Saját kínjai semmiségnek rémlettek az ő kínjaikhoz képest. Sem a Conta Mana-i dzsungelben történt robbanáskor, sem később nem kapott az övékéhez fogható sebeket. Voltaképp szerencsésnek mondhatja magát - ezzel vigasztalódott, valahányszor kés alá került. Orjöngő élni akarása legyurte a sugárzás okozta rákot. Mindent elkövetett, hogy visszanyerje csúcsformáját; öt évig tartott, fenemód hosszú utat kellett megtennie, ám amikor - 1992, esetleg '93 őszén - ott kuporgott az Ariakeno-öböl fölé tornyosuló sziklán, és teleszívta tüdejét a Japán szárazföld felől áradó, metszőn hideg levegővel, már biztos lehetett benne, hogy megérte. Készen állt.

Az ördöggel is szövetségre lépett volna, hogy bosszúját beteljesíthesse, a sors azonban ismét kegyesnek mutatkozott, és hozzá vezérelte a megfelelő evilági személyeket. A helyi kormányt, netán a Jakuza-társadalom krémjét képviselték - Schaffer nem sokat törődött a részletekkel, miután felvilágosították, hogy problémájuk közös.

A Ragadozók az elmúlt fél évezredben négyszer is meglátogatták Nippont, és jó néhány rendezetlen számlát hagytak maguk után. Az érintett családok, klánok nem felejtettek. Figyeltek, vártak - és most, a végsőkig elszánt jenki személyében meglelték az eszményi szövetségest. Schaffer beszámolt nekik mindarról, amit az amerikai hadsereg vizsgálóbizottsága elől eltitkolt. Meg kellett tennie: bizonyos titkokat nem egészséges sokáig őrizgetni. Aztán - mert katona volt - letette voksát a támadó stratégia mellett. Ha vissza akarunk vágni, odakint kell megvetnünk a lábunkat, mondta, és az éjszakai égre mutatott. Látogatói összenéztek, majd feltekintettek. Moraj futott végig soraikon.

Történelmi pillanat volt.

Nemigen hitte, hogy ezek az apró termetu, törékenynek látszó urak képesek lesznek életre kelteni az urkutatás világszerte megfeneklett programját. Mikor azonban megtették, sőt, tovább is léptek, megérezte: érdemes lesz várakoznia.

A csillagokhoz persze - ahogy azt Seneca, a római bölcs jövendölte - tövisek sokaságán át vitt az út. Noha a konzorciumot alkotó családok zöme szintén bosszúra szomjazott, erejüket jó ideig más konfliktusok kötötték le. Schaffer gátlástalanul küzdött érdekeikért szerte a világban. Esküvel fogadta, hogy távol tartja magát a Ragadozóktól, és 1997-ben módja nyílt rá, hogy akaraterejét bizonyítsa. Fogcsikorgatva bár, de veszteg maradt, míg Los Angelesben különleges ügynökök, rendőrök és polgárok pusztultak. Táblát állított Peter Keyes szellemének - és mélyen az emlékezetébe véste Mike Harrigan nevét. A személyes találkozásra újabb emberöltőnyit kellett várnia.

Az ezredfordulón, kevéssel ötvenedik születésnapja előtt meghallgatást kért a legöregebb, legtekintélyesebb támogatójától, és kiterítette kártyáit. Az ojabun megértőnek mutatkozott: társaihoz hasonlóan mindennél többre becsülte a huséget és a becsületet. Hosszú pihenőt engedélyezett Schaffernek: negyedszázadnyi álomtalan álmot egy frissen kifejlesztett berendezés kriogenikus hengerében, melyet a Biwa-tó tükre alatt rejtettek el.

Schaffer pihent, a konzorcium azonban nem. A technikai fejlődés üteme gyorsult, egyes problémák megoldhatóvá, mások áthidalhatóvá váltak, mire visszatért. Élő legenda volt, egyike Ázsia és a világ legtehetősebb polgárainak: mindent elkövetett, hogy az is maradhasson. Zsebében régi, Thomas Weyland névre szóló útlevelével Bernbe repült, és felkereste a szervetlen transzplantációkról híressé vált Gumbold-intézetet. Itt kezdődött pályafutásának harmadik, immár "tartós" szakasza...

A régi Schafferből mindössze a testfelépítést és az arcvonásokat őrizte meg: az ember, ha tükörbe néz, legyen tisztában önmagával. Minden más paramétert szakértők segítségével, valamennyi eshetőséget számba véve alakított ki; már az első mutétsorozat végén méltó ellenfele lett volna fél tucat nekivadult Ragadozónak. Az évtizedek a szakadatlan tökéletesedés jegyében teltek - egészen a következő pihenőig.

2017 forró nyarán módjában állt volna lecsapni az idegen vadászexpedícióra, de hatodik érzéke azt súgta, ne tegye. Tartotta magát a kezdet kezdetén meghatározott stratégiához: a hadszíntérnek minél messzebb kell kerülnie a Földtől. Az arra érdemes áldozatok emlékét fekete obeliszkjén örökítette meg. Magához emelte mindazokat, akik a harcban kituntek - és akik hajlandónak mutatkoztak terve végrehajtásából részt vállalni. Sokan kötélnek álltak. Mások - köztük olyan veteránok, mint Mike Harrigan - csak legyintettek: befejezettnek tekintették küzdelmüket a mindenség erőivel.

Schaffer hamar megfeledkezett róluk. Időfelfogása és személyisége lassú változáson ment keresztül. Noha eleven emberek vették körül, mindinkább a kísértetek felé fordult. Folyvást távolodott attól a közegtől, melyet a halandók realitásként tiszteltek; körülölelte, elszigetelte tőlük a hatalom és a rögeszme buborékja. Egyre fokozódó szánalommal figyelte a perc-embereket, akik a szolgálatában éltek és haltak - közönyéből már csak a Harrigan kaliberu vérbeli harcosok, és a Howard Church-hoz fogható lángelmék tudták kizökkenteni.

Tökéletesedett hát, pihent és várakozott - majd' kétszáz éven át.

Az emberiség, bizonyos korlátok között, együtt fejlődött vele. Ez a folyamat -szükségképpen - látványosabb volt, és számos áldozatot követelt. A Marson át a nagybolygók holdjaiig, onnét a szomszédos állócsillagokig vezető út állomásait csontok és koszorúk jelezték. A hősöket a bolondoktól hivatásos besorolásuk és fizetésük különböztette meg - nem feltétlenül az előbbiek javára. Az idő folyama temérdek szennyet sodort, és ez volt a természetes. A Weyland-Yutani flottája - sarkában követőivel - lépésről lépésre térképezte fel a mindenséget, egyre újabb erőforrásokat, egyre újabb megoldásokat keresve. Az ellenség nem mutatkozott, a látszólagos nyugalom azonban senkit nem vezetett félre: Schaffer és a többiek tudták, hogy a találkozásnak előbb-utóbb be kell következnie.

A XXII. század elején a Nostromo kereskedelmi vontató egy minden eddiginél különösebb idegen életformára, abszolút biológiai fegyverre lelt.

Aztán elvesztette, és Schaffer/Weyland - új élete folyamán először - megízlelhette a csalódás keseruségét.

És valami mást, amit emberi énje kis híján elfelejtett már.

Mindez egy nő miatt...!

Valószínutlen volt. Merőben valószínutlen és a végletekig dühítő. Mindent elkövetett, hogy megzabolázza a Nostromo utolsó túlélőjével szembeni érzelmeket - sikertelenül. Miközben sorsát alakította, maga is átalakult: közelebb került a halandók világához, mint az elmúlt száz év során bármikor. Későn döbbent rá, hogy Ellen Ripley hadnagy a Harrigan- és a Church-típus erényeinek megtestesülése - későn, mert a test, akár a lélek, örökre elveszett számára a Fury 131 börtöntelep poklában.

A történtek után leszámolt minden emberi érzelemmel. Mikor úgy döntött, hogy a Delta Hydrae rendszerébe induló egységek élére áll, egy korszak megint befejeződött az életében. Mindent elért, amit ember egyáltalán elérhet - és végérvényesen magára maradt a kísértetekkel. Nem maradt számára más, csak Balancan partja, a hajdani társak képére formált androidsereg - és a bosszú álma.

Most - miközben a Ripley fedélzeti rendszerei sugárcsapáshoz készültek - új szivarra gyújtott, rekedten felnevetett.

Győzni fog.

Győznie kell, hisz az ő oldalán az igazság... és az elemi matematika.

 

 

25

 

Bishop lehunyt szemmel, ellazult izmokkal hevert, és az alkalomra várt. Tudta, mit kockáztat egy támadással: ha rosszul számít, ha elhibázza a dolgot, kikapcsolják vagy megsemmisítik. Mi mást tehetnének az ámokfutóval, aki egy magafajta masinára emel kezet?

Bishop természetesen nem volt ámokfutó - épp ellenkezoleg, ami azt illeti. Várt, és a helységben ügyköfo technikust figyelte. Távolságát a zajok alapján két méternyire becsülte. Hogy nem hús-vér ember, ösztönei súgták, érzékei pedig megerosítették: nem hallott az ellenség irányból egyetlen szívdobbanást sem. Egyszerusített modell lehet, a fegyveres erők számára gyártott BD széria továbbfejlesztett változata. Nem harci egység, következésképp a reakcióideje sem kimagasló, strapabírásával azonban épp elég gondot okozhat, ha nem sikerül nyomban mozgásképtelenné tennie. A Cyberdine gyártmányait a XXI. század közepe óta látják el álcázott biztonsági kapcsolóval, ez a darab sem lehet kivétel. A tervezői koncepciók persze változhatnak - de a módosítás komoly kockázatot jelent a piacon. Kevés autógyár engedi meg magának például, hogy a turbinaindítót a kormányoszlop jobb oldaláról máshová helyezze. Valószínuségszámítás a rendelkezésre álló tények alapján: a biztonsági kapcsoló ott lesz, ahol lennie kell.

Bishop összpontosított. Még néhány pillanat, és a technikus közelebb lép, hogy lekapcsolja a diagnosztikai automatáról. A kettejüket elválasztó távolság karnyújtásnyira csökken, és akkor...

Szemei résnyire nyíltak.

A BD-egység ellépett a monitoroktól, megkerülte a vizsgálóasztalt, majd a kábelekért nyúlt.

Bishop könyökütése váratlanul érte, kibillentette egyensúlyából. Nem zuhant hanyatt, nem is kiáltott fel megdöbbenésében, ahogy egy ember tette volna: baljával támadója felé kapott. Bishop kitért, azután precízen, mint holmi szegecselőgép, újra lecsapott a védtelen mellkasra. A BD szintetikus bordái megreccsentek, az ellapuló erekben lassult a folyadékok áramlása. Az élettani szabályzóegység példásan reagált az új helyzetre, a kiegyenlítéshez azonban idő kellett - teljes ötvenszázad másodperc.

Bishop torkon ragadta a tétovázó technikust. Baljának ujjai ráleltek a biztonsági kapcsolóra a gégefő alatt. Egy kattanás - a küzdelem véget ért.

A győztes fülelt egy darabig. Miután meggyőződött róla, hogy a folyosón nem jár senki, eltávolította tarkójából a kábelköteget, majd a vizsgálóasztalra emelte a BD magatehetetlen testét.

A technikus-android átlagos megjelenésu volt, egyenes orrú, magas homlokú, rövidre nyírt hajú: az a fajta, aki egyetlen közegben sem kelt feltunést; akit - mert aligha érdemes - nem bombáznak lépten-nyomon kérdésekkel. Remek! Bishop megkereste a QUAT-csatlakozót a hóna alatt, rákapcsolta az automatára, aztán széket húzott maga alá, és a kiírások tanulmányozásába mélyedt.

Középszeru, reménytelenül középszeru.

A támadást követő harmadik perc végén megszuntette a kontaktust. Lecsatolta a BD karóráját, oldalt fordította a testet, azután terve második pontjának kivitelezésébe fogott.

 

 

26

 

A kurtára nyírt hajú technikus - jobbjában az elmaradhatatlan szerszámtáskával - pontosan tizenöt perccel később hagyta el a helyiséget. Miután becsukódott mögötte az ajtó, lassan körülpillantott, majd határozott léptekkel indult a támaszpontot a Valley Forge leszállóegységével összekötő csőfolyosó felé.

