Első fejezet

Yuri lehunyt szemmel hallgatta az éjszaka hangjainak szerenádját.

Szerette a csendet.

– Nem hagyom ki a várost – morogta mellette Stanislov.

Yuri elmosolyodott. Barátja, mint mindig, most is remekül kitalálta mire gondol. Pedig nem is képes olvasni a gondolatait úgy, mint ahogyan a telepata Halhatatlanok gyakran tették. Stanislov empata volt, mint Bastien, az érzelmeit érezte azoknak, akikhez hozzáért. Az egyetem alvó kampuszán sétálva pedig gyakran egymáshoz ért a válluk.

– Én sem – felelte Yuri, és kinyitotta a szemét.

Úgy tűnt, a Duke Egyetem minden diákja nyugovóra tért ma éjszaka. Egyetlen buli sem zajlott a klubházakban. Nem ragyogtak fények az ablakokban. Nem szólt a zene, ajtónyitáskor nem hömpölygött ki a basszus az utcákra, mialatt odabenn a diákok kiengedték a gőzt, seggrészegre itták magukat és könnyű célpontokat biztosítottak a vámpíroknak.

Ehelyett üdvözítő csend ölelte körül őket, amit csak az éjszaka lényei törtek meg olykor, miközben az emberek mélyen aludtak.

Vagy legalábbis a legtöbben. Az egy-két kivétel fáradtan botorkált a kampusz útjain. Yuri azt feltételezte, hogy a vizsgákra való felkészülésből térnek haza ilyen későn.

– Gondolod, hogy Seth visszahelyez bennünket New Yorkba? – kérdezte Stanislov, akinek éles szemei az árnyakat kutatták.

– Nem hiszem. Legalábbis nem mostanában. Amikor azt gondoljuk, hogy kiiktattunk egy ellenséget, rögtön megjelenik egy másik. Úgy tűnik, ennek itt észak-Karolinában még mindig nincs vége.

– De feltűnően sok új Halhatatlan van a területen – vetette fel Stanislov.

Az utóbbi néhány évben csaknem fél tucatnyian változtak át. Elég meglepő szám. Yurit azonban nem aggasztotta, hogy ez feleslegessé tenné az ő jelenlétüket.

– Mindaddig mindenkire szükség lesz, amíg újabb és újabb fenyegetések merülnek fel.

Stanislov bólintott.

Néhány évvel ezelőttig a dolgok minden korban ugyanúgy mentek; a Halhatatlan Őrzők éjszakánként vámpírokra vadásztak, hogy csökkentsék a létszámukat és megakadályozzák, hogy az emberekre támadjanak. És nem történt semmi más.

Aztán Bastien szervezett egy vámpírhadsereget, megtámadta a Halhatatlan Őrzőket egy Montrose Keegan nevű kutató segítségével. Keegan nem árulta el Bastiennek, hogy kapcsolatba lépett egy csapatnyi zsoldossal, és előállított nekik egy nagyon veszélyes nyugtatót. Egy nyugtatót, amit kizárólag arra a célra terveztek, hogy kínozhassák vele Amit, a filigrán, halandó nőt, aki egy másik bolygóról került a Halhatatlan Őrzők közé. Hat hónapig kínozták, mielőtt Seth és David, a két legidősebb és legerőteljesebb Halhatatlan megmentette és kiszabadította volna.

A zsoldosok később megpróbálták ismét a kezük közé kaparintani a lányt, és eközben rájöttek, hogy a nyugtató hat a vámpírokra és a Halhatatlanokra is.

Kösz Bastien, gondolta szarkasztikusan Yuri.

Addig egyetlen más szer sem volt képes hatást gyakorolni a Halhatatlanokra. Az a furcsa, szimbiotikus vírus, ami megfertőzte és halhatatlanná tette őket, megváltoztatta az immunrendszerüket, és az átváltozásuk után hiperprofesszionálisan és villámgyorsan helyrehozott bármilyen sérülést, beleértve ebbe az alkohol és a drogok által kiváltott hatásokat is. Kivéve ezt a nyugtatót.

A zsoldosok kétszer próbálták meg bevetni a nyugtatót, hogy elfogjanak egy Halhatatlant, akit fel szerettek volna használni a saját szuperzsoldos seregük létrehozásához. És a Halhatatlanok mindkétszer legyőzték őket. A legutóbbi, hatalmas csatában a Halhatatlanok mindenkit, a legutolsó zsoldost is megölték.

