Damien Forrestal

 

A játék neve: Halál

 

 

 

TARTALOM

 

Első rész: KELEPCE

Második rész: SÍRÓ JÁTÉK

 

 

 

 

Randynek, aki lehetővé tette,

Phil Norwoodnak és Ron Cobbnak, akik megálmodták,

és Alan Silvestrinek, aki megtámogatott,

ha úgy hozta a szükség

 

 

 

Első rész: KELEPCE

 

 

 

 

 

Az ősök nemzetségének dicső nevét

egykor növelni fogják majd utódaik,

dárdákkal zsákmányolnak győzedelmi jelt,

szárazföld a tenger fölé terjesztik ki

hatalmukat.

 

Vergilius: Aeneis

1

 

Egyetlen álmodó.

A formális logika szabályai szerint több álmodóról is beszélhetnénk, ám a logika, akár a fent és a lent fogalma, hamar érvényét veszti a mindenségben. A fényközeli sebességgel száguldó hajó tagadhatatlanul több élőlényt hordozott, de egyetlen elme és akarat irányította: a gépi alrendszerekkel összeforrt, hús-vér kreatúrából testetlen intelligenciává nemesült álmodóé.

Az álmodó emberi elmével felfoghatatlan erőknek parancsolt, melyek hihetetlen tempót és képtelennek tűnő manővereket tettek lehetővé számára. Gondoskodtak arról is, hogy külső megfigyelők elől rejtve maradjon: a hajótestet megkerülve akadálytalanul folytatta útját bármilyen sugárzás, a különleges burkolat nem tükrözte sem a napok, sem a körülöttük keringő világok fényét. A hajó úgy suhant el köztük, mint valami fantom - érinthetetlenül, megállíthatatlanul.

Az álmodó, akit fogantatása pillanatától e hivatásra szántak, ismerte önnön lehetőségeit és korlátait: álma nyugodt volt, nem kísértette kétség vagy félelem. Hálát érzett készítői iránt, akik elkorcsosult testétől, e csúf kolonctól megszabadították. A tisztán szerves létezés emlékei rég elenyésztek tudatában; szerette munkáját, és szerette álmait is.

A várakozás periódusaiban gyakorta megesett, hogy csillagok és bolygók helyett sodródó kőről és jégről vagy gravitációs anomáliákról álmodott, s mert jobban kedvelte a puszta űrt, megtette a szükséges lépéseket. Az akadályok elkerülésével magát és a gyomrában hordozott életet óvta: ez volt a célja és - bár erre sosem gondolt - létének végső értelme is.

Mint minden tudatos lénynek, az álmodónak is akadtak alárendeltjei. A hajó alrendszereit működtették, szabadidejükben a maguk gépi illúzióiba feledkeztek, de  éberen sem bőszítették mesterüket felesleges kérdésekkel. Így kellett lennie: közös utazásuk minden képzeletet felülmúlóan hosszúra nyúlt, és egyetlen jel sem utalt rá, hogy valaha véget érhet.

 

 

2

 

Ha a hajó álmait különösnek neveztük, mit mondhatnánk a gyomrában hordozott életről?

A jármuhöz hasonlóan célszeru, célszeruségében lenyugöző szervezet volt, és a párhuzamok ezzel még nem értek véget. Mindkét organizmust egyetlen, bár különböző cél vezérelte: a hajót a helyváltoztatás kényszere, a raktérben lapuló lényt a szaporodásé.

Egy ember a maga könnyed módján azonnal meglelte volna az utóbbira leginkább illő kifejezést: szaporodógép. Fáradhatatlansága, mellyel utódait a világra hozta, az őt körülvevő berendezésekével vetekedett; érdemeit az sem csökkentette, hogy amit tett, kényszerből - és voltaképp feleslegesen - tette.

Fogoly volt, tonnányi súlyú testét szívós pányvákkal béklyózták a hajó falaihoz. Roppant fejét hátrafeszítették, száját felpeckelték; veszedelmes második állkapcsának csonkja sötétlett csak a külső káva keramitkemény agyarai mögött. A lábak remegtek, a mellső végtagok ellenben alig mozdultak: a szörnykirálynő rég belefáradt a hiábavaló küzdelembe. Az avatatlan szemlélő arra következtetett volna, hogy beletörődött sorsába... igaz, ezt nem is cáfolta más, csak a megcsúfolt szájból elő-előtörő, maró nyálat fröcsögo sziszegés.

Az álmodó hallotta a hangot, de nem tulajdonított jelentőséget neki. Úgy okították, hogy vészreakcióival csak egy másik, sokkalta baljósabb sziszegésre feleljen, akkor, ha a lény testnedvei kikezdik a pányvák és a létfenntartó rendszer saválló ötvözetét. Ilyesmire természetesen sosem került sor: a mindenség legveszedelmesebb teremtményét könnyuszerrel zabolázta meg a Vadászok Népének technológiája. A szaporodógép eleven trófea volt, ám befogása óta ennél lényegesen fontosabb feladatot látott el: az esztendők során végtelen számban reprodukálta önmagát.

Fogvatartói az összes feltételt biztosították, hogy megtehesse. A tápanyagot és a serkentőszereket tucatnyi vezeték juttatta szervezetébe. Minden ciklus végén pihenőt engedélyeztek számára: fényesen kivilágított börtönére ilyenkor sötétség borult, a levegő párával telítődött, a falakra vastag kérget vont a ferromonokban gazdag nyák. Igazi pokol volt, a fogoly azonban paradicsomként érzékelte: a körülmények alig különböztek azoktól, melyekhez természetes környezetében hozzászokott.

A szörnykirálynő sosem álmodott, és nem tétlenkedtek az épségét vigyázó berendezések sem. Szabályos idoközönként vizsgálták, tisztogatták és megmozgatták, majd nagyobb teljesítményre ösztökélték, vagy, ha a szükség úgy kívánta, nyugtatókkal pumpálták tele: a maguk módján őrködtek a dolgok állandósága felett.

A dolgok állandósága...

Alkalmanként - egy ciklus alatt legfeljebb háromszor - különleges tojás bukkant fel a remegő-vonagló tojócsőhöz kapcsolt futószalagon. A nagy teljesítményu fényszórók ragyogásában üveges-áttetszőnek tunt ez is, a mélyén lapuló, nyolcujjú csontkézre emlékeztető lény azonban sok apró részletében különbözött a többitől. Teste sötétebb árnyalatú volt, végtagjai vaskosabbak; gerincén cápafogsorra emlékezteto porctaraj húzódott végig. Szunnyadt, akár a többiek, de - a sorban egyetlenként - számos világ és létforma pusztulásának ígéretét hordozta.

Megjelenésére az automatika minden alkalommal ugyanúgy, sebesen és hatékonyan reagált. A szalagot vezérlő berendezés a letapogatás végeztével megálljt parancsolt a rendszernek. A királynő-embriót hordozó arctámadóra három vörös fénypont, egyenlőszárú háromszöget kijelölő sugáralakzat vetült. Egy fémesen csillogó gépkar eltávolította a sorból a tojást, mely veszedelmes tartalmával együtt csakhamar megsemmisült egy e célra begyújtott fúziós kemence tüzében. A szörnykirályno orjöngött, savat öklendve rángatta béklyóit, az automatika pedig hatóanyagot és tuket cserélt az adagolókban, hogy annak rendje-módja szerint lecsillapítsa: így rendeltetett.

A hajó alkotóit hidegen hagyta a trónörökösök sorsa: őket csak a királyno steril utódai érdekelték.

Rendszerint a szaporodási ciklus végén érkeztek. Áramvonalas jármuveik denevérekként vágódtak ki a hipertér örvényéből, és könnyuszerrel beérték az álmodó vezérelte óriást, melynek folyosóin csakhamar visszhangot vertek súlyos lépteik. Hu szolgájuk száz meg száz szenzorral figyelte oket mindenfelol: szívük hármas dobbanásai, a torkuk mélyén születo, izgatott trillázás a jól végzett munka örömével töltötte el. A hajó rakterében megfelelő számú tojás gyult össze, a holografikus kivetítőkön mind élesebb fénnyel tündökölt a kiválasztott bolygórendszer napja.

Beköszöntött a vadászidény.

 

 

3

 

A fedélzetre lépő Ragadozók számára különleges és ünnepélyes volt minden új alkalom. Vonásaikban, felszerelésük és fegyverzetük minőségében különbözhettek egymástól, de közös volt szenvedélyük, mely (bár kihívásokban másutt sem szenvedtek hiányt) a leghosszabb utazásra, fajuk legosibb, legszentebb küzdelmének megvívására sarkalta oket.  

Más és más korokban látták meg napjuk, a halódó vörös törpe világát, társadalmukban a legkülönfélébb pozíciókat foglaltak el, itt és most azonban egyenloek voltak valamennyien. Fajuk az idok hajnala óta vadászott veszedelmes fajzatokra szerte a kozmoszban, kitartás és keménység dolgában egyetlen más lény sem versenghetett velük. Megszámlálhatatlan nemzedéken át keresték önnön felülmúlhatalanságuk bizonyítékát abban, hogy zsákmányul ejtettek olyan teremtményeket, melyek éppúgy ragadozók voltak, mint ők. Nem ismertek nagyobb élvezetet a halálos táncnál a vadász és prédája között, nagyobb elégtételt a végső sikernél, mely a trófea megszerzésében tetőzött. Megvetették azon fajtársaikat, akik primitív bolygók primitív lényein tették próbára felkészültségüket és fegyvereiket: egyetlen ilyen módon megszégyenült Ragadozó sem nyerhetett felvételt körükbe, hiába ékítette otthonát számos csillogó koponya és lecsupaszított gerincoszlop. Közös tulajdonukat, a hajót eleik építették és szerelték fel, a szörnykirálynot is ők ejtették fogságba, példát véve saját elődeikről, akiknek számos efféle jármuve rótta a végtelent a galaxis azon régiójában, melyet a ya'utja, a Vadászok Népe uralt.

A Ragadozók felsorakoztak a hajó központi csarnokában, melynek plazmaenergiától lüktető oszlopait száz meg száz világ ezernyi trófeája ékítette. A lények legvénebbike sem ismerte az összes darab megszerzésének történetét, ez azonban keveset számított: a legfontosabbat, a hagyományt ismerték és tisztelték valamennyien.

Ez alkalommal hárman akadtak köztük, akik először léptek a jármu fedélzetére, és első alkalommal vehették szemügyre a védőzselébe süllyesztett relikviákat. Megrázó élményben lehetett részük, arcuk mégis rezzenetlen maradt; érzelmeikrol csak szívük szaporodó hármas dobbanásai árulkodtak.

A legöregebb Ragadozó - képét számos forradás ékítette, bőrének rajzolatai rég szürkére fakultak - a falhoz lépett, és megérintett egy csillogó lemezt. A csupa ragyogás panelen sötét négyszög tunt fel, a semmi mezeje, távolában a beavatási szertartásra kiszemelt rendszer bolygóival.

A Ragadozó újabb lemezt érintett meg: a glóbuszok növekedni kezdtek, a hajót irányító elme elsorolta valamennyi világ alapvető adatait. A teremtmény elégedettnek látszott. Hosszú karmú ujjai elidőztek a muszerek felett, majd megérintették a sosem látott szimbólumokkal ellátott kapcsolók egyikét. A holografikus megjelenítő most arra a planétára összpontosított, melynek felhőtakaróján túl roppant óceán kéklett, acélos keretbe foglalva az újszülött kéreg egyetlen kontinensét.

Újabb kapcsolás: a fekete négyszög egyik sarka kivilágosodott, hogy a vadászok elé tárja a kiszemelt égitest legjellemzőbb életformáit: tömlőbelueket, puhatestueket, ízeltlábúakat és primitív gerinceseket. Az ifjú világ egén dicsőségének teljében lángolt a nap; a tapasztalatlan Ragadozók egyike ösztönösen lehúnyta apró szemét.

A vezér hátralépett. Mindkét karját a magasba lendítve jelezte, hogy döntött, bömbölése megremegtette a plazmaenergiával telített falakat. Az újak tiszteletteljes csendben várakoztak, egy tapasztalt vadász azonban, aki gúnyos hördüléssel fogadta a választást, máris az irányítópulthoz lépett. Vaskos ujjai tétovaság nélkül dolgoztak a kapcsolókkal: az ifjú világ képe szertefoszlott, és egy napközeli, kiszáradt bolygó panorámájának adta át helyét. A hosszan elnyúló árnyékok közt a Ragadozók testes lények egykedvuen kérődző falkáira láttak. Az alapvető adatok árama megindult, majd elapadt: a csoport vezetője a fémlapra csapott, és a végtelenbe söpörte a sivatagvilág látomását.

A tapasztalt harcosok tudták, mi következik. Tüstént hátrahúzódtak, és példájukat követték az újoncok is. A ya'utja civilizáció egyetlen módszert ismert a viták elsimítására, az pedig éppoly kíméletlen volt a résztvevokhöz, mint azokhoz, akik rosszul mérték fel, hol a helyük.     

Az acsargó Ragadozók - erőtől duzzadó, széles mellu, pengeéles karmú fenevadak - közvetlen közelről néztek farkasszemet. A többiek nem mozdultak: az életösztön és a hagyomány egybehangzó parancsára beérték a szemlélődő szerepével. A Vadászok Népe hitt a konfliktusok azonnali rendezésének szükségességében; ez a nyíltság tette naggyá civilizációjukat, és mostanra éppoly nélkülözhetetlen velejárójává lett mindennapjaiknak, akár a küzdelem maga.

A békétlen Ragadozó első érve hatalmas balhorog volt, mely a szemközti falig röpítette a csapat rangidosét. Egy ember belepusztult volna, a hüllőszeru humanoid azonban tüstént talpra szökkent, tétovaság nélkül, nem kevésbé csattanós érvvel felelt, s mert a probléma gyors megoldást kívánt, be sem érte ennyivel: csapást csapás után zúdított megroggyant társára. Ütés, elhajlás, újabb ütés. A tétlen Ragadozók köre egyre szukült a csatázó hímek körül, a padlóra zölden fluoreszkáló vércseppek hulltak, és egy perc sem kellett, hogy a falakat ismét megremegtesse a vezér - ezúttal diadalittas - bömbölése.

A vesztes vadász a földre roskadt. Az utolsó néhány csapást már megadóan fogadta, rágói elnyíltak, apró, éles fogakkal teli belső szájnyílása felett habfoszlány remegett. Ökölbe szorult kezei elernyedtek - így jelezte, hogy meghajol idősebb társának érvei elott.

A vezér döngő léptekkel tért vissza a muszerfalhoz, és ismét felidézte az általa kiválasztott bolygó távlati képét. Megperdült a sarkán, és a többiekre meredt: a gesztusban rejlő kihívást nem lehetett félreérteni. Felemelte jobbját, mintha dárdát markolna, aztán toppantott, majd lecsapott a képzeletbeli fegyverrel: repülni, portyázni és gyozni fogunk.

A mozdulatot egyetértő cserregés fogadta. Legharsányabban az imént feltápászkodott vesztes lelkesedett. Tudta, hogy a kérdés nem kérdés többé: ez alkalommal a naptól távolabbi, nedvességben gazdagabb világon uzik majd prédájukat.

A fakó irhájú Ragadozó visszafordult a kapcsolókhoz. Ezúttal magának az álmodónak adott utasítást, s az engedelmesen üzembe helyezett néhány rég használt berendezést. Futószalagok indultak be, az indulásra kész siklógépek egyikében energiával teltek el, felderengtek a sokszögu muszerpanelek.

A vadászok érkezését követő első óra végén a roppant jármu nekilódult: a kék nap rendszerének kijelölt világa felé suhant a halálos rakománnyal.

4

 

Kozmikus mércével mérve elhanyagolhatóan rövid volt az ezt követő várakozás. A valós térbe visszazökkent álmodó automatikusan kikapcsolta fényhajlító álcázását, igazi arcát azonban csak a megszabott pályájukon tovagörgo holdaknak mutatta meg. A rakterébol kivágódó fémtest tüzes késként vágott az atmoszférába, a felszínen azonban nem akadt még értelmes lény, hogy a látványt jelentoségének megfeleloen értelmezze.

Az álmodó küldeménye átcikázott a szürke égen, aztán aláhullt a rőt lombú fák, léggyökerek és zsombékok útvesztőjébe. A becsapódás pillanatában megnyílt, mint valami virág. Iszapos víz freccsent szét, gőzoszlop tört a magasba, aztán minden elcsendesedett. A láp lényei meglapultak; savószín szemükben ott fészkelt a rémület.

Valami mozdult, valami kiemelkedett az urből jött fémkehelyből.

Leginkább rovarra, egy alacsony gravitációjú világ primitív teremtményére emlékeztetett, de a látszat ellenére gépezet volt ez is: bár mozgása céltudatosnak tunt, nem látott és nem hallott, az álmodó utasításait követve kutatta a megfelelo helyet, hogy terhétol szabaduljon.

A süllyedo siklót maga mögött hagyva csakhamar szilárdabb talajra lelt. Elemezte az új adatokat, leeresztette súlypontját, aztán - nem tudhatta, milyen kevés ideje maradt - ráérősen munkához látott. Mozdulatait minden valamire való értelmes lény mulatságosnak találta volna, pedig abban, amit tett, nem volt semmi mulatságos: csigalassú előrehaladása közben kilométernyi füzért rakott a sárba a szörnykirálynő tojásaiból. Nem pillantott hátra, hogy eredményességéről meggyőződjék; rendületlenül kúszott egészen az utolsó másodpercig - akkor, s csakis akkor dermedt mozdulatlanná, adta meg magát a bolygó tömegvonzásának. A rendszereit tápláló energia maradékát a hajótól kapott rutinparancs végrehajtására fordította: minden látványosságot mellőzve, lépésről lépésre pusztította el önmagát.

Először a végtagok hullottak szét és porladtak el. A test, mely - ha mégoly rövid időre is - a világegyetem legveszedelmesebb parazitájának bölcsője volt, megfeketedett és széttöredezett. Hasonló sorsra jutott az érzékelőkkel zsúfolt fej, legvégül az agy: a kódolt információk trillióit hordozó szivacsos anyag füstje hamar eloszlott a párás levegőben.

Alkonyattájt szél kerekedett, messze uzte a hasas felhőket. Indigókék homály borult a lápra, holdak úsztak át az égen. A sikló érkeztekor elnémult, dermedten lapuló állatok felocsúdtak, a bátrabbak máris elhagyták rejteküket; izzó szemek gyúltak a sötétségben, apróbb-nagyobb ragadozók kutattak zsákmány után. Öltek és táplálkoztak, küzdöttek és pusztultak, átadták testüket az enyészetnek, mely a maga köznapi módján elhullatott csontokkal, reménybeli kövületekkel jelzi a múló időt.

A zsombékok közt sötétlő halmokat sokáig kerülték az ingoványlakók. Túl nagyok, túlontúl riasztóak voltak: tükrözték a távoli csillagok fényét, belsejükben olykor-olykor mozdult, megremegett, összerázkódott valami; e ritmikus lüktetés még a legkiéhezettebbeket is eluzte a közelükből. Épen lelt rájuk a hajnal, átmelegítették őket a reggeli napi sugarai, s egykettőre életre keltették az odabent szunnyadó iszonyatot.

Aztán eljött a pillanat, melyet az urben várakozó hajó, a sikló és a fémrovar építői előre láttak, a pillanat, mely elkerülhetetlen minden világon, melynek lényei az "ölj vagy pusztulj!" ősi törvénye szerint élnek - a pillanat, amikor a bolygó élővilága fellázad a betolakodó ellen, és egy jókora, gyilkos fajzat képében bajnokot állít a legyozésére.

A zavaros vízből déltájt kiemelkedő iszonyat a földi mondák óriás tengeri kígyójára emlékeztetett, noha nyilvánvalóan kezdetlegesebb szervezet volt annál. A szemek hiánya, a test szelvényezettsége féregre utalt, és féregre vallott a minden megfontolást nélkülöző lendület is, mellyel prédájára rontott. Tehette: a kék nap mocsárvilágában egyetlen más teremtmény sem mérkőzhetett vele. A tápláléklánc csúcsa volt, eleven hús, zsigerek, csontok temetője, méltó arra, hogy egy nálánál sokkal veszedelmesebb - s persze elegánsabb - gyilkos szülője legyen.

Már-már belemart a napon dagadozó, furán gyöngyöző bőru oválisba, mikor a tojás felrobbant. Az összecsavart farok felszabaduló energiája kiröpítette az arctámadót, mely széttárt ujjakkal máris a féregre vetette magát. Az áldozatnak nem volt nyaka, amelyet körülfonhatott, gerince, melyet összeroppantással fenyegethetett volna - akadt ellenben szájnyílása, melyet sem ajak, sem erős fogsor nem védelmezett. A csontkézforma idegen szorításában vergődő test önnön lendületétől továbbragadva ostorként csapott a vízre, azután lecsapott újra és újra, hasztalan: nem szabadulhatott.

Megkísérelt alámerülni, visszatérni megszokott közegébe, ereje azonban fogyatkozott: pár perc múltán beszuntette az ellenállást, és elhevert a sárban. Vonaglott még egy darabig, azután elcsendesedett, mintha beletörődött volna az elkerülhetetlenbe... pedig aligha sejtette, hogy evilági pályafutása a végéhez közeledik.

Hogy nem vált nyomban a dögevők martalékává, talán a szerencsének, talán valami rejtelmes biológiai folyamatnak, a parazita taszító kisugárzásának köszönhette. Akár így, akár úgy, az arctámadó alkonyattájt végleg elbocsátotta. A nyolcujjú csontkéz tétován indult meg a hatalmas test hosszában, aztán megremegett, és egyensúlyát vesztve, élettelenül hullott alá: az ingovány éppoly mohón nyelte el, mint korábban a hajót.

Újabb két óra múltán a rothadó féreg megmoccant: hengeregni, vergődni kezdett az emelkedő holdak fényében. A dögevők mintha csak erre vártak volna. Körös-körül izzó szemek gyúltak, a láp visszakövetelte a magáét: legyőzött, legyengült vagy sebzett fajzatoknak nem akadt hely idelent.

E következetesség nyilvánult meg a féreg sorsában is. Idő kérdése volt csupán, hogy lerohanják és szétszaggassák azok a lények, melyeket korábban könnyedén zsákmányul ejtett. A parazita megérezhette, hogy nincs biztonságban rejtekhelyén, mert elhagyta a pusztulásra ítélt testet: úgy emelkedett ki a bélcsatorna gőzölgő alagútjából, mint igazi utód, arcélos fogakat villogtató, őrjöngő bosszúálló. A névtelen planéta szülöttei visszahúzódtak, menekültek előle, pedig nem sejtették - s aligha fogják valaha is - micsoda hatalommal bír.

Reggelre persze visszatértek, és mert az oldalán tátongó lyukat leszámítva olyan dög volt a féreg is, mint a többi, nekiláttak, hogy mielőbb eltüntessék. Nem emlékeztek "gyermekére", a szem nélküli, két szájjal acsargó idegenre: látták, mégsem ismerték fel a világukba érkezett halált. Közel-távol nem akadt értelmes lény, hogy okuljon a történtekből... nagy számban akadtak viszont mohó férgek, és akadtak könnyu prédának látszó tojások is, bennük türelmesen várakozó, meg-megremegő csontkezekkel.

Három nap kellett csupán, hogy mind gazdára leljen.

A negyedik nap végére új, minden korábbinál fenyegetőbb szólammal bővült a lápvidék éjszakai kórusa: éles, nem evilági sziszegés szállt a széllel.

Az ötödik nap hajnalán láng lobbant az égen: újabb gépezet ereszkedett alá a csillagok közül.

Elérkezett a próbatétel ideje.

