_{Első fejezet}

Szédítő suhanás Szédítő suhanás a holdfényes éjszakában, hegyen-völgyön át, Edison Khallen karjában...

...aki egy vámpír...

...aki csak az imént gyilkolta meg az erőszakoskodó Kyle Stantont, és szívta a vérét.

Harriet Paxton beleborzongott az emlékbe, forróság öntötte el, ahogy arra a különleges utazásra gondolt. Edison a karjában vitte, megpihentek a tengerparton, Redondo Beachen, nézték a csillagokat és Palos Verdes távoli fényeit, szótlanul, összebújva.

Aztán semmi nem történt. A vámpír hazavitte, és a házuk előtt letette. Aztán szó nélkül elviharzott, beleolvadt az éjszakába.

Harriet percekig állt ott, nem tudván, mit gondoljon. Félnie kellett volna? Vagy egyenesen rettegnie? Egyiket sem tette.

Ám most hevesen összerándult, amikor valaki váratlanul megfogta a kezét.

Harriet jó alvó volt. Általában amint letette a fejét, azonnal elaludt, és amikor igazán elragadta az álom, oly mélyre tudott süllyedni benne, hogy akkor sem ébredt volna fel, ha ágyúkat sütögetnek el a füle közelében. Vagy talán még ha hallja is a dörrenéseket felriad, akkor sem ocsúdik fel annyira, hogy felfogja, mi történik körülötte.

Most mégis felrettent. Felült a sötétben, a világító kijelzős órát kereste a tekintetével, de nem látta sehol.

Valami történt!

Még mindig érezte a kezén az iménti érintést, és azt a semmi mással össze nem téveszthető érzést, hogy van valaki a szobájában.

A szobájában?

Az ő szobája ez egyáltalán?

Megköszörülte a torkát.

– Ed? – krákogta. – Edison Khallen... te vagy az? Semmi válasz.

– Van itt valaki? – Megpróbálta ismét. – Ki van itt?

Mintha megnyikordult volna az ajtó. Harriet odakapta a fejét, és látta, ahogy szinte foltonként ad utat a homály a kintről becsordogáló fénynek.

Hirtelen belényilallt, hol van. A kórházban, egy egyágyas szobában, és a fény a folyosóról érkezik.

De csak kimért, tapogatózó lassúsággal.

Az ajtó immár tenyérnyire kinyílt, és ki lehetett venni egy alak sötét kontúrjait.

– Paulie? – motyogta Harriet az öccse nevét. – Ha te szórakozol megint, te kis köcsög...

Elakadt a szava, mert ahogy az ajtó kitárult, egy mozdulatlan, hálóinges alakot pillantott meg, és bár nem tudta rendesen kivenni a bizonytalan megvilágításban, de kétségkívül egy nő volt. Világos, kórházi hálóingben, papucs nélkül, mezítláb. Begipszelt, felkötött jobb karral, teste mellé leengedett bal kezét ökölbe szorítva állt; ahogy fejét lehajtotta, dús haja eltakarta arcát, akárha a Kör című horrorból lépett volna elő...

...attól eltekintve, hogy ez a lány nem fekete hajú volt, hanem szőke.

– Mary-Jane? – csodálkozott Harriet. – Te vagy az? Hogy kerülsz ide?

De egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a barátnőjét látja. Annyira furcsa volt az egész, ennek a nőnek a testtartása, a mozdulatlansága, a belőle sugárzó fenyegetés, a feszültség.

Harrietnek a torkában dobogott a szíve. Érezte, hogy arcát és homlokát kiveri a veríték.

Legszívesebben kiugrott volna az ágyból, hogy ő loholjon oda az ajtóhoz, hogy felemelje a fura nőszemély haját, és az arcába, a szemébe bámulhasson.

Bár megborzongott attól a gondolattól, hogy talán nem tetszene neki a látvány.

– Szólalj már meg! – ugatta mérgesen. – Mondj valamit, vagy menj el!... Na, csak ott állsz mozdulatlanul? Azt akarod, hogy hívjam a... nővéreket... vagy a biztonsági őröket?

A jövevény nehézkesen felemelte a fejét, és egy görcsösnek tűnő mozdulattal oldalra söpörte a haját az arca elől. Bár még mindig hátulról érte a fény és az arca nagy része homályban maradt, a mozdulata ismerősnek tűnt.

– Felicity? – hördült fel Harriet, és előrehajolt az ágyban, hogy jobban lássa. – Felicity Cruz!? Ez lehetetlen!