Az éjszakák azóta ismét csendesekké váltak. De figyelembe véve azokat a problémákat, amikkel a Halhatatlan Őrzők a Bastien által kirobbantott felkelés óta szembesültek, Yuri kételkedett benne, hogy ez sokáig így marad.

Egy halovány felvillanás hívta fel magára a figyelmét, amit oldalról pillantott meg, a szeme sarkából.

Egy nő sétált velük párhuzamosan, a lábai annyi zajt sem csaptak, amit az ő érzékeny fülei meghallhattak volna. Hosszú, krémszínű ruha fedte karcsú alakját. Alkalmi öltözék volt, nem hétköznapi. A hosszú szoknya elrejtette a cipőjét. Furcsának tűnt ez a mai korban, amikor a divatos szoknyák annyira rövidek voltak, hogy mindent megmutattak, ha egy nő lehajolt.

Karcsú ujjai maga előtt összefont karjait ölelték könyök alatt. A ruha felsőrésze egy keskeny mellkast és egy még vékonyabb derekat takart. Az egyetlen dolog, ami nem volt illedelmes a ruhában, az a nyakkivágása volt, ami elég mély volt ahhoz, hogy káprázatos bepillantást engedélyezzen a nő mellei közötti völgyre.

Abroncsot és alsószoknyákat viselt, kecses kéztartásával egy arisztokratára emlékeztetett... úgy két és fél évszázaddal ezelőttről. Határozottan magán hordozta azt a bájt, ami az akkori nőkre volt jellemző.

Stan mormogott valamit, amit Yuri nem értett.

Talán túlságosan elcsendesedett. De képtelen volt elszakítani a pillantását a nőtől.

Gyönyörű volt az éjfélszín hajával, ami vastag hullámokban hullott alá egyenesen a derekáig. Profilja megmutatta apró orrát és keskeny állát. Telt ajkai nem mosolyogtak.

Egy macska kanyarodott be az egyik épület sarka mellett alig néhány méternyire tőle, és néhány pillanatra megtorpant, amikor meglátta a nőt.

A nő is megállt és rámosolygott a girhes kis teremtményre. Előrehajolt, úgy tűnt, mintha beszélne hozzá.

Yuri szinte megfeszült, hogy kivegye a szavait, de nem sikerült őket elkapnia.

A macska leeresztette a fejét, majd óvatos léptekkel egészen közel merészkedett a nőhöz.

Az letérdelt, szép arcán szinte világított puha mosolya.

A macska lehasalt, majd egy hirtelen mozdulattal a hátára fordult, szinte könyörgött, hogy simogassák meg a hasát.

– A macskák nagyon furcsák – mondta Stanislov.

A nő az egyik kezét a macska felé nyújtva felkapta a fejét és feléjük pillantott a hangjára.

Yuri szívverése felgyorsult. A holdfény rálöttyent a nő orrára és állára, miközben a szemeit sötétségben hagyta. Mégis úgy érezte magán a tekintetét, mint egy érintést.

– Szerinted nem? – kérdezte Stan.

– Hogy mi? – morogta Yuri. – Ja persze. Azok.

– Mi a baj? Felgyorsult a szívverésed.

Na és ezt persze átkozottul észre kellett vennie.

Yuri loppal egy kicsivel nagyobb távolságot csent maga és a barátja közé, nehogy Stan hozzáérjen és megérezze a vonzalmát, vagy bármi a pokol is volt az, amit abban a pillanatban érzett.

– Á! Már én is érzem – mondta Stanislov. – Hányan vannak?

Yuri összeráncolta a homlokát és felnézett.

Vámpírok. Konkrétan hat.

– Fél tucat – válaszolt Stanislovnak. Egy évszázaddal volt idősebb barátjánál, neki kellett volna előbb megérezni a vámpírok szagát, de hagyta, hogy valami más elvonja a figyelmét.

Mindketten megálltak és engedték, hogy a fülük és az orruk pontosan lokalizálja a vámpírok helyzetét.

Amikor Yuri ismét oldalra pillantott, csak a macska meredt rá. A nőnek nyoma sem volt, bár nem hallotta távozni.

Az éjszakai mélyéről halk nyöszörgés hallatszott.

Yuri elkapta Stanislov pillantását, és észak felé mutatott, arra, amerről a szél beleborzolt a hajába.