 

 

5

 

A névtelen világ talajára lépő Ragadozók mindegyike maszkot viselt. Így kellett lennie: a bolygó oxigénben gazdag levegője halálos méreg volt számukra... igaz, az itt őshonos életformák sem húzták volna soká az ő metántól suru atmoszférájukban. Egyéni ízlésüket tükröző vadászsisakjuk, személyre szabott harci vértezetük dacára is egyformábbnak látszottak most, mint az anyahajó fedélzetén; feltunő óvatossággal, zárt alakzatban nyomultak előre. Némelyikük még trófeái egy részét is hátrahagyta, hogy szabadabban és fürgébben mozoghasson.

A szokásaikban járatlan szemlélőt okkal döbbentette volna meg a fegyverek látszólagos hiánya. A szertartás tisztasága megkövetelte, hogy lemondjanak automatikus célkeresővel felszerelt energiavetőikről, örvénykondenzátoraikról és minden olyan eszközről, melyek alkalmazásához rátermettség és erő helyett csak némi gyakorlatra volt szükség. Az álcázó erőtér használatát nem tiltotta a hagyomány, bevetésétől azonban jó okkal tekintettek el: prédáik szemek híján nem a fényt, hanem az élet rezgéseit - s persze a bennük kódolt félelmet - érzékelték.

A csoport tagjai mindazonáltal nem érkeztek fegyvertelenül. Az övükön csillogó kurta fémrudak egyetlen mozdulatra kéthegyu, kétszer négy élu lándzsává növekedtek, a páncélzat egy szelvényében lapuló, kéttenyérnyi diszkoszok plazmaenergiával telített vágószerszámmá változtak, amint marokra kapták őket. A bal karvasban kiröpíthető fogóháló, a jobban önélező, horgas pengepár kapott helyet. Majd' minden Ragadozó rendelkezett egyéb közel- és belharcra alkalmas készségekkel. A vadászaton először részt vevő ifjak számára egy-egy rövid fókusztávolságú hőpisztolyt is engedélyeztek.

Könnyu volt a sikló nyomára lelniük: muszereik mindvégig érzékelték a fémmaradványokat. Noha vezérelveik közé tartozott, hogy sose hagyjanak értékelhető nyomokat maguk után, az önemésztő folyamat lassúsága nem aggasztotta őket. ugy ítélték, egyelőre felesleges az óvatosság; ciklusok milliárdjai telnek el, mire e bolygón feldereng az értelem fénye... ha feldereng egyáltalán.

A préda nyomainak felkutatása még kevesebb vesződséggel járt: segítettek benne a fellegekben rajzó rovarok.

A Ragadozók elővigyázatosan megközelítették, szemügyre vették az óriásférgek maradványait. Szilárd csontozat híján a tetemek hamar elformátlanodtak, a meleg és a nedvesség kedvezett a mikroszkopikus dögevők szaporodásának, a helyszín azonban, ha szukszavúan is, önmagáért beszélt: a maradványok egy képzeletbeli egyenes mentén szóródtak szét. A kiindulópont nem esett messze a kiszolgált sikló nyughelyétől, ami pedig a végpontot illeti...

A csoport vezetője felegyenesedett, némán emelte a magasba balját. A rugós lándzsa tüstént kapcsolt: két hegy, nyolc borotvaéles, monomolekuláris penge csillant a kék nap fényében. Társai követték példáját, majd rajvonalba fejlődve, mély hangon trillázva indultak a közelben sötétlő csalitos felé.

Félúton járhattak, amikor bokájuk körül megpezsdült a zavaros víz... aztán minden oldalról rájuk zúdult a könyörtelen halál.

A támadók leginkább - és szükségképpen - közös ősükre, a rab szörnykirálynőre emlékeztettek, ám kiütköztek rajtuk vér szerinti szüleik, a mocsári férgek jellegzetességei: a koponya formája változatlan maradt, a testek azonban meghökkentően hosszúra nyúltak, és csökevényesek maradtak a mellső végtagok is. Csupán a fürgeség maradt változatlan - a fürgeség és az őrjöngő düh.

A sziszegés a szörnykirálynő indulatának távoli visszhangjaként csapott a Ragadozókra.  A szörnykirálynő haragját idézte a fogak és karmok villanása, mely a folyvást ismétlődő játszma új fejezetének nyitánya lett.

A világegyetem trilliónyi teremtménye közül alig néhány vehette fel a versenyt e parazitákkal, a kék nap világára érkezett vadászok zöme azonban közéjük tartozott. Az összecsapás gyors volt és könyörtelen; emberi mércével mérve csak pillanatokig tartott, és végkimeneteléhez sem férhetett kétség.

A Ragadozók rangidőse lándzsadöféssel fékezte meg első támadóját. Gőzölgő vér freccsent rá, ahogy feje fölé emelte és hátralódította a felnyársalt idegent; a savat nyomban közömbösítette páncéljának molekuláris védőrétege. A hatalmas termetu humanoid újabb támadóra csapott le jobbjának kettős pengéjével, aztán gyors pillantással mérte fel a helyzetet. Fajtársai bíbor fantomokként derengtek látómezejében: viszonylag hideg testük jól kivehetően rajzolódott a fehéren izzó égbolt háttérre. Hirtelen novalobbanás: az újoncok egyike lőfegyverrel védte magát, lemetszett egy felé kaszáló kart, majd odaveszett: mellét és torkát idegen karmok tépték fel. Az a Ragadozó, aki a ciklus kezdetén kifogást emelt a helyszín ellen, fejetlenül hanyatlott hátra, a harci öltözék fényei fokozatosan halványultak, ahogy a torzó a szennyes vízbe merült. A többiek hárították az első rohamot, és késedelem nélkül ellentámadást indítottak. Egyiküket ízekre tépték, egy másikat - megint az ifjak közül - tucatnyi faroktövis járt át, utolsó csapásával azonban két idegent ragadott magával a pusztulásba. A vadászok rajvonala széttöredezett, a réseken át iszapfekete testek kígyóztak át, hogy állkapcsaik és karmaik erejével végezzék be, amit ellenfeleik önteltsége megkezdett.

Az idegenek négyfelől rontottak a vén Ragadozóra. Az fénykorában mindannyiukkal sikerrel mérkőzött volna, legeredményesebb vadászatai azonban rég emlékké halványultak: megértette, hogy eljött az ideje, a pillanat, mikor a túlélésért vívott küzdelemben végleg alulmarad.

Íves mozdulata, mellyel két torkot és egy csuklót metszett át, becsületére vált. Örömét lelte a néma, halálos táncban, a prédával való egyesülés izgalmában, mely csak a legrátermettebbeknek adatik meg haláluk előtt... ám az igazság pillanata ezúttal elmaradt. Vakító fény villant, a vezér sisakjának taktikai kijelzője felmondta a szolgálatot, látómezejében lángtenger terült szét: egy hamvasztófegyver sorozatának hőképe. Félig vakon, kábán fordult szembe megmaradt támadójával, kettős pengéjét a tágra nyílt belső szájnyílásba döfte, azután eltaszította és társai gondjára bízta a vergődő idegent. Metángáz kavargott körülötte: megsérült a légzőkészüléke. Úgy becsülte, tartaléka alig néhány percre lesz elegendő. Talán visszajut a hajóhoz, talán nem - valószínubb, hogy társainak egyike kihasználja az alkalmat, végez vele, és a helyére áll. Nem talált semmi kivetnivalót a dologban: o is hasonló körülmények közt szerezte hatalmát annak idején.

Várta az ítéletet, a nyakának szegezett ikerpenge villanását, a támadás azonban elmaradt, és a gáznyomás sem csökkent tovább. Épp ellenkezőleg: lassan növekedett. A sisak taktikai kijelzője ismét muködésbe lépett. A vén Ragadozó visszanyerte egyensúlyát, és közvetlen közelről bámult egy fajtársa arcába. Ugyanaz a vadász volt, aki hőpisztolyával teret nyitott körülötte, és - szándékosan vagy akaratlanul - a folytatás esélyével ajándékozta meg.

A harmadik, az egyetlen megmaradt újonc volt az. Szobormereven állt, de nem mutatott hajlandóságot arra, hogy kettős pengéjével az elcsigázott rangidős fejét vegye. Balja, mellyel a rugós lándzsát kellett volna markolnia, a vezér légzőkészülékének adagolóján nyugodott. Lassan bólintott, majd ismét munkához látott, és végleg megszüntette a szivárgást. A vén Ragadozó figyelmét nem kerülte el, hogy felhasított combjából patakokban ömlik a vér. Némán figyelte, ahogy hátrább lép, és lenyúl az iszapba döfött lándzsáért. Gyakorlott harcos módjára csukta össze, csúsztatta tokjába a fegyvert, csak ezután keresett magának helyet egy farönkön, hogy sebével törődjön.

A vezér félrebillentett fejjel, halkan cserregve méregette alárendeltjét. A könyörtelenek társadalmában könyörületesnek lenni esztelenség, az, aki ilyesmire vetemedik, nagyra hívatott vagy életképtelen... ám mindenképp figyelmet érdemel.

A vén Ragadozó ökölbe szorította jobbal indult elore, a kék napfény megcsillant idegen vértől szennyes ikerpengéjén. Az újonc felpillantott, majd - kimagasló képességei dacára igen fiatal, igencsak tapasztalatlan volt még - felegyenesedett. Jobbjának izmai elernyedtek, markából az iszapba hullt a zölden derengő orvosi muszer. Nem nézett utána, nem hajolt érte. Megértette.

A vén Ragadozó felemelte balját. Voltaképp feleslegesen - a csoport túlélői mostanra maguktól is kettejük köré gyultek. Furcsán egyforma mozdulattal, a veszéllyel dacolva emelték le sisakjukat, áhítattal kortyoltak néhányat a mérgező bolygólégből. A szertartás hátralévő ideje alatt bármelyiküknek módjában állt visszahelyezni maszkját, de a megszégyenülést - és vele az ősök és az utódok megszégyenülését - kockáztatta vele. Kitartottak hát, és nem volt okuk panaszra: a halál, mely az imént még köztük aratott, most néhány percnyire (az ő mércéjük szerint egész kis örökkévalóság) ólálkodott tolük.

A vezér lehajolt, és megragadott valamit a felkavart iszapban. Úgy emelte ki a posványból, és tartotta magasra a szörnykirálynő egyik ivadékának tetemét, mintha nem is érezné a súlyát. Kettős pengéje kurta, csillogó ívet rajzolt. A dög alázuhant megint - tőből lemetszett karja legyőzője baljában maradt. Nem rezdült többé, még akkor sem, amikor a vén Ragadozó kitépte az ujjak egyikét, és a különös trófea csonkját ifjú társa homlokához szorította.

Keskeny füstcsík szállt fel: a vadász védtelen bőrébe különös, szabályos alakzatot perzselt az idegen vér. A termetes humanoid mozdulatlan maradt. Savószín szemei résnyire szukültek, ahogy az ég felé fordította tekintetét, azután ismét övéire bámult. A bőrén ejtett seb beheged, hamar ezüstszürkévé fakul, és mire - a következő ciklus kezdetén - visszatér az anyahajóra, elhalványul a fájdalom emléke is. A bélyeg, a jel azonban látható marad, büszkén hordozza majd, amíg csak él. Aki rápillant, tudni fogja, hogy szembeszállt az univerzum legértékesebb prédájával, és közelharcban trófeát szerzett tőle. Legyőzte. És mert az így kivívott megbecsülés kötelez, amint teheti, eljön megint. Eljön majd újra és újra: eleinte mint vadász, idővel pedig...

Vezér.

Messzehangzót rikoltott, s frissen szerzett jogával élve elsőként emelt a magasba egy fémöntvényre emlékeztető, roppant koponyát. A névtelen világ ifjú napjának fénye megcsillant az üdvözlésére lendített pengék erdején.

Mindez az emberi időszámítás Krisztus utáni 1794. esztendejében, a Földtől jókora... de nem elég nagy távolságban történt.

 

 

6

 

San Angeles, Kalifornia, 2187 októbere

 

A 21. század közepén a világ leghatalmasabb város-tömörülése volt - mára a világ legnagyobb szabadtéri múzeuma lett. Halottait rég eltemette, romba dőlt épületei helyén újak fenyegették az eget, bizonyos dolgok azonban mit sem változtak: a Golden Gate elárvult pilonja körül most is sirályok köröztek, a Bonita-fok világítótornya változatlanul fény- és rádiójeleket továbbított a négy égtáj felé.

Átellenben, a Montara-dombság legmagasabb pontján emelkedett a fekete obeliszk. E gyakorlatias kor legtöbb mementójával ellentétben valódi márványból faragták, és arra a másfél évszázaddal korábbi napra emlékeztetett, amikor a Szent András törésvonal egész hosszában megmozdult a föld, és az Eureca-Phoenix-San Diego háromszög egyetlen óra leforgása alatt holdbéli pusztasággá változott.

A szeizmográfok első kilengésétől az utolsóig eltelt negyven-egynéhány percben hárommillió ember adta vissza lelkét teremtőjének - az ezt megelőző évtizedek háborúságai tizedennyi áldozatot sem követeltek. Kalifornia a holtak birodalmává lett - a gyászé, a  kísérleteké, utóbb a Társaságé.

A Weyland-Yutani - akár a világot uraló többi mamutkonszern - a XXI. század ádáz gazdasági küzdelmeinek terméke volt, és az idő múlásával igazi csúcsragadozóvá izmosodott. Veszteségei ellenére könnyuszerrel vészelte át a Harag Napját, sőt, hasznot húzott belőle. Az elnéptelenedett területek felvásárlásával épp arra tett szert, amiben ellenfelei leginkább szukölködtek: életterére.

Szelektíven növekedett, akár a mostoha körülményekhez szokott életformák. Irányítói felismerték, miképp játszhatják ki a legkönnyebben a vállalati evolúció törvényszeruségeit, a folyamatot, mely az elkorcsosuláshoz vezet: folytatták a terjeszkedést a Naprendszer külső bolygói felé.

Weyland-Yutani. Két név, és egy szabadalom - a fotonhajtómué -, mely, ha nem is tíz nap alatt, de megrengette a világot. A Társaság elobb a Föld fogyatkozó ásványi kincseiből, utóbb az univerzum végtelen tartalékaiból merítette erejét: így igazolta, hogy megtanulta a darwini leckét, és mindenre kész a túlélés érdekében. Míg más konszernek - 21. századi vállalatok degenerált, jakuza-tőkével új életre keltett zombijai - diadalt ültek, és mind nagyobb területeket hasítottak ki a nemzetállamok testéből, a Weyland-Yutani megépítette és útnak indította csillagközi teherszállítóit. A 22.. század hajnalára birtokokkal és koncessziókkal rendelkezett majd' minden földközeli naprendszerben. Alapítóinak nevét holdak és urállomások viselték, kereskedelmi flottájuktól szerezték legfrissebb információikat a kutatók és a katonai tömbök. A Weyland-Yutani a kíméletlenségig következetes piacpolitika és a haladás jelképévé vált. Entitás volt, önmagát védelmező és reprodukáló, már-már eleven lény - egy azon földi létformák közül, melyek megtalálták helyüket egy tágabb világban, és melyeket, több-kevesebb nehézség árán, befogadott a könyörtelen mindenség.

A Föld várakozott. Saját viszonya az univerzummal az előjátékig jutott csupán, és jel sem utalt rá, hogy valaha igaz szerelemmé mélyül.

A kísértetek városa, San Angeles nem érte be a várakozással. Kifelé figyelt, leste az ur távolából érkező híreket. Itt muködött a Weyland-Yutani agyközpontja, ide összpontosult mindaz, ami a Társaságot és munkáit naggyá tette: a pénz, az alkotó tehetség és a mániákus lendület.

Akik a Társaság eredményeinek ismeretében a nagyság bizonyítékait keresték, csalódottan távoztak a városból. Akik itt éltek, az alkalmazkodás mellett a mértékletesség aranyszabályát is megtanulták, és mert sosem kellett csalódniuk munkaadójukban, vita nélkül fogadták el mindanhatónak a Weyland-Yutanit.

Ez az elpusztíthatatlan lény, melynek barlangja a csendes vizu Farallones-öbölre nyílt, hatalom és befolyás dolgában csakugyan felülmúlta a mítoszok isteneit. Számos rádióteleszkóp-, temérdek kamera- és százezernyi infraszemmel nézett a világba. Védelmi rendszerének oszlopai az Anselmo és Alameda közé ékelt három nagy szigeten nyugodtak. A rakétaindítókkal és Gauss-lövegekkel zsúfolt Alcatraz volt az ököl, az elme pedig egy, a Richmond-fok fölé két kilométerrel magasodó, csupa acél, csupa üveg toronyban lakozott.

Fontossága ismeretében sokan furcsállották elhagyatottságát. Találgatásokban nem szenvedett hiányt a világ, az igazi okokat azonban alig néhányan ismerték, ők pedig sosem publikáltak az Age vagy a Global Enquirer hasábjain. A torony az oktalanok szemében közönséges kísértetkastély volt, építésével és az átadást követő titokzatos eltunésekkel kapcsolatban számos vad mendemonda járta. Egyesek tudni vélték, hogy nem egyéb a modern idők krétai útvesztőjénél, ahonnét illetéktelen személy sosem juthat ki élve. Suttogták, hogy termeiben csak lélektelen gépek dolgoznak, a magasban pedig démonok, a legkomiszabb mélyuri látomásokon is túltevő szörnyszülöttek élnek.

Ez utóbbiak létezésében persze még legelvakultabbak sem hittek igazán. A magától értetődő magyarázatnak - miszerint a torony tervezői és kivitelezői másutt, más bolygókon szolgálják tovább a Társaságot - készséggel adott hitelt a közvélemény. A Weyland-Yutani egyetlen haláleset tényét sem ismerte el, a szóbeszédet cáfolatra sem méltatták kommentátorai.

A férfi, aki ezen a huvös októberi reggelen kászálódott ki hivatali kocsijából az épület előtt, keveset törődött mindezzel. A tények embere volt, amellett tudta, amit tudott - meglehet, többet bárkinél azok közül, akik az utolsó ötven évben átlépték a Társaság agyközpontjának küszöbét.

A tengeri szél kíméletlenül rángatta gyurött viharkabátjának szárnyait, mégsem sietett: úgy érezte, többé semmi oka rá. Egy intéssel útjára bocsátotta antracitszürke Mercedesét, mely tüstént a borús égbe szökkent. A férfi felpillantott a toronyra, talán sóhajtott is, a bejáratot vigyázó alakok azonban érzéketlenek voltak az efféle finomságok iránt: máris felé indultak, hogy azonosító kódját követeljék. Az érkező nem neheztelt rájuk. Cyberdine gyártmányú androidok voltak a felsőbbrendu funkciókra képtelen B4-es szériából: Élettartamuk első napjától az utolsóig a parkolóban vagy a lépcsőkön strázsáltak, maga az épület mindvégig zárva maradt előttük. A viharkabátostól tíz lépésnyire dermesztette mozdulatlanná oket a rövidhullámon érkezo visszajelzés - most már tudták, kivel állnak szemben, és némán utat engedtek neki.

A férfi végighaladt az ürességtől kongó előcsarnokon, melynek falait, mint afféle múzeumét, távoli világokról készült panorámafelvételek díszítették. Hajómodellek és dicsoségtablók is akadtak itt; a Weyland-Yutani első száz éve éppúgy bovelkedett hosi tettekben, mint a hajdanvolt pionír-nemzeteké. Kívülállók idáig sem juthattak soha: a Társaság jól fésült megbízottai (a viharkabátos nem tartozott közéjük) szívesebben nyilatkoztak a stúdiók steril közegében, hogy az áldozatokra és költségekre vonatkozó találgatásoknak elejét vegyék.

A középvezetés egy-egy kádere talán követhette volna a jövevényt addig az ajtóig, mely a csarnokot a felvonók sorától elválasztotta, tovább azonban aligha. A területi igazgatók és csúcsmenedzserek némelyikének felhatalmazása talán még arra is elegendő lett volna, hogy birtokosuk mohó pillantást vessen a fülkéket őrző automatika kijelzőire - egyébre nem.

A viharkabátos e ponton két szabálytalanságot is elkövetett: nem várta meg a szabad jelzést, és a figyelmezteto ikonokat figyelmen kívül hagyva munkához látott az egyik fali terminálon. A kód, amit használt, rövid, ám felettébb hatásos volt: az összes fülke ajtaja feltárult tole. A férfi csak hunyorgott a zöld fények tengerben, azután belépett a legközelebbibe, és folytatta útját felfelé.

A fülke hamar túljutott azokon az emeleteken, ahol a Társaság ágazatvezetői, kereskedelmi stratégiájukat egyeztetendő, alkalmanként összegyultek. Egykettőre maga mögött hagyta azokat a szinteket is, ahová már csak a célgépek felügyelőinek volt bejárásuk - ahová igyekezett, a viharkabátos férfit néhány kiválasztottól eltekintve senki sem követhette.

A torony csúcsán alig néhány helyiségnek jutott hely. Ezek egyikében a legkorszerubb behatolásellenőrző készülékek muködtek. (Szigorúan véve korszerubbek a korszerunél: a Weyland-Yutani kifejlesztette berendezéseket pár év késedelemmel vehették csak használatba a halandók világában.) A többi rendeltetését a bennfentesek is csak találgathatták. Nem volt túl népes a táboruk: a Társaság létrejötte óta alig két tucat ember jutott el a csúcsig.

A viharkabátos monitorok és terminálok falanxával nézett farkasszemet, mikor a biztonsági övezetbe lépett. A rendszer minden szükséges információt beszerzett róla - ennek köszönhette, hogy élve érkezett -, most mégis várnia kellett. Nem nyugtalankodott: az efféle üresjáratok mind gyakoribbá váltak idefent az elmúlt öt év alatt. A szakértők a visszacsatolás késleltetési együtthatójáról, a blokkelektronika türelmi idejéről zagyváltak, a viharkabátos azonban tisztában volt a tétovaság valódi okával. A gépben lakozó szellem - az egyetlen igazi szellem - tétovázott: azt latolgatta, mihez fogjon legközelebb.

A falba süllyesztett plazmamonitor végre-valahára életre kelt. A férfi összehúzott szemmel hajolt előrébb: a rendszer, kapcsolatuk történetében példátlan módon, azonosítást követelt.

A viharkabátos nem mozdult. Azonosítás? A szokásos procedúrák? Ez rosszat jelent. Az elképzelhető legrosszabbat: a kísértetkastély ura, a Társaság első embere ingerült... és nem minden alap nélkül.

A felismerés gátszakadást idézett elo a jövevény tudatában. Tekintete megrebbent, ahogy megelevenedtek legutóbbi útjának nyomasztó emlékei.

Maga előtt látta a Florinának nevezett bolygó szennyes vizu óceánját, a sziklás partot ostromló hullámokat - miután elhagyta a hajót, a füléig hatolt egyhangú morajuk. Maga előtt látta a Korrekciós Állomás öntödéjében lobogó lángokat, a felügyelő-helyettes - bizonyos Aaron - eltorzult arcát, ahogy golyószaggatta teste a reaktor fémköpenyére zuhant. Látta a not, akit Ripley-nek hívtak... és villanásnyi időre bár, de meglátta az idegent is, mely a tuztengerbe hanyatló alak mellkasából tört elő. Ripley az utolsó pillanatig szorította kesztyus kezével.

"Akik meghaltak, tovább élnek", így mondta az a fegyenc, Morse. "Feljebb szállnak, egyre magasabbra."

A viharkabátos baljával tétován tapintotta ki a koponyáján végigfutó heget. A Patna fedélzeti ideje szerint alig pár napig tartott a gyógyulás, a Florinán azonban majd' két év telt el közben. A Fury 131 épületeiben nem visszhangzik több sikoly, a Társaság W5645022460H azonosítási számú alkalmazottjának ólomszarkofágját lassan elborítja az alacsony égből szitáló hamu. Hamu a hamuhoz, por a porhoz. Elvégeztetett.

A férfi a monitorra meredt. Hosszan nézte a végtelenítve futó, azonosítást követelő mondatsort, aztán sóhajtott, majd bejelentkezett. A rendszer elnyelte arannyal futtatott azonosítóját, és a maga lélektelen módján épp elég időt hagyott Howard Churchnek a tűnődésre.

