LEÍRÁS:

WASHINGTONBAN PROFI MÓDON MEGGYILKOLJÁK AZ AMERIKAI KÉPVISELŐHÁZ

ELNÖKÉT. KISVÁRTATVA HOLTAN TALÁLJÁK A KONGRESSZUSI KÖNYVTÁR EGYIK

IGAZGATÓJÁT. A KÉT HALÁLESET KÖZÖTT SENKI SEM LÁT ÖSSZEFÜGGÉST, LESZÁMÍTVA A TEVE KLUBOT. ENNEK A TITKOS CSOPORTNAK A TAGJAI (EGY

HAJDANI

CIA-ÜGYNÖK, EGY KÉNYSZERES-MÁNIÁS SZÁMÍTÓGÉPZSENI, EGY

VIETNAMI VETERÁN HÍRSZERZŐ ÉS EGY TUDÓS KÖNYVTÁROS) FIGYELEMMEL

KÍSÉRIK A KORMÁNY MUNKÁJÁT, MINDENT GYANÚSNAK TALÁLNAK, ÉS

MEGPRÓBÁLJÁK KIDERÍTENI, MI FOLYIK VALÓJÁBAN AZ AMERIKAI POLITIKA LEGFELSŐBB SZINTJÉN A ZÁRT AJTÓK MÖGÖTT. AMINT NYOMOZNI KEZDENEK, FÖLFEDEZIK, HOGY ÜGYNÖKÖK KÖVETIK ŐKET – VAGY A CIA, VAGY AZ FBI, VAGY

A NEMZETBIZTONSÁGI HIVATAL EMBEREI. MINDEKÖZBEN ATLANTIC CITYBEN A ZSENIÁLIS ÉS ELLENÁLLHATATLANUL SZEXI ANNABELLE CONROY HÁROM

SZÉLHÁMOS SEGÍTSÉGÉVEL AZ ÉVSZÁZAD ÁTVERÉSÉT KÉSZÜL VÉGREHAJTANI, HOGY MEGBOSSZULJA ANYJA HALÁLÁT. AZTÁN A SORS ÚGY HOZZA, HOGY A TEVE

KLUB ÉS ANNABELLE EGYESÍTIK ERŐIKET, AMIRE NAGY SZÜKSÉGÜK IS VAN, MERT

OLYAN NAGYSZABÁSÚ KÉMHISTÓRIÁBA KEVEREDNEK, AMELY NEMCSAK ŐKET, HANEM AKÁR EGÉSZ AMERIKÁT TÉRDRE KÉNYSZERÍTHETI.

2é DAVID BALDACCI

DAVID

BALDACCl

––––––––

A GYŰJTŐK

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 2010

A GYŰJTŐK é 3

 

DAVID BALDACCI: THE COLLECTORS

WARNER BOOKS, NEW YORK, 2006

COPYRIGHT© 2006 BY COLUMBUS ROSE, LTD.

HUNGARIAN TRANSLATION

© KOMÁROMY RUDOLF, 2010

FORDÍTOTTA KOMÁROMY RUDOLF

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Barna Imre igazgató

A tördelés az SZBÉ Stúdióban készült Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető Bördős János igazgató Készült Debrecenben, 2010-ben

Felelős szerkesztő Szabó Olimpia

Művészeti vezető Gerhes Gábor

Borítóterv Nagy Péter

Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva

Készült 25 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 07 8976 9

www.europakiado.hu

A szerzőtől az

EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL

megjelent:

AGYTRÖSZT

ÁLLAMÉRDEK

CSÚCSVEZÉRLÉS

EGYSZERŰ IGAZSÁG

NE HIGGY SENKINEK!

A NYERTES

ÓRAJÁTÉK

A TEVE KLUB

TIZEDMÁSODPERC

A TÚLÉLŐ

4é DAVID BALDACCI

 

Artnak és Lynette-nek sok szeretettel és tisztelettel, valamint Jewel English emlékének.

A GYŰJTŐK é 5

 

1 é FEJEZET

ROGER SEAGRAVES érdekes tárgyalás végeztével lépett ki a washingtoni Capitoliumból. A tárgyalásnak meglepő módon nem sok köze volt a politikához. Aznap este egyedül ült szerény kertvárosi otthona nappalijában, miután fontos döntést hozott. Meg kellett ölnie valakit, méghozzá igen jelentős célszemélyt. Ebben Seagraves ijesztő

vállalkozás helyett leküzdésre méltó erőpróbát látott.

