Második fejezet

 

Yuri soha nem volt a szavak embere.

Bár azért antiszociális sem volt, mint Roland. Inkább csak hallgatott és megfigyelt, beszúrt egy-egy szót, ahelyett hogy folyamatosan jártatta volna a száját.

A kanapén üldögélve is inkább csak hallgatta testvérei beszélgetéseit, és próbálta elfelejteni a könnyeket, amiket az Ami mellett ülő szépség arcán látott legördülni.

Ki ez a titokzatos nő, aki éppúgy kísért David házában, mint az ő gondolataiban? Miért maradt itt? Miért követi őt olykor a vadászataira?

Egy Halhatatlan Őrző lenne, akit megöltek kötelességteljesítés közben? Vagy egy Szekundáns?

Sok Szekundánst veszített el az évszázadok során. Férfiakat, akiket úgy szeretett, mintha a testvérei lettek volna.

– Hogy ment ma éjjel a vadászat?

Yuri felnézett, amikor meghallotta aktuális Szekundánsa hangját.

Dmitry mellette állt és egy almát rágcsált.

– Egész jól.

Dmitry bólintott. – Hol vannak a fegyvereid?

– A fegyverszobában.

– Megtisztítom és megélezem őket. Szükséged van még valamire?

– Egy új kabátnak hasznát venném – felelte –, egy vámpír megpróbálta megbénítani a lábam, a régi kissé elrongyolódott.

Dmitry összevonta a szemöldökét. – Utálom, amikor ezt csinálják. Miért nem harcolnak tisztességesen a csirkefogók?

– Az egyik vámpír jól harcolt, akivel ma éjjel összefutottunk – mondta Yuri furcsa mosollyal. – Kihívásnak bizonyult.

– Tényleg? – meglepetés gyúlt ki Dmitry kék szemeiben. Tudta, hogy Yurit nem könnyű legyőzni. – Szükséged van vérre?

– Nem, jól vagyok. – A sebei elég felületesek voltak ahhoz, hogy maguktól is begyógyuljanak.

– Oké. A holnapi vadászat előtt itt lesz az új kabát. Valami más? Nem akarsz enni? – Előhúzott egy újabb almát.

Yuri mosolyogva nyújtotta érte a kezét. – Ez elég lesz.

Szekundánsa átadta neki. – Szólj, ha még szükséged lenne valamire.

Yuri felállt és megrázta a fejét. – Azt hiszem, megyek és lefekszem.

Kiment a nappaliból, és ellenállt a késztetésnek, hogy bedugja a fejét a folyosón minden egyes ajtón, hátha megpillantja a nőt hosszú, krémszínű ruhában.

David otthona óriási alagsorral büszkélkedhetett, ami a néhány újonnan elkészült kiegészítéssel kétszer akkora lett, mint a földszint. A hatalmas edzőterem rengeteg négyzetmétert magába foglalt a bal oldalon. Az alagsor többi része jóformán hálószobákból állt, amik hangszigetelt hálóhelyet biztosítottak minden Halhatatlan számára, akik úgy döntöttek, hogy itt töltik a nappalt.

És sokan döntöttek így. Igazából szinte az összes környékbeli Halhatatlan. Valójában azonban ahhoz ragaszkodtak, hogy védelmet és segítséget nyújtsanak Aminak, az első halandó nőnek, aki egy Halhatatlan gyermekét várta.

Yuri végigsétált a hosszú folyosón. Belépett a hálószobájába és bezárta maga mögött az ajtót.

Áldott csend.

Levette a bakancsát és elnyújtózott az egyik olvasófotelben. Ő és Stanislov rengeteg reggelt töltöttek ezekben a fotelekben, ahová magukkal hurcolták a David könyvtárából kölcsönvett könyveket.

Elővette kedvenc tőrét az almához.

Épp a szájához emelte az első szeletet, amikor a krémszínű ruhás nő belépett az ajtón.

Yuri egy pillanatra megdermedt, majd lassan bekapta és rágni kezdte a falatot, miközben figyelte.

A szomorúság szinte rátapadt, tükröződött minden mozdulatán, bár könnyek már nem folytak az arcán, ahogy azt megkönnyebbülten megállapította.

Vágott egy újabb szeletet, és a szájába csúsztatta, miközben a nő ajkait figyelte. Mindkettő nagyon édes volt.

Nem ez volt az első alkalom, hogy a nő látogatást tett a szállásán. Többször járt már itt, mint amit még számon tudott volna tartani, amióta Seth észak-Karolinába helyezte.

Nem tudta mennyi ideig fog itt maradni, így egyszerűbb volt David házában kiválasztani egy szobát, mint egy ház mellett dönteni, és áthurcolni mindent New Yorkból, majd vissza.

A nő körbejárta a szobát, alaposan szemügyre vette értékeit.

