_{Hetedik fejezet}

Másnap újabb megdöbbentő hírre ébredt Torrance városa: ismét találtak egy megcsonkított tetemet, ezúttal nem a gimnáziumnál, hanem a Wilson Parkban. Egy harminc év körüli nő volt, akinél nem találtak okmányokat, és egyelőre nem tudták megállapítani az azonosságát. Egyelőre a városban senki nem jelentett be eltűnést, úgyhogy feltételezhetően a Torrance-be tóduló turisták közé tartozhatott. Közös vonás közte és az előző áldozat, Melanie Krueger között az a szétroncsolt, széttépett nyak volt, de más szörnyű sebeket is ejtettek rajta. Akárha valami ragadozó állat csonkította volna meg.

És ezzel nem ért véget a rémségek sorozata.

Kora délután megtaláltak még egy hasonló brutalitással kivégzett áldozatot, Amelie Richtert, egy elsőéves gimnazistát a Torrance High Gimnáziumból, aki – akárcsak Melanie Krueger és Felicity Cruz – a város legbefolyásosabb családjának sarja volt. Továbbá szintén drámatagozatos és színjátszó körös. Ő is bedolgozott a Vérvonal játékprogram dialógusaiba...

A nyomozók felfigyeltek erre a kapcsolatra, hazahívták a játékfejlesztő cég igazgatóját, Georg Drakuciout, és többször is kihallgatták.

Aznap este megszaporodott a városkában a járőröző rendőrautók száma, a lakosok jobban bezárkóztak éjszakára, ügyeltek a gyermekeikre, és talán ennek köszönhetően nem történt újabb atrocitás.

Harmadnap reggel azonban újabb frissen meggyilkolt lány tetemére bukkantak, ezúttal a North High egy végzős hallgatójára.

És a városban elhatalmasodott a pánik.

A helyi rendőrkapitány erősítést kért és kapott, és több egyenruhás és civil nyomozó járta éjszakánként az utcákat, parkokat, a legeldugottabb helyeket, mint a Torrance 1912-es megalapítása óta eltelt csaknem száz év alatt bármikor is.

Ám ez éppen az az időszak volt, az Oktoberfest kezdete, amikor Torrance lakossága szinte megduplázódott a pihenni érkező és szórakozni vágyó turisták miatt. Ebben a nagy forgatagban kiszúrni és megtalálni a titokzatos gyilkosságok elkövetőjét, olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban.

A híradók és az újságok Lars Mortensen – Edison Khallen – fényképével voltak tele, és Mrs. Simmons házát még inkább felforgatták a helyszínelők, hullakereső kutyákkal végigszaglásztatták a kertet, és több helyen is felásták...

...de nem találtak semmi érdemlegeset.

Aztán hétvégén a város melletti Alpine Village-ben kezdetét vette az Oktoberfest, annak minden járulékával: kirakodóvásárral, sörsátrakkal, zenével, tánccal, mindenféle mulatsággal.

Harriet és a lányok tulajdonképpen az ominózus Éjmámor buli óta nem találkoztak személyesen. Telefonon egyre többet fecsegtek, megosztották egymással az élményeiket – úgy- ahogy, visszafogott formában –, de mindenki talált valami kibúvót vagy sürgős elvégeznivalót, ha a másik kereste.

Végül Harriet volt az, aki rávette őket, hogy találkozzanak, és menjenek ki együtt Alpine Village-be. A kezdeti ódzkodás után végül nem kellett hosszan agitálnia őket. Akárcsak ő, Nika, Mary-Jane és Magda is vágytak már egy kis társaságra, egy kis kimozdulásra otthonról.

Eleinte csak visszafogottan nézelődtek, de ahogy a nyüzsgés egyre nagyobb lett a kirakodóvásáron, a lányok is egyre jobban feloldódtak. A sramlizene, a táncosok látványos jelmeze, a hangulatos, színes sörbódék elbűvölték őket. A környék tele volt mindenféle nemzetiségű és ruházatú vendégekkel, akik sorra kóstolgatták a különböző márkájú söröket, virslit faltak, hallgatták a zenét, és mindent megbámultak.

Magda volt mindnyájuk között a legfelszabadultabb. A vörös hajú lány elemében érezte magát, legszívesebben egész nap bódétól bódéig járkált volna, bámészkodva töméntelen mennyiségű fagylaltot elpusztítva. Azonban nagyjából egy óra múltán Nika kedvezőtlen hírt kapott apjától a mostohaanyja állapotáról, ettől búskomor lett, és rossz hangulata átragadt Mary-Jane-re és Harryre is.

– Elegem van ebből a hangzavarból és a lökdösődésből – jelentette ki Nika. – Nem mehetnénk valami csendesebb helyre?

– Mi bajod? – bámult rá értetlenül Magda. – Te voltál a legjobban felspannolva, hogy jöjjünk el...

– Jó, de most már idegesít ez a sok bámész alak.

– Tényleg jó lenne kicsit leülni valahova – közölte Harriet, miközben a szeme összevissza járt. Keresett valamit. – Fáj a lábam a szandálban, legszívesebben levenném, és mezítláb járkálnék.

– Vedd!

– Aztán meg belelépsz valami rozsdás szögbe, és hívhatjuk a mentőt...

– Szomjas vagyok – jelentette be Magda, immár legalább negyedik alkalommal. – Meghívlak benneteket egy szódára.

Elindultak az orruk után, hogy keressenek egy szabad asztalt valamelyik sörsátorban, vagy rosszabb esetben egy üres padot a fák alatt. Egyiküknek sem volt igazán jókedve, valamiféle megfoghatatlan, nyomasztó hangulat telepedett rájuk. Mintha idáig is elért volna a Torrance-t rettegésben tartó gyilkosságok árnyéka.

– Odanézzetek! – kiáltott fel váratlanul Mary-Jane. – Harry! Nem amiatt jöttél ide? A Wang Birodalom...

– Hol?

– Ott, az a sátor... ott a fák alatt! Harriet csak pislogott.

– Jé, tényleg. Már vagy tucatszor körbejártunk. Hogyhogy eddig nem vettük észre?

Nika is megbámulta.

– Mi a nyavalya az a „Wang Birodalom"?

– Ha az, amire gondolok, akkor egy jó buli.

– Miről beszéltek? – kérdezte Magda, és körbepillantott, de nem látta sehol az említett nevet.

– Anyám mesélte, hogy a nyáron, LA-ben, járt egy jósdában... – füllentette Harriet. – Wang Birodalom volt a neve... és a jósnő elképesztően pontosan megjósolta a jövőjét. De mindent... totál pontosan.