Másnap reggel észak-virginiai munkahelyére hajtott. A szűk és zsúfolt irodában, amely pontosan úgy festett, mint a folyosón föl-alá az összes többi, íróasztalához telepedett, s gondolatban összerakta feladata kényes darabjait. Végül Seagraves arra a következtetésre jutott, hogy maga hajtja végre a tettet, mivel nem akaródzott harmadik félre bíznia. Azelőtt is ölt már, méghozzá sokszor; csakhogy ez egyszer nem az államérdeket szolgálta. Most saját magáért készült cselekedni.

A következő két napot gondos, határozott előkészüléssel töltötte, amelyet hatékonyan szervezett napi teendői köré. Minden egyes lépését áthatotta küldetésének három parancsoló szükségszerűsége: (1) fő az egyszerűség; (2) gondolni kell minden eshetőségre; és (3) soha nem szabad pánikba esni, bármennyire balul üt is ki a terv, ami bizony előfordul olykor. Ám ha létezik negyedik szabály, az így hangzott volna: aknázzuk ki a tényt, hogy az emberek zöme bolond, ha olyasmi merül föl, ami ténylegesen számít, például a saját életben maradásuk. Ő maga nem szenvedett ebben a fogyatékosságban.

Roger Seagraves negyvenkét éves korára is egyedülálló és gyermektelen maradt. Feleség és kölykök jelenléte igencsak bonyolította volna rendhagyó életmódját. Előző pályáján, a szövetségi kormányzat szolgálatában rutinszerűen utazgatott a világban hamis személyazonossággal. A számítógépes korszakban 6é DAVID BALDACCI

 

szerencsére megdöbbentően leegyszerűsödött a személyazonosság megváltoztatása. Néhány kattintás a komputeren, mire valahol Indiában fölzümmög egy szerver, és az ember puccos lézernyomtatójából máris kicsusszan új énje az összes hivatalos sallanggal, rojttal-bojttal, csingilingivel és hozzáférhető hitelkerettel.

Akár készen is megvehetett minden szükségeset azon az internetes oldalon, ahol igazi nagyáruház várta a féltve őrzött jelszóval belépő

bűnözőket. Gonosztevő ügyfélköre néha vagánywebbörzeként emlegette a webáruházat, amely éppúgy kínált elsőrangú személyi okmányokat és lopott hitelkártyaszámokat, mint professzionális béröldöklő szolgáltatást vagy lenyomozhatatlan eredetű lőfegyvert, ha valaki inkább maga óhajtotta elkövetni a gyilkosságot. Seagraves rendszerint egy olyan kereskedőnél szerezte be a szükséges anyagokat, aki vásárlói 99 százalékának ajánlásával dicsekedhetett, és pénz-visszatérítési garanciát vállalt. Még a gyilkosok is igényelték a minőséget.

A magas, erős felépítésű és jóképű, dús, hullámos szőke hajú Roger Seagraves ellenállhatatlan vigyorával ránézésre gondtalannak látszott. A környezetében gyakorlatilag minden nő alaposan szemügyre vette, és némelyik irigykedő férfi is. Seagraves gyakran hasznot is húzott ebből. Ha ölni vagy csalni kell, az ember minden rendelkezésre álló eszközt a lehető leghathatósabban megragad. Az állami szolgálatban is ezt tanulta. Bár elméletileg még most is az Egyesült Államok javára végezte a munkáját, a saját zsebére is dolgozott. Hivatalosan várható nyugdíja korántsem biztosíthatott olyan színvonalú pihenést, amilyet véleménye szerint megérdemelt, miután oly sok éven át kockáztatta az életét a piros-fehér-kék színekért. Ámbár az ő tevékenységét a piros határozta meg leginkább.

A capitoliumbeli gondolatébresztő látogatását követő harmadik délután Seagraves alig észrevehetően elváltoztatta vonásait, és több réteg ruhát öltött magára. Sötétedéskor furgonba ült, és a főváros északnyugati elegáns peremére vezetett, ahol a külképviseletek és magánrezidenciák telkein mindenütt paranoid őrszemélyzet cirkált.