Eleinte nem volt túl sok személyes tárgya. Úgy gondolta, hogy csak rövid ideig marad, ezért nem hozott magával túl sok mindent.

Aztán ez a kedves kis szellem elkezdte látogatni, és annyira nagyon kíváncsi volt arra a néhány tárgyra, amit magával hozott.

És ezzel valamiféle abszurd késztetést ébresztett Yuriban, így megkérte Richartot, hogy teleportálja el a New York-i lakásába, hogy még többet hozhasson.

Balek, szólalt meg egy seggfej a fejében.

Figyelmen kívül hagyta.

Minden héten kitett valami újdonságot. Az első zsebóráját, ami most már antik darabnak számított. Az anyja brossa, az is antik. A pokolba, jóformán minden kedves tárgya régiségnek számított. Még a kedvenc tollszára is.

És minden alkalommal, amikor a krémszínű ruhás szépség megtalálta az új tárgyakat, megállt és megcsodálta őket, aztán úgy tűnt, mintha meg is érintené.

Valóban megérinti? Racionális kérdés volt. Egyes szellemek rendelkeztek ezzel a képességgel. Mások viszont nem. Legalábbis így figyelte meg az évszázadok során.

Őt is meg tudná érinteni? Eltöprengett ezen, aztán pedig magában átkozta a testén átsuhanó izgalom vibrálását, és igen, kezdődő merevedését, amit a gondolat kiváltott. Természetesen nem tudná megérinteni, és ő sem a nőt. Még csak nem is beszél hozzá.

Folytatta az almaevést.

Egyáltalán nem zavarta csendes társasága. Maga is egy csendes ember volt, így a tény, hogy a nő nem beszél, nem zaklatta fel. Túlzottan. Nem lett volna kifogása ellene, ha szóban is megnyilvánul a kíváncsisága, bár a kíváncsiság mindig bajt hozott rá a múltban.

Úgy tűnt, a nő rá is kíváncsi. Vagy legalábbis ő így gondolta. Miért töltene egyébként órákat vele, amikor csak ül és tévét néz, vagy próbál rájönni azoknak az elektronikus szerkentyűknek a működésére, amiket Dmitry összevásárol?

Ha Yuri őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy az utóbbi évtizedekben a magány elviselése egyre nehezebbé vált a számára. Szóval valóban nagyon kedves volt a nőtől, hogy itt volt vele.

A tőrt és a félig elfogyasztott almát az éjjeliszekrényre tette, majd hátrahajtotta a fejét a magas háttámlához és lehunyta a szemét.

Furcsa érzés volt tudni, hogy van vele valaki a szobában, bár nem hall sem szívverést, sem ruhasuhogást, vagy hasonlót. Hiperérzékeny fülével soha nem élvezhette a csendet mások társaságában.

A nő bánata szinte kiáltott neki, felszólította, hogy tegyen valamit, bár megfogadta, hogy ilyen soha többé nem fordul elő.

– Érzem a szomorúságát – mormolta, holott ő maga sem tudta, miért beszél –, bárcsak enyhíthetnék rajta egy kicsit.

Természetesen nem érkezett válasz.

Felsóhajtott és kinyitotta a szemét, félig-meddig arra számítva, hogy már elment, de arra semmi esetre sem készült fel, hogy a szoba másik végéből hatalmasra nyílt szemekkel fog ránézni.

– Tehetek valamit, amivel enyhíthetem? – kérdezte.

A nő maga mögé nézett, mint mindig, amikor összeakadt a tekintetük, és ő tovább figyelte, majd ismét rápillantott csodálkozva. – Lát engem? – kérdezte suttogva, a hangjában a remény és a hitetlenkedés keverékével, kicsi kezét a mellkasához emelte.

– Igen.

Ha lehet, még nagyobbra kerekedtek a szemei. – És hall is? – Brit akcentusa volt.

Yuri elmosolyodott. – Igen. – Nagyon kedvesnek találta a hangját.

A gyönyörű arcról eltűnt minden szomorúság, a helyére akkora csodálkozás ült, hogy a férfinak nevethetnékje támadt.

A nő tett feléje egy tétova lépést. – Ön... olyan, mint Marcus? Látja a...

– Szellemeket? Lelkeket?

A nő bólintott, bár úgy tűnt, nem tetszett neki különösebben egyik megnevezés sem.

– Igen. Amióta csak az eszemet tudom. Bár valószínűleg meg tudnám számolni egy kezemen azokat a szellemeket, akikkel beszéltem is.

A nő rezzenetlen tekintettel bámulta.

Rámosolygott. – Látom, megleptem.

– Igen, meglepett. – Egy újabb óvatos lépést tett feléje, mintha attól félne, hogy Yuri elmenekül, ha túlságosan közel kerül hozzá. – Akkor rám nézett odafenn? Azt hittem, hogy Tracyt vagy Nichole-t figyeli.

