_{Hatodik fejezet}

Aznap még megpróbálta felhívni jó párszor Diane Taylort, egyrészt, hogy elmagyarázza megtévesztő viselkedését, másrészt, hogy megtudjon valami konkrétabbat is Lornáról. Diane azonban többé nem fogadta hívását...

Harriet eltűnődött azon, szóljon-e arról az anyjának, amit Lornáról megtudott. Anya biztosan örülne annak, hogy eltűnt lánya ép és egészséges, de az biztos, hogy nem érné be részletekkel, mindent tudni akarna és addig nem nyugodna, amíg fel nem kutatja.

Ezt pedig Harriet nem érezte volna tisztességesnek Lorna iránt. Ha rejtőzködik, biztosan van oka rá. Most már tudja, hogy ő rátalált...

Döntse el ő, hogyan tovább! Ha úgy gondolja, tartsa csak titokban továbbra is a mostani életét, hiszen neki már az is épp elég szívderítő, ha tudja, hogy a nővére életben van.

De annyira jó lenne hallani a hangját!

Mivel a hívásokat feladta, más stratégiával próbálkozott, írt egy hosszú SMS-t Diane Taylornak.

„Csak én tudok rólatok, és hallgatni fogok. Nem árullak el. Nem akarlak zaklatni. De légy szíves, mondd meg Lornának, hogy szeretnék beszélni vele! Fontos! Az ő régi mobilját használom. Hívjon fel! Kérem!"

Elküldte a szöveges üzenetet, aztán perceken át ült ott a régi, viharvert mobilt bámulva, arra számítva, hogy bármikor választ kaphat.

Nem kapott.

Mindenesetre az, amit megtudott, eléggé felzaklatta, nem bírt egy helyben megülni. Összevissza járkált a házban, még az öccse szobájába is bekalandozott, de persze onnan sietve ki is fordult a nagy rumli láttán.

Amióta a kórházból hazajött, Paulie-val csak futólag találkoztak, és az öccse, ha lehetséges, még nagyobb bűntudattal pislogott rá, mint korábban az alattomos videózás után.

De az kizárt, hogy a Kyle Stanton-féle csapdában is része legyen!

Vagy mégsem?

Már-már kutatni kezdett volna az öccse íróasztalán, hátha talál valami utalást vagy feljegyzést ezzel kapcsolatban, amikor egy autó motorjának zúgását hallotta a házuk elől, ahogy lelassít és megáll. Aztán ajtók csapódását.

Edison! Hazajött!

Még arra sem vesztegette az időt, hogy kipillantson az ablakon, hanyatt-homlok rohant le a földszintre, és ki az előkertbe...

Ám csalódnia kellett.

Nem Edison Khallen hosszúkás, fekete furgonját pillantotta meg Mrs. Simmons kertjében, hanem egy rendőrautót, amiből ketten szálltak ki éppen: Mary Gordon hadnagynő és a társa, Samuels nyomozó.

Harriet egyenesen hozzájuk sietett.

– Jó napot! – szólt oda már messziről. – Jó hírt hoztak? Megtalálták Kyle Stantont?

Azok ketten meglepetten meredtek rá. Persze, a kórházban látták, ormótlan hálóingben, felkötött hajjal, most meg laza pólóban és rövidnadrágban jött ki hozzájuk.

– Harriet Paxton – segítette ki őket. – Tegnap beszéltünk a Memorialban... Tudják, az a lány a Laurel Canyon Parkból... Vagy nem emiatt jöttek, Gordon hadnagy?

Most már látszott az arcukon, hogy megismerték.

– Valójában nem – felelte a nő. – Abban az ügyben a Hollywood Hillsiek az illetékesek, mi csak felvettük az ön vallomását.

– Hm... akkor...

– Most egy másik ügyben nyomozunk – felelte Samuels nyomozó. – Melanie Krueger meggyilkolása ügyében.

Harriet megborzongott, és ismét érezte a szíve körül azokat a rettenetes, markolászós, jeges ujjakat.

– Jóságos ég! – suttogta rosszat sejtve. – Nyomoznak... és épp itt?!