A GYŰJTŐK é 7

 

Egy épület mögött, egy kis udvaron parkolt le, átellenben egy igen exkluzív klubbal, amelynek vörös téglás palotája tehetős és politikamániás személyeket látott vendégül. Washingtonban több akadt belőlük, mint a földkerekség bármely más nagyvárosában, és előszeretettel gyűltek össze, hogy tűrhető ételek meg átlagos bor mellett kedvükre cserélhessenek eszmét közvélemény-kutatásról, irányvonalakról és klientúrákról.

Seagraves kék munkásoverallja hátára „Szerviz” feliratot betűsablonoztak. A kulcs, amelyet korábban csináltatott, a nagyfelújításra váró, üres épület szimpla zárjába illett.

Szerszámosládájával a kezében kettesével vette a lépcsőfokokat, amíg a legfelső szintre nem ért, ahol egy utcára néző helyiségbe lépett. Ceruzalámpájával körbevilágított az üres térben, megszemlélte az egyetlen ablakot. Előző látogatásakor jól megolajozva, könnyen nyitható állapotban hagyta hátra.

Kinyitotta a szerszámosládát, és gyorsan összeszerelte mesterlövész karabélyát. Ezután a csőtorkolatra illesztette a hangtompítót, egyetlen lőszert töltött be – nem fenyegette önbizalomhiány –, előrekúszott, és mindössze öt centiméterre tolta föl az ablakot, éppen annyira, hogy a hangtompító a nyílásba férjen.

Az órájára pillantott, és a magaslesről jobbra-balra végignézett az utcán. Nem nagyon aggódott, hogy észreveszik, mivel az épületben koromsötét volt, ezenkívül a karabélyán nem csillogott árulkodó optika, és a fegyver a Camoflex technológia jóvoltából a háttérhez igazodva változtatta a színét.

Mily sokat tanult az emberiség a szerény molylepkétől!

Miután a luxuslimuzin és a kísérő biztonsági gépkocsi megállt a klub előtt, Seagraves a limóból kiszálló egyik férfi fejére irányította a célgömböt, de nem tüzelt. Még nem jött el az idő. A klubtag bevonult, nyomában a fülbedrótos biztonságiak, bikanyakuk kidagadt a keményített inggallérból. Seagraves figyelte, ahogy a limó a kísérő

autóval együtt elhúzott.

Ismét a karórájára pillantott: még két óra. Tovább kémlelte a lenti utcát, ahol a taxikból és személygépkocsikból komoly arcú nők szálltak ki, nem éppen talpig Versacéban és De Beers-karátokkal 8é DAVID BALDACCI

 

teleaggatva, de sikkes konfekciókosztümben, ízléses bizsuval, társasági és politikai csápjaikat kieresztve. Komoly arcú és láthatólag pocsék modorú férfi kísérőik teniszcsíkosban, visszafogott nyakkendőben vonszolták magukat mellettük.

Én mondom, emberek, ez egyre rosszabb.

Egyszázhúsz perc vánszorgott tova, és Seagraves tekintete egy pillanatra sem tágított a klub téglahomlokzatától. A széles utcai ablakokon át követhette a pohár szorongató, cinkosán fojtott hangon zsibongó jónép célirányos kavargását.

Jól van, kérem, lássunk munkához.

Még egyszer gyorsan végigpásztázta az utcát. Egy lélek sem nézett felé. Pályája során tapasztalta, hogy sosem nézik. Türelmesen várt, amíg a célszemély utoljára át nem sétált a célkeresztjén. Akkor kesztyűs ujja a ravaszra simult. Nem különösebben szeretett ablaküvegen át tüzelni, noha az nem zavarta az általa használt lövedék röppályáját.

Supp! Ezt azonnal üvegcsörrenés követte, majd egy köpcös férfi holttest tompa puffanása a fényesre vikszelt tölgyfa parkettán. Robert Bradley képviselő úr semmi fájdalmat sem érzett a becsapódáskor. A golyó kivégezte az agyát, mielőtt az utasíthatta volna a száját, hogy nyíljon sikolyra. Tulajdonképpen nem is rossz vég.

Seagraves nyugodtan letette a karabélyt, és lehámozta magáról a kezeslábast, amely alól a washingtoni rendőrség egyenruhája tűnt elő. Az uniformishoz illő, magával hozott sapkát tett a fejére, és lement a lépcsőn a hátsó kijárathoz. Amint elhagyta az épületet, hallotta az utcáról a szirénákat. Mindössze tizenkilenc másodperc telt el a lövés óta; ezt onnan tudta, hogy fejben számlálta. Most már szaporázta lépteit az úttesten, ahogy magában tovább mérte az akció tartamát. A következő pillanatban megütötte a fülét az autó motorjának erőteljes zúgása, s a gondosan megkoreografált jelenet mindinkább kibontakozott. Futásnak eredt, közben előrántotta a pisztolyát. Öt másodperce maradt, hogy odaérjen. Épp jókor fordult be a sarkon, hogy hajszál híján elgázolja a szedán, amely elszáguldott mellette. Az utolsó pillanatban oldalra vetődött, áthemperedett, és az úttest közepén állt föl.

