgozik?

– Nem, én a Formatervezésnél vagyok.

– Nos, akkor én nem aggódnék az ön helyében.

– De miért nem tudja megmondani, mi a baja? Mi ez a titokzatosság? Abban az esetben, ha valami ragályos, tudnom kell. Együtt járunk be dolgozni. Hol az én kocsimmal megyünk a munkahelyünkre, hol az övével.

Csönd következett; Barney biztos volt benne, az orvos most letakarta a kagylót, hogy mondjon valakinek valamit.

– Nézze, nincsen szó járványos dologról – felelte végül az orvos. – Nincsen semmiféle betegség. Adja meg a nevét és címét, valaki felkeresi és megvizsgálja önöket. Ne engedjenek be senki mást, míg az embereink meg nem érkeznek.

Barney megmondta a nevét és címét, s mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, az orvos letette a kagylót. Tíz perccel később valaki telefonált a cég egészségügyi felügyeletétől, hogy a kórház érintkezésbe lépett velük, s hogy bizonyos Mr. Garson és az emberei már útban vannak hozzájuk, és rögtön csinálnak egy rutinvizsgálatot, de egy óránál is több időbe telt, mire megérkeztek.

Karen még mindig a konyhában volt; Barney hallotta meg, hogy egy autó közeledik a feljárónál, és a nyitott ablakon át azt is látta, hogy a járdaszegélynél, a ház előtt egy másik autó parkol. Túl sötét volt, nem látott mást, csak a két első lámpát, de amikor a lámpákat kikapcsolták, a veranda fényénél észrevett egy fehér, fedett oldalú kis teherautót; abból a szögből, ahol állt jól látta a fehér alapon piros betűket: SUGARBIZTONSÁGI FELÜGYELET.

Két fehér overállos ember szállt ki a teherautóból, fejükön szemnyílással ellátott csuklya; lassan közeledtek a házhoz. Az egyik lámpát tartott, a másik kis méretű bőröndöt cipelt. Barney az ajtóhoz indult, hogy üdvözölje őket, de az ablakon át meghallotta a figyelmeztető kattogást, s valahogy rögtön tudta, hogy az a Geiger-számláló. De mit keres itt a Sugárbiztonsági Felügyelet, és miért használ a két fehér overallos férfi Geiger-számlálót a ház előtti pázsiton? Kikiáltott: – Mi történik ott?

– Csak egy perc, Mr. Stark! Jobb, ha ott marad, ahol van. Azonnal megmagyarázzuk.

Végül az ajtóhoz értek, és Barney azt hitte, csöngetni fognak, de a bőröndösnek egy rövid pálca volt a kezében, azt futtatta végig a lépcsőkön, a veranda mellvédjén, az ajtókilincseken s az ajtó melletti szegélyen. A kattogás csökkent, aztán sercegő hangot adott, mielőtt elhallgatott. A legfurcsább az egészben az volt, tisztázta később magában, hogy felismerte a Geiger-számlálót, s ugyanakkor érezte, hogy az egész nem stimmel. Nem tudta bizonyosan, hogyan vagy miért nem, de ebben a rendezett, tudományos világban a radioaktivitás csak laboratóriumokban fordulhat elő, meg a röntgenszobákban; észlelni lehet esetleg kísérleti robbantások után, melyet ellenségeink hajtanak végre (és néha a barátaink is), lehetséges a radioaktív hamueső, de semmiféle hétköznapi logika nem ad magyarázatot erre a két fehér overallos, csuklyás emberre, akiknek Geiger-számláló pittyeg a kezében a saját háza ajtajában. Agya meg sem próbálta végiggondolni, mit jelenthet mindez. Hogyan is próbálhatná, amikor semmit sem tud a radioaktivitásról vagy arról a műszerről, amelyik létrehozta, vagy amelyik felismeri. Hirtelen azt kívánta, bárcsak többet tudna minderről.

A csengő harangozva megszólalt. Miközben kinyitotta az ajtót, Karen is bejött a szobába. Barney az ablakon át figyelte a két embert, de Karen nem látta a ház felé jönni őket, és látványukra – tiszta fehérben, csuklyásan a szemnyílásukon át méregették őt – felsikoltott.

– Figyelmeztethettelek volna – mondta Barney, s csitítani próbálta. – Ők azok, akiket az egészségügyi felügyelet küldött.

– Jaj, istenem! – kiáltott fel az asszony. – El sem tudtam képzelni, hogy...

– Azt hitted, a Marsról jöttek?

– Nem is tudom, mit hittem. – Felnevetett. – De én nem engedtem volna be őket.

Barney kitárta a szúnyoghálós ajtót.

– Hát, jöjjenek be – mondta. – Mr. Garson?

A Geiger-számlálós férfi a mérőcsővel a járdaszegélynél álló autó felé mutatott.

– Al Bendix vagyok. Ő pedig Gus MacNight. Jó volna, ha ön és Mrs. Stark itt maradnának az előtérben, amíg ellenőrizzük önöket. Aztán lassan haladunk a házban befelé.

Barney kérdezni akart valamit, de nem jutott semmi az eszébe; az a kis fekete doboz, mely olyan nyelven beszélt a radioaktivitásról, melyet nem értett, egyszerre a legfontosabb műszer lett a világon.

Karen, a nappali közepén állva, levegő után kapkodott.

– Mi történik ott, Barney? – A férfi tudta, hogy Karen eleget hallott már a radioaktív sugárzásról, a sugárszennyeződésről, az atomcsapás-védelmi óvóhelyekről, hogy megértse, mi a Geiger-számláló. Magyarázkodni próbált.

– Ne itt. Itt, a mi házunkban nem lehet semmiféle sugárzás. Csak két éve építették, mi alig egy éve lakunk benne.

A zseblámpás férfi bocsánatkérőn mondta: – De találtunk a garázsajtón, a ház előtti úton, a lépcsőkön, a veranda peremén és az ajtógombon. Először mindkettejüket ellenőrizzük, aztán a házat is belülről.

– Minket? – Egyszerre ejtették ki a szót. Karen Barneyra nézett, és hátrébb húzódott, mintegy támogatást várva tőle, hogy megtagadják a vizsgálatot.

– De hát hogyan? – fulladozott Barney. – Arról a balesetről van szó, ami a sugárlaboratóriumban történt? De mindenki azt mondta, hogy...

A Geiger-számlálós férfi – Bendix – türelmetlenül intett a csővel.

– Ha engedik, hogy ellenőrizzük önöket, Mr. Garson mindent megmagyaráz. A kocsijuk radioaktív. Sugárszennyezés. Tehát valószínűleg mindketten szennyezettek. Nem akarom idegesíteni magukat, de minden perc számít. Jó volna, ha hagynák, hogy gyorsan végezzünk.

Radioaktív szennyezés. A szavak az arcába vágtak, fojtogatták, eltömték a torkát, az orrlyukait. Karen nem mozdult. Ez képtelenség, nyöszörögte. Rajta nem lehet semmiféle radioaktív szennyezés és a házban sem. Amikor Barney – a rábeszélésnek engedve – végül is tett egy lépést előre, hogy meg tudják vizsgálni, Karen úgy nézett rá, mintha a lehetőség puszta elfogadásával is elárulta volna őt.

Bendix lassan mozgatta Barneyn a számlálócsövet, a kattogás erősödött, ahogy a zakójához közeledtek. Letépte magáról. Aztán az ingét, aztán a trikóját – úgy érezte hirtelen, mindegyik égeti. Amikor MacNight látta, hogy a nadrágot is le kell vennie, s hogy a felkarján is szennyezésnyomok látszanak, igyekezett megnyugtatni.

– Ne aggódjék, Mr. Stark. Tudjuk, mit kell ezzel csinálni.

Kiment a teherautóhoz egy tartállyal ellátott szivattyúért és két műanyag zsákért. Amikor visszatért, egy pillanatra megállt, s mivel észrevette, hogy a szomszédok az ablakokból leskelődnek, azt mondta: – Jobb volna, ha kimennénk a garázsba, mert le kell magukat locsolni. Van ott világítás?

Barney mereven bólintott, s mindketten követték. Karen automatikus mozdulattal felkapcsolta a villanyt, MacNight közben legombolyította a műanyag locsolócsövet, megindította a szivattyút, és türelmesen (Barneynak úgy tűnt, nagyon halkan) magyarázott: – Ez a kémiai hatóanyag lemossa a részecskéket a bőrükről, hacsak nem ágyazódott be nagyon mélyre. Ne, ne érjen hozzá! Még beledörzsöli! Most forduljon meg szépen; hogy hozzáférjek a hátához. Jól van. Most szépen, gyengéden mossa le az oldatot. Remek. Megcsináljuk újra.

Barney lemosta a karját a langyos vízsugárral, hagyta, hogy lelocsolják mindkét karját és lábát; minden alkalommal, amikor Bendix elhúzta rajta a számlálócsövet és az gyorsabban kezdett kattogni, Barney nyakán megfeszült a bőr, és úgy bizsergett, mintha valami mászkálna rajta.

Végre, nagyon hosszúnak tűnő idő után, Bendix műszere megnyugodott, s ő mentessé vált a szennyeződéstől.

– Hogyan került ide ez az átkozott dolog? – kérdezte Barney.

Bendix csak vállat vont, nem ért rá beszélgetni, de MacNight elmagyarázta, hogy Prager hordta ki a baleset után a cipőjén és a ruháján a kutatási labor melletti kis irodából.

– De hogyan? Istenem, hiszen ő mondta, hogy mindent eltakarítottak. A tévében és a rádióban azt közölték, nincs semmiféle veszély a...

– Nézze – vágott közbe Bendix türelmét vesztve. – Mr. Garson majd mindent megmagyaráz, amikor mi...

– Kiszivárgott – magyarázta MacNight – egy kapcsolódó szellőzőkürtőn át. Amikor három héttel ezelőtt bekapcsolták a légkondicionálókat, akkor került be a szobájába, ő meg kihordta onnan néhány helyre, például az autójába, és a magukéba is.

A szavak ott lebegtek a meleg esti levegőben, aztán jelentésükre robbantak széjjel. Karen reszketett, s Barney, saját mellében érezve a hidegséget, tudta jól, mitől reszket a másik. MacNight nagy műgonddal lefejtette az egyik műanyag zsákról a ragtapaszt, s egy kórházira emlékeztető kimonófélét nyújtott át Barneynak, hogy vegye fel.

– És most, Mrs. Stark, ha lenne olyan kedves... – mondta MacNight halkan és bocsánatkérően.

Karen nagyon megijedt, és Barney igazán nem tudta, hogyan könnyítse meg a dolgot. Bendix a Geiger-számláló csövével intett, hogy lépjen előrébb.

– A ruhája – mondta a műszerrel mutatva.

– Hiszen csak most vettem – nyögött Karen elakadó lélegzettel. – A gyönyörű ruhám! Hogyan lehetne ez... ?

– A kezétől, vagy a férjéétől, vagy valamelyik másik ruhától a szekrényben.

– Még be sem akasztottam a helyére. Most vettem ki a dobozából!

Bendix vállat vont, megint MacNight rukkolt elő.

– Sajnáljuk, Mrs. Stark, de meg kell tennünk. Tudom, mit érez, de ez saját biztonsága érdekében történik. Kérem...

Karen megadta magát ennek a hangnak: először a ruhájából bújt ki, aztán a bugyijából, Barney éppen tiltakozni akart, de Mactnight, látva, hogy a melltartó is radioaktivitást jelez, ismét szabadkozott. – Éppen nem volt női alkalmazottunk erre a megbízatásra. Sürgős hívás volt.

– Mindegyik az – morgott Bendix.

– Ne törődjenek vele. Majdnem harminchat órája vagyunk szolgálatban, megszakítás nélkül. Clevelandből érkeztünk egyenesen Mr. Prager házához ma délután, s máris rohanhattunk ide. Mindjárt megmondom, mit tehetünk, Mr. Stark: maga tartsa a Geiger- számlálót – a hölgynek le kell vennie minden ruhadarabját ; és húzza végig mindenütt a testén.

– Nem szükséges. – Karen hangja olyan metsző volt, hogy mindannyian rápillantottak. A melltartó pántján a csattal veszkődött, végre kikapcsolta, s remegő kihívással állt a sárga fényben. A műszer mindkét mellen és combon szennyeződésnyomokat jelzett. Kihívó nemtörődömsége ellenére, mindkét férfi másfelé pillantott, miközben Karen lemosta magát. Barney mozdult, hogy segítsen, de Karen elhúzódott.

– Hagyj engem békén. Ne gyere közel hozzám!

Amikor elkészült, megint ellenőrizték. A műszer most a normális háttérsugárzás szomorkás lüktetésével ketyegett. Lejött róla minden, semmi sem ivódott a bőrébe. Ekkor Bendix a fejére mutatott a számlálócsővel.

– A haját is meg kell néznünk.

Karen hátrált.

– Ott nem lehet semmi. Minden reggel és este kikefélem.

– Ez olyan mikroszkopikus méretű, hogy nem tudhatja biztosan, kikefélte-e – vélekedett MacNight. – Nem kockáztathatunk semmit, Mrs. Stark. Érti, ugye, nem ragaszkodnánk hozzá, ha nem lenne feltétlenül szükséges.

Két helyen jelentkeztek radioaktív foltok. Az egyik középen, a másik elöl, a haja tövénél. Amikor meghallotta a műszer kattogását, két kézzel akart a hajába túrni, de MacNight megállította.

– Inkább ne! Még szétkeni.

– Le kell vágnunk, Mrs. Stark. – Bendix egy nagy nyíróollót vett elő az overall zsebéből.

– Kimosom belőle. Ha nem tudom kikefélni, akkor ki tudom mosni onnan, nem?

MacNight csak a fejét rázta.

– Nem képes kimosni. És nincs is idő rá. Jobb lesz, ha levágjuk.

– Készüljön fel a legrosszabbra – szólalt meg Bendix.

– A maradék amúgy is kihullik hamarosan.

MacNight felé fordult, szemtől szembe néztek egymással.

– Erre most nem volt semmi szükség.

– Előbb-utóbb úgyis észreveszi. Jobb, ha felkészül rá, hogy nem lesz ez népünnepély.

Karen összerázkódott, mintha megütötték volna, reszketett az idegességtől. Barney szerette volna lecsillapítani, de nem tudott a közelébe férkőzni. Karen nem bánt volna semmit sem, kivéve a haját.

– Igazán sajnálom – mondta MacNight, és átvette a nyíróollót Bendixtől –, tényleg ez lesz az utolsó.

Kissé előredöntötte az asszony fejét, s a számláló jelzését követve, óvatosan nyiszált.

– Igyekszem, hogy ne vágjak le többet, mint amennyit feltétlenül kell – magyarázta.

De ez nem volt egyszerű, s mire a műszer normális jelzést adott, a hajnak majdnem egynegyede a papíron hevert, melyet MacNight terített alá, hogy felfogja. Azért egy kevés a vállára és a mellére is jutott, MacNightnak meg kellet vizsgálnia, nem radioaktívak-e. Végül hátralépett, és a műanyag csomagolásból elővette a második kimonót, gondosan eltávolította a ragasztószalagot, s odanyújtotta Karennek a köntöst.

