– Most hol van?

– Velem együtt munkahelyet változtatott, amikor Bradley házelnök lett. Most neki sincs állása.

– Úgy tudjuk, részben ő szervezte a klubbeli rendezvényt, és ő

intézte a pohárköszöntőt.

– Nem, ez nem így volt. Mike meg én együtt mentünk oda kocsival. Csak szerepeltünk a vendéglistán.

– Úgy hallottuk, hogy Avery beküldte az embereket a terembe a pohárköszöntőhöz.

– Ahogy én is. Csak besegítettünk.

– Kinek?

– Albertnek. Albert Trentnek. Ő javasolta a pohárköszöntőt. Az ilyesmiket mindig Albert találta ki. Én csak egy szerencsétlen güzü vagyok, nem kimondott társasági ember.

– Albert Trent? Ő hozta össze az egész eseményt?

– Nem tudom, de az biztos, hogy aznap este nagyon tüsténkedett.

– Most ő is munkanélküli?

– Á, dehogy. Ő annak idején a hírszerzési bizottságnál maradt.

– Nem azt mondta, hogy ki-ki követi a képviselőt, aki mellett dolgozik? – csodálkozott Stone.

– Általában igen, de Albert nem akart váltani. Tény, hogy Bradley nem örült. Albert megállapodott az új hírszerzési bizottsági elnökkel, aki előléptette a jobbkezévé. Albert ért hozzá, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát. A házelnöki irodában viszont rengeteg a tennivaló, és Albert nagyon hiányzott. Most nem kibeszélem a belső ügyeket, ezekről mindenki tudott.

– De Bradley ráhagyta?

– Látszik, hogy nem ismerte Bob Bradleyt – mosolygott Warren.

– Mint mondtam, hihetetlenül tisztességes, becsületes, szorgalmas pasas volt, de ilyen posztokat csak akkor érhet el az ember, ha 310é DAVID BALDACCI

 

baromi szívós és kitartó. És nem tűrte, hogy az alárendeltjei dacoljanak vele. Akármibe lefogadom, hogy Albert inkább előbb, mint utóbb a házelnöki irodában kötött volna ki.

– De mivel Bradley meghalt, ez a kérdés most már eldönthetetlen.

– Persze. Mi Mike-kal helyesen próbáltunk viselkedni, és most nincs munkánk. Albert szembeszállt az öreggel, és biztos állása van.

Pedig Mike négy gyereket nevel, a felesége otthon van, Trent viszont egyedülálló és gyermektelen. Hát hol itt az igazság, kérdem én.

Miután távoztak, Milton megszólalt: – Tudom, szedjek össze Albert Trentről amit csak bírok.

– Amit csak bírsz – bólintott Stone.

– Azért ez elég egyértelmű gyilkossági indíték. Meglep, hogy a rendőrség nem kapott rajta két kézzel. Warren mintha föl sem fogta volna.

– Miféle indíték? – kérdezte Stone.

– Hát ez nyilvánvaló, Oliver. Ha Bradley életben marad, Trentnek ott kell hagynia a hírszerzési bizottságot. Ha meghal, Trent marad, ahol van.

– Szóval szerinted a pasas megöli a képviselőház elnökét, hogy ne kelljen munkahelyet változtatnia? De nem ő húzta meg a ravaszt, mivel a klubban tartózkodott. Tehát bérgyilkost kellett szegődtetnie a munkára. Ez kissé meredeknek tűnik egy középszintű állami hivatal megtartásához. És annak alapján, amit Warren mondott, a házelnöki iroda sokkal tekintélyesebb.

– Akkor valami másnak is kellett lennie.

– Egyetértek, de egyelőre nem tudjuk, mi másnak.

BENN A HÁZBAN Dennis Warren fölemelte a telefont, és beszélt barátjával, volt kollégájával, Mike Averyvel. Azután egy másik számot tárcsázott.

– Albert? Szia, itt Dennis. Nézd, ne haragudj, hogy munka közben zavarlak, de valami fickók furcsákat kérdezgetnek. Mike Averyt is fölhívtam, hogy figyelmeztessem. Valószínűleg nem érdekes a dolog, de gondoltam, mégis szólok.

– Ez rendes tőled – mondta Trent. – Pontosan mit akartak tudni?

A GYŰJTŐK é 311

 

Warren beszámolt a beszélgetésről, majd hozzátette: – Elmondtam nekik, hogy te szervezted a pohárköszöntőt, meg hogy a bizottságnál maradtál.

– Hogy néztek ki?

Warren leírta Stone-t és Miltont. – Ismered őket?

– Nem, egyáltalán nem. Ez tényleg furcsa.

– Mindenesetre gondoltam, hogy figyelmeztetlek. Remélem, nem mondtam olyat, amit nem lett volna szabad.

– Nincsenek titkaim – felelte Trent.

– Figyelj, Albert, ha megüresedik valami állás a bizottságnál, légy szíves, értesíts, jó? Unom már a malmozást.

– Jó, és köszi az infót!

Albert azonnal otthagyta az irodáját, egy nyilvános telefonról fölhívta Seagravest, és megbeszélte vele, hogy később a Capitolium előtt találkoznak.

– Akadt egy kis gond – közölte, amint Seagraves megérkezett.

Seagraves végighallgatta. – Rendben, a következő lépésük kézenfekvő – felelte.

– Elintézed?

– Mindig elintézem.

312é DAVID BALDACCI

 

53 é FEJEZET

MIALATT MILTON ÉS STONE nyomozó kőrútjukon jártak, Caleb fölpillantott olvasótermi íróasztalától, és látta, hogy belép Annabelle fekete rakott szoknyában, hozzáillő kosztümkabátban, fehér blúzban meg alacsony sarkú körömcipőben. Vállára akasztva strandszatyor formájú táska, kezében vadonatúj, fényképes olvasójegye. Caleb odasietett hozzá.

– Segíthetek, Miss...?

– Charlotte Abruzzio. Igen, egy bizonyos könyvet keresek.

– Akkor jó helyen jár. Elvégre ez könyvtár – nevetett Caleb.

Annabelle még csak el sem mosolyintotta magát. Előre megmondta a férfinak, hogy szorítsa a legszükségesebbekre a társalgást, és ne próbálkozzon béna viccekkel, de hiába, Caleb azért is erőltette a dolgot. Annabelle megmondta a keresett könyv címét.

Azt, amit Caleb előző este javasolt, amikor megbeszélték a tervet.

A könyvtáros előhozta a kötetet a páncélteremből, Annabelle pedig egy asztalhoz telepedett a könyvvel. Az ajtóval szemben ült, olyan helyen, ahonnan egyúttal Calebet is jól láthatta.

Egy óra múlva Caleb fölpattant.

– Á, Jewell, hogy s mint? Örülök, hogy látom, Jewell! – ugrálta körül az idős hölgyet, miután a pillantásával jelezte Annabelle-nek, hogy „Ő az!”

Annabelle a fogát csikorgatta. Micsoda műbalhé! A férfi akkor sem kelthetett volna nagyobb feltűnést, ha bilincset ránt elő, és elkapja az öregasszonyt. Szerencsére Jewell English mintha nem vette volna észre, mert a táskájával bajlódott.

Néhány perc múlva Caleb – kihozott a páncélból egy könyvet Jewellnek, az pedig leült olvasni. Caleb sűrűn visszatért hozzá, és közben úgy lesegetett Annabelle-re, mintha annak valamiképp A GYŰJTŐK é 313

 

elkerülhette volna a figyelmét a célszemély. Annabelle végül dühében olyan gyilkos szemeket meresztett rá, hogy a férfi hátramenekült az íróasztalához.

Egy órával később, miután Jewell végzett, fogta a táskáját, elköszönt Calebtől, és távozott. Annabelle egy perc eltéréssel követte, és az utcán érte utol, ahol az idős asszony taxit keresett.

Annabelle addigra kendőt kötött a fejére, és hosszú sportkabátba bújt, amelyet a szatyrában vitt magával. Ahogy a taxi megállt a járda mellett, Annabelle cselekvésbe lendült. Nekiütközött Jewellnek, meglökte az asszony retiküljét. Olyan gyorsan csúsztatta be és ki a kezét, hogy ha valaki közvetlenül mellettük áll, akkor sem tudta volna követni a mozdulatot.

– Jesszasz! – szólalt meg Annabelle öblös délvidéki hangon. – Jaj, ezer bocsánat, aranyom. Higgye el, nem arra nevelt a mamám, hogy ilyen kedves hölgyeket taszigáljak.

– Semmi baj, drágám – felelte Jewell az összeütközéstől kissé kábán.

– Kellemes napot! – búcsúzott Annabelle.

– Magának is! – mondta Jewell barátságosan, ahogy beszállt a kocsiba.

Annabelle megtapogatta a zsebében a virágmintás szemüvegtokot, miközben elballagott. Néhány perc múlva visszatért az olvasóterembe. A fogadópultnál már más dolgozott. Caleb Annabelle-hez igyekezett.

– Dawn! – szólt oda a pultos hölgynek. – Gyorsan megmutatom a páncéltermet Ms. Abruzziónak, aki vidékről jött. Fönt már elrendeztem – hazudta.

Nemrég még elképzelhetetlen lett volna, hogy így áthágja a szabályokat, de a közelmúlt eseményeinek tükrében immár fontosabbá vált Jonathan gyilkosának megtalálása, mint a könyvtári szabályzat betartása.

– Rendben, Caleb – felelte Dawn.

A páros belépett az elzárt részbe, és Caleb a Jefferson-terembe vezette Annabelle-t, hogy háborítatlanul beszélgethessenek.

314é DAVID BALDACCI

 

– Nincs kedve fölpróbálni? – mutatta a szemüveget a nő. – Én már megtettem, és nem valami sokat láttam.

Caleb egyetlen pillanatig kísérletezett, és rögtön le is vette a szemüveget. – Úristen, de fura; olyan, mintha három-négy réteg különféle üvegen át néznék, pici napfoltokkal. Nem értem. Azzal a másikkal tökéletesen láttam.

– Éppen ezért adta magának az öreglány azt, nem pedig ezt.

Máskülönben gyanút fogott volna. Megvan az a könyv, amit a nő

nézegetett?

– Csak úgy tettem, mintha visszahelyeztem volna a polcra – mutatta a Beadle-t Caleb.

Annabelle kézbe fogta a kötetet. – Elég olcsónak látszik.

– Ez a lényege. Ezek tízcentes regények a tizenkilencedik századból.

– Az öreglány olyan benyomást keltett, mint aki gond nélkül olvassa ezt a könyvet ezzel a szemüveggel. Elvégre jegyzetelt.

– Azám, csakugyan – biggyesztette óvatosan vissza a szemüveget Caleb, és hunyorogva nyitotta ki a könyvet.

– El tud olvasni valamit? – kérdezte Annabelle.

– Kicsit homályos – lapozgatott a férfi, de hirtelen megállt a keze.

– Egy pillanat, hát ez meg micsoda?

– Mi micsoda?

– Ez a betű világít – mutatott egy szóra az oldalon. – Látja?

Sárgán ragyog, mint a nap.

Annabelle odanézett, ahová a könyvtáros mutatott. – Én nem látok semmi ilyesmit.

– Itt, ni! – kiáltotta a férfi, és az első sor egyik szavánál egy e betűre tette az ujját.

– Nekem ugyan semmi sem ragyog, és... – Annabelle hangja elakadt. – Adja csak ide a szemüveget, Caleb! – Az orrára csúsztatta, s a könyvoldalra nézett. A betű most sárgán tündökölt, valósággal kiugrott a lapról. A nő lassan levette az okulárét. – Ez tényleg különleges szemüveg.

Caleb puszta szemmel meredt az oldalra. Semmi ragyogás.

Visszatette a szemüveget, és az e betű kigyúlt.

A GYŰJTŐK é 315

 

– És itt egy kiemelt w meg egy h meg egy f. – Lapozott egyet. – Itt pedig egy másik w meg egy 5 meg egy p. És még egy csomó betű.

Egytől egyig kiemelve. – Levette a szemüveget. – E, w, h,f, w, s, p.

Ennek semmi értelme.

– Azért, Caleb, mert rejtjelzett – mondta Annabelle. – Ez titkosírás, és csak ezzel a speciális szemüveggel látható.

– Titkosírás? – vágott döbbent képet a könyvtáros.

– Tudja, milyen könyveket kért még ki mostanában az öreglány?

– Csupa Beadle-t, de megnézhetem a kérőlapokat.

Néhány perc alatt hat könyvet szedett össze. Oldalról oldalra átnézte őket a szemüveggel, de nem talált fénylő betűket.

– Nem értem. Csak az az egy könyv lett volna?

– Az lehetetlen – felelte bosszúsan Annabelle. – Kikölcsönözhetem ezt? – emelte föl a ragyogó betűs kötetet.

– Nem, nálunk nincs kölcsönzés.

– Még magának sincs?

– Hát, de, én elvihetem, de négypéldányos kérőlapot kell kitöltenem.

– Tehát valaki a könyvtárból tudni fog róla, hogy maga kikölcsönözte?

– Igen, persze, tudni fogják.

– Az nem jó. Így elővigyázatlanul fölhívhatjuk magunkra valaki figyelmét.

– Ezt hogy érti?

– Nézze, Caleb, valakinek meg kellett jelölnie azokat a betűket.

Ha maga hazaviszi az egyik érintett könyvet, önkéntelenül föllármázhatja azokat, akik itt valamiben mesterkednek.

– Azt mondja, valakinek a Kongresszusi Könyvtárban köze van ahhoz, hogy titkos kódokat helyeznek el könyvritkaságokban?

– Azt! – csattant föl mérgesen Annabelle. – Adja ide azt a könyvet! Majd én kiviszem az épületből. Kicsi és vékony, nem okoz gondot. Illetve várjunk csak: nincs a könyvekben beépített lopásgátló eszköz?

A kérdés láthatólag megbotránkoztatta Calebet.

316é DAVID BALDACCI

 

– Úristen, hölgyem, az ilyen régiségeknél ez szentséggyalázással érne föl!

– Igazán? Pedig úgy nézem, valaki már elkövetett valami effélét azzal, hogy kivilágította a betűket. Úgyhogy most egy időre kölcsönveszem a könyvet.

– Kölcsönveszi?! Az a könyv a Kongresszusi Könyvtár tulajdona!

– Ne akarja, hogy orrba vágjam, Caleb. Elviszem a könyvet. – A férfi újra tiltakozni próbált, de Annabelle beléfojtotta a szót. – Ez valahogy összefügghet Jonathan halálával – mondta. – És ha ez a helyzet, nem érdekelnek az itteni szabályok, ki akarom deríteni az igazságot Jonathan haláláról. Maga a barátja volt. Maga nem akarja tudni?

Caleb gyorsan lehiggadt. – De igen. Csakhogy nem olyan könnyű

kivinni innét a könyvet. Elméletileg mindenkinek ellenőriznünk kell a táskáját kilépés előtt. Én természetesen színlelhetem, hogy átvizsgálom a magáét, de mielőtt elhagyja az épületet, a kapuőrök is belenéznek minden táskába, és ők nagyon alaposak.

– Mint mondtam, ez nem okoz gondot. Ma este elviszem ezt Oliverhez. Munka után maga is jöjjön el hozzá! Az az érzésem, hogy ő képes megmagyarázni ezt az egészet.

– Hogyhogy? Jó, tényleg úgy látszik, hogy Oliver rendelkezik bizonyos készségekkel és ismeretekkel, amelyek némileg eltérnek az átlagtól, na de hogy titkos kódokhoz értsen? Az kémeknek való.

– Tudja, ahhoz képest, hogy minden idejét könyvek között tölti, még nem találkoztam emberrel, akinek ennyire fogalma sincs semmiről, mint magának! – mondta Annabelle.

– Ez nagyon sértő és goromba megjegyzés – felelte érdes hangon Caleb.

– Jó, annak is szántam! – reccsent rá Annabelle. – Most pedig hozzon egy kis szigszalagot!

– Szigszalagot? Minek?

– Ne törődjön vele, csak hozza!

A férfi vonakodva ment be a páncélterembe, hogy egy ottani tárolófülkéből magához vegye a szigetelőszalagot.

– Most forduljon el! – utasította a nő, miután visszatért.

A GYŰJTŐK é 317

 

– Micsoda?

A vállánál fogva hátraarcra kényszerítette Calebet. Amint a férfi háttal állt neki, Annabelle föltűrte a szoknyáját a korcába, elhelyezte a puha fedelű könyvet a bal combja belső oldalán, és egy darab szigetelőszalaggal odaragasztotta.

– Ez megtartja, bár leszedni nem lesz leányálom.

– Nyugtasson meg, hogy nem tesz semmi olyat, ami károsítaná a könyvet! – mondta komoran Caleb. – Ez művelődéstörténeti jelentőségű emlék.

– Forduljon vissza, és győződjön meg róla a saját szemével!

Caleb hátraperdült, látta a könyvet, valamint a nő fedetlen, halvány combját és a bugyija keskeny sávját. Levegő után kapkodott.

– Úgy vélem, itt pompásan fogja érezni magát a könyv. Mit gondol, Caleb? – lehelte Annabelle a kérdést.

– Jó néhány évet töltöttem ebben a tiszteletre méltó intézményben, de még soha... – kezdte Caleb zaklatottan remegő hangon, ám a tekintetét le sem vette a nő lábáról, bár a szíve vadul kalapált.

Annabelle pajzán mosollyal, lassan lesimította a szoknyáját.

– És minden másodpercét élvezte. – Kifelé menet nekiütötte a csípőjét a férfinak. – Viszlát Olivernél, csődörkém!

318é DAVID BALDACCI

 

54 é FEJEZET

ANNABELLE felejthetetlen kitárulkozása után Caleb magához tért annyira, hogy legalább mímelni tudja a munkát. Nem sokkal később azonban megzavarták, mert Kevin Philips lépett az olvasóterembe, és az ő íróasztalához ment.

– Ki tudsz jönni egy percre, Caleb? – kérdezte halkan.

Caleb fölegyenesedett. – Hogyne, Kevin, miről van szó?

Philips nagyon nyugtalannak látszott, és fojtott hangon válaszolt: – Rendőrök várnak odakint. Veled akarnak beszélni.

Caleb azonnal úgy érezte, az összes szervei leállnak, bár az agya lázasan dolgozott, sorra vette a végítélethez illő indokokat, amelyekkel a zsaruk érte jöhettek. Talán elkapták azt az istenverte nőszemélyt a majdhogynem a szemérméhez ragasztott könyvvel, és beköpte őt, mint cinkosát? Vagy Jewell English rájött, mi történt, bejelentést tett a hatóságoknál a szemüvege ellopása miatt, és minden nyom őfelé mutat? Vajon most villamosszékbe fogják ültetni?

– Ööö, Caleb, megtennéd, hogy fölkelsz és kijössz velem? – kérdezte Philips.

Caleb fölnézett rá, és ráeszmélt, hogy elvétette a széket, így a padlóra rogyott. Falfehéren tápászkodott föl, és a tőle telhető

legmeglepettebb arckifejezéssel szólalt meg: – Kíváncsi vagyok, mit akarhatnak tőlem. Édes istenem, add, hogy csak fogház legyen!

Odakint Philips kiszolgáltatta a rendőrségnek – amelyet két lötyögő

öltönyös és kifürkészhetetlen arcvonású nyomozó képviselt –, majd úgy elsipircelt, hogy Caleb szánakozva nézett utána. A két férfi egy üres irodába kísérte Calebet. A menet lassan haladt, mivel Calebnek nehezére esett, hogy összehangoltan mozgassa a lábát. Bármiféle beszédkísérletet pedig lehetetlenné tett, hogy nyálnak a legcsekélyebb nyoma sem maradt a szájüregében. Vajon ma is A GYŰJTŐK é 319

 

működik még a börtönökben könyvtár? Muszáj lesz valaki köcsögévé válnia?

A két férfi közül a nagyobbik darab egy íróasztalra tette a hátsóját, míg Caleb dermedten a falhoz lapulva várta, hogy ismertessék a jogait, hidegen csuklójára csattanjon a bilincs acélja, véget érjen tisztességes élete. Megdöbbentően rövid úton süllyedt könyvtárosból gonosztevővé. A másik férfi a zsebébe nyúlt, és kulcscsomót halászott elő.

– Ez DeHaven házáé, Mr. Shaw. – Caleb reszkető kézzel nyúlt a kulcsokért. – Az ön barátjától, Reuben Rhodestól vették el.

– Nem nevezném a barátomnak, inkább futó ismerősömnek – fakadt ki.

A két detektív egymásra pillantott. – Mindenesetre azt is közölni akartuk, hogy az illetőt a saját kötelezettségvállalása ellenében engedték ki – mondta a nagydarab.

– Ez azt jelenti, hogy már nem tekintik gyanúsítottnak?

– Nem jelenti azt, de ellenőriztük a kettejük által előadottakat, és egyelőre ennyiben hagyjuk.

Caleb a kulcsokra bámult. – Bemehetek a házba, vagy lepecsételték?

– Elvégeztük a nyomrögzítést a DeHaven-rezidencián, tehát akadálytalanul beléphet. De a biztonság kedvéért a... padlástól maradjon távol!

– A könyvgyűjteményt szeretném ellenőrizni. Én vagyok a hagyatéki gondnoka.

– Az ügyvédek is így tájékoztattak bennünket.

– Akkor szabadon távozhatok? – nézett körül Caleb.

– Hacsak nincs egyéb mondanivalója a számunkra – jelentette ki kérdő hangsúllyal a nagydarab.

Caleb maga elé meredt. – Sok szerencsét a nyomozásban...

– Rendben – emelkedett föl az íróasztalról a nyomozó, és a társával elmentek Caleb mellett, majd becsukták maguk mögött az ajtót.

A könyvtáros még ácsorgott egy kicsit, szédült, el sem akarta hinni, hogy ilyen kimondhatatlanul szerencsés. Azután elsötétült az 320é DAVID BALDACCI

 

arca. Miért engedték el csak úgy Reubent? És miért adták egyszerűen oda neki Jonathan házának kulcsait? Nem csapda ez? Most az iroda előtt várnak, hogy rávessék magukat, talán azzal az ürüggyel, hogy ellopta a kulcsokat, és szökni próbált? Tudta, hogy előfordulnak ilyen botrányos dolgok, hiszen szokott kábeltévét nézni.

Végtelenül lassan az ajtóhoz óvakodott, és kikukucskált. A folyosón senki sem járt, a könyvtár normálisnak látszott. Semmi jel nem utalt arra, hogy kommandósok leselkednek valahol. Még pár percig várt, de semmi sem történt. Nem tudott kiokosodni, és rádöbbent, hogy egyvalamit nem halogathat tovább. Korán távozott a munkahelyéről, és amilyen gyorsan csak bírt, DeHaven házához hajtott. A pincében egyenesen a festmény mögötti kis széfhez lépett.

Meg kellett néznie, hogy van-e a könyvben könyvtári jelzés. Beütötte a kódot és kitárta az ajtót. Azután ismét mindene lebénulással fenyegette. Az Öbölzsoltár nem volt ott.

AZNAP ESTE, amikor összegyűltek Stone-nál, a frissen szabadlábra helyezett Reuben is csatlakozott hozzájuk. Miután mindannyian gratuláltak a barátjuknak, Stone egy darab papírra leírta, hogy „Én inkább nem tárgyalnék itt semmiről”. Lefirkantott egy sor útmutatást is, mialatt a többiek tereferéltek.

Harminc perc múlva Milton és Caleb elhagyta a faházat. Újabb húsz perc elteltével Reuben és Annabelle is távozott. Sötétedés után egy órával Stone faházában kialudt a villany, és még harminc perccel később Stone laposkúszásban vágott át a temető magasra nőtt füvén.

Egy nagy sírkő mögötti mélyedésnél bújt ki a kovácsoltvas kerítés alatti résen.

Hosszasan cikcakkozott Georgetown régi negyedeiben, mígnem egy sikátorban ismét találkozott a többiekkel. Kulccsal kinyitotta az egyik konténer takarásában megbúvó tömörfa ajtót, és mindenkit betessékelt. Bezárta maguk mögött az ajtót, és villanyt gyújtott. A helyiség ablaktalan lévén, a mennyezeti kis világítótest fénye nem okozhatott bajt. Néhány rozoga szék meg deszkaláda jóvoltából az egész társaság letelepedhetett. Annabelle körülnézett a nyirkos, koszos enteriőrben.

A GYŰJTŐK é 321

 

– Maga aztán tudja, hogyan mulattasson egy hölgyet. Igénybe vehető ez a hely bulizáshoz? – érdeklődött tréfásan.

– Halljuk a beszámolóját! – sürgette Stone.

A nő perceken át ismertette a jelenlévőkkel, mit fedeztek föl Calebbel. Átadta a szemüveget és a könyvet Stone-nak, miközben Caleb szokásától eltérően mélyen hallgatott. Stone a szemüvegen át megtekintette a könyvet.