– Hülyeség! – nyilatkozta ki Nika. – A jövőt nem lehet megjósolni.

– Miért ne lehetne? Én hiszek benne.

– Ezek a vén banyák csak a pénzre utaznak. Általánosságokat hablatyolnak, és persze a sok ostoba mind magára veszi.

– Ha Los Angelesben van a jósdája, mit keres itt? –, kérdezte Nika.

– Ne értetlenkedjetek már! Nyilván a fesztivál miatt...

ilyenkor egy csomóan jönnek ide mindenhonnan...

– Szerintem tök jó buli lehet – jelentette ki Magda. – Menjünk! Jósoltassunk!

– Biztos, hogy ti is bejöttök? – Harriet ideges volt, de maga sem tudta, hogy miért. Furcsa zavart érzett, megmagyarázhatatlan szorítást a gyomra tájékán, és talán egy icipici félelmet is. Jó lett volna ismerni a jövőt, de félt is tőle. Még a végén valami ijesztőt, valami retteneteset hall, és azt nem akarta.

– Naná, hogy megyünk – vágta rá Magda. – Csak tudjuk kifizetni a díjat, és még frankfurtira is teljen!

Mary-Jane, aki kiszúrta a sátrat, kissé elbizonytalanodott.

– Nem is tudom... Én inkább megvárlak itt, az árnyékban.

– Meg én is – tette hozzá Nika. – Csöppet sem érdekel a hókuszpókusz.

– Mi ütött belétek? – képedt el Magda. – Nem ismerek rátok. Ez csak játék... szórakozás. Ne legyetek már ennyire görcsösek! Én kíváncsi vagyok, mit tudna mondani nekem egy olyan ember, aki nem is ismer. Semmit sem veszítünk azzal, ha próbára tesszük. Jó buli lesz! Na, gyerünk!

Kis ideig még ácsorogtak fél szemmel a hófehér sátrat figyelve, amelynek tetején vörös alapon aranybetűkkel díszelgett a felirat: Wang Birodalom. Semmi több. Nem voltak hangzatos szövegek a jövőről, rejtélyekről, kihagyhatatlan alkalomról...

Ez a legfélelmetesebb benne, gondolta Harriet. Túlságosan valódinak hat. Mintha azzal, hogy belépnek az ajtón, visszavonhatatlanul megváltozna körülöttük a világ, belekerülnének egy olyan körforgásba, amelyből nem vezet kiút.

Harriet megtapogatta a magával hozott kártyalapot, a Vérző Csipkebokrot. Még nem tudta, mire kap most választ, és kissé félt is attól, amit hallani fog...

De aztán gyorsan meggyőzte önmagát és később a barátnőit is, hogy semmi olyasmi nem történhet velük, amit ne akarnának, és ne tudnának uralni.

– Ha nem tetszik, amit hallunk – fűzte hozzá Magda –, legfeljebb nem vesszük komolyan, csak röhögünk egy csomót, és kész.

A sátor előtt, egy kisasztalkánál két fiatal nő ücsörgött egy- egy pohár üdítő társaságában. Az egyikük égővörös hajú, csillogó szemű szépség volt, a másik gesztenyebarna hajú, szabályos arcú, megnyerő jelenség. Elmélyülten beszélgettek, csak akkor pillantottak fel, amikor a lányok melléjük értek.

– A jósnőt keressük – vetette oda Nika kissé kihívóan. – A sátorban van? – Miután beleegyezett az „ostoba játékba", szokás szerint átvette az irányítást.

A gesztenyebarna hajú nő egyenesedett fel az asztaltól.

– Engem kerestek... – jelentette ki mosolyogva. – Lina McClaire vagyok, a jósnő. Miben segíthetek?

A lányok egymásra bámultak, majd a fiatal nőre és hirtelenjében meg sem bírtak szólalni. Nem erre számítottak. Ők valami bibircsókos képű vénségi gondoltak, rikító ruhákban, mindenféle látványos kellékekkel. Lina viszont magas volt és karcsú, mint egy filmszínésznő. Hullámos haja a vállára omlott, sudár alakja, karcsú dereka, csokoládébarna szeme kis irigységet és jóval több elismerést váltott ki a lányokból.

Harriet gyanakodva fürkészte. Ez a nő az első pillanatban egészen másfajta – különös, sejtelmes, misztikus – érzéseket generált benne, és ő nem tudta eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz.

Abban viszont biztos volt, hogy a következő órában meg fog változni az élete.

Gyökeresen.

– Ha a jövőt szeretnétek tudni, lépjetek be a sátorba! – invitálta a lányokat a jósnő barátságosan. – De csak egyenként.

– Miért egyenként?! – kérdezte Nika.

– Miért egyszerre? – kérdezett vissza Lina.

– Nincs titkolnivalónk egymás előtt – felelte Magda kapásból, talán túlságosan is gyorsan. – Ugye, csajok?

Támogatást várva körbepillantott, és a lányok bólogattak. Harriet, aki nem igazán akarta volna megosztani saját kérdéseit, végül is nem ellenkezett. Elszántnak és dacosnak tűntek mind a négyen, mint akik épp belépni készülnek az oroszlán barlangjába. Aztán fejüket magasra emelték – épp csak nem ragadták egymást kézen –, és bemasíroztak a sátorba.

Odabent félhomály fogadta őket, csak felülről, a sátorlapok illesztése során képződött nyílásból szűrődött be kevéske fény. Rejtett füstölőkből kellemes, már-már bódító illat áradt, mely az első pillanatban érzéklazító volt, de hosszas bent tartózkodás után nyilván nyomasztóvá és súlyossá vált.

A muszlinfüggönyökkel elválasztott és némileg takart középső részen egy asztal állt, rajta kristálygömb pihent – a beszűrődő fény épp azt világította meg. Az asztal két oldalához egy-egy faragott széket állítottak. A sátor túlsó felét vastag óarany színű brokátfüggöny takarta, mely most kísértetiesen lebegett az enyhe szellőben.

Harriet megborzongott a látványtól, de úgy döntött, nem hátrál meg. Végül is itt vannak a többiek, nem történhet semmi rossz.

De mélyen belül ott rejtőzködött a nyomasztó emlék: akkor is épp ezt gondolta, amikor...

Lina és a másik nő is belépett a sátorba.

– Ő Pamela, a segítőm – mutatta be társát a jósnő. – Megfigyelőként van jelen, segít fókuszálni.

– Ne is törődjetek velem – emelte fel a kezét Pamela. – Mintha itt sem lennék.