Az asszony belebújt, szorosan összehúzta magán, és csak ekkor pillantott Barneyra.

– Rendben vagyunk – szólt Bendix –, s most, ha volnának kedvesek lefáradni a kocsihoz... vigyázzanak, csak ott menjenek a füvön, ahol megjelöltem a fehér porral.

Karen mozdulatlanul bámult Barneyra; a férfi látta, hogy öklendezik, mint aki hányni fog, de csak zihált, azt már nem volt képes visszatartani. Átölelte, Karen belekapaszkodott; mialatt kitámogatta az autóhoz, megtépázott haja tövét tapogatva már leplezetlenül sírt.

– Mit tettél velünk, Barney? Mit tettél?

A férfi vállának dőlve könnyezett, miközben odaértek a járdaszegélynél parkoló barnásvörös, csukott kocsihoz. Mr. Garson bemutatkozott, de Karen meg sem próbált felpillantani rá. Barney bólintott üdvözlésképpen, s beült Karen mellé a hátsó ülésre.

Csak félig-meddig hallotta, hogy Mr. Garson azt magyarázta, kórházba kerülnek megfigyelési célból, s mire kiengedik őket, addigra a ház tökéletesen fertőtlenítve lesz. Érezte, hogy Karen megmerevedik, s kiegyenesedve felül.

– A ház?

Mr. Garson, a sofőr mellett, az első ülésen, hátrafordult, s bólintott. Választékos modorú, őszülő, katonásan megnyírt férfi volt. Ridegsége, melyet Barney már a telefonbeszélgetés során érzékelt, a kocsiban még nyilvánvalóbbá lett; a gyönge fényben csak az arcéle látszott előtte.

– Attól tartok, Mrs. Stark, az f. e. -nek – vagyis a fertőtlenítő egységnek – négy-öt napra lesz szüksége, hogy mindent ellenőrizzen és megtisztítson.

– Az én szép holmijaimat!

– Természetesen minden veszteségért kártérítést kapnak. Mr. Engstrom megkért, hogy biztosítsam önöket, a National Motors a kórházi tartózkodás és a sugártalanítás idejére minden költségüket fedezi.

Barney felfogta végre, hogy ennek meg kell történnie. Minden tárgy, amit használtak, érintettek vagy egyszerűen csak súroltak, fertőzötté vált. A porban, melyet Karen nem törölt le, radioaktív szennyezés lehet, s egy szélfuvallat elsodorhatja, leszállhat a kanapéra vagy a kisasztalokra vagy a lámpaernyőkre vagy a szőnyegekre.

– De végül is mi történt? – kérdezte Barney. – Mr. Prager azt mesélte, hogy a sugárzást elszigetelték a radioaktív laborban. Azt mondta, mindent sugármentesítettek. Hogyan került az irodájába?

– A baleset után valóban mindent eltakarítottak – magyarázta Garson. – Nem hívtak ki minket, maguk végezték el – ami tökéletesen rendjénvaló, de most figyeljen –, arra senki sem gondolt, hogy ellenőrizze a ventillációs rendszert, melynek van egy kis kimenete a radioaktív labor biztonsági fülkéje és Mr. Prager közvetlenül csatlakozó szobája között. Amikor egy héttel a baleset után melegebbre fordult az időjárás, beindították a légkondicionáló berendezést; a ventillátor úgy kezdett működni, mint valami vezető a szennyeződésrészecskék számára: a biztonsági fülke kürtője szétterítette az egészet Mr. Prager szobájában. Onnan vitte ki – egy héttel később, ahogy említettem, amikor már senki nem ellenőrzött semmit, az autójába, a házába és ugyanakkor a maguk autójába is. Minden alkalommal, amikor beszállt önhöz, újabb részecskéket hozott magával, s minden alkalommal, amikor maga szállt be hozzá, újabb részecskéket szedett fel. Persze, amikor észrevette, azonnal közvetlenül nekünk telefonált – mondta Garson. – Attól tartok, elég rossz bőrben van. Maguk ketten szerencsések. A másodlagos szennyeződés, ami önöket érte, sokkal enyhébb, mint amit ő kapott. No és persze, Mr. Prager már előzőleg is elszenvedett egy dózist.

– Barney, mi már soha többé nem leszünk azok, akik voltunk.

Barney ráeszmélt, hogy a felesége nagybetűs címeket, újságcikkeket lát maga előtt; mostanság a kísérleti atomrobbantás, a radioaktív porfelhők, a stroncium 90, a jodinnal fertőzött gyermektej, a sugárzó tévékészülékek, az elveszett rádiumos tűk vagy a szenzációhajhász történetek, melyek sugárfertőzött emberek torzszülöttjeiről szóltak, mind olyan távol álltak tőlük. És tüstént előkerültek ilyenkor a szakértők, akik megnyugtatták őket, hogy minden sugárzás megbízhatóan a veszélyes szint alatt maradt.

Azt a lehetőséget, hogy valami hiba is becsúszhat, soha nem említették, csak amikor már késő volt. Nagyon keveset tud a radioaktív sugárzás emberi szervezetre gyakorolt hatásáról.

A radioaktivitással kapcsolatos balesetek ritkán kerültek a címoldalra; most már érti, miért. A részleteket titokban tartják addig, míg – miután a National Motors minden szennyeződést eltávolított – a Nukleáris Energia Bizottság úgy nem dönt, hogy a közvélemény is értesülhet a dologról. Ekkor megjelenik egy fél hasábos cikk a Detroit Timesban, mely megemlít egy Detroit környéki ipari elővárost, melyet öt-hat hónappal ezelőtt tökéletesen sugármentesítettek. Legfeljebb, ha Elgin Gity lakói aggódhatnak majd miatta. A világ egyéb részein ez az ügy (mint ahogy nekik is mindig az volt) csak érdektelen hír, nem egyéb.

Valami halványan derengett benne a radioaktivitással kapcsolatos betegségről, Hirosimáról olvasott ilyet, de ahogyan most visszaemlékezett, először jöttek az égési sérülések, a hajhullás, aztán a tünetek súlyosbodása, mely már náluk is megkezdődött, csak ő ostoba módon félreértette (hányinger, gyöngeség és fáradékonyság, égések), aztán hónapok múlva esetleg szürkehályog és évekkel később leukémia vagy rák. Bizonyos ideig talán nemzőképtelenség vagy torzszüléses vetélés. Arra nem volt elég a sugárdózis, hogy megölje őket, talán, de a gyöngeség érzése, az üresség örökre velük marad.

Beléhasított a gondolat: ha ilyen jövőnek néznek elébe, mi értelme van az életnek egyáltalán?

– ...természetesen irányítaniuk kell minket – mondta éppen Garson. – Csak remélni merem, hogy egyikük sem töltött sok időt emberek között, sokaságban.

Megint profilból fordult feléjük, mintha csak a jobb fülével hallana jól, s azt akarná, hogy a válasz arra az oldalra érkezzen.

– Vagy igen?

– Sokaság? Hogy érti ezt.

– Ahol megfordultak – mióta a baleset történt. Szükségünk lesz a segítségükre, hogy nyomon követhessük, merre jártak. Minden helyet, ahol voltak, mindenkit, akivel csak találkoztak az elmúlt hónapokban. Sok embert és sok helyet fertőztek meg. Nagy munka áll előttünk, szeretném, ha együttműködnének velünk addig, ameddig csak lehet – ameddig képesek rá, erről van szó. Mint mondtam, a Sugárbiztonsági Felügyeletet a National Motors bízta meg azzal, hogy minden lehetséges szivárgási pontot ellenőrizzünk; szükségünk van a segítségükre. Magától értetődik, mindezen idő alatt a cég fizetést ad önöknek.

– Magától értetődik. – Barney emlékezete most az elmúlt pár hetet kutatta; a sugárzásnyomot, amit maga után hagyott. Most mindenen újra végig kell menni.

Tulajdonképpen mulattatta, hogy jelenleg öngyilkos sem lehet – addig biztosan nem, amíg vissza nem lépkedett minden lépésen, bele nem pillantott minden arcba. Minden és mindenki, akit megérintett, meg lesz mérve a Geiger-számlálóval, s utána fertőtlenítve, ahogyan velük csinálták ma este. Nem volt ebben semmi mulatságos; Barney sejtette, a többiek furcsának találják, miért nevet mégis.

2.

Karen számára a kórházi öt nap olyan volt, mintha tárgyalás nélkül zárták volna börtönbe; rémálom, melyben ő lett az ellenség kiszolgálója, ezért megfertőzték, pucérra vetkőztették, és levágták a haját.

Bár nem kopaszították le teljesen, a megnyírt részeknél meredező pamacsok mégis dühítették; a harmadik napon előkapta az ollót, s az egészet levágta rövidre. Aztán az is bosszantotta, hogy Barney ostobán úgy tett, mintha rövid hajjal tetszene neki. Miután lenyírta, meg is bánta; órákig ült a tükör előtt, s bámulta azt az idegent, aki mostantól maga lett saját magának. Soha életében nem hordott rövid hajat, Myra gyakran viselte röviden a magáét; ez most valamilyen oknál fogva bűntudatot ébresztett benne.

– És most mi lesz velünk? – kérdezte végül Barneytól.

– Holnapra talán elkészülnek – válaszolt a férfi. – Akkor hazamehetünk, szétnézünk, mit kell csinálni, összeszedjük a szétdobált holmikat. Valószínűleg nagy ott a rendetlenség. Lesz dolgunk elég.

– Tudod jól, mire gondolok! – csattant fel Karen. – Ne viselkedj olyan oltalmazóan velem! Azt akarom tudni, mi fog velünk történni ezek után.

– Nem viselkedem oltalmazóan. Az isten szerelmére hagyd már abba ezt az érzékenykedést!

Az asszonyt dühítette, amikor Barney így beszélt vele, s bár sejtette, a férfinak éppolyan nehéz, mint neki, ennek ellenére sem tehetett másként.

– Még szép, hogy érzékeny vagyok! Nem jut eszedbe más, csak állsz itt, és nem csinálsz semmit!

– Mit vársz tőlem, mit csináljak?

– Akármit. Félek. Teljesen normálisnak és egészségesnek érzem magam, közben tudom, hogy valami történik. Belül történik valami... – Nem tudta visszatartani a sírást, s amikor Barney átölelte, belekapaszkodott. – Mi már nem leszünk normálisak és egészségesek többé, igaz? Úgy értem, hogy a sugárzásnak lesznek következményei.

Eddig erről még egyikük sem beszélt; de Karennek valóságossá kellett tennie, ezért öntötte szavakba.

– Az attól függ – mondta Barney, kerülve a felesége pillantását –, mekkora dózisnak voltunk kitéve.

Karen tudta, Barney is fél, és igyekszik megoltalmazni őt; szerette volna ezt valahogy megkönnyíteni neki, de nem tudta, miképp.

– Nagyobb adagot kaptál, mint én, ugye?

A férfi bólintott, Karen várt, maga sem tudta, rendjénvaló dolog-e erről beszélni. A bizonytalanság rosszabb a biztos rossznál, mégis, rettegett megtudni. Pedig, ha bízhatna abban, hogy Barney tudja, akkor minden rendben lenne. Nem félne ámítani sem magát, ameddig valaki figyelne a veszélyre.

– Ismered a hatásait? – kérdezte.

– Senki sem ismeri biztosan. De olvastam már ilyen balesetekről...

– Ne mondd el! Addig, míg tudod, mit csinálnak, ne mondd el.

– Megfigyelés alatt leszünk. Vizsgálatok következnek...

Karen megborzongott; amikor megérintette, összerándult.

– Ne haragudj – szólt Barney ; nem akartalak...

– Olyan lesz, mint Hirosima? Az égési sebek és a...szóval azok a dolgok?

– Nem, egyáltalán nem. Legjobb, ha nem is gondolsz erre.

– Nem tudok nem gondolni azokra a fotókra: japán nők és gyerekek, szétégett arccal, a fejük teli mindenféle... – Hirtelen eszébe jutott, mit mondott a Geiger-számlálós férfi.

– Mikor hullik ki a hajam?

– Garson szerint a sugárzás után három-négy héttel, de körülbelül hat hónap múlva újra kinő. Próbálj meg nem gondolni erre.

Karen a tenyerébe temette az arcát. Nem akart sírni. Igazságtalan dolog, ezzel kínozni a másikat, de azt akarta, hogy Barney érezze az ő kétségbeesését is. Egész idő alatt, míg a kórházban tartották, haza akart menni, de most, tudva, hogy ez holnap megtörténik, meg volt rémülve. Olyan sokszor veszekedtek csip-csup dolgokon: ételeken, összegyűrt újságon, félreértett hanghordozáson. Amikor Mr. Garson értük jött, hogy hazavigye őket, Karen nem akart menni.

Garson megértően bólintott, mint aki látott már ilyesmit máskor is; élesen és tekintélyt parancsolóan elmondta, mennyire biztonságos a házuk. Biztosította őket, hogy a Geiger- számláló olvasata minden sarokban minden zugban a normális értéket mutatja – semmi sincs a háttérsugárzási szint felett.

– Az meg mi? – kérdezte az asszony.

– Ha nem is történik baleset valahol – kezdte magyarázni, s úgy pillantott körbe, mint aki táblát és krétát keres, hogy felrajzoljon egy diagrammot ; a Geiger-számláló akkor sem mutat nullát. Mindig van körülöttünk sugárzás: egy része természetes, a többit a nukleáris kísérletekből származó porfelhő adja a légkörhöz. De ami a laborból származó radioaktív anyagokat illeti, azokat alaposan sugártalanították a technikusok. Ez volt aztán a nagytakarítás! Nemcsak a házban végeztek és a férje műtermében, de a garázsban és az alapozásnál is, le: egészen az utca szintjéig.

Elmosolyodott, mint aki személyesen büszke az elvégzett munka nagyságára.

– A szomszédjaikat is ellenőriztük. Petersonék kutyáján találtunk valami nyomot – ők laknak maguktól a második házra –; de szerencsére nem sokat. Mr. Peterson kicsit ideges lett, mert a felesége megint gyermeket vár októberre. Aztán a közvetlen szomszéduk, Dillonék, akik ott voltak maguknál a július negyedikei kerti vacsorán, náluk is találtunk valamit azon a termoszkupakon, amit tőlük kértek kölcsön. A többi szomszédjukkal, úgy tűnik, nem volt sok dolguk. Sugárzásmentesnek látszanak.

Karen elvörösödött a gondolatra: mennyi mindent tudnak ezek az emberek most az életéről; ezek a férfiak végigmentek a házban, átkutatták a szekrényeit, hozzányúltak a személyes holmijaihoz, a fehérneműihez, és látták miféle rendetlen háziasszony is ő. Egy pillanatra éppolyan pucérnak érezte magát, mint amilyen a garázsban volt, de elűzte ezt a gondolatot, ahogyan akkor tette, lerázta magáról a szégyenkezést, és mélyen Garson szemébe nézett.