A GYŰJTŐK é 9

 

A túloldalról kiabáltak neki, az autóra mutogattak. Seagraves megfordult, két marokra fogta a pisztolyát, és rálőtt a szedánra. A vaktöltények andalítóan szóltak, szakasztott úgy, mint az igaziak. Öt lövést adott le, majd teljes gőzzel félsaroknyit vágtázott az aszfalton, és egy várakozó autóba pattant, amely megkülönböztető jelzés nélküli rendőrségi járőrkocsinak tetszett, azzal robogott villogva-szirénázva a már-már semmibe vesző szedán után.

Az „üldözött” kocsi a következő kereszteződésben balra kanyarodott, azután jobbra, be egy sikátorba, majd annak a közepén megállt. A sofőr kiugrott, az előtte parkoló, neonzöld VW bogárhoz szaladt, és elporzott.

Mihelyt látótéren kívül került a klubtól, a másik kocsi vezetője kikapcsolta a villogót és a szirénát, elfordult az addig követett járműtől, s az ellenkező irányba indult. A Seagraves melletti férfi még csak rá sem nézett, amikor beszállt a hátsó ülésre, és levetette a rendőruniformist. A zsarugönc alatt testhez álló, egybeszabott kocogódresszt viselt; a lábán eleve fekete futócipő volt. A kocsi padlóján hat hónapos, szájkosaras fekete labrador hasalt. Az autó bevágódott egy mellékutcába, a következő sarkon balra fordult, s megállt egy – ezen a kései órán elhagyatott – parknál. A hátsó ajtó kinyílt, Seagraves kiszállt, az autó elsuhant.

Seagraves szorosra fogta a pórázt, ahogy „kis kedvence”

társaságában megkezdte „szokásos” esti kocogását. Miután a következő sarkon jobbra fordultak, négy rendőrségi járőrkocsi húzott el a hatlábú páros mellett. A zsarukonvojból egyetlen szempár sem pillantott a férfira.

Egy perccel később a város egy másik részén hirtelen lángok csaptak föl egy bérelt, és szerencsére üresen álló sorházból: a halott emberéből. Eredetileg gázszivárgás okozta balesetnek tudták be a dolgot, de Bob Bradley meggyilkolásának fényében a szövetségi hatóságok egyéb magyarázatot kerestek, bár elég nehézkesen.

Seagraves lefutott háromsaroknyit, majd sorsára hagyta a blökit, beszállt egy ott vesztegelő autóba, és nem egészen egy óra múlva hazaért. Közben az Egyesült Államok vezetőinek új házelnököt kellett találniuk a képviselőházba a nemrég elhunyt Robert Bradley 10é DAVID BALDACCI

 

helyére. Nem fog nehezükre esni – elmélkedett Seagraves másnap munkába, a virginiai Langleybe menet, miután a reggeli lapban olvasott Bob Bradley megöléséről. Elvégre nyüzsögnek a városban a nyavalyás politikusok. Csak annak az egynek nincs már nyavalyája.

Kac-kac! A biztonsági kapuhoz hajtott, fölmutatta azonosító jelvényét, mire a fegyveres őr, aki jól ismerte, intett, hogy mehet.

Belépett a hosszan elnyúló épület főbejáratán, további rendészeti tortúrának tette ki magát, majd irodának csúfolt, két és félszer háromméteres cipős dobozába indult. Középszintű tisztviselőként ez idő szerint főleg abból állt a munkája, hogy összekötő kapcsot képezett az őt foglalkoztató kormányszerv meg az agyatlanul bénáskodó, valami okból mégis hivatalba szavazott capitoliumiak között. Ez távolról sem merítette ki annyira, mint itteni régebbi feladata, és érdemdús szolgálataiért odavetett csontot jelentett. A CIA újabban – a korábbi évtizedektől eltérően – már beengedte „különleges” alkalmazottait a hidegről, amint abba az életkorba értek, amikor reflexeik némileg lelassultak, és munkakedvük is lanyhult.