– Igaz. Valóban rejtjelnek látszik.

– Ki helyez el kódokat könyvtári könyvekben? – kérdezte Annabelle.

Stone lerakta a könyvet meg a szemüveget. Milton megfogta a szemüveget, föltette, és olvasgatni kezdett a könyvben.

Reuben az állát vakargatta. – Nincs ennek köze Behan meggyilkolásához? Behan a hadiiparral és a hírszerzéssel állt kapcsolatban. Isten a tudója, mennyi kém nyüzsög azokon a területeken.

– Ez jogos tapogatódzás – bólintott Stone de szerintem egy kicsit mélyebbre nyúlik a dolog. – Kifejtette, mit derítettek ki Miltonnal a Föderalista Klubban, majd a Dennis Warrennel folytatott beszélgetésből.

– Szóval ez az Albert Trent leragadt a hírszerzési bizottságnál – mondta Annabelle. – Ez mit jelent?

– Annyit mindenképpen jelent, hogy hozzáfért eladásra érdemes titkokhoz – szólalt meg Reuben. – Amikor a katonai hírszerzésnél dolgoztam, folyton referáltunk a törvényhozásnak. A hírszerzési bizottság tagjai és a munkatársaik valamennyien a legmagasabb szintű titkos ügykezelési jogosítvánnyal rendelkeztek.

– De a kémek hírhedtek arról, hogy nem mindent továbbítanak a kongresszushoz – nézett föl a könyvből Milton. – Vajon Trent tényleg tud annyi értékes információt, hogy áruba bocsáthatja?

– Ne feledd – figyelmeztette Stone –, hogy Trent nem mindig a Capitoliumon dolgozott. Valaha a CIA-nál szolgált.

– Tehát maradhattak ott kapcsolatai. Sőt akár ott, az NBH-nál, az NHK-nál, az egész rohadt ábécében – jegyezte meg Reuben. – Akár egy teljes kémkedési ABC-áruházat kialakíthatott.

322é DAVID BALDACCI

 

– De hogyan jutunk el egy Trent-féle beépített ügynöktől régi könyvekben elhelyezett titkos kódokig? – kérdezte Annabelle az ócska széken fészkelődve, és megdörzsölgette fájós combját ott, ahonnét le kellett szakítania a szigetelőszalagot, amikor eltávolította a könyvet.

– Nem tudom – ismerte be Stone. – Többet kell kiderítenünk erről a Jewell Englishről. Ha sikerül szóra bírnunk, visszavezethetjük az információk útját a forrásig. Bizonyára rájött már, hogy elveszett a szemüvege.

– Szóra bírnunk? – hökkent meg Reuben. – De Oliver, nem vonhatjuk kínpadra, hogy aztán addig üssük, amíg nem beszél.

– Viszont elmehetünk az FBI-osokhoz, bemutathatjuk a könyvet meg a szemüveget, elmesélhetjük a teóriáinkat, és onnan ők vehetik át a nyomozást – vetette föl Stone.

– Végre egy jó ötlet – mondta Reuben. – Minél nagyobb a távolság köztünk és ezek közt a jóemberek közt, akárkik legyenek is, annál jobb.

Stone Calebre nézett, aki eddig meg sem mukkant, csak vigasztalhatatlant gubbasztott egy sarokban. – Mi baj, Caleb?

A pufók könyvtáros kapkodva szívta be a levegőt, de kerülte a többiek tekintetét.

Ez már Annabelle-t is aggasztotta. – Sajnálom, ha ma megbántottam, Caleb. Tényleg jó munkát végzett – mondta végig a hazugságot, és gyorsan az ajkába harapott.

– Nem arról van szó – rázta a fejét a férfi. – Igaza volt, összevissza ügyetlenkedek, amikor arra kerül a sor, amit maga olyan jól csinál.

– Hát akkor mi történt? – firtatta türelmetlenül Stone.

Caleb mély lélegzetet vett és fölnézett.

– Ma rendőrök jártak a könyvtárban. Visszakaptam tőlük Jonathan házának a kulcsait. Első dolgom volt megnézni a gyűjteményt. – Elhallgatott, Annabelle-re pillantott, majd Stone-hoz hajolt, és a fülébe súgta:

– Ellopták az Öbölzsoltár-t.

A GYŰJTŐK é 323

 

Stone egy másodpercre megdermedt, Milton és Reuben pedig Calebre bámultak.

– Csak nem azt a könyvet? – kérdezte Milton, és Caleb lesújtva bólogatott, hogy de.

– Halló, ha nélkülem is teljes a létszám, bármikor elmehetek. Én nem vagyok odáig a könyvekért – mondta Annabelle.

– Hogy vihették el? – kérdezte Stone, miközben intett a nőnek, hogy maradjon.

– Fogalmam sincs. A pincéhez és a kis széfhez is belépőkód kell.

És egyiket sem törték föl.

– Ki ismeri még a kódokat? – kérdezte Reuben.

– Nem tudom pontosan.

– Az ügyvéd mindenképpen – mondta Stone. – Ő őrizte a kulcsokat és a pince kódját. A kódot följegyezhette, mielőtt átadta neked, a kulcsról pedig készíthetett másolatot.

– Igaz, erre nem is gondoltam. De mi a helyzet a kis széffel?

Ahhoz nem volt kódja.

– Ahogy te kitaláltad, ő is kitalálhatta, hiszen nem olyan bonyolult. Ha az ügyvéd jól ismerte Jonathant, és meglátogatta az olvasóteremben, könnyen eszébe juthatott. Vagy talán Jonathan átadta a kódot, csak az ügyvéd valamilyen okból nem továbbította hozzád.

– De ha el akarta lopni, miért nem tette meg a találkozásunk előtt?

Így soha meg sem tudtam volna, hogy egyáltalán ott volt az a könyv.

– Igaz – látta be értetlen képpel Stone. – Bár továbbra sem hiszem, hogy ennek köze van a gyilkosságokhoz.

– Ez remek – nyöszörgött Caleb –, de Vincent Pearl lenyakaz, ha tudomást szerez a lopásról. Ez a könyv tetőzte volna be a pályafutását. Fogadok, hogy akár engem gyanúsít majd a lopással.

– Éppenséggel ő is ellophatta – pillantott föl a könyvből Milton.

– Hogyan? Nem juthatott be a házba, nem volt se kulcsa, se kódja – mondta Caleb. – És nagyon jól tudja, hogy azt a könyvet megfelelő

okmányok nélkül lehetetlen eladni. Nem tudná pénzzé tenni.

Letartóztatnák, ha megpróbálná.

324é DAVID BALDACCI

 

Mindannyian szótlanul ültek, amíg Reuben ki nem jelentette: – Ez rossz hír a könyvet illetően, de ne feledkezzünk meg a lényegről.

Holnap elmegyünk az FBI-hoz. Ez is valami.

– Mi a helyzet Jewell Englishsel? – kérdezte Milton. Caleb kihúzta magát ültében, alighanem örült, hogy elterelik a gondolatait az ellopott Öbölzsoltár- ról.

– Amikor legközelebb a könyvtárba jön, megmondhatom neki, hogy utánanézek a szemüvegének a talált tárgyak között.

– Egy frászt. Ha kém, akkor valószínűleg már el is hagyta az országot – vélte Reuben.

– Esetleg még nem is tudja, hogy eltűnt a szemüvege – mondta Stone. – Csak a kódolt betűk kereséséhez használja. Ez azt jelenti, hogy talán elő sem veszi, amíg nem jön az olvasóterembe.

– Szóval ha visszajuttatjuk hozzá, mielőtt rájön, hogy eltűnt, talán nem fog gyanút – mondta Caleb.

– Az FBI-nál szükségünk lesz a szemüvegre, de ha elmagyarázzuk a tervünket, talán hagyják, hogy visszaadjuk neki, s azután megszervezik a megfigyelését – elmélkedett Reuben. – Akkor újabb kódokat szerez majd meg, amelyeket továbbad valakinek, és az FBI lecsaphat rájuk.

– Jó terv – értett egyet Stone.

– Nem egészen – szólalt meg váratlanul Milton. – Nem vihetjük el a könyvet az FBI-nak.

Mindannyian ránéztek. Mialatt beszélgettek, Milton visszalapozott, újraolvasta a vékony kötetet, ujjai egyre gyorsabban forgatták az oldalakat. Levette a szemüveget, és reszkető kézzel emelte föl a könyvet.

– Miért nem? – kérdezte ingerülten Caleb. Milton válasz helyett átnyújtotta neki a szemüveget és a könyvet. – Nézd meg magad!

Caleb föltette a szemüveget és kinyitotta a könyvet. Lapozott egyet, majd még egyet és még egyet. Az utolsó résznél már tébolyultan pergette az oldalakat. Összecsapta a kötetet, arcán hitetlenkedéssel vegyes düh tükröződött.

– Mi az? – kérdezte aggodalmasan hunyorítva Stone.

– A kiemelt betűk mind eltűntek – nyögte ki nagy nehezen Caleb.

A GYŰJTŐK é 325

 

55 é FEJEZET

STONE FÖLTETTE a szemüveget, és belelapozott a könyvbe.

Végighúzta az ujjait az egyik olyan betűn, amelyről tudta, hogy kiemelkedett a szövegből. Most éppolyan fakóvá és élettelenné vált, mint a többi. A férfi becsukta a könyvet, levette a szemüveget, és sóhajtott.

– A kiemelő festék csak korlátozott ideig hat. Azután elpárolog.

– Mint az elhalványuló tinta? – kérdezte Milton.

– Annál valamivel bonyolultabb a dolog – felelte Stone. – Gondolhattam volna! – tette hozzá mérgesen.

– Értesz az efféle vegyszerekhez, Oliver? – kérdezte Caleb.

– Ehhez az eljáráshoz nem, de logikusnak tűnik. Ha fennáll a veszély, hogy a kémkedéshez használt könyv illetéktelen kezekbe kerül, kellő idő elteltével a kötet semmit sem árul el. – Stone a könyvtárosra nézett. – Bárki alkalmazta is a festéket, tudnia kellett, hogy Jewell English hozzáfér a könyvhöz, mielőtt a hatás megszűnik.

Hogyan oldhatta meg ezt?

Caleb elgondolkozott.

– Valaki a páncélterembe megy, ott belepiszkál a könyvbe, azután valahogy érintkezésbe lép az öregasszonnyal, és közli vele, melyik kötetet kérje. Jewell erre azonnal a könyvtárba jön, és kikéri a könyvet.

Stone a könyv borítóját tanulmányozta. – Vesződséges módszernek tűnik minden egyes megfelelő betűt megjelölni. Ez eleve némi időt vesz igénybe.

– A páncéltermekben elég gyakran jönnek-mennek a munkatársak, de egyes belső helyiségeket ritkán használnak. Ha viszont valamelyik kolléga egyvégtében órákig tartózkodik odabent, az biztosan feltűnést kelt.

326é DAVID BALDACCI

 

– Bárki tette is, talán elég ügyes, gyors, és esetleg valamilyen sablont használ – mondta Reuben.

– És nyitvatartási időn kívül? – kérdezte Stone. Caleb elbizonytalanodott.

– A páncélteremben? Olyankor nagyon leszűkül a belépésre jogosultak köre. Csak két személyről tudok: az igazgatóról és a kongresszus könyvtárosáról. A számítógépet úgy programozták, hogy nyitvatartási időn kívül mindenki mást elutasít, hacsak nem szervezik meg előzetesen a belépést. Az pedig egyáltalán nem hétköznapi esemény.

– Tehát DeHaven hozzáférhetett nyitvatartási időn kívül a páncélteremhez? – kérdezte Stone.

Caleb elgondolkodva bólintott. – Igen, ő igen. Gondolod, hogy a kémbandához tartozott? És emiatt ölték meg?

Annabelle ellenkezni akart, de azután mintha meggondolta volna magát.

– Nem tudom, Caleb – állt föl Stone. – Most cselekednünk kell.

Caleb, hívd föl Jewell Englisht, és közöld vele, hogy megtaláltad a szemüvegét az olvasóteremben, ahol leejtette. Mondd azt, hogy elviszed hozzá!

– Ma este? De már kilenc óra! – hökkent meg Caleb.

– Próbáld meg! Szerintem egyértelmű, hogy most már nagyon sürget bennünket az idő. És ha az öregasszony lelépett, tudnunk kell róla.

– Ez veszélyes lehet, Oliver – mondta Annabelle. – Hátha nem lógott meg a nő, de gyanítja, hogy valami készül?

– Caleb majd lehallgatót fog viselni. Tudom, hogy Milton tart otthon efféle kütyüket. – Milton bólintott.

– Ő is elkíséri majd Englishhez – folytatta Stone –, de kint marad, elrejtőzik, és ha valami történik, értesíteni tudja a rendőrséget.

– És ha olyasmi történik, ami az én testi épségemet fenyegeti? – nyüszítette Caleb.

– Azt mondtad, Caleb, hogy ez egy idős hölgy – emlékeztette Stone. – Szerintem képesnek kell lenned, hogy kézben tartsd a helyzetet. Valószínűbbnek tartom azonban azt a forgatókönyvet, A GYŰJTŐK é 327

 

hogy már nem találod otthon. Ebben az esetben próbálj meg bejutni a házába és kideríteni, amit csak tudsz!

Caleb idegesen tördelte a kezét. – És ha nem ment el? És ha rám uszít valami tagbaszakadt gazembert, amikor megjelenek nála?

Stone vállat vont. – Hát az természetesen pech.

A könyvtárosnak az arcába szökött a vér. – Pech? Te könnyen beszélsz. Ugyan áruld már el, te mit csinálsz, amíg én az életemet kockáztatom?

– Betörök Albert Trent otthonába. – Stone Annabelle-re pillantott.

– Benne van?

– A legteljesebb mértékben – felelte széles mosollyal Annabelle.

– Hát velem mi lesz, Oliver? – kérdezte elszontyolodva Reuben. – Azt hittem, én vagyok a hűséges apacs kísérőd.

Stone a fejét rázta. – Téged egyszer már letartóztattak, és továbbra is gyanúsítanak. Nem kockáztathatunk. Sajnos ebből a körből kimaradsz.

– Hát ez szuper – dohogott Reuben, és mérgesen a combjára csapott. – Minden szórakozás másoknak jut.

Caleb olyan képet vágott, mintha legszívesebben megfojtaná.

328é DAVID BALDACCI

 

56 é FEJEZET

CALEB VÉGIGGURULT zörgő kipufogójú Malibujával a csöndes zsákutcában, leállította a motort, és idegesen pillantott Miltonra.

Talpig feketébe öltözött barátja kötött sísapka alá rejtette hosszú haját, még az arcát is sötétre pingálta.

– Úristen, Milton, úgy festesz, mint a bűnözők országos szövetségének reklámarca.

– Ez a legszokványosabb figyelőszolgálati öltözék. Milyen a drótozásod?

Caleb megdörzsölte a karját, ahová Milton a dzseki alatt a lehallgató készüléket szerelte. Akkumulátortartót is dugott a nadrágja derekába, hátulra.

– Piszkosul viszket, az aksitól meg olyan szoros a gatyám, hogy alig kapok levegőt.

– Ez alighanem csak az idegesség – jegyezte meg Milton.

A könyvtáros rámeredt. – Gondolod? – Kicsusszant az autóból. – Betörők gyöngye. A mobilod gyorshívójába mindenesetre a segélyközpontot programozd be!

– Vettem! – felelte Milton, binokuláris látcsövet vett elő, és a környéket pásztázta. Nagy zársebességű fényképezőgépet és sokkoló pisztolyt is hozott magával.

Jewell English fogadta Caleb telefonhívását, és úgy tűnt, örül, hogy a könyvtáros megtalálta a szemüvegét. Azt mondta, jöhet ma este, nem baj, hogy későre jár.

– Nem sokat alszom – árulta el. – De esetleg hálóingben leszek – tette hozzá kislányos hangon.

– Az jó – válaszolta bugyután Caleb.

Ahogy most a nő otthona felé lépkedett, szemügyre vette a többi házat. Csupa téglafalú, földszintes házikó zsebkendőnyi kerttel, A GYŰJTŐK é 329

 

minden ablak sötét. Az egyik előtt macska lopakodott át a gyepen, meg is ijesztette. Caleb néhány mély lélegzetet vett.

– Ez csak egy öregasszony, aki elveszítette a szemüvegét – mormolta. – Csak egy öregasszony, aki elveszítette a szemüvegét.

Csak egy öregasszony, aki talán kém, és martalócok várnak nála, hogy elvágják a torkomat.

Hátrapillantott az autóra. Nem látta Miltont, de feltételezte, hogy a segítőtársa szorgalmasan fotózgat egy faágon lapuló, gyanús külsejű

vándorrigót.

Jewell házában égett a villany. Caleb látta a csipkefüggönyöket, a tágas nappali túloldalán pedig a színesre mázolt kandallópárkányon elhelyezett üvegtárgyakat, nippeket, mütyüröket. A rozsdás bádogtetejű, nyitott kocsiszín üresen állt. Caleb úgy gondolta, az öregasszony vagy nem vezet már, vagy épp szervizbe adta a járgányát. A gondosan nyírt pázsiton túl két sor rózsabokor vigyázta a ház bejáratát. Caleb csengetett és várt. Senki sem jött ajtót nyitni.

Újra csengetett. Nem hallott lépteket. Körülpillantott a néptelen, néma utcán. Talán túlságosan is néma, mint a filmekben, közvetlenül azelőtt, hogy valakit lelőnek, leszúrnak vagy fölfalnak.

Nem sokkal több, mint egy órája telefonált. Mi történhetett azóta?

Az előbb hallotta a csengő berregését, de talán az öregasszony nem hallotta. Határozottan kopogtatott az ajtón.

– Jewell? – szólította a nőt, majd még egyszer, hangosabban.

Valahol fölvonított egy kutya, Caleb ugrott egyet, de nem a házból jött a hang, alighanem egy szomszéd blökié volt. Újra kopogott, erősebben, és az ajtó szélesre tárult.

Caleb megfordult, már-már futásnak eredt. Az ember soha ne lépjen be olyan házba, ahol csak így kitárul az ajtó. A következő

hangtól kis híján újraélesztésre szorult.

– Caleb?

Visítva kapaszkodott a tornáckorlátba, nehogy ijedtében a bokrok közé bukfencezzen.

– Caleb! – szólalt meg ismét sürgetően a hang.

– Mi az? Ki az? Atyaisten!

330é DAVID BALDACCI

 

Tébolyultan forgolódott, hogy meglássa, ki szólongatja, közben megcsúszott a nedves betonon. Úgy elszédült, hogy majdnem hányt.

– Én, Milton.

Caleb félig lekuporodva mozdulatlanná dermedt, a combját szorítva kétségbeesetten igyekezett megállni, hogy a vacsorájával beterítse az illatozó rózsákat.

– Milton?

– Én hát!

– Hol vagy? – suttogta.

– Még a kocsiban. A ketyerén át beszélek hozzád. A lehallgatáson kívül kapcsolattartó funkciója is van.

– Erről mi a nyavalyáért nem szóltál?

– Szóltam. Gondolom, elfelejtetted. Tudom, mekkora feszültség nehezedik rád.

– Tisztán hallasz? – kérdezte fogcsikorgatva Caleb.

– Kristálytisztán.

A komoly könyvtáros ajkára olyan nyelvezet tolult, amelynek hallatán a világ legmocskosabb szájú rap-énekese tüstént átengedte volna mosdatlan beszéddel szerzett címét Mr. Caleb Shaw-nak.

A kirobbanás után hosszas csönd támadt.

– Kissé földúltnak tűnsz – állapította meg végül döbbenten Milton.

– Még szép! – Caleb mély lélegzetet vett, és szuggerálta a táplálékot, hogy maradjon a bendőjében. Lassan fölegyenesedett, kihúzta magát, noha elgyötört szíve továbbra is vágtázva dobogott.

Megesküdött, hogy ha most infarktus miatt földobja a talpát, minden áldott nap minden másodpercében kísérteni fogja ezt a kis technikamániást. – Az a helyzet, hogy nem jött ki senki. Csak bekopogtam, és magától kitárult az ajtó. Szerinted most mit csináljak?

– Én rögtön elhúznék – válaszolta automatikusan Milton.

– Reméltem, hogy ezt fogod mondani.

Caleb hátrálni kezdett a lépcsőn, nem mert megfordulni, nehogy valami ráugorjon a házból. Azután megtorpant. Hátha Jewell törött csípővel fekszik a fürdőszoba padlóján, vagy szívrohamot kapott? A A GYŰJTŐK é 331

 

bizonyítékok dacára nem akarta elhinni, hogy az a kedves hölgy, az a szenvedélyes könyvrajongó tényleg kémkedésbe bonyolódott. Vagy ha mégis, akkor talán egyszerűen az történt, hogy ártatlanul rászedték.

– Caleb? Eljöttél már?

– Nem – morogta. – Gondolkozom.

– Ugyan min?

– Hogy bemenjek-e megnézni a nőt.

– Bemenjek veled?

Habozott. Elvégre Milton hozott sokkoló pisztolyt. Ha Jewell tényleg kém, és hentesbárddal ront rájuk, úgy leterítik a vén szipirtyót, hogy attól koldul.

– Nem, Milton, maradj csak. Biztos nincs itt semmi.

Belökte az ajtót, és belépett. A nappalit üresen találta, ahogy a kis konyhát is. A tűzhelyen serpenyőt látott, vöröshagyma-darabkákkal és ránézésre darált marhahússal, ez megfelelt a levegőben terjengő

aromának. A mosogatóban egyetlen tányér, egy csésze meg egy villa, mind mosatlanul. A nappaliban visszafelé menet magához vett egy súlyos sárgaréz gyertyatartót fegyver gyanánt, és lassan haladt tovább a közlekedőben. Először a fürdőszobához ért, és benézett. A vécéülőke lehajtva, a zuhanyfüggöny félrehúzva, a kádban nem hevert véres hulla. A gyógyszeres szekrényt elsősorban azért nem nézte meg, mert nem akarta látni a tükörben, milyen halálra rémült az arca.

Az első hálószoba üres volt, a kis gardrób tele törülközővel és ágyneművel.

Már csak egy szoba maradt. A feje fölé emelte a gyertyatartót, és lábbal belökte az ajtót. Odabent sötétség honolt, egy-két másodpercbe tellett, hogy a szeme hozzászokjon. Ekkor kiszakadt belőle a visszafojtott lélegzet. Az ágytakaró kidomborodott.

– Valaki fekszik az ágyban. A takaró az arcára húzva.

– Halott? – kérdezte Milton.

– Nem tudom, de miért aludna a takaróval az arcán?

– Hívjam a rendőrséget?

– Várj egy pillanatot!

332é DAVID BALDACCI

 

A szobához tartozó kis gardróbfülke ajtaja félig nyitva állt. Caleb odahúzódott mellé, készenlétben tartotta a gyertyatartóját. Ismét a lábát használta, hogy kilökje az ajtót, majd hátraugrott. Odabenn vállfára akasztott ruhák rövid sora lógott, gyilkos nem mutatkozott.

Visszafordult az ágyhoz, a szíve olyan sebesen vert, hogy nem tudta, nem őhozzá kellene-e mentőt hívatni Miltonnal. Lenézett reszkető kezére.

– Nyugi, nyugi, egy holttest nem tud bántani. – Mégsem akaródzott látnia, így látnia az asszonyt. Hirtelen ráeszmélt, hogy ha tényleg megölték az öregasszonyt, azért részben ő, Caleb felelős, mert elvették a szemüvegét, leleplezték. Nyomasztotta a gyászos gondolat, ugyanakkor valamelyest meg is nyugtatta. – Sajnálom, Jewell, még ha kémkedett is – mormolta komoran.

Megragadta a takaró felső szélét, és lerántotta.

Egy halott férfi bámult föl rá. Norman Janklow, a Hemingway-rajongó, Jewell English ellenlábasa a könyvritkaságok olvasótermében.

A GYŰJTŐK é 333

 

57 é FEJEZET

ALBERT TRENT vidéken lakott: Fairfax megye nyugati felén, egy mellékútnál, azaz még attól is jó távol épült, széles tornácos, régi házban.

– Jó kis bumlizás lehet nap mint nap bejutnia innen Washingtonba – jegyezte meg Stone, miközben binokuláris távcsővel vizslatta a helyet a fekete nyírfa magasra nyúlt sarjainak rejtekéből. Annabelle fekete farmerban, sötét teniszcipőben és kapucnis fekete dzsekiben guggolt mellette. Stone kis hátizsákot hozott magával.

– Mit lát, van bent valaki? – kérdezte.

A férfi a fejét rázta. – Fény nem szűrődik ki, és a garázs zárva, úgyhogy nem tudni, áll-e benn autó.

– Aki hírszerzési területen dolgozik, biztosan szereltet be riasztót.

– Meglepődnék, ha nem – bólintott Stone. – Először azt kapcsoljuk ki, hogy bemehessünk.

– Ahhoz is ért?