Megcsóválta a fejét. – Önt néztem. És láttam ma este az egyetemnél is.

– Én meg azt hittem, hogy a macskát figyeli! – kiáltott fel, és gyönyörű mosoly ragyogott fel az arcán.

A férfinak ismét nevetnie kellett. – Stanislov figyelte a macskát. Én magát néztem.

A nő a másik, üres karosszék felé intett. – Csatlakozhatok?

Felállt és a szék felé intett. – Természetesen. – Miután a nő leereszkedett a párnázott ülőke sarkára, ő is visszaült.

– Ha egész életében látott szellemeket – kérdezte –, miért beszélt csak olyan kevéssel?

Felvette az almát és a tőrt, kikanyarított egy újabb szeletet. – Néhány lélek észre sem veszi a jelenlétemet – furcsán bizonytalannak érezte magát, hogy nem kínálhatott oda neki is egy falatot –, úgy tűnik, nem látnak sem engem, sem azokat, akik körülöttük vannak. Leginkább olyasmiket csinálnak, mintha egyedül lennének.

A nő bólintott. – Én is láttam ilyen szellemeket. Valami nincs rendben velük.

– Beszélt velük? – pillantott rá kíváncsian Yuri.

A nő megcsóválta a fejét. – Ugyanúgy nem vettek észre, ahogyan önt sem.

Érdekes.

– És mi van a többi szellemmel? Az olyanokkal, mint én? – kérdezte a nő. – Velük miért nem beszélt?

Egy újabb almaszelet tűnt el Yuri szájában, és míg megrágta, előhívta a megfelelő szavakat. – Néhány szellem olyan, mint a vámpírok, akikre hosszú ideje vadászom. Örömmel gerjesztenek pánikot és káoszt. Ha észreveszik, hogy valaki látja őket, nem is kell beszélni hozzájuk, elég a szemkontaktus, ezek a szellemek mindent elkövetnek, hogy pokollá tegyék az életünket.

A szépséges arc elkomorodott. – A vámpírok szellemei ilyenek néha. Rettegek tőlük.

– Ezért ment el, mielőtt találkoztunk volna a vámpírokkal?

A nő bólintott. – Nem akartam ott lenni, amikor megölik őket, és a lelkük kiszabadul.

Egy újabb rejtély oldódott meg.

– És mi van a többiekkel? – kérdezte a nő.

Yuri habozott. – Lehetek őszinte anélkül, hogy megsérteném az érzéseit?

– Igen. Mindig jobban kedveltem az őszinteséget a kegyes hazugságoknál.

Lehet, hogy meggondolja magát, ha végighallgatja. Yuri attól tartott, hogy amit el akar mondani, az túlságosan durva.

Félretette a tőrt és az almacsutkát. – Kisfiúkoromban többen is mondták, hogy soha ne etessek kóbor kutyát. Amikor megkérdeztem miért, azt felelték, hogy ha enni adok neki, soha nem szabadulok meg tőle, mindig visszajön. Fájdalmasan tanultam meg, hogy ugyanez igaz a szellemekre is.

A nő összeszorította a kezeit az ölében.

– Gyerekkorom nagy részében féltem a szellemektől, csak néztem őket, nem próbáltam beszélni velük úgy körülbelül nyolc-tíz éves koromig, amikor én is legyőzhetetlennek éreztem magam, mint általában minden ilyen korú fiatalember. Jóindulatú szellemnek tűnt. Egyáltalán nem volt fenyegető. Így biztonságosnak gondoltam a próbát. – Yuri vett egy lélegzetet. – Nos, a szellem, amikor megtudta, hogy látom, hallom és beszélni is tudok vele, úgy hozzám tapadt, mintha odaragasztották volna. Nem maradt egy pillanatnyi békém sem. Nem volt magánéletem. És képtelen voltam szabadulni tőle, bármilyen keményen próbálkoztam is.

A nő beharapta az ajkát.

– Ez még akkor is hatalmas terhet jelentett volna – folytatta Yuri, a hangjában az emlékek hatására is megjelent az idegesség –, ha egy kedvesebb, jobb természetű ember szelleméről lett volna szó, de ez a szellem ráadásul úgy gondolta, hogy meg kell osztania velem mindenről a véleményét, amit általában kritikaként fogalmazott meg. Még akkor sem tartotta tiszteletben a magánéletemet, amikor nők társaságát kerestem.

A nő arcán rózsás pír gyúlt.

Talán jobb lett volna, ha ezt a részt meg sem említi. – Csendes ember vagyok – kezdte magyarázni –, értékelem a magányt. Mégsem volt részem ilyesmiben. Az a rohadék ember, szellem, vagy bármi még akkor is ott járt a sarkamban, amikor egy vámpír megtámadott és átváltoztatott. Kétségkívül ma is a nyomomban lenne, ha Seth nem csinált volna valamit, hogy megszabaduljak tőle.

– Mit csinált?