Church tudós volt és katona, a tervezet,  melynek sikeréért olyan sokan áldozták életüket az elmúlt két évszázadban, mindennél többet jelentett számára… Ellen Ripley halála azonban még őt, az androidok érzéketlennek bélyegzett tervezőjét és megrendítette. Gyászolt, és jól tudta, hogy nincs egyedül keserűségével.

A monitor ismét felfénylett, a rendszer szabad jelzést adott: az érkező előtt feltárult a Weyland-Yutani elnökének irodájába nyíló ajtó. Church mély lélegzetet vett, és eltökélten belépett rajta…

…a bíborszín trópusi akonyatba.

A legpompásabb szolidó volt, amit Church valaha látott, és a leghátborzongatóbb is egyben. Az elmosódó körvonalú napkorong már-már érintette a horizont ívét, a bíborszín fény úgy ömlött el a partvidéken és az elnéptelenedett halászfalun, mint a hidegrázást hozó trópusi láz. Balancan rég eliszaposodott kikötője mozdulatlan volt, mintegy döglötten hevert az alkonyi hőségben… pedig az öböl, smaragdzöld vizével, fehér homokpadjával utazási irodák plakátjaira kívánkozott, és alighanem szép sikert aratott volna a dologtalan turisták körében ama bizonyos határ mindkét oldalán. A halászfalu zsúpfedeles kunyhói épp olyanok voltak, amilyennek az egyszeri városlakó az édeni hajlékokat elképzeli - más kérdés, hogy kemencék fullasztó melege, ráadásnak a rothadó szalma buze áradt mindegyikből.

Az efféle helyeken még éjjel sem hagy alább a forróság, az alkonyok pedig egyenesen kibírhatatlanok. A szolidó világában szeptember volt. Július óta nem esett az eső - igaz, nem is várta lélegzet-visszafojtva, az eget kémlelve, fohászait mormolva senki.

Church tett pár lépést előre, belszimatolt a levegőbe, és elhúzta a száját.

Halál.

A halál szaga érződött körös-körül, a halál lehellete szállt a lagymatag széllel. A falun túl, a fák között már megsurusödött a sötétség, a partmenti dzsungel lüktetett, neszezett, szinte forrt, mint üstben a víz. A férfi, aki elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megszabaduljon viharkabátjától, sőt, az ingét is kigombolta, szinte látta a vackáról feltápászkodó, nagyot nyújtózó pumát, látta a számtalan, zsákmányra éhes ragadozót, és tudta, hogy ez az ő idejük. A kicsik és erőtlenek - rágcsálók, madarak, kékszőru majmok - üregükbe, fészkükbe vagy odújukba rejtőznek, átadják a terepet a gyilkos mérgu rovarok, kígyók, nesztelen léptu gyilkosok tömegének. Ami melegvéru, de védtelen, aligha moccan reggelig.

Church megszaporázta lépteit. Amerre járt, mindenütt délszaki növények sokasága nyújtózott sóváran az utolsó napsugarak felé. Minden, ami virágzott, majd szétrobbant a túltengő életerőtől, ám e burjánzásban is ott érződött a közeli pusztulás bizonyossága. A jázminok, az orchideák, az oleanderek éppúgy a vég felé tartottak, mint minden más földi lény, a természet mégis könyörületesebb volt hozzájuk, hisz megkímélte őket a fájdalomtól.

Church fülelt. A lassan elpihenő szárnyasok rikoltásai a falu határában sötétlő tó békáinak koncertjével keveredtek. A víz felett ködfátyol lebegett, szinte feloldódott benne a messzi Acajutla vulkáni orma, ahol egy ezredéve még véreskezu papok kése villant, sziveket metszve ki az áldozatok testéből rég elfeledett szörny-istenek nevében...

Elég!

Ezután már könnyebben boldogult. Noha a fenyegetés tapinthatóan áradt a fennsík fáinak haragos zöldjéből, a Karib-tenger felé vágtató viharfelhők szürkeségéből, a sarlónyi hold ezüstjéből, Church nem lassított léptein. És egyszerre ott termett a kunyhó - akárha a semmiből nőtt volna ki nagy hirtelen, hogy megkímélje a további fáradozástól. Ott volt, tapinthatóvá vált: forróság áradt csupa agyag gyékényfalaiból, ablakain könnyu szél rezegtette a napellenző redőnyöket. Bejárati ajtaja tárva-nyitva állt, odabent pedig...

- Beljebb, Howard!

Enyhén fémes és nagyon határozott volt a hang; egy született vezér erélye vegyült benne valami megmagyarázhatatlan levertséggel.

A Társaság Cyberdine Programjának főmérnöke a fülledt, félhomályos helyiségbe lépve balra nézett. Egy fonott szék körvonalai derengtek fel ott, ahol az imént csupán a töredezett deszkapadlót látta.

- Leülhet.

Church helyet foglalt, azután körülpillantott megint. ugy rémlett neki, az egyik ablaknál hatalmas termetu férfi áll előrehajolva, valahová a messzeségbe kémlelve, de biztos nem lehetett a dolgában - erősen sötétedett már. A trópusi nap utolsó sugarai a szemközti falra vetültek, bearanyozták az olcsó keretbe foglalt, foszladozó Mária-portrét - és azt a másikat.

A jövevénynek ezúttal a lélegzete is elakadt: egy névtelen balancani halász hajlékának faláról Ellen Ripley hadnagy (beosztott harmadtiszt - W.Y.C.T.V. Nostromo; megbízott tanácsadó - U.S.S. Sulaco) nézett vissza rá.

Komolykodó grimasza kissé riasztó volt, ám még így sem hasonlított igazán arra az uzött tekintetu, lerongyolódott nőre, akit Church a Fury 131 tragédiájának utolsó perceiben látott: a felvétel bizonyára évekkel korábban, talán még az archeroni expedíció indulása előtt készült. A legelső, ötven-egynéhány esztendővel régebbi képet minden nyilvántartásból eltávolították, és jó okuk volt rá: a megnyerően mosolygó, göndör hajú lánynak semmi, de semmi köze nem volt már a Társaság W5645022460H kódszámon nyilvántartott, nemrég elhunyt alkalmazottjához.

Church összerezzent megint. Ahogy a szemét erőltette, Ripley arckifejezése valahogy megváltozott: vonásait halvány, angyali mosoly ragyogta be - akárcsak odafent, a börtöntelep poklában, miután úgy határozott, szembenéz végzetével.

- A hadnagy... - zendült megint a hang.

- Halott - mondta Church szárazon. - Megszökött előlünk, egyszer s mindenkorra. Nem tudtuk meggyőzni. Nem férhettem hozzá. - Pocsékul érezte magát. Még komiszabbul, mint annak idején, mikor a nekivadult Aaron csapása eltalálta. - Sajnálom, uram. A hadnagy... gyulölte a világot, gyulölt minket - de legfőképp azt, amit a testében hordozott. Maga mellé állította a megmaradt fegyenceket, még a felügyelő-helyettest is. Sikerült végezniük a telepen elszabadult példánnyal. A másikat, azt, amelyikből királynő válhatott volna, már segítség nélkül pusztította el. Hibáztam, amikor alábecsültem az elszántságát. Kudarcot vallottam. Most, ha jónak látja, beterjesztem a...

- Nem terjeszti be - közölte az ablaknál álló férfi. Egy szivar apró parázsfoltja villant a sötétségben. - Hogy mennyiben felelős a történtekért, az a Patna feljegyzései és a jelenlévők vallomása alapján talán megállapítható, lényegesnek viszont nem lényeges. Túl sokat vállalt, ennyi az egész. A Gyarmati Gyalogság számára készített Bishop-modell mestermunka volt. A hús-vér emberekkel sokkal nehezebben boldogul - hát aztán? Nem nélkülözhetem magát, a vezekléssel tehát várni fog - legalább tíz-tizenkét évet. Megértette?

- Tíz-tizenkét évet? - Church megesküdött volna rá, hogy rosszul hallotta. Miféle körülmények teszik megbocsáthatóvá a terv végső kudarcát? A lehetséges magyarázatok egyike sem tunt túl meggyőzőnek. - Úgy értsem, hogy... előkerült a Sulaco, uram? Érintetlen példányokra bukkantak a fedélzetén, mialatt a Patna hazafelé tartott? De hiszen...

- A Sulaco? - A Társaság főigazgatóját érezhető érdeklődéssel töltötte el a felvetés. - Nem, Howard, azt a hajót alighanem végleg leírhatjuk. Irányíthatatlanul sodródik a Külső Gyuru felé, netán el is pusztult már... azt pedig erősen kétlem, hogy érintetlen példányok maradtak a fedélzetén. A xenomorfok a hibernációs részlegben csoportosultak. Eleven lényeket kerestek hordozónak. Szinte biztos, hogy az archeroni kommandó túlélőivel együtt hagyták el a Sulacót, és hogy eljutottak a Fiorinára - ahányan csak maradtak, valamennyien. Hogy mi történt ezután, kiderül a jelentésből. - Rövid szünet, a parázs ismétlődő villanása. - Nézzünk szembe a tényekkel: a nyom, amelyet a Nostromo személyzete kezdett követni hatvan évvel ezelőtt, elenyészett. Az LV-426 xenomorfjai mindörökre elvesztek az emberiség számára. Mi új nyomon haladunk tovább. Friss nyomon, Howard, és ezúttal... - az árny ellépett az ablak mellől, szinte beleolvadt a hátsó fal mentén megsurusödött sötétségbe - ...ezúttal minden másképp alakul majd, meglátja!

Mielőtt Church válaszolhatott volna, az alkonyi égbolt, a halászfalu látomása szertefoszlott: a tompa fémszínu falak úgy emelkedtek, zárultak kettejük köré, mint holmi varázsdoboz oldalai. A fonott szék szabvány ülőhellyé, a középütt látott faasztal széles íróasztallá változott; a szolidót tápláló energia most gyöngyházfényként sugárzott rejtett forrásaiból.

A viharkabátos férfi hunyorgott. Másodpercekbe telt, mire ráébredt: nincsenek többé négyszemközt.

A Weyland-Yutani xenomorf-programban érintett részlegei egy-egy fővel képviseltették magukat. A vezetők egyike-másika még Church-nél is messzebbről tért meg, hogy jelen lehessen. Akik ismerősre leltek az embergyuruben, alig észrevehetően bólintottak - a többiek némán figyelték az elnök jobbján sötétlő, jókora obeliszket. E márványtömb hu mása volt annak, amelyet a Kaliforniát 2036-ban sújtó földrengés után állítottak, és akár hatalmasabb társa, valamely természeti erő áldozatainak emlékét hirdette. Hogy miféle erőét - nos, ezzel kapcsolatban a jelenlévők egyikének sem voltak kétségei.

- Ki nem állhatom a stábértekezleteket - mondta az íróasztal mögött ülő férfi. A szivart még mindig nem oltotta el; úgy tetszett, örömét leli a parázs villódzásában. - Amikor az öreg Yutani felkért, vegyem kézbe a dolgok irányítását idelent, megmondtam neki is: nem kényeztetem majd el stábértekezletekkel. Mindazt, ami ezután következik, tekintsék hát afféle félhivatalos megemlékezésnek. Számítok az együttmuködésükre, és arra is - pillantását lassan, tunődve hordozta végig a gyülekezeten -, hogy fokozott figyelemmel hallgatnak majd. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megpihenhetek olykor: akad, ami beszél helyettem!

A mellette magasodó fekete obeliszkre mutatott. Az igazgatók némák maradtak. Tudták, ez még nem az ő idejük.

A szivar parazsa dühödten felfénylett; az íróasztal mögött ülő férfi láthatólag nehezen uralkodott indulatain.

- Felteszem, a legtöbben Önök közül ismerik már a kitunő Howard Church-öt. Church és az ő Bishopjai: ki ne hallotta volna hírüket? Nos, Mr. Church nemrég tért vissza a Fiorináról, ahol fajunk újabb kudarcot könyvelhetett el az abszolút biológiai fegyver megszerzéséért folytatott küzdelemben. - Mély sóhaj. - Félszáz emberéletet áldoztunk az elmúlt hatvan esztendő során, hogy megvédelmezhessünk másik tízmilliárdot. A közvélemény, mely éppoly szuklátóköru, amilyen tájékozatlan, minden bizonnyal megbélyegezne minket eközben elkövetett buneinkért. Nem tudják, amit mi tudunk. Nem sejtik, hogy egyszeruen nem volt más választásunk! - Ültében jobbra fordult, végigsimított az obeliszk élén. A fekete kőbe aprónál is apróbb betukkel számos nevet véstek. - ime egy súlyos érv amellett, hogy amit teszünk, igenis szükségszeru. Háborúban állunk, uraim; a nevek, melyeket e márványtömb őriz, az áldozatok nevei. Azoké, akiket egy könyörtelen faj egyedei gyilkoltak le puszta kedvtelésből. Több ezer név - ezer meg ezer értelmetlen, hiábavaló halál. Bolygónk titkos történetének első számú dokumentumát látják maguk előtt. E lista korántsem teljes: jó kétharmada az idők homályába vész. A korai áldozatok közül alig néhányat ismerünk, azt azonban tudjuk, kik és mik voltak. Fegyverforgatók, harcosok és katonák; nemzetségük, nemzetük legderekabbjai. ugy rendeltetett, hogy prédájául essenek egy idegen állatnak, amely, és erről mindannyiukat biztosíthatom, a kiegyenlített küzdelem esélyét sem adta meg nekik. - A főigazgató várt. - Ellentmondásosak az érzéseim, ha erre a fenevadra gondolok. A kutatások bebizonyították, hogy a kezdetek óta figyel minket és ritkítja sorainkat, ahogyan a vadászok teszik egy-egy különösen sokat ígérő állománnyal. Egy sor szempontból szimbiotája az emberiségnek. Egyes szakértők odáig merészkednek, hogy feltételezik: technikánk, különösképpen haditechnikánk fejlődése nem más, mint az emberi csoporttudat és civilizáció válasza az idegen fenyegetésre. - Halvány mosoly. - Ha Társaságunkra gondolunk, el kell ismernünk, e feltevésben lehet valami az igazságból... - A szivar most sebesebben mozgott, fénylő csíkká összemosódó nyomvonala mintegy aláhúzta az elhangzottakat. - Egyes szerencsés fajoknak talán megadatik, hogy társadalmi fejlődésükkel összhangban, az általuk megválasztott pillanatban lépjenek ki az urbe. Ami bennünket illet, nem várhattunk tovább. Azért rajzottunk ki időnek előtte, hogy ismereteket gyujtsünk, hogy eszközt keressünk, mellyel megóvhatjuk magunkat és utódainkat a végső pusztulástól. Azért szálltunk fel, mert nem tudtunk és nem is akartunk többé kiszolgáltatottan élni, rettegve várni a napra, amikor azok  megint eljönnek, hogy agresszív képességeinket próbára tegyék.

- Vagyis elébe mentünk a veszélynek - jegyezte meg a Church balján ülő férfi. Névleges beosztása szerint a Centaurusi Körzet felügyelője volt, valójában azonban jóval több ennél: ő irányította a Belső Gyuru teljes védelmi rendszerét.

- Pontosan - helyeselt a főigazgató. - Vontatókat építettünk és muholdakat, naperőmuveket és finomítókat. Fegyvereket terveztünk és állítottunk rendszerbe - olyan fegyvereket, amelyekről a "zsákmányállatok" korábbi nemzedékei nem is álmodhattak. A képesség, hogy pusztasággá változtathatunk egy-egy kisebb világot, némi önbizalmat adott nekünk. Tovább kutattunk hát. Megvizsgáltuk a környezetünkben előforduló alacsony hőmérsékletu, M és RN színképosztályú csillagokat, és mikor nem leltük a Ragadozók bolygóját, már biztosra vettük: minden alkalommal hosszú utat járnak be a kedvünkért. Jönnek hogy öljenek, hogy megszentségtelenítsék halottainkat, ahogy mindig is tették. Megtették a spártaiakkal, a rómaiakkal, a majákkal, a kínaiakkal - mindenütt, ahol számukra megfelelő szintu fegyverforgatókra leltek. Ha elfelejtenék, kicsodák-micsodák valójában, vegyék csak szemügyre a márványba vésett neveket, és vegyék szemügyre történelmünk titkos relikviáit. ime!

Church és társai furán egyforma mozdulattal szegték fel állukat, pillantottak a mutatott irányba. Egy megvilágított falmélyedésben háromujjú idegen kéz meredezett fenyegetően. Akárha kitörni készült volna az áttetsző plasztiktömbből.

- Mike Harrigan rendőrhadnagy "trófeája" 1995-ből - mondta lassan a főigazgató. - Ugyanarról a Harriganről van szó, akinek a Ragadozó-civilizáció első leírását köszönhetjük, és aki vonakodva bár, de újjászervezte az Allambiztonságiak különleges osztagát Peter Keyes halála után. Dr. Keyes, mint bizonyára tudják, szintén a Los Angeles-i "vadász" áldozata lett. Harrigannek közelharcban sikerült megszereznie a sebzett lény egyik fegyverét, és pillanatokkal azelőtt metszette le vele a szörny karját, hogy a termonukleáris önmegsemmisítő rendszer muködésbe lépett. Az első igazi összecsapás alkalmával nem volt ilyen szerencsénk...

- Conta Mana, 1986 - mormolta az igazgatók egyike. - Keyes egy alkalommal a Ragadozók Waterloojának nevezte.

- Isten nyugosztalja - bólintott az asztalfőn ülő férfi. - Kétes értéku győzelmünkért amúgy nagy árat kellett fizetnünk. Odaveszett Stud Davis százados kommandója Fort Braggből. Aztán Dutch Schaefer őrnagy hat elit katonája, plusz Al Dillon, a CIA ügynöke: legalább tizenöt remek ember. Ami pedig a tizenhatodikat illeti... - Legyintett. - Rég történt, nagyon rég. Ki emlékszik minden apró részletre? - Várt, tunődve játszadozott szivarjával. - Harrigan győzelme óta csak egyszer, 2017-ben jártak itt Ragadozók. "Véres, vörös nyár volt, fantasztikus álom" - a történetet valamennyien ismerik. Alig maroknyian szálltak szembe velük New Yorkban, s alighanem bölcsen tettük, hogy nem vetettünk be komolyabb erőket.

- Harrigan másképp vélekedett - jegyezte meg a hadiflotta menedzsere. - Pedig ő aztán tudta, mit beszél.

- A 2017-es vadászat afféle próbatétel volt - folytatta a főigazgató. - Tudták, hogy tudunk a létezésükről, és hogy készülünk a jövetelükre. Talán - és csak talán - megsemmisíthettük volna a hajójukat, mégsem tettük rá kísérletet: tartottunk a visszavágástól. Harrigan úgy vélekedett, fordulóponthoz érkeztünk, és támadni akart - kész szerencse, hogy nem maradt ereje hozzá. Meglapulni és tovább élni, vagy veszedelmesnek mutatkozni és elpusztulni: e két lehetőség közül választhattunk. Akkor és ott sikerült elkerülnünk a háborút, melyben nem lehettünk volna győztesek. A fenevadak odébbálltak a zsákmánnyal, mi pedig úgy döntöttünk, levetjük a gyász színeit, és megoldást keresünk a problémára. Olyan megoldást, amely méltó hozzánk, és méltó leleményes kínzóinkhoz is. - A szivarparázs torkolattuzként fénylett fel. - Hosszú időbe telt, de végül ráleltünk. Ugyanahhoz az eszközhöz folyamodtunk, amit a XX. század tudósai használtak, mikor az afrikai gyilkos méheket próbálták megfékezni. Úgy határoztunk, természetes ellenséget keresünk a Ragadozóknak.

A jelenlévők feszengtek. Idegen életformák felkutatása - kényes témának számított ez a Weyland-Yutani berkeiben. Ha nagynéha ígéretes nyomokra bukkantak, egy-egy koncesszió vagy beruházás bánta, milliók mentek veszendőbe a nagy és ködös cél érdekében. Néhányan ismerték a teljes igazságot, ám a tényekkel való szembesülés számukra is nagy megrázkódtatást jelentett.

- Az évtizedek során jó néhány xenomorfot találtunk és vizsgáltunk meg - folytatta a főigazgató. - Akadtak köztük paraziták is, de tökéletesség dolgában egy sem vette fel a versenyt azzal, amelynek létezéséről 2127-ben, egy szubtéri rádióadásból értesültünk. Az adás forrásaként szakértőink a Zeta II. Reticuli rendszerének egy planetoidját jelölték meg. Noha a korábbi tapasztalatokból okulva nemigen bíztunk a sikerben, úgy intéztük, hogy Nostromo nevu kereskedelmi vontatónk az Alfa Lyrae-ról hazatéroben kitérőt tegyen, és megvizsgálja a helyszínt.

- Ellen Ripley hajója - suttogta egy fiatalabb férfi, aki az öngyilkosságba menekült Erland Van Leuwent követte a Gyarmatügyi Hivatal élén.

- Az - bólintott a főigazgató. - Cégünk legkitartóbb alkalmazottjáé, aki nyolc évtizeden át küzdött balsorsával, s két standard évvel ezelőtt... - rövid tétovázás - ...hősi halált halt fiorinai büntetőtelepünkön, a Fury 131-en. Álljanak fel, uraim!

A Társaság vezérkara néma vigyázzban adózott a Nostromo egykori harmadtisztje emlékének.

- Beavathattuk volna - törte meg a csendet a területi igazgatók egyike.

- Ezt a lehetőséget is számításba vettük - biztosította a pszichológiai részlegvezeto, ahogy ismét helyet foglaltak. - Elemzéseink azt mutatták, lelki alkata képtelenné tenné Ms. Ripleyt egy ilyen hordereju titok megőrzésére. Kell-e ecsetelnem, milyen következményekkel járt volna, ha a Ragadozók létezése a közvélemény tudomására jut? Földünk lakói a parazitákról szóló beszámolót sem fogadták volna kitörő lelkesedéssel, arra mérget vehet. - Elhúzta a száját. - Mikor a Nostromót az LV-426-ra, a rádiójelek forrásának felderítésére küldtük, voltaképp gyilkosságot követtünk el, de nem tehettünk mást: puszta idealizmusból a legénység egyetlen tagja sem muködött volna együtt velünk.

Csend támadt megint. A jelenlévők az obeliszket méregették; a márványhasábot, rajta ezernyi névvel. Egy újabb név, egy újabb áldozat: Ellen Ripley legtöbbjüknek csak ennyit jelentett. Némelyiküknek még ennyit sem.

- Öné a szó, uram - pillantott főnökére a pszichológus.

Az asztalfőn ülő férfi nem folytatta azonnal. Úgy rémlett, nagyon messze jár. Mikor végre folytatta, hangja különös volt; száraz és súlytalan, akár az urben sodródó pernye.

- Hatvan éven át próbáltuk megszerezni a Nostromón elszabadult xenomorf testvéreit, a tökéletes parazitákat. Nem azért, hogy biológiai fegyverként használjuk őket idelent - rég elmúlt az efféle játszadozások ideje -, hanem hogy segítségével méltó fogadtatásban részesítsük a Földre látogató újabb vadászokat. Azt képzeltük, meglephetjük, talán térdre is kényszeríthetjük őket. Ó, angyali ártatlanság! - kacagott rekedten. - Megint csalódnunk kellett: alig pár hónappal archeroni akciónk kudarca után, akkortájt, amikor Ripley hadnagy a Fiorinán pokolra küldte utolsó reményünket, új információk jutottak a birtokomba. Felettébb érdekes, felettébb nyugtalanító információk.

Oldalra hajolt, hogy megérintsen néhány kapcsolót az íróasztalba épített terminálon. A hatás azonnali volt és döbbenetes: a helyiség hátsó falát mintha szélroham ragadta volna el. A jelenlévők a puszta urbe bámultak, ahová még az íróasztal lapjáról visszaverődő gyöngyházszín ragyogás sem talált utat. Mindannyian tudták, hogy szolidóval van dolguk, ez azonban semmivel nem tette kellemesebbé az élményt.