– Reubennek egyszer azt feleltem ugyanerre a kérdésre, hogy a könyvtár mindenki előtt nyitva áll.

A látóterükbe nem esett másik ház, mindazonáltal hátulról közelítették meg a célt, nehogy valaki észrevehesse őket. Ehhez előbb hason csúszva, majd térden kellett haladniuk, végül a háztól húszméternyire húzódó, lankás lejtőn pókjárásban ereszkedtek le. Az aljában megálltak, és Stone újabb felderítést végzett. A ház külön bejáratú alagsorának egyik vége fölé impregnált fából készült terasz emelkedett. A hátulsó traktus éppolyan sötétbe borult, mint az első.

Közvilágítás híján és az egészen minimális természetes fény mellett jó szolgálatot tett Stone éjjellátóval felszerelt távcsöve. A speciális bevonatú lencsék zöldes derengéséből mindazt ki tudta venni, amire szüksége volt.

334é DAVID BALDACCI

 

– Nem érzékelek mozgást, de azért csak telefonáljon! – mondta Annabelle-nek.

Milton az internetről szerezte meg Trent otthoni számát. Szegény Nemzetbiztonsági Tanács sosem gondolta volna, mekkora fenyegetést jelenthet az amerikaiak magánéletének háborítatlanságára a világháló. Annabelle a mobiltelefonjáról hívta a számot. Négy csengés után a hangposta kattant be, és egy férfihang azt kérte, hogy hagyjanak üzenetet.

– Úgy látszik, a spionunk nem az édes otthon kényelmében tölti a mai estét – mondta Annabelle. – Van magánál fegyver?

– Egyáltalán nincs stukkerem. Hát magánál?

A fejét rázta. – Nem az én műfajom. Golyó helyett gógyira hajtok.

– Nem is jó a stukkerekre hagyatkozni.

– Ez úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszélne.

– Nem a legalkalmasabb a pillanat az élettörténetünk elmesélésére.

– Tudom, csak megelőlegeztem, amikor majd alkalmassá válik az idő.

– Azt hittem, ha ennek vége, nem marad tovább.

– Én meg azt hittem, eddig sem maradok, úgyhogy az ember sosem tudhatja.

– Na jó, a telefon kapcsolódoboza a terasz alatti lábazaton áll ki.

Induljunk el szép lassan!

Ahogy előrekúsztak, valahol messze fölnyerített egy ló. Elszórt kis családi gazdaságok működtek a környéken, bár rohamosan gyűrte őket maga alá Virginia északi végeinek kolosszális lakásépítő

gépezete, amely szédítő sebességgel, követhetetlen rendszer alapján ontotta magából a társas–, sor– és szerény családi házakat meg luxusvillákat. Trent otthona felé jövet több efféle gazdaság mellett haladtak el, mindegyik tanyán láttak istállókat, szénabálákat, karámokat, valamint füvet majszoló barmokat. Az úton hagyott lótrágya kövér kupacai felkiáltójelekként figyelmeztettek a pacik jelenlétére. Stone majdnem belelépett egybe, amikor kiszállt Annabelle bérelt kocsijából.

A GYŰJTŐK é 335

 

Elértek a telefondobozhoz, és Stone öt percig elemezte az ahhoz csatlakoztatott vagyonbiztonsági rendszert, majd újabb öt percet töltött a kiiktatásával.

– Próbáljuk meg mindjárt ezt az ablakot! – indítványozta, amint az utolsó huzalt is átkötötte. – Az ajtókat valószínűleg kulcsra zárták.

Hoztam ugyan eszközt, hogy fizikai kényszert alkalmazzak, de támadjuk meg előbb a legkisebb ellenállású pontot.

Ezt nem az ablaknál találták meg, minthogy az be volt szögezve.

Továbbmentek a ház hátsó oldalán, és végül leltek egy ablakot, amelyet csapszegek biztosítottak. Stone kivágott az üvegből egy kört, benyúlt, kihúzta a szegeket, és kipattintotta a rugós zárat. A következő percben már az előtérben tartottak a konyhának látszó rész felé. Stone elemlámpával világított, Annabelle követte.

– Takaros hely, de minimalistára vall – jegyezte meg a nő.

Trent lakberendezői ízlése a spártai felé hajlott: itt egy szék, ott egy asztal. A konyha kongott az ürességtől.

– Agglegény – magyarázta Stone. – Alighanem sokszor étkezik házon kívül.

– Hol kezdjük?

– Nézzük meg, van-e itt valamiféle dolgozó. A legtöbb washingtoni hivatalnok hajlamos hazavinni a munkát.

Megtalálták az irodát, de az is majdnem olyan kopár volt, mint a ház többi része: se papírok, se dossziék. Az íróasztal mögötti alacsony szekrényen néhány fénykép állt. Stone rámutatott az egyikre. Mackós alkatú, becsületesen nyílt arcú, deres hajú, bozontos ősz szemöldökű férfi, mellette egy csenevészebb, szerencsétlenül átfésült frizurájú, akinek alattomos arcából gyanakvó barna szempár tekintett a világra.

– A termetesebbik Bob Bradley – mondta Stone. – A másik Trent.

– Ez a Trent igazán olyan, mint egy görény. – Annabelle fölkapta a fejét. – Mi ez a rezgő hang?

– A fenébe, a telefonom. – Stone lecsattintotta az övéről a készüléket, és a kijelzőre nézett. – Caleb az. Kíváncsi vagyok, mit találtak.

Már nem hallhatta meg.

336é DAVID BALDACCI

 

A hátulról rámért, súlyos csapástól elveszítette az eszméletét.

Annabelle fölsikoltott, majd egy nagyon erős kéz nedves ruhát szorított a szájára, orrára. Ahogy belélegezte a vegyszer gőzét, és összeesett, tekintete a szemközti falon függő tükörre tévedt. Két fekete álarcos férfit látott. Az egyik őt fogta, a másik Stone fölött állt.

Mögöttük pedig egy harmadik is volt. A fotóról már ismert Albert Trent. Trent mosolygott, nem vette észre, hogy a nő látta a tükörképét. Annabelle szemhéja megrebbent, majd lecsukódott, teste másodpercek alatt elernyedt.

Az egyik férfi Roger Seagraves utasításaihoz híven levette Annabelle karóráját. Stone egyik inge már Seagraves birtokába került. Bár Seagraves nem személyesen végez velük, ő rendezi meg a halálukat, s ezzel kielégítette gyűjteményének követelményeit.

Különösen áhítozott a tripla hatosra, az elsőre a kollekciójában.

Egészen kiemelt díszhelyet szánt neki.

A GYŰJTŐK é 337

 

58 é FEJEZET

ANNABELLE nyerte vissza hamarabb az öntudatát. Amint a szeme előtt kiélesedett a kép, látta, hogy a két férfi szorgosan dolgozik. Az egyikük létrán állt, a másik szerszámokat adogatott neki. A nő

összekötözött kézzel-lábbal feküdt a hideg betonaljzaton. Éppen vele átellenben pedig a behunyt szemű Stone. Ahogy nézte, a férfi szemhéja többször megrebbent, azután nyitva maradt. Mihelyt észrevette őt, Annabelle a tekintetével a két férfi felé irányította. A szájuk nem volt ugyan bekötve, de nem akarták felhívni fogva tartóik figyelmét az ébrenlétükre.

Ahogy Stone fölmérte a helyiséget, megfeszült a hasfala. Ráismert a Lángkontroll Rt. raktárára. Hunyorítva figyelte a címkét a tartályon, amelyet a férfiak a fejük fölött készítettek elő. Láncon csüngött a mennyezetről, ezért kellett létra, hogy elérjék.

„Széndioxid, ötezer pépéem” – formálta ajkával hangtalanul a szavakat, amelyeket Annabelle igyekezett leolvasni.

Ezek ugyanúgy készültek megölni őket, ahogy Jonathan DeHavent.

Stone tébolyultan nézelődött, keresett valamit, akármit, amivel elvághatja a kötelékeit. Nem sok idejük maradhatott, miután a két férfi elhagyja a helyiséget, illetve mielőtt a gáz előtör a tartályból, elfogyasztja az összes oxigént a levegőből, és fulladásra kárhoztatja őket. Stone nagyjából akkor látta meg azt a bizonyos holmit, amikor az emberek befejezték a munkát.

– Ez jó lesz – mondta az egyikük, és lemászott.

Ahogy a mennyezeti világítótest fénykörébe lépett, Stone megismerte a brigádvezetőt, akinek az irányításával a könyvtárból szállították el a tartályokat.

338é DAVID BALDACCI

 

Amikor az egyik férfi odapillantott, Stone azonnal behunyta a szemét. Annabelle is követte a példáját.

– Rendben – mondta a brigádvezető ne vesztegessük az időt! A kioldószelep három perc múlva működésbe lép. Megvárjuk, amíg kiszellőzik a gáz, azután elvisszük őket innét.

– Hol szabadulunk meg tőlük? – kérdezte a másik férfi.

– Igazán félreeső helyen, de az se baj, ha rájuk találnak. A zsaruk nem fogják tudni, hogyan haltak meg. Ez a legjópofább ebben a megoldásban.

Fogták a létrát, és távoztak. Abban a pillanatban, ahogy behúzták és kulcsra zárták maguk mögött az ajtót, Stone felült, és a munkapadhoz farolt. Föltornászta magát, lekapta a padról a tapétavágót, leült, és visszanyomult Annabelle-hez.

– Fogja gyorsan ezt a sniccert, és vágja el a köteleimet! – suttogta.

– Siessen! Három percünk sincs.

Egymásnak háttal feküdtek, Annabelle föl-alá mozgatta a pengét, amilyen gyorsan csak tudta ebben a kényelmetlen testhelyzetben.

Egyszer belevágott Stone-ba, a férfi felnyögött fájdalmában, de máris buzdította: – Ne törődjön vele, folytassa csak! Gyerünk, gyerünk!

Stone tekintete a felfüggesztett tartályra szegeződött. Láthatta azt, amit Annabelle nem: a tartályra rögzített időzítőt, amely sebesen számlálta vissza a másodperceket.

Annabelle igyekezett a vágással, amennyire bírt, már úgy érezte, tőből kiszakad a karja. Veríték csorgott a szemébe az erőlködéstől.

Stone végre érezte, hogy kezd engedni a kötél. Egyetlen percük maradt. Széthúzta a kezét, így több teret engedett a munkához.

Annabelle folytatta a vágást, amíg teljesen le nem hullott a kötél.

Stone felült, kioldotta a béklyót a lábán, és felugrott. Meg sem próbálta elérni a tartályt. Még ha valahogy sikerül följutnia olyan magasra, és kiokoskodnia, hogyan állítsa le a visszaszámlálást, a munkások akkor is tudták volna, hogy valami nincs rendjén, ha nem hallják a kizúduló gázt. Fölkapta az előző látogatásakor észrevett oxigénpalackot a maszkkal, és rohant Annabelle mellé. Harminc másodperc volt hátra.

A GYŰJTŐK é 339

 

Megfogta a nő összekötözött kezét, és egy távoli sarokban halomba rakott felszerelési tárgyak mögé vonszolta Annabelle-t.

Ponyvát borított magukra, Annabelle fejéhez simult, mindkettejük arcára húzta a széles maszkot, és megnyitotta a csapot. Halk sziszegés és az arcukba áramló fuvallat mutatta, hogy a készülék működik.

A következő pillanatban kisebb robbanáshoz hasonló hangot hallottak, amelyet közvetlen közelben robajló vízesés zaja követett.

Tíz hosszú másodpercen át folytatódott, a széndioxid olyan sebességgel és erővel tört elő, hogy szinte azonnal elárasztotta az egész helyiséget. Ahogy érvényesült a „hőhatás”, meredeken csökkent a hőmérséklet, Stone és Annabelle megállíthatatlanul dideregtek. Mélyen belélegezték az éltető oxigént. A menedéket adó légzsák peremén azonban Stone szinte érezte az inkább holdbéli, semmint földi atmoszféra elszívó támadását. Rájuk tört, próbálta elorozni az oxigénmolekulákat, de Stone az arcukra nyomta a maszkot, miközben Annabelle a páni félelem erejével kapaszkodott belé.

Stone gondolatai az oxigénellátás ellenére ködössé váltak. Egyre magasabbra szálló, sugárhajtású vadászgépen érezte magát, a nehézségi erő hátra és fölfelé húzta az arcát, letépéssel fenyegette a fejét. Stone elképzelte a borzalmat, amelyet Jonathan DeHaven, aki nem juthatott oxigénhez, élete utolsó pillanataiban tapasztalt meg.

Végül a robaj éppolyan pillanatszerűen szűnt meg, ahogyan kezdődött. Annabelle le akarta lökni a maszkot, de Stone visszatartotta.

– Még alacsony az oxigénszint. Várnunk kell – súgta.

Ezután mintha szellőző ventilátort hallottak volna beindulni.

Teltek a másodpercek, Stone tekintete nem mozdult az ajtóról. Végül levette az arcáról a maszkot, de Annabelle-én még rajta hagyta.

Óvatosan levegőt vett, majd újra. Letaszította a takarót, fölemelte a nőt, a vállára vette, és pontosan oda vitte vissza, ahol eredetileg feküdt. Minél nesztelenebbül mozgott, fölkapta a majdnem kiürült oxigénpalackot, és a helyiség ajtaja mögé húzódott.

340é DAVID BALDACCI

 

Nem sokáig kellett tétlenkednie. Egy perc múlva kinyílt az ajtó, és az első férfi lépett be rajta. Stone várt. Amint a második férfi is megjelent, Stone meglendítette a palackot, és telibe találta a koponyáját. Menten be is zúzta. A férfi úgy esett össze, mint akit letaglóztak.

A másik férfi riadtan fordult meg, az övén viselt pisztolyhoz kapott. A palack az arcába sújtott, a férfi az ütéstől hanyatt a munkapadra, az odaerősített satu kemény fémtestére zuhant.

Fölordított fájdalmában, vadul kapkodott sérült hátához, miközben elöntötte arcát a vér. Stone újra meglendítette a palackot, és egyenesen halántékon találta. Ahogy a férfi elvágódott, Stone ledobta a palackot, Annabelle-hez rohant, és kioldozta. A nő remegve állt föl, és lenézett a két agyonvert férfira.

– Emlékeztessen, hogy soha ne akasszam ki magát! – mondta hamuszürke arccal Annabelle.

– Gyerünk innét, mielőtt még valaki fölbukkan!

Kirobogtak az ajtón, átmásztak a kerítésen, és futásnak eredtek az úton. Három percig bírták, akkor zihálva megálltak, bőrük szutykos barázdáiban lefolyt az izzadság. Beszívták a drága levegőt, majd még ötszáz métert futottak, amíg el nem merevedett a lábuk. Egy raktárnak tűnő épület téglafala tövében rogytak le.

– Elvették a telefonomat – kapkodott még több oxigén után Stone.

– Egyébként pedig kiöregedtem én már ebből a baromságból. Ezt a legkomolyabban mondom.

– Az enyémet is... és én is – felelte akadozó lélegzettel Annabelle.

– Oliver, Trentet láttam a házban. A tükörben.

– Biztos benne?

Bólintott.

– Egyértelműen ő volt az.

Stone körülpillantott. – Érintkezésbe kell lépnünk Calebbel vagy Miltonnal.

– A velünk történtek után úgy gondolja, nekik nem esett bajuk?

– Nem tudom – mondta remegve a férfi. Talpra lendült, a kezét nyújtotta, és fölhúzta Annabelle-t.

A GYŰJTŐK é 341

 

Alighogy feszített tempóban gyalogolni kezdtek, a nő lassított, és halkan megszólalt: – így halt meg Jonathan?

A férfi megállt, feléje fordult. – Igen. Részvétem.

Annabelle semmitmondó vállrándítással próbálta elintézni a dolgot, de egy könnycseppet törölt ki a szeméből. – Istenem!

Remegett a hangja.

– Hát igen – értett egyet Stone. – Nézze, Susan, nem lett volna szabad bevonnom magát ebbe.

– Először is nem Susannek hívnak.

– Rendben.

– Másodszor pedig... árulja el az igazi nevét, és én is elárulom az enyémet.

Stone egyetlen másodpercig habozott. – Franklin, de a barátaim Franknek szólítanak. Hát maga?

– Eleanor, de a barátaimnak Ellie.

– Franklin és Eleanor? – kérdezte Stone, és látszott, hogy mulattatja a dolog.

– Maga kezdte – mosolygott Annabelle, noha a szeme megtelt könnyel, és minden ízében remegett. – Jaj, Jonathan!

Stone megfogta a vállát, támaszt nyújtott neki.

– Nem tudom elhinni – mondta a nő. – Időtlen idők óta nem is láttam Jonathant.

– Teljesen normális dolog, ha mégis fontos magának.

– Egészen mostanáig nem tudtam, hogy fontos.

– Nem tiltja a törvény.

– Össze fogom szedni magam. Higgye el, sokkal rosszabbat is túléltem már.

Amint Annabelle kimondta ezt, sírógörcs fogta el, a lába összecsuklott. Stone magához szorította, mindketten a betonra rogytak. Stone továbbra is tartotta, miközben a nő belévájta az ujjait, és könnyei benedvesítették a férfi ingét, bőrét.

Öt perc múlva hagyta abba, csak még egyet-kettőt hüppögött.

Eltolta magát a férfitól, megdörgölte kisírt szemét, és ruhája ujjával megtörölte az orrát.

342é DAVID BALDACCI

 

– Bocsánat! – mondta. – Soha, de tényleg soha nem szoktam így viselkedni.

– Nem éppen szokatlan dolog azért sírni, mert elveszített valakit, akit szeretett.

– Csak hát ez nem... úgy értem... az ember soha nem...

Stone a nő szájára tette a kezét. – John az igazi nevem – mondta halkan. – John Carr.

Annabelle egy pillanatra megfeszült, majd föloldódott. – Annabelle Conroy vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, John. – Mélyet sóhajtott. – Hú, nem valami gyakran művelek ilyet.

– Milyet? Olyat, hogy a valódi nevét használja? Meg tudom érteni. Akinek legutóbb elárultam az enyémet, az életemre tört.

A férfi fölállt, fölsegítette Annabelle-t. Ahogy elfordult, a nő

fogva tartotta a kezét. – Köszönöm, John, köszönök mindent!

Stone-t nyilvánvalóan zavarba hozta a hála, de Annabelle a segítségére sietett. – Gyerünk, nézzük, nem szorulnak-e megmentésre Miltonék! Rendben? – kérdezte Annabelle.

A következő pillanatban már kocogtak tovább az úton.

A GYŰJTŐK é 343

 

59 é FEJEZET

ANNABELLE ÉS STONE egy benzinkútról telefonáltak, először Calebet sikerült utolérniük. A könyvtáros még nem teljesen heverte ki, hogy holtan találta Norman Janklow-t, de nagyjából el tudta mesélni a történteket. Stone fölhívta Reubent, és megállapodtak, hogy mindannyian Stone búvóhelyénél találkoznak. Egy óra múlva gyűltek össze, és először Stone meg Annabelle számoltak be tapasztalataikról.

– A nemjóját! – mondta Reuben. – Jó, hogy eszedbe jutott az oxigén, Oliver.

Ezután Caleb és Milton meséltek.

– Nyilvános telefonról hívtuk a rendőrséget – tette hozzá Caleb. – Csakhogy körülbelül egy órába tellett, mire ebben a mobilközpontú világban találtunk egyet. Hál' istennek nem felejtettem el magammal hozni a gyertyatartót, amin rajta van az ujjlenyomatom.

– Máshoz nem nyúltál? – kérdezte Stone.

Caleb aggodalmas képet vágott.

– Megfogtam a tornác korlátját. – Dühösen nézett Miltonra. – Mert a ketyerebűvészünk úgy döntött, hogy halálra rémít. És lehet, hogy benn a házban máshoz is hozzáértem. Nem emlékszem.

Tulajdonképpen megpróbáltam kirekeszteni a memóriámból.

– A szövetségi adatbankban szerepel az ujjlenyomatod? – kérdezte Stone.

– Természetesen. Nem először fognak értem jönni a zsernyákok – sóhajtott beletörődően Caleb –, és valószínűleg nem is utoljára.

– Mi köze lehetett mindehhez Norman Janklow-nak? – kérdezte Reuben.

344é DAVID BALDACCI

 

– Janklow ugyanúgy kémkedhetett, mint English – felelte Stone. – Ez azt jelenti, hogy az általa megnézett könyvek is titkos kódokat tartalmazhattak.

– Bizonyára csak színlelték, hogy ki nem állhatják egymást – mondta Caleb. – Ez segített az álcájuk fenntartásában.

– Jó, de miért kellett megölni Janklow-t? – firtatta Reuben.

– Ha kém volt, English lelepleződése után az egész ügy kiderülhetett volna, ezért el kellett varrniuk a szálakat – kockáztatta meg Annabelle. – Talán eltüntették szem elől Englisht, majd pedig otthagyták Janklow-t holtan, hogy összezavarják a képet.

– Akkor sikerült elérniük a céljukat – szögezte le Caleb.

– Most már a rendőrséghez kellene fordulnunk – mondta szorongva Milton.

– És mégis mit mondjunk? – vitatkozott Stone. – A jelek eltűntek a könyvből. Ha pedig közöljük, hogy ma este majdnem megöltek bennünket, akkor be kell vallanunk, hogy betörtünk Albert Trent otthonába. Biztos már föl is hívta a rendőrséget, hogy bejelentse a betörést. – Annabelle-re pillantott. – És még ha látta is Trentet, a maga szava áll szemben az övével. A Lángkontroll Rt.-nél történtekről pedig nem értesítettem a rendőrséget, mert biztosra vettem, hogy mire a helyszínre érnek, eltűnik a két férfi, akivel elbántam. – Calebre nézett. Mivel Caleb járt Jewell English otthonában, és megtalálhatják ott az ujjlenyomatait, azonnal gyanúsítottá válik, mihelyt a rendőrséghez fordulunk. Vegyük hozzá ehhez, hogy Caleb és Reuben már a hatóságok látóterébe kerültek, így az egész ügy olyan bonyolult, hogy a rendőrök nem is hinnének nekünk.

– Csesszék meg! – kommentálta az elemzést tömören Reuben.

– Akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Annabelle. – Várjuk, hogy megint üldözőbe vegyenek minket?

– Nem – rázta a fejét Stone. – Caleb holnap bemegy a munkahelyére, mintha mi sem történt volna. A könyvtárban alighanem felforduláshoz vezet, hogy rövid idő alatt elveszítettek egy igazgatót meg egy törzsolvasót. Caleb, deríts ki, amit tudsz! A A GYŰJTŐK é 345

 

hírekből némi benyomást szerzünk, hogy mit gondolnak a rendőrök.

Ha pedig Englisht is meggyilkolták, talán előkerül a holtteste.

– Én majd lesem mindezt a neten – mondta Milton. – Ott bukkan felszínre legelőször.

– Meggyilkolták Bob Bradleyt, Jonathan DeHavent, Cornelius Behant és most Norman Janklow-t is – folytatta Stone. – Azt hiszem, Bradley azért halt meg, mert erőltette, hogy Albert Trent otthagyja a hírszerzési bizottsági állását. Trent nem engedhetett neki, mert ha nem tévedek, arra használta föl az ottani pozícióját, hogy titkokat bocsásson áruba. DeHavent vagy azért gyilkolták meg, mert része volt abban, hogy az olvasótermet e lopott titkok továbbítására használják, vagy azért, mert véletlenül rájött a mesterkedésre, és el kellett hallgattatni. Ugyanez vonatkozhat Norman Janklow-ra is, vagy ha nem, akkor szintén kémkedett, mint English. Behannel azért végeztek, mert rájött, hogy az egyik vállalata eszközeit használták DeHaven meggyilkolásához, és kétségkívül folytatta a nyomozást.

Trentnek beépített embere dolgozott a Lángkontrollnál, és valószínűleg leadta neki a drótot Behan gyanújáról, akit így likvidálni kellett.

– De hogyan keveredhetett kémbandába Jonathan, Jewell English vagy Norman Janklow? – kérdezte Caleb. – Egyáltalán miért jut eszébe valakinek, hogy a könyvritkaságok olvasóterme révén, kódolt betűk formájában továbbítson ellopott titkokat?

– Azért, mert józan ésszel senki sem gondolná, hogy ez okos terv – felelte Stone. – És ne feledjük, a legtöbb kémet azért csípik fülön, mert valamilyen okból megfigyelés alá helyezik, azután meglátják, amint leadja az információkat, méghozzá rendszerint valami nyilvános helyen. Itt viszont rejtjelzett betűk és könyvritkaságok szerepelnek. Ezt lehetetlen kifigyelni. Öregemberek régi könyveket olvasnak, azután hazamennek. Soha senkiben nem keltenék a leghalványabb gyanút sem.