– Nem tudom. Nem mondta el.

A nő összehúzta a szemöldökét. – Látom, hogy a visszaemlékezés is felidegesítette.

Grimaszolt. – Felemeltem a hangom?

A nő bólintott.

– Bocsásson meg – mosolygott rá –, nem ez volt életem legjobb periódusa.

– Tehát azóta nem állt szóba egyetlen szellemmel sem? – kérdezte tétován a nő.

– Igazából, de. Néhány évtizeddel később. Egy olyan városban éltem, ami riasztóan nagy szellempopulációval rendelkezett. Az egyikük kiváltotta az együttérzésemet, ezért megszólítottam.

– És?

Nevetett. – És aztán ő és a környéken lévő többi szellem, akik észrevették, hogy látom és hallom őket, megpróbáltak kifutófiút csinálni belőlem.

A nő homloka ráncba szaladt. – Ezt nem értem.

– Azt akarták, hogy üzeneteket vigyek az élőknek. – Most már nevetett ezen, de akkoriban egyáltalán nem találta viccesnek. – A filmekben a szellemeknek mindig van valamilyen fontos üzenete, és mindent elkövetnek, hogy ezt valaki, akinek el tudják mondani, át is adja a szeretteiknek.

– Nem tudom, hogyan működhetne ez – mondta a nő –, a Halhatatlan testvérein kívül ki más hinne önnek, ha azzal állítana be hozzájuk, hogy üzenetet hozott a halott férjüktől, feleségüktől, apjuktól?

– Senki, legalábbis én nem találkoztam egyetlen ilyennel sem. De egyébként sem sokszor kértek meg, hogy ilyen nemes üzeneteket vigyek. Az egyik szellem például azt akarta, hogy hozzak el néhány ékszert a kedvenc klubjából, és vigyem a szeretője lakására, mert nem akarta, hogy a felesége rájuk tegye a kapzsi kezeit. Ezek az ő szavai. Nem az enyémek. És voltak más, rémes ügyek is. Végül meg kellett kérnem Sethet, hogy költöztessen át előlük.

– Hogy... megszűnjenek a kellemetlenségek.

– Igen.

Hosszú csend következett.

– Ilyen előzmények után – szólalt meg végül csendesen a nő –, még meglepőbb, hogy úgy döntött, hogy ma éjjel megszólít.

– Attól tartok, ez mindenképp elkerülhetetlen volt. Már régóta beszélni akartam önnel – ismerte be.

A telt ajkak mosolyra húzódtak. – Akart?

– Igen. És majdnem meg is tettem az első napon, amikor idejöttem.

– Mitől változott meg az elhatározása?

– Átment egy falon. Addig észre sem vettem, hogy szellem.

A nő felbámult rá, barna szeme hatalmasra nyílt. – Olyan tisztán lát?

– Igen. Még azután is szerettem volna beszélni önnel, hogy rájöttem, hogy szellem, de a múltbéli tapasztalatok arra tanítottak, hogy mindig van valami gubanc. Nem akartam rájönni, hogy magával kapcsolatban hol a gubanc.

– Ma éjjel mégis megszólított. Miért?

– Nem bírtam elviselni a szomorúságát.

A nő lehajtotta a fejét.

– Elmondja honnan ered? – kérdezte gyengéden Yuri.

A nő megrázta a fejét és kerülte a tekintetét. – Nem akarok beszélni erről.

Amikor a bánat visszatérni látszott a szemébe, Yuri gyorsan témát változtatott. – Miért is nem mutatkoztunk még be hivatalosan? – Felállt és mélyen meghajolt. – Yuri Sokolov, szolgálatára.

 

 

 

 

 

Cat felállt és felmosolygott a jóképű Halhatatlan harcosra. – Catherine Seddon – pukedlizett –, de a barátaim csak Catnek hívtak.

– Sorolhatom magam a barátai közé? – kérdezte a férfi csibészes mosollyal.

Cat nevetett. – Természetesen.

– Akkor örvendek a találkozásnak, Cat.

– Én is örülök, uram.

– Yuri – javította ki.

– Én is örülök a találkozásnak, Yuri. – Nagyon intimnek érezte ilyen közvetlenül érintkezni vele. Amikor még a társadalomban élt, a szabályok azt diktálták, hogy a címeiken szólítsa az olyan férfiakat, mint Yuri.

Yuri a kezét nyújtotta neki.

Ismét izgalom hullámzott át rajta. Ha olyan tisztán látja és hallja őt, talán megérinteni is képes?

Olyan nagyon rég tapasztalt már érintést.

Odanyújtotta neki a kezét. A csalódottság feldühítette, amikor átnyúlt a férfi ujjain. – Ó – sóhajtott fel –, mivel ilyen tisztán látsz, azt reméltem, hogy...

– Hogy meg is tudlak érinteni? – kérdezte a férfi, barna szemeit elárasztotta az együttérzés és a csalódottság.

