AZ ÁLDOZATI SZEMÉLY

A király szakralitása, emberfeletti tiszteletben tartása azonban nem csupán dicsőségből és fényből állott. Végső következésében tragikus mélységbe torkollott.

A „szentként” tisztelt királyt alattvalói feláldozták, ha ideje letelt, vagy ha a népet valamilyen természeti katasztrófa, éhínség, szárazság érte. De feláldozhatták akkor is, ha súlyos veszteséget okozó ellenséges pusztítás érte a népet.

A szokások ebben a tekintetben különfélék voltak. Tudjuk, hogy a kazároknál csak előre meghatározott ideig uralkodhatott a szakrális király. Megválasztásakor zsinórral fojtogatták – ilyen adatunk is van – és közben kérdezgették, hány évig akar uralkodni. Amit a fojtogatástól félönkívületi állapotában mondott, az a szám döntötte el a sorsát. Előbb meghalhatott, de később nem. Ha az általa mondott évek leteltek, feláldozták, mert úgy hitték, megszűnt a varázsereje. Más népeknél a férfierőhöz kötötték a király életidejét, és a feleségektől nyert információ szerint ütött végórája.

Maga a képzet, hogy a királyt meg kell ölni – eredetében megint egyetemes, minden népnél jellegzetesnek mondható hajlandóságra vezethető vissza: az áldozatbemutatásra.

Az áldozatbemutatás vallási szertartás, és jelentőségében párhuzamos az álommal és az elragadtatással: érintkezés a földöntúli, a szelleminek vagy isteninek hitt világgal. Míg azonban az álomban egy „önkéntelen” és „odaátról” jövő személyes kiválasztás érvényesül, amely ég-föld közötti közvetítő kapcsolatot biztosít, az áldozatbemutatás ellenkező irányulású. Az áldozatot a földön élő hivők mutatják be engesztelésül annak az istenségnek, amelynek magasabb rendű létében hisznek. Az áldozatbemutatás tehát mindig feltételez valami bűnt is, valamilyen emberek által elkövetett vétket, amelyet jóvá kell tenni.

A különböző ismert, vagy felkutatott vallási mítoszokban meg is találjuk többnyire az emberi bűnbeesés emlékét, fogalmát. Az ezzel kapcsolatos képzetek is igen változóak az egyes népek kulturális fejlettségi foka szerint. A primitív szellemhit, a mágia „bűn” fogalma alacsonyabb rendű. Az egyéniség szerepe éppoly homályos benne, mint a társadalomé. Magas kultúrfokon azonban az egyén és társadalom felelőssége kölcsönhatásba lép. Ok és okozati viszony létesül, de nem a logika, hanem a mágikus következetesség, vagy a mitikus látásmód szerint. A királyölés indítékai is eszerint különböznek.

A mágikus logika indokolhatja például a király személyes felelősségét, primitív fokon a férfierőtől, vagy elemi csapásoktól függően. A vesztett csatákhoz való kötődés már magasabb kultúrszinten is megmaradhat, különösen olyan népeknél, ahol a harc élethivatás, és a nép sorsával áll összefüggésben. Ilyen nyomokra bukkanhatunk a hunoknál is. Ezekre a csatákhoz, hódításokhoz fűződő mágikus gyökerekre figyelmeztet bennünket az a feljegyzés is, amely szerint maga az „isteni kiválasztottnak” hitt Attila is babonás. Nagy fontosságot tulajdonít csata előtt a jósjeleknek, és soha nem tesz semmi nagyobb vállalkozást papjainak meghallgatása nélkül.

De Attilánál sem valamilyen különleges „hun szokás” ez. Ha Livius történeti könyveit tanulmányozzuk, olvashatjuk, hogy a régi rómaiak ugyanilyen „babonásak” voltak, ugyanúgy figyelték a madarak röptét, a feláldozott állatok belső részeit és egyéb jósjeleket.

A király feláldozásának szertartása legmagasabb szintű összeköttetéseit azonban tulajdonképpen akkor nyeri, amikor a népért bemutatott, egyetemes jellegű áldozattá válik. A „bűnbak” itt egyszerre megelevenedik, emberi személlyé lép elő, de csak azért, hogy meghalhasson. Ismeretes, hogy állatáldozatok esetében egyes népek a kijelölt állatra, kecskebakra „ruházták át” saját vétkeiket, ezért nevezték el „bűnbak”-nak. A bűnbak feláldozásával pedig az istenség színe előtt – úgy vélték – lemosták magukról a vétkeket.

A szakrális király a legmagasabb értelemben felfogott „bűnbak”. Egy olyan kiválasztott személy, akire ráruházhatok az összes bűnök, nemcsak a maga, de a mások, az alattvalók vétkei is.

Ezt a gondolatmenetet követve, megint elérkeztünk a kiinduláshoz, az álomhoz, az elragadtatáshoz. Hiszen igazi áldozatbemutatás, az istenségnek tetsző áldozat csak olyan személy feláldozásával mehet végbe, aki az istenség előtt kedves. Ennek az istenség előtti „kedvességnek” jele a karizma, az isteni kegyelem. A szakrális királyság megvilágításában pedig – ez az álomban kezdődő kiválasztás nemcsak a dicsőségre és a fényes életpályára való kijelölést jelentheti, hanem a tragikus véget is: az áldozatra való kiválasztottságot is.

Az összes vallások között legtisztábban és legmagasabb rendű módon a kiválasztottságnak örvendetes és tragikus összefüggését a keresztény hit: Jézus Krisztusnak születése, élete és halála fejezi ki. Itt már nem is egyszerű emberi személyről, egyszerű „emberi királyról” van szó a hit értelmében, hanem olyan személyről, aki Isten fiaként maga is Isten, és azért születik meg emberként is, hogy fájdalmas halálával megválthassa az emberiséget, ő, aki egyszerre isteni és emberi személy, lehet csak elég magas rendű áldozat ahhoz, hogy halálát a világot teremtő és azt fenntartó istenség elfogadja és a bűnbánó emberiség vétkeit eltörölje.

Álmos népének hitében keresztény meggondolásokról természetesen nem lehet szó. De a földöntúli világ felé való nyitottság, amely Emese álmával kezdődött, alkalmas volt arra, hogy később, a kereszténység évszázadaiban, a magát „szent királyok nemzetségének” nevező Árpád-ház Álmos alakjában valami előképszerű őst sejtessen, ha csak nagyon halványan és kevéssé tudatosan is, a leszármazókban és az alattvalókban.

Abban a formában, hogy Álmosnak a szakrális fejedelemnek – miután betöltötte népe életében a maga karizmáját – áldozattá kellett válnia.

Mint ahogy a keresztény hit szerint a szenteknek és vértanúknak Jézus Krisztus áldozatteljes életét kell mintának tekinteniük és ismételniük, az előtte élő áldozatok pedig „előképek” voltak, Álmos életét is ilyen – a kereszténység felvételét megelőző előképjellegű példának tarthatnánk.

Származása éppoly rendkívüli volt, mint halála, mikor az új haza határára érkezve, a Kárpát-medence peremén „megölték” alattvalói, hogy „ne mehessen be Pannóniába”. A szakrális fejedelem ezzel betöltötte karizmáját népe életében: miután megszervezte és új hazába vezette a magyarságot, áldozattá kellett válnia. Az ősi hit úgy gondolta, hogy az istenséghez visszatérő varázsereje az ég kozmikus gyújtópontjában megsokszorozódva, mint igazi égi apának oltalma, most már korlátok nélkül árad ki szüntelenül a századok folyamán utódaira és az általa megszervezett, egész népre.