- Legyen világosság! - parancsolta a főigazgató.

A feketeségben apró, kék fényu lámpás gyúlt ki. Gyorsan növekedett, mintha a vezérkar tagjai hipersebeségu urhajóval suhantak volna feléje. Még egy pillanat, és szinte berobbant az emberek közé: ökölnyi, lángoló nap, kék, akár a tiszta vizu tenger. Nem árasztott forróságot, tündöklése sem volt már annyira bántó, noha a troposzférából ki-kinyújtózó miniatur plazmafáklyák heves belső reakciókra, magas felszíni hőmérsékletre és sebes forgásra utaltak.

- A0-ás színképosztály - suttogta a területi igazgatók egyike Church balján. - A Vega. Az Alderamin a Cepheusban, esetleg a Sirius, ámbár...

A sebesen forgó csillag újabb mutatványával torkára forrasztotta a szót: zsugorodni, távolodni kezdett, ábrázatán egy-másra sötét árnyak suhantak át.

- Nem a Sirius - állapította meg az asztrofizikában jártas területi igazgató. - A Siriusnak nincs bolygója, csak egy csillagkísérője; fehér törpe, mely kétévenként...

- Amit látnak, a Delta Hydrae, másként Raphael csillaga az Északi Vízikígyóban - vetett véget a találgatásnak a főigazgató. - A második elnevezés tolem származik. Kései tisztelgés egy bátor harcos előtt, akiben a Ragadozók, valamikor a XVIII. század elején, emberükre akadtak. Nevét arról a csappantyús pisztolyról ismerjük, amelyet az 1995-ös expedíció vezetője "ajándékozott" Mike Harrigannek, figyelmeztetés gyanánt. - Megköszörülte a torkát. - Raphael Adolini, született Cremonában, az Úr 1688. esztendejében, áldozatul esett egy falkára való földönkívüli fenevadnak 1726-ban - eltunése legalábbis erre az évre tehető. Nevét megtalálják az obeliszken... és mától a galaktikus térképen is.

- A Hidra Deltája - mormolta a Church balján ülő férfi. Beérte az információval, a szolidó nem is foglalkoztatta már. - Százharminc fényévnyire, túl a Külső Gyurun. Sem üzemek, sem kolóniák nem találhatók arrafelé. Meglehetősen egyhangú vidék.

- Meglehetősen - bólintott a főigazgató. - Alighanem ugyanígy gondolták azok a mélyuri felderítők is, akik valami géphiba miatt kénytelen-kelletlen megközelítették. Megizzadtak, mire sikerült leállítaniuk a hajtómuveket. Egy héten át sodródtak kifelé az erős napszéllel: a javítás a vártnál nagyobb feladatot jelentett. Egy-egy bolygó is az útjukba akadt - jobb híján ezeket tanulmányozták, hogy ne kelljen üres kézzel visszatérniük. Az adatok feldolgozásához sem idejük, sem türelmük nem volt, továbbították hát őket anyavállalatuknak, a Chigusának... szerencsére a Hálózaton keresztül. Tizenkét standard órával később utasítást adtam a bolygórendszer felvásárlására, és újabb szakértők kiküldésére. - Felpillantott. - Tremayne!

A Weyland-Yutani mélyuri felderítőinek rangidőse, ez a hegekkel szabdalt arcú, hüllőszemu férfi köhintett. Előrehajolt ültében, mintha zavarná az asztal felett izzó nap fénye.

- Úgy jártunk el, ahogy hasonló esetekben mindig: muholdak és távmérők segítségével feltérképeztük a rendszer két, emberi életre elvben alkalmas bolygóját. Elvben, mert noha mindkét égitest légkörében sok a szabad oxigén, és az éghajlati viszonyok is kedvezőbbek, mint nem egy opciós világunkon, a gravitáció jókora, az ibolyántúli sugárzás erős, a mikroorganizmusok pedig...

A jelenlévők összenéztek. Kezdték érteni.

- Forró klímájú bolygók - mormolta egyikük.

- Egy sor szempontból a Földhöz hasonlók. - A Church balján ülő férfi elmélyülten törölgette divatjamúlt szemüvegét. - Kíméljen meg bennünket a mérési eredményektől, Tremayne! Mit találtak odalent?

A hüllőszemu férfi tekintete a főigazgatóra villant.

- A csillaghoz közelebb keringő világ felszínét kő- és homoksivatagok uralják. A távolabbin több a nedvesség... talán túl sok is. Mindkét bolygót primitív életformák lakják, a nagy tisztaságú fémtömegek előfordulásának valószínusége a nullával egyenlő - a rendszerbe sérülten behatolt Chigusa-hajó muszerei mégis ilyen fémtömegeket jeleztek mindkét égitesten. Az alaposabb vizsgálat megállapította, hogy nem vaspát meteoritok maradványiról, nem is természeti képződményekről van szó. Az anyagtömegek minden kétséget kizáróan idegen jármuvek roncsai, melyek közvetlenül a felszín alatt pihennek. Szóródás nem tapasztalható - sima leszállásokról, nem becsapódásokról van szó. - Tremayne ismét főnökéhez fordult, majd felállt. A csillag szolidója tovább zsugorodott, átadta helyét a kiszáradt bolygó távlati képének. A területi igazgatók szeme előtt hegyláncok sorjáztak; a hajdan büszke szirteket munkába vette, éleiket lekerekítette a szél. A kiszáradt óceánok medrét idéző roppant lapályokon portölcsérek örvénylettek, a sívó homok hullámai közt zátonyokként ágáltak a sziklák. Hirtelen váltás: az égitest állatvilágának jellegzetes képviselője, tonnás súlyú test, apró fej hat oszloplábon. Azután egy kísérteties memento mori: a jámbor kérődzők egyikének csontjai megszikkadva, megrepedezve a tuző nap alatt. A csupa dudor, csupa szarv koponya szemgödrében sötétség fészkel, mely ellenállhatatlanul vonzza a szemlélődő tekintetét. Újabb, nagyon is időszeru váltás: néhány lánctalpas jármu és tucatnyi mozdulatlan, munka közben megörökített ember a végeláthatatlan pusztaságban.

- A kérdéses körzetekben több hetes erőfeszítéssel átvizsgáltunk mindent - mondta Tremayne -, itt-ott még a homokot is megrostáltuk. Különös, félig-meddig elbomlott fémvegyületek kerültek napvilágra; azonosíthatatlan csontszilánkok, melyek akár a fauna valamely, jóval érkezésünk előtt kihalt egyedének maradványai is lehettek. Hogy az előkerült vegyületekkel kapcsolatban máig is sötétben tapogatódzunk, és hogy az alkotóelemek a Mengyelejev-táblázat egyetlen ismert elemének sem feleltethetők meg, semmit nem bizonyít, elvégre idegen bolygón lelt mintákról van szó. Az azonban, amit a naptól távolabbi világ hasonló lelőhelyén feltártunk, már nem hagy helyet kétségeknek. Íme!

Váltott a kép: a mocsárvidék haragos zöldjében lomha csótányokként mozogtak a lánctalpasok; a védőruhába öltözött emberek látható izgalommal vettek körül valamit, ami leginkább félig alámerült, korhadozó fatörzsre emlékeztetett.

- Az a sötét ott középen - súgta Tremayne az áhitatos csendben - egy idegen gépezet maradványa. Egy gépezeté, amely talán tegnap, talán egy évszázada, esetleg még régebben érkezett az urből. Alkotói nyilván arra szánták, hogy elpusztuljon - helyesebben, hogy felszámolja önmagát, miután elvégzett néhány jól meghatározott feladatot. A bolygón többhelyütt előkerült, szinte már felismerhetetlen darabok igazolják, hogy efféle leszállások többször előfordultak, a legrégebbiek nyomait azonban, a lények várakozásának megfelelően, elmosta az idő. Bárkik voltak is - gondoltuk -, aligha feltételezték, hogy maholnap mi is idetévedünk, és érzékeny muszerekkel vizslatjuk a talajt... - Nagyot nyelt. - Azután, nem messze a gép roncsától, újabb leletekre bukkantunk. Fontos és egyedi leletekre. Most már tudjuk, kicsodák. Mi több, azt is, mi hozta őket a Hidra Deltájának bolygóira!

A fény színe egyszerre megváltozott: kékeszöldből fakósárgává lett, olyanná, mint a napszítta csont.

Church hunyorgott. Nem volt egyedül.

Csontok.

Csontok, csigolyák, azonosítatlan és azonosíthatatlan váztöredékek töltötték be most a látómezőt. Elmúlást idéző rengetegükben fém csillant megint, vörösen, akár a vér, zölden, mint a döglegyek: egy kétélu nyílhegyre emlékeztető csodásan áramvonalas tárgy, egy-egy különös módon tündöklő készség, része valamely nagy, fenyegető egésznek. Harrigan és elődje, Schaefer leírásaiból ismerte ezeket az árnyalatokat, formákat valamennyi jelenlévő.

- Ragadozók...

Elhaló volt a suttogás, a főigazgató számára azonban épp elegendő. Mély sóhajjal fordult övéihez. Most már tudják, amit ő. Remélhetőleg ugyanazt is érzik: a tehetetlenség és a félelem emésztő hidegét. Idővel persze tennie kell róla, hogy alábbhagyjon a rájuk nehezedő nyomás, ám az a pillanat még nem érkezett el. Kézben kell tartania őket, hogy szabadon rendelkezzék rémületükkel - és a bennük ébredő gyulölettel.

- A mi Ragadozóink - mondta szárazon. - Akik időről időre a mi xenomorfjainkra vadásznak odalent. Azokra a parazitákra, amelyekkel meg akartuk lepni, el akartuk riasztani őket. Olybá tunik, a meglepetés ezúttal is minket ért. Apró, de lényeges eltérés azonban a korábbiakhoz képest, hogy ez a döbbenet könnyuszerrel előnyre váltható. - Elnyomta szivarját, ám tüstént újra gyújtott. - Most már tudunk róluk, nekik viszont sejtelmük sincs a mi jelenlétünkről. És még ha lenne is... jönni fognak megint. Ezúttal persze nem mi kellünk nekik.

- A lerohanásos támadás tipikus esete - jegyezte meg a Weyland-Yutani hadászati szakértője, ez a kortalan arcú, selyem nyakkendőt és Kodak gyártmányú muszemet viselő férfi. Valóságos gyujteménye volt az implantumoknak; haragosai azt suttogták, nem a kor, hanem a rozsda végez majd vele. - A vadászok valahonnét megfelelő számú, ép xenomorf-tojáshoz jutnak. Kiválasztják a kedvükre való világot, azaz terepet, és célba juttatják a rakományt. Megvárják, míg az arctámadók hordozókra lelnek, befejezik a megtermékenyítést és elpusztulnak. Várnak, míg odalent a bolygón megjelennek az első "harcos" egyedek, aztán...

- Azután lecsapnak - fejezte be helyette az asztalfőn ülő férfi. - Megfigyelték, hogy a leletek közt nem akad egyetlen koponya, egyetlen gerincoszlop sem?

Néma csend. Angyal szállt el a jelenlévők feje felett - de a halál angyala volt, nem az életé. Néhányan, akik vették a fáradságot, és apróra átnézték az elmúlt két évszázad ide vonatkozó anyagát, Mike Harrigan szavaira gondoltak. A Los Angeles-i zsaruéra, akinek elsőként volt alkalma szemügyre venni egy Ragadozó trófeagyujteményét.

"Csontok, ember! Koponyák, gerincek a világegyetem minden zugából...!"

- Százharminc fényév - mormolta valaki. - Csak százharminc. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért a vadászok nem a hordozók szerepét szánják nekünk.

- Eljöhet még az az idő is - közölte egy másik férfi. - De mit tehetünk?

A szolidó, mintegy végszóra, elhalványult: a bolygó önnön sápadt kísérteteként derengett tovább az asztal felett. Felfénylett ellenben egy szivar parazsa, jelezvén: az érdekeltek egyike már tudja a választ.

- A maradványok korának meghatározása nagyon körülményes - közölte a főigazgató -, az azonban nyilvánvaló, hogy a vadászok jó fél évszázada jártak utoljára Raphael csillagának rendszerében. Az ezt megelőző látogatás emlékei hozzávetőleg nyolcvan évesek. A következő expedíció érkezéséig következésképp... maradt húsz-harminc esztendőnk. Ez az idő bőven elegendő a felkészülésre. Arra, hogy új tervvel álljunk elő. - Várt. - Bár az itt jelenlévők közül néhányan már nem lesznek jelen akkori stábértekezletünkön, biztosra veszem, hogy feladatának ki-ki az utolsó percig maradéktalanul eleget tesz. Bízom önökben, uraim!

- Összecsapásra gondol? - firtatta a területi igazgatók egyike bizonytalanul. - De hiszen...

- Megértem az érzéseiket - biztosította a Társaság vezetője. - Az erőviszonyokkal valamennyien tisztában vagyunk. Akadnak eszközeink. Akad néhány príma fegyverünk. Vannak hajóink, amelyek hat-nyolc hét alatt félszáz fényévnyi út megtételére képesek. Vannak pulzárágyúink, plazmavetőink, robotjaink és androidjaink - álcázó erőterünk, energiapajzsunk, hiperhajtómuvünk, xenomorfunk viszont nincs, és reálisan gondolkodva nem is feltételezhetjük, hogy a közeljövőben szert tehetünk effélékre. Abból kell hát gazdálkodnunk, amink van, és könyörtelenül ki kell használnunk a meglepetés előnyét. Olyasmit mutatunk a Ragadozóknak, amit a kozmosz e táján még nem láttak: egy békés, húsz-harminc éves múltra visszatekintő emberi települést Raphael csillagának nyolcadik, sivatagos bolygóján. - A főigazgató hangjából megint kiérződött a gyilkos indulat. - Hogy a mocsaras világon mivel várjuk őket, az megint más kérdés. Bármelyik terepre esik a választásuk, készen állunk majd! - Felpattant. Church biztosra vette, hogy elveszíti önuralmát, és fellélegzett, mikor ráébredt tévedésére. Főnöke egyetlen mozdulattal visszasöpörte a semmibe a kék csillagot, bolygóival, leleteivel, rejtelmeivel együtt. A tanácsterem hátsó fala a helyére került, ott volt megint az obeliszk is. - Holnap, ugyanebben az időben ismét várom önöket. Addig is köszönöm a figyelmüket, fiúk!

Az igazgatók felálltak. Egyetlen felesleges szó sem hangzott el: a döntés megszületett, megalapozottságát egyikük sem szándékozott kétségbe vonni.

- Mr. Church, maradjon még!

A Weyland-Yutani kutatási programjának vezetője, maga sem tudta miért, a Fury-131-et látta megint; érezte a forróságot, a félelem verítékének szagát...

Lassan magukra maradtak. A főigazgató valami hosszúkás, fémes tárggyal játszadozott - időbe telt, mire Church ráébredt, hogy Raphael Adolini pisztolya az.

- Maradjon, Howard! - ismételte.

- Uram...?

- Ne hátráljon meg. Ne engedje, hogy az érzelmek a sárba rántsák. Egész sor új androidot kell elkészítenie a következő tíz-tizenöt év alatt; különleges szerkezeteket speciális kívánalmak szerint. Tudom, hogy képes erre. Ne hagyjon cserben minket, Howard! Ne hagyjon cserben engem úgy, ahogy a többiek!

Church feszengett. Hasonlót sosem hallott még munkaadójától, pedig jó húsz év múlt el azóta, hogy a Társaság szolgálatába lépett.

- Mr. Weyland...

- Nem ismer engem senki - mormolta a nagydarab ember. - Senki.

- Hogyan...?

- Az emberek, Howard... olyan törékenyek. Sebezhetők. Mintha csak... - A fátyolos hang egyszerre elhalt, a szivarparázs is kihunyt. Egy pillanattal később a főigazgató ökle lecsapott az asztallapra; a dörrenés úgy visszhangzott a fémfalak közt, akár egy pisztolylövés. - Menjen! Hagyjon egyedül vele!

Vele...

Church elhátrált onnét, és csak akkor vett lélegzetet ismét, mikor bezárult mögötte a lift páncélozott ajtaja. Összerezzent a fémes kattanásra. A monitor felé fordult, melynek tükrén blokkbetus felirat derengett:

 

CHURCH, HOWARD LAWRENCE

 

Ahogy a viharkabátos közelebb hajolt, a három szó pixelek fellegévé hullott szét, és újabb sornak adta át helyét:

 

CHURCH ÉS AZ O BISHOPJAI

 

A hangtalan robbanás most gyorsabban következett be. Az ernyőn ott vibráltak még a betuk kísértetei, mikor a betáplált információk özöne valósággal elöntötte a fekete négyszöget:

 

NAGY HARC TÁMADOTT A MENNYBEN.

MIHÁLY ÉS ANGYALAI MEGROHANTÁK VOLT A SÁRKÁNYT,

A SÁRKÁNY ÉS ANGYALAI VÉDEKEZTEK, DE HASZTALAN:

NEM MARADT HELY SZÁMUKRA A MENNYBEN.

LEVETTETETT A NAGY SÁRKÁNY, AZ OSI KÍGYÓ, AKI MAGA AZ ÖRDÖG,

A SÁTÁN, AKI TÉVÚTRA VEZETI AZ EGÉSZ VILÁGOT.

A FÖLDRE VETTETETT, ÉS

LETASZÍTTATTAK ANGYALAI IS

 

A fülke meglódult, már-már zuhant lefelé az aknában. Church nem mozdult, megbabonázva meredt a képernyőre.

 

LÁTTAM, HOGY EGY ANGYAL ÁLL A NAPBAN.

HARSÁNY HANGON SZÓLT AZ ÉGI MADARAKNAK:

"JERTEK, GYULJETEK ÖSSZE AZ ÚR NAGY LAKOMÁJÁRA!

EGYÉTEK A KIRÁLYOK HÚSÁT, A VEZÉREK HÚSÁT,

A BAJNOKOKÉT, A LOVAKÉT ÉS A LOVASOKÉT,

A SZABADOKÉT, A RABOKÉT, A KICSIKÉT ÉS A NAGYOKÉT!"

ÉS LÁTTAM AMA HATALMAS, RAGYOGÓ TRÓNT.

A RAJTA ÜLO TEKINTETE ELOL MENEKÜLT A FÖLD, AZ ÉG,

 S MIND A BENNÖK ÉLOK,

DE NEM MARADT SZÁMUKRA HELY.

VISZLÁT, HOWARD

 

A fülke egy zökkenéssel megállt.

Church lerázta magáról a bénultságot, és megszaporázta lépteit. Az előcsarnokban már futott; nem ügyelt rá, látják-e vagy sem.

A parkolóba vezeto lépcso végeláthatatlanul hosszúnak rémlett; ez óvatosságra intette. Tekintetét a kísértetváros tornyaira, a felhőkön átderengő napra emelve indult neki. Lassan haladt: tartott tole, hogy megvénül és meghal, mire a bunbánat stációin át célhoz, a fekete Mercedeséig ér.

 

 

7

 

Irodájának homályában magára maradt a férfi, akit alárendeltjei Weylandként ismertek. Szivarja rég kialudt, ő azonban meg sem próbálta lesöpörni az asztal lapjára hullott hamut. Jobbja az obeliszken nyugodott - ujjaival tapintotta ki a sorban legutolsó, ismerős nevet.

Akik az új áldozat emlékét megörökítették, sokat töprenghettek, miképp tüntessék fel a haláleset helyszínét, mely ez esetben igen messze esett a Földtől. Felfedezhették, hogy elődeik a Nostromo kereskedelmi vontató legénységének esetében hasonló problémával szembesültek, és jónak találhatták az általuk választott megoldást, mert a név mellé végül a VILÁGURBEN NYUGSZIK feliratot vésték. Tág fogalom volt - elfért benne a mindenség összes csillaga, az Archeron, és persze a Fiorina is.

Az iroda homályában mintha zokogás hallatszott volna: fura, meroben üzletszerutlen nesz.

- Ellen - suttogta a Társaság főigazgatója. - Bocsáss meg, ha tudsz, és esküdj... igen, esküdj, hogy várni fogsz rám odaát!

 

 

8

 

És megint az álmodó.

Álma ugyanolyan határtalan és csodálatos volt, mint a közeg, amelyben száguldott. Csak távolságot ismert, időt nem. A korok múlását a messzeségben fel-fellobbanó nóvák jelezték. Más talán fel sem figyelt volna rájuk, oly távol estek minden lakott égitesttől, az álmodó azonban észben tartotta valamennyit: arra törekedett, hogy pontosan ismerje helyét a világegyetemben.

Egy-egy váratlan fotonözön: csillagok pusztulásának hírnöke. Növekvő ereju ragyogás: egy nap közelsége. Hajtómuvek fel-fellobbanó lángja: kényszeru pályamódosítás. Tény: gazdái messze járnak. Tény: múlik az idő. Következtetés az ismert tények alapján: ha a pillanat elérkezik, gazdái felbukkannak megint.

Más teendője nem lévén, a hajó álmodott. Ritkás gázködökről, melyekben a csillagfény fátyolos ragyogás csupán; tomboló tuzkutatókról, gravitációs örvényekről egy vörös nap közelében, ahol létrehozták - és az örök sötétségről, ahová minden teremtett lény útja vezet.

A szörnykirálynő, mely időről időre ivadékokkal váltotta meg életét rabtartóitól, sosem aludt. A fáradtságot nem, csak a gyulöletet ismerte: errol árulkodott a sziszegés, mely kamráját betöltötte, s melynek amplitúdója az utóbbi idoben mintha megváltozott volna.

A szörnyet vigyázó automatika érzékelte a különbséget, de nem tulajdonított jelentoséget neki. Az álmodó másfelé figyelt, és ezzel  - indulása óta eloször - hibát követett el: lehetové tette, hogy a lény mesterkedése észrevétlen maradjon.

A királynot vigyázó gépek hibátlanul muködtek. Reagáltak minden apró neszre és mozdulatra, érzékelőik teljesítménye minden képzeletet felülmúlt, ám az adott helyzetben ez sem segített: a bajt nem muszaki hiba, nem holmi véletlen, hanem egy könnyu érintés okozta abban olyan fázisban, amikor a rendszer általános ébersége alábbhagyott.

A szaporítási periódus a végéhez közeledett, az automaták semmiféle rendellenességet nem tapasztaltak. A szörnyeteg testéhez kapcsolt futószalagon ezúttal is megjelent egy, a szokásostól eltérő formájú és méretu tojás. A benne lapuló csontkéz ritka kincset, egy királynő-lárvát hordozott... rendszerint csak pillanatokig, hisz a gépek, mint a vadászok szemszögébol érdektelent, tüstént elkülönítették és megsemmisítették. A kiemelést letapogatóval kombinált manipulátor végezte, mely bizonyos külső jegyek alapján szurte ki a szaporodni képes parazitákat a csak ölésre hivatottak seregéből. A gépkar precízen és könnyen járt, állta a lény maró testnedveinek rohamát, nem tett benne kárt a fúziós kemence forrósága sem, mely a királynő-embriók útjának második, egyben utolsó állomása volt. Tervezői nem számoltak a külső behatás eshetőségével - más szavakkal nem is álmodtak róla, hogy a szörny felismerheti a manipulátor jelentette veszélyt.

Az álmodó - egy korcs biológiai lény és egy célgép keresztezodése - nem tudta, miért kell a tojások egy részét megsemmisítenie. Fogalma sem volt, mit muvelhet a parazita anya egy gyanútlan bolygó őshonos életformáival. Gazdái tapasztalatból tudták, mire számítsanak, és mert jobban kedvelték a kemény, ám diadallal kecsegtető haláltáncot az eleve reménytelen vergődésnél, ritkán merészkedtek odáig, hogy közelharcban mérkőzzenek meg egy elszabadult királynővel.

Ennek a királynőnek persze már nem volt esélye elszabadulni: legyengült a hosszan tartó kínlódásban. Sziszegésének halkulásával egyidőben mozdulatai is lelassultak. Gyakoriak lettek a görcsös rándulások, melyeket az automatika, nem látván bennük sem szabályszeruséget, sem fenyegetést, figyelmen kívül hagyott.