– De valahogy a könyvtárba is el kellett juttatni a vélhetőleg Trent által lopott titkokat – mondta Caleb. – Nem Albert Trent jelölte meg azokat a betűket a könyvekben. És Jonathan sem preparálhatta ki azt 346é DAVID BALDACCI

 

a Beadle-t, amit elemeltünk a könyvtárból, hiszen addigra rég meghalt.

– Egyetértek. Ezt még ki kell derítenünk. Méghozzá a legfontosabb rész, mert ez a fő reményünk arra, hogy megoldjuk ezt az ügyet. Ha Janklow, English vagy DeHaven kémkedett, kell lennie valami bizonyítéknak.

– DeHaven házát már átkutattuk, és semmit sem találtunk – mondta Milton.

– Én pedig Jewellnél néztem körül – mondta Caleb –, és csak egy holttestet találtam.

Stone bólintott. – Talán Norman Janklow otthona hozhat valami eredményt.

– Azzal csak annyi a gond, hogy mostanára valószínűleg hemzseg a rendőröktől – szólt közbe Reuben. – Ugyanez érvényes English házára is.

– Valóban veszélyesre fordult a helyzet, és mindannyiunknak rendkívül óvatosan kell eljárnunk – mondta Stone. – Javaslom, hogy mától kezdve alkossunk párokat. Milton és Caleb, ti ketten lakhattok Milton házában, ott elég jó a riasztó. Reuben, te meg én lakhatunk nálad, mivel egyesek már ismerik a címemet. – Annabelle-re nézett.

– Maga is lakhat velünk.

Reuben reménykedni kezdett. – A kunyhóm nem nyerne szépségversenyt, de van rengeteg sör, burgonyaszirom és egy széles képernyős plazmatévé. És pokoli erős chilit főzök. Ami a védelmet illeti, van egy Delta Dawn nevű ádáz pitbull szukám, aki egy szavamra bárkit széttép.

– Azt hiszem, én maradok a szállodámban. De ne aggódjanak, vigyázok magamra.

– Biztos? – kérdezte Stone.

– Biztos. De köszönöm az ajánlatot. Én jobb szeretem így – tette hozzá Annabelle, bár kerülte Stone tekintetét.

Az összejövetel végén kifelé menet Stone megállította Annabelle-t. – Nincs semmi baj? – kérdezte.

– Nincs hát, mi lehetne? Eltelt egy újabb szokványos nap.

A GYŰJTŐK é 347

 

– Az azért nem annyira szokványos, hogy majdnem megölik az embert.

– Talán az, talán nem az.

– Na jó, van kedve még egy próbálkozáshoz Albert Trentnél? – Annabelle habozott. – Nem a házába akarok újra betörni. A nyomába szegődnék.

– Úgy gondolja, hogy még a környéken van? – kérdezte a nő.

Stone bólintott. – Ezeknek fogalmuk sincs, mit tudunk és mit nem. Arra tippelek, hogy mindaddig fenntartják a kialakult helyzetet, amíg a körülmények másként nem diktálják. Ha Trent most elpályázik, akkor vége a játéknak. Ha ez egy kémbanda, a tagjai talán megpróbálják menteni a menthetőt. Ezek az emberek nyilván keményen dolgoztak azért, hogy összehozzák.

– Ezek az emberek nem kukoricáznak, igaz?

– Ahogy én sem – felelte Stone.

ROGER SEAGRAVES egyáltalán nem örült. Míg Janklow-t föláldozta, hogy összezavarja a képet és elhallgattasson egy esetleges tanút, English most Washingtontól jó messze, teljes biztonságban volt. Mivel azonban hagyta, hogy elvegyék a szemüvegét és meghiúsítsák a működésüket, Seagraves úgy látta, az öregasszony már nem sokáig marad életben. Ez volt a jó hír. A rossz hír meg az, hogy Oliver Stone a nővel együtt elmenekült, ráadásul ez Seagraves két emberének életét követelte. A tripla hatosnak valahogy sikerült túlélnie a halálkamrát és szétvernie a fejüket. Ez lenyűgöző

teljesítmény, különösen egy immár hatvan körüli pasastól. Seagraves haragudott magára, amiért nem tette el láb alól, ameddig alkalma nyílt rá. A Lángkontrollnál eltakarította a holttesteket, de Jewell English házánál nyüzsögtek a rendőrök. Az asszony szerencsére semmi terhelőt sem tartott az otthonában, és ugyanez állt Janklow-ra is. Seagraves tökéletes rendszere mégis romba dőlt.

Most egyetlen cél lebegett a szeme előtt. Hogy egyenesen a forráshoz menjen, és egyszer s mindenkorra véget vessen az egésznek.

348é DAVID BALDACCI

 

A mellette lévő kisasztalról fölemelte Stone ócska ingét és az Annabelleről levett karórát. Seagraves megfogadta magának, hogy ezek a tárgyak mégis a gyűjteményét fogják gyarapítani.

A GYŰJTŐK é 349

 

60 é FEJEZET

FÖLÉBREDT, nyújtózkodott, a másik oldalára fordult, és kinézett az ablakon. Ma ugyanolyan volt az idő, mint tegnap. Derült, gyönyörű, az óceáni szellőt mintha kizárólag arra tervezték volna, hogy minden érintettet elégedetté tegyen. A férfi fölkelt, lepedőt csavart a derekára, és az ablakhoz ballagott. Az övé volt a villa a hullámok nyaldosta homokos strandot is magában foglaló, több holdas telekkel együtt, legalábbis egy évre, a haszonbérlet tartamára, de azon gondolkozott, hogy végleg megveszi. A külvilágtól elzárt birtok szemfényvesztően a láthatárba simuló, tengervizes úszómedencével, borpincével meg teniszpályával dicsekedhetett, valamint strandkabinnal, amelynek heverője nem csak a mártózás utáni szárítkozásra volt alkalmas, mivel a férfi ritkán fürdőzött egyedül és fürdőruhában. A kétbeállós garázsban egy Maserati kupé meg egy Ducati várta, hogy a vezetés örömeiben részesíthesse. Az ingatlanhoz szakács, szobalány és kertész is járt, méghozzá kevesebb pénzért, mint amennyibe korábban Los Angelesben a társasházi lakás fenntartása került. A férfi mély lélegzetet vett, és tudta, hogy itt töltheti a hátralévő életét.

Nem pontosan tartotta magát Annabelle útmutatásához, miszerint ne szórja a zsozsót, de ez a hely azonnal a rendelkezésére állt annak, aki ki tudta fizetni. Tulajdonképpen már akkor kinézte magának az interneten, amikor a bulit még meg sem csinálták, de Annabelle elmondta, hogy milliókat fognak kaszálni. Ilyen komoly vásárlást nem lehet elég korán megtervezni. És mihelyt kibérelte a házat, meg kellett szereznie a hozzá való csecsebecséket is. Amiatt nem aggódott, hogy Bagger megtalálja, hiszen őt soha nem is látta a pasas. Meg aztán a világnak ezen a táján rengeteg gazdag fiatal mászkált. Tony most menő volt. Sőt szuper.

350é DAVID BALDACCI

 

Hallotta, hogy a lány jön föl a kőlépcsőn, és visszatért az ágyhoz, ledobta magáról a lepedőt. Amikor a lány benyitott, Tony látta, hogy a tálcán csak neki hoz reggelit. Murisnak találta, hogy a második éjszakától fogva együtt háltak, de sosem reggelizett vele.

Valószínűleg azért nem, mert szobalány volt.

– Dos huevos, jugo de naranja, tostada y café con leche – sorolta a választékot a kellemesen érzelmes, spanyol hang. Két tojás, narancslé, pirítós és tejeskávé.

– És te – mosolyodott el Tony, magához vonta a lányt, miután az az éjjeliszekrényre tette a tálcát.

A lány megcsókolta a száját, engedte, hogy Tony lecsúsztassa róla a vállpánt nélküli hálóinget, amin kívül egyebet nem is viselt. Tony végigsimította hosszú, barna nyakának finoman kidolgozott izmait, megcirógatta telt keblét, keze lejjebb vándorolt a lapos hasra, majd még annál is lejjebb.

– Tu no tienes hambre? – turbékolta a lány, mezítelen lábát a férfiéhoz dörzsölte, és ajkával birizgálta a nyakát.

Még hogy éhes-e...

– Rád vagyok hambre – felelte Tony, és megrágcsálta a lány fülét.

Hirtelen megfordult, és hanyatt döntötte a kicsikét. Megfogta azt a formás lábát, és a combja közé ékelődött. A lány az ujjait nyalogatta, majd megmarkolta a saját mellét.

– A mindenedet, Carmela, teljesen megőrjítesz!

Carmela előrelendült, elkapta Tony vállát, és lehúzta magához.

A kivágódva falhoz csapódó ajtó mindkettejükkel elfeledtette, hogy reggeli előtt dugni akartak.

Négy nagydarab férfi nyomult be, mögöttük egy alacsonyabb termetű, széles vállú fickó öltönyben, kigombolt gallérú ingben, ördögien diadalmas vigyorral.

– Szevasz, Tony, milyen tuti kis helyed van – köszönt Jerry Bagger. – Tényleg tetszik. Ugye elképesztő, mennyi mindent megvehetsz más pénzén?

Az ágyra telepedett, miközben Carmela rémülten igyekezett eltakarni magát a lepedővel.

A GYŰJTŐK é 351

 

– Jaj, kicsikém, erre semmi szükség – mondta Bagger. – Nagyon csinos vagy, hogy is mondják... bonita! Ez az. Muy bonita, lotyó. – Intett az egyik emberének. Az úriember fölkapta Carmelát, a nyitott ablakhoz vitte, és kihajította rajta.

Hosszú sikolyt, majd puffanást hallottak.

Bagger fölemelte a tálcáról a narancslés poharat, és egy hajtásra ledöntötte. Szalvétával megtörölte a száját.

– Mindennap iszom narancslét. Tudod, miért? Mert egy tonna kalciumot tartalmaz. Hatvanhat vagyok, de annyinak nézek ki? Egy nyavalyát! Tapogasd meg ezt a muszklit, Tony, rajta, tapogasd meg!

Megfeszítette a jobb bicepszét, Tony azonban mintha megdermedt volna.

– Miért vagy olyan zaklatott? – tettetett meglepettséget Bagger. – Ja, mert a lotyó kirepült az ablakon? Rá se ránts! – Arra az emberére nézett, aki kihajította. – Figyelj, Mike, ugye a medencére céloztál, mint abban a James Bond-filmben? Melyik is volt az?

– A Gyémántok az örökkévalóságnak, Mr. Bagger – vágta rá Mike.

– Úgy van – mosolygott Bagger –, Gyémántok az örökkévalóságnak. A fenébe, imádom azt a James Bond-os baromságot. Az az, amelyikben az a hogyishívják szerepel a falatnyi bikinijében, amiből kilátszik a segge vágása. Stephanie Powers?

– Jill St. John, Mr. Bagger – igazította helyre udvariasan Mike.

– Persze, persze, azt a két puncit mindig összekeverem. A lotyók tökegyformák, ha nincs rajtuk textília. Ezt add össze!

– Nem egészen találtam el a medencét a hölggyel, Mr. Bagger – vallotta be Mike.

– De megpróbáltad, Mike, ez a fontos. – Bagger visszafordult Tonyhoz. – Ez a legfontosabb, ugye, Tony?

Tony szemlátomást szólni sem bírt a rémülettől.

– Egyébként jobb így, már csak a lenti két öreg miatt is. Nem fogod elhinni, de amikor beléptünk, egyszerűen fölfordultak, és annyi. Az meg ki van csukva, hogy egy ilyen csinibaba, mint ez a bonita lotyó egymaga rendben tudja tartani ezt a bazi nagy helyet.

Úgyhogy szerintem szívességet tettünk neki, szerinted is, Tony?

352é DAVID BALDACCI

 

Tony nagy nehézségek árán bólintott.

– Na most már tényleg tapogasd meg a muszklimat, szeretném, ha éreznéd, mennyi erő van ebben a testben.

Bagger nem várta meg, hogy Tony átvegye a kezdeményezést.

Elkapta a fiatalember kezét, és a megfeszített bicepszére húzta.

– Érzed, milyen kemény, Tony? Érted már, milyen erős vagyok?

Igazán felfogtad?

– Kérem, ne öljön meg, Mr. Bagger! – szűkölt Tony. – Bocsásson meg! Nagyon sajnálom.

Bagger ujjnyomorító szorítás után engedte el a fiatalember kezét.

– Ugyan ne csináld már, a bocsánatkéréstől gyöngének látszik egy férfi. Különben is óriási svindli volt, igazán elsőrangú. Az egész szerencsejáték-világ tudja, hogy negyvenmillás balhét sütöttetek el a kontómra.

Bagger elfordította a fejét, és mély, idegnyugtató lélegzetet vett, láthatólag erősen igyekezett legalább még néhány percig visszafogni magát attól, hogy puszta kézzel szaggassa ízekre a fiatalembert.

– Előbb azonban rendezzünk el egy fontos dolgot. Szeretném, ha megkérdeznéd, hogyan találtam rád. Szeretném, ha tudnád, milyen okos vagyok én, és milyen segghülye vagy te. Szóval kérdezd meg, Tony, hogyan jutottam a nyomodra éppen annyi hely közül az egész kurva világon, miután lenyúltátok a lóvémat. – Bagger halántékán kidagadt egy ér. Elkapta Tony vékony nyakát, és magához rántotta. – Kérdezd meg, te kis pöcs!

– Hogyan talált rám, Mr. Bagger? – kérdezte akadozva Tony.

Bagger alkarja Tony lapos mellkasába csapódott, hanyatt lökte az ágyon. Azután a kaszinófőnök fölállt, és járkálni kezdett.

– Örülök, hogy megkérdezted. Szóval a ribanc, aki a svindlit szervezte, első este megbízott téged, hogy tarts szemmel, hadd nézzen ki úgy a dolog, mintha megfigyelés alatt állnék. Na most az irodámba csak úgy lehet belátni, ha valaki a kaszinómmal szemközti szálloda huszonkettedik emeletén vesz ki szobát. Úgyhogy fogtam magam, és kicsit tudakozódtam, kik laktak aznap azon az emeleten olyan szobában, amelyik a kaszinómra néz. És végigellenőriztem minden egyes személyt azon a listán.

A GYŰJTŐK é 353

 

Abbahagyta a föl-alá járkálást, és Tonyra vigyorgott.

– Amíg meg nem találtalak téged. Okos voltál, hogy nem a saját nevedet használtad a szállodában, de elkövetted azt a baklövést, amit a lotyó meg a társa nem. Ezért nem bírtam lenyomozni őket, mert semmit sem hagytak hátra. – Megfenyegette az ujjával a fiatalembert.

– Te viszont megmasszíroztattad magad, ennek is utánanéztem. És rástartoltál a pipire, aki leápolt, egy kis mellékes mókára vágytál. De nem sokáig bírtad vele, kirohantál a fürdőszobába, és kihánytad a beledet. És amíg ott voltál, a pipi kiforgatta a brifkódat, és lenyúlt némi dohányt, hogy kipótolja a tetves százasodat, amit azért adtál neki, mert idő előtt elsültél. Na és akkor látta a jogosítványodat a valódi neveddel. Elég nagy hülyeség volt tőled, hogy ott tartottad, Tony. Szóval azt hitted, az oboázás csak száz ruppódba került, de most láthatod, hogy valójában sokkal, de sokkal többet fizetsz érte.

Az a könnyűvérű nőcske egy vacak ezresért szépen elmondott nekem mindent, amit tudnom kellett. Sose bízz a ribikben, Tony, mert minden alkalommal átvernek, én aztán tudom.

Visszaült Tony mellé, aki most hangtalanul sírt.

– Az a hír járja rólad, kisfiam, hogy te vagy a kütyükirály, aki egy számítógéppel bármire képes. Például kémvackokat telepít a banki átutaló rendszeremre, és elcsór a pénzemből negyvenmilliót. Ezt nevezem tehetségnek. A lényeg az, hogy jó néhány markot megkentem, utánanéztem a barátaidnak, a családodnak, lenyomoztam néhány hívást, amit az otthoniakkal folytattál, kinyírtam egy-két kelletlen illetőt, és most tessék, itt ülök veled a napsütötte spanyol vagy portugál vagy mit tudom én melyik tengerparton. – Tony fedetlen lábszárára csapott. – Na jó, most, hogy ez nem nyomja tovább a szívemet, tovább is léphetünk. – Intett az egyik emberének, aki kisméretű pisztolyt vett elő a zakója alá szíjazott tartóból, hangtompítót tekert a fegyver csövére, betöltött egy lőszert, és Bagger kezébe nyomta.

– Ne, kérem, ne! – vinnyogta Tony, mígnem Bagger elhallgattatta a szájába lökött pisztollyal, és a művelet közben kiverte a fiatalember két metszőfogát.

354é DAVID BALDACCI

 

Alkarját Tony gégéjének feszítette, így tartotta lenyomva az ágyon, és a ravaszra csúsztatta az ujját.

– Na, Tony gyerek, a következő az ábra. Most kapsz egy esélyt.

Egy esélyt – ismételte tagoltan. – Azt is csak azért, mert nagylelkűségi rohamom van. Nem is tudom, miért. Talán öreg koromra lágyszívű leszek.

– Elhallgatott, megnyalogatta az ajkát, majd folytatta.

– A ribanc nevét akarom, és minden egyebet, amit tudsz róla. Ha elmondod, élhetsz. – Körülnézett a tágas hálószobában. – Nem itt, nem az én lóvémból, de élhetsz. Ha viszont nem beszélsz... – Kirántotta a pisztolyt Tony szájából; a csövet vér és fogmaradványok borították. – Jaj, azt hitted, egyszerűen lelőlek? – nevetett Bagger. – Dehogy, ez nem így működik. Így túlságosan gyors lenne. – Egy másik férfinak adta a pisztolyt, és kinyújtotta a kezét. Mike fűrészes élű kést csapott a tenyerébe. – Mi lassan csináljuk, és óriási gyakorlatunk van benne. – Bagger kinyújtotta a másik kezét, és egy újabb embere gumikesztyűt húzott rá. – Azelőtt csak az ujjlenyomatok miatt használták ezt a kesztyűt – folytatta Bagger –, de most a sok betegség meg minden szar miatt nem szabad kockáztatni. Mert honnét tudod például, hogy a bonita lotyó nem döngetett-e az összes muchachó-val a városban, mielőtt te kezdted tömni a dagadt seggét? Remélem, legalább óvszert használtál.

Kesztyűs kezével lenyúlt, elkapta Tony ágyékát, és erősen megrántotta.

Tony felüvöltött kínjában, de a többiek lefogták. Bagger a fiatalember nemi szervét tanulmányozta.

– Őszintén szólva, nem értem, mit evett rajtad az a bonita. – Fölemelte a kést. – Oké, halljam a ribanc nevét, hol a pénzem, és minden egyebet. Akkor életben maradsz. Különben a tököddel kezdem, és a többi tényleg fájni fog. Na mi legyen, Tony? Öt másodpercet kapsz, és ha egyszer elkezdek metélni, az istennek sem hagyom abba.

Tony megnyikkant.

– Mi az? Ezt nem egészen értettem.

– A-Ann...

A GYŰJTŐK é 355

 

– Nyisd ki a szád, te kis seggfej, a hallásom már nem a régi.

– Annabelle! – üvöltötte a fiatalember.

– Annabelle? Milyen Annabelle? – ordította Bagger olyan hévvel, hogy habzott a szája. – Annabelle... Conroy. Paddy Conroy lánya.

Bagger lassan leeresztette a kést, és elengedte Tony nemi szervét.

Egyik emberének adta a pengét, lehámozta magáról a kesztyűt.

Fölállt, az ablakhoz ment, és kinézett. Pillantása egyetlen másodpercig sem időzött a halott Carmelán, aki a hátsó bejárat mellett elhelyezett, díszes kőoroszlánon landolt. Bagger ehelyett kibámult az óceánra.

Annabelle Conroy? Nem is tudta, hogy Paddynek volt gyereke.

Most mégis kezdett összeállni a kép. Paddy Conroy kicsi lánya járt a kaszinójában, az irodájában, ő csinált belőle bolondot, és csalt ki tőle sokkal többet, mint az örege valaha is.

Rendben, Annabelle, anyukáddal elbántam, most te jössz.

Megropogtatta az ujjperceit, visszafordult, ránézett a véres szájú Tonyra, aki sírva feküdt az ágyon, fél keze a nemi szervén.

– Mi van még? – kérdezte Bagger. – Mondj el mindent, és tovább szívhatod a levegőt.

Tony pedig elmondott mindent, Annabelle azon tanácsával fejezte be, hogy húzza meg magát, és ne költse el egy helyen az összes pénzét.

– Hát ebben hallgatnod kellett volna a csajra – mondta Bagger.

Csettintett az ujjával. – Rendben, fiúk, lássatok hozzá! Nem érünk rá egész nap.

Az egyik ember kinyitott egy fekete táskát, amelyet magával hozott. Négy baseballütő feküdt a táskában. A férfi hármat szétosztott a többieknek, egyet megtartott magának.

Ahogy a fejük fölé emelték az ütőket, Tony fölvisított.

– De hát azt mondta, ha beszélek, életben hagy. Ezt ígérte.

Bagger vállat vont. – Úgy van. Miután a fiúk végeznek veled, még élni fogsz. Éppenhogy. Jerry Bagger állja a szavát.

Ahogy kivonult, hallotta az első csapást, amely eltörte Tony jobb térdkalácsát. Bagger fütyörészni kezdett, becsukta az ajtót, hogy elfojtsa a sikoltozást, és lement, hogy megigyon egy csésze kávét.

356é DAVID BALDACCI

 

61 é FEJEZET

MÁSNAP REGGEL valóban felfordulás volt a könyvtárban. Norman Janklow halála, amely ilyen röviddel DeHavené után következett be, rengéshullámokat indított el a Jefferson-épület széltében és hosszában. Amikor Caleb beért a munkahelyére, a rendőrség és az FBI már javában kihallgatta az embereket. Caleb tőle telhetőleg igyekezett rövid válaszokat adni a kérdésekre. Az sem használt az idegállapotának, hogy jelen volt az a két életvédelmis nyomozó is, akitől visszakapta DeHaven házának kulcsait. Érezte, hogy árgus szemekkel figyelik. Valaki meglátta Jewell házánál? Megtalálták az ottani ujjlenyomatait? Ráadásul Reuben épp idejében szabadult ki ahhoz, hogy elkövethesse a gyilkosságot. Vajon őt is gyanúsítják?

Semmiképpen sem tudhatta.

Gondolatai ezután arra a Beadle-re terelődtek, amelyet Annabelle elvitt. Ezt ő most visszahozta. Viszonylag könnyen ment, Caleb mégis idegroncs volt. Az őrök a bejövetelkor nem ellenőrizték a táskákat, csak távozáskor, és csupán a látogatók táskáit világították át a röntgenkészülékkel. A rendőrség jelenléte ennek ellenére fokozta Calebben a feszültséget. Megkönnyebbülten lélegzett föl, miután szerencsésen túljutott a rendészeti vesszőfutáson, és bedugta a könyvet az íróasztalába.

Amikor egy restaurátor bukkant föl valami megjavított könyvekkel, amelyeket vissza kellett vinni a páncélterembe, Caleb magára vállalta a feladatot, mert ez tökéletes lehetőséget kínált neki, hogy visszahelyezze a polcra a Beadle-t. Betette a tízcentes regényt a többi közé, és a páncélterembe ment. Elrakta a megjavított köteteket, majd abba a részlegbe indult, ahol a Beadle-öket tartották. Amint azonban be akarta csúsztatni a könyvet a polcra, észrevette, hogy a A GYŰJTŐK é 357

 

szigetelőszalag, amellyel Annabelle a combjához rögzítette, a lehúzáskor elszakította a borító sarkát.

– Remek, azt hittem, egy kicsit óvatosabban bánik vele, ha már egyáltalán ellopta ezt a rohadt könyvet – morgolódott magában.

Át kellett vinnie a Beadle-t a restaurátorműhelybe. Elhagyta a páncéltermet, kitöltötte a szükséges papírokat, és a számítógépes rendszerbe is betáplálta a javítási igényt. Ezután az alagutakon átgyalogolt a Madison-épületbe, de épp csak egy pillantást vetett a helyiség felé, amelyben valaha a Jonathan DeHaven halálát okozó gáztartály rejtőzött. A helyreállító és állagmegóvó részlegbe érve, megmutatta a könyvet Rachel Jeffriesnek, aki nagyon alapos munkát végzett, méghozzá haladéktalanul.

Miután néhány szót váltott a kolléganővel az elszomorító legfrissebb hírekről, Caleb visszatért az olvasóterembe, és leült az íróasztalához. Körülnézett a szemet gyönyörködtető, elmélkedésre igen alkalmas térben, amely két hozzá kötődő személy halála után most bántóan üresnek tetszett.

Összerezzent, amikor nyílt az ajtó, és a soványnak, megviseltnek látszó Kevin Philips lépett be. A két férfi pár percig beszélgetett.