– Ismeri ezt a férfit, Harriet? – A nő egy fényképet mutatott neki. – Ő a Krueger-gyilkosság első számú gyanúsítottja, és korábbi gyilkosságok gyanúsítottja is. Négy államban adtak ki rá körözést, többek között Kaliforniában is... Állítólag ezen a környéken látták, egy fekete kocsival. Ez egy régi felvétel, hét évvel ezelőtti. Azóta egy kicsit megváltozhatott... Nocsak! Mi történt? Rosszul van, kislány?!

– Nem, nem, csak... ő itt... azt hiszem, már láttam... Küzdött az érzéseivel. Elmondja az igazat? Vagy titkolja el,

amit tud?

De Edison Khallen nem lehet gyilkos! Illetve... hogyne lenne! Persze, hogy az! Hiszen vámpír! Gyilkos szörnyeteg!

– Mikor látta?

– Pár nappal ezelőtt – motyogta Harriet, és a szomszéd udvar felé intett. – Itt, Mrs. Simmons házában... Beszéltem is vele.

– Valóban?! – A zsaruk összenéztek. – Tudna róla személyleírást adni?

– Hát a fénykép... az nem elég?

– De hogy hogyan néz ki most? Mi változott a külsején?

Az égvilágon semmi!

– Hát... azt hiszem, az arca idősebb. Olyan... tapasztaltabb lett. És teltebb. És az alakja is vaskosabb.

– Természetesen. És a haja?

– Ritkább – hazudta Harriet. – Kopaszodik egy kicsit... a homlokán. És bajuszos. Igen. Bár ebben nem vagyok biztos. – A fejét tapogatta. – Tudják, agyrázkódásom volt...

– Mikor látta utoljára? – faggatta a nyomozónő.

– Akkor – füllentette Harriet. – Még a múlt héten. Tudják, a buli előtti napon. De nem sok időt töltött itt, csak pár napot...

– Azt mondta, beszéltek. Mondott esetleg önnek valamit? Harriet vállat vont.

– Csak pár szót váltottunk... Arról beszélt, hogy nem tölt itt sok időt, utazik tovább...

– Merre?

– Hát... azt konkrétan nem mondta... de úgy vettem ki a szavaiból, hogy keletre tart... a keleti partra. New Yorkba. – Zavartan pislogott. – De ebben nem vagyok biztos...

– Azt mondja, nem járt itt azóta?

– Ebben biztos vagyok. Pont erre néz a szobám ablaka, és biztosan láttam volna a kocsiját, ha itt van. Vagy, ha égne a házban a villany...

– Milyen típusú kocsi volt?

– Nem tudom. Nem nagyon ismerem a kocsikat...

– És a rendszáma? Nem emlékszik a rendszámra?

– Áááá... arra pláne nem.

– Kaliforniai rendszám volt? Vagy más állambeli? Harriet szégyenlősen mosolygott.

– Én csak egy lány vagyok...

– Körbekérdezzük a szomszédokat – búcsúzott a nyomozónő. – Ha újra látná ezt a férfit, kislány, ne közelítse meg, ne elegyedjen szóba vele, mert nagyon veszélyes! Hívja azonnal a rendőrséget!

Harriet egész délután zaklatott állapotban volt. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy Edison Khallen – avagy Lars Mortensen – gyilkos. És ő annyira megdöbbent ezen, hogy még azt sem kérdezte meg a nyomozónőtől és a társától, hogy mi alapján gyanúsítják Melanie Krueger meggyilkolásával.

Van rá bizonyítékuk? Vagy csak úgy... alaptalanul?

A környék órákon át zsaruktól nyüzsgött. Helyszínelők szállták meg Mrs. Simmons házát, ki-be járkáltak, lábnyomokat és keréknyomokat fotóztak a kertben, ujjlenyomatokat gyűjtöttek az ajtóról, a tornácról, a viharvert hintaszékről. Már jócskán beesteledett, mire összepakoltak, és elmentek. De egy járőrkocsi még később is el-elment a ház előtt minden órában.