Az újabb, az igazi balfogás azonban csak ezután következett.

A béklyók alig észrevehető lazulása (megfigyelés: a szaporodógép gyengül; következtetés: a szaporodógép hamarosan elpusztul) nagyobb mozgásteret biztosított a lénynek. Noha a rendszer változatlanul ügyelt a hirtelen mozdulatokra, a görcsös összerándulásokra nem reagált többé. Nem szentelt kellő figyelmet a végtagoknak sem, melyek a görcsös rángások közepette is rezzenetlenek maradtak, és úgy feszültek, mint megannyi biomechanikus rugó. Egy tapasztalt vadász bizonyára megsejtette volna, hogy a kamrában valami készül, ám a legközelebbi vadász is tízezer fényévnyire járt, az Almodó pedig gyanútlan volt és kissé felületes. Fel sem ötlött benne, hogy végtagjainak megfeszítésével a szörnykirálynő lendületet vehet, és hogy nem minden porcikáját tartják fogva a pányvák. Teste egy nyúlványának - szükségképp - kezdettől fogva jókora mozgásszabadságot biztosítottak. A nyúlvány most lecsapni készült.

A tojócső nem volt sem szép, sem méltóságteljes. Leginkább egy három-négy méter hosszú, fakó bőru, vak féregre emlékeztetett, nyílása pedig tátongó féreg-torokra, mely percről percre rémeket okád. Ez a folyvást tekergő, vonagló és remegő alagút nyújtotta a legmegrázóbb látványt - hozzá képest már-már esztétikai felüdülést jelentett a lehajtott fejjel, melléhez szorított végtagokkal meditáló lény.

Az ívelt, nyálkától fénylő koponya a lézersugarak kigyúltakor oldalra fordult. A királynőnek látszólag nem volt szeme, amellyel figyelhetett, a mozdulattal azonban sikerült feledtetnie e hiányosságot. Az esetleges bámészkodó megesküdött volna rá: a fenevad pontosan tudja, mi zajlik körülötte.

A szaporítás drámájának refrénszeru, utolsó felvonása közelgett. A pásztázó sugarak megállapodtak a többitől különböző tojáson, melyben ott lapult a csupa kinövés, csupa taraj arctámadó. A fény sebességével nyitottak-zártak bizonyos relék: kinyúlt és előrelendült a gépkar, hogy megragadja a pusztulásra ítélt áldozatot.

Bizonyára meg is ragadja, ha el nem téríti a tojócső váratlan csapása. A csökkentett érzékenységu automatika újabb görcsös összerándulásként értelmezte a támadást, és tétlen maradt - elvégeztetett.

A kar a levegőbe markolt, azután - mert a rendszer magasabb rendu elemei nem turték a tétovázást - a soron következő, közönséges tojást ragadta meg, mely annak rendje s módja szerint el is hamvadt a szubatomi tuzben.

A királynő-embrió zavartalanul folytatta útját. A fogoly lény - látszólag - nyomon követte mozgását, míg el nem tunt az indulásra kész siklóhajók egyikében. A külső állkapcsok tágra nyíltak, a feneketlen torokból szaggatott, hisztérikus kacajt idéző hangok törtek elő.

Az Almodó felrezzent. Rendellenességet tapasztalt a fogoly körül, és mert tudta, hogy a belülről fenyegető veszedelem forrása csakis a szörny lehet, bénító rezgésekkel árasztotta el börtönét. A tuzvezető lézerek ide-oda cikáztak, új célt kerestek. A futószalag megállt, a gépkar hátracsapott, és bezúzta néhány tojás épp megszilárdult burkát.

A királynő tombolt. Az újból feltáruló fúziós kemence ragyogása rőtes dicsfénnyel rajzolta körül vonagló testét. Olyan volt most, mint egy megelevenedett ércszobor, a pusztítás és a halál démona, mely hosszú révületből ocsúdott fel a hajóóriás fedélzetén. Hogy mit tett, csak az álmodó adatbankjának átvizsgálásakor derülhetett volna ki, ilyen vizsgálatra azonban a hajó indulása óta egyetlenegyszer sem került sor. A börtön felügyeletére tervezett automaták némák maradtak: úgy viszonyultak az álmodóhoz, mint alacsony sorból származó bakák egy négycsillagos tábornokhoz: nem merték és nem is tudták volna megzavarni. Lehetoségeit áttekintve az álmodó önállóan is meglelte az aktuális veszélyhelyzethez illő módszert: fokozta a bénító rezgések intenzitását, és tartalék manipulátorai segítségével birokra kelt a szörnykirálynovel.

A fogoly három pányvától úgy-ahogy megszabadult már, és épp a negyediket rángatta, mikor egy újabb, a tojásrablónál sokszorta nagyobb gépkar lecsapott rá. A közajtókat - és velük a sikló rakodónyílását - ugyanekkor zárta le az álmodó egyik alrendszere. A landolóegység, gyomrában a lapuló halállal, sebesen távolodott a küzdelem színhelyétol: a tat indítóhombárjában ismételt ellenorzés és üzemanyagfeltöltés, azon túl az ur hidege és egy gyanútlan világ bioszférája várta.      

A raktérben mind kritikusabbá vált a helyzet. A fúziós kemence nekivadult sárkányként okádta tüzét, tojások tucatjai robbantak szét. A hajó egész hosszában riadó bömbölt, a túlhevült szekcióban egyre terjedt az üzemzavar. A királynő az utolsó pillanatig figyelt, és amit látott - ha látott egyáltalán - elégtétellel töltötte el. A sebeiből patakzó sav a szétszaggatott vezetékekből ömlő folyadékkal elkeveredve fröcskölte be börtönét: suru füst terjengett mindenütt, ahová elért.

Az álmodó fokozta a nyomást. A raktérben csontok roppantak, a padlót savas véráradat öntötte el - az újabb vészhelyzetre az automatika intenzív szelloztetéssel és molekuláris kötoanyagok adagolásával felelt. A királyno szelvényezett farka vadul csapkodott, hatalmas teste azonban elernyedt már a manipulátor szorításában: kiszenvedett.

Az álmodó - immár nagyon is éberen - megálljt parancsolt a szervómotoroknak. A tetemet nem engedte el; nem kapott felhatalmazást, hogy eleressze. Azt tette, amit hasonló helyzetben minden jóravaló gépnek tennie kell: vereségéről mit sem sejtve új parancsra várt.

 

 

9

 

Idővel - az álmodó mércéje szerint tökéletes pontossággal - megérkeztek a Ragadozók: fénynél sebesebben száguldó gépeik minden csillagrendszertől távol érték be és fogták közre a keltetőhajót.

Kultúrájuk ismerőinek - a galaxis e régiójában ilyenek nemigen akadtak már - nyomban szemet szúrt volna, milyen kevesen vannak. Korábban a harminc jármuvet és hatvan vadászt számláló rajok sem számítottak ritkaságnak, a mostani mindössze tíz gépből és tucatnyi fegyverforgatóból állt. A tehetősebb Ragadozók változatlanul maguk vezették hajójukat: ilyen csavarokra és fordulókra automata sosem vetemedett volna. A kommunikációs csatornák egyszerre nyíltak meg, a hullámhosszokon izgatott trillázás váltakozott mély, torokhangú kiáltásokkal.

Azután csend támadt az éterben: az álmodó üzent.

Jelentését nyugtázva az érkezők nem parádéztak tovább: egymás után kapcsolták be navigációs számítógépüket. Dokkolásuk gyors volt és zökkenőmentes, lépteik kisvártatva már a keltetőhajó füsttel teli járataiban dübörögtek.

 A szörnykirálynő börtönéül szolgáló hombár bejáratánál verődtek össze feldúlt cserregéssel. Az, aki a legnagyobb termetu, a legtekintélyesebb megjelenésu és a legidősebb volt köztük, apró csontokból álló nyakláncát babrálva szemlélte a pusztulást. Noha a hajó atmoszférájában még mindig mérgező gázok terjengtek, lassan levette maszkját. Koponyáját, mely a földi őstörténet háromkaréjú rákjainak páncélzatára emlékeztetett, számos heg éktelenítette: megannyi győzelmi bélyeg, a nemrég elpusztult szuperparazita rokonságának kézjegye. A jelenlévők kivétel nélkül őt figyelték. Egyikük-másikuk a mozdulatait is utánozni próbálta: a mélységes tisztelet és a feltétlen alávetettség kifejezése volt ez.

A vén Ragadozó körülpillantott. Tarkótáji csápfüzére széles vállát verdeste, karmos ujjai egy csigolyadarabbal játszadoztak. Amit muvelt, a tunődés ya'utja megfeleloje volt, és mint ilyen, másodpercekig tartott csupán. Mikor felrezzent, hördüléssel parancsolt csendet társainak: a fegyelmezetlenség a fedélzeten történt balesetnél is jobban boszítette.

Az o idejében elképzelhetetlen lett volna, hogy a beavatásra várók falkába verődjenek. Nem a megtorlástól való félelem tartotta kordában őket: a választást, az alászállást és a küzdelmet megelőző órákat ki-ki a csendes meditációnak szentelte. A vezető döntését csak a vele egyenrangúak kérdojelezhették meg; az expedíció minden vadásza pontosan ismerte helyét, a harci alakzatban és az univerzumban egyaránt. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy raj ilyen kis létszámmal induljon útnak, az idők azonban változnak... és változnak a vezérek is.

A vén Ragadozó közelebb lépett a megroppant gerincu királynőhöz. A tetemet változatlanul fogva tartották a gépkarok. A fémöntvényt idéző koponya meghasadt, a végvonaglásban kilökodött belso állkapocs elvásott, a sebekbol alig csepegett a gennysárga vér...

Valami mégis mozdult a fúziós kemencén túl, a futószalag maradványai közt. Az expedíció rangidőse tüstént odafordult, sisakjának ingerszurői nélkül azonban hasztalan eroltette szemét: a fúziós kemence végso lobbanása hőkép-kísértetekkel népesítette be a sarkokat körös-körül.

A küzdelmet átvészelt tojások egyikéből kivergődött arctámadó rohamra indult. Félúton járt a vadászok felé, mikor a célkövető sugarak befogták - az ezt követő lézertuz ízekre szaggatta fakó boru testét. Egy második csontkéz a siklóindító zárt ajtaja felé hátrált, sorsát azonban nem kerülhette el: a háromfelől rácsapó plazmalövedékek porrá égették.

A Ragadozók teljes hosszúságúra állították rugós lándzsáikat, és a hajó automata fegyvereitől fedezve nekiindultak, hogy leszámoljanak az esetleges túlélőkkel. Rangidősük nem sietett: felvette maszkját, mielott a futószalagot követve a siklóindító ajtajáig nyomult. Jobbjának kettős pengéjét megfontoltan húzta végig a fémen - a szikrák csak úgy záporoztak -, fel és le, azután újra meg újra.

Hogyan tovább?

Oda az értékes szaporítógép: megvadult, tombolt, már-már elszabadult; nyilvánvalóan el kellett pusztulnia. Hogy hagyatékát megismerjék, egyetlen zárat kell kioldaniuk... a vén Ragadozó azonban tudta, hogy nem fogja kinyitni az ajtót. Alacsonyrendu parazitákat ölni ugyanolyan alantas időtöltés, mint fejletlen értelmu humanoidokkal bajlódni a puszta kockázat kedvéért; nem is hasonlítható ahhoz a küzdelemhez, melyet az univerzum legértékesebb trófeájának begyujtése követ. Az igazi vadász előbbre való bármely jól képzett harcosnál - ezt az újoncoknak is tudniuk kell, és ha nem tudják... nos, megtapasztalják hamarosan.

A vezér sarkon fordult, és átható trillázással magához szólította társait. Rágói összecsattantak a bronzfényu sisak alatt. Sok még a tennivalója indulás előtt: ki kell választania a bolygót, ahová a siklót küldi, szembe kell néznie az elégedetlenkedők haragjával, talán meg is kell ölnie némelyiküket. Végül, mikor az egyetértés teljessé válik, és véget ér a várakozás, a túlélők hajóra szállnak, hogy a hagyomány szellemében bizonyítsák rátermettségüket a kék nap alatt, a kezdetleges élet és a lappangó halál világain.

Magasba emelte mindkét karját, éppúgy mint annak idején, mikor vezérét megkímélve első bélyegét szerezte - ahogy valaha, mikor társai akaratából első lett a kiválasztottak közt. Tudta, hogy a halálnak ezernyi arca van, s mert ösztönei éppoly kifinomultak voltak, mint bármely ya'utjáé, tudta azt is, hogy bármelyik ábrázattal kerüljön szembe odalent, a küszöbön álló vadászat élete legemlékezetesebb küzdelme lesz.

 

 

10

 

Rourke's Drift, a Weyland-Yutani kolóniája Raphael Csillagának nyolcadik bolygóján;

2202 pszeudo-augusztusa

 

Nem volt a világ legrosszabb házassága, az együttélés helyszíne viszont lehetett volna festoibb az ismert világegyetem legnagyobb homokozójánál.

Ha nyugtatók nélkül aludt - érkezése óta próbálkozott néha ilyesmivel is -, Carrie Shimura-Wong újra meg újra az apjával álmodott. Komisz játék volt a sorstól, de korántsem annyira, mintha mestereivel, bátyjaival, vagy épp ellenfelei egyikével hozta volna össze: ezek az életben is, az álmokban is komiszabbul bántak vele az öregnél.

"Muszáj volt hozzámenned ahhoz a barbárhoz, ostoba?"

Carrie tiltakozni akart, de hasztalan próbálta hallatni a hangját. Egy renegát gondolat azért utat talált hozzá a kábulat ködén át: apja meglepően konzervatív ahhoz képest, hogy Hongkongot, a kompromisszumok és hazugságok mekkáját nevezi otthonának. Itt élt, mióta az eszét tudta, brit, portugál, amerikai és francia örgögökkel üzletelt, és fogcsikorgatva bár, de kiszolgálta népe legádázabb ellenségeit, az oroszokat és a japánokat is. Utóbbiak iránti gyulölete genetikus eredetu lehetett - abból az időből való, mikor a Nap Birodalmának seregei Mandzsúriára zúdultak, és polgári áldozatokból emeltek sáncot Nanking falainál.

"A japánok állatok. Hogy az osök kedvére tégy, soha ne érints, ne segíts és ne szeress közülük egyet sem!"

Soha, visszhangozta magában Carrie, és szemét elfutották a könnyek. Még akkor sem, ha a másik választás a halál; még akkor sem, ha különben még nagyobb szégyent hozok a család nevére? Bujkálhattam, élősködhettem volna rajtatok egy életen át: ugyan, ki kötötte volna össze a sorsát egy körözött gyilkossal Hirokin kívül?

Felnyögött, és párnáiba fúrta arcát.

A Majom évében házasodtak, de nem ezért kellett szégyenben és rettegésben élniük. Carrie rokonaitól és saját magától féltette Hirokit, pedig akadtak ennél súlyosabb gondjai is: emberéletekről kellett számot adnia a szárazföldi Kína hatóságainak.

Összerázkódott nyugtalan álmában, tüdejéből éles szisszenéssel tört elo a levego. Izmai megfeszültek, ujjai karmokká görbülve keresték a célt; pikkelyek és fogak, a kígyó lecsap.   

Gyermek volt még, mikor a harcmuvészetek veszedelmes ösvényére lépett. A vén Lao-Ce nyilván az égi és földi dolgok egyensúlyáról, a karmáról és más effélékről papolt volna, pedig Carrie döntését sokkal egyszerubb tényezők motiválták: a küzdőszellem és a becsvágy.

Főleg a becsvágy.

Az Úton előrehaladni éppoly szükségszeru volt, mint az írás meg az olvasás elsajátítása, noha e két képességének utóbb vajmi kevés hasznát látta. Tizennégy éves korára igazi harcossá, tizenkilenc évesen háromszoros gyilkossá vált - csak ekkor kezdte gyanítani, hogy sorsának alakulását mégis befolyásolja az a bizonyos karma. Kezdettől fogva azt remélte, hogy a Wing Tsunban, a stílusok stílusában békét és megnyugvást talál. Tizenöt esztendő alatt mindössze a fölény igézetét sikerült megízlelnie, és vallásává emelte mestereinek egyszeru filozófiáját: a győzelem mindennél fontosabb.

Hiroki sosem értette a dolgot. Számára egészen mást jelentett a diadal; a harcmuvészettel nem meggyőződésből, pusztán időtöltésként foglalkozott. Bonyolult formagyakorlatokba menekült minden problémája elől - ilyenkor még makulátlan fehér ingét, nyakkendőjét és a hivatalos udvariasság álarcát is levetette. Egyéniségének megőrzése érdekében többet nemigen tehetett: kenyéradó gazdája - a Társaság - önállóság helyett pontosságot, fantázia helyett huséget követelt tőle.

- A győzelem nem minden, miko - győzködte már az első hónap, a sokadik együtt töltött éjszaka után. - Ideje lenne megtanulnod: nem mindig a támadás visz a legrövidebb úton a célhoz.

- Hanem? A becsület? - Carrie torkig volt Hong-Konggal, a családjával, az éles napsütéssel, a lepedőnyi vörös zászlókkal, a fájdalommal, a bushidóval. - A becsület nem kifejezetten hatékony fegyver, drágám.

Utólag belegondolva a lázadás eszközének, nem pedig céljának látta a férfit. Mr. Shimura, az összeszedett, a végletekig precíz munkaerő. Japán volt, ráadásul átkozottul jó szerető - ez akkoriban elégséges okot adott arra, hogy megszerezze.

- Fegyver, fegyver! - Hiroki felkönyökölt abban a múltbéli ágyban, és a poharáért nyúlt. Csúf modernista, európai módon berendezett lakosztályban rejtőztek a Sheraton huszonhatodik emeletén. Ablakaik az Öbölre és a Kowloon-hegyre néztek: ez a legkevesebb, ami a Társaság egy szépreményu részlegvezetőjének és hazaáruló kurvájának kijár. - Az agresszivitásod minden képzeletet felülmúl. Nyilván a kevert véred az oka. Eddig nem bántam, de most... kezdi megmérgezni a szexuális kultúrádat is.

Carrie lustán hunyorgott. Első gyilkosságától épp negyvennyolc óra választotta el. Első - és mindeddig egyetlen - házasságától ötvenöt.

- Az összes okot ismered - mondta. Szívesen végigsimított volna a férfi testén, de büszkesége nem engedte. Tartania kell a távolságot. Ez a feltétele annak, hogy minden helyzetben ő dönthessen.

Hiroki a homlokát ráncolta.

- A régi nóta. Csakhogy te nem pénzért harcolsz. Ha ez számítana, biztosan nem kikötői lebujokból választanád ki az ellenfeleidet. ugy bizonyítasz magadnak, hogy megtörsz másokat, és ez, miko, még rövid távon is veszedelmes lehet.

- Nincsenek ellenségeim.

- Mondjuk inkább, hogy nem ismered őket. Ellenségei mindenkinek vannak.

- Nem félek tőlük.

- Ebben biztos voltam. Nem félsz senkitől... és senkit nem szeretsz. - Hiroki az órájára pillantott. - Mennem kell.

Máris felpattant, készülődni kezdett; mire Carrie visszaért a fürdőszobából, már a nyakkendőjét kötötte.

- Új kihívást kaptam - mondta a lány. - Szombatra.

- Ha életben vagy még vasárnap hajnalban, hívj fel. - Hiroki Mr. Shimura volt megint, huvös és megközelíthetetlen. Zakója hajtókáján a Társaság kituzője. A zakó - mint minden zakója - a szingapúri Boss-lerakatból származott. Kevesebbért is öltek már embert a kínai szárazföldön.

- Hétfőn indulsz? - kérdezte Carrie, bár ismerte választ. Hiroki - azaz inkább Mr. Shimura - hamarosan elhagyja, ahogyan elhagyja a Földet is: egy kolónia igazgatását bízták rá a Hidra Deltájának nyolcadik bolygóján.

- Hétfőn - bólintott a férfi. Akkurátusan felhajtogatta inge ujját, némi glükózt és amfetadolt fecskendezett aranybarna alkarjába, azután zsebre vágta az oltópisztolyt. - Még meggondolhatod magad. Még velem jöhetsz.

- Nem - mondta Carrie. - Nem, nem nem!

Azután mégis vele tartott - aligha tehetett egyebet.

A kelleténél sokkal élénkebben éltek emlékezetében a küzdelem és a menekülés képei. Kihívói a néphadsereg katonái voltak, értetlen parasztok Hunjanból, ahol egy marék rizsért, egy vacak zsebrádióért is ölnek - a díj egész vagyonnak rémlett számukra, a legmocskosabb fogásoktól sem riadtak vissza, hogy megszerezzék. A lányt elvakította a düh, a kín - a benne lakozó démon pedig mintha épp erre várt volna: elhatalmasodott és ölt, egyre csak ölt...

Fülében még órákkal később is ott visszhangzott a tömeg moraja; nem tudta, hogy került Hiroki kocsijába, mely a kompkikötő, a határ felé száguldott vele. Fogát csikorgatta; úgy kapaszkodott a törött csont fájdalmába, mint az utolsó szalmaszálba, és elutasította az érzéstelenítőket.

A forgalomirányító lámpák vöröse a deszkapadlót elborító vér színe.

Az arénában haldokló férfi hörög, a másik kettő már csendes, tágra nyílt szemük a tető alatt gomolygó füstbe mered.

A rakpart hosszában szirénák bömbölnek, az olajtól szennyes vízbe origami-madarakként hullanak a gyurött bankjegyek...

- Isoganai to okoremasu yo! - förmedt rá menedzsere, a karóvékony, sebhelyes arcú japán. - Menni! Tunni el!

Megfogadta a tanácsot, és rohant. Rohant a rézsút szakadó monszunesőben, roppant daruk, raktárépületek között. A síneken valaki megpróbálta útját állni, fegyvert fogott rá - ő azonban még így, sebesülten is gyorsabb volt bárkinél a városban. Baljával a támadó kulcscsontját törte, és tovább futott. Utóbb fényesen kivilágított telefonfülkében találta magát. Bajlódott egy darabig mágneskártyájával, azután egész testében remegve Mr. Shimura számát tárcsázta.

Nem járt messze a haláltól, mikor a Weyland-Yutani oltalmazó keze kinyúlt érte, tudta jól. Fogalma sem volt viszont, honnét kerítettek számára ilyen rövid idő alatt megfelelő papírokat.

Elhevert a füstszürke KLX hátsó ülésén, könnyek nélkül zokogott, meg sem hallotta a hozzá intézett kérdéseket. A KLX-ből egy minibuszba került. Ott volt Hiroki is. Felkészíthette embereit a találkozásra, mert orvosa - ha ugyan orvos volt - minden teketória nélkül három lépés távolságból terítette le Carrie-t a jobbjában szorongatott pneumával.

Végigaludta a hajóutat az Öblön át, átaludta az ellenőrzést, a kérdéseket - még hétfőn hajnalban is szédelgett, mikor a férfi a tokujamai Sinto-szentély papja elé vezette.

A ceremónia gyors volt, és - a megelőző kezeléshez viszonyítva legalábbis - fájdalommentes. Carrie lehajtott fejjel hallgata a gong kondulását, az összeütött tenyerek csattanását - aztán összerezzent és felpillantott. ugy rémlett neki, a szentély homályából árgus szemek figyelik minden mozdulatát. Talán Jimmuteno, talán Okuninuzi, vagy valamely más isten volt az, ám ahogy a szemét erőltette, az érzés tovatunt, és vissza sem tért jó ideig.

A következő alkalommal akkor érezte magát ilyen közel az égiekhez, mikor a siklóhajó ablakán át megpillantotta Hiroki bolygóját.