 

 

27

 

- Vegyük át még egyszer - emelte fel hangját Ulans kapitány. Legénysége a Lecter tatzsilipjénél verődött össze, inkább hideglelősen, semmint harcra készen. - A csoportok maradjanak egymás látótávolságában! Akik lángszórót visznek, figyeljenek menetirányba. Ha valami gyanúsat látnak, ne takarékoskodjanak a naftával, de vigyázzanak: a konténerek bírják a gyűrést, az emberek nem. - Ulans az állát dörzsölgetve várta, hogy elüljön a röhögés. A fél életét adta volna egy szál cigarettáért. - Miután mindenki elfoglalta a helyét, megkezdjük a légaknák átfuvatását. Gázmaszkok rendben?

A jelenlévők kapkodva ellenőrizték felszerelésüket. Sorra emelkedtek fel a hüvelykujjak: semmi hiba.

- Toussaint?

A nagydarab korz rántott egyet a neki jutott lángszóró szíján.

- X?

A harmadtiszt kiköpött. A maga részéről készen állt.

- Vaughn?

A fedélzeti mérnök felrezzent.

- Részemről oké.

- Cholton?

Az ügyeletes fanyalgó vállat vont. Feleslegesnek ítélt minden kommentárt. Ő volt az egyetlen, aki fekete karszalagot viselt.

Ulans mély lélegzetet vett, ahogy szembefordult a zsilip kapcsolótáblájával. Veríték csordult a szemébe.

- Jól van, maszkot fel! A csoportokból egy-egy ember végig figyelje a lámpámat. Egy villantás: minden rendben. Sok villantás: visszavonulást megkezdeni. Kérdés?

A maszkjukkal bajlódó emberek összenéztek. Mikor Ulans felrángatta a magáét, megértette, miért: a muanyag- és gumikalodában nemhogy szóhoz, levegőhöz is alig jutott. Ingerülten csapott a kapcsolóra. Tompa csikorgással tárult fel a hajót a vontatmánytól elválasztó első kapu.

- Rajta!

A Toussaint vezette csoport óvatos előrenyomulásba kezdett. Lassan feltárult a második kapu; Ulans egész testében érezte a Lecter gyomrából kitóduló sűrűbb levegő nyomását. Felvillantotta kézilámpáját, és tovább babrált a kapcsolókkal.

A hombár mennyezetén szükséglámpák pislákoltak fel, beteges sárga fényükbe vonva az egyhangú látványt.

Ameddig a szem ellátott, ólomszürke konténerek sorakoztak. Kisebbek és nagyobbak; egy részükön a Chigusa emblémája, némelyiken más társaságoké. Az élen haladó Toussaint fegyvere szúrólángjánál rég megszűnt afrikai országok zászlóira ismert. A nyomában trappolók cirill betűs feliratokat, érthetetlen rövidítéseket és kódokat böngésztek. Egész civilizációk elpusztítására elegendő hulladék halmozódott fel itt: a legénység tagjainak többsége számára csak most kezdett derengeni, mire is vállalkoztak valójában.

Toussaint számolta a lépéseket. A második konténercsúcs árnyékába érve visszafordult, és intett a zsilipkapuban állóknak: tiszta.

Ulans ismét felvillantotta lámpáját, és útnak indította a Vaughn vezette csoportot. X a belső zsilipkapu falának vetette hátát, úgy figyelte őket: nem tudott szabadulni a benyomástól, hogy valami roppant groteszket lát. A fegyverek szúrólángja mécseseket, lámpásokat juttatott eszébe - és ahogy a hombár távolába nézett, egyszerre rálelt a megoldásra. Ha a maszk engedi, alighanem fel is kiált: "A bánya meg a héttörpe, a kurva istenit!"

Ulans egy darabig a távolodó hátakra bámult, aztán a másodperceket kezdte számlálni. Tekintete összevillant Choltonéval, aki a Lecter folyosója felé fordulva fedezte az egész kompániát. Megbízható fickó, lehet rá építeni. Nagy kár, hogy így kiégett, és képtelen rá, hogy akár saját magát komolyan vegye...

Felvillantotta lámpáját a bentiek kedvéért, aztán biccentett a nyomásszabályzót kezelő technikusnak: mehet!

A Lectert, mint minden távolsági vontatót, jókora üzem- és hasznosanyag-tartalékkal bocsátották útjára. Mivel a repülés időtartama alatt nemigen számíthatott külső segítségre, szükséghelyzetben mindent saját forrásaiból kellett pótolnia - a levegőt éppúgy, mint a berendezések muködtetéséhez szükséges energiát. A pótgenerátorok az ősi módon üzemeltek: a molekuláris kötések megbontásából nyertek energiát. Gáztartályok mindenütt akadtak a hajón; húsz százalékuk elvesztése, idő előtti kiürülése sem jelenthetett komoly problémát. A légaknák átfúvatásához Ulans a vésztartalék alig tíz százalékát akarta felhasználni olyan nyomáson, mely kiuzi búvóhelyükről a férgeket.

Az emberek talpa alatt megremegett a padló: kezdetét vette a gáz fékeveszett kiáramlása. A süvöltést nemigen talált utat a maszkokon át - még kevésbé a röviddel ezután felhangzó, különös sziszegés.

A technikus féltérdre ereszkedett, úgy figyelte hordozható mérőmuszerének kiírásait. Feltartotta hüvelykujját: egy perc. Ulans bólintással nyugtázta az információt, aztán villantott egyet befelé.

Másfél perc.

Két perc.

A nyomás rohamosan csökkent a tatközeli tartályokban. A technikus újabbakat nyitott meg, és a kijelzőre bámult. A hasznosanyag-veszteség mértéke nem járt már messze a tíz százaléktól.

Ulans egyik lábáról a másikra állt. Egész teste viszketett, veríték csordult a szemébe.

Mozduljatok már, mocsok dögök! Gyerünk!

A technikus feltartotta mind a tíz ujját: kész.

Ulans hármat emelt fel, jelezvén: folytassa.

A süvöltés nem maradt abba - egyre erősödött ugyanekkor a sziszegés.

És közeledett.

...Negyven-egynéhány lépésnyire a zsiliptől, a légaknák nyílásai alatt Dee Barben azon kapta magát, hogy Milt Vaughn széles hátára mered. Korábban sosem volt érkezése kibetuzni a fedélzeti mérnök trikójának feliratát, mely a West End-i divatzsenik egyikének elmésségét dicsérte:

 

A TÖRTÉNELEM LEGHÍRESEBB BAZMEGJEI

 

Nézd a sok rézborut, bazmeg! - George A. Custer

Sose jönnek rá bazmeg... - Richard M. Nixon

Honnan jön a víz, bazmeg? - valaki a Titanicról

 

Barben összerezzent: o volt az első, aki meghallotta a zajt.

Felpillantott, és elakadt a lélegzete.

Az első idegen épp akkor tört keresztül a suru rácsozaton. Félfordulatot tett - bár nem volt szeme, mintha egyenesen rájuk bámult volna a kavargó gázban.

 

Vaktöltény lesz, bameg - John Lennon

 

Barben vállon ragadta a mérnököt, hogy elrángassa onnét. Nem boldogult vele.

Vaughn letépte fejéről a maszkot. Kacagott. Nagyon, de nagyon furcsán festett az arca. Trikóján összekuszálódni látszottak a sorok.

- Ki mehet fel az ur hegyére? - kérdezte hirtelen.

Barben hátrált. A lángszóró fekete csöve vele mozdult, és mozdult az a sötét valami is odafent. Hatalmasabb volt bárminél, amit legkomiszabb rémálmaiban eddig látott; hatalmas és felfoghatatlan, mint maga a világegyetem. Két keze és két lába volt, akár egy embernek, de úgy fordult, hajlott, ahogy ember soha... Barben elbotlott egy megiramodó társában, elvesztette az egyensúlyát és hátratántorodott. A lángszóró csöve és a közelgő idegen alakja hipnotikusan vonzotta a tekintetét.

- Ki állhat az o szent helyén? - folytatta halkan, fenyegetően Vaughn. Ragyogott az arca - és nem csak a verítéktől. Mintha meg sem látta volna a felé közeledő iszonyatot.

- Emeljétek fel fejeteket, kapuk! os kapuszárnyak, táruljatok - hadd vonul be a dicsőség királya!

A Barben mellett álló technikusok egyike - talán mert sosem forgatta a Zsoltárok Könyvét - végre megtalálta a hangját: felüvöltött. Kiáltását hörgéssé torzította a maszk:

- Mögötted! Mögötted! Intézd már el! Lőj!

Vaughn szája résnyire nyílt, mintha mosolyogna. A fekete csőtorkolatban pokoltuz lángolt fel, és kicsapott.

Barben az emésztő forróságot nem, csak döbbenetet érzett, ahogy az izzás szívében találta magát. Hosszú idő óta először feltámadt benne a düh is teőrültbarom, terohadtkurvaállat aztán elhalványult: tehetetlenül roskadt a földre a fáklyaként lobogó technikus oldalán.

X látta a villanást.

Látta, és nem akart hinni a szemének.

Noha ilyen távolságból képtelen volt eldönteni, társaira lőtt-e Vaughn, vagy valamire, ami az emberek mögött tunt fel, percnyi kétsége sem volt afelől, hogy a többiek halottak. Gyomra összeszorult; csontja velejéig átjárta a bizonyosság, hogy ezt egyikük sem ússza meg.

Elpatkolnak, mert hibáztak.

Megdöglenek, mert eszükbe sem jutott, hogy a lény, mely lárváit eleven emberek testébe rejti, esetleg több lehet oktalan állatnál; végük, mert nem tanultak a természet eddigi leckéiből.

Reccsenés, aztán a feltörő gáz kavargása: újabb ellenfél jelent meg a színen, ezúttal a zsilip közvetlen közelében. X ösztönösen a hang irányába perdült - aztán a padlón találta magát. Valami forró permetezett az oldalára: vér, vér mindenütt. A tuzoltófejszét markoló férfiak úgy szóródtak szét, mint homok a szélben, a támadó idegen pedig villámgyorsan odébb ragadta áldozatának fejetlen testét.

Toussaint megszabadult maszkjától, a konténerek felé hátrált, úgy bömbölte:

- Itt vannak! Vissza! Vissza a folyosóba!

X megmaradt emberei, akiket az idegen első rohama megkímélt, Ulans csoportjának őrhelye felé rohantak. Cholton - immár ugyancsak maszk nélkül - félrelökdöste az útjába kerülőket, célra emelte a lángszórót, de hiába üvöltött a közeledőkre, hogy lapuljanak meg: azok hárman tudták, mi üldözi őket, és nem volt elég lélekjelenlétük ahhoz, hogy engedelmeskedjenek.

- Hátra! - sziszegte Ulans. - Betörnek...!

A menekülők egyikét mintha mágneses lövedék taszította volna hátba: épp a kapitány mellett csapódott a falhoz, vérrel és csontszilánkokkal terítve be a körülállókat. Két társának kiáltása gurgulázó sikolyba fúlt - Cholton ekkor nyitott tüzet, és pokollá változtatta az átjárót.

A belső zsilipnyíláson átcsapó lángok fényénél X tisztán látta Toussaint eltorzult arcát. A nagydarab korz mellét lándzsaszeru valami ütötte át, hegye szétnyílt, akár egy vicsorgó fogsor - és talán csakugyan az volt. A másodtiszt halálos görcsbe ránduló ujjai megfeszültek a lángszóró ravaszán: a csőből tuz csapott ki, és ahogy Toussaint oldalt zuhant, óriási, izzó S alakzatot rajzolt a levegőbe. Lángra kapott technikusok bömböltek, a padlóhoz verdesték magukat, férgek módjára vonaglottak - meglehet, ők voltak a szerencsések.

Milt Vaughn első osztályú fedélzeti mérnök elkerekedett szemekkel, ajkán merev, ünnepélyes mosollyal figyelte az eseményeket. Együtt volt minden, amit a születendő ura kívánhatott: tüzek és szalamandrák, szeráfok és kerubok mindenütt... ujra és újra lángot lövellt, mert tudta, o is így akarná; a gyönyöruséges forróság szétáradt egész testében, ezer nap hevével perzselve agyát: rögtön, rögtön célhoz ér! Tévedtek mindazok, akik bolondnak nevezték, hisz akikbennedbizakodnak, szégyent soha nem vallanak - azokszégyenülnekmeg, akik a huséget könnyen megszegik! Eljő a Sárkány, és porrá éget minden tisztátalant; igen, így mondta a Prédikátor abban a mocskos padlásszobában, ahol aztán... megejtette. Nagyon fiatal volt, de a Prédikátort ez sem zavarta. Később megmagyarázott mindent. Azt mondta, az Úr akarata volt. Meg azt, hogy csak egy ifjú lélek képes világra hozni bosszúálló fenevadját, a Sárkányt.

A Sárkány!