Harriet szinte reszketett idegességében és csalódottságában. A szíve mélyén érezte, hogy valami tévedés lehet a dologban...

...és még mélyebben pedig azt érezte, hogy nem, nincs semmiféle tévedés. Lars Mortensen egy könyörtelen gyilkos, akit minimum négy államban köröznek. Mert vámpír, és mert gyilkol.

De hogy ő ölte volna meg Melanie Kruegert? Miért? Miért? Miért?

Harriet elaludni is alig bírt, és még félálomba se süllyedt, felajzott képzelete máris rémséges álmokkal ajándékozta meg. És nem is sejtette, hogy a legrémesebb álma ezen az éjszakán csak jóval később következik...

Arra ébredt, hogy valami megkarcolja a nyakát. Valami hűvös, éles tárgy...

...mint egy vámpír szemfoga.

Általában lassan ocsúdott, de most azonnal felült, és a nyakához kapott. Zihált, szaggatottan lélegzett. Verejtékes arcát friss szellő borzolta.

Pedig nem is ment a ventilátor... AZ ABLAK!

Nyitva van...

...pedig ő határozottan emlékezett arra, hogy bezárta.

– Jóságos ég! – lehelte.

És egy hűvös kéz érintette meg a vállát. Ám már nem álmában. Valóságosan.

– Ssssssh! – súgta egy nyugodt hang, és a kéz a szája elé siklott, elfojtva feltörni készülő sikolyát. – Ne félj tőlem!

– Ed... dison!

A vámpír lassan, gyengéd erőszakkal maga felé fordította. Félig sötétben állt, de az ablakon beeső holdfény egy része kirajzolta a körvonalat, hullafehér arcát, és...

...nem, nem látszottak a szemfogai.

– És most? – kérdezte halkan, enyhe gúnnyal. – Most már félsz tőlem, igaz?

– Mi?

– Mert korábban azt mondtad, nem félsz.

Harriet reszketett, alig bírt megállni a lábán, de újra elöntötte az a hihetetlenül erőteljes vonzódás.

– N-n-nnnem félek.

– Milyen kár! – Edison úgy vette el a kezét a lány szája elől, hogy közben végigcirógatta az állat és a nyakát az ujjaival. Aztán futólag végigsimította a lány keblét is. – Pedig jobb lenne, ha félnél!

– M-miért?

– Tudod, ki vagyok. Tudod, mi vagyok.

Harriet behunyta a szemét, de úgy még rosszabb volt; a képzelete felerősítette a látványt, szinte várta a harapásra kész szemfogakat, amelyek feltépik torkát...

...mint Melanie Kruegerét.

Megacélozta magát, kinyitotta a szemét, és merőn nézett a vámpír sötét szemébe.

– Tudom, ki vagy – mormolta. – Tudom, mi vagy. De azt is tudom, hogy te vagy az, aki megmentetted az életem Kyle Stanton karmai közül. Óvtál engem, hazahoztál... Bármikor megölhettél volna, ha az a szándékod. – Nagy levegőt vett, és kihúzta magát. – Miért félnék hát? Miért félnék tőled ezek után?

Edison Khallen elengedte, körbejárta. Megállt vele szemközt, egyenes tartással, kihívóan.

– Megölelhetsz – mondta.

– Mi? Miért...

– Mert erre vágysz – felelte pimaszul Edison. – Vágysz rám.

– Én nem...

– Ssshhh! – Magához húzta. – Gyere!

– De te...

– Még mindig reszketsz – súgta a vámpír, szinte kéjes örömmel. – Ez jó. Az élet reszket benned, mint ahogy a gyertya lángja pislákol a temetőben, amikor feltámad a szél.

Harriet vegyes érzésekkel, feszülten tapadt a vámpírhoz. Még most sem tudta, mi következik...

...de nem is érdekelte.

Egyre jobban megnyugodott, a reszketése elmúlt.

A vámpír szinte durván eltolta magától, mintha undorodna tőle.

– Elég! Most csak ennyi az, amit adhatok neked. Örülj ennek! Ne vágyj többre!