Miközben Seagraves átnézte lélektelen papírmunkáját, ráeszmélt, mennyire hiányzott már neki az ölés. Akik valaha életvitelszerűen gyilkoltak, sosem vetkőzik le igazán ezt a vérszomjat. Az előző este legalább egy pillanatra ismét ráragyogott a régi dicsőség.

Ezzel egy problémát eltakarított az útból, de valószínűleg hamarosan újabbal kellett szembenéznie. Roger Seagraves azonban tudta magáról, hogy találékony problémamegoldó – ilyen a természete.

A GYŰJTŐK é 11

 

2 é FEJEZET

TÉGLÁBÓL RAKOTT ósdi gyárkémények okádták a temérdek fekete füstöt, s azzal együtt alighanem egykét gyanútlan generáció tönkretételéhez elegendő mennyiségű rákkeltő anyagot az amúgy is sötét fellegekkel borított égre. Ez az iparváros visszafordíthatatlanul haldoklott, várható kimúlását a még sokkal szennyezettebb kínai nagyvárosokban fizetett filléres munkabérek siettették. Egyik sikátorában kisebb tömeg verődött össze egy férfi körül. Nem, nem tetthely volt ez holttesttel, se nem mesterségbeli készségeit csiszolgató utcai csepűrágó, sőt még csak nem is az ügyhöz remélt szerény hozzájárulás fejében Jézussal és az üdvözüléssel vigéckedő, erős tüdejű prédikátor. Ez a szakmai berkekben „zsugás”-nak nevezett férfi javában igyekezett azon, hogy megszabadítsa a sokadalmat a pénzétől az „itt a piros, hol a piros?” nevű

hazárdjátékkal.

A zsugásnak asszisztáló „mázlisták” kellően megválasztott időközökben nyertek a fogadásban, ezzel a színjátékkal érték el, hogy a kiszemelt palimadarak reménykedjenek saját szerencséjükben. A „falazó”, azaz őrszem kissé álomkóros volt.

Legalábbis az utca túloldaláról őket figyelő nő ezt a következtetést vonta le a férfi testbeszédéből és fásult tekintetéből. A szintén a svindlerbandához tartozó „muszklis”-t nem ismerte, de inkább lomha meláknak, semmint nagyon kemény legénynek látszott. A két ifjú és virgonc „felhajtóra”, miként megjelölésük sejteni engedte, az a feladat hárult, hogy folyamatosan újabb hiszékenyeket vonjanak be a kártyajátékba, amelyben semmi szín alatt nem nyerhettek.

A nő közelebb lépett, figyelte, amint a lelkes tömeg hol tapsolt, hol fölmorajlott aszerint, hogy a tétek éppen nyertek vagy veszítettek. A megfigyelő maga is mázlistaként kezdte pályáját az 12é DAVID BALDACCI

 

ország egyik legjobb zsugásánál. Az a bizonyos svindler gyakorlatilag bármely városban föl tudta állítani a standját úgy, hogy egy óra múltán legalább két lepedővel a zsebében távozott, s a kárvallottaknak sejtelmük sem volt arról, hogy nem pusztán pechük áldozatai. Ez a mostani kártyabűvész értette a dolgát, és nem véletlenül: ugyanattól tanult, akitől a nő. A megfigyelő avatott szeme megállapította, hogy az illető a dublőr-lapos dámaváltó technikát alkalmazza, vagyis a bemutatás kritikus pillanatában cseréli ki a fekete lapot a dámára, mivel ez az egész játék kulcsa.

Az itt a piros, hol a piros célja éppolyan egyszerű, mint az alapjául szolgáló gyűszűcsereberéé: ki kell választani a dámát az asztalra rakott három lap közül, miután a zsugás szédítő sebességgel kevergette őket. Ez azonban lehetetlen, ha a fogadó tippjének elhangzásakor a hölgy még az asztalon sincs. A zsugás csak a dáma „tényleges” pozíciójának felfedése előtti pillanatban csúsztatja az egyik lap helyére a dámát, és mutatja meg a nézőknek, hol rejtőzött állítólag mindvégig. Ez az egyszerű „piti simli” hercegnőktől hencegőkig és mindennemű népség-katonaság körében biztos pénzforrás, amióta csak föltalálták a játékkártyát.