Diadalüvöltése túlharsogta a haldoklók sikolyait. Hatalmasnak, tisztának érezte magát - méltónak arra, hogy szárnyra bocsássa Ot.

Majdnem sikerült.

Majdnem.

Mikor a szalamandrák egyike nekitámadt, felkacagott és tuzzel árasztotta el - halálnak adta, amiért ellene szegült.

Aztán egy második szalamandra rontott rá felülről, és a fegyvert elragadva letépte mindkét karját.

Megdöbbentette az éles fájdalom.

Valami nem muködött.

Valami megszakadt.

Acélos karmok szaggatták a húsát, kilökődő fogsorok vágódtak a mellébe - mégsem távozott belőle más, csak vér, nyál és üresség.

Hogyan lehetséges ez?

Mikor, melyik stációban lett méltatlanná?

Aztán, mielőtt az idegek ízekre szaggatták, felvillanni látott valamit, valami sötéten, nedvesen csillogót, és ez a tünemény mélységes irtózattal töltötte el. Megsejtette, hogy a Sárkány - vagy talán a Prédikátor? - várni fog rá a Túloldalon.

És újból megteszi vele, amire gondolnia sem szabad.

És megfizetteti vele minden vétkét...

 

 

28.

 

Nem hiszem el, gondolta X, miközben a füsttel teli átjáró felé botladozott. Ez képtelenség; nem lehet igaz!

Az akció megkezdésekor kutyául érezte magát, mostani állapotára azonban már hasztalan kereste a szavakat. A felkötött karból szétsugárzó fájdalom semmiségnek rémlett az égési sebek kínjához viszonyítva. Vér és korom ízét érezte a nyelvén, repedezett ajkán, szájpadlásán. Torkát kaparta a gáz és a megperzselt  szaru buze, gyomra úgy kavargott, hogy alig bírt megállni a lábán. Nem tudott arra figyelni, követik-e, és ha igen, emberek-e vagy szörnyetegek; kábán és konokul igyekezett a Lecter zsilipjéhez, nehogy lemaradjon, nehogy a semmibe számuzzék a vontatmánnyal, a kizsigerelt vagy szénné égett testekkel - meg a sikolyok emlékével együtt.

- Ne lőj, compadre! - kiáltotta valaki a túloldalon. - Megint jön egy!

Megint...

A szó néhány perccel korábban még azt jelentette volna, hogy akadnak túlélők rajta kívül. Most annyit jelentett mindössze, hogy talán bebocsátják, talán nem kell eleven fáklyává változnia - talán valamivel tovább élhet. Levegő után kapkodva, félig vakon tette meg az utolsó métereket, aztán a falnál lapulók közé zuhant; Cholton és az ősz spanyol, Vilar máris vonszolni kezdték, ki a tuzből és a füstből - a hajótatba, a riadószirénák és a villogó fények poklába. Emberek tülekedtek körülötte, ő azonban csak alakokat látott, arcokat nem. Lezárult a belső zsilip, a reteszek csattanása visszhangot keltett mindkét oldalon. A közelben valaki ordítva sírt.

- Hol a többi? - suttogta Ulans. - Uram Jézus, hol a többi?

- Odabent - közölte Cholton, lepillantva a vérrel és pernyével borított harmadtisztre. - o az utolsó.

- Nem állatok - suttogta X. - Atláttak rajtunk. Csőbe húztak.

- Mit mond? - értetlenkedett az egyik technikus.

- Ki mit mond?

- Hagyjuk. Felejtsük el, rendben?

- Zsilip lezárva - jelentette negédes konzervhangján a Lecter számítógépe. - Szétválasztási szekvencia indul. Inerciális gyorsulás T-nél négy egész hat tized g. Figyelem! Kritikus terhelés várható a C és a D szekcióban. A robbanásszeru dekompresszió valószínusége...

Ulans zubbonyának hátát egészen eláztatta a verejték, arcának bal felét vörösre égette a forró szél, a Sárkány lehelete - a jobb oldal most egészen fehérnek látszott.

- Az egészségügyi részleg - mormolta. - A tuzszakaszajtók nem viselnek el ilyen sebességet.

- Akkor átszakadnak! - fakadt ki Vilar. - Ahányan maradtunk, elleszünk már a mentőcsónakban is, nem tunt fel, Capitano?

- Hagyd - mondta Cholton. - Inkább az illesztésekkel törődj! Muködik egyáltalán valami ezen a szinten, vagy irány a következő?

Vilar szitkozódva tisztára söpört egy konzolt, megnyomott néhány gombot, és a kivilágosodó monitorra bámult.

- T plusz kettő - csendült a hangszórókból. - Plusz egy ötvenkilenc. Ötvennyolc. Ötvenhét. Ötvenhat. Ötvenöt. Figyelem! Kritikus terhelés várható a C és a D szekcióban. A robbanásszeru dekompresszió valószínusége hetvenkilenc százalék. Felhívás a személyzet minden tagjának: haladéktalanul ürítsék ki a C és D szekciót!

- Megöl minket - suttogta rekedten Vilar. - Isten az égben, ez a bruja mindannyiunkat kinyír!

- Pofa be - intette le Cholton változatlan nyugalommal. - Hogy állunk?

Ahogy a jellegtelen, sima arcba, a savószín szemekbe nézett, Ulans megértette végre.

- Te... - Nagyot nyelt. - Maga a szintetikus, igaz?

- Nyert - bólintott Cholton. - Vilar...?

Az ősz férfi mereven bámulta a monitort, a villódzó kiírásokat.

- Vagy kibírja a törzs, vagy nem. Ha odalent a C-ben átszakadnak a válaszfalak, úgy öt percünk marad, hogy csónakba szálljunk.

- Rendben van.

- Igazán? Három évet és négy hónapot alhatunk hazáig, ha ugyan hazajut egyáltalán az az elcseszett lélekvesztő! Neked talán mindegy, El Synthetico, de nekem korántsem!

Cholton vállat vont.

- Maradnál inkább?

- Faszfej!

- A "selejtes gép"-nél ez is jobban hangzik. Gracias! - Az android Ulans felé fordult. - Nem szívesen venném át a parancsnokságot ilyen helyzetben, megérti, ugye? Képesnek érzi magát a tisztsége ellátására, főnök?

A kurva anyádat, gondolta Ulans. Hát nem üvölt rólam?

- Jól vagyok - mondta szárazon. - Ügyeljen Malcolmra és a többiekre! Változtatok az eredeti terven. Elhagyjuk a hajót.

- De...

- Azt mondtam, elhagyjuk! A szétválasztás után, akár bekövetkezik a robbanás, akár nem! - Ulans végighordozta tekintetét elcsigázott, vérző emberein. Mindeddig a szabályok szerint játszottunk, gondolta. Megpróbáltuk, és veszítettünk. Miért ne próbálhatnánk meg búcsúzóul valami mást? - Olyan pályára állítjuk a hajót, ami a legrövidebb úton visszahozza a kiindulópontra, vagyis ide. Égni fognak a rohadt férgek; égni mint a rongy!

Az android mondani akart valamit, aztán lassan bólintott: nem látta értelmét a vitának.

- Rendben.

- Ez a beszéd! - zihálta Ulans. Bénultsága oszladozott, lassanként erőre kapott. "Egyvalakinek muszáj keménynek lennie" - így mondta az apja annak idején. Ami pedig Choltont illeti... ha csak fele olyan jó útitársnak, amilyen pszichológusnak, keveset fognak unatkozni az előttük álló három és fél év alatt. - Most pedig el innét!

- Egy perc a szétválasztásig - jelentette a számítógép. - Ötvenkilenc másodperc. Ötvennyolc. Ötvenhét...

A Lecter legénységének maradéka két csoportot alkotott. Ulans és Vilar a hídra igyekezett, Cholton és két technikus X-et támogatta a hibernációs részleg felé. Az EEV-indítót mindkét helyről egy percen belül elérhették - és már csak néhány apró elintéznivalójuk akadt...

- Kapaszkodjatok! - sziszegte a kapitány, miközben a főterminálhoz ugrott, és üzembe helyezett minden fontos berendezést. - Rázós lesz a búcsú, azt hiszem!

A belső kamerák mozgásba lendültek. Többnyire néptelen folyosókat, üresen kongó helyiségeket pásztáztak - kivéve a "vagonban" elhelyezetteket.

Vilar megbabonázva bámulta a konténertároló különös perspektívájú képeit: nem hitte volna, hogy legkomiszabb lidércálmainak purgatóriumát ilyen hamar viszontlátja. Megrázta fejét: úgy rémlett neki, a monitor enyhén domború tükre izzik, éget.

- Ez az, pendejos - dünnyögte, ahogy a kavargásban két sziszegő, egymásra acsargó szörnyet fedezett fel. - Használjátok ki az időtöket bölcsen! Még hallotok rólunk... hallotok hamarosan!

- Vigyázat! - bömbölte a kapitány. - Most!

A képernyők nem hunytak ki azonnal. Mire a csonkán maradt üvegszálakon végigfutott az utolsó impulzus is, a Lectert több tucat kilométerre ragadta már a gyorsulás. Könyörtelen erők préselték ülésébe Ulanst, aki érezte, hogy elered az orra vére. Fájdalmat érzett mélyen a mellében; arra gondolt, milyen ostoba dolog volna épp most, épp így meghalnia...

- Elszakadás - kommentálta szenvtelenül a számítógép. - Standard nehézkedés helyreáll T-nél. Plusz húsz. Tizenkilenc. Tizennyolc...

- Elég már! - esdekelt Vilar. - Csináld, de ne halljam!

A navigációs monitorok néhány pillanatra kivilágosodtak: a hajó kikerült a vontatmány árnyékából, külső kamerái farkasszemet nézek a távoli nappal.

Aztán újabb vakító lobbanás következett, ezúttal testközelben: a C szekció tuzszakaszajtaja megadta magát a nyomásnak, és átszakadt.

Riadószirénák bőgtek fel a hajó egész hosszában; az érintett fedélzeten záródni kezdtek a biztonsági rekeszek válaszfalai.

- Dekompresszió. Dekompresszió. Kiegyenlítés folyamatban.

- Ezt nem úszod meg, bonita - dünnyögte Vilar. - Ötven évvel vénebb vagy a kelleténél; minek áltatod magad?

A Lecter keresztmetszetét mutató diagnosztikai képernyőn egyre terjedt a vörös szín: a túlterhelt szerkezeti egységek csakugyan haláltusájukat vívták.

- Legalább utoljára... igaza volt! - Ulans vért köhögött fel, görcsösen markolta ülése karfáját. - Más kérdés, mit... mit kockáztat az olyan, aki a hetvenkilenc százalékra fogad.

Az ősz férfi aggódva hajolt közelebb.

- Minden rendben, főnök?

Ulans válaszolni próbált, de a fájdalom a torkára forrasztotta a szót. A nagydarab Acklandra és a többiekre kellett gondolnia - noha valószínubbnek tunt, hogy csak a bordái repedtek meg, vagy egyszeru szívrohama van. Aztán eszébe jutott, hogy ha sikerül élve elvergődnie a kapszulájáig, kialhatja minden nyavalyáját: majd' négy évet kap rá a természettől...

Vilar a monitorra sandított, és megint elkáromkodta magát.

- Zárlat a D és az E szekcióban! Az érzékelők elektromos tüzet jeleznek! - Karon ragadta a kapitányt, úgy üvöltötte a hírközlőbe: - Hallasz, El Synthetico? Szétesik az egész rohadt kóceráj! Hutsétek be a kapszulákat, melegítsétek be az EEV-t; ahogy tudunk, megyünk!

Ulans kétségbeesetten küzdött a navigációs pult billentyuzetével. Cigarettahamu tömött el minden istenverte betuközt, a karakterek kelletlenül villantak fel a monitoron: - mintha a hajó egész lénye lázadt volna utasításai ellen.

A repülési programokat úgy szerkesztették meg, hogy a vontatmányhoz való visszatérés könnyebb legyen a szétválásnál. Abból a tényből indultak ki, hogy a küldetésben kimerült emberek többször hibáznak, következésképp botorság az összekapcsolás muveletét is rájuk bízni. Ulansnak csupán a számítógép érvényben lévő utasításait kellett megismételnie, az ELTAVOLODAS kódját a MEGKÖZELiTÉSére cserélve, nem bíbelődve a dokkolásra vonatkozó részletekkel. Sebesség a maximumra, elhajlási szög nulla - ó, bár láthatná a dögök képét a végén!

Minden erejét összeszedte, és úgy nyomta le az ENTERt, mint valami sebzett ritter, aki kegyelemtőrt márt ellenfele szívébe.