– Igen.

– Én is reméltem. – Továbbra is kinyújtva tartotta a kezét tenyérrel felfelé. – Meg kellene próbálnunk újra, nem? Csak ezúttal lassabban.

Cat kevéssé bízott ebben, de azért megtette amit kért, kinyújtotta a kezét, és ezúttal odafigyelt, hogy tenyere ne essen át a férfién. Most sem érzett bőrrel való érintkezést. Nem érezte, hogy az ujjai az övé köré záródtak volna, ahogyan annak történnie kellett volna.

És mégis érzett... valamit.

Melegséget. Yuri tenyere meleg volt ott, ahol össze kellett volna érnie az övével.

Felkapta a fejét és csodálkozva felmeredt a férfira.

– Éreztél? – kérdezte Yuri, barna szemeiben sárga fény gyúlt.

Catnek nyelnie kellett egyet, hogy megszólalhasson. – Melegséget éreztem.

A férfi az övé fölé emelte szabad kezét, a melegség felerősödött.

Nem ebben reménykedett. De két és fél évszázadig egyáltalán semmit sem érzett... – Te is érzel engem? – suttogta.

– Nem tudom megfogni az ujjaidat. Nem tudom a számhoz emelni, hogy megcsókoljam őket – morogta a férfi –, de a bőröm bizsereg ott, ahol hozzád ér.

A bizsergés az vajon jó vagy rossz érzés? – Nem kellemetlen? – kérdezte.

Lassú mosoly jelent meg a férfi arcán. – Egyáltalán nem. Igazából nagyon is kellemes.

Cat gyomrában pillangók kezdtek repkedni, teljesen ellágyult, ahogy felnézett a férfira.

Ó, kit akar ezzel elámítani? Attól a pillanattól kezdve ellágyul Yuritól, amióta csak a férfi beköltözött David házába. Nem ma éjjel követte először, amikor vadászni ment. És az sem az első eset, hogy követte a hálószobájába.

Kellemetlen gondolat jutott eszébe. Ha végig látta őt, akkor arról is tud, hogy követte, amikor vadászott, és hogy itt ült vele és Stanislovval, amíg ő felolvasott.

Rémület járta át.

Yuri azt mondta, hogy szereti a magányt. És mint az a lélek, akit fiatalemberként annyira bosszantónak talált, Cat is elvette tőle a magánéletét időről időre.

Megszólalt a csengő.

Cat visszarántotta a kezét, és az ajtó felé nézett.

Mivel a szoba hangszigetelt volt, csengőt szereltek az ajtó mellé, arra az esetre, ha a kopogás nem hallatszana be.

– A barátod jött, hogy felolvass neki – jelentette be. Megkockáztatott egy gyors pillantást a férfira, és azt látta, hogy mogorván mered az ajtóra.

– Megmondom neki, hogy majd később – mormolta maga elé.

– Ne – tiltakozott a nő és hátrébb lépett. – Megyek. Köszönöm, hogy beszélgettél velem ma éjjel. – Ritka, értékes kényeztetés volt ez a számára.

– Cat...

Sarkon fordult és villámgyorsan átlépett a falon keresztül a másik szobába, majd megtorpant. – Ó!

Roland Warbrook, az antiszociális brit Halhatatlan és amerikai felesége szenvedélyesen szeretkeztek hatalmas ágyukban. Igazán szenvedélyesen.

Cat szemei hatalmasra nyíltak, míg megkerülte az ágyat. Az soha nem ilyen volt, amikor ő volt együtt a férjével. Blaise egyszer sem csinált vele semmit, amitől ilyen mély, fojtott nyögések törtek volna fel a torkából, hátravetette volna a fejét, vagy lenyúlt volna, hogy megfogja a férjét...

Nem csak az arca, a teste is elpirult, a falon keresztül kirohant a folyosóra, éppen akkor, amikor Stanislov belépett Yuri szobájába. Az ajtó csendesen becsukódott utána.

 

 

 

 

 

Cat az egyik hatalmas ablak keretéhez dőlt David dolgozószobájában a masszív íróasztal mögött. A nap sugarai szinte vakító élességgel ragyogtak be a tiszta üvegen, porszemek táncoltak bennük, áthaladtak Caten, megfürdették melegben... mint Yuri érintése.

A ház körül csendes volt minden. Az emberi Szekundánsok közül sokan aludtak így dél körül, míg a többiek megbízásokat teljesítettek, bevásároltak és egyéb olyan ügyek után jártak a gondjaikra bízott Halhatatlanok számára, amit csak nappal lehetett elintézni.

Kivételesen még David is aludt, kimerítette az állandó készenlét és az, hogy szinte folyamatosan úton volt, hogy segítséget nyújtson a Halhatatlanoknak észak-Karolinában és a környező államokban, ha vészhelyzet merült fel. A közbeeső néhány percnyi szünetet pedig arra használta, hogy orvosi könyveket bújjon Sethtel együtt, olyan információkat keresve, ami segíthet Aminak biztonságban kihordani a terhességét.