Pedig kétségkívül ő volt az; Felicity, az iskola legmenőbb gyöngyszeme, a gazdag Cruz család üdvöskéje, aki pár nappal ezelőtt öngyilkossági szándékkal levetette magát az iskolájuk tetejéről.

És miért is lenne lehetetlen, hogy ugyanabba a kórházba kerültek?

Harriet mégsem akarta elhinni, hogy a szerencsétlenül járt osztálytársnőjét látja.

– Tényleg... Felicity vagy?

– Bejöhetek? – kérdezte a lány válasz helyett. Gyenge, nyávogós hangon beszélt, hiányzott belőle a megszokott magabiztosság. – Bejöhetek hozzád, Paxton?

– Miért? – bukott ki Harrietből. Aztán megrántotta a vállát.

– Hát... ha akarsz...

– Beszélgetni – motyogta a hálóinges lány, és lassú, sántikáló járással beljebb vonszolta magát. – Szeretnék... beszélgetni veled...

– Beszélgetni? – Harriet még mindig gyanakodva méregette. Annyira nagyon furcsa volt ez az egész. – Sose szoktál. Nem vagyunk valami nagy barátnők, tudod.

– Nem. És már nem is leszünk. De azért beszélhetünk. – Már egészen közel ért, de ettől nem nyújtott tisztább, kivehetőbb látványt. Sőt! Ahogy kikerült az ajtón beeső, puha fény köréből, sötét, szellemszerű árnynak hatott. Ha nem csoszogott és cuppogott volna a meztelen talpa a kórházi mozaikpadlón, akár kísértet is lehetett volna. – Leülhetek az ágyad szélére?

Mindenesetre szokatlanul udvarias kísértet.

Harriet biccentett, és sietve elhúzta onnan a lábát. Valahogy borzongott attól, hogy a bőre esetleg érintkezzen ennek a fura lánynak a bőrével.

Ösztönösen az ágy melletti kisasztal felé tapogatózott, valami olvasólámpa kapcsolóját keresve. Felicity Cruz azonban megfogta a kezét. Hűvös és pergamenszerű volt az érintése, akár egy sikló bőre, de nem kellemetlen.

– Ne, ne kapcsold fel! – nyavalyogta jellegzetes orrhangján.

– Rettenetes állapotban vagyok. Nem akarom, hogy így láss!

– Aha. Értem. – Harriet elhúzta a kezét. – Talán nem is akarnálak így látni.

Az ágy kissé megnyikordult és megereszkedett a lány súlya alatt, ahogy leült a szélére.

Tehát egyértelműen nem szellem. Van súlya.

Odakint a folyosón sietős, papucsos léptek csattogtak, valaki felnyögött, majd jókora csattanás hallatszott, és fémtárgyak – lehulló kanalak, villák és kések? – csörgése.

Fojtott szitokszavak. Még fojtottabb korholás. Aztán valamivel hangosabb kérdés:

– Eltört egy üveg? Mi folyt szét a padlón? Vér?

– Ez csak juharszirup.

– Na, gyerünk, gyorsan takarítsd fel, mielőtt elcsúszik rajta valaki és beperli a kórházat!

Ez a hétköznapi közjáték oldotta valamelyest a szobában megfagyott feszültséget; olyan reálisnak tűnt.

– Felicity? – Harriet még mindig csodálkozott. – Azt hittem, súlyos állapotban vagy!

– Abban vagyok. Súlyosban.

– Hát...

– Sokkal súlyosabb ez, mint látszik. Nézd, eltört a jobb karom. Három helyen.

– Ahhoz képest, amit rólad hallottam... – Harriet idegesen nevetgélt zavarában, mint valami hülye liba. Nem igazán tudta, hogy fejezze ki a mondandóját. De végül is nem barátnők, minek finomkodjon? – Azt mondták, kómában vagy.

– Hálóingben – helyesbített a gazdag lány, és a fejét ingatta.

– Kórházi, nem az enyém. Itt adták rám. Én ilyen randát... sose vennék fel. Tudod, nem?

Harriet visszanyelte véleményét.

– Azért... jó dolog, hogy magadhoz tértél – jegyezte meg. – Nincsenek fájdalmaid?

– Teletömtek fájdalomcsillapítókkal.

– De... máris felkelhetsz és járkálhatsz?

– Nem volt ott senki, aki megtiltotta volna. – Felicity Cruz vállat vont. – Én csak... felébredtem, leszálltam az ágyról, és kijöttem. Ide, hozzád. Tudod... beszélgetni.

Harriet megborzongott.

– Azért ez fura...

– Miért? Mert máskor nem nagyon beszélgetünk?

– Vagy inkább azért, mert... honnan tudtad, hogy ebben a szobában vagyok?!