Stan bólintott és előhúzta shoto kardjait.

Yuri is kivonta katanáit, és egyetlen szó nélkül kilőtt előre.

A vámpírokat egy épület árnyékában találták, aminek Yuri nem is tudta a pontos nevét, de igazából nem is érdekelte. Hat vámpír. Két áldozat. Mind férfi.

A vámpírok olyan emberek voltak, akiket ugyanaz a szimbiotikus vírus támadott meg, mint a Halhatatlanokat. Éppúgy átvette az ő immunrendszerük szerepét is, biztosította számukra a népi szájhagyomány útján fennmaradó vámpírtörténetekben folyamatosan felbukkanó természetfeletti sebességet, erőt, regenerációs képességet, kiélesedett érzékeket, a fényérzékenységet és a gyakori vérfogyasztás szükségességét. Viszont előidézett egy gyors lefolyású, visszafordíthatatlan agykárosodást is, ami a teljes őrülethez vezetett minden megfertőződött ember esetében. Yurit és a többi Halhatatlan Őrzőt csak a velük született fejlettebb DNS-ük mentette meg ettől az őrülettől.

Gyorsan felmérte, hogy ezek a vámpírok egészen megvadultak, az utolsó csepp vért is megkísérelték kisajtolni az emberekből, akiket megöltek. Ketten közülük már rég átadhatták magukat az őrületnek. A ruhájuk rongyos volt, a testük mocskos és büdös. Zsíros hajuk az arcukba csüngött, amin egyaránt ott volt legújabb áldozataik és a tegnap éjszakai zsákmányok vére is. A szemük kéken és zölden izzott, ahogy legfrissebb halálra kínzottaik felett röhencseltek.

A következő három még nem adta át magát egészen az őrületnek. Legalábbis a minimális erőfeszítéseket még megtették személyes higiénia terén. Mintha egy kicsit összezavarodtak volna a teljesen őrült vámpírok láttán. De az egyértelmű volt, hogy ők is örömmel vettek részt abban, hogy fájdalmat okozzanak áldozataiknak. A jó és a rossz fogalmai, amit a szüleik megpróbáltak az agyukba vésni, már összecsomagolták a holmijukat és a kijárat felé tartottak. A lelkiismeret még egy picit tétovázott. Talán az önfenntartó ösztönük súgta nekik, hogy az idősebb vámpírok elég őrültek ahhoz ma éjjel, hogy akár ellenük is fordulhatnak.

Yuri pillantása összetalálkozott a hatodik vámpír izzó, kék tekintetével, aki észlelvén őket, lassú, higgadt mozdulatokkal felegyenesedett.

Legalább egy fejjel a többi fölé tornyosult, körülbelül olyan magas lehetett, mint Yuri. Ropogósan tiszta ruhák fedték tekintélyes mennyiségű izomtömegét. Egyenletesen rövidre vágott haja katonás megjelenést kölcsönzött neki, amihez egy akkor-és-ott-rúgom-szét-a-segged-amikor-és-ahol-csak-akarom tekintet társult. Ennek a vámpírnak a szemeiben nem parázslott az őrület, egyértelmű volt, hogy csak nemrég változott át. És amikor Stanislovra nézett...

Yuri összevonta a szemöldökét.

Esküdni mert volna rá, hogy azokban a kék szemekben diadalmámort látott felvillanni. Mintha ez a vámpír csak az időt múlatta volna itt, amíg Yuri és Stanislov megjelenésére várt.

A többi vámpír felpillantott vámpír #6-ra, követték a tekintete irányát, majd ők is felálltak úgy sziszegve és morogva, mint a B kategóriás filmek vámpírjai.

Yuri ösztöne azt súgta, hogy a hatodik vámpírral baj lesz, így egyetlen szót sem szólt. Nem figyelmeztetett senkit. Egyszerűen meghagyta a többi öt vámpírt Stanislovnak, míg az ő pillantása egy töredékmásodpercre sem mozdult el a hatalmas termetű vérszívóról.

Vámpír #6 olyan gyorsan mozdult, hogy elmosódott, maga mögé nyúlt és előhúzta fegyverét.

Yuri elszáguldott a mosdatlan vámpírok mellett és felemelte katanáit... éppen időben.

Egyik pengéje beleszaladt egy kar vastag húsába, amit a vámpír azért emelt fel, hogy Stanre fogjon egy pisztolynak látszó lőfegyvert.