- Tuz az alsó fedélzeten - tájékoztatta csábos hangján a számítógép. - Égéstermékek a szellőzőrendszerben. Figyelem! A személyzet az EEV-indítóhoz!

A hídra nyíló kürtők rácsozatán befelé gomolygott a füst, az elszenesedett szigetelés buzével telítve a mind forróbb levegőt.

Vilar, miközben kifelé támogatta parancsnokát, rácsapott az elszívóberendezés kézi indítójára: nem akarta épp a füst miatt elvéteni az utolsó pár lépcsőfokot.

Fémes csikorgás hallatszott, a ventillátorok mégis muködni kezdtek. A füst oszladozott, a levegő kitisztult valamelyest...

De nem mindenhol.

Vilar az első pillanatban azt hitte, káprázik a szeme. A másodikban azt, hogy társai egyikének mégis sikerült átjutnia a tuzfüggönyön, mielőtt a tatzsilipet végleg lezárták. Rettenetesen összeégett; valahányszor mozdult, simára perzselt koponyáján, törzsén megcsillant a neonfény. Rémisztő volt az elszánás, amellyel az EEV-indító felé igyekezett.

Az indító felé, vagy inkább...

A harmadik - egyben utolsó - pillanatban mélységes felháborodás kerítette hatalmába. Nem! Ez képtelenség, nem fordulhat elő - nem vele, nem itt és nem most, a vén hajó hídján, ezer meg ezer kilométernyire a rémek megszállta vontatmánytól! Az élet nem lehet ekkora bruja, hiszen...

Eddig jutott, mikor a füstölgő bőru, eleven acélszobor nekiugrott, és a hátsó falig sodorta.

Ulans tehetetlenül, bábként roskadt a földre. Hátralévő kurta pillanataiban ráébredt arra, amit X már a tuzkatlanban biztosra vett: nem oktalan állatok diadalmaskodtak felettük.

Mert csak egy értelmes lénybe szorulhatott annyi gúny és megvetés, amennyit a Vilar tetemétől elforduló dög tartása sugallt.

Látlak!

Csakugyan látta, pedig még szeme sem volt. Már ugrott is, hogy megragadja - Ulans pedig azzal az egykedvuséggel köpött feléje, mely a sorssal megbékéltek sajátja. Megnyugvással töltötte el a tudat: ez egyszer minden tőle telhetőt elkövetett.

Nincs több szégyenkezés, és megrémíteni se tudja többé semmi.

Semmi az égvilágon.

 

 

29.

 

Noha a szinten mindenütt szirénák vijjogtak, Cholton azonnal meghallotta a sikolyokat.

Hogy felismerte-e a helyzetet, vagy ösztönösen cselekedett, X sem akkor, sem később nem tudta eldönteni. Mielőtt rácsapódott volna a hibernálókapszula plasztüveg teteje, látta, ahogy a szintetikus fejsze után kap, és az ajtóhoz ugrik. Aki csak a Törvényeket ismeri behatóan, az androidokat nem, könnyen mondhatja, hogy nem tehetett mást - de mivel magyarázza vajon Cholton elkeseredett dühét?

Pneuma szorult most sebesült vállához, X azonban alig érezte a szúró fájdalmat. Birokra kelt a nyugtatókkal: látni, hallani, érteni akarta, mi történik körülötte. Mialatt a kapszula siklani kezdett az EEV belsejébe vezető pályán, az indítóban zajló küzdelem színei a vörös tartomány felé tolódtak el; a harmadtiszt tágra meredt szeme láttára lassult az idő folyása. Egy-egy vizuális információ fényévek szakadékán át talált utat hozzá. Hangok nem léteztek többé.

Indítás: Cholton a csapásra emelt fejszével. Vágás: a feltépett torokkal falnak zuhanó gépésztechnikus. Nagytotál: a tomboló idegen. Egy letépett kar, egy véres fej a levegőben. Csillagfelhőként derengő füst. Vágás: a vészjelzők bántóan éles fénye, sárga pászmák söpörnek végig a szelvényezett fémfalakon, és minden villanás közt egy-egy évszázad telik el...

Nem állatok.

Akkor hát micsodák?

Az öntudatlanság békéje ölelte körül. Nem érezte a zsilipek záródását jelző remegést - sem azt a csattanást, ahogy az egérutat nyert második gépésztechnikus kapszulája teljes sebességgel a menekülés útját elzáró keramitlemeznek ütközött. A mágneses fékek már nem muködtek: a henger magatehetetlen utasával együtt szétrobbant; húsdarabok, fém- és plasztüvegszilánkok csapódtak ide-oda az alagútban.

A Lecter számítógépe - akár Cholton; akár minden valamire való értelmes lény - az utolsó pillanatig tette a dolgát. Miután meggyőződött az EEV fedélzeti rendszereinek készenlétéről, kaput nyitott az urre, és útjára küldte a menekülőt.

A csónak parittyakőként vágódott ki a hajó gyomrából. Néhány szemvillanás alatt elmaradt mögötte a lassan forduló, halált hordozó és pusztulásra ítélt óriás. Az időzítés tökéletesnek bizonyult, a manőver kifogástalanra sikeredett - csak az iránnyal volt baj. A Lecter vezetékein végigkúszó zárlat, netán programhiba lehetett a felelős a zavarért, mely tisztára törölte az EEV navigációs adatbankját, az univerzum kegyelmére bízva egy újabb álmodót.

Mikor a messzeségben fellobbant a hajó és a vontatmány pusztulását hirdető fúziós fáklya, a kis gép - látszólag legalábbis - magára maradt.

A fedélzeti komputert arra tervezték, hogy minden helyzetben megállja a helyét, hozzáfogott hát, hogy megoldást keressen erre a mostanira. Nem a hazavezető utat kutatta, hisz memóriájának elvesztésekor örökre elveszett számára a Hálózat tájolójele, a Gyuru, no meg az otthon fogalma is. A százharminc fényév távolában szikrázó Sol csillag volt csupán a csillagok tengerében, az előírások azonban nem vesztették érvényüket, és a gép most aktiválta azt a keresőprogramot, mellyel adott körülmények között a legeredményesebben szolgálhatta a gondjaira bízott embert.

Rátalált és ráhangolódott egy sugárforrásra. Pontos távolságát meghatározni nem állt módjában, de ez keveset számított: ha történetesen képes rá, aligha foglalkozik vele. A befogott impulzuskombináció állandó volt, kellőképp erőteljes, ráadásul minden kétséget kizáróan mesterséges eredetu - az automatika beérte ennyivel.

Az EEV a Lectertől kapott lendületet maradéktalanul kihasználva új pályára állt, és mindenki számára láthatatlanul suhant tovább a rendszer pereme, a Tejút derengése felé.

A harmadtiszt arca - csodákra képesek olykor a nyugtatószerek! - megbékéltnek látszott a visszajelzők gyér fényében. A rémségek ideje elmúlt, a rémálmoké még nem érkezett el, egyvalamihez pedig nem férhetett kétség.

Ha a sors továbbra is kegyes marad hozzá, ha jármuve eredményesen dacol az évszázadokkal, X lesz az első ember, aki a Honi Galaxis középpontjába, a szupercivilizációk birodalmába ér.

 

 

30.

 

A menekülő teherhajó pusztulása megdöbbenést keltett a Ripley fedélzetén.

Ha tervezői csupán a sebességre koncentrálnak, hasztalan igyekezett volna elkerülni a robbanás fellegét, a kemény sugarakat - így csak manőverező hajtómuveit és legénységét kellett próbára tennie. Sértetlen maradt, ez azonban nem tette könnyebbé a tisztek életét.

Kapkodás.

Kiáltások.

- Mi a nyavalya volt ez? Választ akarok, de azonnal!

- Feldolgozás folyamatban - közölte a számítógép. - Feldolgozás...

Kiiktatták.

- Találat megerősítve. - A stratégiai konzol ügyeletese nagyot nyelt. - A szétválasztást követő pillanatokban tüzeltünk, a részecskék zömét nyilván a vontatmány fogta fel, energiaellátási problémáik azonban így is adódhattak. Talán...

- Tartsd meg a feltételezéseidet! A pályagörbe?

- Irányítottnak nézem. - Az ügyeletes tollal követte az alakzatot monitorán. - Ez az! Reverz korrekció öt kettő egynél. Ilyen véletlen nincs! -  Hátrafordult. - Szándékosan csinálták, úgy éljek! Szándékosan, mert nem maradt más választásuk. Azok a dögök feljutottak a fedélzetre. Feljutottak, aztán... Uramisten, alig tíz óra alatt elintézték az egész kurva hajót! Vajon hányan voltak? És hányan lehettek azok a nyomorultak, akik a szar lapokat húzták az utolsó leosztáskor?

- Kiderül hamarosan. A Hálózat majd...

- Nem vagyok biztos abban, hogy tudni akarom!

A taktikai konzolt kezelő tiszt vállat vont - aztán összerezzent. Felkapta fülhallgatóját, félrebillentett fejjel figyelt; képe ugyanolyan falfehér lett, mint korábban társáé.

A parancsnoki teendőket ideiglenesen ellátó, CMC rangjelzést viselő ezredes, a három hadnagy és a Weyland-Yutani vezérkarához tartozó két civil mozdulatlanná dermedt; Schaffer szolgálatában megtanulták félni a váratlan eseményeket. Összenéztek. Utasításuk világos volt: ha "banditák" - Ragadozók - bukkannak fel a rendszerben, haladéktalanul nyissanak tüzet. Hasonló felhatalmazással rendelkezett a Társaság flottájának összes felfegyverzett egysége, a Gyarmati Tengerészgyalogság és a Különleges Egységek valamennyi hajózó osztaga. A kizárólag androidokból álló C divíziót is beleértve majd kétszázan várakoztak bevetésre a Ripley fedélzetén, és most...

- Adás a Valley Forge-ról!

Bosszús szisszenés? A megkönnyebbülés sóhaja?

- Képernyőre!

Ketten-hárman hajoltak át a taktikai ügyeletes válla felett, úgy figyelték a monitoron felderengő sorokat:

 

 

COMMIL W-Y 559 66

IND. KÓD: VFCHP 4355 EQUINOX

IDEIGLENES HELYORSÉG, DELTA HYDRAE IX.

 

JELENTJÜK ISMERETLEN SPECIFIKÁCIÓJÚ LANDOLÓEGYSÉG BECSAPÓDÁSÁT

A FEDÉLZETEN

MAYNARD LEÍRTA HUMANOID ÉLETFORMÁK

HÁROM HALOTT

ÖNMEGSEMMISÍTO MECHANIZMUSOK KIIKTATVA

INAKTÍV ANDROID, BISHOP MODELL

TÚLÉLO FIATAL NO, MEG NEM MEGEROSÍTETT INFORMÁCIÓ SZERINT SHIMURA-WONG, C., ADMINISZTRÁCIÓS ÁLLOMÁNY, DELTA HYDRAE VIII., ROURKE'S DRIFT

SZENZORTÁVOLSÁGBAN MÁS URJÁRMU NEM ÉSZLELHETO

C KAT. KARANTÉN ÉRVÉNYBEN

FERTOZÉSVESZÉLY NEM ÁLL FENN

UTASÍTÁST KÉRÜNK

UTASÍTÁST KÉRÜNK

 

CMDR R. EVERARD, WYCF

 

 

A Ripley hídján szinte tökéletes volt a csend. Alig-alig fordult elő, hogy a gépi neszek elnyomták a szerves élet zsivaját - ez a mostani a kivételes alkalmak számát gyarapította.

- Megvannak - mormolta hitetlenkedve az ezredes. - Elkaptuk őket!

A billentyuzetet kezelő hadnagy mély lélegzetet vett.

- Atszólok Mr. Weylandnak.

- Tudja már - legyintett a társa. - Mindenről tud, ami körülötte történik, mindenre ismeri a helyes megoldást. Legalábbis - fuzte hozzá halkabban - így mondják...

Az ezredes visszaült a helyére, megdörzsölte állát.

- Pályamódosítás; hat nulla kettő az Ekliptikán - darálta. - Nincs több dolgunk napközelben. - Néhány gomb lenyomásával kiélesítette a Ripley fegyverrendszereit; emlékezett a régi igazságra, mely szerint a sikernek rendszerint nagy ára van. - Fokozott intenzitású letapogatás az összes frekvencián! Figyeljenek minden optikai torzulásra a csillagok között: a hajónak, ahonnét a Ragadozók startoltak, a közelben kell lennie! Üzenet a hátvédeknek: új találkozási pont a kilencedik bolygó. Gyerünk!

 

 

31.

 

Schaffert, aki állandó kapcsolatban állt nem csak a Ripley főrendszerével, hanem a Hálózattal is, felvillanyozta a hír.