- Van már neve? - kérdezte komoran. A mélyálom öt hete alatt sebei úgy-ahogy begyógyultak, hangulata azonban alig javult. A törött csont fájdalma százharminc fényévnyire elmaradt mögötte. Ugyanekkora szakadék választotta el mindazoktól, akiket valaha ismert. A nevelőkről azután eszébe jutott valami, és ez új irányba terelte gondolatait.

Carrie Shimura-Wong, gondolta, és önkéntelenül megborzongott. Nekem legalább van nevem. Varázsereju név, a mennyekig repít. Hozták az istenek a valóságban. Mrs. Shimura...!

A Delta Hydrae hetedik bolygója még nem került olyan meghitt viszonyba az emberiséggel, hogy hasonló, varázsereju nevet kapjon - igaz, bérelt helye volt a mennyekben, ahová Carrie-t nyughatatlan vére, no meg a Társaság hatalma emelte. Hiroki kockáztatott az érdekében, és győzött: a Weyland-Yutani, mint afféle bálvány, nem hagyta cserben hu szolgáját. uj asszonyát néhány tisztességes ruhával, ráadásnak A2 fokozatú planetáris adminisztrátori besorolással lepték meg - még egy esélyt, karriert kapott nászajándékul, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Hiroki figyelmes férj volt és gyöngéd szerető. A maga merev és hivatalos módján valószínuleg szerette Carrie-t, ám az őszinteség éppoly összeegyeztethetetlennek tunt elveivel, mint a pontatlanság. Feleséget kellett találnia, hogy az új feladat támasztotta követelményeknek maradéktalanul eleget tegyen. A Társaságnak elszánt pionírra, minta-földlakóra volt szüksége a hozzá illő párral - Mr. Shimura beszerezte hát a pozíciójához illő párt, és Carrie azon kapta magát, hogy nem képes gyulölni ezért. Igaz, nem tudta szeretni sem. Kapcsolatuk futőanyaga már odalent Hong-Kongban jócskán megfogyatkozott; a lány vágyából vonzalom lett, a vonzalomból egyfajta megbecsülés. Figyelte Hirokit, hogyan veszi birtokba birodalmát, a civilizáció tíz-egynéhány négyzetmérföldnyi szigetét az idegen bolygó pusztaságában. Nézte, hogyan vedlik át fehérgalléros ügyintézőből főparancsnokká, igásállat módjára dolgozó törzsfővé, és tiszteletet érzett iránta, de - mint korábban a vággyal - ezzel az érzéssel sem tudott mit kezdeni.

Hamar felmérte, micsoda munka vár rájuk. Rourke's Drift alig húsz esztendős múltra visszatekintő kolónia volt, s mint ilyen, igazi határvidéknek számított. A telepesek, többségükben egyszeru farmerek, technikusok, hivatásuknak (ritkábban emlékeiknek) élő férfiak és nők a kalandorok nyakas fajtájához tartoztak. Hogy ki vagy mi hajtotta őket ide, erre a kíméletlen világra, többnyire az ő titkuk maradt - munka közben nemigen jut idő a faggatódzásra. Hozzászoktak, hogy küzdeniük kell a megélhetésért; nem adták olcsón rokonszenvüket, a hozzáértést, az erélyt azonban sokra tartották, és bizalmukkal tüntették ki Mr. Shimurát. Együtt izzadtak és gürcöltek vele, együtt küszködtek a rinoidoknak nevezett eleven húshegyekkel - és együtt bámulták az eget minden négy hónapos évszak legvégén. Várták a szállítóhajót, hogy rakterébe zsúfolhassák a befogott állatokat, a maguk készítette, proteinben gazdag élelmiszer-koncentrátumokat, a Társaság kutatóinak szánt kőzetmintákat, vagyis mindazt, amiért silány konzerveket, lőszert, kerozint meg építőanyagot kaptak cserébe.

A posta is négyhavonta fordult. A Concom-hálózaton át, Kommunikátorral üzenni felettébb költséges mulatság lett volna - kész szerencse, hogy a telepesek zöme nem áhítozott rendszeres kapcsolattartásra a Földdel.

Carrie az első "év" végén szánta rá magát, hogy levelet írjon az apjának, de választ hiába várt. Fontolgatta egy darabig, küldjön-e a változatosság okáért Hiroki pénzéből, aztán letett róla. Megértette az üzenetet: ha megmenekült is, családja számára halott. Ugyanolyan halott, mintha ott maradt volna abban a kapadohánytól, vértől és verítéktől buzlő arénában, ahol hárman törtek az életére. Hozzátartozói kétségtelenül meggyászolták, talán a sarki szentély imamalmait is megpergették érte, többre azonban aligha számíthat tőlük. Nem volt hová mennie.

Hiroki persze tudta ezt. Becsületére legyen mondva, sosem élt vissza helyzetével - ez volt ő, a tisztesség, a bushido bajnoka. Ámbár meglehet, ésszeruségi alapon cselekedett ezúttal is - hisz jó pár esztendőnyi házasélet várt rájuk a gyilkosan tuző kék nap alatt.

Félezer forró nap, félezer forró éjszaka.

Carrie Shimura-Wong a hátán feküdt: légzése könnyu és egyenletes volt már, mire a hálószoba asztalán felberregett a videofon.

 

 

11

 

A Rourke's Drift-i kolónia repülésirányító központja - barokkosan túlzó elnevezés - egyetlen számítógépből, néhány kivetítő- és lokátorernyőből, féltucat printeregységből meg egy kólaautomatából állt. A kicsinyesebb adófizetők még ezt is túlzásnak találták volna, hisz a bolygón gyakorlatilag nem létezett légiforgalom. A Társaság szállítóhajója, a kétfős legénységgel közlekedő, jócskán automatizált Carioca egyszeru navigációs jelforrással is beérte, a légifolyosók hiánya és a turbókopterek muszaki állapota pedig eleve meghatározta a telepesek repülési szokásait. Szabályszeru jogosítvánnyal alig tucatnyian rendelkeztek, a csendes többség úgy vezetett, ahogy élt: ösztöneire és két szemére hagyatkozva, netán még úgy sem.

Arra azért jó volt a központ, hogy előre jelezzen bizonyos drámai fordulatokat a bolygó időjárásában. A befogott rinoidokat ilyenkor pánikszeruen fedél alá terelték (jellemzően emberi, jellemzően céltalan cselekedet, hisz e lények szorultak legkevésbé oltalomra), a száznegyvenhat fős népesség a betonozott tájfunóvóhelyekre vonult, hogy ott vészelje át az elemek tombolását. Csapadék évente egyszer, legfeljebb kétszer hullott - ilyen alkalmak után pár hétre kizöldült a pusztaság, a bolygó lényei közt pedig élethalálharc kezdődött a nedvességért és a táplálékért.

A számítógép és a lokátorok ellenőrzését napszakonként négyen látták el. Nagyjából háromszor ennyire rúgott a lézengők és bámészkodók száma. A legnagyobb vonzerőt kétségtelenül a bejárattal szemközt üzemelő kólaautomata jelentette - ennek karbantartásáért a telep talán legnélkülözhetetlenebb tartozéka, Bishop felelt.

Bishop, a Cyberdine rendszeru android látható otthonossággal mozgott a muzeális értéku berendezések közt. Relikvia volt ő is, egyike a múlt század hadserege számára rendszeresített csúcsmodelleknek. Hogy látott már szebb napokat, különb koszfészkeket, senki sem vitatta. A pionírok kedvelték, hisz a maga szögletes módján az állandóságot, az elpusztíthatatlanságot jelképezte ellenséges világukban. Kezét kék overallja zsebébe süllyesztve, ellenzős sapkáját a tarkójára tolva nap mint nap megjelent, ellenőrzött minden csatlakozót és kapcsolást, legvégül az üdítőital-kutat; hosszú ujjú kezei emberfeletti sebességgel dolgoztak a vezetékgubancokban és a billentyuzeteken. Noha könnyuszerrel elláthatta volna a repülésirányítók munkáját, alig szólt, nem sok vizet zavart, beérte az egyszerubb feladatokkal. Harminc-egynéhány esztendeje élt - azaz inkább létezett - szimbiózisban a Homo Sapiensszel, és minden elődjénél jobban tudta a leckét: légy szerény, ha ki akarsz jönni velük!

Adlene Resnik széke mellett térdig ért a nyomtatópapírhalom, a lapokat a számítógéphez kapcsolt gépszörny okádta ki az imént, de mostanra elcsendesedett, és Resnik hálás volt neki ezért. Nem volt sem olyan higgadt, sem olyan előírásos megjelenésu, mint Bishop. A Delta Hydrae VIII. nyarának forrósága ugyancsak próbára tette a légkondicionálók teljesítményét, és ilyenkor, pszeudo-augusztus derekán gyakran megesett, hogy a hőség kerekedett felül. A dúracél falak kevés védelmet nyújtottak, a helyiségekben hamar fülledtté vált a levegő - maradt a ventilátor, a kóla, no meg a szitkozódás. A zuhanyért túlórával kellett fizetni: a tiszta víz értékesebb volt errefelé még az aranynál is. Resnik úgy érezte, ebben a ciklusban nem bírna több túlórát, így hát taktikázott; csak egy trikót és egy sortot turt meg magán, akár a többiek. A digitális falióra huszonkilenc negyvenkettőt mutatott, a két sorban elhelyezett képernyők üresen kéklettek. Az egyik asztal alatt Spots, a gyarmati pointer hevert, fejét két mancsán nyugtatta, hosszú lábai meg-megrezdültek: álmában nyilván macskát uzött éppen.

- Addie...?

Resnik társnőjéhez, a rövid szőke hajú Brosseau-hoz fordult, azután vállat vont és lustán hátraszólt:

- Hé, mindenki! Ha hiszitek, ha nem, látogatót kapunk!

Jes Bradrick, ez a díjbirkózó alkatú, fekete bőru férfi, a központ voltaképpeni vezetője - előszeretettel használta a kapitányi rangot, és fontolgatta, hogy maholnap ezredessé lép elő - máris ott termett, előrehajolt. Együtt bámulták a lokátorernyő peremén fel-felvillanó pontot. Minden megjelenést tompa hangjelzés kísért.

- Indianapolis torony TWA 122-nek! - mormolta Resnik vigyorogva. - Hallotok bennünket?

Tréfáját szórványos kacaj fogadta. Bradrick hideg kólát vett át Bishoptól, a dobozt gyöngyöző homlokához szorította.

- Mióta észleled? - fordult Brosseau felé.

- Vagy két perce - felelte a lány. - Messze jár még, és ahogy az adatokat elnézem, nem is túl nagy. Meteor lehet.

A fekete óriás Resnikre pillantott, aki lassan bólintott. Szinte egyidőben sóhajtottak fel.

- Oké, emberek, szedjük össze magunkat! Kiszámoljuk a pályagörbét, a beérkezési szöget meg a többit: ha elpatkolunk, legalább tudjuk, honnan és mikor várjuk a jót. Rajta, fürgén - mintha élnétek!

A szőke Brosseau Resniktől várt biztató mosolyt, megnyugtató szavakat - hiába. Az idősebb nő terminált húzott maga elé, és elmélyülten dolgozni kezdett.

- Nem lesz baj, Pat - szólt halkan Bishop, a lány vállára téve muvészkezét. - Egy ekkora meteor rendszerint már a bolygó légkörének felső rétegében darabokra hullik és elég.

Resnik nem állta meg, elvigyorodott megint. Az együttérzés Bishop legrokonszenvesebb, legemberibb vonása volt, ebben a mezőnyben csak egy igazi pap múlhatta volna felül.

Folytatta az adatbevitelt. A számítógép képernyőjén számoszlopok villództak, majd átadták helyüket a grafikus megjelenítésnek. A görbe láttán Bradrick füttyentett - Spots felemelte fejét, aztán nagyot fújtatva, csalódottan hevert el megint.

- Lapos beesési szög, tekintélyes sebesség - morzsolta a litániát Resnik, aztán keményen ráharapott rágógumijára. - Amilyen a formánk, még látni sem fogjuk...

Vártak. A fénylő pont most már a lokátorernyő közepén pulzált, a számoszlopok folyvást módosultak mellette. Bármi volt is, ami közeledett, már az atmoszférában járt.

- Lehet meteor - tunődött félhangosan Bradrick -, de ahogy elnézem, az istennek sem akar széthullani. Jobb lesz átszólni a nagyfőnöknek. Addie!

A sötét hajú nő a ventillátorral babrált. A kis gép rácsozatára erősített színes szalagok miniatur lobogók gyanánt lengedeztek. ugy rémlett, nem hallja - vagy nem akarja hallani - az utasítást.

- Addie!

- Vettem, főnök. - Resnik hátradobta nedves haját, nagyot fújt, aztán a videofon felé fordult, és Hiroki Shimura modulját hívta.

 

 

12

 

Carrie felnyögött, mozdulni próbált. A készülék legközelebbi kapcsolója is fényévnyi távolságban volt tőle - pillanatokig küzdött, mire sikerült elérnie.

Elérte, de nem érintette meg. Azon tunődött, vajon milyen benyomást kelt majd a hívóban TOKIO JETS feliratú pólóinge - nem éppen pionírfeleséghez illő ruhadarab.

- Mrs. Shimura? - Adlene Resnik, az állandó stáb egyik tagja jelentkezett. Ziláltnak, kimerültnek látszott, és nyilván az is volt: Rourke's Drift technikusainál talán csak a telepesek cipeltek súlyosabb terhet. - Én csak... szóval beszélhetnék a férjével?

- A terepre ment, azt hiszem... Korán indult, nem mondta, mikorra ér vissza. Az állatállományt ellenőrzi Acklanddel. - Carrie a homlokát ráncolta. - Valami baj van?

Resnik tétovázott, de csak néhány másodpercig. Eszébe jutott Mrs. Shimura A2-es besorolása, és megadta magát sorsának:

- Azonosíthatatlan objektumot észleltünk, asszonyom. A paraméterei alapján meteornak tunik. Ha a jelenlegi pályán marad, valószínuleg be is csapódik tőlünk... tőlünk úgy harminc mérföldnyire nyugatra, nyílt terepen.

Carrie kezdte összeszedni magát. Felült.

Az istenek szerelmére, légy már férfi!

Alig tudta elfojtani ideges kacaját. Meteorok? Odalent Hong-Kongban legalább a meteoroktól biztonságban tudhatta magát.

- Nyílt terepen, azt mondja? - Sóhajtott. - Akkor minden rendben, nem igaz? A becsapódás után kiküldünk egy osztagot. Mintavétel, analízis, ahogy szokás. Amint lehet, beszámolok a férjemnek... - Várt, aztán hozzáfuzte még: - Köszönöm, Resnik.

A sötét hajú nő elmosolyodott. A szeme sarkában elmélyülő barázdák elárulták: gyakorta tesz így.

- Esetleg megadhatnánk a koordinátákat a nyugati körnegyed pár kolóniájának. Felderítésben és feltárásban úgyis ők a bajnokok. Mi a véleménye, asszonyom?

- Kóborlók? - Carrie eltunődött. Nem, döntött végül, ebben Hiroki sem találna kivetnivalót. Egy standard nappal a Carioca érkezése előtt amúgy sem lesz ideje holmi meteorral foglalkozni.

- Benne vagyok, de legyenek óvatosak! Várjon a riadóval a becsapódás utáni második óráig: addigra leülepszik a por, és talán a nyakát se töri ki senki. Ha célhoz érnek, azonnal jelentsék!

- Természetesen, asszonyom. - Resnik éles vonású arcát megint beragyogta a mosoly. - Ne aggódjon, azok az alakok értik a dolgukat. Ami pedig a baleseteket illeti... Nos, ha a babérokat learatják, illik vállalniuk a kockázatot is. Ha valami ocsmányság rejtőzik abban a meteoritban, hadd rezeljenek be elsőnek ők...!

 

 

13

 

A bolygó negyvenegy órás nappalának forróságában saját jószántából semmi nem moccant. Minden élőlény a porba fúrta, a homokba ásta magát, a kövek alá rejtőzött, üregekbe, sziklarepedésekbe húzódott vissza. Még a szívós rinoidok is árnyékba vonultak - nem csoda hát, hogy senki és semmi nem látta talajt érni azt.

A becsapódás - különös módon - alig vert port; maga a kráter egyszeru mélyedésnek tunt a laza homokban. A benne támadt rezgéseket csupán az effélére rendkívül fogékony tuzskorpiók észlelték. Rejteküket elhagyva tüstént az ingerek forrásához indultak: az erős rezgés földcsuszamlást, a földcsuszamlás huvös nedvességet, a huvös nedvesség rendszerint zsákmányt jelentett.

Rendszerint.

A legfürgébb már-már elérte a hőségben is párálló mélyedés peremét, mikor valami kattant odalent.

Az ízeltlábú gyilkos meglapult. Lángvörös páncéljával és a fejtortát ékítő világos rajzolattal izzó fémszilánkra emlékeztetett. Szelvényezett fulánk-karja ívben előrenyúlt, hegyén halált hozó méreg türkiz cseppje csillant. Készen állt a harcra, de a küzdelem elmaradt: a kráterből kiemelkedő gép egyszerűen átgázolt rajta, és tempós előrenyomulása közben jó párat eltiport társai közül is. Látni természetesen nem látta őket: elsődleges programjának igyekezett eleget tenni.

A krátertől megfelelőképp eltávolodva lekuporodott, megnyitotta testét, és elővigyázatosan a homokra helyezte az első tojást. Senki sem fedezte fel, és semmi nem zavarta meg. Bevégezte küldetését, aztán csendben darabjaira hullott - egy óra múltán alig különbözött azoktól a csontmaradványoktól, melyek a vándorló rinoid-csordák útját jelezték.

A tojások a maguk programja szerint alkalmazkodtak. Üvegesen áttetsző burkuk szürkülni kezdett, erezetté vált. Beleolvadtak a megtévesztően békés tájba - kövek voltak most, jókora, ártalmatlan és észrevétlen kövek. A violaszínu égből finom por szitált rájuk, míg a kék nap sugarai, mint oly sok periódus óta mindig, egykettőre életre keltették a mélyükben lappangó iszonyatot.

Órákkal később két ezüstös villám - két légirobogó - suhant el délkelet felé. Utasai szitkokat morzsolgattak fogaik közt; már nem is hitték, hogy meglelhetik a krátert és a meteoritot.

Újabb egy óra múltán újra fém csillant a közelben. Az ütött-kopott robogó nyergében ülő alak csökkentette sebességét, majd megállt. Katonai elektrotávcsövet kotort elő, és hosszan vizsgálgatta a "kövek" sorát - úgy rémlett, pontosan tisztában van a rá leselkedő veszéllyel.

Mielőtt odébbállt, furcsa dolgot muvelt: nagy ívben fordult, és turbinájának süvölto szelével eltüntette a "meteoritkráter" utolsó nyomait is.

Az alkonyat előtti utolsó órában azután - így rendeltetett - arra tévedt néhány kifejlett rinoid is…

 

 

14

 

Dave Ackland mitugrász csinknek, azaz kínainak hitte Shimurát, és nagyot tévedett.  Shimura a maga részérol kapitális seggfejnek tartotta Acklandet -és igaz'ban nem is tévedett.

Kettejük küzdelme Hiroki érkezése óta folyt, és a nehezedo körülmények okán mind kiélezettebbé vált. Ackland a farmerek érdekeit képviselte, Shimura a Társaságét. Saját meggyőződésének kevés köze volt az ügyhöz, ám ezzel a ténnyel sem a testes ausztrál, sem hőbörgő társai nem tudtak mit kezdeni.

Tudták, hogy milyen égető szükség van a Földön és egyes ipari kolóniákon arra az élelmiszerre, melynek alapanyagát az általuk befogott rinoidok jelentik, és úgy érezték, magasabb százalék illetné meg őket az üzlet hasznából. Sem a rendelkezésükre bocsátott felszerelés értékét, sem a szállítási költségeket nem ismerték elég pontosan ahhoz, hogy igényüket érvekkel támasszák alá, de ez sem számított többet Hiroki magánvéleményénél: ahol az érzelmek egyszer indulatokká válnak, a racionalitás a múzsák példáját követi: némán kushadva várja, hogy megint eljöjjön az ő ideje.

- Két éve sincs, hogy szervezetük megújította a keretszerződést a Társasággal, Ackland - magyarázta Shimura türelmesen. - Nagyon rossz benyomást keltene odahaza, ha most egyoldalúan felmondanák.

A Delta Hydrae VIII. agrárszakszervezetének vezetője tarkójára tolta széles karimájú kalapját. Suru szakálla miatt lehetetlen volt megállapítani, vigyorog vagy acsarog-e éppen.

- Mikor szerződést újítottunk, az akkori piaci viszonyokat vettük alapul. Mi okunk lett volna feltételezni, hogy a hús ára az egekbe szökik? Ha sejtettük volna...

- ...áromszor ennyit kérnek egy-egy szállítmányért. De gondoljon bele: történhetett volna fordítva is. Sokat fáradoztunk, hogy leküzdjük az előítéleteket a más égitesteken termelt élelmiszerekkel kapcsolatban, Mr. Ackland. Az éhség nagy úr, de nem nagyobb a megszokásnál... az pedig fél évszázada a bioanalóg kvázi-élelmiszerek gyártóinak kezére játszik. Ha a piaci ár csökken, beérnék-e az emberei kisebb részesedéssel?

- Üres duma! - csattant fel egy napégette arcú farmer. - Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a maga főnökeit felveti a pénz, míg mi beledöglünk a melóba idekint!

Ackland cigarettára gyújtott.

- Az állattartók szakszervezete legalábbis így látja a dolgot.

Shimura kísértést érzett, hogy felhívja a figyelmüket az állattartók és az állatbegyujtők közti különbségre, de leküzdötte. Nem lényeges. A lényeg az, hogy a vörösnyakúak több pénzt akarnak látni, és ha nem kapják meg, aligha vállalnak felelosséget a következményekért.

- Meglátom, mit tehetek - mondta. Egy fejjel volt alacsonyabb a körülötte állóknál. - De véssék az eszükbe: mindent elveszíthetnek, ha a Carioca holnapután félig üresen indul haza!

- Fenyeget bennünket?

Shimura merev mosollyal pillantott fel a Kommunikátor hatalmas parabolaantennájára. A karámok bejáratánál álltak, nem messze a Checkpoint Charlie névre keresztelt ivótól. Tág félkörben lánctalpas teherjármuvek vesztegeltek a tuző napon. A huszonnégy iparosodott nemzet egységét jelképezni hivatott zászló alig mozdult; vásznát, akár Hiroki arcát, árnyak csíkozták.

- Objektív helyzetértékeléssel segítem a munkájukat, és szeretném, ha nyomban nekilátnának: a hiányzó barmok összeterelésére alig húsz órájuk maradt.

- De...

- Legyen belátó, Mr. Ackland. Mihelyt a Carioca felszáll, továbbítom indítványukat a Kommuni-kátoron, és gondoskodom róla, hogy magasabb jutalék iránti igényüknek kello figyelmet szenteljenek. - Shimura rezzenetlen arccal tekintett körül. - Kérdés, uraim?

Ackland egyik lábáról a másikra állt.

- Mi a garanciánk, hogy valóban megteszi?

- A szavam - mondta a japán, és állta a farmerek tekintetét.

Ackland is, a többiek is beérték ennyivel.

 

 

15

 

A naplemente pazar látványossága a telepesek ritka kiváltságai közé tartozott. Színei hidegebbek voltak a földi alkony színeinél, a csillagok - köztük a Hidra Gammája és Epszilonja - túl hamar tuntek fel, vették át az uralmat az égen, s persze hiányzott a hold. Aki tehette, mégis félbehagyta munkáját és nézte. Ha másért nem, hogy emlékezetébe idézze: bár a bolygó, ahol fejét nap nap után álomra hajtja, idegen, az univerzum ugyanaz, amelyben megszületett.