– Rendben van – szólt élesen. – Induljunk.

Mialatt visszaautóztak a házhoz, Barney megkérdezte, mitől ilyen biztos abban, hogy nem maradt semmiféle nyom elrejtve valahol, ahová nem értek el. Hogyan mehettek végig mindenen?

– Pontosan úgy – nyugtatta meg Garson. – Hogy mindenen végigmentünk. A háza, ön is mindjárt meglátja, részekre lett osztva, mindegyik részt szisztematikusan ellenőrizték, sugármentesítették, majd újra ellenőrizték. Az embereink drótkefékkel, szivacsokkal dolgoznak, s ha a műszer radioaktivitást jelez, akkor azt gondosan lesikálják, és a sugárzó maradványokat összeszedik. Nem csak Geiger-számlálókat használunk, hanem néhány új fajtát is, a szabványos Geiger-Müller mellett például a továbbfejlesztett villanásmérőt, mellyel nagyobb távolságokat tudunk befogni. Szabványeljárás. A Sugárbiztonsági Felügyelet érti a dolgát. Legtöbb emberünk a hadseregben szerzett szakértői gyakorlatot sugárfertőtlenítésből. Én a tengerészetnél dolgoztam például, a sugárfertőtlenítőknél, méghozzá a tengerentúli atombázisokon. Radioaktív túlfolyás ellen persze itthon is harcolhatunk huszonnégy órán át, minden nap. Nem sok ilyen felszerelés van, mint a miénk. Talán Bostonban, a Sugárbiztonsági Laboratóriumnak. A Nuclear Chicagónak, Chicagóban. Aztán akad még pár délen és a nyugati parton.

Elhallgatva Barneyra nézett. – Gondolja, hogy tud némi időt szánni ránk hétfőtől? Szeretném, ha Bendix-szel és MacNighttal végigjárná azokat az útvonalakat, melyekre emlékszik, azokat a helyeket, ahol a baleset után megfordult. Minél előbb elérjük ezeket, annál jobb az esélye, hogy semlegesíteni tudjuk a szétfertőződést. Ez természetesen önre is vonatkozik, Mrs. Stark. Már kiküldtem az embereket; mialatt ellenőrizzük a helyeket, ahol megfordult, az embereim követik magát, hogy mindenütt sugártalanítsanak.

Barney gyorsan rávágta, részéről rendben van a do log, de Karennek úgy tűnt, zavarban van. Barney kerülte a pillantását; Karen mélyen beletemetkezett az ülésbe, ugyanakkor saját magába is, és azt gondolta, nem érdekli már, Barney merre járt és kivel az elmúlt hetekben. Most igazán nem mondhatja meg (van enélkül is elég fájdalmuk, amit magukba kell fojtani), hogy a sok-sok apróság egyre távolabb sodorta őket egymástól, s a köztük lévő szakadék mélyebb, mint Barney gondolja. Érezte, ésszerűtlen volna a férfit okolni, de amikor hozzáért, Karen tudta, nem tartoznak ők már soha többé össze.

Amikor a házhoz értek, észrevette, hogy a sugártalanítóegység – Garson nevezte őket így – éppen végez a garázsnál. A napvilágnál a fehér overallos, csuklyás emberek nem hatottak olyan borzalmasnak, mint azon az éjszakán (mindössze egy hete?), amikor a szúnyoghálós ajtón át meglátta őket, s majdnem elájult. Éppen szedték össze a holmijukat – vagy ahogy Garson mondta, a "cókmókjukat", mialatt ők kiszálltak az autóból, és elindultak a kocsifeljárón. Karen eleinte visszafogta magát, mert nem tudta eldönteni, mi valóságos, mi nem az. A férfiak, akikről kezdte azt hinni, hogy lidércnyo másos álmaiból léptek elő, éppen végeztek a napi munkával, s rakodtak fel a teherautóra.

Karen másfelé nézett, mialatt kicipelték a hatalmas FIGYELEM! RADIOAKTÍV ANYAG! feliratú hengereket.

A kocsifelhajtónál az autójukat kötelekkel kerítették el; a szélvédőre címkét ragasztottak, az ajtókilincsen ugyancsak cédula lógott: VIGYÁZZAT: RADIOAKTÍV! felirattal, és ott volt sárga alapon a lilás színű, három lapú forma, erre ráismert, ez a sugárveszély jele volt.

– A kocsijuk kívülről tiszta – mondta közben Garson ; de belül túlságosan is radioaktív ahhoz, hogy dolgozni lehessen rajta, és nem is éri meg. Lezártuk. Már jön érte a vontatókocsi.

Karen eleinte azt képzelte, ha ezek az emberek elmennek végre, képes lesz azt is elfelejteni, hogy valaha is léteztek, de a ház belseje ugyancsak magán viselte a fertőtlenítés nyomait. Az előszoba, a nappali, és ami a folyosóról a konyhából kilátszott, az mind keresztbe volt vonalkázva vörös zsírkrétával. Mintha a lakást kockás mérőpapírra terítették volna ki.

Garson bocsánatkérően mondta: – Elnézést kérünk a felfordulás miatt. Igyekszünk finoman dolgozni, de... – Megvonta a vállát. – Marad egy kis rendcsinálás maguknak is.

A vörös négyzetek hátteréből kiválva a bútorok furcsán elmozdítottnak tűntek. Néhány bútordarab hiányzott (az aranymintás brokáthuzatú székek, Karen szüleinek ajándéka), üres helyüket a padlón zsírkréta-oválissal jelölték meg.

– Nagyon szennyezettek voltak – tette hozzá Garson a torkát köszörülve. – Nem lehetett megtisztítani őket. A National Motors a radioaktivitással kapcsolatban minden eltört vagy elveszett tárgyért kárpótlást nyújt. Megkértek rá, nyugtassam meg önöket: a cég igen nagyvonalú lesz.

Kisvártatva Karen már tudta, Garsont helyesen informálták. Egy órával azután, hogy Garson meg a fertőtlenítőkülönítmény távozott, a National Motors jogi osztályáról megérkezett Mr. Waycroft, azzal a megbízatással, hogy legjobb tudása szerint kártalanítsa őket veszteségeikért és sérült tárgyaikért.

Mr. Waycroft, rövid gyors lépteivel – a lépésszünetben mindig meghajolt – mintegy néma balettet adott elő a rácsosra krétázott padlón –, Barney és Karen mindenütt a nyomában volt. Szemügyre vette a sérüléseket és a tárgyak hiányátjelölő címkéket, s azt trillázta: "Óh, istenkém! Egy lyuk a kanapé hátulján. Mennyi legyen?!" – és tollával a sárga, másodpéldányos jegyzettömb tetején kopogott, hogy a másik kettő lássa, ő készen áll elfogadni bármilyen, általuk megnevezett összeget.

A megnevezett összegek nyilvánvalóan túlságosan alacsonyak voltak, nevetségesen alacsonyak, ezt világosan láthatták abból, milyen pofákat vágott Mr. Waycroft. De Karennek semmi kedve nem volt hasznot húzni ebből. Amikor elkezdte az ebédlőfüggönyöket tanulmányozni – egyik szárnyából több lyukat vágtak ki –, és megpróbálta kiszámítani, mibe kerülne ezt az egy szárnyat megvásárolni, Mr. Waycroft elvesztette a türelmét.

– Kérem, Mrs. Stark, nyilvánvalóan nem lehetséges, hogy pontosan olyat találjunk, mely tökéletesen illik a másik szárnyhoz. Nyilvánvalóan egy teljes, új függönyre lesz szükség. – Ezzel már írta is: ebédlőbe függönyök – 200 dollár, s széles mozdulattal mutatta Karennek. – Ez rendjénvaló, azt hiszem. Ön jogosult erre. A cég azt akarja, hogy bőkezűen legyenek kárpótolva mindazért a veszteségért, mely e szerencsétlen baleset következtében érte magukat.

– Hogyan kárpótol az érzelmi veszteségeimért, a tárgyakhoz kötődő emlékeimért, amiket elvesztettünk? – kérdezte az asszony. Úgy tűnt, ez a kérdés összezavarta a másik felet, s azzal fenyegetett, hogy a kárrendezési folyamat lelassul, ezért Karen végül azt mondta, hagyjuk, felejtse el.

És így ment ez mindennel: a bútorokkal, a függönyökkel, az ágyneművel, a ruhákkal, egyszóval mindennel, amit a sugártalanító brigádnak el kellett mozdítania, vagy meg kellett semmisítenie. Amikor az autó került sorra, Waycroft ragaszkodott hozzá, hogy a Pacemaker Roverjük helyett egy új Pacemaker Custom II. modellt kapjanak.

– Végül is, nyilvánvalóan nem lenne korrekt, ha azt kérnénk, fogadjanak el egy használt autót, amelyik esetleg rosszabb állapotban van, mint az önöké. És egyáltalán, mint a National Motors alkalmazottját, megilleti, hogy árengedménnyel jusson kocsihoz.

– Nyilvánvalóan – mondta Barney, és Karen szeretett volna belecsípni.

Amikor az alagsori műterem került volna sorra, észrevette, hogy Barney nem akar lemenni, de Waycroft ragaszkodott hozzá, hogy az egész házat vizsgálják át, a hajó orrától a faráig; hogy biztosak legyenek, minden elvágólagos rendben van. Karen rádöbbent, Barney ettől a tengerészeti fordulattól egyezett bele mégis. Waycroft háta mögött a nadrágját húzogatta előrehátra, mint valami matróz, aki dzsigget akar táncolni éppen, s Karenre kacsintott. Alig tudta visszafojtani a nevetését. A maga módján Waycroft egészen elviselhetővé tette a dolgot.

Elkeserítette, hogy így látja viszont Barney műtermét, vörös vonalakkal összecsíkozva. Minden szobrát a távolabb eső falhoz sorakoztatták fel. Sárga címke jelezte, hogy néhány törlőkendőt elvittek, s mindössze címke és jelölés mutatta az agyagosedény régi helyét. Karen nem is tudta, hogy Barney dolgozott lenn mostanában.

– Csak, hogy a kezem ki ne jöjjön a gyakorlatból. – Vállat vont. – Semmi jelentős.

De a Vénuszt takaró vásznon is látszott egy címke.

– Megérti, ugye, nem tudtuk megmondani a művészi értékét annak, amin éppen dolgozott – mondta Waycroft; első ízben hangzott aggodalmaskodónak. – Magának kell valamilyen elfogadható árat megállapítani, tekintetbe véve az anyagot és a befektetett munkát. Úgy értem, hogy mint műalkotást, mi nyilvánvalóan nem tudjuk...

– Ne aggódjék emiatt – válaszolt Barney. – Nem kérek érte pénzt. Hagyja békén.

De Waycroft már lehúzta a szobortakaró leplet; Barney nem tudta megállítani.

– Óh, elnézést. Nem tudtam, hogy... – Hátralépett, zavarba esve állt az életnagyságú akt előtt, mely befejezetlen, de azért felismerhető volt; úgy elpirult, mintha meztelenül találta volna a hálószobában a hölgyet. – Elnézést kérek.

– Nem történt semmi – nyugtatta meg Karen. – Amikor befejezi, mindenünnen jönnek majd az emberek, hogy megnézzék. Mint az aktot a Gas Building előtt Detroitban. – Barneyhoz fordult, ajkát összeszorította. – Azt hittem, hozzá sem nyúltál egy hónapja.

Látta, hogy a férfit bosszantja az ügy.

– Kicsit dolgoztam rajta. Ki akartam próbálni néhány ötletet.

Az agyagon érintésnyomok látszottak: egy kör alak, ahol a szobor karjának egy részét elkaparták, hogy eltávolítsák a radioaktív szennyezést, az ajka olyan volt, mint amit összerágtak, s a jobb comb egy részét, a lábak között, mintha egy fagylaltoskanállal távolították volna el.

Karen megremegett, látva, mit műveltek a hasonmásával.

Aztán hirtelen észrevette – a megcsonkítás ellenére is –, hogy az arc valahogyan más volt, mint amikor utoljára látta. Ez nem az ő szeme, s a nyakának is új lett az íve, mely különös, férfias vonást kölcsönzött a szobornak. Még most is ő volt, ám valahogyan megváltoztatva, de mégis, távolian ismerősnek tűnt, és ettől zavarba ejtő volt.

Barney gyorsan letakarta a lepellel, vízért ment, benedvesítette. Karen sosem gondolt erre azelőtt, de így, lepellel leborítva a szobor olyan volt, mint egy feltámadni akaró holttest.

– Ne törje magát, hogy ebből bármit is összeírjon – mondta Barney a leplet nedvesítve. – Nem akarok pénzt kapni egyetlen itteni darabért sem. Ez csak agyag, rendbe tudom hozni, ami tönkrement.

– A cég ragaszkodik hozzá, hogy megcsináltassa a...

– Ne hülyéskedjen! – vágott vissza Barney, és az arca kivörösödött. – A szobor értéktelen, míg nincs befejezve. Amíg azt nem mondom, elkészült, amikor rajtam kívüllevő lesz, ami ennyit meg ennyit ér –, addig ez semmi. Elkezdtem és abbahagytam ezernyi szobrot már; a kezdés befejezés nélkül semmit sem ér. Fizessen nyolc dolcsit az agyagért, amit elvittek, de semmi többet.

Karen követte Waycroftot felfelé, s mialatt Barney beszélt, a pillantásából megértette, azt szeretné, ha Karen megértené és elfogadná, amit mondott; ő azonban megint nem volt képes segíteni a férfinak. Amit Barney és a többiek agyagba mintázott hasonmásával csináltak, az jobban felizgatta, mintsem számot tudott volna adni önmagának.

– Két órával és négyezer dollárral később, hogy Waycroft és Garson végre elmentek, ők ott maradtak a vörössel csíkozott nappali közepén. Waycroft megerősítette, hogy a csekk egy héten belül a kezükben lesz. A jelölések és címkék most tapintható bizonyságát adták a radioaktív szennyezés helyeinek: a Barney kedvenc hintaszékéből kivágott anyag, a lyuk a twead-zakóján és Karen pongyoláján rémisztőbb valóságot jelentettek, mint amilyen a Geiger-számláló kattogása volt. Itt is volt a halálos szennyezésből... és itt is... és eltávolították, kivágták, s beledobálták azokba a VIGYÁZAT: RADIOAKTÍV ANYAG! feliratos, nagy hengerekbe. Itt volt velük ez az egész, míg ő és Barney tévéztek, ettek vagy a naptár szerint ölelkeztek.

Az egyik függöny legtetején volt még egy lyuk, amit eddig észre sem vettek. – Hogy a csudába kerülhetett olyan magasra.