Philips elmondta Calebnek, hogy a nyugdíjba vonuláson gondolkodik.

– Sok ez már az idegeimnek – magyarázta. – Öt kilót fogytam, amióta Jonathan meghalt. Azután meggyilkolták azt a szomszédot, most pedig Janklow is meghalt, és a rendőrök így már gyanúsnak látják Jonathan halálát.

– Talán igazuk is van.

– De hát mi folyik itt, Caleb? Elvégre ez egy könyvtár. Itt nem kéne ilyesmiknek történniük.

– Bárcsak tudnám a választ a kérdésedre, Kevin!

Később Caleb beszélt Miltonnal, aki a sajtóorgánumokon tartotta a szemét és a fülét. Arról számolt be, hogy Janklow halálát illetően mindenféle találgatások láttak napvilágot, de hivatalosan semmiféle okot sem jelöltek meg. Jewell English két évvel azelőtt vette bérbe a házát. Az asszony és a halott férfi között összesen annyi kapcsolatot találtak, hogy mindketten rendszeresen látogatták az olvasótermet.

358é DAVID BALDACCI

 

English most eltűnt. Az előéletére irányuló tudakozódások zsákutcába jutottak. A jelek szerint az asszony nem az volt, akinek látszott, és talán Janklow sem.

Micsoda meglepetés! – gondolta Caleb, ahogy letette a telefont.

Valahányszor kinyílt az olvasóterem ajtaja, Caleb megfeszült. Ez a hely, amelyben oly sokáig békesség és fennkölt nyugalom honolt, most folytatólagos lidércnyomásra emlékeztetett. Caleb szabadulni szeretett volna fullasztó mélységeiből. Fullasztó! Úristen, milyen szerencsétlenül megválasztott szó. Mégis maradt, mert tudta, hogy ez a dolga, és bár az élet más területein gyakran gyöngének, meggondolatlannak mutatkozott, a munkáját komolyan vette. Nem lepte meg, hogy ma senki sem látogatta az olvasótermet. Gondolta, így legalább behozhatja a lemaradást egyéb feladataiban. De másként alakult. Hirtelen ráeszmélt, hogy korog a gyomra. Úgy határozott, elszalad egy szendvicsért.

A Jefferson-épület előtt magas, jóképű férfi lépett oda hozzá.

– Mr. Foxworth? – nézett föl rá Caleb.

Seagraves mosolyogva biccentett. – Kérem, szólítson Billnek!

Nem emlékszik? Éppen önhöz készültem ma.

Valójában arra várt, hogy Caleb elhagyja az épületet.

– Pont szendvicsért megyek, de valaki biztosan segít önnek az olvasóteremben, hogy megtalálja, amit keres.

– Tulajdonképpen azt akartam megkérdezni, nem nézné-e meg az én könyveimet.

– Hogyhogy?

– A gyűjteményemet. Az irodámban tartom. Csupán néhány háztömbnyire innen. Törvényhozási kijáró vagyok, a kőolajipar a szakterületem. Az én szakmámban kifizetődik, ha az ember székhelye a Capitolium közelében fekszik.

– Minden bizonnyal.

– Szakítana rám néhány percet? Tudom, hogy nagy kérés.

– Rendben. Nem bánja, ha útközben veszek egy szendvicset? Még nem ebédeltem.

A GYŰJTŐK é 359

 

– Csak nyugodtan. Azt is említeni akartam, hogy ötnapos megtekintésre nálam van Ann Radcliffe és Henry Fielding egy-egy műve.

– Nagyszerű. Mely művek?

– Radcliffe-től Az erdő románca és Fieldingtől a Joseph Andrews és barátja, Mr. Abraham Adams kalandjai.

– Mindkettő remek választás, Bill. Radcliffe a gótikus rémregény lángelméje volt. Akik azt képzelik, napjaink horrorszerzői izgalmasak, megpróbálkozhatnának Radcliffe-fel. Az írásai még ma is olyan félelmetesek, hogy az ember tövig rágja a körmét. A Joseph Andrews pedig Richardson Pamelá- jának kiváló paródiája. Fielding életművében az a fonákság, hogy miközben a szíve mélyén igazi költő volt, hírnevet leginkább regény- és színműíróként szerzett. Azt mondják, legnépszerűbb darabja, a Hüvelyk Matyi megnevettette Jonathan Swiftet, méghozzá élete során mindössze másodszor. Nem tudom, min nevetett először – kuncogott Caleb –, bár lenne egykét elméletem.

– Nagyon érdekes – bólogatott Seagraves, ahogy az utcán ballagtak. – Az a helyzet, hogy a philadelphiai kereskedő, akitől a könyveket kaptam, azt mondja, ezek első kiadások, és a levelében a szokásos állítások sorjáznak a jellemző szempontokról és figyelmeztető jelekről, de én igazi szakvéleményt szeretnék hallani.

Ezek a könyvek nem olcsók.

– Ez természetes. Vetek rájuk egy pillantást, és amennyiben én nem tudok segíteni, bár túlzott önreklámozás nélkül mondhatom, hogy ezt erősen kétlem, akkor biztosan összehozom önt olyasvalakivel, aki tud.

– El sem mondhatom, mennyire lekötelez, Mr. Shaw.

– Kérem, szólítson Calebnek!

Caleb az Independence Avenue-n, a Madison-épülettől egysaroknyira lévő csemegeboltban vett egy szendvicset, azután elkísérte Seagravest az irodájához.

Seagraves azt mondta, a régi kőhomlokzatú épületbe hátulról kell bemenni: – Felújítják az előcsarnokot, pillanatnyilag borzasztó 360é DAVID BALDACCI

 

állapotok uralkodnak, de az alagsorból a felvonóval egyenesen az irodámba juthatunk.

Ahogy a sikátorban haladtak, Seagraves egyfolytában régi könyvekről társalgott Calebbel, és arról a reményéről, hogy igényes gyűjteményt hoz létre.

– Ahhoz idő kell – figyelmeztette Caleb. – Egy antikvárium társtulajdonosa vagyok Alexandria óvárosában, valamikor benézhetne oda.

– Feltétlenül elmegyek.

Seagraves megállt egy ajtó előtt a sikátorban, kulccsal kinyitotta, és betessékelte Calebet. Bezárta maguk mögött az ajtót.

– Csak befordulunk, és mindjárt ott a lift.

– Rendben. Azt hiszem...

Caleb nem tudta elmondani, mit hisz, mert eszméletlenül rogyott a földre. Seagraves ólmosbottal a kezében állt mellette, amelyet korábban egy belső falmélyedésben rejtett el. Nem hazudott, mert az előcsarnokot tényleg felújították, sőt az egész épületet, és emiatt nemrégiben lezárták, a munkálatok megkezdését egy hét múlva tervezték.

Seagraves összekötözte Calebet, betömte a száját, majd az egyik fal mellett nyitva álló ládába helyezte a férfit, csak még lehúzott egy gyűrűt Caleb jobb kezének középső ujjáról. Rászegezte a ládára a fedelet, és telefonált. Öt perc múlva furgon kanyarodott a sikátorba.

Seagraves a sofőr segítségével a raktérbe emelte a ládát. Beszálltak, és a furgon elindult.

A GYŰJTŐK é 361

 

62 é FEJEZET

ANNABELLE hajnal előtt ment autóval Stone-ért, Trent házához hajtottak, és ott úgy helyezkedtek el, hogy láthassák a kocsibejárót.

Annabelle bérelt kocsiját Reubennél hagyták, hogy azt használja, és a megfigyeléshez az ő viharvert kisteherautóját vitték el. Ez sokkal jobban illett a lovakkal tarkított környezetbe, mint előző este a nő

Chrysler Le Baronja. Mivel Annabelle-t és Stone-t elrabolták, az a kocsi továbbra is mostani tartózkodási helyüktől körülbelül ötszáz méternyire, egy földúton állt. Annabelle még az éjjel másik kocsit bérelt a Dulles Reptéren.

Stone messzelátóval nézelődött. Miután leállították a motort, a dermesztő, nyirkos sötétségben a vezetőfülke is hamar lehűlt.

Annabelle fázósan kucorodott össze a kabátjában. Stone-ra mintha nem hatottak volna az időjárási viszonyok. Egyetlen másik autó járt arra, fényszórója belehasított a ködbe, amely a talaj fölött néhány arasznyira gomolygott. Amíg tovább nem hajtott, Stone és Annabelle lebújtak a teherautó vezetőfülkéjében. Az álmos sofőr mobiltelefonon beszélt, közben kávét kortyolgatott, és a volánra kiterített újságot olvasta.

Egy óra elteltével épp virradt, amikor Stone feszült hangon megszólalt: – Oké, jön valami.

Trent kocsibejárójáról jött az illető. Amint lassított, hogy kikanyarodjon az országútra, Stone a vezetőre irányozta a messzelátóját.

– Trent az.

Annabelle körülnézett a kihalt vidéken. – Kissé feltűnő lehet, ha a nyomába szegődünk.

– Muszáj megkockáztatnunk.

362é DAVID BALDACCI

 

Szerencsére egy másik kocsi, egy kombi is megjelent, a volánnál egy anyuka, a hátsó ülésen három kisgyerek. Trent a kombi elé sorolt be.

– Ez a kocsi lesz a „lökhárítónk” – mondta Stone. – Ha Trent a visszapillantó tükörbe néz, egy családot lát, semmi egyebet.

Gyerünk!

Annabelle sebességbe tette a teherautót, és elindult a második autó mögött.

Húsz perccel később mellékutak során át jutottak el a 7-es főúthoz. Eközben még néhány gépkocsi csatlakozott a menetoszlophoz, de Annabelle ügyesen a kombi nyomában maradt, az pedig közvetlenül Trent mögött. Amikor a 7-es úthoz, a virginiai Tyson's Cornerbe, valamint Washingtonba vezető főútvonalhoz értek, számottevően fölerősödött a forgalom. Washingtonban sokan kezdik korán a munkát, és a főutak gyakran már fél hatkor telítődnek.

– El ne veszítse! – biztatta Annabelle-t Stone.

– Azért vigyázok, hogy takarásban maradjak.

A nő szakszerűen manőverezett a teherautóval a forgalomban, így sosem tévesztették szem elől Trent szedánját. Szerencsére most már világosodott.

Stone Annabelle-re pillantott. – Úgy látszik, másokat is követett már.

– Miként Milton hasonló felvetésére is válaszoltam, ilyen a kezdők szerencséje. Mit gondol, hová tart Trent?

– Remélem, a munkahelyére.

Negyven perc múlva helyesnek bizonyult a feltételezés, mert Trent a Capitoliumhoz vezette őket. Mivel elkerített területre kanyarodott, szüneteltetniük kellett a megfigyelését, de még látták, amint a földbe süllyed előtte az automata biztonsági sorompó, és az őr int, hogy beléphet.

– Bárcsak tudná az az őr, hogy a pasas kém és gyilkos! – mondta Annabelle.

– Még bizonyítanunk kell, hogy az, máskülönben nem az. Így működik a demokrácia.

A GYŰJTŐK é 363

 

– Az ember szinte azt kívánja, hogy inkább fasiszták legyünk, nem?

– Nem – vágta rá határozottan Stone.

– Most hogyan tovább?

– Várunk és figyelünk.

A Capitolium környékén személyek megfigyelésére vállalkozni már szeptember 11. előtt sem volt egyszerű. Manapság szinte lehetetlen, hacsak nem rendkívül ügyes és kitartó valaki. Annabelle-nek folyamatosan mozognia kellett a teherautóval, amíg nem találtak kellően közeli helyet, hogy láthassák a kijáratot, amelyen Trent majd bizonyára távozik, ugyanakkor eléggé távolit, hogy a zsaruk ne zaklassák őket. Stone kétszer átrohant az utca túloldalára, hogy kávét és ennivalót hozzon kettejüknek. Rádiót hallgattak, még egy kicsit meséltek egymásnak az életükről, és jó sokat értekeztek a soron következő lépésekről.

Milton egy mobilon hívta Stone-t, amelyet ő kölcsönzött a barátjának. Nem sokat tudott jelenteni. A rendőrség nagyon szűkszavúan nyilatkozott, ennélfogva a média ugyanazokat az információkat kérődzte vissza újra meg újra. Stone eltette a telefont, hátradőlt az ülésen, kortyolt egyet a kávéjából, és a társára pillantott.

– Meglep, hogy nem panaszkodik az egyhangúságra. A leselkedés nem könnyű.

– A türelem rózsát terem.

Stone körülnézett. – Feltételezem, hogy Trent egész nap dolgozik, de semmit sem bízhatunk a véletlenre.

– A Kongresszusi Könyvtár nem itt van valahol?

– Arrafelé egysaroknyira van a Jefferson-épület, ahol Caleb dolgozik – mutatott előre Stone. – Szeretném tudni, mi újság nála.

Ma biztosan ott jártak a rendőrök.

– Miért nem hívja föl?

Stone megcsörgette a barátja mobilját, de Caleb nem vette föl, ezért az olvasóteremmel próbálkozott. Női hang jelentkezett, Stone Calebet kérte.

– Egy ideje elment ebédért.

– Nem mondta, meddig marad távol?

364é DAVID BALDACCI

 

– Megkérdezhetem, milyen ügyben keresi?

Stone letette, és hátradőlt.

– Valami baj van? – kérdezte Annabelle.

– Nem hiszem. Caleb elment ebédért.

Csengett Stone telefonja. Megnézte a kijelzőn a számot.

– Caleb az. – A füléhez emelte a mobilt. – Merre jársz, Caleb?

Megfeszültek az arcvonásai. Egy perc múlva letette.

– Mi az? – kérdezte Annabelle. – Mit mondott Caleb?

– Nem Caleb volt, hanem azok, akik fogva tartják.

– Micsoda?

– Elrabolták.

– Istenem, mit akarnak? És miért magát hívják?

– Miltontól kapták meg a számot. Találkozni akarnak, hogy tárgyaljunk. Ha rendőrt látnak, megölik Calebet.

– Mit jelent az, hogy találkozni akarnak?

– Azt akarják, hogy maga, Milton, Reuben és én menjünk.

– Hogy megölhessenek bennünket?

– Igen, azért. De ha nem megyünk, Calebet ölik meg.

– Honnét tudhatjuk, hogy még él?

– Azt mondták, ma este tízkor hívnak, és engedik, hogy beszéljen velünk. Akkor fogják közölni, hol és mikor találkozzunk.

Annabelle a kopott kormánykeréken dobolt az ujjaival. – Most mihez kezdünk?

Stone a Capitolium távolban magasodó kupoláját fürkészte. – Tud pókerezni?

– Nem szeretem a hazárdjátékot – felelte komoly képpel Annabelle.

– Calebbel most fulljuk van, tehát nekünk legalább olyan vagy még erősebb kombináció kell, hogy mi vigyük a kasszát. És tudom, hol tehetünk szert az ehhez szükséges lapokra.

Stone azt is tudta, hogy a terve a végsőkig próbára teszi a barátságot. Más választása azonban nem maradt. Beütögette a számot, amelyet fejből tudott.

– Alex, itt Oliver. Borzasztó nagy szükségünk van a segítségedre.

A GYŰJTŐK é 365

 

Alex Ford előrehajolt a székén a titkosszolgálat washingtoni területi irodájában. – Mi a baj, Oliver?

– Hosszú história, de az egészet hallanod kell.

Miután Stone befejezte, Ford hátradőlt, és mélyet sóhajtott. – Hű, a mindenit!

– Tudsz segíteni?

– Igyekszem.

– Van egy tervem.

– Remélem is. Úgy tűnik, nincs sok időnk, hogy összehozzuk.

ALBERT TRENT aznap este hazaindult a Capitoliumból. Miután elhagyta a 7-est, mellékutakon kacskaringózott félreeső lakóhelye felé. A kocsibejárója előtti utolsó kanyarhoz közeledve lelassított.

Egy kisteherautó lecsúszott az útról, és elgázolt valamit. A mentőkön meg a műszaki segélyszolgálaton kívül egy rendőrségi járőrkocsi is vesztegelt a helyszínen. Az út közepén egyenruhás rendőr állt. Trent óvatosan hajtott tovább, amíg a rendőr feltartott kézzel előre nem lépett. Trent letekerte az ablakot, a zsaru behajolt.

– Legyen szíves visszafordulni, uram! Az a teherautó kifarolt az útról, nekiütközött egy felszíni földgáznyomás-szabályzónak, és komoly fennakadást okozott a vezetékhálózatban. Isteni szerencse, hogy nem röpítette a levegőbe saját magát meg az egész környéket.

– De hát itt lakom, mindjárt a kanyaron túl. És az én házamban nincs is gáz.

– Jó, akkor kérek valami lakcímes személyi igazolványt.

Trent a zakózsebébe nyúlt, és átadta a közegnek a vezetői engedélyét. A zsaru rávillantott az elemlámpájával, és visszaadta.

– Rendben, Mr. Trent.

– Milyen hamar hárítják el az üzemzavart?

– Azt a gázszolgáltatótól tessék kérdezni! Ja igen, még valami.

A rendőr a másik kezével benyúlt az ablakon, és egy kis flakonból egyenesen Trent arcába fújt valamit. A férfi egyet köhintett, és az ülésére hanyatlott.

Ebben a pillanatban Stone, Milton és Reuben lépett ki a mentőautóból. Reuben a zsaru segédletével kiemelte a kocsiból 366é DAVID BALDACCI

 

Trentet, majd be egy odakanyarodó másik autóba, amelynek volánjánál Annabelle ült. A mentőkocsiból Alex Ford szállt ki, és egy műbőr hátizsákot adott át Stone-nak.

– Megmutassam még egyszer, hogyan kell használni?

Stone a fejét rázta. – Megjegyeztem, Alex. Tudom, hogy nagy terhet vállaltál, és igazán hálás vagyok érte. Senki máshoz nem fordulhattam.

– Visszahozzuk Calebet, Oliver. Ha pedig ez az a kémbanda, amelyikről beszélnek, és sikerül lefülelnünk, akkor mindannyian kitüntetést érdemeltek, srácok. Amint befut a hívás, tájékoztassatok minket a részletekről. A szolgálatok együttes támogatását élvezem ebben az ügyben. Nem árt, ha tudod, hogy ezúttal nem kellett önként jelentkezőkért könyörögnöm, mert rengetegen alig várják, hogy elkapjuk ezeket a csirkefogókat. Stone beszállt a kocsiba a többiekkel.

– Most pedig kijátsszuk a lapjainkat – mondta Annabelle.

– Most kijátsszuk a lapjainkat – bólintott rá Stone.

A GYŰJTŐK é 367

 

63 é FEJEZET

A HÍVÁS PONTBAN este tízkor futott be. Stone a csoport többi tagjával egy belvárosi szállodai lakosztályban ült. A férfi a vonal túlsó végén diktálni kezdte a találkozás helyét és idejét, de Stone félbeszakította.

– Nem így csináljuk. Nálunk van Albert Trent. Ha vissza akarják kapni, akkor a mi feltételeink szerint bonyolítjuk le a cserét.

– Az elfogadhatatlan – közölte a hang.

– Jó, akkor átadjuk a cimborájukat a CIA-seknek, akik majd „kiimádkozzák” belőle az igazságot, a komplett névsort, és higgye el, annak alapján, amennyit Trentből láttam, ez nem sokáig fog tartani.

Magának annyi ideje sem marad, hogy bepakolja a bőröndöt, és az FBI-osok már kopogtatnak is az ajtaján.

– Azt akarják, hogy meghaljon a barátjuk? – recsegte a hang.

– Elárulom magának, hogyan maradhat mindkét fogoly életben, maga pedig megúszhatja, hogy életfogytig rács mögé kerüljön.

– Honnét tudjam, hogy ez nem valami trükk?

– Honnét tudjam, hogy nem akar golyót ereszteni a fejembe, amikor fölbukkanok? Egyszerű: bíznunk kell egymásban.

Hosszú szünet következett. – Hol?

Stone megmondta neki, hol és mikor.

– Van fogalma, mi lesz itt holnap délután?

– Éppen azért választottam. Viszlát délben! És még valami: ha Calebnek egy haja szála meggörbül, személyesen nyírom ki magát.

Stone letette, és a többiekhez fordult.

Milton arca félelmet, de ugyanakkor elszántságot is tükrözött.

Reuben az Alex Fordtól kapott hátizsák tartalmát vizsgálgatta.

Annabelle tekintete Stone-ra szegeződött.

Stone Reubenhez lépett. – Hogy fest?

368é DAVID BALDACCI

 

A férfi két fecskendőt és két üveg folyadékot mutatott. – Elképesztő cucc, Oliver. Mit tudnak még kitalálni ezek után?

Stone átment a szomszéd szobába, ahol Albert Trent eszméletlenül az ágyhoz szíjazva feküdt. Stone nem könnyen gyűrte le a késztetést, hogy rávesse magát az alvó férfira, aki mindezt a keserűséget okozta.

Kis idő múltán visszatért a többiekhez. – Holnap hosszú nap vár ránk, úgyhogy elkél némi alvás. Kétórás váltásban vigyázunk Trentre. Én kezdem.

Milton azonnal összegömbölyödött a kanapén, Reuben pedig végignyúlt az egyik franciaágyon. Mindketten másodperceken belül elaludtak. Stone visszament a másik szobába, Trent mellett egy fotelba ült, és a szőnyeget bámulta. Összerezzent, amikor Annabelle odatolt egy fotelt az övé mellé, és egy csésze kávét nyomott a kezébe, amit most főzött. Még farmerban és pulóverben volt, de mezítláb. Egyik hosszú lábát maga alá húzta, ahogy leült.

Stone megköszönte a kávét. – Aludnia kéne – tette hozzá.

– Amolyan éjszakai bagoly vagyok. – A nő Trentre pillantott. – Mekkora a valószínűsége, hogy holnap minden pontosan terv szerint zajlik?

– Nulla – felelte Stone. – Mindig nulla. Azután mindent elkövetünk, hogy legyőzzük ezt a számot, de olykor kicsúszik a kezünkből.

– Tapasztalatból beszél?

– Mi másból beszélhet az ember?

– Kamuból, mint magát kivéve a legtöbben.

A férfi a kávéját kortyolgatta, a távolba révedt. – Alex Ford rendes srác. Bármikor csatába szállnék mellette. Ami azt illeti, már meg is történt. Tulajdonképpen elég szép esélyünk ígérkezik, hogy ezt simán átvészeljük.

– Szeretném kinyírni ezt a kis mocskot – mondta a nő az eszméletlen Trentet figyelve.

Stone bólintott, tekintete végigsiklott a fekvő alakon. – Úgy néz ki, mint egy szürke egér, egy aktakukac, a legtöbb ember szempontjából tulajdonképpen az is. A légynek sem tudna ártani.

A GYŰJTŐK é 369

 

Másokkal végezteti el a piszkos munkát, és a kegyetlensége nem ismer határt, mert nem kell látnia azt, se a kezét beszennyeznie. Az efféle egyének miatt súlyos veszélyeknek van kitéve a hazánk.

– Csakis a pénzért?

– Ismertem olyanokat, akik azt állították, hogy valamilyen ügyért, a meggyőződésükért, vagy akár az izgalom kedvéért, de igazából mindig a pénzért történik.

A nő kíváncsian nézegette. – Más hazaárulókat is ismert?

– Miért találja ezt egyáltalán érdekesnek? – sandított rá Stone.

– Magát találom érdekesnek. – Miután hallgatott, Annabelle folytatta: – Más hazaárulókról volt szó.

Stone vállat vont. – Többet ismertem a kelleténél. De nem sokáig ismertem őket. – Fölállt, az ablakhoz lépett. – Valójában a zömüket csak néhány másodperccel a haláluk előtt láttam meg – tette hozzá alig hallhatóan.

– Szóval ezzel foglalkozott? Amerika árulóinak legyilkolásával? – Stone válla megfeszült. – Bocsánat, John, ezt nem kellett volna mondanom – tette hozzá gyorsan Annabelle.

A férfi szembefordult vele. – Talán nem említettem, hogy John Carr meghalt, úgyhogy mostantól térjen át inkább az Oliverré! – Visszaült, de nem nézett a nőre. – Komolyan gondolom, hogy aludnia kéne.

Annabelle fölállt, kifelé indult, de visszanézett. Stone mereven ült a fotelban, látszólag Albert Trentre bámult, de Annabelle nem hitte el, hogy a megbilincselt kémet lesi. Stone gondolatai alighanem a régmúltban jártak, talán fölidézte, milyen érzés gyors halálba küldeni egy gonosztevőt.