Úgy érezte, mintha egy rendkívül finom tortaszeletet vettek volna ki a kezéből a második falat előtt. Épp csak megízlelhette.

Ez az ölelés...

– Hogy jöttél be? – rebegte kitérően, fejét szégyenlősen lehajtva. – Nem emlékszem, hogy... behívtalak. És a vámpírok nem léphetnek a házba, csak ha behívják őket...

– Ó, ugyan! – csattant fel Edison Khallen indulatosan. – Mese, mese, mese! Mit tudsz te a vámpírokról?

– Hát... elég sokat. Sok mindent olvastam, az összes vámpíros filmet megnéztem, amit csak találtam...

– Mendemondák, találgatások, tévhiedelmek, amik többségét épp a vámpírok terjesztik.

– Szóval... nem kell engedélyt adni, hogy beléphess?

– Bent vagyok.

– Tudod, hogy a rendőrség keres? – jutott eszébe Harrietnek. – Feltúrták a házadat. Engem is kérdeztek, de csak annyit mondtam, ami feltétlen...

– Ssssh! – A vámpír az ajkaira tette az ujját. – Nem kell beszélni erről! Lényegtelen.

– De... olyan dolgokat mondtak...

– Ne higgy nekik! Hazudnak.

– Miért?

– Mert kényelmetlen számukra a létezésem. Harriet összezavarodott.

– Mert... tudják, hogy vámpír vagy? Vagy mert sorozatgyilkosnak tartanak, aki fiatal lányokat öl, és...

– Nem. Hanem mert... – Elhallgatott, mint aki nem tudja eldönteni, folytassa-e vagy sem.

Aztán nem folytatta, csak halkan, farkasszerűen nevetett.

– Nekem elmondod – kezdte Harriet félénken –, hogy te... te tetted... Melanie Kruegerrel?

– Nem.

– Nem mondod el... vagy pedig...

– Nem számít, mit mondok – förmedt rá a vámpír ismét gorombán –, te úgyse nekem hiszel.

Zavaróak voltak ezek a nagyon hirtelen hangulatváltozásai, és érthetetlenek, indokolatlanok.

– De én hiszek! Hiszek neked, esküszöm...

– Kár. Ne higgy nekem! Az érzéseidben higgy, amit a lelkedben érzel!

– Éppen ezért hiszek neked. Mert azt érzem a szívemben, hogy nem te vagy az a gyilkos, akit a rendőrség keres.

– De, éppen az vagyok, a gyilkos, akit a rendőrség keres. Harriet a homlokát ráncolta.

– Ezt... nem értem.

– Most még nem. De majd egyszer fogod. Ha megéled.

– Mondd el most! Mondj el mindent! Oszlasd el a kétségeimet... kérlek!

– Annál jobb neked, minél kevesebbet tudsz.

– Kérlek!

A vámpír a fejét rázta.

– Most még nem...

– Tudom az igazi neved – hadarta a lány. – Lars Mortensen. Az Edison Khallent csak azért találtad ki, hogy engem meghökkents, igaz? Vagy nem? És a Mortensen az eredeti neved, vagy azt is csak felvetted, és van más is? És a Morgul? Mit jelent a Morgul? Ez a beceneved?

– Ez túl sok kérdés... de egyre válaszolok. Igen, Lars Mortensen az a név, amit a születésemkor kaptam.

– És hogy szólítsalak akkor, Larsnak vagy Edisonnak?

– Ahogy tetszik.

– A Lars tetszik jobban. – Harriet mérlegelte. – És a Morgul? Azt is választhatom?

– Ezt... majd időben tudni fogod.

– Időben? – Harriet erőltetetten nevetett. – Mikor? Jégnászkor?

Jégnász?! Hirtelenjében nem is tudta, honnan vette ezt a különös kifejezést. Aztán beugrott: Felicity Cruz mondta neki, mielőtt fojtogatni kezdte. Álmában. Vagy nem álmában.

Mindenesetre a szó megtette a hatását. Lars Mortensen megdermedt, és villogó, ragadozótekintettel bámulta.