Harriet nem értette, miért van szükség megfigyelőre egy jóslásnál, de nem szánt több gondolatot a rejtély megfejtésére. Egyéb furcsaságok foglalkoztatták.

Például Lina tekintete, amely mintha a szíve közepébe látna, a felőle áradó, jól érzékelhető sejtelmesen rezgő hullámok, és a szinte tapintható aurája, mely halvány, mégis ragyogó fénykört vont az alakja köré.

Kíváncsi lett, vajon a többiek is látják mindezt?

Lina egy pillanatra lehunyta a szemét, felsóhajtott, aztán különös tekintettel vette szemügyre a lányokat.

– Igazatok van – jelentette ki. – Nincs titkolnivalótok egymás előtt. Túl sok minden köt össze benneteket. A sorsotok összeforr.

– Ez... ezt hogy érti? – kérdezte Magda izgatottságtól kipirult arccal.

– A nevünket nem mondjuk meg – szögezte le Nika határozottan. – Ne is kérdezze!

Lina elmosolyodott, és válasz helyett az egyik székre mutatott:

– Ki lesz az első?

– Mennyi... mennyibe kerül ez nekünk? – tudakolta Mary- Jane.

A jósnő gondolkodott egy kicsit, aztán flegmán vállat vont.

– Tudjátok, mit? Nem kell fizetnetek érte. Ez a mai amúgy is különleges alkalom.

– Mitől különleges?

– Attól, hogy megérkeztetek... már vártam rátok. A lányok meglepett tekintete találkozott.

Talán ez is a műsor része? Vagy valóban látta az érkezésüket ez a nő?

– Elég a kérdésekből, kezdem én – jelentette ki Magda, és mielőtt a többiek tiltakozhattak volna, gyorsan leült az egyik székre. – Mit kell csinálnom?

Lina McClaire elhelyezkedett a másik széken, Pamela pedig a sátor távolabbi sarkában leült a vastag szőnyegre. Harriet, Nika és Mary-Jane egy darabig még ácsorgott, aztán ők is letelepedtek a talajt fedő szőnyegre, így némileg alulról látták a jósnő és Magda arcát, az asztal tetejét egyáltalán nem, de ez most nem is volt fontos.

Harriet szíve hatalmasat dobbant, amikor a jósnő maga elé húzta a kristálygömböt, végigpillantott a földön ücsörgőkön, és jó hosszan őt bámulta.

Tudja! Tudja hogy én vagyok az, akit hozzá küldtek. Aki kimondottan hozzá jöttem egy bizonyos kártyalappal.

Már-már megszólalt volna, hogy jól van, kezdheti ő is, ám Lina Magdához fordult.

– Ha szeretnél konkrét kérdést feltenni, most lehet... de anélkül is elmondom, hogy mit látok a jövődben.

– Oké – Magda bólintott. Szeme izgatottságtól csillogott láthatóan nagyon élvezte az előadást. – Nekem nyolcvan...

– Bármit hallasz vagy látsz, ne ijedj meg, és fontos, hogy ne szólj közbe! – folytatta a jósnő. – A jövőd meg van írva de nincs lerögzítve, kőbe vésve, változtathatsz rajta Én csak az utat mutatom meg, neked kell végigmenned rajta, de akár le is térhetsz róla.

Lina a gömb fölé emelte az ujjait, tett néhány simító mozdulatot, mintha meg akarná tisztítani körülötte a levegőt aztán letette a kezét az asztalra, és merően figyelni kezdte a gömböt.

Harriet is figyelni kezdte a gömböt, olyan erősen koncentrált, mintha az ő feladata lenne a jóslás, nem pedig Lináé. A látóteréből kiszorultak a többiek, a sátor és minden egyéb, nem maradt más, csak a gömb csillogó felülete, melyet a felülről érkező fény világított meg.

Hosszú percek teltek el, Harriet kezdte azt hinni, így telik el az egész délután, és bosszankodott, amiért belement ebbe az egészbe. Ám a jósnő váratlanul megszólalt, és egyszeriben megváltozott a világ.

– Egyedül érzed magad... távol vagy attól a helytől, ahol születtél – jelentette ki. A hangja sejtelmes volt, de egy cseppet sem kellemetlen, inkább megnyugtató. – Szorongsz, mert szeretnél megfelelni az elvárásoknak, és nem vagy biztos benne, hogy ez sikerül. A közeljövő kissé kusza... még sokat kell várnod a boldogságra, de végül rád talál.

Magda úgy figyelt, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta. Szeme elkerekedett, és olyan görcsösen szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjai belefehéredtek.

– És a pasik? – érdeklődött. – Mi a helyzet szerelmi téren? Meglelem az igazit?

– Szerelmes leszel... többször is. Minden alkalommal azt hiszed, rátaláltál az igazira, de az majd csak nyolc év múlva jön el... Most is szerelmes vagy valakibe, érzem... de az a fiú... vagy inkább már férfi... elérhetetlen a számodra. Fekete férfi, jóképű és híres, sokan rajonganak érte... ne törődj vele, nem ő kell neked!

Harriet elképedve hallgatta Linát. A jóslás kezdetén még eléggé semleges dolgokat mondott, ez bármelyikükre ráillett volna. Azonban a fekete férfi, aki híres és akiért sokan rajonganak, túl kizárólagos volt ahhoz, hogy csupán véletlen legyen.

Hiszen Magda épp emiatt a színész srác miatt jött Torrance- be, hogy találkozhasson vele!

Harriet gyomra görcsbe rándult, és elfogta valamiféle megfoghatatlan rossz érzés, mint álmában. Legszívesebben felugrott volna, hogy kirohanjon, de nem akart bolondot csinálni magából. Tekintete találkozott Nika tűnődő tekintetével, majd Mary-Jane nyugtalan tekintetével, és rájött, nem mutatkozhat gyengének. Ha a többiek kitartanak, ő sem adhatja fel.

A jósnő még vagy tíz percig beszélt Magdának, többnyire általánosságokat. Nem említett kirívó gazdagságot, de megfelelő jólétet igen. A hangsúly a boldogságon volt, amelyre épp nyolc év múlva talál rá Magda olyan helyen, amelyet e pillanatban még nem ismerhet, de az élete nagy fordulópontja lesz. Aggodalomra nincs oka.

Aztán a jósnő elhallgatott, arcán sötét felhő suhant át. Harriet kíváncsi lett, vajon mit láthatott még a gömbben, amiről nem beszél, de láthatóan jelentőséget tulajdonít neki.

Rákérdezni nem mert, aztán a következő pillanatban el is felejtette, ugyanis Magda felpattant a székről.