Efféle esélyre igazság szerint nem is számított. A kilencedik bolygóra telepített helyőrség kihívás volt a Ragadozók számára - és lehetett volna nyíltabb kihívás is, ha akkoriban, mikor a csapdát felállították, vállalja a kockázatot. o azonban - közvetlenül Ripley hadnagy halála után - úgy érezte, biztosra kell mennie, és a körmönfontabb megoldás mellett döntött.

Az élet pedig halomra döntötte a leggondosabb számításokat, keresztülhúzta terveit, hogy aztán megajándékozza ezzel.

Mosolygott.

A karma fogalmával még lábadozásakor, első távol-keleti utazása során ismerkedett meg. Ahhoz, hogy a kifejezés hátterében meghúzódó filozófiát a magáévá tegye, kétszáz évnél jóval hosszabb időre lett volna szükség, a kiindulás viszont oly kézenfekvőnek látszott, hogy mindörökre az emlékezetébe véste: "Az ember a sors kijelölte utat járja. A szabad akarat nem más, mint illúzió."

Ami nagyjából annyit tesz, hogy ami bekövetkezik, annak szükségképpen be kellett következnie.

Lenyugözte ez a fatalizmus, a legvérlázítóbb igazságtalanságok elfogadását megkönnyítő szöveg. A keresztény vallás másfél évezreden át igyekezett kiizzadni valami hasonlót, hasztalan: csak az alapokig sikerült eljutnia. Schaffer akkoriban úgy tartotta, hogy a karma eszméjének elterjesztésében nem a bölcsek, hanem a természeti csapások - tájfunok, földrengések - játszották a főszerepet. Később, miközben a konszernek titkos háborújának frontjain szolgálta megbízóit, ráébredt: a világnak azon a részén menthetetlenül fatalistává válik az egyszeru halandó. A vízben lehet valami. Vagy az Isteni Szélben...

Szárazon felnevetett, azután erőt vett magán, és felállt.

Hajdani parancsnokai és fegyvertársai közül senki nem volt már az élők sorában, hogy megcsodálhassa részgyőzelmét az entrópia, a széthullás felett. Teste épp olyan erőteljes volt, mint kétszáz évvel korábban, a végzetes Conta Mana-i bevetés előtt, szeméből ugyanaz az elszánás sütött, az idő múlására a kurtára nyírt haj ősz sávjai utaltak mindössze. Csak alapos CT-vizsgálat mutathatta ki a húsával összeforrt implantokat, az elődei által felfuttatott tudományágak csúcsteljesítményeit; a szintetizált izületeket, ereket, a donorokból átemelt mirigyeket, a mesterséges izomszövetet, a gyémántnál szilárdabb bordákat, a stimulált agyat és szívet - a kegyes csalások sorát, melyek egyetlen célt szolgáltak: azt, hogy itt és most jelen lehessen. Különös módját választotta az időutazásnak, de jól számított. Ideért.

Rég eldöntötte, hogy az első éles bevetésen, a Ragadozók elleni háború első csatájában feltétlenül részt vesz. A Tanagra szakasz, saját kísértetlégiója élén indul oda, ahonnét voltaképp sosem sikerült elmenekülnie: a dzsungel mélyére, minden határon túlra, a vadak és a vadászok birodalmába, ahol talán meglelheti végre a nyugalmat - vagy a halált.

Legénysége felkészült az összecsapásra.

Kész rá az emberiség is.

Hatalmas kezében kurta csövu, Mark III-as plazmafegyver sötétlett.

- Kipp-kopp - suttogta.

Az Ripley egyre fokozódó sebességgel suhant a rendszer kilencedik bolygója felé.

 

 

32.

 

A háború soron következő áldozata az a sebesült Ragadozó volt, amely nem állta tovább a szakértők kíváncsiságát, és egy különösen mély bemetszés után mozdulatlanná vált a vizsgálóasztalon.

A tudós emberek összenéztek. Hosszúra nyúlt pályafutásuk megkoronázásának tekintették e vizsgálatsorozatot - az elsőt azok közül, melyek egy értelmesnek mondott idegen faj titkaira derítenek fényt. Az "alany" elhalálozása ilyen esetben sajnálatos ugyan, de voltaképp természetes: idő kell hozzá, hogy az automaták és a parancsokat kiadó emberek ráhangolódjanak a másfajta metabolizmusra, morfológiára, vagyis mindazokra a tényezőkre, melyek a mást mássá teszik. A részleges kudarc elkeserítette őket, ám felkorbácsolta a munka folytatásához elengedhetetlen indulatokat is. Ugyanezt a hibát még egyszer nem fogják elkövetni.

ugy határoztak, új próbát tesznek egy másik alannyal - ehhez pedig el kellett távolítaniuk az előzőt.

A Ragadozó holtteste persze értékesebb annál, hogysem elhamvasszák. Kerüljön csak a Valley Forge hutőkamrájába, a szétroncsolódott vagy épp golyó szaggatta, harci öltözéktől megfosztott tetemek mellé, hogy tovább szolgálhassa a tudományt, miután - a lehetőségekhez képest egy darabban - a Földre szállítják!

Két meditechnikus cipelte a speciálisan kiszélesített hordágyat, végig az állomás alsó szintjének folyosóin, a nyomáskiegyenlítő- és a klímaberendezés generátorai, vezetékkötegei és folyadékkeringtető csövei mellett. Szájukat, orrukat antiszeptikus gézmaszk takarta, bő köpenyt és óvszervékony gumikesztyut viseltek. Mindez a hamvasztóba kerül majd, mielőtt újra liftbe szállnak: a Nagy Ember parancsa úgy szólt, hogy minimalizálják a biológiai kockázatot. S noha merőben valószínutlennek látszott, hogy az ellenség szülőbolygójának metángazdag atmoszférájában oxigénrezisztens mikrobák élnek, betartottak minden óvintézkedést - betu szerint. Nagynéha pillantottak csak a hordágyon heverő testre. A sebekből szivárgó zöld folyadék megsurusödött, kezdte elveszíteni fényét - az anyagában megjelent fekete csomók láttán a két meditechnikus homlokán elmélyültek az undor ráncai. Megjegyzést nem tettek, tekintetük azonban minden szónál ékesebben beszélt: alig várták, hogy megérdemelt helyére lökhessék ezt a förtelmet a hutőkamra mesterséges telében, és hogy visszatérhessenek. A felhentelt humanoid társaságánál a többé-kevésbé eleveneké is vonzóbbnak rémlett.

A Valley Forge zsilipkapujánál a Társaság kommandósai őrködtek. Androidokat nem használtak fegyveres szolgálatra idelent, mert a mostoha időjárás erősen csökkentette élettartamukat, és - erről néhány korai, véres incidens alkalmával győződhettek meg a kétkedők - megbízhatóságukat. Az eleven emberek számára az állandó készenléttel járó stressz, no meg a helyi élővilág jelentett problémát. A szakértők a különféle ízeltlábúak rendszertani besorolásával próbálkoztak, a legénység a "kibaszott vérszívók" megritkításával kísérletezett, látványos sikert azonban egyik csoportnak sem sikerült elérnie. A Delta Hydrae kilencedik világának apró kémei ott nyüzsögtek a meleget árasztó fémfalakon, ott rajzottak a bázis környezetét bevilágító reflektorok körül - és ha tehették, nyomban próbára tették a kimerészkedők turőképességét. Halálesetek - a sebészi úton beplántált méregszurőknek, folyamatosan adagolt ellenanyagoknak hála - ritkán fordultak elő. A méreteiknél fogva veszedelmes lényeket taszító mező, a mozgékonyabbakat önvezérlő fegyverek sora tartotta távol. Az utóbbi tíz évben komolyabb invázió egyszer indult mindössze: a mindent elnyelő óriásférgek, a fürge, ám annál sebezhetőbb kétéltuek okultak az elődök hibáiból...

A meditechnikusok tekintete összevillant a kommandósokéval. A harci egységek tagjai elvből gyanakvással tekintettek a kiegészítő személyzetre, az elmúlt huszonnégy óra eseményei azonban egységet teremtettek köztük. Az ellenség, mely eddig leírásokból ismert fantom volt csupán, megfoghatóvá, s ami fontosabb, elpusztíthatóvá vált. Kívánhat-e fegyverirányzó és lőszeradogató ennél többet?

A hajó belsejében huvösebb volt a levegő, s csaknem tökéletes a csend. A Patna osztályba tartozó Valley Forge vegyes használatú jármu volt: képessé tették rá, hogy alámerüljön a Föld típusú bolygók atmoszférájába, és hogy akár hosszabb időn át állomáshelyül szolgáljon katonák, menedékül telepesek számára. A Delta Hydrae IX. posványa réges-rég elnyelte volna már, ha nem a negyed százada lerakott habbeton alapzaton pihen. Arzenáljának gerincét a rettegett ASAT-rakéták alkották, melyeket akár a légkör mélyéről, akár orbitális pályáról célra küldhetett. Lézerágyúi odafent fejthették volna ki igazán pusztító hatásukat, éppúgy, mint a vetőcsövekben lapuló kinetikus aknák, melyek a világok körüli térben manőverező, sérült ellenséges hajók megsemmisítésére szolgáltak.

A fedélzeti rendszerek muködését nagy teljesítményu számítógép hangolta össze, melynek egyes mellékfunkcióit "állomáshely" üzemmódban szüneteltették. Az így felszabadult memóriát biztonsági tartaléknak szánták, de a kezdetektől fogva kutatási adatokat tároltak benne: a hajó "függetlenített agya" automatikusan továbbította ezeket a Hálózatnak.

Az állandó kapcsolat fontosságával kevesen voltak tisztában a támaszponton. Egyedül Everard százados tudta biztosan, hogy a planetáris adóberendezés a bázis elestekor - ugyancsak automatikusan - irányjeladóként kezdene muködni, elektromágneses sikolyokkal szólítva magához a bolygóra és a helyőrségre biztonságos távolból kilőtt atombombákat...

Biztonság felsőfokon.

De mint mindennek, ennek is ára volt.

A meditechnikusok a hutőkamra bejáratához értek. A súlyos kapu nem különbözött a Valley Forge többi tárolóhelyiségének kapujától; zárt állapotában nem engedte át sem a levegőt, sem a zajokat. Nem mintha a bentieknek különösebb szükségük lett volna levegőre. Ide olyanok kerültek, akik számára a szolgálat időnek előtte ért véget: a balesetet szenvedettek, a helyi flóra és fauna csendes áldozatai - legújabban pedig a hajójuk roncsai közt pusztult Ragadozók. A zajcsillapítás sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, hisz a mesterséges tél fenntartásán hutőberendezések sora dolgozott, és egyik sem tartozott a legmodernebb, legcsendesebb gyártmányok közé. Kamerákat, infraérzékelőket nem helyeztek el egyik sarokban sem: idebent semmi nem akadt, amit ellenőrizniük, figyelniük kellett volna. A mikrolánc amúgy is csak a hídon és a gépházban maradt muködőképes: a kapacitás maradéka a "függetlenített agy" szolgálatában állt.

A meditechnikusok egyike muködésbe hozta a nyitószerkezetet és a belső világítást. Sorra derengtek fel a mennyezetbe süllyesztett, fagyálló tokba foglalt fénycsövek, a rekeszeket rejtő falra éles körvonalú árnyak vetültek. A két ember lassan haladt előre, lélegzetük párafellegei körülöttük gomolyogtak a metszően hideg levegőben. Dér csillant a hutőberendezéseket tápláló vezetékeken; a dohogás itt már olyan erős volt, hogy a fémpadló meg-megremegett.

Az első technikus blokkolta a hordágyat tartó váz kerekeit, és odaintett társának, hogy keressen egy szabad helyet koloncuk számára. A férfi végigfuttatta mutatóujját a falba épített elektronikus kijelzőn. Megállapodott egy zölden villogó kockánál, és leolvasta a mellette lévő számot.

Már-már megérintette a választott rekesz nyitógombját, mikor észrevett valamit a legalsó sorban.

Egy szabálytalan alakú, hatalmas lyukat.

Egy lyukat a tenyérnyi vastag acélfalon. A lemezélek mentén megfeketedett, szétfolyt, lyukacsossá vált a fém.

Mi a...?

Noha egész testében megborzongatta a hideg, oldalt lépett és leguggolt, hogy a nyílásba tekintsen.

Én teljesen megvesztem! Hiszen ebben...

Semmi.

Semmi, csak az a háromszor másfeles üresség ott, ahol a dögök egyikének kellett volna hevernie.

A rekesz tetejéről zöld indatömegként csüngött alá a szerteszét freccsent, utóbb megdermedt idegen vér.