Mintha arra készülne, hogy rávesse magát, és széttépni cafatokra, kiinni a vérét...

– Ezt ki mondta neked?! – sziszegte. – Ki beszélt neked a Jégnászról?!

– Nem tudom. Egyáltalán... mi az a Jégnász?

A vámpír szemmel követhetetlen mozdulattal elkapta a lány nyakát, és ujjai vasabroncsokként szorultak a bőrére.

– Honnan tudsz a Jégnászról? – követelte. – Honnan?!

– Nem tudom. – Harriet most komolyan megrémült. Igazán érzékelte egy támadni készülő fenevad dühét. Mintha egy ketrecben lett volna egy tigrissel. Eddig csak játszadozott a nagymacskával, jó érzés volt megölelni, megrángatni, és az állat eddig békésen tűrte. De most rávicsorgott. – Álmomban... álmomban mondta valaki.

– Kicsoda?

– Számít az? – nyöszörögte. – Nem mindegy, ki mondta? Hiszen csak álom volt! Álom...

– Az álmok néha üzenetek. Tudnom kell, ki küldte neked ezt! Tudnom kell!

Harriet fuldoklott.

Vajon ugyanígy fuldoklott Melanie Krueger is, mielőtt széttépték? Vagy ugyanígy fuldoklott Felicity Cruz, mielőtt lehajították a suli tetejéről?

– Megmondom – nyöszörögte –, csak a tork... eng... el...

Elengedte. Kérdőn nézett rá.

– Beszélj!

– Amikor a kórházban... azt álmodtam, hogy lejött hozzám Felicity Cruz... tudod, az a lány, aki leugrott a suli tetejéről... és ő... ő mondott nekem dolgokat. – A torkát tapogatta, a fejét rázta, csaknem elsírta magát. – De ő... nem mondhatott. Mert kómában van, és nem jöhetett le hozzám az első emeletre... Szóval csak álom volt, csak álom, hidd el, és fogalmam sincs...

Bár Felicitynek juharszirupos volt a talpa...

– Azt az álmot küldte neked valaki – sziszegte bosszúsan a vámpír. – Az a lány, aki beszélt hozzád, csak eszköz volt... a küldője eszköze. És nekem őt kell megtalálnom.

– Meg kell találnod? – Harriet ismét meghökkent. – De... miért?

– Mert ő az ellenség. Ő akar elpusztítani engem. Mint ahogy téged is.

– Honnan...

– Most elmegyek – vágott közbe a vámpír. – Senkinek ne beszélj arról, hogy itt jártam! Nem tudhatod, ki a barátod, és ki az, aki az életedre tör! Csak bennem bízz! Vagy bennem se bízz!... De ne beszélj! – Már indulni készült, de még visszafordult. – Megölelhetsz. Még egyszer.

Harriet az ajkába harapott. E pillanatban nem vágyott ölelgetésre. Valahogy most nem működött az a rettenetes vonzás, az a különös vágy...

A vámpír azonnal megérezte. Nem erőltette. Egy kártyalapot húzott elő, és a lány felé villantotta.

– Fogd ezt! És majd mutasd meg valakinek!

– Kinek?

– Lesz egy nő a vásárban. Egy jósnő, a Wang Birodalom sátrában. Ha meglátja a kártyát, beavat mindabba, amit feltétlen tudnod kell. 

Harriet rápillantott a lapra, és ahogy a hold fénye megcsillant rajta, valami lombszerű alakzatot látott, rajta sötét, csepp formájú gyümölcsökkel.

Gyümölcsökkel?

– Ez valami jóskártya lapja? – rebegte meglepetten. – Egy fa... és almák?

– Jelkép. Egy csipkebokor, ami...

– Ezt tanultuk hittanon... – csapott le rá Harriet. – Megjelent Mózesnek az Örökkévaló angyala, egy égő csipkebokor formájában... vagy ilyesmi. – Vállat vont. – Ez a lap az Égő Csipkebokor?

– Nem – nézett vissza a vámpír, mielőtt kivetette volna magát az ablakon. – Ez az én jelem: a Vérző Csipkebokor.