– Amikor megigazítottam a roló zsinórját. Biztos hozzádőltem a függönyhöz, amikor felmásztam a létrára. – Látta, hogy Karenből mindjárt kitör a sírás, s ettől dühös lett. – Mit akarsz tőlem, mit csináljak? Igazán sajnálom. Nem tudtam róla, s nem állt hatalmamban kontrollálni az eseményeket. Semmi közöm ahhoz a nyavalyás balesethez. Bárki mással is megtörténhetett volna, mint az árvíz, a tornádó vagy a földrengés. Valószínűleg éppen most ezer másik emberrel ugyanez történik – talán nem ilyen nagy adag egyszerre, de nem jelent olyan borzasztó nagy különbséget, merthogy összeadódik a csontokban, azon a nyavalyás radioaktív bankszámlán, s ott marad a szervezetben egész életre. Szóval, csak örülhetsz, hogy nem számítanak rá kamatos kamatot.

– És amikor majd egyéb dolgok történnek velünk, akkor is fizeti a költségeinket a cég, vagy azzal a négyezer dollárral mindent elintézettnek tekintettek?

Barney az asszonyra meredt, aztán a másodpéldányra, amit Waycroft náluk hagyott.

– Erre nem is gondoltam. Tudod mit, igazad van! Ha figyelembe vesszük, hogy jó eséllyel mi történik majd velünk, ez a négyezer dollár egy nagy semmi. Azt hiszem, beszélnünk kell egy ügyvéddel.

– Milyen kár, hogy Apa nincs itt. Megkérhetnénk, hogy...

– Apádat?! Ő aztán igazán nem lenne abban a helyzetben, hogy tanácsot adjon, hogyan pereljük be a cége egyik legfontosabb ügyfelét!

– Ki mondta, hogy pereljük őket?

– Én. Már előbb kellett volna gondolnunk rá. Nem csoda, hogy ilyen nagyvonalúan bánnak a kártalanítással, amikor ingóságokról és a mostani orvosi számláinkról van szó. Naná, hogy fizetik a fizikai pusztítást, amit a baleset és utána a fertőtlenítés okozott, de semmi biztosítékunk nincs arra, hogy bármiféle felelősséget magukra vállalnának azért, ami esetleg öt vagy tíz év múlva történik velünk a baleset következtében. Azt hiszem, ha most nem pereljük őket, hogy vállalják a balesetért a felelősséget, akkor nem kapunk tőlük semmit majd akkor, amikor a leginkább rászorulnánk. Szükségünk lesz ügyvédre, mégpedig olyanra, akinek semmi köze a National Motorshoz, s azt hiszem ismerek ilyet.

A telefonhoz indult, de döbbenten vette észre, hogy a helyén egy sárga címke jelezte, hogy a telefontársaságot már értesítették a készülék pótlásáról, és a költségeket a National Motors állja.

– Pokolfajzat! – suttogta Barney.

– Úgy vettem észre, a hálószobai telefon még a helyén van. Talán onnan tudsz telefonálni. Ez csak a vonal meghosszabbítása volt. Kit akarsz felhívni?

– Valakit, akit még az egyetemről ismerek. Ed Marschak, fiatal, tehetséges ügyvéd, gondolom, benne megbízhatok; olyanfajta gyerek, aki nem tojik be attól, hogy perbe keveredjen a National Motorsszal. Minél többet gondolkozom, annál inkább biztos vagyok benne, most kell perelnünk, hogy megvédjük magunkat a jövőre nézve.

***

Két nappal később kibotorkált az ágyból, és hányt a fürdőszobában. Karen tünetei viszont a hét közepén jelentkeztek erősebben. Fejfájás, gyöngeség, hányinger. A negyedik nap után Barney állapota javult kissé, Karené csak rosszabbodott. Egyéb különbségek is adódtak. Barneytől eltérően, rajta nem jelentkezett több égési szimptóma. Miközben Barney álmatlansággal küzdött, Karen egész nap aludt volna, nem bírta a kávé, vagy a cigaretta szagát; csak kornyadozott egy csésze tea fölött, vagy bóbiskolt a tévé előtt. Rémálmaiban azt hitte, terhes, s ezek a terhesség tünetei, melyeket a legtöbb várandós asszony ismer (visszatérő kamaszkori képzelgése: bedug a hálóinge alá egy kispárnát, a szülei belépnek, s elszörnyedve pillantják meg ilyen állapotban). Két érzés közt vergődött: egyszer megvetette Barneyt, másszor sajnálta.

De hát ki mást hibáztathatott volna? A tudományt vagy a haladást mégse lehetett. A National Motorst sem. (Barney ugyan megállapodott Ed Marschakkal, hogy beperli őket, de a cég túlságosan személytelen, hogy hibáztathassa.) Minden alkalommal, amikor eszébe jutott, Barney hozta be ezt a szennyezést a házba, és tőle ragadt át a testére, Karen csak gyűlölni tudta érte.

Most már állandó idegességben élt. A baleset előtt szívvel-lélekkel vitatkoztak, pörlekedtek egymással, de most, hogy már nem volt erejük a küzdelemhez, Karen csak sírt, földhöz vágott néhány tárgyat, vagy rosszul lett. Mindig ilyen gyönge volt, mint egy rongybaba, aki puffanva csuklik össze minden hangulatváltozásra, s aki folyton alszik, amikor nem akarja tudomásul venni, mi történik körülötte. Halványan derengett emlékeiben az, hogy kislánykorában a szülei orvoshoz vitték, mert túl sokat aludt.

A napok valami ködös egyformaságban teltek. Ha a reggel felől nézett az éjszakába, akkor végtelen fehér part képét látta, mely a tengerhez vezetett; minden lépés keserves vánszorgás volt az éjszaka felé, a parti homokkal teli lett a szeme. De ha az éjszaka egyszer begomolygott, s Karen visszanézett, csak rövid fehér szakaszt látott – néhány lábnyi, nem is több, akár vissza is nyúlhatott, s megérinthette a hajnalt. A nappal csak fél tucatnyi lépést tett ki, a virradat meg a tenger között nem volt semmi sem.

Mindössze egyszer – vagy csak álmodta? – a tengerpart mintha fekete moszattal lett volna csipkézve, ott ringott a lábujjai közt, míg felfelé a homok üresnek látszott. De amikor odaért, ott volt a fekete moszat, jó sok méghozzá, a vállán. A fejéhez emelte a kezét, a keze teli lett a naptól gyorsan elszenesedett hínárral. Azon az éjszakán igyekezett egészen belesüllyedni az álomba, csak azért, hogy másnap reggel megint saját fekete haja hálójában ébredhessen.

Amikor felébredt, a haja a párnán és az ágyon hevert; Karen felsikoltott, s tükörtől tükörig rohant, mielőtt végre teljesen észre tért volna; kényszerítette magát, hogy odaálljon a földig érő tükör elé, és határozott mozdulatokkal kitépte a maradék hajszálakat a koponyájából.

Amikor teljesen kopasz volt már, hagyta, hogy a hálóinge lecsússzék a válláról: úgy állt a tükör előtt, mint egy letakaratlan kirakati baba, kifelé tárt karral. (Ott állt a kirakatban, emberek haladtak el az üveg előtt, a nők kissé kényelmetlen érzéssel szemlélték rózsaszínű, szőrtelen hasonmásukat. A férfiak a lábát nézték, a combját, a hasát, a mellét, az arcát, s rámeredtek a kék eres fejbőr sebhelyeire.) A sebhelyek már régóta viszkettek, de félt, hogy kitépi a haját, ezért nem vakarta. Most nekiesett a varasodásoknak: vér folyt lefelé az arcán és nyakán. Amikor Barney belépett a hálóba, és így találta, egészen megrémült.

– Jó ég, mi ez? Mi történt? Miért nem hívtál?

– Most formázz szoborba, drágám! A vérző Vénusz, amint teljesen kopaszon kikel a radioaktív tengerből.

– Türtőztesd magad! Tudtad, hogy bekövetkezik. Megmondták, csak átmeneti állapot. – Az ágyról lehúzott egy lepedőt, s az asszony vállára borította.

– Te megzavarodtál. Én nem a te agyag Vénuszod vagyok. Nem tudod megkülönböztetni a szobrot a modelltől? Na, nem látod, mennyire vérzik, amikor kaparom ezeket a...

– Ne! – Barney megragadta a karját, hogy megállítsa. – Kérlek, ne...! – Megfogta, szorosan tartotta, és leszorította a karját. – Nem bírom elviselni, hogy így lássalak. Tudom, engem okolsz azért, ami történt, s Isten a tudója, magam is megátkoztam magam vagy ezerszer már érte. De túl fogjuk élni. Ha kitartunk, s nem hagyjuk, hogy ezek a dolgok fölibénk kerekedjenek.

Karen észrevette, hogy a másiknak könnybe lábad a szeme, s tudta, fáj neki, hogy így kell látnia őt. Milyen furcsa érzés ilyen szorosan lenni a karjában – de ez az ölelés csak annak szól, hogy visszatartsa őt, nehogy kárt tegyen magában, gondolta Karen, olyan, mint a kényszerzubbony – nem szerelmi ölelés. Nem tiltakozott, amikor Barney gyöngéden felnyalábolta, és az ágyra fektette. A fiókos szekrényből elővett egy tiszta törülközőt, megpróbálta letörölni a vért az asszony arcáról és válláról.

– A varasodások néhány hét alatt begyógyulnak – mondta -; és tudod jól, hat hónapon belül visszanő a hajad. Ugyanolyan szép leszel, mint azelőtt voltál. Tudom, milyen sokat jelentett a hajad, de vissza fog nőni. Addig meg vehetünk egy parókát.

– Fel nem venném!

– Miért nem? Nagyon sok nőnek rossz a haja, parókát hordanak, és senki sem tudja. Majd én elintézem neked az egészet.

–  Megpróbálsz megváltoztatni – sikított Karen. – Láttam, mit műveltél velem az agyagfigurádban, lenn! Láttam, mit csináltál a szememmel! Valaki mássá akarsz formálni. Milyen parókát szeretnél hogy viseljek? Szőkét? Vöröset? Mivé alakítasz át?

– Mintát veszek a saját hajadból – szólt Barney. – Nem akarok belőled senki mást formálni.

– Nem akarom többé, hogy rám nézz.

– Nem fogod piszkálni a hegeket?

– Nem. Ígérem. Csak menj el, kérlek, s hagyj mag amra!

A férfi kifelé indult, de előbb összeszedett némi hajat az ágyról. – Manapság nagyon ügyes parókákat készítenek, de nem hiszem, hogy képesek lesznek olyan gyönyörű hajat találni, mint a tiéd.

Barney halványan rámosolygott, de az asszony elfordult, amíg nem hallotta, hogy az ajtó becsukódik mögötte. Azt akarta, hogy a férfi tudja, mit érez, de hogyan tudná megérteni? Maga sem értette, mi történik vele; bármit mond Barney vagy mások, nem számít sokat. Valami belül kavarogva azt súgta, a szenvedések igazából csak most kezdődnek. Ahogy nézegette magát a tükörben, ösztönösen megérezte, milyen lehetett azoknak a nőknek, akiknek kopaszra borotválták a fejét, mert lefeküdtek az ellenséggel. Az ő haja is odalett; nem tudja, miért, de mintha ez azt jelentené, az ő ellensége Barney volt.

***

Barney talált egy parókakészítőt, gipszmintát vett a Vénuszról a méret miatt, s megcsináltatta a parókát. Karen először nem volt hajlandó hozzányúlni, de egy napon, amikor a férfi nem volt otthon, kíváncsi lett, és kivette a dobozból. Csak megnézni. Aztán felpróbálta; olyan érzést keltett a bőrén, mint egy elhullott állat, erre letépte a fejéről. Többször odalopakodott a parókához, végül feltette, s kezdte kikefélni. Hiszen Barney megpróbált segíteni, igyekezett enyhíteni ezt a lidércnyomást, pedig közben ő is a maga poklát járta.

Végül, a holtan pergő napok egymásutánjában, Karen hordani kezdte a parókát. Nem hagyta el a házat, csak amikor tudta, hogy fel kell keresnie dr. Leroyt. Noha nem maradt ki egyetlen havi vérzése sem, észrevette, hogy ezek megváltoztak: rövidebbek és gyöngébbek lettek. Múlt hónapban csak fél napig tartott az egész, most meg csak a görcsök jelentkeztek.

Noha felfogta – mindenki így vélte –, ez csak a borzasztó zaklatottság miatt van, mégis gondolkodóba ejtette, mennyire különböznek a tünetei Barneyéitól; undorodott a hústól és a kávétól, aluszékonyabbá vált, melle furcsán kigömbölyödött; gyanítani kezdte, hogy ezek a változások talán mások lehetnek, nem pusztán a sugárzás reakciói.

Dr. Leroy kételkedett. Először olyan esetekről beszélt – Barney is ezt tette –, amikor túlfeszített állapotban az asszonyok pszichoszomatikus módon terhességi tüneteket produkáltak. De amikor a laboratóriumi eredmény megérkezett, az orvos telefonált, s megkérte, fáradjon el a rendelőjébe.

Nem szólt róla Barneynak, hová készül. Barney most napjai javát Garsonnal töltötte. Előző héten hazaszállították az új kocsit, Karen beült, s elhajtott. Detroitig mindössze félóra volt autóval az út. Már korábban is gyakran megtette ezt a távolságot; most úgy tűnt, mintha álomban vezetne, mintha az autó maga irányítaná magát, ha elfordítaná a kormányt, hogy letérjen az egyik kijárónál, még mielőtt odaérne, ahol valóban el kell kanyarodnia, a kocsi talán nem is engedelmeskedne. A belső városnak ezek a részei fájdalmas gettók voltak; Karen nem is gondolt velük azelőtt, amikor a gyorsforgalmi úton elhaladt mellettük, legfeljebb akkor jutottak eszébe, amikor az utat átívelő hidak drótkerítése mögül gyerekeket látott kilesni. Ezúttal – elég különös dolog – valami arra ösztönözte, hogy végigautózzon az utcákon, kiszálljon a kocsiból, és elvegyüljön az emberek között. Levenné a parókáját, megmutatná a hegeit, és azt mondaná: "Én is szenvedek. Az én életemet is beszennyezték. Nekem is fáj, ahogyan nektek. De az autó nem akart engedelmeskedni, s Karen ott maradt az autóúton, ahol a bekötőút lentről csatlakozott a gyorsforgalmihoz. Roncstelepeket látott lent, teherpályaudvarokat, használtautó-kereskedéseket és autóalkatrészboltokat, melyek bebújtak Detroit autópályáinak hónaljába; Karen elérte az útkereszteződést, és ment tovább északra, a Fisher Building felé, ahol az orvosi rendelők voltak.

Töprengett: hogyan lehet, eddig akárhányszor jött be Detroitba, még sosem gondolt az autópálya melletti nyomornegyedekre, az ott élő, kallódó, magányos emberekre, egészen a mai napig nem. Csodálkozott ezen, noha sejtette, ez most azért történt, mert kezdett rájönni, az ő élete sem lesz könnyű ezentúl.

Gépiesen leparkolt, majd – mintegy álomban – végigment a díszes épületen, egyenesen az arany számozású felvonóhoz. Nem emlékezett, mondta-e, melyik emeletre megy, a lifteslány azonban hirtelen ránézett, s megkérdezte, hogy jól érzi-e magát. Karen bólintott, és dr. Leroy rendelőjéhez sietett.