Az első technikus megkerülte a vázszerkezetet, odasietett. Vállon ragadta és talpra rángatta társát, majd hirtelen sarkon fordult: úgy rémlett neki, valami mozdul a tápvezetékek kötegei mögött - ott, ahová nem jutott el a neonfény.

Néhány pillanatig hiába erőltette a szemét, csak a vezetékeket látta.

Azután megpillantotta a padlón szétszórt, rongyrakásként sötétlő beleket, a vérfoltokat.

Aztán a Ragadozó eltátott szájú gorgófejét: valamivel távolabb hevert, a kiszakított gerincoszlop egy részével együtt.

- Jézus isten...!

Letépte a steril gézmaszkot, levegő után kapkodott. Némi időbe telt, mire ráébredt, hogy annak, ami az óriás humanoidot szétszaggatta, még mindig a helyiségben kell lennie. Hördült egyet, a kijárat felé lódult - aztán megtorpant, mert észrevette, hogy társa nem követi.

A másik férfi mozdulatlanul állt a vázszerkezet mellett. Felfelé, egyenesen a mennyezetre bámult.

Az első technikus ösztönösen követte pillantását.

És felüvöltött.

 

 

33.

 

- Csúnyán felbosszantotta a századost - magyarázta Cole doktor. - Az ide beosztott tisztek ellenségképe olyan rugalmas, hogy nőknek is jut hely a keretei között bőven. Jelenleg nyilván épp azon töpreng, nem kéne-e láncra veretnie magát, amiért az idegen hajón utazott. Ebből kellemetlenségei származhatnak még, ugye tudja?

Carrie sötéten bólintott.

- Tudom.

- Ezért mondtam, hogy helyesebb volna kielégítenie a Nagy Ember kíváncsiságát. Csodákat tehet olykor pár jól elhelyezett szó. - Az orvos háta mögött összekulcsolt kézzel, egyenes derékkal várakozott a szoba közepén - mintha valaki ott állított volna szobrot a kiegyensúlyozott jóakaratnak. - Ezek itt mindent, az égvilágon mindent elhisznek a Ragadozókról. Ha azzal jönne, hogy abraknak kellett, azért ragadták el, Everard talán bocsánatot kér... - Ironikus mosoly. - Alig várja, hogy összemérhesse az erejét valamelyikkel.

- Akkor hülyébb annál, amilyennek látszik - közölte Carrie. - Próbálta kikezelni?

Cole elhúzta a száját.

- Nem. Az ördöguzés sikere elsősorban a médium hajlandóságán múlik. Everard középszeru tiszt és köztudottan hitvány ember. Mi maradna belőle, ha a meggyőződésétől is megfosztanák?

Carrie-nek kezdett elege lenni a szófacsarásnak beillő társalgásból. Szívességet kért ettől az alaktól, információkat Bishopról - és mit kapott eddig a rágógumiízu energialöttyöt meg a bájvigyort leszámítva? Egy rakás dumát a morálról.

- Nézze - sóhajtotta kimerülten. - Nekem igazán mindegy, kollaboránsnak tartanak-e, vagy mindjárt a galaxis legnagyobb kurvájának. Látta a sebeimet. Megtettem, amit tudtam - ezzel együtt rég halott volnék, ha azok a lények tényleg olyan könyörtelenek lennének, amilyennek tartják őket. oszinte leszek magához: az a gyanúm, hogy szörnyen melléfogtak itt mindannyian!

Cole félrenézett. Csalódottnak látszott.

- Pedig azt hittem, tisztában van az alapvető tényekkel. Ha igen, tudnia kéne, mit muvelnek ezek a Grál-lovagok a Földön, minimum ötezer év óta. Tudnia kell...

- Állj! - csattant fel a lány. - Megfordult-e már a fejében, hogy nem ezek a Grál-lovagok felelősek a Földanya minden bánatáért? - A helyzet olyan reménytelennek látszott, hogy kezdte elveszíteni a türelmét. - Uramisten! Hová jutunk, ha már a magafajták sem hajlandók használni az eszüket...? Lefogadom, hogy azok, akiket a bosszú szent nevében épp most darabolnak fel, sose jártak a Földön - sem ők, sem az elődeik, sem azok elődei! Ezek ide járnak, Cole, és az egyetlen dolgot teszik, ami örömet okoz nekik: kiirtanak párat azok közül a rohadt dögök közül, amik legalább ugyanannyi, ha nem több emberünk haláláért felelősek, mint ők! Az ég szerelmére, hisz a kezdet kezdetén észre sem akartak venni minket! Nem törődtek velünk, míg a Társaság egyik kiscserkésze ki nem lőtte a hajójukat! Öldökölni csak azután kezdtek, hogy elragadtuk a vezérüket! Mi mást tehettek volna? Maga mit tett volna a helyükben?

Semmi válasz. Carrie fel s alá járt a szuk helyiségben.

- Provokálták őket. ok pedig csak egy formáját ismerik a védekezésnek: a támadást. De még ilyen körülmények közt is megpróbálták befejezni, amit elkezdtek. Mert nem akartak eleven idegeneket hagyni maguk után egy lakott világban, érti? ok aztán tudják, mire képesek az idegenek... Ha alkalmuk nyílik rá, végeztek volna velük, ebben biztos lehet. Csakhogy hiba csúszott a számításukba. A dögök gyorsabban szaporodtak a vártnál!

Egy pillanatra elakadt, ahogy megelevenedett előtte az oly sokszor átélt lidércnyomás.

Neszek, zajok a mindent körülölelő, párás sötétségben; éberen őrködő halál egy királynő trónusa előtt...

- Egy királynő - suttogta alig hallhatóan.

Cole közelebb lépett.

- Mit mond?

- Egy királynő - ismételte Carrie. - Egy királynő is lejutott a bolygóra a többivel. Nem lett volna szabad így alakulnia. Ok nem így akarták. Valami hiba történt. És a Ragadozók velünk együtt fizették meg az árát.

- Csodálja őket - állapította meg az orvos. - Ez a nagy helyzet, igaz?

Carrie maga elé bámult.

- A vezér, a legöregebb közülük - mondta színtelen hangon - megmentette Revna doktornő életét. Egy társát ölte meg, hogy valakinek, akivel még kommunikálni sem volt képes, ne essen bántódása. Ezek a lények ismerik az erkölcs fogalmát, Cole. Odáig megyek, hogy fontos számukra. - Szárazon felnevetett. - Harcosok. Mivé lennének becsület nélkül? Kétlem, hogy értelmes lények vadászata összeférne az elveikkel. Nem! Odaát Rourke's Driftben küzdöttek és öltek, de nem vadásztak ránk!

- Akkor mivel magyarázza Conta Manát? - érdeklődött Cole. - Biafrát? Bejrútot? Los Angelest, New Yorkot? És ezek csak a legismertebb esetek a sorban...

Carrie nagyot csapott a falra befáslizott jobb öklével.

- Nem érti, a kurva életbe! Az övék sem homogén társadalom. Miért kéne annak lennie? Egyáltalán milyen alapon feltételezték, hogy az? Ezen az úton tovább haladva kiderülhet, hogy Attila óta mindannyian hunok, Hitler óta mind nácik vagyunk! Ha megfordult odalent, ahol a boncnokai dolgoznak, láthatta a foglyokat. Az istenért, ember, hisz nincs két egyforma felszerelési tárgyuk! Igaz, a legtöbb valami bronzszínu anyagból készült sisakot hord, de a maszk kialakítása mindegyiknél különböző, ami pedig a fegyvereket illeti... - Mély lélegzetet vett. - Csak kézifegyvereket használtak. Az idegenek ellen. Ellenünk. igy volt számukra természetes. Se sugárvetők, se trükkös rakéták, se láthatatlan hálók. Ez nem ugyanaz a társadalmi osztály, amivel elszámolnivalónk van, Cole! Ezek a lények harcos-arisztokraták, nem újgazdag mészárosok!

Az orvos idegesnek látszott. Most már ő is a betegszobát rótta, ajka vonássá keskenyedett, homlokán elmélyültek a ráncok.

- Hipotézis.

- Én láttam őket egymás közt - emlékeztette Carrie. - Volt alkalmam tapasztalni, hogyan intézik az ügyeiket. Nem a földi bandát kapták el, Cole. Azokat csalták kelepcébe, akiknek az elmúlt kétszáz év nyugalmát köszönhetjük. Tegyük fel, hogy igazam van! Mit gondol, mi következik ezután? Mi lesz, ha a többi arisztokrata mellre szívja a dolgot, és szabad kezet ad az összes perverz baromnak, akit a civilizációjuk az utóbbi időben kitermelt?

Az orvos nem felelt. Falfehér volt az arca.

- Menjen - vetette oda neki a lány. - Számoljon be legfrissebb rémtetteimről a századosnak!

Cole tekintete megrebbent.

- Nem vagyok besúgó.

- Naná - fröcskölt a lány. - Hisz orvos és moralista. Hagyjon békén! Menjen a fenébe!

- Nézze...

Carrie hátat fordított neki. Sikoltani szeretett volna.

A betegszoba ajtaja feltárult. Munkaruhás, magas férfi állt a küszöbön, kezében jókora táska.

Cole zavartnak látszott.

- Hát maga? Ki küldte?

A férfi arca rezzenéstelen maradt. Carrie-nek az a benyomása támadt, hogy szintetikus.

- Senki nem küldött, uram. A hölgyért jöttem.

Kimérten beszélt, hangja tompa volt, színtelen.

Cole zavara nőttön nőtt.

- És mi okból, ha szabad kérdeznem?

uriember. uriember az utolsó percig.

- Kiviszem innét, uram - magyarázta a magas férfi. - Elejét kell vennünk egy háborúnak, ha még nem késő.

Az orvos döbbenten hőkölt hátra, az ismeretlen pedig élt az alkalommal, és beljebb nyomult.

- Ki a fene maga? - sziszegte Carrie.

A savószín szemek rászegeződtek.

- Nem találja ki?

- Semmi kedvem találgatni, a trükkökkel pedig torkig vagyok - közölte a lány. - Maguk szórakoznak velem. Mit muveltek Bishoppal?

Cole ezt a pillanatot választotta, hogy a bejárat felé iramodjon - a szintetikus azonban gyorsabbnak bizonyult nála, és vállon ragadta. Carrie csak most vette észre a zubbony ujján átvezetett, a táskában eltunő kábelköteget. Tejszeru android testfolyadék csepegett róla: nem volt valami szívderítő látvány.

- Mi a...?

- Pneumát, Carrie! - csattant fel az ismeretlen, most már Bishop hangján. - Kábítsa el ezt az embert, különben meg kell ölnöm!

- Várjon! - zihálta Cole. - Várjon!

A lány kábán a faliszekrényhez lépett, oltópisztolyt kerített, és beillesztett egy kapszulát. A sokéves gyakorlás, a Wing-Tsun vasfegyelme kezdte éreztetni hatását: keze alig remegett.

- Percekkel azután, hogy kilépnek innét, Everard felfedezi a szökést - hadarta a doktor. - Azt fogja feltételezni, hogy maga és az android összejátszanak az ellenséggel. Parancsot ad a megfékezésükre, és akkor... semmi esélyük, elhiheti!

- Csinálja nyugodtan - fordult a lányhoz a szintetikus. - Nem hinném, hogy a doktor bármi újat tudna mutatni nekünk.

Carrie a sovány férfi nyakához szorította a pneuma csövét, és meghúzta a ravaszt. A nyugtató jelesre vizsgázott, Cole pillanatok alatt elernyedt az ismeretlen kezei közt.

A kortalan típusarcon mosolyra rándult a száj.

- Köszönöm. Nyilván tudja, másik alternatíva finoman szólva problémás lett volna.

Carrie úgy járta körül a munkaruhás alakot, ahogyan egy különösen groteszkre sikeredett, értelmezhetetlen mualkotást szokás.

- Bishop? De hogy az ördögbe...

A szintetikus a priccsre fektette Cole-t, azután az asztalra emelte muszertáskáját. Felpattintotta a fedelet - odabent, a szerszámoknak és különféle pótalkatrészeknek fenntartott helyet szinte teljesen kitöltötte Bishop feje.

Carrie felnyögött.

- Jézus Krisztus!

A veterán android tekintetében deru fészkelt.

- Nyugalom! Ilyen alkalmakkor - sőt, ami azt illeti, szinte soha - nem érzek fájdalmat. Fellépett némi folyadékveszteség az elválasztáskor, de nem kritikus, bármikor pótolható. Látott már önkorrekciós beavatkozást? Ha nehezen viseli az ilyesmit, forduljon el!