Odakinn Roland macskája, Nietzsche, aki ugyanolyan kötekedő volt, mint a gazdája, egy mókus felé lopakodott.

A mókus tovább majszolta a makkot, de a szeme sarkából a macskát figyelte.

– Hát itt vagy. – A kellemes férfihangtól ijedten összerezzent.

Rámeredt az ajtóban álló hatalmas termetű alakra.

Yuri megajándékozta egy elbűvölő mosollyal, és közben becsukta maga mögött az ajtót.

– Miért nem alszol? – kérdezte Cat, és közben igyekezett rávenni áruló szívét, hogy hagyja abba a dörömbölést a bordáin. Soha nem értette, miért érzi még ezt a különös szervet azután is, hogy az utolsót lélegezte. Mert éhes például nem volt. Szomjas sem. De a szíve rendületlenül vert tovább a mellkasában. Ez volt a sok rejtély közül az egyik, amire nem talált magyarázatot.

– Téged kerestelek – felelt a férfi, majd zsebre dugta a kezeit és feléje sétált. A Halhatatlanok szokásos öltözékét viselte. Fekete nadrágot. Fekete póló feszült széles, kemény mellizmaira és karjaira. A lábán súlyos bakancsot viselt.

A Halhatatlanok és a Szekundánsok beszélgetéseiből Cat tudta, hogy azért öltöznek így mindannyian, mert a vérfoltok a feketén kevésbé szembetűnőek azok számára, akik vadászat után esetleg vetnek rájuk egy pillantást.

Összeráncolta a homlokát. Ez a megfelelő kifejezés? Vetnek rájuk egy pillantást? Furcsának hangzott. Kizárt, hogy bárki is megelégedjen például Yuri esetében egy pillantással.

Az öltözék nagyon jól állt a férfinak, kihangsúlyozta sötét haját és gesztenyeszín szemeit.

Cat felegyenesedett, amikor Yuri odaért az íróasztalhoz.

– Épp csak pillanatokra láttalak az utóbbi néhány éjszakán – jegyezte meg a férfi.

Mert a beszélgetésük óta gondosan kerülte. Amint belépett egy helyiségbe, Cat azonnal távozott. Még annak a kísértésnek is ellenállt, hogy utána menjen a vadászatokra.

A férfi homloka elfelhősödött. – Kerülsz engem?

Cat először arra gondolt, hogy tagad. De mint ahogy a férfinak mondta, nagyra becsülte az őszinteséget. Úgyhogy inkább bólintott.

– Miért? – Yuri félrebiccentette fejjel fürkészte az arcát. – Megbántottalak valamivel?

Megrázta a fejét és felnézett rá. – Attól félek, hogy én bántottalak meg téged. – Kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen. – Bocsánatkéréssel tartozom.

A férfi arckifejezése rezzenetlen maradt. – Miért?

– Most, hogy tudom, hogy látsz engem, és hogy mindig is láttál, tudom... – elvörösödött, elfordult, nyugtalan ujjai a szoknyájával kezdtek babrálni. – Azt mondtad nagyra értékeled a magányt, én pedig rengeteg alkalommal elvettem ezt tőled, amikor követtelek a vadászaton, vagy amikor bementem a szobádba. Én...

– Cat.

Megrázta a fejét, és a férfi szemébe nézett. – Nem akarok olyan lenni, mint az a szellem, akiről meséltél. Nem akarlak bosszantani, vagy kellemetlenséget okozni neked...

– Nem vagy olyan – mosolyodott el féloldalasan Yuri –, és soha nem is leszel. – Felsóhajtott és megkerülte az asztalt. – Tartottam tőle, hogy ez lehet az oka a távolmaradásodnak. – Néhány méternyire tőle megállt és nekitámaszkodott az ablakkeret másik oldalának, óvatosan, hogy elkerülje a napsugarakat. – Bevallom, örültem a megjelenésednek, valahányszor csatlakoztál hozzám a vadászatokon, vagy a szobámban. – Kiszélesedett a mosolya. – Az utóbbinak azért jobban. Az első többször is veszélyesen zavarónak bizonyult.

– Ó! Sajnálom.

– Én nem – mondta Yuri, és kinézett az ablakon.

Cat követte a pillantását.

Nietzsche minden előzetes figyelmeztetés nélkül a mókus felé vetette magát.

A mókus leejtette a makkját, felpattant a legközelebbi fára, és meg sem állt a legmagasabb ágakig, ahol az őrült macska már nem érhette el. Nietzsche két lábra emelkedett a fa tövénél, mellső karmaival apró kéregdarabokat hasított le, ami az elégedetlenség jele a macskaféléknél, és közben a farka vége idegesen járt ide-oda.