MINDETTŐL nem is olyan messze Roger Seagraves a saját embereit vonultatta föl, próbált fölkészülni a másik fél minden hadmozdulatára. Nem tért haza, mert gyanította, hogy valami történt Trenttel. A társával kidolgoztak egy rendszert arra, hogy esténként egy bizonyos időpontban kölcsönösen fölhívják egymást, ha minden rendben. Ő most egyértelműen hiába várta ezt a hívást. Trent elfogása komplikálta a dolgokat, de nem támasztott áthághatatlan 370é DAVID BALDACCI

 

akadályokat. Föl kellett tételeznie, hogy Oliver Stone meg a többiek mostanára a hatóságokhoz fordultak, tehát többszintű ellenállást kell leküzdeni Trent kiszabadításához, ha a pasas még nem fordított hátat neki. Seagraves mégsem annyira félt a holnaptól, mint inkább fölajzottan várta. Az ilyen pillanatok éltették. És ilyenkor csak a legjobb maradhat talpon. Seagraves biztosra vette, hogy másnap ő

lesz az. Éppolyan biztosra, mint azt, hogy Oliver Stone és a barátai nem élik túl a másnapot.

A GYŰJTŐK é 371

 

64 é FEJEZET

MÁSNAP DERÜLT, meleg idő köszöntött rájuk. Stone és a többiek elhagyták a szállodát, Trentet egy nagy kofferban szállították, amelyet egy furgonba raktak. Stone a furgonban Albert Trent fölött guggolt, és az egyik fecskendővel injekciót adott be neki. Tíz percet várt, majd a másik fecskendő tartalmát is befecskendezte neki. Egy perc múlva megrebbent a férfi szemhéja. Ahogy magához tért, döbbenten nézett körül, és megpróbált felülni.

Stone a férfi mellkasának támasztotta a tenyerét, majd az övére fűzött tokból kést húzott elő. Trent rángatódzó arcához tartotta a pengét, becsúsztatta a férfi bőre meg a száját bekötő rongy közé, és elmetszette az anyagot.

– Mit művel? – kérdezte remegő hangon Trent. – Szövetségi tisztviselő vagyok. Ezért börtönbe kerülhet.

– Kár a gőzért, Trent. Mindent tudunk. És ha nem csinál ostobaságot, szépen, egyszerűen kicseréljük magát Caleb Shaw-ra.

De ha megtagadja az együttműködést, akkor saját kezűleg ölöm meg, vagy szívesebben tölti inkább hátralévő éveit hazaárulásért fegyházban?

– Fogalmam sincs, hogy...

Stone fölemelte a pengét. – Nem ezt értettem együttműködésen.

Nálunk van a könyv, a kód és a bizonyíték, hogy maga szervezte meg a Bradley elleni merényletet. És tudunk Jonathan DeHavenről meg Cornelius Behanről is. És kis híján engem meg őt – intett a fejével Annabelle felé – is utánuk küldött volna, csak úgy határoztunk, hogy még nincs itt az ideje.

– Ha a házában banditákat küld valaki nyakára, és meg akarja öletni az illetőt – mosolygott Annabelle –, ne úgy álljon, hogy a tükörben megjelenjen a képmása, Al. Egyébként ha rajtam múlna, 372é DAVID BALDACCI

 

elvágnám a torkát és egy hulladéklerakóba hajítanám a tetemét. Oda kell kidobni a szemetet, nem?

Stone levette a férfi kezéről és lábáról a bilincset. – Egy az egybeni cserét tervezünk. Megkapjuk Calebet, elengedjük magát.

– Mi erre a biztosítékom?

– Ugyanaz, ami Calebé, bíznia kell a másikban. Most pedig fölkelni!

Trent rogyadozó lábbal tápászkodott föl, és a furgon rakterében köré csoportosulókra nézett.

– Csak maguk tudják? Ha értesítették a rendőrséget...

– Pofa súlyba! – dörrent rá Stone. – És remélem, kész a hamis útlevele meg a repülőjegye.

Reuben kinyitotta a furgon kétszárnyú ajtaját, és mindnyájan kiszálltak, közrefogták Trentet.

– Úristen, mi az ördög folyik itt? – nézett Trent a tengernyi népre.

– Nem olvas újságot? – kérdezte Stone. – Ez az országos könyvfesztivál a Nemzeti sétányon.

– Meg a szegénység elleni menet – tette hozzá Milton.

– Összesen kétszázezer ember – szólt közbe Reuben. – Micsoda nagy nap a fővárosban! Olvasás és küzdelem a szegényekért. Na mozgás, szarcsimbók – bökdöste oldalba Trentet –, még a végén elkésünk!

A majdnem három kilométeren elnyúló Nemzeti sétányt nyugaton a Lincoln-emlékmű, keleten a Capitolium zárja le, hosszában pedig hatalmas múzeumok és impozáns kormányhivatalok szegélyezik.

Az évente megrendezett országos könyvfesztivál látogatóinak száma már meghaladja a százezer főt. A sétányon ilyenkor emelt, cirkuszi méretű sátrakat egyebek között Szépirodalom, Történelem, Gyermekirodalom, Detektívregény és Költészet feliratú lobogók díszítik. Ezekbe a sátrakba írók, illusztrátorok, mesemondók és mások vonzanak óriási tömegeket felolvasásaikkal meg előadóestjeikkel.

A Constitution Avenue-n már hömpölygött a szegénység elleni menet a Capitolium felé. A demonstráció után a felvonulók közül A GYŰJTŐK é 373

 

sokan a könyvfesztivál nagyközönség előtt nyitott, ingyenes programjain kívántak részt venni.

Stone gondosan, Alex Ford bevonásával tervezte meg az átadás-

átvétel helyét a Smithsonian Múzeum Jefferson Street-i kastélyszerű

épülete közelében. Az ezer meg ezer járókelő között szinte képtelenségnek tetszett, hogy egy lövész bármilyen távolságból biztosan célba találjon. Stone a hátizsákjában vitte magával az egyetlen eszközt, amely lehetővé tette, hogy megfelelően végrehajtsa ezt a küldetést, mert mihelyt baj nélkül visszakapja Calebet, nem állt szándékában hagyni, hogy Trent és kémcimborái elszökhessenek.

– Előttünk, két óránál, a biciklitároló mellett – mondta Reuben.

Stone bólintott, és tekintete Calebre szegeződött, aki derékig érő

sövénnyel részben bekerített, kis gyepfelületen állt. A bokrokon túl magasodó nagy, bonyolult felépítésű szökőkút némileg elválasztotta a sokadalomtól. Caleb mögött két felhúzott kapucnis, sötét napszemüveges férfi látszott. Stone biztosra vette, hogy fölfegyverkeztek, de azt is tudta, hogy a kastély tetején szövetségi mesterlövészek állomásoznak, célgömbjüket már kétségkívül a két férfira irányozták. Mindazonáltal csak akkor tüzelnek, ha szükséges.

Azzal is tisztában volt, hogy Alex Ford a közelben tartózkodva segíti az akció összehangolását.

Stone merőn nézte Calebet, próbálta magára vonni a figyelmét, de ezt megnehezítette a körülöttük nyüzsgő rengeteg ember. Caleben páni félelem látszott, vagyis semmi rendkívüli, de Stone most valami mást is észlelt a barátja tekintetében, s ez nem tetszett neki: reménytelenséget. Ekkor pillantotta meg, mi fogja körül Caleb nyakát. – Atyaisten! – mormolta. – Te is látod, Reuben?

– A rohadékok! – dühöngött a nagydarab férfi.

– Állj! – fordult Stone a mögötte haladó Miltonhoz és Annabelle-hez.

– Mi az? – hökkent meg Annabelle.

– Na de Oliver! – méltatlankodott Milton.

– Mindenki tegye, amit mondtam! – reccsent rájuk Stone.

A páros megállt. Annabelle mintha különösen zokon vette volna Stone utasítását, Milton pedig szinte megbénult. Reuben, Stone meg 374é DAVID BALDACCI

 

Trent folytatták útjukat, amíg szemtől szembe nem kerültek Calebbel és fogva tartóival.

Caleb a kutyanyakörvhöz hasonló tárgyra mutogatott, még a háttérben csobogó szökőkút zaja sem fedte el nyöszörgését: – Oliver?

– Tudom, Caleb, tudom – felelte Stone. Az eszközre mutatott, és rászólt a csuklyásokra: – Azonnal vegyék le róla!

A két férfi a fejét rázta. Egyikük kis fekete dobozt emelt föl, amelyből két gomb állt ki.

– Majd, ha baj nélkül elváltunk egymástól.

– Azt képzelik, engedem, hogy elvonuljanak és egy pokolgépet hagyjanak a barátom nyakán?

– Amint elmegyünk, hatástalanítjuk – ígérte a férfi.

– És ezt most higgyem is el?

– Igen.

– Akkor nem mennek sehova, és ha fölrobbantják a cuccot, mindnyájan meghalunk.

– Ez nem bomba – mondta az előbbi férfi. Fölmutatta a fekete dobozt. – Ha megnyomom a piros gombot, egy elefánt megöléséhez elegendő méreg hatol azonnal a gallér viselőjébe. Meghal, mielőtt elengedném a gombot. Ha a fekete gombot nyomom meg, a szerkezet kikapcsolódik, és maga leveheti a gallért anélkül, hogy a méreg hatna. Ne próbálja erővel elvenni tőlem a távirányítót. Ha pedig egy mesterlövész leszed, reflexből önkéntelenül megnyomom a gombot.

A piros gomb fölött tartotta az ujját, és mosolygott Stone nyilvánvaló lelki tusáján.

– Élvezi, seggfej? – acsarkodott Reuben.

A férfi merőn nézte Stone-t.

– Feltételezzük, hogy mindenütt zsaruk nyüzsögnek, és alig várják, hogy lecsapjanak ránk, mihelyt a barátjukat biztonságban tudhatják. Úgyhogy elnézést a kézenfekvő óvintézkedésért!

– És mi tartja vissza magukat attól, hogy beindítsák a szerkezetet, miután elmennek? Ne jöjjön nekem megint a bizalommal, mert ideges leszek – mondta Stone.

A GYŰJTŐK é 375

 

– Azt a parancsot kaptam, hogy csak akkor öljük meg ezt az embert, ha akadályozzák az elvonulásunkat. Ha elmehetünk, életben marad.

– Pontosan hová kell eljutniuk, hogy hatástalaníthassák a mérget?

– Egyáltalán nem messzire. Három perc alatt eltűnünk. De ha sokáig várakoztatnak, megnyomom a piros gombot.

Stone Calebre meredt, majd a tajtékzó Reubenre, azután ismét Calebre. – Ide hallgass, Caleb! Bíznunk kell bennük.

– Istenem, Oliver, légy szíves, segíts!

Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha Caleb bárkiben is bízna.

– Segítek, Caleb, segítek. Hány mérgezett nyílhegy van abban az istenverte bigyóban? – kérdezte elkeseredetten.

– Micsoda? – hökkent meg a férfi.

– Hány tű?

– Kettő. Az egyik a bal, a másik a jobb oldalon. Stone megfordult, Reubennek adta a hátizsákját, és odasúgta neki: – Ha meghalunk, ne hagyd, hogy hiába haljunk meg!

Reuben elvette a zsákot, és sápadtan, de rendíthetetlen elszántsággal bólintott.

Stone visszafordult, és fölemelte a bal kezét. – Hadd csúsztassam a kezemet a gallérba, hogy a bal oldali tű engem találjon el a barátom helyett!

A férfi most teljesen tanácstalannak látszott. – De hát akkor mindketten meghalnak.

– Úgy van. Együtt halunk meg!

Caleb abbahagyta a reszketést, és Stone szemébe nézett. – Ezt nem teheted, Oliver.

– Fogd be, Caleb! – Stone a férfira nézett. – Mondja meg, hová tegyem a kezemet!

– Nem tudom, hogy ez...

– Mondja meg! – rivallt rá Stone.

A férfi egy pontra mutatott, Stone betuszkolta a kezét a szűk résbe, a bőre Caleb bőréhez ért.

– Rendben. Mikor fogom tudni, hogy hatástalanították?

376é DAVID BALDACCI

 

– Ha oldalt a piros fény zöldre váltott – mutatott a férfi egy karmazsinvörös kis üvegbuborékra a gallér oldalán. – Akkor kipattinthatja a kapcsot, és rögtön lejön. De ha korábban erőltetni próbálja, automatikusan működésbe lép.

– Értem. – Stone Trentre pillantott. – Na vigyék ezt a gennygócot, és tűnjenek innen a francba!

Albert Trent kirántotta magát Reuben szorításából, és átvonult a csuklyásokhoz. Amint elindultak, Trent vigyorogva fordult hátra: – Adios!

Stone végig Caleb arcára szegezte a tekintetét. Halkan magyarázott a barátjának, az sem zavarta, hogy idegenek is fölfigyeltek az igen szokatlan jelenetre, az egyik férfi gallérjába nyúló másik férfira.

– Lélegezz mélyeket, Caleb! Nem fognak megölni bennünket.

Nem fognak megölni bennünket. Lélegezz mélyeket! – Az órájára pillantott. Hatvan másodperc telt el, amióta a férfiak távoztak Trenttel, és eltűntek a tömegben. – Még két perc, és vége, megszabadulunk. Minden rendben, semmi bajunk. – Az órájára nézett. – Kilencven másodperc. Mindjárt vége. Kapaszkodj belém, Caleb. Kapaszkodj belém.

Caleb vérvörös arccal, halálra váltan szorongatta Stone karját, görcsösen zihált, de határozottan állt a lábán, és végül kijelentette: – Rendben vagyok, Oliver.

Egy gyanakvó parkőr elindult feléjük, de két fehér overallos férfi, aki addig a szemeteseket ürítgette, közrefogta a rendészt, és máshová irányította. Már tájékoztatták a helyzetről a mesterlövészeket, akik a helyükön figyeltek.

Közben Milton és Annabelle előrébb araszoltak, és Reuben suttogva ismertette velük a történteket. Milton eltorzult arcán könnycseppek gördültek le, Annabelle pedig a szájához emelte reszkető kezét, úgy nézte az összekapaszkodó két férfit.

– Harminc másodperc, Caleb, mindjárt vége. – Stone most már a másodpercek számlálása közben a gallér piros fényét leste. – Nyugi, még tíz másodperc, és kész.

A GYŰJTŐK é 377

 

Stone és Caleb hangtalanul, együtt tátogták végig a visszaszámlálás utolsó másodperceit. A fény azonban nem változott zöldre. Caleb nem látta ezt, és érdeklődött: – Most már le tudod venni, Oliver?

Most már Stone idegei is kezdtek kimerülni, de eszébe sem jutott, hogy kihúzza a kezét. Egy pillanatra behunyta a szemét, várta a tűszúrást és mindjárt azután a mérget.

– Oliver! – szólongatta Annabelle. – Nézze! Stone kinyitotta a szemét, és a gyönyörű zöld cseppecskére meredt az üveggömbben. – Reuben, segíts! – hívta a barátját.

Reuben odaugrott, együtt kicsatolták a gallért, és lecsúsztatták Caleb nyakáról. A könyvtáros térdre esett, a többiek köréje sereglettek. Amikor végre fölnézett, megragadta Stone kezét.

– Ez a legbátrabb tett, amit valaha véghezvittek, Oliver – áradozott. – Köszönöm!

Stone körbetekintett a többieken, és ekkor gyúlt fény az agyában.

Egyetlen szemvillanásnyi idő kellett, hogy cselekedjen.

– Hasra! – ordította.

Elkapta a gallért, áthajította a sövényen, bele a nagy szökőkútba.

Két másodperccel később a gallér fölrobbant, vízoszlopokat és betondarabokat lövellt a magasba. A sétányon hullámzó tömeg pánikba esve menekült.

– Úristen, Oliver, honnét tudtad? – kérdezte Caleb, miután Stone és a többiek föltápászkodtak.

– Régi taktika ez, Caleb, hogy mindenkit összecsődítenek, és elaltatják az éberségünket. És a pasas azért mondta meg, hol találhatók a tűk a gallérban, mert tudta, hogy a robbanás fog végezni velünk, nem a méreg, ha egyáltalán volt méreg. – Stone elvette a hátizsákot Reubentől, és egy lapos kis tárgyat húzott ki belőle, amelynek apró képernyőjén gyorsan mozgó fényfolt vöröslött. – Most pedig befejezzük ezt – mondta.

378é DAVID BALDACCI

 

65 é FEJEZET

– LEMENTEK a Smithsonian metróállomásra – mondta Reuben a kis képernyőt figyelve, amelyet Stone szorongatott, miközben a csoport tagjai keresztülvágtáztak a sétányon, átfurakodtak a megriadt tömegen, az itt-ott akadályt képező rendőrök között.

– Ezért választottuk ezt a helyet a cserére – felelte Stone.

– De a metró biztosan tömve lesz. Ott hogyan találjuk meg őket? – kérdezte Milton.

– Lekoppintottunk egy ötletet Trenttől és társulatától. Emlékszel a vegyszerre, amit a könyvben a betűkre vittek föl, hogy világítsanak?

– Persze, na és?

– Befecskendeztem Trentnek egy Alex Fordtól kapott anyagot, amely jelet sugároz ennek a vevőkészüléknek. Olyan, mintha a pasas világítana nekünk. Ennek a nyomkövetőnek a segítségével több ezer fős tömegben is megtaláljuk. Alexéknél is van ilyen jelfogó készülék.

így el tudjuk kapni a gazembereket.

– Remélem, beválik – mondta Caleb, ahogy átküzdötték magukat az emberáradaton. Megdörzsölte a nyakát. – Szeretném látni, hogy a börtönben rohadnak. És nem kapnak könyvet. Soha egyetlenegyet sem. Úgy kell nekik!

Váratlanul sikoltozás hallatszott a lenti állomásról.

– Gyerünk! – kiáltotta Stone, és lerobogtak a mozgólépcsőn.

AMÍG TRENT és a két férfi a következő szerelvényre vártak, hátulról két karbantartónak öltözött nyomozó közelítette meg őket.

Mielőtt azonban fegyvert ránthattak volna, mindketten golyó ütötte sebbel a hátukon vágódtak előre. Mögöttük a bő köpenyt viselő

Roger Seagraves visszadugta hangtompítós pisztolyait a jobbról-balról az övére csatolt pisztolytáskába. A tömeg zsivaja elfojtotta a A GYŰJTŐK é 379

 

hangtompítós pukkanásokat, de amikor a nyomozók a földre zuhantak, az emberek meglátták a vért, kitört a pánik, és sikoltozva, fejvesztve menekült a nép. Az egyik nyomozó utolsó erejével még előkapta a fegyverét, és főbe lőtte az egyik csuklyást. Ahogy ez utóbbi összeesett, a még mindig a kezében tartott detonátor a kerámia padlóburkolatra csattant.

Egy nyugatra tartó szerelvény dübörgött be az állomásra, és újabb utasokat ontott magából, akik az egyre fokozódó zűrzavar kellős közepébe csöppentek.

Trent és megmaradt testőre ezt a pánikot kihasználva ugrott be e szerelvény egyik kocsijába. Seagraves is hasonlóan járt el, de a tömeg továbbsodorta, csak a következő kocsiba jutott be.

Mielőtt az ajtók becsukódtak, Stone és a többiek beverekedték magukat. Bár a kocsi zsúfolásig megtelt, Stone a jelfogóján látta, hogy Trent egészen közel van hozzá. Tekintetével fürkészte a kocsi belsejét, és végül a túlsó sarokban megpillantotta a pasast. Gyorsan megállapította, hogy csak egy csuklyás maradt vele. Csupán az volt a baj, hogy Trent vagy a testőre bármelyik pillanatban megláthatta Stone-ékat.

Néhány másodperccel később Alex Ford és több más ügynök vágott át futva a tömegen, de a szerelvény már elindult. Alex kiáltott valamit az embereinek, és kirohantak az állomásról.

– ÜLJ LE GYORSAN, Reuben! – szólt Stone a mozgó szerelvényen a barátjára. Reuben mindenki fölé magasodott, így ő szúrhatott szemet leginkább Trenték-nek. Reuben tizenéves fiúkat lökött félre az útjából, és a földre ült. Stone behúzta a nyakát és kitartóan figyelte Trentet. Látta, hogy a testőrével beszélget, és valamiért a fülénél tartja a kezét. Azt viszont ebben az irányban állva nem láthatta, hogy Roger Seagraves a mögöttük lévő kocsiból őt lesi az ablakon át.

Seagraves döbbenten észlelte, hogy Caleb és a többiek életben maradtak. Már épp úgy helyezkedett, hogy főbe lőhesse Stone-t, de a vonat begördült a következő állomásra, és erőteljes zökkenéssel megállt. A ki- és beszállók tülekedésében Seagravest kilökték gyilkos pozíciójából.

380é DAVID BALDACCI

 

A szerelvény újra meglódult, és gyorsan nekiiramodott. Stone most már a tömegen át Trent felé tartott. Tenyerébe rejtette a kését, a pengét az ingujja alatt a felkarja felé fordítva tartotta. Megjelent előtte a kép, amint tövig döfi a kést Trent mellkasába, de nem ezt tervezte. A testőrt akarta megölni, Trentet semmiképpen nem kívánta megfosztani attól, hogy hátralévő életét rács mögött tölthesse.

Stone már egészen közel jutott a céljához, amikor meghiúsult a terve. A szerelvény berobogott az egész metróhálózat legforgalmasabb állomására, a Metró Centerre, megállt, és az ajtók kitárultak. Trent meg a testőre kiugrottak a nyitott ajtón. Seagraves a következő kocsiban ugyanígy tett. Stone és a többiek szintén kifurakodtak a szerelvényből, be az állomásra, a két különböző

szinten több irányban közlekedő vonatokkal induló és érkező utasok sokaságába.

Stone továbbra is Trentet meg a mellette álló csuklyást figyelte. A szeme sarkából látta, hogy két férfi fehér kezeslábasban Trenthez igyekszik. Azt nem látta, hogy Roger Seagraves egy kis fémtárgyat csúsztat ki a zsebéből, a fogával kihúzza belőle a csapszeget, majd eldobja, miközben hátat fordít, és gondosan bedugaszolja a fülét.

Stone látta, hogy a hosszúkás henger elsuhan mellette a levegőben, és azonnal tudta, mi az. Hátraperdült, ordítva figyelmeztette Reubent meg a többieket: – Feküdj, fogd be a füled!

Pár másodperc múlva robbant a fény- és hanggránát, s körülötte az emberek tucatszámra rogytak a földre fülüket fogva, szemüket letakarva, fájdalmukban jajgatva.

Trent meg a testőre gond nélkül vészelték át a robbanást, mivel füldugót viseltek, és elfordították a tekintetüket a villanástól.

Stone kicsit elkábult, noha a padlóhoz nyomta az arcát, és a fülére tapasztotta a ruhaujját. Ahogy fölnézett, cipőket és lábakat látott maga előtt. Megpróbált talpra állni, de egy rémülten menekülő, testes férfi nekiütközött, és leverte a lábáról. Stone érezte, amint a jelfogó kirepül a kezéből, és rosszulléttől környékezve figyelte, hogy végigcsúszik a padlón, átbukik a peremen, lehull a vágányra, az állomásról kihúzó szerelvény kerekei alá. Mihelyt az utolsó kocsi is A GYŰJTŐK é 381

 

elhagyta az állomást, Stone a vágánynál termett, és lenézett. A készülék szétzúzódott.

Visszafordult, és látta, hogy Reuben közben a csuklyásra támadt.

Stone a barátja segítségére sietett, nem mintha a behemót rászorult volna. Reuben járomfogással fölkapta a nála jóval kisebb termetű

férfit a földről, és fejjel egy fémpóznához csapta. Azután ellódította, hogy a csuklyás végigcsúszott a síkos padlón, miközben az emberek félreugráltak az útjából. Reuben utána akarta vetni magát, ám Stone hátulról leütötte.

– Mi az ist... – mordult föl Reuben, amikor a férfi által kilőtt golyó elsuhant fölöttük. Stone látta a pisztolyt, és éppen idejében avatkozott közbe, hogy megmentse a barátját.

A csuklyás most fél térdre emelkedett, közvetlen közelről újabb lövésre készült, de leterítette a mellkasába csapódó három golyó. Két futva érkező szövetségi ügynök tüzelt rá, a nyomukban egyenruhások is jöttek.

Stone fölsegítette Reubent, és körülnéztek a többiek után.

Annabelle egy távoli sarokból integetett, Milton és Caleb mellőle.

– Hol van Trent? – kiáltotta Stone.

Annabelle a fejét rázta, és tanácstalanul tárta szét a kezét.

Stone elkeseredve forgatta a fejét a tömött peronon. Elvesztették Trentet.

– Ott van, fölmegy a mozgólépcsőn! – ordította váratlanul Caleb.

– A férfi, aki elrabolt, Foxworth!

– Meg Trent! – tette hozzá Milton.

Mindannyian fölnéztek. Álneve hallatán Seagraves hátrasandított, ettől lecsúszott a csuklyája, és valamennyien alaposan szemügyre vehették őt meg a mellette álló Albert Trentet.

– A fenébe! – morogta Seagraves. Átkormányozta Trentet a tömegen, és kirohantak az állomásról.