– Oké. Én már mindent tudok. Jöhet a következő!

Mivel Harriet és Mary-Jane nem mozdult, Nika állt fel, és huppant le a székre olyan ábrázattal, mint aki feláldozza magát a köz érdekében. Arca elszántságot tükrözött, szeme azonban kételyeket, és egy cseppnyi aggodalmat.

Lina rámosolyogott.

– Mit szeretnél, hogyan mondjak jövendőt?

– Mire gondol?

– Gömbből, ahogy az előbb, vagy kártyát vessek neked?

Kártyát! – gondolta Harriet. Vérző Csipkebokrot!

De persze nem szólt, csak várt türelemmel a sorára.

Nika hosszasan elgondolkodott. Annyira hosszasan, hogy a többiek már kelletlenül feszengeni kezdtek a szőnyegen, és értetlenül meredtek egymásra. Nem mindegy, hogy miből jósol Lina?

– Kártya! – vágta rá végül a lány. – Az menőbb.

Lina elővett egy pakli tarot-kártyát, majd Nika elé helyezte, hogy emeljen belőle.

Aztán még egyszer. És még egyszer.

Legyezőszerűen kiterítette az asztalon, hogy minden lapja látszódjon, de mindegyiknek csak egy kis része, és felszólította Nikát, hogy húzzon belőlük hármat.

– A Torony... – kezdte a jósnő, amikor megfordította az első kártyalapot. – A jelen helyzetet mutatja, és azt jelenti, hogy az élet minden területén gyökeres változásra számíthatsz. Talán le kell rombolni, amit eddig felépítettél, hogy újat emelhess a helyébe. Sajnálod a múltat, de mégis meg kell tenned, mert a változást nem állíthatod meg. A második kártya a Botok Lovagja... Izgalmas kihívások, tettrekészség, meggondolatlanságok jellemzőek rád. Keresed a megmérettetés lehetőségét, harcos természet vagy, nem adod meg magad könnyen. Az akadályokat rendszerint legyőzöd. Mindez jó, de vigyáznod kell, mert ha nem méred fel jól az erődet, bajba sodorhatod önmagád. Annyira még nem vagy erős, ahogy hiszed, légy óvatos!

A jósnő felpillantott, egyenesen Nika szemébe. Látszott, komolyan gondolja, amit mondott, és valóban óvni akarja a lányt. Aztán folytatta:

– A szerelemben mostanában nincs sikered. A fiúk kerülnek téged valamiért, te taszítod el őket magadtól... de ez csak átmeneti állapot. Később majd megfordul ez az erő. Komor gondolatok foglalkoztatnak, ezek valamiképpen a közelmúlt egy kellemetlen eseményéhez kapcsolódnak...

Lina ismét felpillantott, ám most nem Nikára, hanem a szőnyegen ücsörgő többi lányra. Mintha szavait nekik is szánta volna, nem csak Nikának. Megfordította a harmadik kártyát.

– A Főpapnő... Ez a jövő. Olyan fogalmak kapcsolódnak hozzá, mint bölcsesség, belső élmények, titkok... Ez valójában védőkártya, amely azt jelenti, hogy bajok leselkednek rád, de képes leszel önerőből kivédeni őket...

Nika a tiltás ellenére nem bírta megállni, hogy ne szóljon közbe:

– Miféle bajok?

– Mindössze annyit látok, hogy kapcsolódnak a múlthoz, jobbára annak a következményei. A jövőben jól működnek majd a megérzéseid, és jól teszed, ha hallgatsz rájuk.

Lina összeszedegette a kártyákat, és elővett egy sokkal nagyobb lapokból álló másik paklit. Nika kezébe adta, hogy keverje meg, majd egyszer emeltetett vele. Azután sorban egymás mellé kirakta az asztalra a lapokat színükkel felfelé.

– Ez valójában a megerősítés... – jelentette ki, miközben sorra szemügyre vette az ábrákat. – Nos... ahogy már mondtam, az igaz szerelemre még várnod kell, nem lesz egyszerű. Későn találod meg azt a férfit, aki életed végéig melletted marad, és igaz szerelemmel szeret. Itt látszik, ebben a sorban, hogy előbb még más feladatok várnak rád... sikerek. Igen... sikeres leszel és gazdag. Mégpedig a sport által... híres sportolóvá válhatsz, ha képes leszel legyőzni a benned rejtőzködő akadályokat. A te sorsod a nyilvános siker, és ezért egyelőre fel kell adnod egyéb álmokat... de nem véglegesen... Viszont van itt valami...

Lina McClaire elkomorult, és futó pillantást vetett a sátor sarkában ücsörgő Pamelára, aki eddig szótlanul figyelt. Harrietnek feltűnt a sokatmondó pillantás, de nem tudta mire vélni. Ha valami szörnyűséget lát Nika jövőjében, miért nem mondja el? Rákérdezni azonban nem mert. Talán attól félt, hogy választ kap?

– Nálad is látom azt a különös szálat, amely a múltból vezet a jövő felé, és amely a jelenben összeköt benneteket. Sötét és nagyon erős szál ez, elszakíthatatlan, feloldhatatlan...

– Ez... ez mit jelent? – kérdezte Nika aggodalmasan.

– Nem tudom. Egyelőre nem látok többet.

– Valamit csak lát!

– Sok mindent látok, de erre a kérdésedre a választ nem.

Nika bosszús lett, és ez nyugtalansággal töltötte el a többieket is. Eddig csak játék volt, jó buli, amely feldobhatta a napjukat, ám most megmagyarázhatatlan nyomás nehezedett rájuk. Emlékek hada, és félelem a jövőtől, amelyre rányomta bélyegét a múlt sötét árnya.

– Kérdezhetek valamit? – firtatta Nika váratlanul.

– Természetesen...

– Aggódom egy bizonyos... ember miatt. Ő ugyanis most nagyon rossz... állapotban van, és... attól tartok, hogy... elkövetett valamit, ami talán okozhatta a bajt, és nem igazán tudom, hogy...

Lina közbevágott:

– Mi a kérdésed?

– Tudna nekem úgy jósolni, hogy valójában nem rólam van szó, vagyis nem az én jövőmet mondja, hanem azét, aki miatt aggódom?

A jósnő most nem mosolygott. Kis ideig gondolkodott, majd összeszedegette a kártyalapokat, és maga elé húzta a kristálygömbjét. Ismét végigsimított fölötte, aztán bámulni kezdte a felületét.

Harrietet ugyanaz az érzés kapta el, mint az előbbi jóslásnál, ugyanúgy figyelte ő is a gömböt, mint a jósnő. Voltak pillanatok, amikor úgy hitte, belelát egy másik világba, mintha eltűnt volna a saját valósága és ő átrepülne egy másik dimenzióba.