Felicity hallgatott. Hosszan.

Túlságosan is hosszan. Baljóslatúan.

– Felkeltél a kómából – mormolta Harriet rosszat sejtve –, kimentél a folyosóra sétálni, és egyenesen idejöttél hozzám... beszélgetni...

– Ühüm.

– Az ajtóm zárva volt. Talán ki van téve rá a névtáblám? Vagy talán keresztülláttál rajta?

– Egyik sem. Tudtam, hogy itt vagy.

– De... honnan?

– Egyszerűen csak tudtam – szögezte le makacsul a hálóinges lány, és ismét meg akarta fogni Harriet kezét, de ő riadtan elrántotta. – Neked nincsenek ilyenjeid? Hogy néha megérzel dolgokat és biztosan tudsz valamit... amiről normál esetben nem tudhatnál?

De. De igen, vannak ilyenek. Ám azt nem kötöm az orrodra, Felicici!

– Jól van. Miért is jöttél? Csak úgy fecserészünk, lányok egymás között... vagy mondani akarsz nekem valamit?

Felicity elmerengett.

– Te félsz a haláltól?

– Hát... úgy általában nem, mert nem gondolok rá, de e pillanatban kiver a frász! Tőled! – Mérgesen förmedt a lányra.

– Miért kérdezel ilyeneket?! És egyáltalán mit akarsz tőlem, hm?!

– A halál... megnyugvás. A rettegés vége. Enyhülés. Felszabadulás. Ledobhatod magadról az élet összes terhét, a veled cipelt súlyokat.

Harriet gyanakodva meredt rá.

– Te ezt tetted? Menekülni próbáltál? Ezért ugrottál? Ezért törted össze magad? – A fejét ingatta. – Pont te? A gazdag és népszerű csaj, akinek mindenki a seggét nyalja? Ugyan miféle terheket kellett cipelned neked? Te mitől retteghettél? Hm? A következő mellnagyobbító műtéttől? Vagy attól, hogy nem tudod megvenni magadnak az összes jó pasit a városban?

– Megátkoztak, tudod? Amiatt ugrottam. Átokbélyeg falja a lelkemet. Az én sorsom elkerülhetetlen. Nekem mindenképp végem, de te még túlélheted.

– Ó, persze... te szegény, szerencsétlen megátkozott!

Felicity Cruz lehajtotta a fejét; a haja ismét eltakarta az arcát. Egyszerre tűnt ez a póz szánalmasnak...

...és egy támadásra készülő fenevad ugrásra kész, fenyegető beállásának.

Harriet ösztönösen megfeszült.

– Jól van – mormolta Felicity. – Gúnyolódj csak! De én segíteni jöttem.

– Hát... mit mondjak? Valójában nem nagyon segítesz.

– Akkor most figyelj rám, figyelj arra, amit mondok, mert az a nagy segítség! – Kivárt, hallgatott, aztán ismét szétfésülte a haját az arcából, azzal az ismerős mozdulattal. Egyértelműen Felicity Cruz volt az, semmi kétség. – Óvakodj tőle... mert ő... kihasznál!

– Ki? Kiről beszélsz?

– Nem tudod, kiről?

– Fogalmam sincs.

– Ó, dehogynem. Tudod te jól... – Felicity rekedtes, gurgulázó hangon kuncogott. – Az új barátod, a vámpír... kihasznál és elemészt téged! Ne bízz benne! Ne higgy neki! Pusztítsd el, mielőtt ő végez veled!

Harriet annyira meglepődött ezen, hogy még a száját is eltátotta.

– Mi?! – hebegte aztán. – Miféle... vámpír?!

– Edison Khallen.

– Ohó! – Harriet erőltetetten nevetett. – Tudod a nevét? Hát persze! Honnan is? Hm? Mert azt hittem, hogy ő áll az ajtóban és őt szólítottam... Hehe!

– Lars Mortensen a valódi neve – sziszegte Felicity. Morgul. Szeszélyes, gonosz teremtmény, aki saját örömét hajszolja mindenben. Nem tisztel senkit, és a „szeretet" szót hírből sem ismeri. Abban talál élvezetet, ha összetörhet, megalázhat, kigúnyolhat, elpusztíthat. Ne higgy neki! Ne bízz benne! Maradj távol tőle! Keresd a vesztét, mielőtt ő pusztít el téged!

– Ő? – háborgott Harriet. – Pont ő... aki az életemet mentette meg?!

– Ó, igen! Megmentett. Mert ha meghaltál volna, nem élhetné ki rajtad szertelen vágyait!

– A szertelen... micsodáit?! – Harriet hitetlenkedve nevetett.