Rourke's Drift lakói a szállítóhajó érkezése előtt ennyit, vagy még ennyit sem pihentek. Ha a kóbor rionidok befogása körülményes volt, az összeterelés feladatának érzékeltetésére alighanem csak a kínkeserves helyénvaló kifejezés. Valamennyi lánctalpas kigördült, valamennyi légirobogó, és minden második turbó'kopter felszállt; az indigókék éjszakában reflektorok, kézilámpák fénye villant, állati bömbölés vegyült a farmerek dühös kiáltozásával. A sikeres berakodást követő tivornya ilyen alkalmakkor a kelleténél sokkal távolabbinak tunt.

Carrie úgy döntött, férjével tart az ellenőrző körútra. Elhatározását a felismerés indokolta: minden épkézláb ember ott gürcöl a terepen. Aki segítségre, együttérzésre számít a telepesektől, ugyanazt kell vállalnia és átélnie, mint nekik: magától értetődő képlet.

És még így se ment könnyen.

- Mr. és Mrs. Shimura! Eltévedtek talán?

Ackland, a nagydarab ausztrál mitológiai szörnyetegként tornyosult előttük. A rionidok kavarta por ezüstösen derengett a csillagfényben, de a harmóniának ezzel vége is szakadt: a veríték és az ürülék buze átható volt, már-már fojtogató.

- Dehogy, Mr. Ackland. Felkeressük valamennyi csoportját, hogy...

- Hogy meggyőződjenek róla, megfelelo-e a hozzáállásunk. - Ackland fújtatott, mint egy túlterhelt lokomotív. - Ugye nem azért jön, hogy a húspiac összeomlásáról adjon hírt? - Választ sem várva a muszak vezetőjéhez fordult: - Roth! Válasszák ketté ezt az istenverte csordát, és tereljék ki a dögöket a sziklák közül: Cho osztaga Crown Pointnál vár magukra. Gyerünk!

O is megszaporázta lépteit, de hiába: a Társaság aktatologatói nem tágítottak.

- A repülésirányítók a nap folyamán egy meteort jelentettek - mondta Shimura. - Nem áthaladó volt, és a muszerek szerint ezen a környéken csapódott be. Mr. Bradrick és társai felhívással fordultak a terepen dolgozóhoz. Fokozott elővigyázatosságot javasolnak, dr. Revna pedig osztja a véleményüket: a kráter és a szétszóródott törmelék balesetet okozhat. A radioaktív sugárzás kockázatával is számolnunk kell: a Delta Hydrae rendszerközi törmelékében aggasztó suruségben vannak jelen a transzurán elemek.   

Ackland megtorpant. Kimerült volt és dühös; egy fikarcnyit sem érdekelte, ha ezt mások is észreveszik.

- Én rionidokban utazom, nem kráterekben. Ha bárki ide kívánkozik, hogy szétnézzen a barmok patái alatt, szívesen látjuk. - Nagyot fújt. - Ha volna itt valamiféle meteor, réges-rég belebotlottunk volna. Ami meg a radioaktivitást illeti...

- Segíteni próbálunk, Mr. Ackland - emlékeztette Carrie.

A nagydarab ember nem hatódott meg.

- Akkor csak azt tanácsolhatom, álljanak odébb, asszonyom! Végezzük a dolgunkat, ahogy illik; mindenkinek ezt kéne tennie.

Hiroki fejet hajtott, és merev mosollyal vezette vissza feleségét a turbokopterhez.

- Gyulölnek minket.

- A Társaság hatalmát gyulölik. - A férfi könnyu kézzel vezette a gépet, mintha világéletében ezt gyakorolta volna. - A befolyását, amivel önállóságukól szott álmukba belerondít. Voltaképp megértem oket: az én népemnek kétszáz évébe telt elfogadni, amit az amerikaiak Perry hajóraja révén muveltek velük.

- De megbocsátanotok azóta sem sikerült. - Carrie a kiszikkadt talajt bámulta a gép reflektorainak fényében. Fel-felpillantott az éjszakai égboltra, hátha sikerül felfedeznie a közeledő hajót, a csillagmező azonban tréfát uzött érzékeivel: több megfelelo sebességgel mozgó pontot is látni vélt.

Elunta a kísérletezést, és nem tiltakozott, mikor Hiroki átkarolta: az o fajtája rég megtanult együtt élni a büszkeségén esett apróbb-nagyobb sérelmekkel.  

 

 

16

 

A napkelte utáni órák minden virrasztó életének legkomiszabb periódusai.

Az elmúlt órák eseményei összevegyülnek a küszöbön álló nap kilátásaival, a kimerültség ólomsúllyal húzza az ember tagjait, aki ráadásul biztos lehet benne: a sors előbb-utóbb számon kéri rajta az alvástól elrabolt időt.

A ballonkereku terepjáró volánja mögött szorongó Ackland nagyobb részesedés helyett most csak egy pofa italra vágyott. Bármit megadott volna azért, hogy a többiek közt lehessen a Checkpoint Charlie-ban, de nem tehetett mást, jönnie kellett. Nagy a baj, efelől szemernyi kétséget sem hagyott Roth üzenete.

Minden erejére szüksége volt, hogy legyőzze az álmosságot - és a lassan elhatalmasodó rémület segített ebben. A pusztaságban nem akadtak figyelmetlen úrvezetők, sem igazi veszélyhelyzetek, így nem áramolhatott a vérébe elég adrenalin egészen addig a pillanatig, míg célhoz nem ért. Ott azonban...

A terepjáró hatalmas kerekei porfelhőt kavartak a Nyugati Ideiglenes Tábor sátrai közt. Ackland becsapta az ajtót, úgy figyelte a rohanvást közeledő alakot.

- Jöttem, amint tudtam, Roth - mondta a gondterhelt arcú nőnek. - Mi a gond?

- Ezt kéne eldöntenünk, uram... - Roth a terepjáró árnyékába húzódott, körülpillantott, azután jókora vászonzsákot kanyarított le válláról. Ackland csak bámult, mert jobbja helyett a késével kotort bele. - Nézze csak!

A lény olyan volt, mint valami kéz.

Egy nyolcujjú csontkéz halálos görcsbe meredve, két jókora duzzanattal a "tenyér" két oldalán. Onnét, ahol a csuklónak kellett volna ízesülnie, hosszú farok lógott, szelvényezett és szőrtelen, akár a patkányoké...

Ackland, akinek gyomra úgy háborgott, mint a viharos tenger, lenyelte keseru nyálát, és mély lélegzetet vett.

- Krisztusom! Mi az ördög ez?

Roth lassan ingatta a fejét.

- Csak annyit tudok, hogy kétszer taccsoltam ki tőle. Mikor belebotlottam, büdösebb volt egy kétnapos hullánál, de mostanra valahogy... - Legyintett. - Kiszáradt? Nem bomlik tovább? Fogalmam sincs.

Ackland óvatosan átvette tőle a tőrt, hegyén a lénnyel. Olyan messzire tartotta el magától, amennyire csak tudta - nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy a dög bármelyik percben életre kelhet, és megragadhatja csontujjaival.

- Sosem láttam még ehhez hasonlót - mormolta. - Egyetlenegyszer sem, tizenegy francos év alatt! Hol találta?

- Nem messze Crown Pointtól, ahol a nagy fogást csináltuk az éjjel - feszengett Roth. - Tucatszám hevertek ott döglötten ezek az izék; kész csoda, hogy a rinók szét nem taposták őket. Talán amiatt, hogy olyan jámborak lettek. Csak kóvályogtak, néha egymásnak mentek, mintha beszívtak volna. Most meg... - A rögtönzött pányvákon túl lézengő állatokra mutatott. - Talán betegek. Annak kell lenniük, ha egyszer... szóval, úgy éreztem, szólnom kell róla.

Ackland megnedvesítette ajkát. A rinoidokat nézte, bizonytalan mozdulataikat, az állukra csordogáló vöröses habot.

- Helyesen döntött, Roth - mondta, aztán bizalmasan közelebb húzta magához a nőt. - És most figyeljen jól: nem engedhetjük, hogy ennek híre menjen! Nem tudhatjuk, tényleg betegek-e a barmok, vagy épp napszúrást kaptak. A Társaság nagyokosai mindjárt pánikba esnének, és karanténba suvasztanák az egész állományt... - Ezúttal ő pillantott körül. - Túl sok munkánk fekszik ebben az eresztésben, nem engedhetjük kárba veszni, érti?

Roth szeme összeszukült.

- Egen, uram, azt hiszem értem. - Aztán valami szöget ütött a fejébe. - Hát a kézforma dögökkel mi legyen?

- Hogy mi? - Igaz ami igaz, Ackland egészen megfeledkezett róluk. - Vigye el őket dr. Revnának, de ha kérdi, mondja azt, hogy a Malden-kanyonból valók! A Malden messze van, nagyon messze: mire a doki odajut, körülnéz és hazakullog, behajózzuk az állományt, azzal kész. - Mélyet sóhajtott. - Világos?

- Mint a nap, Mr. Ackland.

A nagydarab férfi felsóhajtott. Mégis szüksége lesz arra a sörre. Vagy épp kettőre.

- Nagyszeru munkát végzett, Roth - mondta a nőnek. - A körülményekre való tekintettel úgy vélem... hiba volna megtagadni magától az emelt összegu prémiumot.

 

 

17

 

Különös, maguknak való emberek a kóborlók. Rendszerint alapos okuk van rá, hogy elrejtőzzenek a világ elől, a világ pedig többnyire megbocsátja vétkeiket, és erre nem kevésbé alapos az ok: a megismerés vágya.

Az emberiség egy adott része még a sikernél, a dicsőségnél is jobban áhítja a tudást. Csakhogy a kutatás áldozatokat követel - gyakorta olyanok életét, akik nem annyira az információk beszerzésében, inkább azok kiértékelésében jeleskednek. Volt idő, mikor az emberiség lemondott ezekről az elemző elmékről, mert szükségszeruséget látott elvesztésükben, pótolni azonban nem tudta őket. A kalandorok esetében sokkal egyszerubbnek bizonyult a képlet: ők mindig a mának, a pillanatnak éltek. Aranyat, rangot és hírnevet kerestek, nem tudást - míg meg nem jelentek a színen azok, akik az információkért is fizettek nekik.

Az yrfegyvernem elit katonái, a gyarmati kommandósok büszkék rá, hogy mindig az élen járnak - és előrenyomulás közben észre sem veszik a szerencsés kóborlók tábortüzének nyomát, egy-egy boldogtalan kóborló szétszórt csontjait...

Menj észrevétlen, járj utána, aztán térj vissza, ha teheted: e néhány szóban foglalható össze a kóborlók filozófiája. Otthonosan érzik és hasznossá teszik magukat olyan pokolüregekben is, ahová hivatásos felderítők, kutatók a világ minden kincséért sem merészkednének - a többi a véletlen, no meg a szerencse dolga.

Rourke's Drift kóborlóit a lehető legkeményebb fából faragták, ehhez nem fért kétség. Napokig, olykor hetekig elmaradtak, hatalmas térségeket jártak be és térképeztek fel a bolygó pusztaságában. A beszerzett adatokat rendszeresen betáplálták fekete dobozukba, ebbe a gyakorlatilag elpusztíthatatlan mini-számítógépbe, mely haláluk esetén tájolójelet kezdett sugározni, a néhai, no meg az információ nyomára vezetve a mentőosztagokat.

Azt a férfit, aki légirobogója nyergében elsőként ért a "meteorbecsapódás" színhelyére, és gondoskodott arról, hogy az utána jövők hiába keressék a krátert, még keményebb anyagból formázták - ámbár ez igazán nem látszott rajta. Nagyjából ugyanakkor, amikor a balsejtelmektől gyötört Ackland visszaindult a bázistáborba, ő a vidék legmagasabb pontján, az Ördögszirtként emlegetett homokkőtarajon állt, úgy nézte az eget. Nem volt már szüksége elektrotávcsőre ahhoz, hogy mindenkinél messzebbre lásson: az Akció közeledtére lappangó képességei éledezni kezdtek. Noha a Hidra Deltája magasan járt, már-már elviselhetetlen ragyogása nem bántotta a kóborló szemét. Mosolygott, amikor a légkör határán, ott, ahol a felszíntől való távolság magasságá változik, megpillantotta a hajót. A Carioca megszabadult már hiperhajtómu-blokkjától, és lassan ereszkedett alá a számára kijelölt pályán, melynek végpontjában a kolónia dokkolóöble, és számos kimerült, ám elégedett ember várta.

A férfi - a kóborlók öltözékét viselő, különlegesen felszerelt időzített bomba - nem volt elégedett. Ahhoz, hogy az legyen, néhány apróságot még el kell végeznie.

Adó-vevőjéért nyúlt, mely egy, a telepesek számára hozzáférhetetlen hullámhosszon dolgozott. Társait hívta; azt a két alakot, akik egy hatalmas, képzeletbeli háromszög másik két csúcsán foglaltak el megfigyelőhelyet napkeltekor. A háromszög középpontjában a Crown Point sziklái ágáltak - nem messze tőlük a betemetett kráter, és a rinoid-váznak látszó maradványok.

- Éber-1, Éber-1 vételen - szólt gégemikrofonjába a férfi. - Vizuális kapcsolat nincs; ismétlem: nincs vizuális kapcsolatom. Felétek mi a helyzet?

- Éber-2 jelentkezik - reccsent fülhallgatójában egy fémes hang. - Nincs kapcsolat, Egyes; ismétlem: nincs kapcsolat.

A harmadik nem sietett a válasszal. Érzékelt valamit látószerve felbontóképességének határán, és mert arra okították, hogy soha semmit ne bízzon a véletlenre, segítségül hívta muszereit. A fekete dobozba zsúfolt berendezések teljesítmény és érzékenység dolgában messze felülmúlták a repülésirányítók számítógépét, nem beszélve a közönséges kóborlók adatrögzítőiről. Igaz, azok nem az urfegyvernem legmodernebb felszerelései közé tartoztak.

- Éber-3 vizuális kapcsolatot talált; megerősítem: létrejött a vizuális kapcsolat - visszhangzott most a fülhallgatókban. - UFO a CTX kvadránson, tengelyirányból közelít, sebessége kilenc nulla kilenc, és csökken. - Az apró képernyőn átiramló számoszlopok tanulmányozásába mélyedt. - Atmoszférakontakt három órán belül várható, a jelenlegi pályagörbe végpontja a háromszögön belülre esik. Valószínu érintési pont a Malden-kanyon a hatos négyszögben, huszonnégy mérföldnyire délkeletre. Utasítást kérek.

Az Egyes hangja szenvtelen maradt, tökéletesen szenvtelen:

- Foglalj el pozíciót a Malden-kanyonban, Éber-3! Te csinálod; ismétlem: te csinálod a munkát. Amint végeztél, jelentkezz be és térj vissza! Vétel, vége.

Hármas - bizonyos Blain - merőben szakszerutlenül, elégedett horkantással nyugtázta a hallottakat, és ezzel saját magát is sikerült meglepnie. Alkalmanként úgy érezte, lakozik benne még valaki vagy valami - valami, amit csak az ehhez hasonló akciók reménye éltet. Olykor kurjongatni, megint máskor bagót rágni, köpködni szeretett volna, pedig a jó ég a tudója, nem látta értelmét egyiknek sem.

Talán ez a mostani bevetés közelebb viszi a megvilágosodáshoz.

Felpergette légirobogója motorját, és a kormányra hajolva nekilódult.

Talán.

 

 

18

 

Dr. Kassar Revna laboratóriuma a helyi förtelmek és furcsaságok igazi múzeuma volt. Tíz-egynéhány év kutatóútjainak emlékeit őrizték a kémcsövek, üvegszekrények és sztázishengerek; aligha akadt a kék nap alatt olyan teremtmény, melyet a doktor el nem kapott, meg nem vizsgált és rendszerbe nem sorolt. Egy sor szempontból sokkal könnyebb dolga volt, mint a Földön, vagy ami azt illeti, bármely éghajlati zónákkal rendelkező világon.

        A bolygó élőlényei - a legapróbbaktól a legnagyobbakig - a sivatagi létformák végletekig specializálódott alosztályába tartoztak, s mint ilyenek, számos rokon vonással rendelkeztek. Ritka volt az a példány, amelyet nem tudott az első pillantás után besorolni, olyan pedig, amelynek kategorizálásával hasztalan próbálkozott, most először hevert a munkaasztalán.

- A Malden-kanyonból, azt mondja...? - Felpillantott; fiatal-öreg, korai ráncok szabdalta arca gondterheltnek tunt. Felesége, a szép és törékeny Miriam, Rourke's Drift orvosa egy bögre kávét nyújtott át neki. Mekínálta a munkaasztal mellett feszengő Roth-ot is.

- Mi ez, Kessar? - tudakolta óvatosan. Az idejét sem tudta, mikor látta utoljára ilyen feldúltnak emberét.

- Fogalmam sincs... egyelőre - ismerte el az exobiológus, miközben rőtes szakállába túrt. Abrázatát földöntúli kék fényben fürösztötte a gamma-spektroszkóp kijelzője. Roth-hoz fordult, és valahogy mosolyt erőltetett vonásaira. - Igazán hálás vagyok a fáradozásáért, kisasszony. Kérem, tolmácsolja köszönetemet Mr. Acklandnek is!

Miután a munkavezető távozott, megdörzsölte halántékát, kortyolt a kávéból, és folytatta ténykedését a csipeszekkel. A csontkézforma lény "tenyérrel" felfelé hevert az éles fényben, a felmetszett lágy részek alatt nedvesen csillant a porcos gerinc. Már nem rándult össze az érintésre. Roth tőrének nyoma körül a szövetek kezdtek megfeketedni.

- A Malden-kanyon... - mormolta Revna. - Elnéztem volna valamit? Lehetséges. De ha így van, akkor... akkor rossz nyomon jártam tíz teljes éven át!

Miriam nem tágított mellőle. Tudta, milyen makacs, milyen kitartó tud lenni - abban, hogy nem téved el egyszer, mégsem bízott igazán.

- Ismered azt a területet?

- Nem - sóhajtott az exobiológus. Felpillantott megint, magas homlokán verítékcseppek ültek. - De ahogy ezt a micsodát elnézem, lesz arra dolgom épp elég. - Vigyázva tette le a csipeszt, aztán kiürítette bögréjét. - Holnaputánra, Mira kedves, jobban fogom ismerni, mint a tenyeremet!

 

 

19

 

Jött a hajó.

Meredek ívben ereszkedett a bolygó érintetlen pusztaságai felett, landolófényeit elhomályosította a nap azúrkék ragyogása. Carrie Shimura-Wong leárnyékolta szemét, és felsóhajtott. A lokátortorony egy keskeny pallóján állt Hirokival, onnét figyelte a Carioca manővereit. Alattuk, a húsz-egynéhány méteres mélységben üdvrivalgás harsant, ahogy a gép roppant orra a dokkolóöbölbe nyomult. A támlábak a szikkadt földet érintették, a hajtómuvek egy utolsót szusszantak, aztán minden elcsendesedett: a jármu százharminc fényéves útjának végére ért.

Carrie-t holmi aratóünnepre emlékeztette az egész. A kolónia épületeit fellobogózták, a rögtönzött főtéren ponyvákat feszítettek ki, árnyékukban hoszú asztalokat állítottak fel. Langyos countrymuzsika áradt a hangszórókból - maroknyi kemény ember ünnepelte így apró diadalát a mindenség felett.

Hiroki rezzenetlen márványarccal tekintett le rájuk. Nyilván hazagondolt ő is: az elcsigázott farmerek kis csoportjai helyett gyermekkora obon-fesztiváljainak színes forgatagát látta, a Carioca reflektorai helyén lampionokat, tuzkerekeket, a keleti éj megannyi csodáját... Hamarosan erőt vesz magán, és csatlakozik a többiekhez - de nem azért, mert örömét leli a társaságukban, hanem mert ezt kívánja tőle a vállalati érdek.

Odalent másodszor is üdvrivalgás harsant. A hajó kétfős személyzete hírességnek kijáró fogadtatásban részesült - ennyire ritkák voltak a jövevények a Delta Hydrae nyolcadik bolygóján.

Ackland - mint rendesen - hamar feltalálta magát: az állattenyésztő szakszervezet vezetőjeként mutatkozott be. Szakállas arcát redokbe gyurte a mosoly .

- Remélem, jut idejük rá, hogy kiélvezzék a vendégszeretetünket, fiúk! Ha valami extrához támadna kedvük, elég, ha...

- Lekötelez - biztosította a Társaság hosszútávú pilótáinak zekéjét és ellenzős sapkáját viselő fiatalember, ahogy a kezét nyújtotta. Egyáltalán nem felelt meg a rettenthetetlen urutazóról kialakult képnek: vézna volt és szemüveges, a mindenkori könyvvizsgáló alaptípusa. - Strandberg a nevem, de szólítson csak Tomnak. Ez itt - bökött a balján álló langalétára - Scott Conover, a társam.

- Örvendek - mondta Conover révetegen. Ekkor fedezte fel az asztalok felé igyekvő Carrie-t, és tekintetében némi érdeklődés csillant. - Pompás egy bolygó!

Befutott Hiroki. Kezet szorított a pilótákkal ő is, azután maga mellé invitálta őket a ponyvák árnyékába, ahol bőven akadt inni- meg harapnivaló.

- Három óra lazítás, Ackland - mondta mosolyogva a nagydarab embernek. - Csak három. Azután maga meg az emberei munkához látnak, a fedélzetre hajtják az állatokat. Hisz tudja: ennek a szállítmánynak egyetlen napot sem szabad késnie!

- Nem fog, miszter - ígérte Ackland, és ha érzett is valami körvonalazatlan aggodalmat, sikerült eltitkolnia. - Elvégre a zsebünkről van szó...

 

 

20

 

Három óra lazításra tíz órányi, feszített tempójú munka.

A világegyetem más tájain ez rossz aránynak számított volna, a Delta Hydrae VIII telepesei azonban komolyabb megpróbáltatásokat is kiálltak már: zokszó nélkül indultak neki, hogy a befogott barmokat a Carioca gyomrába tereljék.

Hosszadalmas és körülményes manőverek sora következett, de a tizedik óra végén megindult a patás áradat: a rámpák és a falak remegtek súlyos lépteiktől. Az ürükékszag az elviselhetetlenség határát súrolta, az emberek azonban vigyorogva turtek: számukra minden raktérig rugdalt hátsó újabb százalékpontot, újabb hitelegységeket jelentett.

Carrie Shimura-Wong felbukkant mindenütt, amerre a csordák útja vezetett. Elmerészkedett egészen a hajó rakodóbejáratáig, ahol villamos ösztökét markoló telepesek álltak, fájdalmas áramütésekkel nógatva a makacsabb rinoidokat. Bogésük hallatán a lány azzal vigasztalódott, hogy ez sem tart örökké: a Carioca felszáll, újra kezdődnek a munkás hétköznapok. A hétköznapokból hetek, azokból hónapok, belolük mind békésebb, mind kiszámíthatóbb évek lesznek egy istenektől elrugaszkodott világon, ahol semmi - még Mr. Shimura trükktára sem - garancia a boldogságra.

Carrie átlendítette lábát a korláton, és a repülésirányítókhoz indult. Ha embereket nem is, hideg kólát biztos talál ott... és ha ez nem lenne elég, válthat pár szót az androiddal a dolgok állásáról.

Odabent - nem kis meglepetésére - Bradrickbe botlott, akiről kollégái az általános felfordulásban valahogy megfeledkeztek. Komoran ült a képernyők hármas sorával szemben, ahonnét a lehető leglehangolóbb musort, önmaga tucatnyi tükörképét figyelhette.

- Mrs. Shimura...

- Ne szólítson így. - A lány egy tábori székre zökkent, és féloldalas pillantást vetett rá mandulavágású szemeivel. - Van keresztnevem, emlékszik? Már az elso találkozásunkkor elárultam, hogy kedvére használhassa, kábé... hány éve is?

A nagydarab férfi elmosolyodott.

- Kettőre saccolom.

- Akkor hát?

- Üdv, Carrie.

- Új kör. - Bishop látszólag a semmibol bukkant fel, hogy egy-egy doboz hideg kólát helyezzen az asztalra.