A nő besurrant egy kukáskonténer mögé, tekintete összevillant az egyik bámészkodóéval, és széles lencséjű, színezett napszemüveget vett föl. A következő másodpercben a falazó figyelmét tökéletesen elvonta egy helyes miniszoknyás fogadó. A lány a férfi orra előtt hajolt le valami elgurult apróért, és panorámás rálátást biztosított feszes fenekére meg a piros tangára, amely nem is igen próbálta eltakarni a domborulatokat. A falazó kétségkívül azt hitte, hogy elképesztően szerencsés, pedig éppen úgy, mint az itt a piros, hol a piros? esetében, a szerencse egyáltalán nem játszott szerepet. A nő

előre lefizette a miniszoknyást, hogy adja elő az elgurítós-lehajolós magánszámot, amikor a napszemüveg fölvételével jelt ad neki. Az efféle egyszerű figyelemelterelő technika attól fogva tévedhetetlenül hatásos a férfiaknál, hogy a nők először bújtak ruhába.

A hölgy négy gyors lépéssel középen termett, olyan lendületesen és erélyesen mozgott, hogy a tömeg azonnal szétvált, a döbbent falazó pedig tehetetlenül nézett.

A GYŰJTŐK é 13

 

– Na jó, most pedig szeretném látni az iratait! – harsogta a nő, föltartotta az igazolványát, és hosszú mutatóujjával az alacsony, kalácsképű, ám az ország legfürgébb kezével megáldott zsugásra bökött. A kis fekete szakállú, középkorú férfi smaragdzöld szeme egyre a nőt fürkészte a baseballsapka alól, bár lassan a zakójába nyúlt, és előhúzta a tárcáját.

– Rendben, emberek, vége a babazsúrnak – tárta szét a nő a dzsekijét, hogy láthassák az övére tűzött ezüstszínű jelvényt. A csődület kezdett szétszéledni. A harmincöt körüli, magas, széles vállú, formás csípőjű, hosszú vörös hajú jövevény fekete farmert, zöld garbót és kurta bőrdzsekit viselt. Beszéd közben a nyakán megfeszült egy hosszú izom. Jobb szeme alatt halászhorog alakú, kicsi, halványpiros forradást rejtett a napszemüveg. – Azt mondtam, vége a babazsúrnak. Fogják a pénzüket, és oszoljanak! – folytatta egy oktávval mélyebb hangon.

Azt már észrevette, hogy az asztalon hagyott tétek abban a pillanatban eltűntek, ahogy megszólalt. Pontosan tudta, hová. A zsugás tényleg értette a dolgát, azonnal alkalmazkodott a helyzethez, és ellenőrzése alá vonta az egyetlen számottevő tényezőt: a pénzt. A sokaság szétrebbent, senki sem méltatlankodott a hiányzó bankjegyek miatt.

A muszklis tétova lépést tett a betolakodó felé, de megdermedt, ahogy a nő tekintete rászegeződött.

– Eszébe ne jusson, mert a szövetségi kóterban egyszerűen imádják az ilyen dundi fiúkákat. – Kéjes pillantással mérte végig. – Mennyi friss hús! – A muszklis ajka megremegett, a falhoz hátrálva próbált láthatatlanná válni. A nő azonban elindult felé. – Ejnye, nagyfiú. Amikor azt mondtam, oszoljanak, az magára is vonatkozott.

A muszklis idegesen pillantott a másik férfira.

– Eredj már! – biztatta amaz. – Majd megkereslek.

Miután a muszklis elszelelt, a nő megnézte a zsugás igazolványát, vigyorogva adta vissza, majd a falhoz állította a férfit, hogy megmotozza. Fölvett egy lapot az asztalról, és úgy fordította, hogy a férfi lássa a pikk dámát.

– Úgy látszik, nyertem.

14é DAVID BALDACCI

 

A zsugás rezzenéstelen tekintettel nézte a lapot. – Mióta érdekli az FBI-t egy ártalmatlan szerencsejáték?

A nő visszatette a lapot az asztalra. – Még jó, hogy a balekjai nem tudják, valójában mennyi köze ennek a játéknak a szerencséhez.

Talán fölvilágosíthatnám egyik-másik tagbaszakadtat, akik aztán esetleg visszajönnek, és szarrá verik magát.

A férfi lenézett a pikk dámára. – Ahogy mondta: maga nyert.

Mennyi a tarifája?

Farzsebéből összegöngyölt bankjegyköteget vett elő.