– Nem gondolod, hogy ez mókás? Öngyilkosságot kísérelsz meg, felébredsz a kómából, és idejössz hozzám ilyen vicces dolgokkal...

– Most még viccesnek találod. Igen. De majd megismered az igazságot, és akkor rettegni fogsz! Most még el sem bírod képzelni annak a mértékét, ahogyan a hatalmába kerít a rettegés. – Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. Erőlködve próbálta keresni a szavakat. – Ám figyelj rám jól, Paxton... mert óvni jöttem ide!

– A tanácsom ez: pusztítsd el a vámpírt, mielőtt a Jégnász elvesz téged!

– Jégnász? Elvesz? Úgy érted... – Harriet a fejét rázta. – Dögöljek meg, ha értelek!

Felicity kapva kapott a szón.

– Tudod, mit? Tényleg, ez is egy megoldás: dögölj meg!

Dögölj meg már most, Harriet Paxton!

Testével rádőlt, begipszelt bal karjával leszorította, a jobbjával pedig torkon ragadta. Az ablakon beeső halovány fény egy rettenetesen összetört, feldagadt, több helyen összevarrt, eldeformált arcot világított meg.

– Ó, ne... neee...

Felicity meglepően erős volt, az ujjai pedig kemények, akár az acél. Harriet hiába küzdött, hiába próbálta ledobni magáról, alulmaradt a küzdelemben. És ahogy az acélos ujjak mind jobban összeszorultak a gigáján, úgy homályosodott el a szeme előtt a világ. A gipszre rajzolt stilizált szívecske volt az utolsó látvány, ami betöltötte a látóterét. „Szeretlek." Ez állt a szívbe írva. Aztán hibásan ez: „Gyógy ujj meg mielőbb!"

Hát ennyi, gondolta Harriet. Itt a vég!

– Mindenkinek jobb lesz így! – sisteregte Felicity Cruz. – Ne küzdj a sorsod ellen! Csak halj meg, dögölj meg... szépen, te szuka... nyugodtan, csendben...

Rázták. Erősen, határozottan, de mégis kíméletesen.

– Harry! Harry, kicsim... semmi baj, semmi baj...

A suttogás mintha a túlvilágról jött volna egy elgyötört lélektől, mintha Felicity Cruz gyűlölködő sziszegése folytatódott volna. De csak az anyja hajolt fölé erőltetett, mosolygós képpel.

Az áruló, aki megcsalja apát Georg Drakuciouval!

Harriet a torkát tapogatta. Már nem érezte a fojtogatást, az acélos ujjak markolását.

Felicity Cruz nem volt sehol.

– Rosszat álmodtál! – nyugtatgatta az anyja. – De semmi baj, itt vagyok. Nyugodj meg! Ssssh... nyugalom!

Csak álom volt az egész? Az, hogy Felicity Cruz felkelt a kómából és bejött hozzá beszélgetni? Az, hogy végül fojtogatni kezdte és meg akarta ölni?

Bosszantó, ostoba álom!

– Alszok – motyogta Harriet kábán és méltatlankodva. – Hagyj még aludni, anya! Még éjszaka van... és nem látod, hogy még alszok?!

– Nyitva volt a szemed, édesem, hangosan nyögtél, a nyakadat markolásztad és hangosan nyögtél, vergődtél – felelte Jordan Paxton aggodon és ugyanakkor mentegetőzve. – És mellesleg nem éjszaka van, hanem a délelőtt közepe.

– Mi?! – Harriet nehezen ocsúdott haldoklós, fojtogatós álmából, mintha mély medence aljáról lebegne a felszín felé. És víz, víz, víz, mindenhol csak zavaros víz. – Hol... hol vagyok?!

Úszott saját izzadságában.

– Kórházban – mormolta az anyja. – Feküdj nyugodtan...

ne akarj felkelni!

– És... Felicity?

– Ki?

– Felicity Cruz. Egy osztálytársam. Ő is itt van a kórházban... Nem volt itt bent nálam?

– Csak álmodtad, szívem...

Harriet látása csak most tért vissza. Minden fehér és világos volt körülötte, szinte teljesen steril. Valóban egy kórházi ágyban feküdt, mellette műszerek zümmögtek, egy gép szabályos időközönként pityegett valahol a feje fölött, és infúzió csöpögött az alkarjába.

Felicity Gruznak valóban nyoma sem volt itt, ebben a világos valóságban.

Harriet nehezen lélegzett.

– Ez... ez... Itthon vagyok? Torrance-ben, ugye?

– A Torrance Memorial Medical Centerben.

– De... hogy kerültem ide?