Dr. Leroy azonnal bevitte magával, pedig két másik nő is várt kinn. Ingerülten a szemöldöküket ráncolták; Karen tűnődött, vajon hogyan fog kimagyarázkodni az orvos. A vizsgálat után nem az íróasztal mögött foglalt helyet, hanem leült mellé, kezét a maga öreg, lágy és száraz kezébe fogta, úgy fürkészte Karent sötétített szemüvege mögül.

– Magának volt igaza – mondta. – Sosem hittem volna. Nem tudom, mit mondjak – hogyan kezdjem –, de hát, érti a dolgot...

– Magam is ezen töprengek egy ideje. Nem tudtam igazából, hogy állapotos vagyok. Nem tapasztaltam reggelente hányingert vagy ilyesmit. Azt hittem, az aluszékonyság, az undorodás a kávétól és a hústól talán pszichoszomatikus szimptóma vagy a sugárzás hatása. Mégis, volt bennem valami megérzésféle. Most mi történik majd?

– Nagyon keveset tudunk a sugárzás hatásáról az emberi magzatra. Ezen a téren senki sem végezhetett kísérleteket, érti ugye. A szakirodalom csak vázlatos.

– Képes leszek megszülni a gyereket? Élő magzat lesz?

Az orvos hosszú ideig hallgatott, ujjával végigszántott kőszürke haján.

– Emlékszik azokra a mutációkra, amiket a thalidolnidot tartalmazó gyógyszerek okoztak? Nos, ez a helyzet is hasonló, mert ha az embrió túléli esetleg, akkor is lehetséges, hogy a genetikai szerkezet megváltozott. Őszintén bevallom, már az is megdöbbent, hogy maga egyáltalán teherbe esett. A legtöbb esetben, amikor férj és feleség radioaktív sugárzásnak volt kitéve, majdnem mindig spontán abortusz következett be. Mit gondol, mikor esett teherbe?

– Körülbelül két hónappal a baleset előtt, fenn a Tortch Lake-nél, azt hiszem. Nehéz megmondani, mert a havi vérzésem tulajdonképpen sosem maradt el. Maga is tudja, milyen rendetlen vagyok amúgy is. De megtörtént, és már a sugárzással... mit jelent ez az egész?

Az orvos sóhajtott, mint aki előre félt attól, amit az asszony kérdezett, s nem sok meggyőződéssel vonta meg a vállát.

– Valószínűleg semmit. Esetleg egy gyereket, aki kicsit különbözik a többi gyerektől. valamiféle károsodás. Szellemi vagy testi. A legismertebb mutációk a nyúlszáj... csökevényes végtagok... vagy hasonló.

– El tudom képzelni. El kellene vetetnem?

Az orvos levette a szemüvegét, halványkék szeme szinte pucérnak tűnt a lencsék nélkül, barázdált arca fáradtnak.

– Bár képes volnék tanácsot adni. Mindkettejüknek egyszerűbb volna, ha azt mondanám, nincs más választásuk. De nincsen jogom eldönteni maga helyett.

Karen örült, hogy ezt mondta. Ez volt az egyik ok, amiért elejétől fogva megbízott az orvosban, aki szerényen haladt együtt betegeivel az emberi tudás sötét peremén, s őszintén megmondta, ha valamit nem tudott.

– Nincsen jó vagy rossz – folytatta az orvos –, s nincsen legjobb vagy legrosszabb megoldás. Mindkét út lélegzetelállító szerencsejáték. Időnként, például most is, egy asszony ösztönös megérzése találóbb lehet, mint egy túlterhelt szakember döntése.

Karen keze az ölében nyugodott, mintha két idegen találkozna egymással: tétováznak, megérintik a másikat, egymásnak feszülnek.

– Mik a választási lehetőségeim?

– Ha úgy dönt, megtartja a gyereket, nagy a valószínűsége egy bármikor bekövetkező vetélésnek, mely ebben a terhességi szakaszban nagyon veszélyes. Ha teljesen ki tudja hordani a magzatot, akkor véralvadási nehézségekkel számolhatunk. A szülés maga csak kisebb jelentőségű ügy. Úgy vélem, tökéletesen igazolható, ha azt mondja, nem kockáztatja az életét; ez esetben semmi nehézséget nem jelent a törvényes művi vetélést végrehajtanunk. Legyengült állapota ellenére sem hiszem, hogy az abortusz nagy veszélyt jelentene, ha most azonnal így dönt.

– És később?

– Minél többet vár, annál több veszéllyel jár.

– És, ha... akkor... később... lehet még gyerekem?

Az orvos egymáshoz dörzsölte két halvány, áttetsző kezét, és homlokát ráncolva bámult rá.

– Kétlem. Bizonyos ideig a sugárzás következtében mindketten fogamzásképtelenek lesznek. Hogy mennyi ideig, ezt nem tudjuk megmondani. Mindent figyelembe véve, én azt mondanám, nem valószínű. De persze az új gyógyszerekkel... – Vállat vont.

Karen hátradőlt, a szája remegett.

– Nem valami biztató a kép.

Az orvos széttárta a kezét, mutatta, ez volt minden közölnivalója.

– Maga akarta megtudni a legrosszabbat.

Karen nyelt egyet, hogy el ne sírja magát. Bármit dönt, rossz döntés lesz.

– Rosszabb már nem is lehetne.

– De igen! – mondta az orvos élesen. – Meg is halhattak volna mindketten. – Erre nem tudott mit válaszolni; az orvos rátette a kezét, hogy kissé megnyugtassa. – Ha azt gondolnám, hogy lehet még egy gyereke, akkor igencsak kísértésbe jönnék, hogy én döntsek, és javasoljam az abortuszt. De ahogyan a dolgok jelenleg állnak, magának kell dönteni. Ha vissza akar hozzám jönni a férjével, hogy beszéljek vele is, nagyon szívesen...

– Nem, egyelőre nem akarom, hogy megtudja. – Kibuggyantak belőle a szavak, még mielőtt biztos lett volna afelől, mit is mond. – Szeretném először egyedül végiggondolni, és saját magam eldönteni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – A történtek miatt még az örökbefogadás lehetősége is elveszett számunkra. Tehát vagy ez, vagy semmi. Nem így van?

– Ha bármiben a segítségére lehetek...

– Mennyi idő alatt kell eldöntenem?

– Ne várjon sokat. Minden héttel bizonytalanabbá válik a helyzete. Jócskán benne jár a negyedik hónapban. Jövő hónapig, ez az utolsó időpont.

3.

Először teljesen megrémítette a gondolat, hogy vissza kell keresnie, merre járt. Hogyan emlékezhetne minden helyre, ahol megfordult, s hogyan nézzen a szemébe azoknak, akiket megfertőzött?

– Vegye úgy, mint valami járványt, amit sikerült gyorsan lokalizálnunk – javasolta Garson.

– Minél előbb jutunk el minden kapcsolatához, annál jobbak az esélyeink, hogy megakadályozzuk a sugárveszély terjedését. Kezdje azzal, hogy összeszed minden helyet, ami eszébe jut, ahol a baleset után megfordult. A sorrend miatt ne izgassa magát. Több csapatot is kiküldünk, ezek egyszerre dolgoznak majd. Nem várjuk, hogy minden helyre vagy mindenkire visszaemlékezzék, akivel szót váltott ez idő alatt, de ha egyszer elkezdte, akkor egyik emlék felidézi majd a másikat – hol járt előtte vagy utána, milyen utcákon ment, kikkel váltott szót. Ne nézzen rám olyan ijedten. Az emberek azt hiszik, a felére sem emlékeznek annak, hol jártak, mégis a legtöbb részlet felidéződik. Egészen megkönnyebbül majd ezektől a tapasztalatoktól.

A nagyapja temetése jutott eszébe először, de nem akart visszamenni a temetőbe. Végül is, a radioaktív por nem bánthatja a halottakat (hiszen maga Teofil Szutarek is közeljárt ahhoz, hogy porrá legyen). De eszébe jutott, hogy más emberek is látogatják a temetőt, a sír körül, ahol elsétált, temetőőrök is dolgoznak. Rájuk is tekintettel kell lennie. Nem az ő dolga eldönteni, mit hagyjon ki. Beszámolt tehát Garsonnak a temetésről.

Barney és Bendix elöl ültek a zárt kis teherautóban, Garson és MacNight hátul foglaltak helyet. Ezek hárman jól ismerték a Hamtramcken át vezető utat, és – visszaemlékezve, hogy egy másik üzemegységüknek van ott a telephelye – Barney azon töprengett, vajon a Sugárzásbiztonsági Felügyeletnek akadt-e dolga a városban azelőtt is. Amikor megérkeztek a Szent Keresztről elnevezett temetőbe, Barney rádöbbent, nem emlékszik, hol fekszik a sír.

– Megnézhetjük az irodában.

– Apropó, nem Stark volt a neve, hanem Szutarek. Teofil Szutarek.

– Ez az édesanyja apja?

– Nem! – kiáltott rá Barney. – Az apám apja.

Látta, hogy Garson felhúzza a szemöldökét; Barney ugyan elhatározta, fegyelmezi magát, mégis érezte, hangjából kicsendül a bosszankodás, míg elmagyarázza, hogyan változtatta meg a nevét Bronislaw Szutarekről Barney Starkra.

– Miért érzi, hogy meg kell magyaráznia, meg kell védenie, amit tett?

– Hogyan is értené? Legföljebb, ha maga is megváltoztatja a nevét, hogy utat találjon magának a világba. Honnan tudhatná, milyen az, amikor az ember elvágj a a saját gyökereit, s aztán a hátralévő életében azon töpreng, helyesen tette-e?

– Azt akartam mondani, világos, amit mond, de nem az érzelmi állapotára értettem. Csak gyorsan válaszoltam valamit. Sajnálom, ha esetleg megbántottam.

– Kivagyok – felelte Barney. – Miután megváltoztattam a nevem, apám kitagadott, és figyelmeztetett, többé ne tegyem be a lábam a házába. Nagyon indulatos ember. Az unokatestvérem, Stefan, aki gyermekkora óta él nálunk, lépett a helyembe. Apám most Stefant hívja fiának. Csak az a baj, amikor a temetés véget ért, és apám elment valahová inni, akkor anyámmal és az unokatestvéremmel hazamentem.

– Gyakran kínos követni valakinek a nyomát – mondta Garson. – Az ember sok olyan dolgot művel három hét alatt, amelyről nem akarja, hogy mások is tudomást szerezzenek. Bármit megtudunk, biztosíthatom, a legteljesebb titok marad.

Barney sejtette, hová akar kilyukadni.

– Úgy érti, ha valami másik nő lenne a dologban?

– Az is előfordul néha. Emberekkel van dolgunk.

– És radioaktivitással.

– Igen.

– Hát, sajnálom, de csalódást fogok okozni. Nincs szó semmi ilyesmiről.

– Meg kellett kérdeznünk. Megérti, ugye?

Barney fel volt készülve, emlékeztetni fogják, ez nem móka és nem kéjutazás; tisztelte Garsont ezért a személytelen, de rátermett viselkedésért. Jó hatással volt rá. Garson arra kérte, várjon, maga pedig elment, hogy ellenőrizze a sírhely számát az irodában.

Furcsán érezte magát, mialatt ott álldogált a sírok között (a közelében az egyik nyitva volt, úgy várt a mellette felhalmozott földkupacra), és tudta, hogy a nagyapja is e sok ezer halott között fekszik, ő pedig beszennyezte ennek az öregembernek a nyugvóhelyét. Garson visszajött az azonosítószámmal: 7-É-423-15, mely a hetes területet jelentette, az északi mező, negyedik blokk, kettes szakaszát; harmadik sort és a sír száma 15-ös. Ezt az információt is egy IBM-kártyán tárolják? – tűnődött. Az utolsó szám érvénytelenítheti az összes többit.

– Nem kell odajönnie a sírhoz, ha nem akar.

Barney akart.

– Semmi értelme már az elején kényeskedni.

A kis teherkocsi lassan zötyögött lefelé a központi útvonalon a sírok között, amíg csak meg nem találták azt a helyet. Amikor kiszálltak, néhány ember kíváncsian bámult a fehér járműre, melyen sárga kör alapon lila propellerek látszottak. Barney számára ezek már nem is tűntek propellerlapátnak, inkább valami lila virágnak, egy háromszirmú, torzszülött ibolyának. Vajon ezek a bámészkodók mit gondolnak, talán, hogy ez egy fehér halottszállító-kocsi, valami új vallási jelképpel – a háromlapátos kereszttel – az oldalán? Miért is ne? Hát nem abból alkotják az emberek az isteneiket, ami befolyásolni tudja a születést, megváltoztatni az életet, ami akár halált is képes előidézni? Miért is ne imádkoznának Röntgenhez, a sugárzás új istenéhez? Láthatatlan, féltékeny isten, aki tartózkodik a zajtól és a tömegtől, és aki ahelyett, hogy villámokat küldene az égből, csöndben szétterjeszti porát. Egyszer majd megmintázza Röntgen isten szobrát amint egy marék port hint szét, s elveti a halál és a változás magvait. Lábánál az emberek a háromlapátú kereszt stációiban szenvednek: Sugárzás – Pusztulás – Halál.

Amikor Bendix és MacNight kiszálltak a teherautóból, és a hármas számú sor tizenötös sírhelyéhez indultak lezárt csuklyájukban, lefedett nézőkével, mindazok, akik tiszteletüket tenni jöttek, vagy virágot hoztak a közeli sírokhoz, hátrébb húzódtak. Bendixnél volt a számláló, MacNightnál vállra akasztva, a sugártalanítóapparátus.

Teofil Szutarek sírját kis facövek jelölte. Még korai lett volna sírkövet állítani: a talajnak kissé meg kell állapodnia. Barneynak eszébe jutott, a temetés alatt arra gondolt, mennyire szeretne sírkövet faragni az öregnek. Teo nagyapja mindig büszke volt unokája műveire. Az öregember szerette mesélni a gyerekeknek valaha a favágó meg a vadkan történetét; egyszer, mesélés után Barney (kilenc éves volt akkor) agyagból vadkanszobrot készített. Teo nagypapa elámult, mindenkinek lelkesülten megmutogatta: "Bronislaw nagy művész lesz, ha felnő – híres lengyel szobrász. Amikor Barney apja csak nevetett ezen, az öreg kiabálni kezdett: "Ne nézz engem vén hülyének! Az unokám hatalmas kövekből fog szobrokat készíteni, olyanokat, amilyenek Varsóban állnak a téren, meg a krakkói múzeumban. Többre megy vele, mint te az ócska autóiddal. A Szutarek nevet kőbe vési majd, hogy örökre fennmaradjon.

Amikor nézte, hogyan engedik le az öregember koporsóját a sírba, s hogyan hajolnak fölé, hogy egy marék földet dobjanak rá, mialatt a sírásók egyre lapátoltak, szerette volna megalkotni azt a sírkövet – egy alacsony reliefet azokból az alakokból, kikről annyira szeretett mesélni, és a sarkába, ahogyan az öreg akarta volna, odaírni a nevét: Szutarek. Az apja sosem egyezne bele. Ami az apját illeti, mióta Barney megváltoztatta a nevét, nem tartozott a családhoz.