Azonban olyan váratlanul érte ez a furcsa érzés, hogy ijedten összerezzent, és a képek eltűntek.

– Egy nő miatt aggódsz... – kezdte a jóslást Lina. – Idősebb nálad... valamennyivel... de még nem öreg. Különös tudatállapotban van, mintha... élő lenne és mégsem az. Igen... a teste elkülönült a tudatától. Kómában van. Baleset érte... kórházban fekszik...

– Életben van? – kérdezte Nika.

– Egy biztos: a holtak között nincs.

– Meg fog gyógyulni?

A jósnő néhány percig szótlanul figyelte a gömböt, arca rezzenéstelen maradt.

– Idővel... nem marad ebben az állapotban, fel fog épülni, de még nem most. Látok itt valamit... ami megrémiszt... A Gonosz lengi körül... rontás, fájdalom, rossz kívánságok... halál.

– Az ő halála?

– Nem... nem az övé. Ő felépül, és még sokáig fog élni. Egy másik nő halála az, ami nyomasztja a lelkét... Igen... ez nagyon rossz... Átok. Ami visszaüt. Talán átkot mondott egy másik nőre?

Nika elsápadt.

Harriet pedig önkéntelenül a szája elé kapta a kezét.

Azért történt ez Miával, mert átkot mondott valakire? És az átok visszafordult rá is? És kérdés az, hogy kit átkozott meg? Erről leginkább Felicity Cruz tudna beszélni...

...már ha tudna beszélni!

Félelmetes!

– Igen... vagyis nem tudom, hogy megtette-e, de tervezte – felelte Nika. – Meg akart átkozni valakit, aki... egy bizonyos személyt, aki sokat ártott nekem... és nem tudom, végül megtette-e.

– A megátkozás veszélyes dolog; mindig visszaszáll arra, aki elvégzi a mágiát. Sosem kívánhatsz másnak rosszat, mert a szándék belekerül a spirituális körbe, és előbb-utóbb visszatalál hozzád.

– De én nem...

– Megtalálhat mindenkit, aki egy kicsit is érintve volt. Ha miattad történt, téged is megtalál.

Nika lehajtotta a fejét, és ez a kevély, határozott csaj most olyan sebezhetőnek tűnt, hogy Harriet megsajnálta.

– Tehetnék valamit, hogy Mia, hogy... ez a nő hamarabb felépüljön? – suttogott alig érthetően Nika.

– Menj be hozzá a kórházba, tölts vele minél több időt, és beszélj hozzá. Mesélj neki, tartsd fenn a kapcsolatot közte és a világ között, és hamarosan visszatér. Olyan dolgokról beszélj neki, amit szeretett, amire vágyott, ami arra késztetheti, hogy folytassa az életét.

Nika bólintott, és felegyenesedett az asztaltól. Nem látszott túl nyugodtnak.

Mary-Jane következett. Mivel Harriet továbbra sem mozdult, a szőke lány ült az asztalhoz.

– Én... inkább a gömböt, ha lehet...

Lina McClaire biccentett, és ismét a gömböt húzta maga elé. Elvégezte a szokásos simító mozdulatokat, és nézni kezdte a fényes felületet.

– Burokban születtél – kezdte a jósnő a jövendőmondást. – Nagyon vártak erre a világra, várták az érkezésed. Mondhatom úgy is, hogy szerelemgyerek vagy. Nemrégen azonban történt valami rossz az életedben, és ez megváltoztatott mindent. Talán anyagi gondok, vagy egy szeretett rokon halála... mintha kikerültél volna a középpontból... új barátok, új környezet, de ez alig viselt meg téged. Érdekes... nálad is megtalálható ugyanaz a sötét fonal, ami az előző két lánynál... ami összeköt benneteket. Nyomasztó emlék, fájdalmas múlt... következményekkel teli jövő. Ez a fonal kapcsolja össze a múltat a jövővel, miközben áthalad a jelenen, és lassan behálózza az életet.

A jósnő ismét Pamelára pillantott, mintha tőle várna megerősítést, vagy mintha jelezni akarná neki: lám, én megmondtam! A vörös hajú nő csendben maradt, rezzenéstelen arccal figyelte a lányokat.

– Van egy rövid szakasz a jövődben, amikor kicsúszik a talaj a lábad alól, nehéz helyzetbe kerülsz, de sikerül megoldani, ismét megtalálod önmagád. Ebben segíteni fognak a barátaid, és egy férfi... akit most ellenségnek tekintesz.

– Ezt most nem... nem értem – vetette közbe Mary-Jane. – Ki ez a férfi? Az apám?

Magda felvihogott:

– Az apád az ellenséged? Ne már!

– Ez a férfi fiatal – folytatta Lina –, és most gyűlölettel gondolsz rá, mert valamiképp ártott neked... fizikailag és lelkileg is. De az érzéseid később megváltoznak irányában... és akár ő is lehet az, aki életed végéig szerelemben melletted marad.

Mary-Jane felháborodottan tiltakozni kezdett:

– Ez ki van zárva! Nem hiszem el. Lehetetlen!

– Tudod, kiről van szó?

– Igen... nem... vagyis nem biztos, de... inkább hagyjuk!

– Ahogy már említettem, a jövő képlékeny. Az út ki van jelölve, de rajtatok múlik, hogy végigmentek-e rajta, letértek róla vagy visszafordultok. Én csak felhívom a figyelmet arra, mi vár rátok, a döntés a tiétek.

– Nem értem. Ha ki van jelölve az utunk, hogyan változtathatnánk rajta? Akkor mindenképpen bekövetkezik az, ami meg van írva, nem? Erről szól a jóslás.

– Szó sincs róla! Nem tudhatjuk, az van-e megírva, hogy elüssön egy autó, amikor kilépünk az utcára, vagy elkerüljük az autót, hogy a következő pillanatban a fejünkre essen egy tégla. Látjuk, hogy bármelyik vagy akár mindkettő meg fog történni, de azt is látjuk, hogy ezek mindössze lehetséges események. Léteznek megmásíthatatlan dolgok, amik mindenképpen bekövetkeznek, de ezeken lehet finomítani a jelen eseményeivel.

Mary-Jane nem kérdezett többet. Láthatóan elgondolkodott, és a szemében könnyek csillantak.

– Hát jó... Te jössz, Harry!