– Semmire nem emlékszel? Én hoztalak be, miután váratlanul hazajöttél, betoppantál a házunkba, aztán rosszul lettél és összehánytad a nappalit. Nem emlékszel? – Jordan Paxton a homlokát ráncolta. – És hiába faggattalak, nem adtál választ arra, hogy kerültél haza olyan váratlanul... amikor elvileg Westwoodba mentél, Nika szülinapi bulijára.

Harriet fejében furcsán gőzölögtek az emlékek. Felicity Cruz csak egy rossz álom volt.

És ja persze, Edison Khallen hazavitte, miután szótlanul bámulták a csillagokat és Palos Verdes fényeit...

Otthon. Igen. A konyha. Anya meztelenül. És még egy ruhátlan, szőrös alak. Egy férfi. Nika apja.

Georg Drakuciou.

Vajon ettől a látványtól hánytam?

– Azt nem mondtad el, mi történt veled és hogy kerültél haza, de több horzsolást és kisebb agyrázkódást szenvedtél, szívem – magyarázta az anyja. – De ne aggódj! Az orvos szerint nem veszélyes, csak a biztonság kedvéért tartanak bent megfigyelésre egy ideig.

– És most...

– És most itt van egy nyomozótiszt a rendőrségtől, aki szeretne pár kérdést feltenni neked.

– Óhhh...

Harriet oldalra fordította a fejét, és megpillantotta azt a középtermetű, afroamerikai férfit, aki eddig az anyja háta mögött várakozott, de most belépett a látóterébe.

– Miss Paxton! John Samuels detektív vagyok. – Az ajtónál álló, telefonáló, alacsony nő felé intett. – Ő Gordon hadnagy. Válaszolna a kérdéseinkre, kérem?

Harriet segélykérően pillantott az anyjára.

– Most? Amikor... ennyire kába vagyok? Csak az imént ébredtem... és azt álmodtam, hogy egy kómában lévő lány meg akar fojtani...

– Csak pár rutinkérdés, kisasszony. Tíz perc maximum. Harriet beleegyezően pislogott.

– Anya... magunkra hagynál... esetleg?

– Mi?! – csattant fel Jordan Paxton elutasítóan. – Dehogyis! Szó sincs róla! Mindent hallani akarok! És, kis szívem... ne hidd ám, hogy nekem nem lesznek külön kérdéseim!

Nekem is lehetnének – Nika meztelen apjáról a konyhánkban...

De egyelőre elvetette ezt a témát. Akadt valami fontosabb, ami sokkal inkább érdekelte.

– A lányok... a barátnőim... ők jól vannak?

A fekete bőrű nyomozó ismét a háta mögé pillantott, de mivel a hadnagynő még mindig élénken telefonált, folytatta:

– Nem én vezetem a nyomozást, Miss Paxton – mormolta. – Nem vagyok tisztában a részletekkel. Nekem csak annyi a dolgom, hogy önt kikérdezzem a történtekről, és jelentést írjak róla. De talán Mary... Gordon hadnagy... tud válaszolni önnek...

Harriet azonban nem érte be ennyivel.

– Nika, Mary-Jane, Magda... a barátnőim... Addig semmire nem válaszolok, amíg meg nem mondja, mi van velük!

Alacsony, zömök, homokszínű hajú, fehér bőrű nő lépett be a látóterébe; a civil ruhás hadnagynő, aki épp ekkor köszönt el a mobilján valakitől. Hallhatta Harriet kérdését, mert eltette a telefonját, és ő válaszolt:

– Ők jól vannak – kezdte. – Nicoleta Drakuciou és Magdalena Mueller pár kisebb karcolással megúszták a balesetet... Mary-Jane Petersen, nos, ő valószínűleg szexuális erőszak áldozata lett... bár ennek megállapítása még nem tisztázott. A támadóikat elfogták. Kivéve a vezetőjüket, az értelmi szerzőt. Őt még keresik.

– Jóságos ég! – borzadt el Harriet, aki maga is közel állt ahhoz, hogy erőszakot szenvedjen, éppen az „értelmi szerző" által. – Szegény Mary-Jane! Pont ő?

– A negyedik barátnője viszont... – A nő a jegyzeteibe pillantott. – Mia Drakuciou... ugye?

– Ő... Nika mostohaanyja!

– Válságos állapotban van – jelentette ki a nyomozónő. – Az ütközéskor beverte a fejét, és vérömleny keletkezett a koponyájában. Azonnal meg kellett műteni. Ráadásul komplikációk léptek fel, mivel a szervezetében kemény drogokat találtak.

– Jóságos ég!