Az utcán Seagraves benyomta Albert Trentet egy taxiba, és bemondta a címet a sofőrnek.

– Később ott találkozunk – súgta Trentnek. – Megszerveztem, hogy magánrepülőgép visz ki bennünket az országból. Tessék, az úti okmányaid meg az új igazolványaid. Majd elváltoztatjuk a külsődet.

382é DAVID BALDACCI

 

– Útlevelet és vastag iratcsomót nyomott Trent kezébe. Már be akarta csapni a kocsi ajtaját, de hirtelen meggondolta magát. – Add ide az órádat, Albert!

– Micsoda?

Seagraves nem kérte még egyszer. Letépte Trent csuklójáról az órát, és becsukta a kocsiajtót. A taxi elhajtott, Trent rémülten nézett Seagravesre a hátsó ablakon át. Seagraves úgy tervezte, hogy később megöli Trentet, és szüksége volt tőle valami személyes holmira.

Dühöngött, amiért hátra kellett hagynia a gyűjteményét, hiszen nem kockáztathatta meg a hazatérést. Az is bosszantotta, hogy a metróban megölt két ügynöktől semmit sem tudott szerezni.

Mindegy, majd új gyűjteményt kezdek.

Átfutott az utcán egy sikátorba, beszállt egy ott parkoló furgonba, és átöltözött. Azután várta, hogy az üldözői megjelenjenek. Ezúttal nem fog hibázni.

A GYŰJTŐK é 383

 

66 é FEJEZET

STONE ÉS A TÖBBIEK

pánikba esett utasok százaival mozgólépcsőztek föl a metróállomásról. Miközben szirénák vijjogása töltötte meg a levegőt, és rendőrök kisebb hadserege gyűlt össze a környéken, hogy kivizsgálja ezt az őrületet, a társaság céltalanul lődörgött az utcán.

– Hála az égnek, Caleb jól van – mondta Milton.

– De még mennyire – bömbölte Reuben. Átfogta Caleb vállát. – Mi az ördögöt kezdenénk ahelyett, hogy téged ugratunk?

– Hogy raboltak el, Caleb? – kérdezte kíváncsian Stone.

Caleb gyorsan elmesélte megismerkedését a William Foxworth nevű illetővel. – Azt mondta, szeretné, ha megnézném a könyveit, azután csak azt tudom, hogy elveszítettem az eszméletemet.

– Foxworth? Ezt a nevet használta? – kérdezte Stone.

– Igen, ez állt az olvasójegyén, ahhoz pedig be kellett mutatnia valamilyen igazolványt.

– Nyilván nem ez az igazi neve. Legalább megnézhettük magunknak.

– Most mit csinálunk? – kérdezte Annabelle.

– Továbbra sem értem, hogyan került a vegyszer a könyvekbe – mondta Milton. – Albert Trent a hírszerzési bizottságnál dolgozik.

Valahogy megszerzi a titkokat, és azután kinek adja tovább? És hogyan kötnek ki azokban a könyvekben, az olvasóteremben, ahol Jewell English meg vélhetőleg Norman Janklow speciális szemüveg segítségével kijegyzeteli őket?

Mialatt valamennyien ezeken a kérdéseken töprengtek, Stone a mobiltelefonján bejelentkezett Alex Fordnál. Továbbra is keresték Trentet, de Ford azt tanácsolta Stone-nak meg a többieknek, hogy szálljanak ki a hajtóvadászatból.

384é DAVID BALDACCI

 

– Semmi értelme, hogy újabb veszélyeknek tegyétek ki magatokat – mondta. – Már eleget fáradoztatok.

– Akkor most hová menjünk? – kérdezte Caleb, miután Stone beszámolt nekik erről. – Haza?

Stone a fejét rázta. – A Kongresszusi Könyvtár itt van a közelben.

Én oda akarok menni.

Caleb megkérdezte, miért. – Azért, mert ott kezdődött ez az egész, és egy könyvtár mindig jó hely arra, hogy az ember válaszokat találjon.

Caleb be tudta juttatni őket a könyvtárba, csak nem az olvasóterembe, mivel az szombaton zárva volt.

– Engem az események időzítése zavar a legjobban az egészben – magyarázta a folyosókon ballagva a társainak Stone. Egy pillanatra elhallgatott, rendezte a gondolatait. – Jewell English két nappal ezelőtt jött az olvasóterembe, és a kiemelt betűk akkor a Beadle-könyvben voltak. Aznap éjjel, amikor nálunk volt a könyv, a kiemelések eltűntek. Ez nagyon szűk időkeret.

– Tényleg elképesztő, mert a páncélteremben a legtöbb könyv évekig, akár évtizedekig is olvasatlanul pihen. A kiemelésnek rá kellett kerülnie a betűkre, Jewellt valakinek értesítenie kellett, hogy milyen című könyvet keressen. Azután, mint említetted, a kiemelések még ugyanaznap eltűnnek – mondta Caleb.

Stone abbahagyta a járkálást, egy márvány mellvédnek támaszkodott.

– De honnét tudhatták biztosan, hogy az időzítés stimmelni fog?

Nem jó, ha túl sokáig az oldalakon marad a vegyszeres bevonat, mert hátha a rendőrség kezébe kerül a könyv. Olyannyira, hogy ha egy kicsit hamarabb cselekszünk, akkor talán megmutathattuk volna a könyvet az FBI-nak, mielőtt a vegyszer elpárolgott. Logikus feltételezés tehát, hogy a kiemelésnek nem sokkal English érkezése előtt kellett megtörténnie.

– Aznap, mielőtt Jewell megjelent, ki-be járkáltam a páncélteremben – mondta Caleb. – Nem láttam odabent mást, csak néhány munkatársamat, és mindenki legfeljebb tíz-tizenöt percig maradt. Az közel sem elég ahhoz, hogy minden betűt kiemeljenek.

A GYŰJTŐK é 385

 

Máshol pedig nem végezhették a műveletet, mert ahhoz haza kellett volna vinniük a könyvet. – Hátrahőkölt. – Várjunk csak!

Ellenőrizhetem, nem vitte-e tényleg haza valaki a személyzetből a könyveket. Ahhoz ki kell tölteni a négypéldányos kérőlapot.

Gyerünk! Az olvasóterem zárva, de máshol is utána tudok nézni.

A könyvtár központi információs pultjához vezette őket, egy-két percet beszélgetett az ott dolgozó hölggyel, majd belépett a pult mögé, és gépelni kezdett. Egy perc múlva csalódott képet vágott.

– Egyetlen Beadle-t sem kölcsönöztek ki. Sőt az elmúlt több mint négy hónapban egyáltalán nem kölcsönöztek ki könyvet a dolgozók.

Ahogy mindannyian ott álldogáltak, Rachel Jeffries járt arra. Az a restaurátor, akire Caleb a kiemeléseket tartalmazó tízcentes Beadle-regény javítását bízta.

– Á, szevasz, Caleb, azt hittem, már nem jársz be hétvégeken.

– Szia, Rachel! Csak egy kis adatellenőrzés.

– Én meg igyekszem behozni némi elmaradást az állagmegóvásban. Most azért ugrottam be, hogy egy folyamatban lévő munkám ügyében tárgyaljak valakivel. Ha már találkozunk, szólni akartam neked, hogy a Beadle, amit odaadtál nekem, mostanában került vissza javítás után a páncélterembe.

– Micsoda? – döbbent meg Caleb.

– Valami hátsóborító-sérülés meg néhány kilazult lap miatt kellett javítani. Amikor megnéztem az állagmegóvási naplóját, nagyon meglepődtem, mert, mint említettem, csak mostanában került vissza a páncélterembe. Nincs valami elképzelésed, hogyan sérülhetett meg ismét?

– Pontosan mikor vitték vissza a páncélterembe? – kérdezte Caleb, figyelmen kívül hagyva az érdeklődést.

– Egy nappal azelőtt, hogy odaadtad nekem.

– Várj csak egy picit, Rachel!

Caleb újra zongorázni kezdett a számítógép billentyűzetén.

Megkereste, hány Beadle-t küldtek állagmegóvásra a közelmúltban.

Amint a szoftver átszűrte az adatokat, meg is kapta az eredményt.

– Harminchat Beadle-t javítottak az elmúlt két évben – mondta a többieknek.

386é DAVID BALDACCI

 

Ezután megnézte a Jewell English és Norman Janklow által kért könyvek nyilvántartását, valamint az összes olyan könyvét, amely a legutóbbi hat hónapban megfordult a helyreállító és állagmegóvó részlegben. Azt találta, hogy az utolsó hat hónapban javított Beadle-

ök 70 százalékát kérte Jewell English, méghozzá pontosan aznap kérte őket, amikor visszaérkeztek a műhelyből. Hasonló összefüggést tapasztalt Norman Janklow-nál is.

Beszámolt a többieknek kutakodása eredményéről. – A Beadle-regények nagyon sok állagmegóvást igényelnek, mivel eredetileg igen olcsó kivitelűek.

Stone, akinek az agya utcahosszal a többieké előtt nyargalt, Rachel Jeffriesre nézett. – Meg tudná mondani nekünk, hogy melyik szakember javította azt a bizonyos Beadle-t?

– Hát persze. Monty Chambers.

Stone és a többiek futásnak eredtek a hosszú folyosón. Caleb futtában hátrafordulva szólt vissza: – Imádlak, Rachel!

Az asszony tüstént elpirult, de nem maradt adós a válasszal: – Tudod, hogy férjnél vagyok, Caleb. De egyszer megihatunk valamit együtt.

– Tudod, hol lakik Chambers? – kérdezte Stone Calebtől, ahogy kirohantak az utcára.

Caleb bólintott. – Tulajdonképpen nem is olyan messze innét.

Leintettek két taxit, és elporzottak. Tizenöt perc múlva a taxik lelassítottak, és egy csöndes lakónegyed jó karban lévő, ódon sorházakkal szegélyezett utcájába kanyarodtak be. Mindegyik házhoz négyzetes kis előkert tartozott, amelyet térdig érő, kovácsoltvas kerítés fogott körbe.

– Valahonnét ismerős ez a környék – mondta Stone.

– Errefelé sok ehhez hasonló akad – magyarázta Caleb.

Kiszálltak a taxikból, és Caleb az egyik lakóházhoz vezette őket.

A téglafalat kékre, a zsalugátereket koromfeketére mázolták. Az ablakpárkányon cserepes virágok sorakoztak.

– Te nyilvánvalóan jártál már itt – mondta Stone, és Caleb bólintott.

A GYŰJTŐK é 387

 

– Monty az otthoni restaurátorműhelyében maszek munkákat vállal. Már több ügyfelet ajánlottam neki. Pár saját könyvemet is javította. El sem akarom hinni, hogy ilyesmibe keveredett. Évtizedek óta a könyvtár legjobb restaurátora.

– Mindenki megvásárolható, és a restaurátor a legalkalmasabb személy a könyvek manipulálására – jegyezte meg Stone.

Elgondolkozva szemlélte a ház homlokzatát. – Kétlem, hogy most itt van, de sosem tudhatjuk. Mi ketten Reubennel bekopogunk, a többiek húzódjanak hátra!

A kopogás nem hozott eredményt. Stone körülpillantott. Egy lélek sem járt az utcán.

– Fedezz, Reuben! – mondta.

Reuben megfordult, és hatalmas testével az utca felől eltakarta Stone-t. Néhány másodperc múlva a zár kattanva kinyílt. Stone lépett be elsőnek, utána Reuben. A magasföldszint nem árult el semmi érdekeset. Régi, de antiknak aligha nevezhető bútorok, a falakon csupa nyomat, a hűtőben valami elvitelre csomagolt, vendéglői koszt, nem a legfrissebb, a mosogatógép üres. Az emeleten a két hálószoba sem sokat mutatott. Az egyik gardróbban néhány szövetnadrág, ing és zakó, a kis komódban zoknik és alsónemű. A fürdőszobában a szokásos tisztálkodószerek, bár Stone pár holmit értetlen tekintettel vett a kezébe. A gyógyszerszekrényben receptre kapható orvosságok és piperecikkek tipikus együttese. Semmit sem találtak, ami azt jelezhette volna, hová ment Chambers.

Amikor visszatértek a földszintre a többiek az előtérben álldogáltak.

– Semmi? – kérdezte nyugtalanul Caleb.

– Műhelyt említettél – mondta Stone.

– A szuterénban.

Lecsődültek és átkutatták Chambers otthoni munkahelyét.

Megtalálták mindazt, amire egy könyvrestaurátor eszköztárában számíthattak, és semmi egyebet.

– Zsákutca – nyilatkoztatta ki Reuben.

Az alagsor külön bejárattal rendelkezett, Stone kipillantott az ablakon. – Sikátorra nyílik, a túloldalon sorházak.

388é DAVID BALDACCI

 

– Igen? – kérdezte ingerülten Reuben. – Kétlem, hogy egy szökésben lévő hazaáruló szövetségi ügynökök felbukkanására várva őgyelegne a sikátorban.

Stone kinyitotta az ajtót, kilépett, és jobbra-balra nézett a sikátorban. – Itt várjatok!

Végigfutott a sikátorban, befordult a sarkon, és eltűnt szem elől.

Néhány perc múlva izgatottan csillogó szemmel került elő.

Reuben gyanakodva figyelte a barátját. – Eszedbe jutott, honnét ismerős ez a környék. Már jártál itt? – Mindannyian jártunk itt, Reuben.

A GYŰJTŐK é 389

 

67 é FEJEZET

STONE VEZETÉSÉVEL befordultak a sarkon, és végighaladtak az utcán a sorházak előtt, amelyek hátsó frontja a Chambers otthonával szemközti sikátorra nézett. Stone a háztömb közepénél megállt, intett a többieknek, hogy maradjanak csöndben, miközben fölfelé bámulva figyelt valamit az épületen, amely előtt álltak.

– Te jó ég! – ámult el Caleb, körülnézett, és ráeszmélt, hol van. – Nappali világosságnál nem ismertem föl.

– Csöngess be, Caleb! – biztatta Stone.

Caleb úgy tett, és öblös hang szólt ki: – Tessék, ki az?

Stone intett Calebnek. – Ööö, én vagyok, Mr. Pearl, Caleb Shaw.

A... hm... az Öbölzsoltár- ról szeretnék tárgyalni önnel.

– Nem vagyok nyitva. A táblán világosan olvasható a nyitvatartási időm.

– Nagyon sürgős – mondta Caleb. – Kérem! Nem tart sokáig.

Néhány másodperc telt el, majd kattanást hallottak. Caleb kinyitotta az ajtót, és valamennyien beléptek. Vincent Pearl a következő pillanatban nem hosszú köntösben, hanem fekete nadrágban, fehér ingben és zöld munkakötényben jelent meg. Hosszú haja kócos, a szakálla zilált. Mintha meghökkent volna Caleb kísérőinek láttán, és mérgesen szólalt meg: – Pillanatnyilag nagyon elfoglalt vagyok, Shaw. Nem hagyhatok félbe mindent csak azért, mert maga bejelentés nélkül állít be.

Stone előrelépett. – Hol van Albert Trent? A hátsó szobában?

Pearlnek leesett az álla. – Mit mondott? Kicsoda?

Stone benyomakodott mellette, berúgta a hátsó helyiség ajtaját, és bement. Néhány másodperc múlva kijött. – Akkor odafönt?

– Mi az ördögöt művel? – ordította Pearl. – Azonnal hívom a rendőrséget.

390é DAVID BALDACCI

 

Stone a csigalépcsőnél termett, és intett Reubennek, hogy menjen vele. – Vigyázz, Foxworth is vele lehet!

A páros eltűnt az emeleten, és a többiek kisvártatva kiabálást, dulakodást hallottak. Azután a zajt mintha elvágták volna, és Stone-

ék Albert Trentet gondosan lefogva vonultak le.

Egy fotelba lökték a férfit, és Reuben odaállt mellé. A hírszerzési bizottság munkatársát alaposan helybenhagyhatták, de Reuben továbbra is morgolódott: – Egy rossz mozdulat, és kitöröm azt a cingár nyakát!

Stone most Pearl felé fordult, aki Trenttel ellentétben nem veszítette el az önuralmát.

– Fogalmam sincs, hogy képzelik ezt – mondta Pearl, és levette a kötényét. – Ez az úr a barátom, és a meghívásomra tartózkodik itt.

– Hol van Chambers? – bukott ki Calebből. – Őt is meghívta?

– Kicsodát? – kérdezte Pearl.

Caleb mérges arcot vágott. – Monty Chamberst.

– Hiszen itt áll, Caleb – mondta Stone. Odanyúlt, és erélyesen megrángatta Pearl szakállát. A szőrzet kezdett lejönni. Stone a másik kezével a bozontos hajba kapaszkodott, de Pearl megállította.

– Ha megengedi, inkább magam.

Először a szakállat vette le, azután a parókát, és előbukkant sima, kopasz feje.

– Ha valóban el akarja titkolni a kilétét, ne hagyjon hajkefét meg sampont a fürdőszobában! – tanácsolta Stone. – Kopasz ember ritkán használ effélét.

Pearl nehézkesen egy fotelba ereszkedett, és végigsimított vendéghaján. – A szakállammal együtt a mosdóban szoktam megmosni, azután kifésülni. Vesződséges, de hát ilyen az élet.

Többnyire vesződséges.

Caleb továbbra is Vincent Pearlt bámulta, aki immár Monty Chambers lett.

– Nem tudom elhinni, hogy sosem vettem észre, hogy ez a két ember egy és ugyanaz.

– Nagyon hatásos volt az álruha, Caleb – mondta Stone. – Haj és szakáll, másfajta szemüveg, súlytöbblet, szokatlan öltözék. Mindez A GYŰJTŐK é 391

 

hozzájárul az igencsak sajátos külsőhöz. És saját bevallásod szerint korábban csak kétszer láttad itt, az üzletben Pearlt. És csakis este, amikor nem olyan jó a világítás.

Caleb bólintott. – És a könyvtárban nagyon keveset beszéltél, akkor is magas, sipító hangon. De melyik volt előbb – kérdezte Vincent Pearl vagy Monty Chambers?

Pearl finoman elmosolyodott. – Monty Chambers a valódi nevem.

Vincent Pearl csupán az alteregóm.

– Miért kellett egyáltalán? – kérdezte Stone.

Chambersnek először mintha nem akaródzott volna válaszolnia.

Végül azonban vállat vont.

– Azt hiszem, most már mindegy. Ifjú koromban színészkedtem.

Imádtam beöltözni, szerepet játszani. De talán azt mondhatnánk, a tehetségem túlmutatott a lehetőségeimen. A másik szenvedélyem pedig a könyv volt. Fiatalon egy kiváló könyvrestaurátor mellett inaskodtam, és megtanultam a szakmát. A könyvtár szerződtetett, és ezzel kezdetét vette egy szép pályafutás. Ugyanakkor azonban gyűjteni is akartam a könyveket, arra pedig a könyvtári fizetésből nem futotta. Így lettem antikvárius. A hozzáértés és a jártasság nem hiányzott, de ki bízna egy szerény könyvtári restaurátorban? Az általam kiszemelt gazdag ügyfélkör semmiképpen sem. Így hát kitaláltam valakit, akihez bátran fordulhattak: a teátrális, titokzatos, tévedhetetlen Vincent Pearlt.

– Akinek a boltja csak este tart nyitva, a nappali állása miatt – tette hozzá Stone.

– Azért vettem meg ezt az üzletet, mert a háta mögötti közből nyílt a lakásom. Felöltöttem az álruhámat, kiléptem az ajtón, és új emberként be az üzletembe. Az évek során komoly hírnevet szereztem, mint kereskedő.

– Hogyan lesz valaki könyvkereskedőből kém? – kérdezte reszkető hangon Caleb. – Hogyan lesz könyvrestaurátorból gyilkos?

– Ne mondj semmit! – szólt közbe Trent. – Semmi sincs a kezükben ellenünk.

– Megvannak a kódok – mondta Milton.

392é DAVID BALDACCI

 

– Dehogy vannak – vigyorgott csúfondárosan Trent. – Ha meglennének, már a rendőrséghez fordultak volna.

– E, w, h, f, w, s, p, j, e, m, r, t, i, z. Folytassam? – kérdezte Milton udvariasan.

Mindannyian elképedve meredtek rá.

– Erről miért nem szóltál eddig, Milton? – kérdezte Caleb.

– Azt hittem, nem számít, mert a könyvből eltűnt a bizonyíték. De én elolvastam a kiemelt betűket, mielőtt elhalványult a festék. És ha egyszer látok valamit, nem felejtem el – magyarázta Milton segítőkészen a döbbenettől néma Trentnek. – Szóval eszembe jutott, hogy ha úgyis emlékszem az összes betűre, a hatóságok megpróbálhatnák megfejteni a titkosírást.

Chambers Trentre nézett, és vállat vont. – Összebarátkoztam Albert apjával, mármint még Monty Chambersként. Miután elhunyt, azt hiszem, afféle apapótlékká váltam Albert számára, vagy legalábbis mentorrá. Ennek már jó néhány éve. Albert a tanulmányai befejezése után visszatért Washingtonba, és a CIA-nál helyezkedett el. Az évek során nemegyszer beszélgettünk a kémvilágról. Azután átszegődött a törvényhozáshoz. Akkor még többet diskuráltunk.

Addigra beavattam a titkomba. Ő korántsem kedvelte annyira a könyveket. Ezt a jellemhibáját sajnos soha nem róttam föl neki.

– Hogy volt a kémkedéssel? – sürgette Stone.

– Fogd már be, vén bolond! – üvöltözött Chambersnek Trent.

– Na jól van, kisfiam, vége a gyereknapnak, jóccakát! – vágta úgy állon Reuben, hogy Trent elájult. Reuben fölegyenesedett, és bátorítóan szólt a könyvkereskedőhöz: – Folytassa csak!

Chambers az eszméletlen Trentre sandított. – Igen, talán tényleg vén bolond vagyok. Albert lassanként elmesélte, hogyan lehet pénzt keresni úgynevezett apró-cseprő titkok áruba bocsátásával.

Elmagyarázta, hogy ez nem annyira kémkedés, mint inkább a szakma megszokott művelése. Azt mondta, a hírszerzési bizottsági pozíciója révén megismerkedett egy emberrel, akinek összeköttetései vannak az összes hírszerző szervezetnél, és az illető nagyon szívesen kötne vele üzletet. Később kiderült, hogy ez az ember nagyon veszélyes.

A GYŰJTŐK é 393

 

De Albert azt mondta, mindkét oldalon rengetegen árulnak titkokat.

Ez szinte elvárt.

– És maga elhitte? – kérdezte Stone.

– Hittem is, meg nem is. Hinni akartam, mert a könyvgyűjtés költséges passzió, és jól jött a pénz. Most már világosan látom, hogy ez helytelen, de akkor nem tűnt annyira csúnya dolognak. Albert azt mondta, az a gond, hogy végül minden kémet akkor kapnak el, amikor átad egy anyagot. Azt mondta, kieszelt egy olyan kerülő utat, ami tőlem függ.

– A könyvrestaurátori készségeidtől; a könyvtári szakértelmedtől és mozgásteredtől – mondta Caleb.

– Igen. Meg aztán Alberttel-régi barátok voltunk, tehát egyáltalán nem ébresztett gyanút, ha könyvet hozott nekem; elvégre az volt a szakterületem. A könyvekben bizonyos betűket pici ponttal jelöltek meg. Fogtam a kódolt betűket, amiket megadtak nekem, és a színes vegyszer segítségével elhelyeztem őket a könyvtári könyvekben. Az ősnyomtatványoknál mindig imádtam a gyönyörűen kiemelt betűket, amelyeket a kézművesek a könyvnyomtatás hajnalán és azon túl alkottak. Ezek az én szememben igazi miniatűr festmények voltak, több száz esztendősek, és kellő odafigyeléssel ma is régi fényükben ragyoghatnak. A magam módján, puszta kedvtelésből akkor már évek óta kísérleteztem efféle anyagokkal. Az ilyesminek ma már nincs igazi piaca. Tulajdonképpen nem volt nagyon nehéz olyan vegyszerrel előállni, amelyikre a megfelelő típusú, szintén általam szerkesztett lencsék alatt reagálnak a betűk. A régi könyvek mellett a vegyészet, valamint a fény ereje és manipulálhatósága is mindig elbűvölt. Nagyon élvezem a munkámat a könyvtárban. – Chambers elhallgatott. – Vagy legalábbis nagyon élveztem, mert a pályámnak most természetesen vége. – Mélyet sóhajtott. – A másik oldalon Albert és az emberei megszervezték, hogy valaki eljöjjön az olvasóterembe ezzel a speciális szemüveggel. Tudtommal rendszeresen jöttek, nem mindig csak a kódolt üzenetekért, nehogy gyanút ébresszenek.

– Soha nem keltett gyanút, hogy töpörödött öregasszonyok és öregemberek eljöttek könyvritkaságokat olvasni – tette hozzá Stone.