Erre is gondolt akkor, miközben a nyitott sír felett átpillantott az apjához, de a másik nem viszonozta a pillantását, ő meg csak nézte az apja hatalmas izmait a túlságosan szűk kabát alatt, fehér, gallérra buggyanó haját; a gallérja fura módon végig fel volt gombolva húsos nyakán. Barney sosem mert volna eljönni a temetésre, hacsak az anyja miatt nem.

A temetés után az apja odanyújtotta Stefannak az öreg Dodge kulcsait, s azt mondta: – Vidd haza anyádat. Én nem vacsorázom ma otthon. – Tudomást sem véve Barneyról, elcammogott. Barneyban azonnal feltámadt a régi harag és megbántottság, de látva, milyen lassan lépeget az öreg, eszébe jutott, az apja éppen most vesztett el egy apát.

Stefan, kezében a kocsikulcsokkal Barneyra pillantott, aztán az anyjára; egy pillanatig mindhárman némán álltak. Végül az asszony megszólalt: – Gyere velünk haza, és egyél. – Barney velük tartott; tudta, hogy az apja nem lesz otthon. Akkor jutott eszébe, hogy igenis megpróbálja, és gyönyörűen faragott emlékművet állít Teo nagypapának, alá is írja a nevét, mert akármit is gondol az apja, ez valami olyan, amit meg akar csinálni, valami, amit Teo nagypapa is így akart volna, és egy szép napon majd megérti az apja is.

Most, amikor Bendixet és MacNightot figyelte, akik a Geiger-számlálóval kutakodtak a friss sír felett, már nem hitt benne olyan nagyon. Hallotta a műszert pityegni, MacNight föléhajolt egy kanálkával, és a sír széléről kiválasztott egy kis földet. Eszébe jutott, hogy akkor megvárta amíg a sírgödröt teljesen feltöltötték, és – mielőtt távozott volna, hogy a többiek után eredjen a parkolóhoz – letérdelt, megérintette, szinte benyomta a földet. És radioaktív érintésével beszennyezte a nagyapja nyugvóhelyét. Mialatt figyelte a másik kettőt, alig tudta leküzdeni a torkában gyülekező könnyeket. Ott is találtak szennyeződést, ahol akkor állt, amikor leeresztették a koporsót, hátul és a sír egyik oldalán (szemben az apjával), aztán a parkolóban is, ahol kilépett az autóból.

Egy nézelődő, aki távolról figyelte a sugármentesítési munkálatot, végül odajött hozzájuk megtudni, mit művelnek.

– Egyszerű talaj-ellenőrzés – válaszolta Garson. Elég hangosan mondta, hogy mások is hallják, s biztosította a férfit, ez csak afféle rutinszerű eljárás. Barney undorodó arckifejezését látva Garson dühös lett, s azt súgta félre: – Nos, bizonyos fokig ez igaz. Valóban ellenőrizzük a talajt, és számunkra ez rutineljárás. Minden más csak felizgatná őket, és...

– És erre semmi szükségünk – mosolygott Barney.

– Ugyan mi haszna lenne pánikot kelteni? – mordult fel Garson. – Tudja, milyenek az emberek, amikor félnek valamitől, amit nem látnak és nem értenek.

– Legalább óvintézkedéseket tehetnének. Nem mennének oda.

Garson a fejét rázta.

– Nem lennének képesek megszabadulni a félelemtől. Pánikba esnének, higgyen nekem, és ez rosszabb, mint az a kis sugárzás, melynek így lesznek kitéve. Jobb, ha nem hagyjuk őket aggódni emiatt. Tudják vagy sem, hosszú távon nem érdekes. Akkor meg minek felbolygatni mindenkit?

Ez az ember, magyarázta Barney magának, már foglalkozott ilyen ügyekkel. Ő tudja a legjobban, hogyan kell elintézni az ilyesmit. Ki az a Barney Stark, aki azt mondja a Sugárbiztonsági Felügyeletnek, nincs semmi.

– Most pedig, ha úgy érzi, készen áll – szólt Garson ; fel kellene keresnünk a szülei lakását, mert ahogyan említette, a temetés után egyenesen odament. Ha úgy tetszik kinn maradhat a teherautóban, míg az embereink végzik a dolgukat. Vagy először magát visszük haza.

– Szembe kell velük néznem – mondta Barney. – Apám már valószínűleg otthon van, vacsorázik.

Garson nem tett semmiféle megjegyzést. Bólintott, s egyenesen előreszegezte a pillantását, mint aki így kívánja elkerülni, hogy bármiképp belefolyjon az ügybe. Barneynak az volt az érzése, Garson barátságos és szolgálatkész tisztviselő, de nem kötik személyes szálak a beosztott emberekhez. Pompásan tudná megmintázni a fejét: erős orra, egy síkban a homlokkal, az állrész lefelé ível (nem is gyöngén), a szemei távoliak, az összhatás nagyjából egy sasra emlékeztet. De ezt az arcot nem szabad durvára hagyni, a lényeg itt nem a fények játékának érvényesülése, ennek a fejnek simának, kimunkáltnak, keménynek kell lennie.

Amikor a teherautó megállt a szülei háza előtt, Barney moccanni sem tudott. A keze izzadt, a mellkasa összeszűkült. A temetés napját nem számítva, majdnem tíz éve nem járt otthon. Annyi utazgatás után keresztül-kasul az országban, annyi álmodozás után, hogy milyen is lesz, mikor hazatér, így kellett hát hazajönnie – hogy elmondja, rothadást hozott az életükbe.

Garson nem sürgette, Barney kiszállt végre az autóból, s odavezette őket a tisztítószalon melletti bejárathoz. A csöngő felett egy kis keménypapíron megfakult tintával a név: Casimir Szutarek. Barney már éppen azon volt, hogy megnyomja a csengő gombját, de aztán tétovázni kezdett. Garson csak ekkor érzékeltette hatalmát: előrehajolt, s megnyomta a másik helyett a gombot: Barney ismét úgy vélte; Garson jól ítélte meg a helyzetet, máskülönben ő megfordult volna, és elrohan.

A válaszberregésre alul kinyílt az ajtózár, Barney gyorsan elforgatta a kapu kilincsgombját, mielőtt a berregés abbamaradt volna. Bendix és MacNight mentek elöl a számlálóval, s amennyire Barney meg tudta állapítani a hangból, a lépcsőház sugármentesnek tűnt. Sötét volt a szűk kis előtérben. A szülők lakása fenn volt, a hosszú lépcsősor végében, és Barney várta, hogy az anyja kijöjjön a korláthoz, áthajoljon, és lekiabáljon: – Ki az ott? – Az anyjának mindig seprű volt a kezében, mintha ki akarná seprűzni a betolakodókat. Hogy gyűlölte az anyja ezt a lakást! Rögtön, amikor az apja egy távoli unokatestvérrel közös üzletbe kezdett, és autóalkatrészeket árultak, úgy, hogy roncsautókat, és kiselejtezetteket vásároltak pótalkatrészekért, rögtön kérlelte, költözzenek el innen, vegyenek egy kis házat valahol Hamtramken kívül. Úgy szégyellte, hogy egy száraztisztító-üzlet felett lakik; könyörgött egy házért, ahová emberek jöhetnek vendégségbe, kert is van, hogy ott játsszanak az unokák, egy kis konyhakert is akad, s nyaranta néha a kertben is ehetnek.

De az apja semmiképp nem akart házat venni. Pedig a roncsautóüzlet egészen szépen ment. (Mindig jól mulatott, amikor az Új Realisták fémből préselt szobrait látta, mit szólna ezekhez az apja, tűnődött – mulatságosnak találta, hogy az öreg alkotásai talán előbb kerülnek a múzeumba, mint az övéi.)

– Én vagyok, mama. Barney. Hoztam magammal néhány embert.

Az anyja hátrahőkölt egy pillanatig, aztán áthajolt a korláton, és idegesen sziszegte: – Itthon van apád. Ne gyere most! – Hátrasandított, mint aki attól fél, a férje kukucskál a válla felett. Remegett a hangja. – Miért jöttél? Tudod, hogy ezért dühös lesz.

– Ezek az emberek egy kis ellenőrzést akarnak végezni mama. Nem tart soká. – Barney is csak suttogott, szerette volna minél tovább halogatni, hogy az apja megtudja, ott van. Orra sült hús illatát szimatolta.

– Ki az ott, Stella?

Felért a lépcső tetejére, innen már látta az apja arcán a megdöbbenést. Essünk túl rajta, amíg nem tér magához egészen, mondta magában. Tégy úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Mr. Garson, szeretném bemutatni az apámnak, Casimir Szutareknek és az édesanyámnak.

Stefan is odajött az ajtóhoz, látni akarta, mi folyik ott, ekkor neki is köszönt.

– Ez pedig Stefan. Az unokatestvérem földrajzot és történelmet tanít itt Hamtramckben, egy középiskolában. A szüleimmel lakik együtt.

– Garson gyorsan belépett, bólintott, csípőből meghajolt kissé, épp hogy csak nem vágta össze a bokáját is.

– Jó estét, Mr. Szutarek, Mrs. Szutarek. Üdvözlöm, Stefan. Engedjék meg, hogy bemutassam az asszisztenseimet, Mr. Bendixet és Mr. MacNightot. Biztosítom önöket, munkánk nem tart sokáig, s nem fog – bízom benne – sok kényelmetlenséget okozni. A fiúk volt olyan kedves, vállalta, hogy a segítségünkre lesz. Hivatalos ügyben járunk. Bemehetnénk, hogy az embereim be tudják hozni a felszerelést? Nagyon köszönöm.

Garson gyorsan és simán átvette a parancsnokságot; néhány percen belül a családot beterelték a nappaliba. Barney apja – hatalmas alak, bizonytalanul csoszogva jár, nadrágtartói libegnek, mint valami gyeplőszár ; jó párszor meg akarta kérdezni, mi történik, de Garson taktikája, mely szerint biztosította őket, hogy minden simán és rendben folyik, s a megfelelő időben megtudnak mindent, mindenkit levett a lábáról. Végül az öreg összeszedte magát, és öklével rávágott az asztalra.

– Mi folyik itt? Hagyja ezt a hülye dumát, mondja meg, ki maga és mit keres a házamban! – Aztán Barneyra mutatva így szólt: – Megmondtam neked, ebbe a házba ne gyere vissza többé.

Garson elővette az irattárcáját, felvillantotta különleges vizsgálati jelvényét.

– Mr. Szutarek, ha megengedi, megmagyarázom. Az ön fia tulajdonképpen szolgálatot tesz nekünk – a lakosságnak. Nézze, valami komoly dolog történt, mely nemcsak rá tartozik, hanem önökre, mindannyiukra.

Egyik arcról a másikra pillantott, pillantása együttműködést kért, végül Barney apja lezuttyant egy székre, hallgatta, mit beszél. Az anya állva maradt, a folyosó félig eltakarta; félelemmel telve bámulta Bendixet és MacNightot fehér overalljukban.

– Nézze, szokatlan baleset történt – mondta Garson – Elgin Cityben, a Kutatási és Fejlesztési Központ radioaktív laboratóriumában. Jóllehet, az ön fia másik osztályon dolgozik, mégis kapcsolatba került az üggyel – nem a saját hibájából ; hanem a közös munkábajárás miatt. Tudom, hogy nehéz így követni, de adjon pár percet, s megpróbálom tisztázni.

Barney el volt bűvölve, milyen ügyesen magyarázta el Garson a helyzetet – anélkül, hogy nagyképű lett volna- olyan embereknek, akik semmit sem tudtak a radioaktivitásról meg sugárforrásokról. Amikor a sugárzás és a sugárszennyezés szavak értelme világossá vált, az apja gondolatokba merülten állt, ujjával őszülő bajuszát piszkálgatta, Stefan döbbentnek látszott, csak az anyja arca volt értetlenkedő.

– Olyan, mint az atomfelhő? – kérdezte.

– Olyan, mint ami a japcsikkal történt? – kérdezte az apja. – Ami a bo mbából hullott, és megégtek tőle?

– Nem egészen, Mr. Szutarek. Ha, egyáltalán bármennyi radioaktív szennyezés véletlenül bekerült ide, az csak nagyon kis mennyiségű lehet. Valószínűleg a lakásban senki nem került vele kapcsolatba... de lehet, hogy nincs is szennyeződés egyáltalán. A mi feladatunk, hogy ezt ellenőrizzük az önök biztonsága érdekében, s hogy megelőzzük, hogy széthordják.

Az apja kerülte Barney pillantását mindvégig, mialatt Bendix és MacNight átvizsgálta őket, aztán a lakást a Geiger-számlálóval. Amikor a műszer először kezdett komótosan pittyegni, az apja rémülten felugrott, de Garson lecsillapította, megmagyarázva a normális háttérsugárzás jelenségét. A férfi hirtelen a feleségéhez fordult, és az öklét rázta az asszony arca előtt.

– Látod, mi történik, mikor nem azt csinálod, amit én mondok? Hagyod, hogy a hátam mögött besurranjon...

– Ne őt hibáztasd – kiabált Barney. – A temetés után történt. Csak rövid időre jöttem, és...

Az apja utálkozó pillantással mérte végig, Barney úgy érezte, mintha a szája homokkal volna tele.

– Ne szólj hozzám! – mondta megvető hangon az apja. – Már megmondtam, nem vagy szívesen látott vendég a Szutarek-házban. Neked nem kedves ez a név. Lehet, hogy már nem mondhatom meg a fiamnak, mit csináljon, hová menjen, vagy milyen nevet használjon, de az én házamban én döntöm el, ki jön ide, és nem szeretem, ha valaki a hátam mögött surran be hozzánk. Meg sem tudom, ha nem fordul elő ez az egész a radioaktív porral...

A Geiger-számláló éles kattogására mindannyian megfordultak. Fertőzött lett a kanapé, melyen azon a napon ült.

– Úgy tűnik, csak néhány részecske – mondta Bendix, Kivette a nyesőollót, egy kör alakú szövetrészt kezdett nyirbálni a kartámlából.

Barney anyja úgy visított, mintha leszúrták volna.

– Muszáj ezt? – kérdezte Barney. – Nem tudná letisztítani?

Bendix tagadóan rázta a fejét.

– Nem kockáztathatunk. Bizonyos mennyiség így is beszívódhatott a szövésen keresztül.

Ez a franciás stílusú kanapé, lendületesen hátradőlő formájával, rózsaszín és arany brokáthuzatával volt mindig az anyja büszkesége és öröme Múzeumi darabnak nevezték, mert senki sem ülhetett rá. Kizárólag a vendégek számára volt fenntartva, vagy különleges alkalmakra; a temetés napján az anyja erősködött vele hogy oda üljön le. Milyen furcsa, hogy elfelejtette, pedig kényelmetlenül feszengett a kanapén, melyre gyermekként tilos volt ülnie. Az asszony indult, hogy tiltakozzék a pusztítás ellen, de Stefan visszatartotta.