– Olyan rég volt, Cat – mormolta Yuri, profilja magára vonta a nő pillantását – időtlen idők óta nem voltam olyan nő társaságában, aki mellett ellazulhattam és önmagam lehettem. – Rámosolygott, de ez a mosoly egyszerre volt szomorú és erőltetett. – Több, mint ötszáz éve, ha el tudod ezt egyáltalán képzelni.

Nem tudta.

– Már halandó koromban is el kellett rejtenem a furcsa képességemet, hogy látom a szellemeket. Ha nem teszem, azt hitték volna, hogy őrült vagyok. – Megvonta a vállát. – Miután pedig Halhatatlan lettem, még több mindent kellett elrejtenem.

Azokban az évszázadokban bizonyára voltak körülötte nők. Még Bastien sem élt cölibátusban az átváltoztatása után.

– Ez az életmód nem kedvez a tartós kapcsolatoknak – folytatta a férfi, mintha csak hangosan gondolkodott volna. – A halandó-Halhatatlan kapcsolatok nem érhetnek jó véget. A legtöbb keserűséggel végződik, amikor a halandó korosodni kezd, míg a Halhatatlan nem. Az emberek úgy tűnik képtelenek elhinni, hogy a Halhatatlan, aki szereti őket, akkor is szereti, ha idősebbek lesznek és megsokasodnak a ráncaik. Ez a hitetlenkedés pedig bizalmatlanságot szül. Az idősödő halandók meggyőzik magukat, hogy a Halhatatlan talált helyettük egy fiatalabbat, és megindulnak a vádaskodások minden egyes vadászat előtt. A Halhatatlan pedig megkeseredik, hogy a nő, akit szeret, ennyire nem bízik meg benne.

Elhallgatott, jóképű arca elgondolkodóvá vált.

– Soha nem működik? – kérdezte Cat.

– Csak nagyon ritkán. Akkor viszont elkerülhetetlenül tragédia a vége, amikor az ember végül meghal. Míg Roland nem találkozott Sarah-val, ugyanez volt érvényes a Halhatatlan-Tehetséges párokra is. Sarah az első Tehetséges a történelemben, aki saját maga kérte az átváltoztatást, hogy Halhatatlan legyen az örökkévalóságig. A múltban a Tehetségesek ezt mindig visszautasították, ami még nagyobb keserűséget jelentett. – Yuri rápillantott. – Gyanítom, hogy egy másik korban születtél, ezért remélem, hogy nem bántom meg az érzékenységedet... de az alkalmi, érzelemmentes szex a múltban sem volt vonzó a számomra. Négyszáz éve és egy évtizede sem. Ó, az első évszázadban persze másképp volt, de aztán... fárasztóvá vált, elvesztettem az érdeklődésemet iránta, körülbelül úgy, mintha mindig ugyanazt enném vacsorára. Persze, mint mindenkinek, nekem is igényem van rá, hogy kielégítsem a természetes éhségemet, de igazából vakaródzós viszketegség önt el, ha csak rágondolok is. Nem következik utána semmiféle elégedettség. És természetesen kötődés sincs.

Cat arcát elöntötte a pír. Még senki sem beszélt vele ilyen nyíltan.

– Hiányzik a nők társasága – a férfi szavai szinte bocsánatkérően hangzottak –, és míg az első néhány alkalommal még óvatos voltam, amikor csatlakoztál hozzám a szobámban, hamarosan azon kaptam magam, hogy élvezem a jelenlétedet.

Ez a kijelentés szinte ütött. – Miattam kezdtél felolvasni, ugye? – kérdezte megvilágosodva.

– Igen – ismerte el a férfi. – Nem tudtam nem észrevenni a vágyakozó pillantásokat, amiket a polcomon sorakozó könyvekre vetsz. – Körbemutatott az egész falat beterítő, padlótól mennyezetig érő könyvespolcokon. – Vagy ezekre.

Milyen figyelmes ajándékról gondoskodott. Cat egy könyvmoly volt egész életében, ha csak tehette, rögtön beledugta az orrát egy könyvbe. – Köszönöm.

Yuri kissé meghajtotta magát feléje. – A televíziózást is élveztem veled – vigyorodott el –, mintha egy összeszokott házaspár lettünk volna.

Cat rejtélyes szívverése felgyorsult.

– Olyan békével ajándékoztál meg, amit nagyon sok éve nem tapasztaltam Cat. És ez nagyon hiányzott az elmúlt napokban.

Nagyot nyelt. – Nem akartam olyan lenni, mint az a másik szellem. Nem akartalak zavarni.

Yuri felnevetett. – Ha tudnád, mennyire hiányzott a társaságod, amióta beszélgettünk, akkor megértenéd, hogy ez mennyire lehetetlen.

A remény és a hitetlenség összecsapott Catben. Lehet ennyire szerencsés?