A fegyver csörömpölve a földre hullt, ahogy a vámpír hónalji artériájából karmazsinvörös szökőkút tört fel.

Yuri megkönnyebbülten felsóhajtott. A Halhatatlan Őrzők csak nagyon ritkán használtak lőfegyvereket, mert hangosságuk nemkívánatos figyelmet vont volna a csatákra. És általában a vámpírok is mellőzték őket, mivel hallottak történeteket gondatlan vámpírokról, akik napsütötte cellákban haltak kínhalált, miután a hivatali közegek előzetes letartóztatásba helyezték őket.

Ezeket a pletykákat a Halhatatlan Őrzők terjesztették el. Viszont jó szolgálatot tettek.

A vámpírok általában nem a legfényesebb villanykörték voltak a dobozban.

Ha ez a vámpír lőtt volna a fegyverével, az egészen biztosan odavonzotta volna a kampusz biztonsági szolgálatát. A rendőrség pedig csatlakozott volna hozzájuk, amint a környéken lakók beszámolnak a 911-en a lövöldözésről. Yuri és Stanislov pedig fülig ülne a káoszban.

A termetes vámpír dühösen felmorrant, megragadta sérült karját, és igyekezett elállítani felszakadt artériájának vérzését. A seb végzetes volt. És ezt mindketten tudták is. A Halhatatlanoktól eltérően a vámpírok belehaltak, ha túl sok vért vesztettek.

De ez a vámpír nem állt készen arra, hogy bedobja a törölközőt. Egy körkörös rúgással a levegőbe küldte Yurit.

Porfelhő és vakolatdarabok robbantak ki a háta mögül, amikor nekicsapódott az épület falának. Villámgyorsan talpra állt, és visszarohant, két másik vámpír fölött átugrálva, akiket Stanislov már elpusztított, majd bevitt egy kemény lengőütést vámpír #6 állára, még mielőtt ez felvehette volna pisztolyát.

A vámpírt hátratántorította az ütés ereje, és míg az egyensúlyát kereste, előhúzott két rövid kardot.

A szakértelem, amivel megforgatta a pengéket, meglepte Yurit. A vérszívó úgy harcolt, mintha egy Halhatatlan Őrző képezte volna ki.

Yuri kitört, hogy védekezésre kényszerítse ellenfelét. A vámpír hárította minden csapását, egészen addig, míg a vérveszteség már halandó sebességre lassította.

Akkor Yuri bevitte a végzetes csapást, átvágta a nyaki artériáját is.

Vámpír #6 kezéből kihullottak a kardok. Előre-hátra dülöngélni kezdett, majd arccal lefelé a földre zuhant.

Yuri kabátját penge járta át, átvágva a térdinait is.

Káromkodva szisszent fel a fájdalomtól és megfordult.

A Stan által kiiktatott két vámpír már összeaszalódott, akár a múmiák, mivel a vírus kétségbeesésében a testüket falta fel, hogy életben maradhasson. Stan most másik kettővel küzdött, és nagyon jól tartotta magát. A legutolsó viszont eddig is Yuri körül rohangászott két picsanagy bowie késsel, próbálta kihasználni, hogy a hatodik vámpír teljesen leköti.

Yuri kivédett egy vágást, ami találat esetén leszelt volna akár egy végtagot is, és egy olyan erejű csapással válaszolt, ami kettétörte az egyik bowie kés pengéjét.

A vámpír rábámult a csipkézett szélű csonkra, ami a kezében maradt, majd újra harcolni kezdett, ezüstös tekintetében ott izzott a dühe, de a félelem is.

A kardforgató mester által kiképzett Yuri könnyedén legyőzte.

A vámpír teste a földre hullt és elkezdett összezsugorodni, mint a többieké. Yuri tett egy lépést előre, de meg is torpant, mert a két vámpír akikkel Stanislov harcolt, lassan lerogyott a járdára.

Stan végignézett Yurin. – Jól vagy?

Bólintott és a hatalmas termetű vámpír felé intett. – Ennek volt némi tehetsége a harchoz.

A vámpíroknak csak nagyon ritkán voltak valódi ismeretei és gyakorlata kardokkal vívott küzdelmekben. Legtöbbjük egyetemi hallgató volt, akik üldöztetésük előtt a legtöbb idejüket internetezéssel és chateléssel töltötték. Így aztán hajlamosak voltak rá, hogy az ellenfelük lábát támadják azzal a szándékkal, hogy térdre kényszerítsék, és úgy vessék rá magukat, mint a sakálok.