Harriet felegyenesedett a szőnyegről. Már nem maradt több ideje, ő következett. Az asztal túloldaláról Lina McClaire merően nézte. Elgondolkodva, már-már komor arckifejezéssel, és ezt Harriet nem tudta mire vélni. Még el sem kezdődött a jóslás, neki mégis összeszorult a gyomra, torkában dobogott a szíve, mintha a halálos ítéletére várna egy bíróságon. Érezte, hogy most olyasmit fog hallani, ami örökre megváltoztatja az életét. Egyelőre nem húzta elő a Vérző Csipkebokor kártyát. Ha ez a nő annyira mindent tud és mindent lát, anélkül is tudnia kell, mit mondjon.

Aztán pedig...

...majd meglátjuk.

Tartott attól, amit hallani készült, de vágyott is rá, maga sem tudta, hogy miért.

A jósnő ismét csak a gömbre figyelt. A kártyát mellőzte, és Harriet nem tudta eldönteni, hogy ez most jó neki, vagy rossz. A csend ezúttal hosszabb ideig tartott, mint a többieknél. És mintha közben odakint besötétedett volna, a sátorba egyre kevesebb fény szűrődött be.

A sarokban egy gyertya fénye világított, de Harriet nem tudta megmondani, ki és mikor gyújtotta meg. Hogyan kerülhette el ez a figyelmét?

– A jelen sötét... – szólalt meg váratlanul a jósnő. Harriet összerezzent a szavakra, és erőt vett magán, hogy a jóslásra összpontosítson. – A sötét fonal behálóz, körülfon, nem enged... Téged szorít a legjobban. Szabadulnál, de most még nem sikerülhet... sokan vannak körülötted... sötét erők fenyegetik a lelkedet...

Lina idegesnek, zaklatottnak tűnt, mint aki megijedt attól, amit meglátott. Homlokáról verejtékcsepp siklott le az arcán. Mintha átkerült volna egy másik valóságba, tudata már nem volt jelen. A következő pillanatban felsikoltott, arca szürkére változott, és úgy zihált, mint aki épp fulladozik.

Harriet rémülten hátrahőkölt, fel akart ugrani, de a lába nem engedelmeskedett, kiszállt belőle minden erő.

A többiek holtra váltan figyelték a jósnőt, ahogy megvonaglik a teste, szeme fennakad, keze pedig egyre erősebben reszket.

Pamela volt az egyetlen, aki semmilyen módon nem reagált. Továbbra is mereven ült a szőnyegen, és szinte egykedvűen figyelte az eseményeket.

– Mi... mi történik vele? – kérdezte Magda rémülten, ám a félelembe jól látható izgatottság is vegyült. Mint amikor végre hozzájutunk az oly régóta vágyott tiltott gyümölcshöz, de nem tudjuk eldönteni, hogy mit kezdjünk vele.

– Látomása van... – suttogta Pamela. – Ne féljetek!

Pár perc múlva lassult a kézremegés, újra élettel teli lett a jósnő arca, tartása merevsége is megszűnt, és mintha mi sem történt volna, ott folytatta a jóslást, ahol abbahagyta:

– A te léted, leány, rendkívül fontos... fontos... fontos a világ számára... mindenki számára. Mégis vannak, akik az életedre törnek... de nem történhet bajod. Őriznek téged.

– Őriznek? – hökkent meg Harriet. – Kicsodák?!

– Hatalmasok... majdnem annyira erőteljesek, mint azok, akik az életedre törnek...

– Maga miről beszél?!

– Vigyáznak rád... van valaki, aki minden mozdulatodat óvja, melletted van minden percben...

– De miért? Miért?? Én ezt nem értem...

– Sötét felhőbe burkolózott a jövőd, nehéz volt hozzáférnem – folytatta a jósnő rendületlenül. Szeme különös tűzben égett, arca visszanyerte szépségét, sőt mintha most ragyogott volna. Tekintete békés volt, bölcsesség sugárzott belőle és határtalan erő, mintha a világ felett állna annak minden titkával és hatalmával.

– Nem kell félned! El fog jönni életedben az a pillanat, amikor azt hiszed, mindennek vége. De te úgy fogsz újjászületni, mint a főnix a tűzből... Túl fontos vagy ahhoz a világnak, hogy hagyjanak elpusztulni.

A lányok döbbenten meredtek egymásra és Harrietre. Ő azonban mintha most értette volna meg az elmúlt hetek különös eseményeit és álmait, meglepő megnyugvást érzett. Mintha átszállt volna belé a jósnő lelke, és átadott volna egy kis erőt.

– Igen... éreztem, hogy vigyáz rám valaki – jelentette ki a maga számára is furcsa határozottsággal. – Éjjel-nappal mellettem van. Figyeli az életemet... mint egy őrangyal. – A barátnői felé fordult, idejét látta a gyónásnak. – Nem egyedül menekültem meg Kyle Stantontól... ő segített, ő mentett meg tőle...

– Ki? Kicsoda?!

Harriet elmosolyodott. Már tudta, teljességgel bizonyos volt benne:

– Ő a testőröm... igaz? Ő próbál megóvni a sötét hatalmaktól... – Kitette a kártyalapot az asztalra. – Ő az, aki ezt adta... ez az ő jelképe... a Vérző Csipkebokor...

Nika, Mary-Jane és Magda alig kapott levegőt a döbbenettől. Kerekre tágult szemmel bámulták Harrietet, majd a jósnőt.

Harriet azt várta, hogy a jósnő élénken reagál a lap láttán; felkiált vagy elmosolyodik vagy felszisszen...

...de Lina csak felvette a lapot, és érdeklődve fürkészte. Úgy tűnt, nem tett rá túl nagy benyomást.

– Te most miről beszélsz?! – kérdezte közben Nika elhaló hangon? – Milyen testőr... milyen őrangyal?!

– Edison Khallenről, tudod, a szomszédsrácról... aki olyan, mint tudod... a kedvenc filmünkben Ed Cullen... – Nem akarta kimondani azt a szót, hogy „vámpír". – Biztosan tudom, hogy ő vigyáz rám. Mindig is tudtam.

A jósnő elnézést kért, félrevonult, és egy ládából bőrkötésű könyvet húzott elő, azt lapozgatta, azt vetette össze a kártyán látható képpel.

Közben Harriet suttogva összefoglalta a történetét a barátnőinek:

– Nem beszélhettem róla nektek sem, mert megkért rá, és nem akartam lebuktatni... De ő utánunk jött, tudjátok, hova... és amikor Kyle Stanton meg akart erőszakolni, lerángatta rólam, és... alaposan helybenhagyta...

Azt nem mondom el, hogy vámpír és kiszívta a vérét...