A nő válaszul elővette az igazolványát, lecsatolta az övéről a jelvényt, és mindkettőt az asztalra dobta. A férfi lepillantott a holmira.

– Rajta! – mondta a nő fesztelenül. – Nincsenek titkaim.

A férfi fölvette a tárgyakat. Az igazolvány nem azt bizonyította, hogy a nő hivatásos bűnüldöző. A műanyag tokban a Costco Diszkontvásárlói Klub tagsági kártyája lapult. A bádogjelvénybe egy német sörmárka emblémáját nyomták.

A férfi szeme elkerekedett, ahogy a nő lecsúsztatta a napszemüvegét, és azonnal fölismerhetővé vált. – Annabelle?

– Mi a fészkes fenét tipródsz ebben a lepukkant koszfészekben ittapirosozással egy rakat lúzer közt, Leo? – kérdezte Annabelle Conroy.

Leo Richter vállat vont, de a szája fülig ért.

– Komisz idők járnak. A srácok pedig okésak, kicsit zöldfülűek, de tanulékonyak. És a piroskázás mindig bejön, mint tudjuk – lóbálta meg a bankjegyköteget, mielőtt visszagyömöszölte a farzsebébe. – Kicsit húzós zsarunak kiadni magadat – jegyezte meg enyhe rosszallással.

– Egy szóval sem mondtam, hogy zsaru vagyok, az emberek csak feltétezték. Ebből élünk, Leo. Aki elég tökös, arról mindenfélét feltételeznek. De ha már itt tartunk, meg akarsz vesztegetni egy zsarut?

– Szerény tapasztalataim szerint az esetek többségében sikerül – jelentette ki Leo, cigarettát halászott ki az ingzsebébe dugott csomagból, és a nőt is megkínálta. Annabelle elhárította.

A GYŰJTŐK é 15

 

– Mennyit keresel ezzel a balhéval? – kérdezte magától értetődően.

Leo gyanakodva pillantott rá, miközben meggyújtotta a Winstonját, szippantott egyet, és az orrán kifújta a füstöt, szinte miniatűr változatban utánozva a gyárkéményekből bodorodó bűzös felhőket.

– Ami azt illeti, eléggé megoszlik a zsozsó. Alkalmazottakról kell gondoskodnom.

– Alkalmazottakról! Csak nem te intézed az adóbevallásukat is?

Az ittapiros nincs a látókörömben, Leo – tette hozzá Annabelle, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. – Szóval mennyi jön össze?

Valami elfogadható mentséget szeretnék hallani.

Összefonta a karját, és a falnak támaszkodva várt.

Leo vállat vont.

– Rendszerint öt helyszínt váltogatunk, kábé napi hat órát dolgozunk. Egy jó napon három-négy rugót kaszálunk. Errefelé sok a gyári melós. Ezeknek égeti a zsebét a pénz. De nemsokára továbbállunk. Újabb leépítések várhatók, és nem hiányzik, hogy az emberek túlságosan megjegyezzék a képünket. Nem mintha magyaráznom kéne neked, mi újság. A nettóból hatvan százalék az enyém, de manapság sok a költség. Kábé harminc lepedőt tettem félre. Télig szeretném megduplázni. Az kitart egy ideig.

– De csak egy ideig, ahogy ismerlek – vette föl Annabelle Conroy a sörös jelvényét meg a vásárlókártyáját. – Komoly lovetta nem érdekel?

– Amikor legutóbb ezt kérdezted, rám lőttek.

– Ránk lőttek, azt is a te mohóságod miatt.

Most egyikük sem mosolygott.

– Mi a téma? – érdeklődött Leo.

– Majd megtudod, miután lezavarunk pár piti simlit. Kell az indulótőke a nagybanizáshoz.

– Ne már, Annabelle! Ugyan ki játszik még nagyban?

A nő büszkén kihúzta magát, úgy nézett le Leóra. Tűsarkúban elérte a száznyolcvanat. – Hát én. Mellesleg soha nem is hagytam abba.

16é DAVID BALDACCI

 

– Amikor legutóbb láttalak, nem barna voltál? – észrevételezte a hosszú vörös hajat a férfi.

– Bármi lehetek, aminek lennem kell.

– A régi jó Annabelle – vigyorodott el Leo.

– Nem, nem a régi jó – komolyodott el kissé a nő tekintete. – Még jobb. Szóval benne vagy a buliban?