- Kösz. - Carrie hálás volt az apró figyelmességért, melyhez Bradrick rég hozzászokott. - Nos... azt hiszem, elég hosszú napja volt, Jes. Harapjon valamit, aztán doljön le; a bolygó pár óráig biztosan ellesz maga nélkül.

- De...

- Tudom hogy kibírná, de mindannyiunknak jobb, ha nem erolteti: ahogy a Társaság tempóját ismerem, jó darabig maga lesz az egyetlen légiirányítónk. 

- Hisz tudja: a jóból mindig keveset adnak. - vigyorgott a férfi, és zekéjét vállára dobva az ajtó felé indult. - Ha Revna visszajön, mondja meg neki, hogy továbbítottam a jelentését. Az otthoniaknak iktatták, az eredeti példányt nyugodtan berámázhatja. Ha maga is kíváncsi rá, az irattartóban találja: meglehetosen... pikáns olvasmány.

- Képzelem. - Carrie nem különösebben a pikáns olvasmányokért. - Ezúttal hová indult a jó doktor?

- Két-három órája kiíratott magának egy légirobogót. Azt mondta, a Malden-kanyonba repül.

- Jeladót vitt magával?

- Nem szokása. Útvonalengedélyt nem kér, a rádióját csak jókedvében kapcsolja be. Köp a rendszabályokra, pedig az o érdekét is szolgálják: ha bajba kerül, így esélyünk sincs idoben rátalálni a terepen.

- A Malden-kanyon - tunődött Carrie. - Vajon mit keres ott?

A nagydarab ember feszengett.

- Átböngésztem a jelentést, amit a Concomnak küldött. Olyan kifejezésekkel van tele, hogy el se hinné: "hibrid karbon-szilikon sejtszerveződés", "önmozgó sperma- vagy lárvahordozó organizmus" és "parazitikus megtermékenyítés". Amikor a doki átjött a robogóért, nagyon izgatott volt. Kinagyíttatott velem egy muholdfotót a kanyon körzetéről, és úgy bámulta, mintha El Dorado térképe lenne... mintha nem tudná, hogy abban az útvesztoben csak követ és homokot talál.

- Gondolja, hogy oshonos életformákat keres?

- Az oshonos életformák helyében - mondta Bradrick -, én csonttemetonek is jobb helyet keresnék.

Carrie cigarettafüstbe menekült fura balsejtelmei elől.

- Revna intelligens ember - dünnyögte. - Nyilván jó oka van, hogy azt a valamit a Malden-kanyonban keresse.

Bradrick az ajtófélfának dőlve hunyorgott vissza rá. Nem kellett túl szemesnek lennie, hogy észrevegye, milyen fáradt és gondterhelt a lány. Biztosan az éghajlat teszi. A forróság és a munkatempó: egy férfinak is sok, nemhogy egy ilyen törékeny jószágnak. Shimura ügyelhetne rá jobban... már ha szeret benne mást is a porcelánba fején és a kompakt seggén kívül. 

- Mindannyian kedveljük Revnát - mondta. - Ami engem illet különösen. Ha olyan alapos a terepen is, amilyen a laborban, nem eshet baja. Erre gondoljunk, és kívánjuk neki, hogy igaza legyen; hogy megtalálja odakint, amit annyira keres...

 

 

21

 

Milyen érzés volt, doki?

Amikor megláttad őket, száz-egynéhány méterre lehettél... és földbe gyökerezett a lábad. Reakciódban nem volt semmi rendkívüli, az adott helyzetben éppoly természetesnek tunt, mint minden más a bolygón - oket, a száz-egynéhány méternyire tornyosuló jármu utasait kivéve.

Egy órája bolyongtál már abban az útvesztőben, amikor meghallottad a hangot. Tompa dübörgés, egy sor szisszenés, aztán csend. Olyan rövid ideig tartott, hogy az irányát sem tudtad betájolni - a kavargó porfelhő vezetett nyomra. Hátrahagytad a robogót és a felszerelést, hátrahagytál szinte mindent, csak a meggyőződésedet nem - ez meg az elektrotávcső volt veled, mikor felfedezted a hajót.

A felismerés, hogy az a valami épp olyan, mint egy elfuserált elefánt feje, némi könnyebbséget jelentett számodra: mind így érzünk, ha valami ismeretlenbe és körülírhatatlanba botlunk odakint. Maradnod és közelebb osonnod ezzel együtt hiba volt - ha az ember rendszertanilag sehová sem tartozó, karbo-szilikon bázisú paraziták nyomában jár, lehetne óvatosabb. A tudásvágy, polgári nevén a kíváncsiság hajtott, és mire észbe kaptál, már késo volt visszakoznod. Azok sokkal komolyabb eszközökkel rendelkeztek nálad, és felfedezo karrierjüket se aznap kezdték: ijesztoen egyforma mozdulattal fordultak feléd, és fura, hallható spektrumon túli zöngéket sejteto cserregéssel meredtek rád.

Valami ostoba beidegződés arra késztetett, hogy észtestvéreket láss bennük: jámbor teremtményeket, akik elefántfej-istenüknek hódolnak az otthonodat övezo sivatag rejtekén ... és a szívverésed is elállt, ahogy embernyi lándzsáját rázva lódult feléd valamennyi. Beléd hasított a felismerés, hogy tévedtél: nem jámborak, nem az észtestvéreid, és készek ízekre szaggatni, ha a kezükbe kerülsz.

Rég rohanhattál olyan vadul, mint akkor - nem lepett volna meg, ha ebbe pusztulsz bele.   

Nem tudtál számot adni arról, hogy jutottál vissza a robogóhoz. Azon kaptad magad, hogy a nyergében ülsz és az önindítóval bajlódsz - demagnetizálódott, vagy mi a fene. Azok pedig közeledtek, szökelltek mindenfelől; hatalmas termetu, gorgófeju humanoidok bronzosan csillogó maszkban, a náluk lévő pengéken hanyatt esett a napsugár... Épp abban a pillanatban sikerült bekapcsolnod a turbinát, amikor neked estek. Eltuntél közülük, szélsebesen száguldottál a sziklafalak közt, de... istenem, túl sokan voltak. Az egyik eléd ugrott odafentről. Odáig már eljutottál, hogy megpróbáld legázolni. Gyorsabbnak bizonyult, mint hitted: sikerült egy pillanatra megkapaszkodnia a gépen. Ösztönösen megbillentetted a robogót, szétmázoltad őt a sziklafalon, aztán rókázni akartál, úgy éljek, csakhogy nem jutott rá időd. Az egyik kanyar után újabb kettővel találtad szembe magad. Az egyiknek sikerült félreugrania, a másikat eltrafáltad; hallottad, vagy inkább érezted, hogy ropognak a csontjai. Leterítetted: úgy zuhant hátra, mint egy kiürült lovagi páncél; a vére - ha ugyan az volt - a turbinaházra freccsent. Már-már azt hitted, megúszhatod, amikor a többiek lőni kezdtek. Hogy mivel lőttek, tőlem ne kérdezd: fontosabb dolgom volt éppen.

Ötven-hatvan lépésnyire lapultam tőled két összehajló szikla mögött. Robogón jöttem, de volt érkezésem, hogy álcázzam magam - nem úgy, mint neked. Fegyvert, lőszert is hoztam; ha a dolgok másként alakulnak, ha számíthatok rá, hogy felbukkansz, nem kellett volna így történnie.

Az Ingram célkeresőjén át tisztán láttam az arcodat, amikor a gépedet eltalálták. Könnyeztél, és nyilván nem a szél miatt. A turbina kihagyott, a lendület azonban túl nagy volt: száguldottál tovább az elefántfej-hajó felé.

Nem hiszem, hogy sikerült volna komoly kárt tenned benne, doki.

Ezért aztán ugyanazt a megoldást választottam, amit az imént ők: céloztam és lőttem. Addigra kisiklottál már az optikámból - nem láttam mást, csak a hajót.

Meglehet, köszönettel tartozom neked, amiért ilyen alaposan elterelted a figyelmüket. Talán gyertyát kéne gyújtanom érted az ur házában - csakhogy a magunkfajtának nincs istene, és erősen kétlem, hogy ez a helyzet a közeljövőben változni fog.

Becsapódtál és elhamvadtál.

Pocsék érzés lehetett, de amit ők éreztek - ha ugyan képesek ilyesmire -, ha lehet, még pocsékabb volt.

A levegőbe röpítettem azt a kurva hajót.

A parancs az parancs.

Reaktív töltetet indítottam. Féltem, hogy az utolsó percben elkapja, eltéríti valami pajzs - de ezeknek vagy nincs pajzsuk, vagy túl büszkék ahhoz, hogy mindenütt használják. Most aztán rohanhattak. Rohantak is: bevetődtek a sziklák mögé, ahogy a burkolat felizzott, és lekushadtak, mikor megindult a lökéshullám - talán ezért patkoltak el közülük olyan kevesen.

Te persze nem láttad már azt a gombafelhőt.

Amikor a porfelhő elért és beborított, ezt gondoltam: kész, halott vagyok. Pedig te vagy halott, doki, és én nem mondhatok mást, mint hogy sajnálom. Nagyon.

A parancs úgy szólt, hogy térjek vissza és jelentsek, de valahogy nem ment a dolog. Maradtam. Maradnom kellett, hogy lássam őket.

A sebesültjeik ott kúsztak körbe-körbe a porban - aztán előjöttek a többiek, és végeztek velük. igy megy ez. Azt, akit te ütöttél el, nagy ívben kikerülték. A vezér lehetett, vagy tudom is én - mindenesetre úgy tunt, nem szorul többé senki segítségére.

A túlélők megnézték maguknak, mi maradt a hajóból. A körülményekhez képest jól állták a sarat. A saját két szememmel láttam, amint az egyik megmarkol és félredob egy vörösen izzó fémrudat. Majd' mindegyik dög vérzett, és a vérük zöld volt, sugárzó zöld, szavamra, mint Superman kriptonitja.

Végül előásták valahonnét a koponyádat, doki.

Kézről kézre járt. Az összes rohadék forgatta, nézegette egy ideig. Persze akadt köztük egy, amelyik merészet gondolt, és szétmorzsolta, mint valami tojás héját.

Én szégyenkeztem helyette.

Utána csak álltak, sokáig. A hülye lándzsáikat rázták és kurrogtak - a jó ég a megmondhatója, mit forgattak a fejükben. Vártam még egy sort, aztán elkúsztam onnét és visszatértem, parancs szerint.

Jól csináltam, nem igaz?

Nem lehet olyan rossz odaát, de mégis... szóval néha szorongok egy kicsit. Az otthoniak azt állították, nem halok meg többé soha. De vajon hihetek-e nekik?

Nyugodj békében, doki.

És ha úgy adódik, kérlek, fogd pártomat odafent!

 

 

22

 

Nyilván elnyomta az álom, mert mire felrezzent és a kóláért nyúlt, a maradék langyos volt már, odakint pedig elhalkult a rinoidok panaszos bőgése. A digitális falióra 32.47-et mutatott - közeledett a hosszú éj.

Carrie feltápászkodott, nagyot nyújtózott, azután - más dolga nem lévén - a Ravne-féle jelentés tanulmányozásába kezdett.

El kellett ismernie Bradrick igazát: a legkomplexebb analízis volt, amit valaha látott - és a leginkább zavarba ejtő. Elképzelni sem tudta, mihez kezdenek vele a Földön az akadémikusan gondolkodó elmék, akiknek eltökéltsége kizárólag rugalmatlanságukkal vetekszik.

 

"...a szervi eltérésekből, melyek a sima hátú példányok és az egyetlen tarajos tetem között megfigyelhetők, az a következtetés adódik, hogy a különbség oka az eltérő nemi jelleg - nem a hordozók, hanem az általuk közvetített zigóták vagy tojások - esetében. Mint fentebb már említettem, a hordozók egyike sem képes hosszabb ideig életben maradni. Létük elsődleges, mondhatni egyetlen célja a fajfenntartás. Eleven szaporítószervként, amolyan függetlenített péniszként muködnek - már amennyiben a rendelkezésre álló adatok alapján az általánosítás..."

 

Idáig sikerült eljutnia, amikor valami felbukkant mellette. Összerezzent, és az ölébe ejtette a printerlapot.

- Függetlenített pénisz...? Na, ez tetszik! - röhögött Conover, a Carioca másodpilótája. Csak úgy dőlt belőle az alkoholbuz. - Tudja, hölgyem, fényt láttam idefent, és arra gondoltam, talán szüksége volna...

- Semmire sincs szükségem - közölte Carrie. - Hagyjon magamra, kérem!

Conover azonban nem mondott le egykönnyen reménybeli zsákmányáról.

- Ugyan, ugyan! Azt hiszi nem tudom, milyen gondok gyötrik? Kis település ez, madam, és az itteniek sem teljesen vakok! - Elvigyorodott. - Rajta! Mutassa meg, hogy nem az a frigid karrierista, akinek a legtöbben hiszik!

Azzal az ostoba vigyorral az arcán máris közelebb nyomult, és ebben a pillanatban Carrie majdnem megölte - aztán erőt vett magán, és beérte azzal, hogy félretaszítsa.

Tom Strandberg, aki elázott másodpilótáját keresve majd' mindenhová bekukkantott már, a folyosón hallotta meg a csörömpölést.

- Jézus... - mormolta, és megszaporázta lépteit. A muszerekkel, képernyőkkel zsúfolt helyiségbe lépve először Conovert pillantotta meg, aki aléltan hevert egy asztal maradványai közt - azután a kínai nőt, aki egy lecsapni kész kígyó fürgeségével fordult, lépett feléje.

- Maga a következő?

Strandberg úgy érezte, azok a sötét szemek nagyon mélyen belelátnak. Összerezzent, és óvakodott attól, hogy hirtelen mozdulatot tegyen.

- Úristen, dehogyis! Én csak... ezt a marhát próbáltam előkeríteni: ha vedel, sosem tudja, mit csinál... - Lopva megnedvesítette az ajkát. - Amúgy... és ezt Mr. Shimura is tudja már... készen állunk az indulásra. Ha a szállítmány megfelel a földi egészségügyi szabványnak, ezentúl gyakrabban jövünk. Minden harmadik standard héten... állítólag.

Carrie felsóhajtott, izmai fokozatosan ellazultak.

- Kívánom hogy így legyen, kapitány. És hogy az itteni egészségügyi szabvánnyal se legyen baj, a jövőben tartsa távol tőlem Mr. Conovert!

- Meglesz, asszonyom... - Strandberg felnyalábolta eszméletlen másodpilótáját. - Ennek fogalma sincs, hol a határ. Bocsásson meg, kérem, és ha lehet- ne említse a dolgot Mr. Shimurának, rendben? Mindkettőnk megbízatása bánná.

Carrie egyszeriben nagyon kimerültnek érezte magát.

- Tisztáztuk a dolgot egymás közt... - Elfordult. - Viszlát, kapitány!

Mihelyt Strandberg és Conover mögött becsukódott a jókora lengőajtó, mozgásra lett figyelmes a helyiség sarkában. Teste újra megfeszült - pedig csak Bishop, a csendes léptu Bishop volt az, aki most előrelépett, és az üvegen át mereven bámult a távozók után.

- Bocsánatkéréssel tartozom én is - mondta. - Azt hiszem, hiba volt szó nélkül turnöm, hogy az az ember molesztálja.

Carrie legyintett.

- Szerintem jól döntött, Bishop. Nem fenyegetett közvetlen veszély, amellett- bár olyan, amilyen, Mr. Conover mégis emberi lény, akárcsak én.

- Örülök, hogy így értelmezi a dolgot, asszonyom. - Az android furcsán, féloldalasan elmosolyodott. - Pedig biztosan ismeri a régi telepesmondást: gép lehetsz, de okos nem.

Carrie- maga sem tudta, miért - jobb kedvre derült. Némán adott hálát a Leselejtezett Hadfelszerelések Főosztályának, no meg a méltatlanul elfeledett konstruktőrnek Mr. Bishopért.

- Fáradtnak látszik - mondta most az android. - Pihenjen le, kérem - a hajó indulásáig én is elegendő leszek idefent!

Carrie intett, kifelé indult, azután eszébe jutott valami.

- Szóljon át, ha dr. Revna visszaér, rendben?

- Ahogy óhajtja - bólintott Bishop. - A doktor remek ember; biztosra veszem, hogy értékes ismeretekkel gazdagítja a kolóniát ezúttal is...

 

 

23

 

- Az a ferdeszemu kurva!

Scott Conover felhúzott térdekkel ült a ballonkereku terepjáróban, Mrs. Shimurát, a bolygót, a balsorsot átkozva. A tény, hogy járhatott volna rosszabbul is, nem jelentett számára vigaszt. Fájt a feje, szeme előtt sötét karikák táncoltak: csodákra képes olykor a házi főzetu sör.

- Nyughass! - intette Strandberg. - És örülj, hogy nem csapott botrányt. Ha megteszi, életed végéig a Sol-Proxima útvonalon repülhetsz némi alamizsnáért - ráadásul velem együtt!

- Senki nem bánhat így velem! - füstölgött Conover. - Senki! - Gyulölködve bámulta az elnéptelenedett, poros utcákat, ahol így alkonyat előtt már csak egy-egy kutya bóklászott ételmaradékot keresve. uristen, micsoda koszfészek! Megkönnyebbülés lesz felszállni végre...

A dokkolóöböl betonfalán túl felderengett a Carioca hatalmas tömege. Noha erősen közeledett a szürkület, a reflektorok még nem égtek: Strandbergnek fel kellett kapcsolnia a terepjáró fényszóróit.

- Ha egyszer a kezembe kapom... - mormolta Conover.

- Ha egyszer a kezébe kap, orvosra lesz szükséged. Négy-öt magadfajta se tudná megszorongatni, arra mérget vehetsz. Hivatásos verekedő volt, azt mondják.

- ugyis elintézem!

Strandberg leállította a motort.

- Igazán? Akkor talán visszamehetnél, hogy közöld vele a nagy újságot... - Conover hóna alá nyúlt, és a személyi bejáróhoz támogatta az elázott embert. Baljával lenyomta a világításkapcsolót, a fénycsövek azonban sötétek maradtak. - Mi a nyavalya ez megint? - Kezdett elege lenni az egészből. - Prindle kibaszott karbantartói is összekaphatnák magukat, mielőtt teljesen lerohad ez a bárka... - A falnak támasztotta másodpilótáját. - Várj egy percet! Elugrom az elemlámpáért.

- ...elvégre első osztályú fedélzeti tiszt volnék, vagy mi a franc...

Strandberg a külső zsiliphez ment, a lenyugvó Delta Hydrae utolsó sugarainál kitapogatta a nagy elemlámpát.

- Első osztályú fedélzeti tiszt - és akkor mi van? - dünnyögte. - A csaj a Társaság adminisztrátora. Felfognád végre, mit jelent ez? - Ismét felnyalábolta Conovert, aztán felszisszent. - Na még ez is! Melyik marha hagyta nyitva a belső zsilipkaput? - Ismét próbát tett a világításkapcsolóval, hiába. Fordult egyet, és felvonta szemöldökét. - Akármi legyek, ha ide nem hugyozott valami részeg állat! A padló ragad, és ez a buz... Az a nagydarab pasas, Ackland is megmondta, hogy a főnök nejével ne próbálkozz! - Betuszkolta Conovert a hajó belsejébe. - De neked, a sztárpilótának aztán beszélhetett! Csak azt hallod meg, amit hallani akarsz... - Feljebb emelte a lámpát. - Tucatjával rajzanak körülötted a csinosabbnál csinosabb parasztok, erre te kivel kezdesz ki? Hát persze hogy a királynővel!

Odafentről valami meleg cseppent az arcára. Önkéntelenül felpillantott, és...

- Uram Jézus.

A szörnykirálynő nem volt igazán nagy - sok idő és rengeteg tápanyag kellett ahhoz, hogy teljesen kifejlődjön -, Strandberg szemében azonban így is óriásnak rémlett. A lény melléhez szorított karokkal, lehajtott fejjel trónolt hevenyészett fészkében: irdatlan imádkozó sáska, pontos mása a Ragadozók hajóján elpusztult anyának. Ahogy az elemlámpa fénykévéje ráhullt, megmoccant, előrehajolt - a torkából előtörő sziszegés hallatán mindkét emberben megfagyott a vér.

- Ez... ez...

És a rém nem volt egyedül. Itt is, ott is sötét alakok moccantak a homályban: megannyi testet öltött lidércnyomás kúszott a pilóták felé a padlón, a falakon, a mennyezeten.

Strandberg elhajította a lámpát, menekülni próbált, az idegenek azonban máris lecsaptak rá; a fény kihunyt. Ugyanebben a pillanatban zárult jókora döndüléssel a zsilipajtó - és odakint nem akadt senki, aki meghallotta volna a fémfalak közt visszhangzó sikolyokat.

 

 

24

 

Hajnalodik. A Hidra Deltája - elmosódó lánggolyó - alacsonyan áll az égen. Fényében máris izzani látszik a sivatag homokja, a hőség egyre fokozódik, hamar feledtetve még a megkönnyebbülés emlékét is.

Ahogy a csillag a zenit felé kúszik, odalent mind lomhábban mozdul az élet. A pusztaságban kóborló rinoid-csordák legyengült egyedeire pusztulás vár, a rágcsálóknak nyomuk sem látszik. A szabadban dolgozó farmerek átizzadt göncei egykettőre kiszáradnak, vékony sóréteg roppan rajtuk, mint fogak közt a homok. A világ csendes, minden nesz messzire hallik a ritkás, forró levegőn.

A dokkolóöbölben pihenő hajó, a Carioca is néma. Pilótafülkéjében üresen állnak a nyomáskiegyenlítő ülések, a törhetetlen plasztüveget itt-ott suru nyálka homályosítja el. A napfény széles kévében árad a modul belsejébe, de nem jut el mindenhová: messze lent, a hatalmas gép folyosóin és csarnokaiban éjszakai sötétség uralkodik.

E párás sötétségben állandó a neszezés; testeknek feszülő testek keltik a zajt. A padlón magatehetetlen rinoidok vonaglanak, kínhalálukkal szolgálva a bennük növekedett idegen életet. Valahányszor a feszülő hús enged, vér, bélsár és faggyú freccsen a falakra, a falakon lapuló, mozdulatlan alakokra. Fenyegető sziszegés tölti be a teret, de időről időre hallható más is: egy szenvedő ember folyvást halkuló kiáltozása.

Ó, ne! Uram Isten, ne...

- Kedvesem...?

A redőnyök felgördültek, a szobát azúrkék nappali fény árasztotta el. Carrie Shimura-Wong hunyorogva ült fel, és kábán Hirokira meredt - fülében még mindig azok a kiáltások visszhangoztak.

- Rosszat álmodtál - állapította meg a férfi. Arca rezzenetlen, inge zsebében sötét szemüveg, porszürke zekéjén a Társaság emblémája: készen állt, hogy megkezdje szokásos ellenőrző körútját alárendeltjei közt.

- Hány óra? - kérdezte mogorván Carrie.

- Helyi vagy standard idő szerint? - Hiroki egy pillanatra levetette a hivatalosság maszkját - azaz inkább engedte, hogy átüssön rajta a halvány mosoly. - Egyébként mindegy. Dél is elmúlt. Tudom, hogy sokat dolgoztál tegnap, csakhogy...

- Meleg van itt - suttogta Carrie. - Szörnyu meleg.

- ...Revna még mindig nem jött vissza, a doktornő pedig egyre jobban aggódik. Kiküldtem ugyan egy 'koptert, de nem ártana, ha segítenél: egy nő csak könnyebben boldogul Miriammel.

Az érvelés támadhatatlan volt - ahogy az volt Hiroki majd' minden érvelése.

- Öt percet kérek - jelentette ki Carrie.

- Legyen tíz. Valahogy sikerült lebeszélnem arról, hogy a férje után repüljön, de tartok tőle, nem vár a végtelenségig. - Hiroki az ajtó felé indult. Átkozottul diszkrét, mint mindig. - Nem is hiányzik más, mint hogy huszonnégy óra alatt veszítsük el mindkettőjüket...