Carrie közelebb lépett, aztán visszatáncolt: valósággal lenyugözte a morbid szituáció. Pillantása elidőzött Bishop kezén. A rögtönzött kötés pontosan olyan volt, mint az övé.

- Segíteni akarok - mondta.

Az android eltunődött.

- Rendben van. Zárja be az ajtót!

A lány kapkodva engedelmeskedett.

- Nem kizárt, hogy Cole-nak igaza volt. Ezért kínpadra vonnak bennünket.

Bishop szakszeru mozdulatokkal távolította el nyakáról az "idegen" fejet. A szinaptikus kapcsolatokkal nem kellett bajlódnia: a kábelek érintetlenül lapultak zubbonya ujjában.

- Szikét - mosolygott a táskából kiemelt fej. - Szabadítson meg ettől az egyenkabáttól!

Carrie vágószerszámot kerített, és szabaddá tette az android rugalmas gerincoszlopát, mely a törzs belsejében speciális vázszerkezethez csatlakozott.

- Hallotta, amit mondtam? Kinyírnak mindkettőnket!

- Ha időben kapcsolnak, nyilván megpróbálják - ismerte el Bishop. - És ha idáig fajul a dolog, mindent el kell követnünk, hogy az áldozat ne legyen hiábavaló.

A lány gyomra felkavarodott a megfeszülő optikai kábelek láttán.

- Vigyázzon...!

- Semmi baj. Rögtön a helyére kerül minden.

- És mi lesz a bőrével, amit olyan rondán metélt el?

- Összeforr.

Carrie nagyot nyelt. Most már csak az vigasztalta, hogy a másik fej tulajdonosa nyilván még szánalmasabb látványt nyújt.

- Forduljon el - intette Bishop.

- Nem fordulok.

- Akkor aszisztáljon, de óvatosan! Nem magának, nekem kell jól látnom...

- Le kéne ülnie.

Bishop a homlokát ráncolta.

- Erre nem is gondoltam. Miért?

Carrie bánta már, hogy nem sikoltott, mikor először érezte szükségét.

- Mert a fejátültetéseket általában ülve végzik.

- Ezt hívják poénnak, ugye?

- Ezt kétségbeesett időhúzásnak hívják, Bishop, a rohadt életbe! Egyáltalán hogy jutott eszébe fejet cserélni holmi szériagyártmánnyal?

- Kényszerhelyzetbe kerültem. Amíg fogalmam sem volt, mit és merre keressek, a saját arcom túl nagy feltunést keltett volna az állomáson. Legalább tizenöt éve nem vagyok forgalomban, emlékszik, ugye? Most, hogy kivallattam a primér számítógéprendszert, már szabadabban mozoghatunk. Van elképzelésem arról is, hol kell kezdenünk. Húzza lejjebb azt a lámpát!

Carrie lejjebb húzta. Megbabonázva bámulta a szintetikus villámgyorsan dolgozó, mozgékony ujjait, arcán érezte az androidtestből sugárzó hőt. Figyelte a gerincváz körüli aljzatokat, az egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkast. ozonillat terjengett a levegőben.

- Adja ide azt a törölközőt! - szólalt meg kisvártatva Bishop. Aztán: - Jól érzi magát?

Carrie csaknem felkacagott kínjában. És ezt épp egy fejetlen torzó kérdezi tőle... Pazar!

- Tegyük fel, hogy sikoltok.

- Fogadjunk, hogy nem sikolt. Sokkal fegyelmezettebb annál.

- Viszont elegem van.

- Sajnálattal hallom, mert nem tud még mindent - közölte Bishop. Feje ismét a nyakán. - Néhány idegen lárvahordozónak sikerült feljutnia a Ragadozók hajójára. Nyilván akkor kapaszkodtak meg a burkolaton, mikor Törött Agyar visszafordult értünk. Atvészelték a zuhanást, és nem vagyok biztos abban, hogy valamennyit sikerült elintéznem. Eddigi ismereteinkből és a katasztrófa jellegéből adódik a következtetés: elkapták és megtermékenyítették a kormánymu őrét, sőt, talán néhány más Ragadozót is a becsapódás túlélői közül. Jelenleg itt vannak az állomáson. orák, esetleg csak percek kérdése, hogy elszabaduljanak. És akkor...

Carrie-t megborzongatta a testében szétáradó adrenalin.

- Akkor kétfrontos háborút vívhatunk, vagy egy sarokban meglapulva várhatunk a Ripley bombáira. Akadnak még efféle örömhírek, Bishop?

Az android nyomókötést rögtönzött a nyakára, majd felöltötte a szekrényben lelt olajzöld, muprémgalléros katonakabátot.

- Ha sikerül kiszabadítanunk a megmaradt Ragadozókat, talán még nem késő. A hajó, amelyen a rendszerbe érkeztek, bizonyára a közelben cirkál: Törött Agyar onnét hívta a második szállítógépet. Tudja a módját, hogyan lépjen kapcsolatba vele. Talán lesz elképzelése arról is, hogyan vehetjük fel a harcot olyan idegenekkel, amelyeket a fajtársai hoztak világra.

- És ha nincs elképzelése? Ha ő az egyik "apa"? Vagy ha Everard szakértői darabokra szedték már?

- Akkor végünk - válaszolt az android kurtán. - Az általam ismert adatok szerint az idegenek lappangási periódusa fordítottan arányos az adott csoport veszélyeztetettségével. Más szavakkal: minél szorongatottabb a helyzetük, annál gyorsabban szaporodnak. Egy normál ciklus - a megtermékenyítéstől a születésig - hozzávetőleg harminc órás. Egy fiatal királynő tojások tucatjait rakja le minden órában. Ha az egyedek közt nincs királynő, a dolgozók vagy a harcosok egyike válik azzá - alig több mint tíz óra alatt. A Fury 131-en, ahol egyetlen harcosnak kellett a fajfenntartást biztosítania a dormans királynő születéséig, a ciklus hat órára rövidült, és biztosra veszem, hogy még ez sem az alsó határ. Mire a Ripley befut, nem talál itt mást, csak ugrásra kész szörnyetegeket. A többi a vakszerencse dolga.

Carrie felvette a harcot a hullámokban rátörő émelygéssel.

- Church doktor előre látta mindezt?

- Nagy vonalakban - bólintott rá Bishop. - ugy gondolta, egy második katasztrófa ráébreszti majd a Társaságot, melyik faj az igazi ellenség.

- ugyhogy most itt ülünk - mormolta Carrie. - Itt, a lecke kellős közepén... - Pillantása végigsöpört a betegszobán. - Fegyverekre lesz szükségünk.

A szintetikus táskájába kotort, és egy katonai Coltot húzott elő, a hozzá tartozó bőrtokkal együtt.

- A liftajtóhoz állított őrtől vettem el. Van hozzá két tartalék tár is.

- Két tartalék tár? - hüledezett Carrie. - Egy szál nyomorult, szilárd projektiles pisztolyhoz? Ez még arra sem elég, hogy...

Az android csendre intette. Félrebillentett fejjel, elmélyülten leste a csak számára hallható tartományból származó hangokat.

- Egy darabig elég lesz.

Riadószirénák bőgtek fel odakint.

- Emellett - folytatta Bishop - pár percen belül rengeteg gazdátlan M44-es hever majd szanaszét.

 

 

34.

 

Az Álmodó a rendszer napja felé tartott.

Bizonytalanság gyötörte, nem tudta mire vélni a szubtérben honoló csendet. Mikor a második leszállóegységet elindította, kiszámította a visszatérés várható idejét, gazdái azonban késlekedtek a visszatéréssel, mi több, életjelet sem adtak többé.

Azt tette, amit hasonló helyzetben egy emberek alkotta jármu tett volna: keresésükre indult a csillag törmelékmezejébe, a sötét és hideg bolygók közé, melyek tömege és vonzása irtózattal töltötte el. Fényhajlító álcázása megsínylette a roppant anyagtömegek közelségét, de kitartott: hatalmas testéből most sem látszott több holmi villódzásnál, majd az is elenyészett, ahogy tartalék energiafejlesztői muködésbe léptek.

A gázóriások zónáján túl csökkenteni kezdte sebességét. Érzékelőit a napsugarak hullámhosszához igazította, úgy pásztázta a zónát, amerre a leszállóegységek útja vezetett. Hasztalan igyekezett, nem lelte nyomukat - észrevett ellenben valami mást.

Egy idegen hajót.

Majd egy újabbat.

És egy harmadikat, utóbb negyediket.

Jelenlétük gondolkodóba ejtette. Építői a galaxis olyan régiójában éltek, melyet nem kellett más fajokkal megosztaniuk: a velük egyidős civilizációk rég eltávoztak a halódó napok, kiégett világszférák, temetővé lett bolygók birodalmából. A Ragadozó hajók kollektív memóriája őrizte ugyan bizonyos urszerkezetek emlékét, ezek a jármuvek azonban nem hasonlítottak egyikre sem. Vonalaik nyilvánvalóvá tették, hogy tervezőik a közelmúltban hagyták maguk mögött otthonuk atmoszféráját; hogy szükség esetén tekintélyes sebességek elérésére képesek, egyebet azonban nem árultak el. Az élen haladó ráérősen haladt nyílegyenes pályáján, a második - egyben leghatalmasabb - fokozatosan csökkentette a köztük lévő távolságot. A harmadik és negyedik messze járt még, képük alig derengett az Almodó látómezejének peremén. Az első két jármure koncentrált hát, hisz tudta: ahonnan ezek jönnek, ott jártak a vadászok is...

Megállapította, hogy mindkét hajó - eltérően egyes általa nyilvántartott típusoktól - szervetlen alkotórészekből épül fel. Megállapította, hogy bár formájukban, és nyilván rendeltetésükben is különböznek, meghajtásuk elvei szinte azonosak. A naphoz közelebbi növelni kezdte sebességét: arra törekedett, hogy beérje, maga mögött hagyja nehézkesebb társát.

Ami ezután következett, minden eddiginél különösebb és nyugtalanítóbb volt.

Míg a keltetőhajó a normál térben mozgott, az Almodó belső ideje majdnem azonos tempóban haladt a földivel - de csak majdnem, és az eltérés épp elegendő volt ahhoz, hogy az előtte zajló eseménysort néhány standard másodpercbe surítve érzékelje.

Ismételt visszajátszás: a lassúbb járatú tárgy hirtelen két részegységre válik. Ionizált és szuperforró gázok felhőjében távolodik a mind forróbb felépítménytől egy kisebb modul; életjelek már csak itt észlelhetők. Am ez az objektum is problémákkal küzd. A törzs ezer színu hőképén egymást érik a fellobbanások, terjednek a magas hőmérsékletu zónák; a belső atmoszférát alkotó gázok robbanásszeruen távoznak a réseken át. A pusztulásra ítélt gépezet még ekkor sem adja fel: apró fémszilánkba zárva kiveti magából az utolsó eleven lényt. A fémszilánk aktiválja saját hajtórendszerét, új pályára áll, menekül. A halódó jármu eközben irányt változtat, saját felépítménye felé száguld. Az ütközés pillanatban az anyag hasadásának vakító fénye lobban, a felszabaduló energia hihetetlen erővel szórja szét a lángoló maradványokat, az izzásig hevült port. A gyorsabb járatú tárgy idejekorán változtat irányt, elkerüli a napkitörések gyanánt ágáló gázfáklyákat, nem tesz kárt benne a halál láthatatlan részecskék formájában támadó hulláma sem. Lassít, de nem fordul vissza: a röptét irányító lények figyelmét elkerüli az életet hordozó fémszilánk, mely zavartalanul folytatja útját - kifelé, a rendszeren túli sötétségbe.

Az Almodó újra meg újra felidézte a pusztulás képeit; bár nehezére esett, azon igyekezett, hogy értelmezze a látottakat. Eljutott a következtetésig, hogy gazdái más világok vadászaival kerültek szembe a napközeli bolygón, és...

Lehetséges volna, hogy alulmaradtak a küzdelemben?

Ezen a ponton elakadt: a közelmúlt eseményei alaposan összezavarták.

Nem gondolt visszavonulásra. Igazában nem is volt hová, és főként miért visszavonulnia; a szörnykirálynő halálakor létének legfőbb értelme enyészett el. Kivárhatja persze, hogy hiányolni kezdjék és visszahívják oda, ahol öntudatra ébredt: túlságosan ritka, túlságosan nagy értéket képvisel ahhoz, hogy elpusztítsák, amiért gazdái nélkül tért meg. A megmaradottak új szaporodógépet kerítenek, és megint az ő őrizetére bízzák. Utazása folytatódhat, akár az idők végezetéig, csakhogy...