– A kanapém! A gyönyörű kanapém!

– Talán ki lehet javítani a lyukat – mondta Stefan de mialatt ezt mondta, MacNight egyre több szennyezett foltot fedezett fel, ahol Barney hátradőlt; Bendix foltot folt után vágott ki a huzatból a háton, az ülésen a karon; a szennyezett szövetdarabokat MacNightnak adta, aki a tárolóba dobálta, melynek oldalán jól látszott a lila, háromlapátos jel. Amikor elkészült, a rózsaszín és arany színű kanapé elhullott állatra emlékeztetett nyílásokkal a testén, ahol a bőr elrohadt már. Az anyja Stefan karjában zokogott, az apja őt nézte.

– Szóval, magad mögött hagytad a nyomaidat. Megmondom... ha még egyszer itt látlak, ezzel a két kezemmel törlek össze.

– Mr. Szutarek, biztosíthatom, a történtekért a fia nem hibáztatható. A port bevitték a kocsijába...

– Nem kérdeztem a véleményét, Mr. Hogyishívják. Végezzenek, és takarodjanak a pokolba a házamból!

Az apja arca vörös volt, ahogy ökölbe szorította és kiengedte a kezét; Barney tudta, egy percen belül megüt valakit.

A lakásban több nyomot nem találtak.

Végül elkészültek, összeszedték a felszerelést, távozni akartak. Barney az anyjára pillantott, de az asszony elfordult és Stefan karjába kapaszkodott.

– Sajnálom – szólalt meg Barney.

– Takarodj már! – mordult az apja.

– Hozzá beszélek!

Állt egy pillanatig; gyűlölte az apját. Ezt az apja is látta rajta, felé indult, az arca vöröslött.

– Megmondtam, takarodj a házamból. Először a nevem mocskoltad be, most meg a házamat. Ide többet ne gyere!

Stefan közéjük lépett.

– Ne válaszolj, Barney. Mindannyian nagyon fel vagyunk izgatva. Majd felhívlak.

Azóta, hogy elhagyta a szülői házat, mindig arról a napról ábrándozott, amikor a szobrai hírnevet szereznek, mely igazolja azt az életet, melyet él, és igazolja régen hozott döntéseit. Még azt is tervezgette, amikor megszületik első gyermekük, Karennal meghívják őket a keresztelőre, véget vetnek az ellenségeskedésnek. De így...

Bendix és MacNight indultak kifelé, Garson megérintette Barney karját.

– Gyerünk. Még máshová is kell mennünk.

Csak bólintott, és megfordult, lesietett a lépcsőn; tudta, nem tér ide soha többé vissza.

***

Azon az estén ébren feküdt az ágyában, eszébe jutott egy gyerekkori verekedés Stefannal. Szelíd kis Stefan, a szüleit autóbalesetben vesztette el, és olyan rémült volt azóta. Unokatestvér és barát egy személyben. Barney úgy érezte, neki nem kell senki más – nem kell testvér. Stefan volt a legközelebbi pajtása, akit valaha ismert. De egyszer az apja kinevette az "ostoba szobrocskákat" s gúnyosan azt mondta, Stefan sokkal több férfias dolgot csinál, mint ő, aki egész nap csak az agyaggal játszadozik. Pár nap múlva valami apróságon összeszólalkoztak, nem is emlékszik rá, mi volt az oka ; s a vita verekedéssé fajult. Hány évesek lehettek? Tizenkettő? Tizenhárom?

Nehezen lélegzett; a sötétben újra lepergett előtte minden. A lökdösődés, a csúfolkodás, ahogy a veszekedés egyre komolyabbá vált, egyre inkább elmérgesedett. Odagyűltek a szomszéd gyerekek, kiabáltak: "Bunyó! Bunyó!...- aztán jöttek a szurkálásszerű bokszütések, káromkodások; aztán váratlanul minden erejével ütött, egész testével beledőlt, kieresztett mindent magából, s mintha robbanna valami benne: teljesen kiürült.

Stefan a földre rogyott, feje a járda szélébe ütődött, felrepedt arcából a vér a járdára ömlött. Barney még sosem látott embert, akit úgy leütöttek, hogy elájult. Reszketve és döbbenten állt, biztos volt benne, megölte az unokatestvérét; egyszerre akart segíteni és elrohanni, az izmai megfeszültek, s ugyanakkor remegtek, mintha valaki hátulról megragadta volna.

Miért nézett fel akkor az égre? Mit gondolt, ki figyeli onnan?

A kezére pillantott, már amennyire a redőnyön keresztülhatoló gyönge fényben látta, s ugyanazt a feszülést és remegést érezte, majdnem izomgörcsöt. Azon a napon történt valami vele. Attól a naptól fogva nem volt képes többé teljes erejével megütni valakit. Valami mindig visszatartotta. Aztán is verekedett más fiúkkal, de akármikor megpróbált behúzni egyet, mögötte – vagy talán benne – visszatartotta valami, és az ütés félrement.

Olyan gyerekek is megverték, akiket azelőtt ő győzött le. És akármilyen mérges volt, akármennyi harag is gyűlt föl benne, bármennyire ki akarta adni a dühét – sosem volt képes többé minden erejét beleadni az ütésbe, sosem tudott teljesen megkönnyebbülni. Az utolsó pillanatban mindig visszatartotta valami, s a pánikos megtorpanásban végül mindent elvesztett. Gyanította, valami mélyben meglapuló félelem tartja vissza. Félt saját erejétől és vad temperamentumától, mely hasonló volt az apjáéhoz; s ugyanez tartotta vissza más dolgaiban is. A szobrászkodásban, érzelmeiben és kapcsolataiban, még talán a szeretkezésben is.

Most, milyen furcsa, bár Stefan foglalta el a helyét az otthonában és a szülei között, nem gyűlölte ezért. Stefan rendes ember lett felnőtt korára, de sosem nősült meg, sosem hagyta el Szutarekék házát. Barney még abban is biztos volt, Stefan egyetlen éjszakát nem töltött házon kívül. Mintha azzal, hogy új szülőket talált az elvesztettek helyett, félt volna elhagyni őket. Havibérlettel utazgatott Hamtramckbe, a helyi főiskolára, aztán a detroiti egyetemre, s amikor megkapta a tanári oklevelét, állást vállalt egy hamtramcki középiskolában. Nyoma sem volt nála szerelemnek vagy barátnőnek; amióta Barney megváltoztatta a nevét, összetűzött az apjával, és elment hazulról, azóta állandóan azon töprengett, miféle félelem képes egy harmincas éveiben járó férfit a gyermekes függőségnek ilyen állapotában tartani, s van-e ennek köze ahhoz a bizonyos verekedéshez. Talán, azon a napon, amikor Barney a földre terítette, összetört benne valami, és nem maradt Stefanból más, csak egy lélek megrémült burka. Jaj, istenem, add, hogy ne ez legyen az igazság!

Behunyta a szemét, igyekezett elhessenteni szeme elől ezt a tablót: anyja és apja együtt a lakásukban, s velük, önmaga helyett, Stefan. Hülyeség ezen rágódni. Csak maga az oka, a vérmérséklete meg a makacssága. Most már Stefan az egyetlen gyerekük. Akkor meg minek ezen töprengeni? Az istenit, mennyire bántotta, hogy Stefan vigasztalta az anyját, Stefan állt közéjük, amikor az öreg begurult – mintha ő, Barney, idegen lenne ott.

Nagyon szeretett volna sírni. Belül a feszültség megkönnyebbülésre vágyott. Jött a zihálás, ha engedi, akkor legyűri őt, és a gyülekező könnyek végre szabadon omolhatnak; ettől majd megtisztul, megkönnyebbül. De nem képes elengedni magát. Valami mindig visszatartja.

– Az én hibám, suttogta, először a falaknak, aztán a plafonnak, végül a párnának. Nem volt vigasz és nem volt segítség; bámult csak a sötétbe, s tudta, sosem mondja és neki sem mondják majd soha, "apám"; sosem mondja és neki sem mondják soha, "fiam".

Végtelennek tűnt a visszajárás azokra a helyekre, ahol a baleset ideje és a sugártalanítási akció közti három hétben megfordult; visszatérő rémálom lett, mert már mindezt átélte, ezeket az embereket már látta, ezeket a dolgokat már elmondta, ugyanezeken az utakon már végigment.

A benzinkútnál például – ahol üzemanyagért állt meg, s közben a vécét is használta – radioaktív szennyezést találtak; Alexi vendéglőjében ugyancsak; Karen cipelte el a városba, hogy megnézzenek valami balettet a Szabadkőművesek Templomában (középső hajó, magasföldszint, a korláttól a harmadik sor; ott is találtak egy kis radioaktív port az ülésbe ágyazódva; MacNight négyhüvelyknyi darabot vágott ki a bőr párnázatából).

Minden egyes alkalommal, amikor a Sugárbiztonsági Felügyelet megsemmisített vagy kivágott valamiből egy darabot, kártérítési formanyomtatványt hagytak a tulajdonosnál, töltse ki, s küldje el a központi irodába, az Ohiói Toledóba. Garson megmagyarázta, amikor mindennel végeztek, akkor rendszerezik a kártérítési követeléseket, összehasonlítják a nyomtatványokat azokkal a munkalapokkal, amiket ő küldött be, és a számítógép megmondja, mennyit fizessenek. A számlát a National Motors állja (neki meg a biztosító fizet, természetesen); a teljes sugártalanítás jóval meghaladja majd a fél millió dollárt. Amikor Barney csodálkozott ezen, Garson kifejtette, hogy Bendix és MacNight – csakúgy, mint azok a szakemberek, akik Karennel dolgoznak – jól fizetett technikusok, s hogy még három csoport fertőtlenít a másodlagos szálakon Elgin Cityben. Garson becslése szerint több mint egy hónapot vesz majd igénybe, míg végig járják Prager elsődleges és másodlagos kapcsolatait, és mindenkiét, aki ezenkívül bent járhatott Prager dolgozószobájában.

A visszakeresés negyedik napján délben Barney már túlságosan rosszul érezte magát, nem tudta folytatni a munkát. Az égésnyomok ellepték a mellkasát és a jobb oldalát. A kórházi orvos kenőcsöket és fájdalomcsillapítókat adott, s hazaküldte lefeküdni; azt mondták, ezek az elsődleges tünetek néhány héten belül felszívódnak.

Garson felállított az ágya mellé egy magnetofont, hogy rábeszélhessen.

– Szabadon asszociáljon. Amikor egy vacsorázóhelyre gondol, ahol járt, vagy valakire, akinél látogatóban volt, akkor gondolkozzon, fel tudja-e idézni, hová ment előtte vagy utána. Amit most kihagyunk, talán megtaláljuk később.

– Úgy érti, bármit kihagyunk, az még most is ott van, és sugárzik belőle a radioaktivitás?

Garson vállat vont.

– Ha ezen akar rágódni, akkor meg fog bolondulni. Inkább nézze így: valószínűleg egyik helyen sem fordul elő szennyezés nagy koncentrátumban, s így a legtöbb nyilvános helyen nincsen valószínűsége a halálos, sőt még a veszélyes dózisnak sem. Alaposan ellenőriztük azokat a helyeket és lakásokat, ahol megfordult. Aztán meg, amikor nincs mit tenni, . akkor legjobb filozofikusan szemlélni a dolgot.

Az orvosok előre figyelmeztették, hogy hamarosan hályog fejlődik a szemén, de megnyugtatták, nem lesz nehéz eltávolítani; nem veszíti el hosszabb időre a látását. Ennek ellenére egyre többször azon kapta magát, az ablakon át a fákat bámulja, gyökereket, felhőket, meg egy nagy, meggyötört sziklát (ebbe még múlt évben a tónál szeretett bele, s ideszállíttatta, hogy a kocsifeljáró egyik oldalát díszítse); aztán azon kapta magát, hogy vonalakat és alakokat memorizál (a szilfa megcsavarodó törzse, amint szelíd V alakban válik szét, a furcsa kitüremkedés, amikor egy törött végtag önmagát gyógyítja). Lehullt egy levél, mialatt nézte, ürességet érzett belül. Nincs idő magába szívni minden formát, teret, mozgást; most már átkozta magát az évekért, amiket azzal töltött, hogy Nat Winters modelljeit csiszolgatta, valaki más elgondolásait váltotta valóra, amikor annyi befejezetlen darabja volt, s annyi elképzelt saját szobra, annyi mindent meg akart csinálni – meg kell csinálni, mielőtt kifut az időből.

Rendben van, mondta magában, most van időd, és egy darabig még látsz, nem hirtelen sötétül el minden. Elképzelte, hogyan fejlődik ki majd a hályog. Először homályosan látja a tárgyakat, aztán szivárványos karikák jönnek a fények köré, aztán a fények elhalványulnak valami ködbe, majd a színek is eltűnnek, s a világ füstszínűvé válik. Sok hónapig tart, de be fog következni. Addig minden idejét a szobrászatnak szentelheti. Amikor már túl sötét van, hogy lásson, akkor használhatja pusztán az érintését. Ha Beethoven képes volt süketen is zenét szerezni, ha Milton írni tudott, miután megvakult, ha Renoir úgy festett, hogy az ecseteket a karjára kötözték, akkor ő is meg tudja majd formálni az agyagot anélkül, hogy látna.

Július utolsó hetében, mikor már felkelt, kicsit járkálhatott, és sokkal jobban érezte magát, Garson azt a hírt hozta, hogy Prager kéri, látogassa meg.

– Hogy van?

– Nagy sugárdózist kapott – felelte Garson. – Nem hiszem, hogy sokáig húzza.

– Miért akar látni engem?

– Gondolom, nincsen senkije. Párszor meglátogattam; de úgy tűnik, nincsenek barátai.

– Nem tudom, mit mondjak neki.

Garson hallgatott egy ideig, aztán azt kérdezte: – Őt hibáztatja azért, ami magával és a feleségével történt. Így van?

– Hát ki mást hibáztatnék?

– És magát okolja-e, amiért másokat is megfertőzött?

– Ez nem ugyanaz. – Nem tudta volna megmagyarázni, hogyan és miért nem ugyanaz. Mindössze annyit tudott, hogy Prager ott maradt hátul, játszotta a hőst, s ő meg Karen szenvednek emiatt.

– És az még nem jutott eszébe, hogyha Prager nem marad hátra, hogy eltüntesse a golyókat, akkor most csomó ember rég halott lenne?

Dühös lett Garsonra, amiért még neki kellett védekeznie.

– Gondoltam erre, de nem segített.

– A tengerészetnél ezért kitüntették volna – mondta Garson; levette a szemüvegét és módszeresen tisztogatni kezdte a lencséket a zsebkendőjével. – Döbbenetes, hogy az emberek mennyire kiszámíthatóak. Pedig maga szobrász, vagyis művész, de a reakciója teljesen egybevág azokéval – szobalánytól a kétkezi munkásig, vagy politikustól a tudósig –, akikkel már vagy százszor összeakadtam a világon mindenütt. Ha valami baj éri az embert, s nem tudja a helyére tenni, akkor gyorsan kell találni valakit, akin kiadhatjuk a mérgünket. Maga az első művész a pályafutásom során. Úgy képzeltem, maga valahogyan más lesz.