– Egy kicsit emlékeztetett arra a kis vívóoktatóból-lett-vámpírra, akivel 1843-ban találkoztunk – folytatta Yuri.

Stanislov nevetett. – Rá én is emlékszem. – Vámpír #6 felé biccentett. – Jól láttam? Pisztoly volt nála?

Yuri bólintott és körülnézett a földön, de nem látta. – Itt kell lennie valahol.

– A marhája – motyogta Stanislov –, tiszta szerencse, hogy meg tudtad akadályozni, hogy lövöldözni kezdjen.

Yuri nevetett. – Tudom. És veled mi van? Megsérültél?

Barátja felemelte a bal karját és végignézett rajta, majd vállat vont. – Csak néhány vágás. Semmi több.

Stanislovnak kirívóan magas volt a fájdalomküszöbe annak a szadista vámpírnak köszönhetően, aki átváltoztatta. Tehát a „csak néhány vágás” jelenthetett keskeny, tiszta szélű, rövid sebeket, amik még összeöltést sem igényelnek éppúgy, mint olyan vágásokat, amik után a karja csak ímmel-ámmal csatlakozik még a törzséhez.

Yuri a barátja mozgását figyelte, aki visszatette a tokjaiba shotóit, majd lehajolt, hogy begyűjtse a vámpírok fegyvereit. Megnyugodva, hogy Stanislov sebei valóban nem vészesek, Yuri eltette saját fegyvereit, előhúzta mobiltelefonját, és megnyomta a gyorshívó gombot.

– Reordon – szólt bele Chris, a Halhatatlanokat segítő emberi Hálózat keleti parti vezetője.

– Itt Yuri. Stanislov és én elintézünk hat vámpírt a Duke-on.

Chris morgott valamit. – Emberi áldozatok?

– Kettő. Mindketten meghaltak, még mielőtt ideértünk volna.

– Hol vagytok?

Stanislov, akinek elég éles volt a hallása ahhoz, hogy tisztán hallja a beszélgetés mindkét résztvevőjét, azonosította az épületet Yuri számára.

Ő pedig továbbadta Reordonnak.

– Öt perc múlva ott lesz egy csapat – mondta Chris.

Yuri zsebre tette a telefonját, majd összeszorított szájjal ránézett Stanislovra. – Megkérdezhettem volna tőle, hogy mit csináljunk a pisztollyal.

Stanislov vállat vont. – Dobjuk a kukába a többivel. Biztos vagyok benne, hogy bármi is volt annál a vámpírnál, az jóval ócskább fegyver lehet, mint amivel a Hálózat dolgozói vannak felszerelve.

Igaz.

Yuri megvárta, amíg vámpír #6 teljesen szétesik, aztán összeszedte az ő, és a másik vámpír ruháját és fegyvereit, majd az egészet belegyömöszölte a legközelebbi kukába.

Stanislov vállalta magára a maradékot, aztán pedig várták, hogy megérkezzen Chris csapata, és begyűjtse az emberi áldozatokat.

 

 

 

 

 

 

 

Cat belépett David otthonába, aki a második legidősebb és legerősebb Halhatatlan volt ezen a bolygón. Az észak-karolinai vidéken, ahol nincsenek a közelben szomszédok, akik pánikba eshetnének, amikor hatalmas termetű harcosok jönnek-mennek véres ruhában (a vadászat az őrült vámpírokra igencsak erőszakos és zűrzavaros tevékenység), ez az óriási, elterpeszkedő, egy emeletes otthon tűnt a Halhatatlan Őrzők központjának itt a keleti parton.

Catet vonzotta ez a hely, ezek az emberek, ezek a harcosok, attól kezdve, hogy fivére, Bastien vámpírhadsereget szervezett, hogy elpusztítsa a Halhatatlanokat.

Milyen rémisztő időszak volt az. Szörnyű, frusztráló és szívszorító. Tudta, hogy Bastien rosszat tesz, rossz emberen akar bosszút állni, de nem állt módjában ezt a tudomására hozni.

És minden áldott nap azért rettegett, hogy ez jelenti majd testvére bukását.