Yuri ellökte magát az ablakkerettől, felegyenesedett és tett feléje egy lépést.

Cat ösztönösen érte nyúlt, hogy hátrébb tolja a napfény elől.

– Óvatosan! – figyelmeztette. A melegség átjárta az ujjait, amikor a keze megérintette a férfi mellkasát, majd áthaladt rajta. Gyorsan visszarántotta. – Ó! Sajnálom! Én csak...

A férfi felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa mentegetőzését, majd tenyérrel felfelé feléje nyújtotta, mint néhány éjszakával ezelőtt a szobájában.

Cat lenézett a nagy, férfias kézre, ami napfényben fürdött.

– Elég idős vagyok hozzá, hogy fájdalom nélkül elviselhessek egy kis napsütést.

– Ó! – Cat felnézett rá, majd próbaképpen a férfié fölé helyezte a saját tenyerét, gondosan ügyelve rá, nehogy átnyúljon rajta.

Csodálatos melegség áradt szét benne onnan kiindulva, ahol egymáshoz kellett volna érniük.

Yuri mosolyogva előre hajolt, és úgy tett, mintha megcsókolná a kézfejét.

Még több melegség onnan, ahol az ajka a bőrét érte volna.

Aztán a férfi felegyenesedett. – Dmitry a kérésemre ma letöltött egy új hangoskönyvet.

Cat elmosolyodott. A kevés dolog közül, amit Yuriról megtudott, míg kísértette őt, az egyik az volt, hogy nem kezeli jól az elektronikus eszközöket, és a mai kor technikai vívmányait.

– Könyörtelenül bosszantott is miatta – folytatta a férfi egy kényszeredett mosollyal.

– Miért? – kérdezte a lány.

– Mert arra kértem, hogy valami paranormális romantikust töltsön le.

Paranormális romantikus. Cat ismerősnek találta a kifejezést. – Azt hiszem, Tracy olvas ilyesmit.

Yuri bólintott. – Marcus szerint leginkább a női olvasók kedvelik. De azért néhány férfi is. Bár az olyanok, mint Dmitry, kigúnyolják őket miatta.

– Miért?

– A romantikát sokan nőknek való műfajnak gondolják. Szerelem, örökké tartó boldogság, meg ilyesmi. Azt hiszem, a legtöbb férfi értéktelen ponyvaként azonosítja ezeket a könyveket.

– A férfiak nem kedvelik a szerelmet és az örökké tartó boldogságot?

Yuri vállat vont. – Nekem semmi bajom vele, de nem tudom, hogy élvezném-e tizenkét-tizenhárom órán keresztül. Marcus azt állítja, hogy a paranormális románcokban sok akció és  harci jelenet is van, úgyhogy azt hiszem, mindketten élvezni fogjuk.

– Ezt nagyon átgondoltad – mondta Cat, akit elégedettség töltött el ettől a bevezetőtől.

– A felolvasásom, vagy ez esetben annak a felolvasása, akit hallgatni fogunk, talán egy kissé száraz és unalmas lehet – mondta szinte bocsánatkérően a férfi.

– A tiéd sosem volt az – tiltakozott nagyon is határozottan Cat.

Yuri homloka ráncba szaladt.

Cat beharapta az ajkát. – Csak... néhány krimi egyszerűen... – megpróbált valami diplomatikus kifejezésre rátalálni, amivel nem sértené meg.

– Kiugrasztott az alsószoknyádból? – ajánlott fel egyet a férfi, barna szemei vidáman csillogtak.

Cat felnevetett. – Igen. Talán túl sok rendőrségi műsort néztem a Szekundánsokkal. A történetek pedig összekeveredtek bennem.

– Nos, utánajárunk, hogy ez a paranormális romantika felkelti-e az érdeklődésünket?

– Nem kellene aludnod? – kérdezte Cat, remélve, hogy a férfi nemet mond. Nehéz volt távol maradnia tőle a múlt héten. Hiányzott a társasága.

– De igen, de legalább az első fejezetet hallgassuk meg, hogy belekóstolhassunk. Aztán lefekszem.

Cat rámosolygott. – Benne vagyok.

Yuri megkerülte az asztalt, és az ajtó felé indult.

Cat olyan izgatottan követte, mintha az első randevújára menne. Az ajtóhoz érve átment mellette a falon. Amikor a folyosóról visszanézett, látta, hogy a férfi odabenn nyitva tartja neki az ajtót.

Mindketten nevettek.

– Elnézést – mentegetőzött Cat –, megszokás.

Yuri megcsóválta a fejét. – Nálam is. Kinyitni a nők előtt az ajtót az gondolkodás nélkül jön. – Ő is kilépett a folyosóra. – Azt hiszem ez vicces lesz – mosolygott –, unatkozni legalábbis nem fogunk.

Cat teljesen egyetértett vele, és elkísérte a szobájába.