– Aztán ő vitt haza Torrance-be – folytatta. – Én kértem rá, hogy menjünk vissza segíteni nektek, de nem volt hajlandó. Csak az én épségemre vigyáz, azt mondta... és egyébként is, hallottuk a rendőrautó szirénáját...

– Én hívtam őket – dicsekedett Magda. – És időben érkeztek... – Mary-Jane-re pillantott. – Majdnem.

Lina visszatért az ominózus kártyalappal a kezében, és a fejét rázta.

– Nem találok erre a lapra korrekt hivatkozást... de egyvalamiben biztos vagyok: aki ezt a kártyát adta neked, az nem őrangyal. Akitől a kártyát kaptad, rendkívül veszélyes és félelmetes! Kerüld el, óvakodnod kell tőle...

– De hát... ezt nem hiszem... maga téved...

– Ő csupán egy báb, akit a háttérből gonosz erők mozgatnak... sötét hatalmak, és ő nem tehet mást, engedelmeskedik. Kiszámíthatatlan és gonosz. Csak játszik veled.

Harrietnek minden ereje elszállt. Ez nem lehet igaz! A nő biztosan téved. Lars Mortensen egyszerűen nem lehet gonosz, hiszen ő megmentette...

Hiszen ő küldött ide! Azért küldött volna, hogy megtudjam róla a kínos valóságot? Ez logikátlan!

– Szerintem téved...

– Meglehet. – Lina vállat vont. – Bár attól tartok, sejtem, hogy kicsoda ő, neked viszont fogalmad sincs arról, mekkora veszély fenyeget. Észnél kell lenned!

Hát jó! Nem áll le vitatkozni ezzel a nővel. Eddig meggyőző volt, de most holtbiztosan téved.

– Ha nem Edison az „őrangyalom", akkor kicsoda? Miért kell megvédenie engem, miféle veszély fenyeget... mondjon el mindent! Elvégre, ha valóban látja a jövőt, akkor tudnia kell a válaszokat.

Lina McClaire szája különös mosolyra húzódott. Nem lehetett kizökkenteni rendíthetetlen nyugalmából a pökhendi, kihívó kérdésekkel.

– Azt látom, hogy szokatlanul nagy a nyüzsgés körülötted. Sok lélek próbál kapcsolatba lépni veled. Őket most is látom, e pillanatban is. Vannak közöttük rossz szándékúak, értetlenek és kíváncsiak... ezek veszélytelenek. De létezik az a sötét erő, melynek pontos formáját én sem ismerem, de amely hatalmas, emberi mértékkel nézve legyőzhetetlen, és aki számára te valamiért fontos vagy... Van egy másik erő is, amelyik megpróbál megóvni, és kijelölt melléd egy védelmezőt. Amíg az egyensúly fennáll, biztonságban vagy. Ám el fog érkezni a pillanat, amikor a mérleg nyelve a gonosz hatalom irányába lendül, és akkor az életed veszélybe kerül...

– De ki ez a védőangyal? Lina a fejét csóválta.

– Azt nem tudom, csak azt, hogy nem az, akitől a kártyát kaptad. Az alakja sejtelmes homályba vész... csak annyit látok, hogy nagyon elszánt, és egyelőre legyőzhetetlen.

– Férfi vagy nő?

– Nem tudható... Közel áll hozzád, mindennap láthatod, de nem tudom, kicsoda.

Magda felnevetett, s bár nevetése kissé erőltetettnek hatott, a többiek is követték példáját.

– Én vagyok az angyalod – jelentette ki a német lány –, most már bevallhatom, hogy ezért jöttem ide, nem Denzelért. Mennyit fizetsz az őrzésért?

– Hülyeségeket beszélsz... – intette le Nika. – Én vagyok az angyala, ha nem tudnád. Eddig álcáztam magam, de ha már így kiderült...

– Csend legyen! – szólt rájuk Harriet mérgesen. – Ez cseppet sem vicces!

– Igaza van – jegyezte meg Mary-Jane megborzongva. – Ez inkább félelmetes. Ha több kérdés nincs, akkor talán mennünk kéne...

– Még szeretnék valamit... – fordult a jósnőhöz Harriet. – A nővérem... Lorna. Eltűnt két éve, azóta semmit sem tudtam róla, de talán...

– Add ide a kezed! – szólt rá Lina. – Ne félj! Csak nyújtsd ide!

Harriet szabódva bár, de odanyújtotta mindkét kezét a jósnőnek. Arra számított, hogy kellemetlennek találja majd az érintést, de nem így történt. Lina keze hűvös volt, tenyere puha, ujjai mégis határozottan szorultak rá Harriet ujjaira.

Megnyugvást adtak. Reményt.

– Nem látom őt a holtak között... – nyilatkozott a jósnő. – A lelkét nem lehet megidézni a túlvilágról.

– Ez mit jelent?

– Azt hogy még nem halt meg, bárhol legyen is...

– Biztos?

– Teljességgel.

– De akkor... hol van?

– Nem tudom. Az a tény, hogy nem látom a holtak között, jelentheti azt, hogy meghalt, és ismét megszületett a lelke, de kézenfekvőbb a magyarázat, hogy még él és virul.

Harriet el akarta húzni a kezét, azonban a jósnő még nem engedte.

– Van itt még valami – jelentette ki, és lehunyta a szemét. – Különös... még sosem láttam azelőtt...

– Mit?

– Szerelmi kapcsolatok... sok férfi, sok kapcsolat jön...

hamarosan... rengeteg.

– Ejha! – nevetgélt Magda – Te kis érzéki szuka!

– Felületesek... – folytatta Lina. – Nem lényegesek. Nem jelentenek sokat, csak szex...

– Mikor jön el az igazi? – kérdezte Harriet ébredező érdeklődéssel. – Vagy már itt is van?

Lina erősebben megszorította a lány kezét, annyira, hogy az kis híján felkiáltott fájdalmában.

– Nagyon... nagyon furcsa...

– Micsoda? Mondja már!

– Egyfajta beteljesülés. Mond neked valamit az a szó, hogy... Jégnász?

Harriet értetlenül bámult a jósnőre.

– De hiszen éppen azért jöttem ide, hogy ezt megtudjam. Mi az? Mi a Jégnász?

– Mi a fene az a Jégnász?! – tudakolta Nika is. – Valahonnan ismerős a szó, de nem tudom, honnan.

A másik két lány csak a fejét ingatta.

– Ezt látom a sorsodban – mormolta a jósnő. – A jövődben a legnagyobb és legfontosabb szerelem ehhez a Jégnász nevű eseményhez köthető. Többet nem tudok...