Ha Seth, a Halhatatlan Őrzők vezetője nem lenne ennyire megbocsátó, tudta, fivére már halott lenne, megölték volna a végső csatában, amit a Halhatatlan Őrzők a vámpírhadsereg ellen vívtak.

Az amerikai és az egyik brit Halhatatlan, Edward és Ethan lépett be David házába, ő pedig mögöttük sétálva látta, hogy hosszú, fekete kabátjaikon megcsillan a vámpírok vére, akiket megöltek.

Krysta és Étienne, akik még új házasoknak számítottak, üdvözölték az érkezőket és rájuk mosolyogtak.

Étienne ikerbátyja, Richart és a felesége, Jenna is hozzátették ehhez a maguk hellójait.

Igen, gondolta Cat, aki figyelte hogyan mosolyognak, hogyan üdvözlik egymást, hogyan tréfálkoznak ezek az emberek, ez az, ami mindig visszavonzza őt ide. Mások voltak. És nem azért, mert ugyanaz a vírus fertőzte meg őket, mint a vámpírokat. Nem, ezek a férfiak és nők, ezek a Halhatatlanok olyanok voltak, mint Cat, különleges ajándékokkal rendelkeztek, olyanokkal, amiket sem az emberek, sem a vámpírok nem birtokoltak.

Krysta látta az aurákat. Étienne és a húga, Lisette telepaták voltak. Richart tudott teleportálni. Jenna, mint egy gyógyító leszármazottja, sokkal erőteljesebb regeneratív képességgel született, mint egy átlagos ember.

Roland, akit az egész csoport antiszociálisnak tartott, és a felesége, Sarah léptek be a nappaliba a ház belsejébe vezető folyosóról. Roland a kezével gyógyított és telekinetikus képessége is volt. Sarah-nak jósálmai voltak.

Bastien, Cat bátyja érintés útján érezte mások érzelmeit, megkülönböztette egymástól az igazságot és a hazugságot. Dr. Melanie Lipton, a felesége, némi jövőbelátó képességgel bírt.

És Cat? Cat látta a tárgyak történelmét, amint megpillantotta őket, látta azokat, akik a kezükbe vették őket, használták, vagy ilyesmi. Erről egyébként nem is tudott, míg nem kezdett szellemjárásba David házában, miután David és Seth elfogták a fivérét, és valósággal rákényszerítették, hogy csatlakozzon a Halhatatlan Őrzőkkel.

Minden Halhatatlan és Tehetséges, ahogy a vámpírizmussal nem fertőzötteket nevezték, olyan fejlett DNS-el született, aminek a származására Cat még nem tudott rájönni.

Ez a fejlett DNS biztosította a Halhatatlanok ajándékait, és szerencsére védelmet is nyújtott az őket megfertőző vírus elmére gyakorolt romboló hatása ellen. A Halhatatlanok agyát nem érte károsodás, így meg sem őrültek, mint az emberek. A vírus tette lehetővé a számukra, hogy... nos... örökké éljenek, kivéve, ha elválasztották a fejüket a testüktől. Minél idősebb egy Halhatatlan, annál erősebb, annál több ajándéka van, mert a vérvonalát kevésbé hígította fel emberi DNS.

David, aki több ezer éve élt, olyan erős gyógyító volt, hogy képes volt leszakadt végtagokat visszaforrasztani. Emellett alakváltó volt többek között és a napfényt is képes volt akár több órahosszáig is elviselni, mielőtt megérezte volna azokat a kellemetlen hatásokat, amik a fiatalabb Halhatatlanokon azonnal kiütköztek.

Seth...

Nos, Cat még nem tudott olyat kigondolni, amire a Halhatatlan őrzők mérhetetlenül erős vezetője ne lenne képes.

Bastien és Melanie léptek be nevetve, kézen fogva, mint a tizenévesek.

Közeledett a hajnal.

A környéken élő Halhatatlanok közül sokan Davidnél gyűltek össze az éjszakai vadászatok után. Néhányan a nappalokat is ott töltötték.

Cat a nappali kiöblösödő ablakánál állva összeráncolt homlokkal gondolt a két orosz Halhatatlanra, akiket korábban követett a vadászatukon.

Amikor egy pillanatra letérdelt, hogy megcirógasson egy kóbor macskát, a magasabbik, Yuri mintha egyenesen ránézett volna.

Izgalom áradt át rajta.

Aztán meghallotta, hogy vámpírok közelednek.