Csakhogy nem az utazás a lényeg.

Ritkán érezte át ilyen mélyen a felelősséget, mely teendőit, s voltaképp létének egészét meghatározta. Az expedíció tagjai éppúgy részei voltak célorientált lényének, mint a néhai szörnykirálynő, amely részben az ő hibájából veszett oda. Nem hagyhatja sorsukra a vadászokat! Ha megtenné, nem maradna számára más út azon kívül, amely a rendszer középpontjában lángoló napba vezet.

Megálmodott egy pályagörbét, mely a nyolcadik bolygó érintésével visszavezet az expedíció indulásának koordinátáihoz, lehetővé téve a közbeeső égitestek - s persze jármuvek - tüzetesebb vizsgálatát. Nem tartott attól, hogy felfedezhetik: álcázó erőtere a kezdeti zavarok után tökéletesen alkalmazkodott a viszonyokhoz, és óvta épségét ebben a különös, szuk térben, melyet nem érzett a magáénak.

A partközelbe merészkedett mélytengeri lények tétovaságával folytatta a kutatást. Városnyi teste sugárhálótól övezve, láthatatlanul suhant a vadászok utolsó ismert pozíciója felé. Nem sejtette, hogy számítanak rá, hogy hátralévő ideje kiméretett, és hogy kezdetét vette a visszaszámlálás. Nem sejtett semmit, csak akkor ébredt benne gyanakvás, mikor szenzorai felfogták a kilencedik bolygóról származó adást.

A vezér Választása óta figyelmen kívül hagyta ezt a világot. A Választás felért egy paranccsal, s ebben a Ciklusban így hangozhatott volna: "Figyeld a nyolcadikat!"

Az Almodó pedig, noha eleven lénynek született, gép módjára értelmezte az utasítást, és vakon engedelmeskedett.

Súlyos hiba.

Ráadásul - mert természetes közegéből kiszakítva tevékenykedett, és mert túl sok változóval kellett kalkulálnia - hibát követett el az új pálya kiszámításakor is. Ez a tévedés végzetesnek bizonyult.

Az új jelforrás felé fordult, és megpillantotta a száguldva közeledő törmelékfelhőt.

 

 

35.

 

Ron "Kőfal" Everard védelmi pozíciója szinte tökéletes volt. Megfelelő számú, megfelelően felkészített és felfegyverzett embernek parancsolt. A kor haditechnikájának legújabb vívmányai álltak rendelkezésére: szelektív detektorok, robotágyúk, taszító- és hamvasztó erőterek, lézerek. Tuzerejével kevés emberi helyőrségé vetekedhetett a Feltérképezett yrben - hisz feletteseinek szándéka szerint az univerzum legirgalmatlanabb életformáját, a Ragadozót kellett volna tisztességre tanítania. A bolygó, ahol életének utóbbi tíz évét eltöltötte, sem hozzá, sem legénységéhez nem volt könyörületes; éberségük egy pillanatra sem lankadhatott, kondíciójuk sem hagyott maga után kívánni valót - arra azonban nem voltak felkészülve, hogy "fellegvárukat", a komplexumot energiával ellátó hajót belülről éri támadás...

Mikor a két meditechnikus nem tért vissza a laboratóriumba, a szakértők a felvonórendszer meghibásodásra gyanakodtak, és a százados helyett a Valley Forge karbantartóit hívták. A muszakiak a tőlük megszokott precizitással és körülményességgel jártak el, és csak jó fél óra múltán közölték, hogy hibáról nincs szó. A vizsgálatokat vezető orvos ekkorra természetesen türelmét veszítette. Utasítást adott a steril mutősátor megnyitására, a maradványok eltakarítására - hogy ez utóbbiak alatt pontosan mit ért, már sosem derült ki. A hozzá intézett kérdésekre ügyet sem vetve a hírközlőhöz csörtetett, és beütötte Everard irodájának kódját.

A technikusok eltunését követő első óra végén a százados a főzsilipnél szolgálatot teljesítő kommandósokat a fagyasztókamra bejáratához rendelte. Ugyanekkor tett kísérletet Adrian Cole előkerítésére is, a doktor azonban - mint rendesen - elhagyta, netán kikapcsolta 'komját, mert nem jelentkezett. Everard komoran ingatta golyófejét, aztán a másik orvosért, Milhaudért küldetett. A franciát meg is találták a hibernálókapszulák egyikében, ahol - hogy szubjektív idejéből egy felesleges percet se veszítsen - hétvégéit töltötte. A dehibernáló program beindítása Cole tiszte lett volna, ő azonban változatlanul "házon kívül" tartózkodott: zsákutca.

A technikusok eltunését követő második óra tizenhetedik percében, mivel mind a jelentésre, mind Milhaudra hiába várt, Cole hajkurászásába pedig belefáradt már, a százados a kommandósokat hívta. Nem kapott választ, mégsem rendelt el általános riadót - és ez volt a pillanat, amikor elveszítette a csatát. Hogy veresége nyilvánvalóvá váljon, alig ötven percnek kellett eltelnie.

A fagyasztókamra ellenőrzésére küldött fegyveresek nyomtalanul eltuntek. Személyi jeladóik impulzusait hasztalan kutatták: a Valley Forge "takaréklángon" üzemelő reaktorának energiamezeje mindent leárnyékolt. Az egyre ingerültebb Everard újabb kommandót küldött a helyszínre, s mert óvatos ember volt, utasítást adott egy-egy robotágyú felállítására is az alfedélzet folyosóján. Arra gyanakodott, hogy a döglöttnek hitt Ragadozók egyike valahogy összeszedte magát, kitört a neki jutott koporsóból, és újabb áldozatokra les a mesterséges télben.

Zordan elmosolyodott.

Néhány balekot sikerülhetett meglepned, te rohadék, de most vége: elhagyott a disznó szerencséd!

Közvetlenül ideérkezése után, tíz hosszú évvel rátermettebben aligha esik az elbizakodottság hibájába. Nem használt az ügynek az sem, hogy gondolatban számtalanszor úrrá lett már hasonló válsághelyzeteken. Kész forgatókönyvvel dolgozott, a szabályok szerint játszott - pedig ebben a szituációban csak a rögtönzés segíthette volna győzelemhez. Még mindig nem érezte a belső kamerák, infradetektorok hiányát. Szentül hitte, hogy egyetlen túlélővel gyult meg a baja.

Mielőtt engedélyt adott volna az ajtó újbóli felnyitására, másodfokú készültséget - még mindig nem riadót - rendelt el, és az előírásnak megfelelően maga is felcsatolta oldalfegyverét.

 

 

36.

 

A kommandó behatolt a hutőkamrába - és elő sem került többé.

Mielőtt a kapuszárnyak, mint valami szörnyeteg állkapcsai, összecsattantak, lövések dördültek odabent, aztán csend lett: a három rétegu, szénszál erősítésu fémfal visszatartotta a sikolyokat. A komlink azonnal megszakadt, mikor a híddal kapcsolatban álló hadnagy elesett. Everardék háza táján teljessé vált a zurzavar. A tisztek a technikusokkal, a muszakiak egymással ordítoztak; a fejetlenség kellős közepén aztán muködésbe léptek a fedélzetek és a külső burkolat épségét figyelő szenzorok: elektromos zárlatot, szilárdanyag-veszteséget és robbanásveszélyes gázokat jeleztek a hutőkamra alatti raktárhelyiségből...

A százados, ha megkésve is, felfogta végre, mivel áll szemben. Saját kezuleg vágott a riasztókapcsolóra, elrendelte a zárt kapura irányított robotágyúk kiélesítését, a tuzszakaszajtók blokkolását, és - ösztönszeruen - a startkészültséget. Keveset tudott a parazita xenomorfokról, melyeket felettesei csak zsákmányállatokként emlegettek, azt azonban megsejtette, hogy el kell távolítania őket az állomás, és a gyanútlan, még "érintetlen" emberek közeléből. A Valley Forge távozása megbontja ugyan a helyőrség védelmi rendszerét, fokozza a hátrahagyottak kiszolgáltatottságát, sőt, alighanem áldozatokat is követel majd - de korántsem annyit, mint a késlekedés. Az ellenség létszáma orbitális pályán, a potenciális "hordozóktól" távol nem növekszik tovább. A "királynőt" - micsoda pihent agyú elnevezés! - leszámítva négy, legfeljebb öt fenevaddal kell kalkulálnia; időbe telik, míg a paraziták legújabb áldozatai világra szenvedik a maguk utódait... Négy-öt szarevő, nem több. Fegyvertelenek, fejletlenek, némelyik talán sebesült is. Két teljes szakaszt tud kiállítani ellenük. Talán még győzhet.

Talán.

A végzet azonban másképp akarta - bizonyára oka volt rá.

Everard a visszaszámlálás megkezdésekor egyik osztagát, az Oranje szakaszt a raktárszintre, a károk felmérésére és a szekció biztosítására küldte. Le akart zárni valamennyi zsilipet, ám a helyőrség személyzete, melyet alaposan összezavartak az ellentmondásos parancsok, különféle hangjelzések, a platformra, a függőfolyosókba tódult, és lehetetlenné tette a toldalékok leválasztását. Akik felismerték a startkészültség jeleit, utóbb elbizonytalanodtak, menekülni kezdtek. Kétségbeesésük másokra is átragadt; Everard vert seregnek osztogatta utasításait, a legcsekélyebb eredmény nélkül.

Akadtak persze jó néhányan, akik rendületlenül teljesítették közelességüket. Például az Oranje szakasz katonái, akik légzőmaszkban, hőszigetelő védőruhában, lövésre kész fegyverrel nyomultak előre a raktárszint szuk folyosóin. Harci öltözéküket úgy tervezték, hogy láthatatlanná tegye őket a testmeleget érzékelő Ragadozók számára - az idegenek azonban sokkal jobban tájékozódtak hő, fény, sőt, szemek nélkül is, és ez megpecsételte az alakulat sorsát.

Az impulzusfegyverek szórványos tüzének dörejét hallva Everard kezdett elbizonytalanodni. Kába volt a szirénák bömbölésétől, vakították a villódzó fények, ráadásul nem jutott előrébb egy tapodtat sem. A bázis személyzetének zöme változatlanul a Forge platformján, a veszélyzónán belül nyüzsgött, a visszahúzódók sem jutottak még elég messze: ha most startol, hamuvá égeti valamennyiüket. Kadét korában hajlott volna egy efféle döntésre, ám a bravado szép napjai rég elmúltak, és ő csak állt a vártán, tehetetlenül. Fülhallgatójában a felmorzsolódó egység katonáinak sikolya harsant, újra meg újra, és most már hallotta a nem evilági sziszegést is.

- Vissza! - bömbölte valaki odalent. Azután: - Mumusok kilenc óránál! Tuz, barmok! Tuz!

A szakasz pusztulását átvészelt kevesek a fedélzetközi létrán próbáltak menekülni, a hutőkamra szintjén azonban az egyik robotfegyver lővonalába kerültek. A dördülések folyamatos dübörgéssé mosódtak össze, sav és vér áztatta a falakat; barna foltok, hólyagok jelentek meg az áttörhetetlennek hitt fémen - aztán terjedni kezdtek, füstölögni.

- Fel! - harsogta a gyilkos kavargásban az iménti hang. - A szervízalagút felé!

A józanságukat ritka kincsként őrző technikusok parancsot sem várva hagyták el a hidat, hogy az alagutakban muködő karbantartó automatákat leállítsák. Fáradozásuk nem volt hiábavaló: az Oranje elcsigázott túlélőinek sikerült átvergődniük az E fedélzetre, a hutőkamra bejáratát vigyázó robotágyúk mögé, kiiktatni azonban nem tudták őket, mert a két golyószóró távolsága - kötélre minden kapkodó hülyét! - jóval kisebbnek bizonyult az előírtnál. Erről annak a technikusnak a végzete győzte meg őket, aki kísérletet tett az Egyes megközelítésére, ám ahogy előmerészkedett a fal mögül, és a vezérlőpanel felé nyúlt, darabokra szaggatták a Kettes lövedékei.

- Svájci szakszeruség... - zihálta valaki a gégemikrofonba. - A büdös kurva életbe!

Everard verítéktől fénylő arccal meredt a monitorra, melyen a végítélet igéi vöröslöttek:

 

EGYES SZÁMÚ FEGYVER AKTÍV

KETTES SZÁMÚ FEGYVER AKTÍV

CÉLPONT MEGSEMMISÍTVE

ÚJ CÉLPONT BEFOGÁSA FOLYAMATBAN

 

- El onnét! - üvöltötte. - A felvonóba!

Az elektronikus hóhér információfolyama azonban nem akart elapadni.