Jégnász! Jégnász! Jégnász!

Furcsa volt ez a szó, most, ebben a környezetben, a korábban elhangzottak után.

Harrietben elindított valamit, és ez különös érzéssel járt. Mint a vándor, aki hosszú távollét után végre hazatalál a szerettei közé... Vonzotta és taszította is egyben, de mindenképpen nagyon kíváncsivá tette, vágyta, hogy megismerje. Valahol az agya legmélyén veszélyt jelzett egy parányi csengettyű, mégis izgató bizsergés fogta el, ahogy megpróbált mélyre hatolni a gondolataiban.

JÉGNÁSZ!

– De ha nem tudja, mi ez – motyogta –, honnan ismeri egyáltalán a szót?

– Megéreztem.

– De ez hülyeség! – vágott közbe Magda. – Hogy lehet megérezni egy szót?!

Lina vállat vont. Mosolygott.

– Ha tudnám...

– Az a valaki, aki a kártyát adta – kezdte Harriet fojtott hangon –, kifejezetten azt mondta nekem, hogy jöjjek el a Wang Birodalomba, és mutassam meg a jósnőnek, és majd ő választ ad az összes kérdésemre... Ehhez képest mit kaptam? Csak még több homályt és titkot!

– Várjunk csak! – Lina a homlokát ráncolta. – Van egy elképzelésem.

– A Jégnászról?

– Nem. Arról, hogy tévedés történt. Neked nem hozzám kellett volna jönnöd a válaszokért.

– Hogyhogy? – Harriet meghökkent. – Van egy... másik Wang Birodalom is?

– Nem hiszem, de szerintem neked azzal a Mrs. Wanggal kellett volna beszélned, aki a Wang Birodalom tulajdonosa! Ő az igazi jósnő, ő tudja a titkokat, én még csak pár hónapja kezdtem...

Harriet zavartan nézelődött.

– És ő... hol van? Itt, Alpine Village-ben?

Lina és Pamela ismét összenéztek. Aztán a jósnő sóhajtott, és a fejét ingatta.

– Vele most nem tudsz beszélni. Súlyos baleset érte... azért léptem én a helyébe, amíg fel nem épül.

Pamela helyesbített:

– Ha felépül valaha...

Lina McClaire felállt az asztaltól.

– Úgy gondolom, eleget hallottatok – szögezte le. – Későre jár, ideje indulnotok!

– Szerintem is – közölte Nika. – Részemről kösz, és már itt sem vagyok.

Azzal köszönés nélkül kirobogott a sátorból. Mary-Jane kényelmetlenül feszengett.

– Biztos, hogy ne fizessünk? – kérdezte. – Ingyen nem nagyon érheti meg...

Lina csak mosolygott.

– Majd egyszer máskor fizethettek. De ezért most nem. Utoljára Harriet maradt, és épp fel akart tenni neki még egY kérdést, de a jósnő leintette:

– Egyelőre legyen elég ennyi! Engem is megrázott az, amit láttam, és én magam sem értem igazán a jelentését. De attól tartok, még nem vagy felkészülve arra, ami vár rád.

– Mi vár rám?

– Nem tudom. És te... te majd megtudod, amikor eljön az ideje.

– Amikor eljön a Jégnász ideje?

– Talán igen.

Már beesteledett, mire Harriet hazafuvarozta a lányokat, aztán ő maga is beállt a Nissanjával az udvarukba. Meg sem lepődött, hogy Mrs. Simmons házánál még mindig ott nyüzsögtek a zsaruk.

Valamivel arrébb több kocsi is várakozott, köztük egy fekete, sötétített ablakú, méltóságteljes járgány is. Az ismerős nyomozónő, Mary Gordon szállt ki belőle, és odakiáltott Harrietnek:

– Miss Paxton!

Harriet megtorpant. Visszafelé indult a feléje integető nyomozónőhöz.

– Valami hír az ügyemben?

– Igen, kislány – felelte az alacsony nő furcsán ugráló, cikázó tekintettel. – Igaza volt.

– Már... miben?

– Kyle Stanton testét tényleg valami állat vonszolhatta el a tisztásról, ahol magával dulakodott...

Harriet megreszketett.

– Megtalálták?

– Egy szakadék mélyén. – Helyesbített: – Már amennyi megmaradt belőle.

– Jóságos ég!

– Még nem történt meg a hivatalos azonosítás, de bizonyos jelekből biztosra vesszük, hogy Stanton az. Megtaláltuk nála az ön mobilját...

Harriet ismét megborzongott.

A halott Kyle Stantonnál találták a mobilját? Azt a mobilt, amiről pár nappal ezelőtt még hívta valaki Georg Drakuciou telefonját...

...és amikor ő hívta, felvette egy rekedtes férfihang. Olyankor, amikor Kyle Stantonnak már rég halottnak kellett volna lennie.

Úgy érezte megőrül. A fejét rázta.

– Hát... nem szeretném visszakapni. Köszönöm... Most akkor... viszlát?

– Várjon! – fogta meg a nő a karját. – Van valaki abban a kocsiban, aki kimondottan azért jött ide, hogy magával beszéljen.

Ezen újfent megdöbbent.

– Velem?... Ki? Ki az?

– Egy FBI-os szakértő, aki a sorozatgyilkosságokkal kapcsolatban, Lars Mortensennel kapcsolatban akar feltenni magának kérdéseket.

– Most? – A fejét rázta. – Nagyon fáradt vagyok... és nemrég agyrázkódásom volt.

A nyomozónőt azonban ez nem hatotta meg. Gyengéd erőszakkal a fekete kocsi felé vonszolta.

Úristen! FBI! Ha kihallgatnak hazugságvizsgálóval, mindennek vége!

A nyomozónő előrelépett, és udvariasan kinyitotta előtte a kocsi hátsó ajtaját.

– Szálljon be, legyen szíves!

Harriet lehajolt, hogy bebújjon az utastérbe, de ahogy bekukkantott és meglátta, ki ül odabent, úgy felkapta a fejét, hogy beverte az ajtónyílás felső részébe.

– Jóságos ég! – suttogta. – Ez tényleg te vagy... Lorna? A nővére sandán mosolygott rá.

– Paxton különleges ügynök, az FBI egy speciális, hivatalosan nem létező irodájától. – A homlokát ráncolta. – Szállj már be, Harry! Beszélnünk kell!

– Mi... miről?

– Először úgy nagy általánosságban a vámpírokról, aztán majd szűkítjük a témát Lars Mortensenre, alias Edison Khallenre, a Morgulra...

Folytatása következik:

Vérvonal 3. rész: Jégnász