Miután kétszáz évet eltöltött Bastien és a pszichotikus vámpír barátai mellett, Cat már képtelen volt a gonosz közelében megmaradni. És amikor a Halhatatlanok elkerülhetetlenül legyőzték a csatában a vámpírokat, szabadon engedték a szellemeiket...

Cat megborzongott.

Nem. Muszáj volt elmennie.

Ismét nyílt a bejárati ajtó, és mintha a gondolatai keltették volna életre őket, Yuri és Stanislov lépett be rajta.

Aprócska izgalom áradt szét a lányban, mint minden alkalommal Yuri jelenlétében. Volt valami a férfiban, ami vonzotta, ami arra kényszerítette, hogy folyamatosan kövesse a pillantásával, még akkor is, amikor rengeteg más harcos vette körül.

Nem gondolta azt, hogy azért, mert jóképű. Mindannyian jóképűek voltak.

Bár Yurin még a többieknél is könnyebben megakadt bárki szeme, ahogy ezt a női Szekundánsoktól hallotta.

Körülbelül százkilencvenöt centiméter lehetett, míg Cat százhatvanhét volt. Hátul és oldalt rövidre nyírta a haját, de a feje tetején elég hosszúak maradtak a tincsek, hogy hullámokat vessenek. Sötét szemöldökök ültek szúrós, barna szemei fölött, amiknek pillantását úgy tűnt, semmi sem kerülheti el. Egyszer hallotta, amikor elmesélte Bastiennek, hogy fiatal korában egy nemes eltörte az orrát dulakodás közben, de amikor Halhatatlanná vált, kiegyenesedett. Az ajkai egy kicsivel teltebbek voltak, mint a többi férfié, de semmiképpen sem nőiesek. Folyton borostaárnyék sötétlett az állán.

Széles vállai voltak. Karcsú, mégis izmos teste. Már önmagában az is fura dolgokat művelt Cattel, ha csak sétált előtte.

Behúzódott egy sarokba, onnan figyelte hogyan üdvözli a többi Halhatatlan, hogyan gúnyolódnak, tréfálkoznak vele, mielőtt Yuri kiment volna a folyosóra az alagsori lépcső irányába. Kétségkívül szándékában állt lemosni magáról a vadászat nyomait abban a hálószobában, amit Seth bocsátott a rendelkezésére, amikor néhány évvel ezelőtt áthelyezte észak-Karolinába. Épp mielőtt még ráfordult volna az alagsor lépcsőjére, Yuri hátrapillantott a válla fölött, egyenesen feléje.

Cat arra gondolt, hogy a vonzalma iránta talán csupán abból származik, hogy időnként úgy tűnt, mintha a férfi képes lenne érzékelni a jelenlétét.

A többiek soha nem vették észre. Kivéve Marcust, de az is csak egyszer fordult elő. Akkor is ráordított, hogy tűnjön el onnan, mert épp Amival vitatkozott, amikor Cat véletlenül beléje botlott.

Beszélni pedig...

Marcus és Ami mentek el Yuri mellett a folyosón, hogy csatlakozzanak a többiekhez a nappaliban. Ami több mint egy fejjel alacsonyabb volt a férjénél, karcsú karjai és lábai voltak, és hatalmas, kiálló hasa, ami kacsázássá változtatta a járását.

A pár leereszkedett egy kényelmes kanapéra és beszélgetni kezdett Rolanddal és Sarah-val.

Cat előrehajolt, a szemei a kicsi, vörös nőre tapadtak.

Ami mocorogni kezdett, mintha hatalmas hasa nem engedné, hogy kényelmesen elhelyezkedjen.

Cat elfoglalta az üres helyet mellette, és figyelmét a jókora, kerek pocak felé fordította.

Néhány perccel később kitartása megkapta jutalmát, a baba megmozdult. Mintha egy térd kontúrja nyomta volna ki a kötött ruhát, ami a kismama törzsére simult.

Ami szórakozottan a kinyomakodó térdre simította a tenyerét és megpaskolta.

Öröm és fájdalom járta át Catet.

Emlékezett rá, hogy ő hogyan érezte magát. Házas barátnői mindannyian ódákat zengtek a gyerekvárás érzésének szépségéről. De hálószobája magányában, amikor Cat leeresztette a takarót, hogy figyelje azt az aprócska ízületet, vagy végtagot, ami belülről nekinyomódott a bőrének, kidomborította azt, csúszkált alatta, egyszerre találta a látványt viccesnek és hátborzongatónak.