– Nézze, magam is beteg vagyok. Megégtem, emlékszik? Azonkívül, mi az ördög haszon származik abból, ha Prager megtudja, hogyan érzem magam.

De azért két nap múlva elment hozzá. Garson szavai gondolkodóba ejtették, s igyekezett meggyőzni magát, Prager maga pontosan annyira nem tehet az egészről, mint ő vagy Karen. Ezzel együtt, amikor Pragerra gondolt, kar- és vállizmai megkeményedtek, vére gyorsabban lüktetett. Egész életében megborzadt az apja kirobbanó természetétől, s most mégis, maga is ugyanígy reagál: ösztönösen, izomerővel, eszetlenül.

Útban felfelé Prager negyedik emeleti magánszobájáig észrevette, hogy az emberek virággal, édességgel, izgatott arccal a harmadikon szállnak ki a liftből. A liftajtóval szemközt a kiírás: Újszülöttosztály; s egy nyíl jobbra mutat. De alatta, a tűzoltókészülék közelében ott volt az a másikjel is, mely most minduntalan a szemébe ötlött az épületek falán, a bejáróknál, a folyosókon. Nézte a jelet, miközben a liftajtó csukódott a nyilat a három háromszög alatt, a narancs és fekete színű emblémát, mely az atomóvóhely felé irányítja az embereket.

Nem volt felkészülve a sokkra, melyet Prager látványa okozott: arca duzzadt vörös volt és teljesen szőrtelen (még szemöldöke sem maradt); az egyik karja kilógott, egy fordítva felfüggesztett palackból színtelen folyadék folyt a karjába egy tűn keresztül, a karja felhólyagzott és elgennyesedett a sok égési sebtől. Másik karját és teste többi részét lepedő fedte, ezt egy keretre erősítették fel, hogy ne érjen a testéhez.

– Barney... hát eljöttél... – sípolt ki a hangja alig mozduló ajkai közül, mint aki attól fél, szétreped az arca. – Ülj le... mesélj... mi történt?

– Hogy érzed magad, Max?

– Jól... Kicsit leégtem a napon. Jól nézel ki. Aggódtam... miattad... a feleséged miatt. De jól nézel ki.

– Egészen jól bírjuk magunkat. Az orvosok nem mondanak sokat, de gondolom, ha egyszer a tünetek elmúlnak, remek formában leszünk.

– Fene vigye... örülök... – suttogta. – Nem képzeled, milyen gyakran voltál eszemben... hogy milyen rosszul... Elképzeltem, hogy utálsz, mint a fene...

– Ne hülyéskedj. – De a torka összeszűkült. Prager elgondolkodva ránézett, egy sóhaj megremegtette.

– Nem tudtam, hogy kihordom magamon. – Hangja magasabb lett. Barney biztos volt benne, fájdalmai vannak, megpróbál gyorsan beszélni. – Nem tudtam. El kell hinned. Bocsáss meg... mind a ketten... kérlek... Barney, ne haragudj rám ezért...

– Persze, tudjuk, baleset történt. Nincs mit megbocsátanom. Senki sem hibás. A fenébe, Garson azt mondta, a tengerészetnél kitüntettek volna érte. No, és nem adtam át másoknak magam is? Körbejártam Garsonnal és az embereivel, megkerestem azokat, akiket nem is sejtettem, hogy megfertőztem. Nincsen kit okolni. Nincsen mit megbocsátani.

Prager némán nézte őt, a melegség eltűnt a pillantásából. Anélkül, hogy a fejét megmozdította volna, másfelé nézett, fel a plafonra, mint aki nem képes tovább elviselni Barney arcának látványát. Nem szólt, csak szaggatott lélegzése hallatszott. Aztán azt mondta: – Hazudsz...

Barney nem tiltakozott. Prager meglátta az arcán, kihallotta a szavai mögül, hogy még most is őt okolja. Az öreg túlságosan közel volt a halálhoz, semhogy be lehessen csapni. – Sajnálom, Max. Szeretnék megbocsátani. Nem tudom, hogyan. – Barney szerette volna, ha a másik megérti, ő min ment keresztül. Micsoda őrület. Azt akarja, Prager bocsássa meg, hogy ő nem képes megbocsátani. De Prager nem nézett rá.

– Majd eljövök újra – szólalt meg Barney. – Van valamire szükséged?

Prager nem felelt, elnézett valahová, mintha a másik már ott sem lenne. Barney ült még egy percig, aztán felállt, várta, hogy Prager észrevegye.

– Viszlát, Max. Annyira összezavarodott minden. Hagyj egy kis időt, talán akkor tisztázom a dolgokat.

Semmi válasz.

Kibotorkált a szobából, arca egyszerre vöröslött a zavartól és haragtól. Ugyan milyen jogon ébreszt bűntudatot benne ez a nyavalyás? Hogyhogy ő maga lett hirtelen a bűnbak? A fenébe vele! A megbocsátást nem lehet gombnyomásra irányítani, mint a kerti locsolót. Nagyon szép, amit a keresztyéni könyörületességről mondanak, de bizony a megbocsátó szónak, amikor nem őszintén gondolják, van valami mellékíze. És nem tud szépen gondolni Pragerre, pusztán azért, mert haldoklik. Akart, hogy a fene essen belé, de az izmai megfeszültek, akarattal tartotta nyitva a kezét, hogy ne szoríthassa ökölbe. Ha Prager a tulajdon apja volna, gondolta, szétverte volna a pofáját, ahogy ott feküdt, mert amikor nem vonhatjuk felelősségre az okot, akkor megelégszünk az eszközével is; meg aztán, Prager szenvedése igazán nem csökkenti az övét.

A lift lefelé indult, s megint megállt a harmadikon; egy sugárzó arcú fiatalember szállt be, és szivarral kínálta Barneyt.

– Fiú! – ujjongott ; négy kiló huszonöt deka!

– Fogadja őszinte részvétemet – mondta Barney tudomást sem véve a szivarról, s benyomta a földszinti gombot.

A fiatalember csak nézett, még a száját is eltátotta, s egyre kínálta a szivart; csak amikor a földszinten kinyílt a liftajtó, akkor tért magához.

– Hogy lehet ilyet mondani?

De Barney már a forgóajtónál járt.

***

Amikor Karen kicsit jobban érezte magát, három emberből álló csapatot rendeltek mellé a sugárzásbiztonságiaktól. Vezetőjüket Josh Chamberlainnek hívták, zömök, középkorú férfi volt, nehezen szedte a levegőt, s időnként sóhajtozott, mint akinek ez az egész sok egy kicsit. Vastag szemüveglencséi mögött Karen sosem találta meg a pillantását; a férfi csöndesen és méltóságteljesen viselkedett, amikor hozzákezdtek köztisztasági jellegű feladatukhoz.

Segédei egészen fiatalok voltak. Stan, a magas (haja a szemébe lógott, a mosolya félénk volt), valaha a háború előtt kosárlabdázott a főiskolán. A hadseregben képezték ki sugárfertőtlenítésre, mert, mint mondta, jó magas helyekre is fel tudott nyúlni. Marty, markánsan jóképű, kék szemű nőcsábász volt, látszott, állandóan gusztálgatja Karent; nem volt jellemző rá, most mégis hagyta, hogy a fiatalember pillantása az övébe mélyed. Nagyon örült, hogy egy fiatal férfi még most is vonzónak találja.

Josh Chamberlain úgy tervezte, hogy a Food-Rite szupermarketet záráskor keresik fel. Amikor az utolsó vásárló is elment, beléptek a boltba. A főnök és a pénztároslányok a blokkmásolatokat nézték át; felpillantottak és rámeredtek a fehér overallos, csuklyás emberekre. Chamberlain megmagyarázta, miről van szó, de a főnök továbbra is bambán nézett.

– Hogy mondta? Radioaktív micsoda?

– Nem fontos – felelte Chamberlain. – Gyorsan ellenőriznünk kell a helyiséget, s már itt sem vagyunk.

– Tulajdonképpen nincsen felhatalmazásom, hogy...

– Nézze, ha nem nézhetjük át a boltot, akkor hívnunk kell a seriffet, és bezárják az üzletet. Karantén. Ezt akarja?

– Nem, dehogy. Nos... azt hiszem, rendben lesz. – Idegesen felnevetett. – Amíg észre nem vettem Mrs. Starkot, azt hittem, hogy ki akarnak rabolni minket. Ezek a szerelések...

Chamberlain rábólintott.

– Ezzel más is így van. Nem maradunk soká.

Stan és Marty az üzlet két szemközti oldaláról indultak, középen találkoztak. Eleinte nem találtak semmit, aztán Stan Geiger-számlálója kattogni kezdett az egyik pénztárgép mellett. Marty fogott egy vattás tetejű drótkefét, és dörzsölni kezdte a pénztárgép billentyűit. A pénztárosnők, akik eddig csöndben figyelték, mi történik, izgatottak lettek.

– Nyugalom, lányok – szólt rájuk Chamberlain. – Ilyen kicsi mennyiség nem számít. Valamelyikük egy konzervről vagy valami dobozról szedhette fel, s amikor beblokkolták a vásárlást, levakaródott, s így esett a pénztárgép billentyűi közé. Nem kell izgulni miatta. Tapasztalt valaki égéseket az ujján? Nos, nem tudjuk, mennyi ideje volt itt ez a kis morzsa, tehát ha bárkin égések jelentkeznek, vagy hányingert érez a következő két hétben, az keresse meg a sugárzásbiztonsági felügyelőt a Központban. Ő tudni fogja, mi a teendő.

Karen az arcukon látta, hogy neheztelnek rá. Szerette volna megmagyarázni, maga is csak ártatlan nézője volt a dolognak, de a rosszalló pillantások azt üzenték, jobb, ha csöndben marad.

Az Elgin City Vegytisztítónál nem találtak semmit, Hecksher divatáruüzletében sem, a közeli kávézóban sem, és a többi helyen sem, amiket a következő pár nap során ellenőriztek. De Martino szépségszalonjában találtak némi radioaktivitási nyomot a széken, ahol Karen haját csinálták.

Mr. Martino és a nála dolgozó fodrásznők teljesen pánikba estek, míg Josh – ugyanúgy, mint a szupermarketben – el nem magyarázott mindent. A tekintetük – megvetés és harag keveréke – megrémítette Karent.

Mr. Martino megtörölte az arcát, és siránkozott: – A lányom... gyereket vár, s idejött a haját csináltatni, abban a székben ült Mrs. Stark után. Mi lesz, ha valamit felszedett?

– Ha megadja a címet, valakit hozzá is kiküldök – válaszolt Chamberlain. – De valószínűtlen, hogy...

– Istenem! Istenem! Mi van, ha mégis?! Ha valami történik esetleg az unokámmal!!? – Karenra meredt. – Ha valami történik velük, én magát...

– Vigyázzon, mit beszél! – szólt rá bosszúsan Chamberlain. – Nincs joga Mrs. Starkot hibáztatni, ugyanígy a lányát is hibáztathatná, ha valakit megfertőzne. Inkább hálásnak kell lennie, amiért Mrs. Stark eljött velünk, hogy ellenőrizzük az üzleteket. A legtöbb ember nem segítene ilyen sokat.

Mr. Martino azonban oda sem figyelt, arcán gyűlölet tükröződött.

– Ide ne jöjjön többet! Mostantól valahová máshová vigye a nyavalyás, fertőzött haját! Karen érezte, mindjárt elbőgi magát. Teli lett a szeme könnyel, de nem akart sírva fakadni ez előtt az ember előtt. Megfordult, s kiszaladt az üzletből.

Egész úton visszafelé igen nyomott hangulata volt, nem tudott válaszo lni Chamberlain megnyugtató szavaira sem, mely szerint a szupermarketben vagy Martinónál alig találtak valami szennyeződést, s még ha egy-két ember kapcsolatba került is a porral rövid időre, nem jelent majd egyebet, mint legfeljebb kis égési sérülést, ami idővel meggyógyul. Karen most máson töprengett. Hamarosan fel kell keresniük a nyári színház társulatát is. A Hedda Gablert természetesen nélküle mutatják be, de az első próbákon még ő is részt vett, sokan megérintették – főleg Dale, amikor a színfalak mögött megpróbált vele kikezdeni.

Kicsit beszívott azon az estén, bekerítette Karent, a karjába kapta, és erőszakkal megcsókolta. Fogdosni kezdte, a kezét a ruhája alá csúsztatta, megpróbálta kikapcsolni a melltartóját, mielőtt még el tudta lökni magától. Eszébe jutott, hogy a mellén is találtak radioaktív nyomokat; tűnődött, vajon Dale is felszedett-e      tőle, s ha igen, akkor ő is továbbadta-e a feleségének, vagy azoknak a nőknek, akiket megérintett; erre a gondolatra megundorodott saját magától.

Chamberlain azt mondta, tervei szerint minden társulati tagot ellenőrizni fog a lakásán, aztán sugármentesíti az Elgin City Népfőiskola nagytermét, még mielőtt a következő próbát megtartanák. A maga esetlen módján megpróbálta rávenni Karent, hogy ne titkoljon semmit előle.

– Olyan ez, ahogyan a beteg bízik az orvosban – mondta. – Tehát, egyáltalán nem kell aggódnia, ha megmondja, kivel volt valahol. Néha az emberek félnek elárulni nekünk, hol jártak vagy kivel, mert titkolnivalóik vannak. Egy dolgot megígérek, Mrs. Stark, én és a Sugárzásbiztonsági Felügyelet nem élünk vissza a bizalmával.

– Mit akar ezzel mondani?

– Semmit az égvilágon. De minden kapcsolatát ellenőriznünk kell.

– Ahogyan a vérbajosokkal teszik, erre céloz? Ellenőrzik a kurva összes kapcsolatát, hogy lássák, hány férfit fertőzött meg?

Chamberlain megdöbbent, aztán zavarba esett.

– Igazán nem így értettem – mondta. – A munkámhoz tartozik, hogy megkérdezzem. Semmire sem céloztam.

– Lehet, hogy nem. Elnézést, hogy ilyen hangon beszéltem magával. Ez az egész valahogy bűntudatot és szégyent ébreszt bennem, pusztán azért, mert valakit megérintettem. Hát... nagyon valószínű, hogy az egyik színész, Dale Waxler, felszedett valamit egyik este, ami akkor .. amikor megpróbált kikezdeni velem a színfalak mögött.

Chamberlain bólintott, és kis jegyzetet készített.

– Rendben van, s amint mondtam, ebből semmi nem jut ki másokhoz. A férje semmit sem tud meg.

– A fene egye meg! Nem érdekel, ha megtudja! Nincsen semmi rejtegetnivalóm. Amikor így beszél, akkor bűnösnek kezdem érezni magam olyasmiért, amit nem követtem el. Beteheti akár a vasárnapi lapokba is, amennyire engem érdekel!

Ennek ellenére, amikor kitették a házuknál, Karen arca égett, és szégyellte magát.