394é DAVID BALDACCI

 

– Kihámozták a titkokat, úgy foglalták bele egy külföldön élő

„rokonnak” szóló, régimódi postai levélbe, hogy még a szuperszámítógépekkel és műholdakkal felszerelt, nagy hatalmú Nemzetbiztonsági Hivatal sem szerzett róla tudomást. Csakugyan tökéletes terv volt.

– Megmondtam Albertnek, melyik könyv kész a felhasználásra, ő

pedig bizonyos internetes oldalakon röpke kifejezéseket helyezett el, amelyekből az érintettek tudták, mikor kell a könyvtárba jönniük, és melyik könyvet kérjék. A látogatásuk reggelén szállítottam le a könyvet. Végtelen készlettel rendelkeztem javításra váró könyvekből, amelyek szabadon kikérhetőek voltak az olvasóteremben, ez tehát nem okozott gondot. Az illetők eljöttek, lemásolták a kiemelt betűket, és mentek a dolgukra. Néhány órával ezután a vegyszer elpárolgott, és ezzel együtt eltűnt a bizonyíték.

– Magát pedig nagyon jól fizették, külföldi számlára utalták a pénzt – mondta Annabelle.

– Valahogy úgy – ismerte el Chambers.

– De azt mondta, Vincent Pearl nagy sikert aratott. Miért nem foglalkoztatta azt az énjét főhivatásként? – kérdezte Stone.

– Mert mint említettem, imádtam azt a munkát, amit a könyvtárban végeztem. És szórakoztatott, hogy mindenkit bolondíthatok. Azt hiszem, a két szférából együttesen a lehető

legjobbat akartam kihozni.

– A kémkedés is elég durva, na de a gyilkosság! – fortyant föl Caleb. – Bob Bradley, Cornelius Behan, Norman Janklow, valószínűleg Jewell English? És Jonathan? Megöletted Jonathant!

– Egyiküket sem ölettem meg! – tiltakozott hevesen Chambers. – Ő tette – mutatott Trentre. – Ő és az, akivel összedolgozik.

– Mr. Foxworth – mondta elgondolkodva Stone.

– De Jonathant miért? – kérdezte elkeseredetten Caleb. – Őt miért?

Chambers idegesen dörzsölgette a kezét. – Egyik este, munkaidőn kívül váratlanul betoppant a restaurátorműhelybe, és meglátta, hogy egy könyvet manipulálok. Éppen a vegyszert vittem föl az oldalakra.

Megpróbáltam kimagyarázni a dolgot, de nem tudom, hitt-e nekem.

A GYŰJTŐK é 395

 

Azonnal szóltam Albertnek a történtekről, és mire fölocsúdtam, Jonathan meghalt. Albert később elmondta, hogy mivel az olvasóterem volt az átadó bázisunk, természetesnek kellett beállítaniuk a halálesetet. Ha elveszítjük az olvasótermet, kiszorulunk a piacról.

– De te tudtad, mi történt, mégsem álltál a nyilvánosság elé? – kérdezte szemrehányóan Caleb.

– Hogy tehettem volna? – kiáltott föl Chambers. – Akkor végleg rács mögé kerülök!

– Most majd oda fog kerülni – mondta Stone határozottan. – Vele együtt – nézett az összecsuklott Trentre.

– Vagy nem – mondta egy hang.

Valamennyien hátraperdültek, és figyelték, amint Roger Seagraves mindkét kezében pisztollyal lépked feléjük.

– Mr. Foxworth? – kérdezte Caleb.

– Pofa be! – hallgattatta el türelmetlenül Seagraves. Tekintete Trenten állapodott meg, aki akkor tért magához.

Ahogy Trent meglátta Seagravest, így szólt: – Hála istennek, Roger!

Seagraves mosolygott. – Rosszul fohászkodtál, Albert. – Tüzelt, mellbe találta Trentet. A férfi zihálva csúszott a fotelból a földre.

Seagraves másik pisztolyával Stone-ra és Reubenre célzott, akik elindultak felé. – Nem ajánlom. – Chambersre szegezte a másik pisztolyt. – Uraságod szolgálataira sincs már szükség.

Ahogy Chambers fölkészült a golyó becsapódására, Stone a két férfi közé lépett.

– Már kihívtam a rendőröket, úton vannak. Ha azt tervezi, hogy elmenekül, a jelen pillanat kiválóan alkalmas rá.

– Ez igazán megható; egyik tripla hatos gondoskodik a másikról?

Stone kissé megfeszült.

– Tehát igaz – mosolyodott el Seagraves. – Akkor ismeri a szakmánk első szabályát: soha ne hagyj tanúkat! De kíváncsi vagyok: hogyan kötött ki egy temetői állásnál? Ez nagy zuhanás olyasvalakinek, mint maga.

396é DAVID BALDACCI

 

– Én tulajdonképpen előrelépésnek tekintettem. Seagraves a fejét rázta. – Sok vesződségtől megkíméltem volna, ha egyszerűen megölöm magát, amikor lehetőségem nyílt rá. Lerombolt egy kitűnő

vállalkozást. De elegendő dohányom van, hogy vígan éldegéljek belőle.

– Ha ezt megússza – mondta Annabelle.

– Meg fogom úszni.

– Ebben nem lennék olyan biztos – indult el Stone jobb keze a zakózsebe felé. – Már a titkosszolgálat és az FBI is részt vesz a nyomozásban.

– Hú, de megijedtem. Különben is össze kell szednem néhány tárgyat a gyűjteményembe – mondta Seagraves. – Lassan a testtel! – kiáltotta, mire Stone keze megdermedt, ahol volt, ujjhegyeivel a zakózsebe közelében. – Fel a kezekkel, öreg!

– Micsoda? – nézett zavarodottan Stone.

– Fel a kezekkel, tripla hatos, hadd lássam őket! Rajta!

Stone két keze egyszerre lendült a magasba. Seagraves kitátotta a száját, és előretántorodott. Eldobta a pisztolyait, megpróbálta kihúzni a torkából a kést, de a penge, amelyet Stone akkor hajított el, amikor föllendítette a kezét, átmetszette a nyaki ütőeret. A vér olyan sebesen ömlött, hogy Seagraves már térdre rogyott, majd hasra feküdt, végül lassan hanyatt fordult. Miközben a többiek elborzadva figyeltek, Stone nyugodtan odalépett Seagraveshez, és kihúzta belőle a kést.

A legutóbbi, akit az alulról indított késdobással ölt meg, éppen olyan volt, mint ez az ember. Bőségesen rászolgált a sorsára.

Milton másfelé nézett, Caleb elsápadt, és mintha remegett volna a térde. Annabelle és Reuben tekintete a halálosan sérült férfira szegeződött.

Stone a legcsekélyebb szánalom nélkül pillantott le a haldoklóra.

– Ha meg akarsz ölni valakit, öld meg, ne társalogj vele!

Miközben Roger Seagraves csöndben kilehelte a lelkét, a távolból szirénázás hallatszott.

– Amint rájöttem, hogy Chambers háza az antikvárium háta mögött van, fölhívtam Alex Fordot – magyarázta Stone.

A GYŰJTŐK é 397

 

– Ezért csináltam, tudják – szólalt meg Chambers, és végre elszakította a tekintetét az immár halott Seagravestől. – Könyvekért.

Hogy megszerezzem őket, és épségben megőrizzem a következő

nemzedéknek. A pénzből, amit kerestem, néhány bámulatos példányt vásároltam. Igazán bámulatosat.

Fölnézett, és látta, hogy mindannyian undorodva merednek rá.

Lassan fölállt. – Valamit oda kell adnom neked, Caleb.

Stone bizalmatlanul követte a pulthoz. Amikor az egyik fiókba nyúlt, Stone megragadta a kezét.

– Majd én!

– Nem fegyver – tiltakozott Chambers.

– Majd meglátjuk.

Stone egy kis dobozt húzott elő, kinyitotta, belepillantott és becsukta. Átnyújtotta Calebnek. A dobozban az első kiadású Öbölzsoltár pihent.

– Köszönöm, Istenem! – kiáltott föl megkönnyebbülten Caleb, majd elképedve nézett Chambersre. – Ezt hogy csináltad? Se kódod, se kulcsod nem volt a pincéhez.

– Emlékszel, hogy amikor épp távozni akartunk, rosszul lettem, és fölajánlottad, hogy hozol nekem egy pohár vizet a lenti fürdőszobából? Amint magamra hagytál, kinyitottam a kis széfet.

Előtte megfigyeltem, hogyan nyitod ki, és megjegyeztem, mi a kód: az olvasóterem száma. Elvettem a könyvet, és a zakómba dugtam.

Miután visszajöttél a vízzel, bezártad a pincét, és távoztunk.

– Egyedül hagytad a pincében, te dinka? – morogta Reuben.

– Igazán nem vártam volna tőle, hogy ellopja azt a nyavalyás könyvet – csattant föl Caleb.

Chambers lebámult a kezére. – Hirtelen jött az ötlet. Amint elvettem, egyszerre megrémített és fölajzott. Soha nem műveltem hasonlót; kínosan becsületes vagyok az ügyfeleimmel. De azt a könyvet még csak megfogni is...! – Egy pillanatra fölszikrázott a szeme, majd ugyanolyan hirtelen kihunyt benne a fény. – Legalább elmondhatom, hogy az enyém volt, ha csak egy kis ideig is. Egyre buzdítottalak, hogy becsültesd föl, mert úgy gondoltam, ha kiderül az eltűnése, majd nem rám fogsz gyanakodni.

398é DAVID BALDACCI

 

Annabelle a dobozba pillantott.

– Ja, ez az a könyv! Szóval tényleg megtartotta.

– Micsoda? – meredt rá hitetlenkedve Caleb. – Maga tudott róla?

– kérdezte.

– Á, ez hosszú história – vágta rá a nő.

A GYŰJTŐK é 399

 

68 é FEJEZET

ALEX FORD egy perc múlva ügynökök hadával érkezett. Albert Trent meglepő módon még élt, bár súlyos sebet kapott. A zakózsebébe dugott úti okmányok részben felfogták a golyót.

Mentőkocsiban szállították el. Chambers részletes vallomást tett a rendőröknek, beszámolt mindarról, amit a többieknek már elmondott.

Amikor elvezették, Calebhez fordult: – Légy szíves, vigyázz az Öbölzsoltár- ra!

Caleb válasza mindenkit meglepett, talán önmagát a leginkább.

– Ez csak egy rohadt könyv, Monty vagy Vincent vagy ki az ördög vagy valójában. Sokkal jobban szeretném Jonathant élni és virulni látni e helyett az ócska papírköteg helyett – emelte a levegőbe a föl-becsülhetetlen értékű Öbölzsoltár- t, majd minden teketória nélkül a dobozba pottyantotta.

Ahogy idővel kibontakozott a történet, Stone és a többiek következtetéseinek zöme helyesnek bizonyult. Bradleyt valóban azért gyilkolták meg, mert a bizottsági állás otthagyására akarta kényszeríteni Trentet, aki így nem folytathatta volna tovább Seagraveshez fűződő, ártatlannak látszó kapcsolatát. Behannel pedig valóban azért végeztek, mert leleplezte, hogy a vállalatától lopott szén-dioxiddal ölték meg Jonathant.

Chambers beszámolójából az is kiderült, hogy Trent egyik embere, aki a Lángkontroll Rt.-nél dolgozott, behatolt a könyvtár páncéltermébe, és az ottani gázcsap beállításának ürügyén egy kis kamerát helyezett el a szellőzőcsatornában. Annabelle és Caleb azért nem látták ezt a megtekintett videokazettán, mert szombaton történt, amikor a terem zárva volt, ezért a videofelvevő

nem működött. Természetesen láttak azonban valami még 400é DAVID BALDACCI

 

jelentősebbet: Jewell English trükkös szemüvegcseréjét, ami végül nyomra vezette őket.

Az alagsori halontárolóban posztolt egy ember, aki arra várt, hogy DeHaven belépjen a halálos zónába. A második napon sajnos belépett, s életét vesztette, mielőtt bárkinek elmondhatta volna, mit látott. Chambers bevallotta, hogy később bement a páncélterembe, és eltávolította a kamerát.

Milton átadta a rejtjelzett betűsort az NBH képviselőinek, akik azután desifrírozták is. Abból a kevésből, amit Stone és a többiek megtudtak, kiderült, hogy a kód egy évszázados titkosítási formulán alapult, amely korszerű kódfejtő eljárásokkal, a Nemzetbiztonsági Hivatal roppant számítógépes kapacitásával könnyedén feltárható volt, de Seagraves kétségkívül abból indult ki, hogy soha senki nem is gyanítja majd Monty Chambers, Norman Janklow és Jewell English kémtevékenységét. Napjaink titkosított szövegeit pedig mind elektronikus úton állítják elő, ezek rendkívül hosszú számsort tartalmazó kulcsot igényelnek, hogy biztonsággal ellenálljanak a különféle nagy erejű és egyéb számítógépes támadásoknak is, és az ilyesmi nem lett volna utánozható régi könyvekben.

Trent fölépült sérüléseiből, és szorgalmasan beszélt, kivált azután, hogy megtudta: a hatóságok erősen igyekeznek halálbüntetést rásózni. A tőle származó értesülések kiterjedtek a kémhálózatot irányító Roger Seagraves prominens szerepére. Most, hogy Seagraves érintettsége ismertté vált, az FBI vizsgálat alá vont mindenkit, aki akár a legcsekélyebb kapcsolatban állt a férfival, és úgy tűnt, hogy hamarosan újabb letartóztatásokra kerül sor.

Seagraves házát is átkutatták, és megtalálták a „gyűjteményét”.

Bár nem azonnal tisztázódott, mit képviselnek az egyes tárgyak, amikor végül ez is kiderült, jócskán bonyolódott a helyzet, mivel sok holmi olyan áldozatokhoz tartozott, akiket Seagraves a korábbi CIA-s feladataival összefüggésben gyilkolt meg.

Stone hosszasan tárgyalt Forddal, az FBI munkatársaival, valamint azzal a két washingtoni rendőrnyomozóval, akik korábban a könyvtárban Calebet kérdezték ki.

A GYŰJTŐK é 401

 

– Tudtuk, hogy kémbanda működik a városban, de nem bírtuk felgöngyölíteni a forrását – mondta az egyik FBI-os. – Azt végképp nem sejtettük, hogy a Kongresszusi Könyvtár is szerepet játszik az ügyben.

– Mi viszont olyan háttérre támaszkodhattunk, amilyenre önök nem – mutatott rá Stone.

– Mifélére? – lepődött meg az FBI-os.

– Egy Caleb Shaw nevű, kiválóan képzett könyvtárosra – válaszolta Alex Ford.

– Persze, Shaw – csillant föl az egyik washingtoni nyomozó szeme. – Nem rossz, igaz? Bár nekem kissé, hm, idegesnek tűnt.

– Fogalmazzunk úgy – indítványozta Stone –, hogy a személyes bátorság hiányát az ő esetében bőségesen ellensúlyozza a...

– Vakszerencse? – vágott közbe a nyomozó.

– Minden részletre kiterjedő figyelem.

Köszönetet mondtak Stone-nak a segítségéért, és nem zárkóztak el a jövőbeni együttműködéstől.

– Ha bármilyen segítség kell, forduljon hozzánk bizalommal! – nyomta Stone kezébe a névjegyét és telefonszámát az egyik FBI-os.

Stone eltette a névjegykártyát, és arra gondolt, remélhetőleg soha nem fajul odáig a helyzet, hogy efféle segítségre szoruljon.

Miután valamelyest elültek az izgalmak, az egész társaság Stone faházában gyűlt össze. Caleb ekkor az Öbölzsoltár- ral a kezében fölszólította Annabelle-t, hogy mondja el az igazságot.

Annabelle mély lélegzetet vett, és magyarázatba fogott. – Tudtam, mennyire imádja a könyveket Jonathan, és egyszer megkérdeztem, hogy ha a világ bármely könyvét megkaphatná, melyiket választaná.

Azt felelte, hogy az Öbölzsoltár- t. Akkor utánaolvasgattam, és kiderítettem, hogy valamennyit közintézmények őrzik, de ezek egyike különösen jó célpontnak tűnt.

– Hadd találjam ki: a bostoni Old South-templom? – vetette föl Caleb.

– Honnét tudja?

– Könnyebb kirámolni, mint a Kongresszusi Könyvtárat vagy a Yale-t. Legalábbis remélem.

402é DAVID BALDACCI

 

– Mindenesetre ellátogattam oda egy barátommal, és azt mondtuk, híres könyvekről írunk dolgozatot az egyetemen.

– És megengedték maguknak, hogy megnézzék a könyvet?

– Igen. Sőt lefényképezhettük, meg minden. Aztán volt egy másik barátom, aki ügyesen gyártott kamu pa... szóval nagyon ügyes keze volt.

– Tehát hamisított egy Öbölzsoltár-t? – hördült fel Caleb.

– Szuper volt, szakasztott olyan, mint az igazi! – A könyvtáros dühös tekintete láttán Annabelle lelkesedése némileg alábbhagyott. – A lényeg az, hogy visszamentünk, és lebonyolítottunk egy kis helycserés támadást.

– Egy kis helycserés támadást? – kérdezte Caleb céklavörös képpel. – Hazánk történelmének egyik legnagyobb könyvritkaságával bonyolítottak le egy kis helycserés támadást?

– Miért nem egyszerűen a kitűnő másolatot ajándékozta DeHavennek? – kérdezte Stone.

– Hamis könyvet ajándékozzak a férfinak, akit szeretek? Viccel?

Caleb egy karosszékbe rogyott. – Nem hiszek a fülemnek.

Mielőtt még jobban fölizgatta volna magát, Annabelle sietve folytatta az elbeszélést. – Amikor odaadtam neki a könyvet, Jonathan megdöbbent. Persze azt mondtam, csak másolat, amit neki csináltattam. Nem tudom, elhitte-e. Szerintem telefonálgatott ide-oda, hogy ellenőrizze a dolgot, és arra a következtetésre juthatott, hogy amiből élek, az nem egészen kóser.

– Igazán? Micsoda döbbenetes újság – jegyezte meg Caleb.

Annabelle nem reagált. – Mivel azonban a templomban nem tudták, hogy a példányuk hamisítvány, és egyetlen Öbölzsoltár sem tűnt el, azt hiszem, Jonathan végül úgy vélte, igazat mondok. Ez nagyon boldoggá tette. És csak egy ósdi könyvről volt szó.

– Csak egy ósdi könyvről!

Calebet majd szétvetette a düh. Stone a vállára tette a kezét. – Csigavér, Caleb. Nem kell túlspilázni.

– Túlspilázni?

– Majd visszaviszem – ajánlotta föl Annabelle.

– Mit mondott? – hökkent meg Caleb.

A GYŰJTŐK é 403

 

– Visszaviszem a könyvet, és lebonyolítok még egy helycserés támadást.

– Ezt nem mondja komolyan.

– Halálkomolyan mondom. Egyszer kicseréltem, másodszor miért ne tudnám?

– És ha rajtakapják?

Annabelle szánakozva nézett Calebre.

– Most még sokkal jobb vagyok, mint annak idején voltam. – Miltonra pillantott. – Van kedve segíteni?

– Mi az, hogy! – kiáltotta lelkesen Milton.

Calebet láthatólag a gutaütés kerülgette. – A leghatározottabban megtiltom, hogy bűncselekményhez nyújts segédkezet!

– Most már tényleg lazíts, Caleb! – szólt rá Milton.

– Egyébként is mióta bűncselekmény, ha az ember az igazi könyvet teszi vissza?

Caleb mondani akart valamit, de gyorsan lehiggadt.

– Jó, rendben, az nem bűncselekmény.

– A részleteket majd én megszervezem – mondta Annabelle. – Csak adja ide a könyvet! – nyúlt a kötetért.

A férfi azonnal magához szorította az Öbölzsoltár-t .

– Nem tarthatnám meg, amíg nincs rá tényleg szüksége? – kérdezte, és végigsimította a könyv borítóját.

– Monty Chambersnak azt mondtad, csak egy rohadt könyv – emlékeztette Reuben.

Caleb olyan képet vágott, mint aki citromba harapott. – Tudom.

Szemhunyásnyit sem aludtam, amióta ezt mondtam. Azt hiszem, a könyvtündérek megátkoztak – tette hozzá komoran.

– Jó – hagyta rá Annabelle. – Egyelőre tartsa meg! Reuben reménykedve nézett a nőre. – Most, hogy vége minden mókának, nem megyünk el valahová kettesben? Például ma este?

Annabelle elmosolyodott. – Talán majd máskor, Reuben, de azért köszönöm az ajánlatot!

– Nem ez volt az utolsó, hölgyem – csókolt kezet Reuben.

Miután a többiek távoztak, Annabelle még Stone-nal maradt, aki a sírok körül tett-vett.

404é DAVID BALDACCI

 

Amíg lemosott egy sírkövet, Annabelle nejlonzsákba gyűjtötte a gazt.

– Nem muszáj segítenie nekem – mondta Stone. – A temetői munka nem éppen az az élet, amilyet elképzelek a magafajtának.

Annabelle csípőre tette a kezét. – Miért, milyen életet képzel el a magamfajtának?

– Férj, gyerekek, takaros kertvárosi ház, szülői munkaközösségi ülés, esetleg kutya.

– Ugye ugrat?

– Ugratom. Hogyan tovább?

– Muszáj visszavinnem a könyvet, mert Caleb kiszívja a véremet.

– És azután?

Vállat vont. – Én nem szoktam ennyire előre tervezni.

Fölkapott egy másik szivacsot, letérdelt, és segített Stone-nak sírkövet tisztogatni. Később, az Annabelle készítette vacsora elfogyasztása után kiültek a tornácra beszélgetni.

– Örülök, hogy visszajöttem – mondta Annabelle, és Stone-ra pillantott.

– Én is örülök, Annabelle.

Elmosolyodott, hogy a férfi az igazi nevén szólítja.

– Az a Seagraves tripla hatosnak hívta magát. Az mit jelent?

– Harminc évvel ezelőtti ügy.

– Nem probléma. Mindannyiunknak vannak titkaink. Nem gondolt még arra, hogy elköltözik innen? – kérdezte.

Stone a fejét rázta. – Meg lehet szokni itt – mondta egyszerűen.

Talán meg – gondolta Annabelle. Aztán csak üldögéltek szótlanul, és nézték a teliholdat.

Az ÉSZAKRA VEZETŐ négyórás autóút végén Jerry Bagger ugyanazt a holdat nézte az ablakon át. Igénybe vett minden szívességet, amit valaha megszolgált, annyi embert fenyegetett meg vagy tángált el, hogy a számát se tudta, bár minden percét élvezte.

Mindezek eredményeként egyre szűkült a hurok, lassan leomlott minden védőfal, lehullott minden álca. Tudta, hogy nemsokára eljön az ő ideje. És akkor az, amit Tony Wallace-szal művelt, kismiska A GYŰJTŐK é 405

 

lesz ahhoz képest, amit a hölgyeménynek szán. Mindig mosolyt csalt az ajkára a gondolat, hogy az a nő lassan elenyészik majd a keze között. Újra ő irányított. Bagger elégedetten pöfékelte a szivarját, és egyujjnyit felhörpintett a bourbonjéből.

Készülj, Annabelle Conroy. Itt jön a csúnya, gonosz Jerry!

406é DAVID BALDACCI

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Michelle-nek, aki igazából értelmet ad mindennek.

Colin Foxnak a kiváló szerkesztésért. Isten éltesse sok közös könyvig!

Aaron Priestnek, a mesternek, ezzel mindent elmondtam.

Maureennak, Jamie-nek, Jimmynek és a Hachett Book Group USA összes többi munkatársának, kedves barátaimnak és üzletfeleimnek.

Lucy Childának és Lisa Erbach Vance-nek mindazért, amit tesznek értem.

Dr. JohnY. Cole-nak a Kongresszusi Könyvtárból a könyvtár megelevenítéséért.

Mark Dimuniationnek és Dániel DeSimone-nak a Kongresszusi Könyvtárból, mert megmutatták a gyöngyszemet, ami a könyvritkaságok olvasóterme.

Diane van der Reydennek a Kongresszusi Könyvtárból, mert türelmesen kísérgetett a részlegében. Remélem, a javát híven tükröztem.

Dr. Monica Smiddynek az alapos és aprólékos orvosi tanácsokért.

Bob Schulénak, sasszemű lektoromnak és világszínvonalú tanácsadómnak.

Deborah-nak, aki segít a józan ész és az ütemterv keretei között maradni.

Rosemary Bustamanténak idegennyelv-tudásáért és barátságáért.

Maria Rejtnek, aki az Óperencián túlról jobbított.

Cornelius Behannek, amiért használhattam a nevét. Remélem, tetszett a szereplő

Végezetül pedig Robert (Bob) Bradleynek, aki nem érhette meg, hogy a nevét olvashassa a könyvben, de emléke ott él a Bradley és Hope család, valamint minden barátja szívében és elméjében.