Összeszorult a mellkasa.

Milyen ideges volt. Ideges és izgatott, és félt is egy kicsit. Ő maga is alig volt több egy gyermeknél, fogalma sem volt róla, hogyan kell gondoskodni egy babáról. Azt sem tudta, milyen egy szülés. A nők akkoriban csak általánosságokban beszéltek erről. Tudta, hogy fájdalmas lesz. És véres. Azt is, hogy talán túl se éli.

De annyira szeretett volna gyereket, hogy úgy gondolta, megéri a kockázatot.

Ami még egyszer végigsimított hatalmas hasán, majd az ölébe ejtette a kezét.

Egy kislányt hordott.

Cat összes barátja, még az édesanyja is úgy gondolta, hogy Cat kisfiút vár.

A szemei égtek. Hányszor töprengett azon pánikközeli állapotban, hogy mit fog csinálni egy kisfiúval? Egy fiú felnevelése sokkal nehezebb, mint egy lányé egy férfiak uralta világban, ahol él? Mekkora szerepet kell játszania a fia életében? Ő is annyira szeretni fogja őt, mint amennyire ő máris imádja?

Halhatatlanok jöttek-mentek a szobában, de Cat nem figyelt rájuk.

Égő szemekkel kinyújtotta a kezét és ráfektette Ami hasára.

Ami nem reagált az érintésére, tovább beszélgetett Sarah-val.

A kismama másik oldalán ülő Marcus összeráncolta a homlokát, és egy pillanatra ránézett, a szemei mintha azt mondták volna, hogy tartsa távol a kezét a feleségétől és a meg sem született kislányától.

De nem, mégsem.

Catnek ettől csak még erősebb sírhatnékja támadt.

Szerette azt hinni, hogy jó anya lett volna. Hogy egy finom fiatalembert nevelt volna fel. Jót és becsületest, olyat, mint ezek a férfiak a nappaliban.

Végtelenül sajnálta, hogy megtagadták tőle ennek lehetőségét.

Gyűlölte a férjét, hogy megölte, még mielőtt világra hozhatta volna a gyermekét.

Összeszorította a szemeit, amikor az erőszak és a halál emlékei megpróbáltak előtörni a fejében. Egy könnycsepp siklott végig az arcán. Nem akart erre gondolni ma este. Nem tudná elviselni.

Evette a kezét Ami hasáról, elhúzódott, elfordította a fejét, majd kinyitotta a szemét, hogy közvetlenül Yuri meleg, barna szemeibe nézzen bele.

Elakadt a lélegzete. Mikor ült közvetlenül melléje?

A szíve furcsán kalapálni kezdett a mellkasában, miközben a férfi továbbra is egyenesen a szemébe nézett.

Vagy legalábbis úgy tűnt. Látja őt?

Nem lehet képes rá. Csak Marcus látta, mert veleszületett ajándéka lehetővé tette, hogy lássa a lelkeket és a szellemeket. Cat a homlokát ráncolva hátranézett a válla fölött.

Tracy és Nichole, két Szekundáns, vagy más néven emberi asszisztens, a Halhatatlanok segítői ültek mögötte, nevettek, beszélgettek, miközben az egyik tableten néztek valamit.

Ó. Nyilvánvalóan az egyiküket nézi.

Visszafordult, és némán átkozta magát, amiért csalódottságot érez. Egy pillanatra...

Ismét úgy tűnt, mintha Yuri egyenesen ránézne.

Nem, dehogyis, csak a férfi pillantása vonzza őt, gondolta. Éppen ez a rejtélyes, furcsa pillantás volt az, amit annyira vonzónak talált benne.

Időről időre mások esetében is történt vele ilyesmi. Ha két egymással beszélgető ember közé állt, úgy tűnt, mintha a szemébe néznének. De túlságosan gyakran történt meg Yuri esetében, hogy azt kívánja, ne legyen véletlen.

Felsóhajtott.

Most még jobban elöltötte a szomorúság.

Nos, semmi esetre sem akart itt maradni, és figyelni, amíg kiderül, melyik mögötte lévő nőt csodálja Yuri.

Felállt, átsétált a szobán, majd néhány falon keresztülhaladva benézett David dolgozószobájába az alvó kiscicákhoz.