– Mekkora a rizikó?

– Nagy, de a haszon se kicsi.

Dobhártyarepesztő hangerővel visított föl egy autóriasztó. A kettősnek a szeme sem rebbent. Ha az ilyen szintű svindler bármilyen körülmények között elveszíti a hidegvérét, az vagy ingyenes állami vendéglátással, vagy a halállal egyenlő.

– Oké, benne vagyok – pislantott végül Leo. – Hogyan tovább?

– Beszervezünk még pár embert.

– Szuperválogatottban nyomjuk? – csillant föl a férfi szeme a kilátástól.

– A nagybanizás csak a legjobbaknak való – vette kézbe a pikk dámát Annabelle. – Ma te fizeted a vacsorát, amiért nyertem a bűvészmutatványodon.

– Attól tartok, errefelé nincs sok étterem, ahol vacsorázni érdemes.

– Nem is itt vacsorázunk. Három óra múlva repülünk Los Angelesbe.

– Három óra múlva Los Angelesbe? Még össze sem csomagoltam.

És jegyem sincs.

– Dehogy nincs. A bal belső zsebedben. Akkor csempésztem bele, amikor megmotoztalak. – A férfi megvastagodott deréktájára nézett, és fölvonta fél szemöldökét. – Híztál, Leo.

Sarkon fordult, és elindult, miközben Leo ellenőrizte a zsebét, és megtalálta a repülőjegyet. Fölmarkolta a kártyáit, és a nő után futott, a kártyaasztalt ott hagyta, ahol volt.

Piroskát egy időre szabadságolta. Hívta a nagybanizás.

A GYŰJTŐK é 17

 

3 é FEJEZET

ANNABELLE aznap este a Los Angeles-i vacsoránál kifejtette terve részleteit Leónak, azzal a két játékossal kapcsolatban is, akit még be akart vonni.

– Jól hangzik, de hol a nagybanizás? Arról még nem szóltál.

– Csak szép sorjában – felelte a nő a borospoharát cirógatva, és tekintete körbevándorolt az elegáns étteremben, automatikusan a lehetséges célszemélyeket kereste.

Mély levegő, úgy ni, és most nézzük, hol az a balek... Félrevonta vörösre festett haját az arcából, és egy pillanatra a szemébe nézett egy három asztallal odébb ülő fickónak. A szemét már egy órája bámulta, és feltűnően jelezgetett a kis fekete ruhás Annabelle-nek, miközben saját randipartnere megalázottan dúlt-fúlt magában. A férfi most lassan megnyalogatta az ajkát, és Annabelle-re kacsintott.

Na persze, csórikám, csak szeretnéd.

– Figyelj, Annabelle – rezzentette föl gondolataiból Leo –, én nem foglak átvágni. Mi a francnak jöttem volna el idáig.

– Bocs, de az én kontómra jöttél el idáig.

– Társultunk, mindent elmondhatsz. Tőlem senki sem tudja meg.

A nő tekintete átsiklott Leo fölött, ahogy fölhajtotta a maradék cabernet-jét. – Kár a gőzért, Leo. Ennyire jól még te sem tudsz hazudni.

Egy pincér lépett oda, és névjegyet nyújtott át Annabelle-nek.

– Attól az úriembertől – mutatott a férfira, aki egyfolytában gülüzte.

Annabelle elvette a névjegyet, amelyen az állt, hogy a férfi tehetségkutató. A kartonlapocska hátára segítőkészen azt is fölírta, konkrétan milyen nemi aktust hajtana végre szívesen Annabelle-en.

Jól van, tehetségkutatókám, te akartad.

18é DAVID BALDACCI

 

Kifelé menet Annabelle megállt egy asztalnál, amelynél öt testes férfi ült teniszcsíkos öltönyben. Mondott valamit, amin mindannyian nevettek. Egyiküknek megpaskolta a fejét, egy negyven év körüli, ősz halántékú, birkózóvállú másiknak pedig az arcába csípett. Ismét mindannyiukat megnevettette valamivel, azután leült, és néhány percig beszélgetett velük. Leo kíváncsian figyelte, ahogy Annabelle otthagyja az asztalt és elsétál őmellette a kijárat irányában.

Ahogy a tehetségkutatóhoz ért, a férfi odaszólt neki: – Hívjál föl, picinyem! Komolyan. Olyan dögös vagy, hogy fölforr a vérem.

Annabelle lekapott egy pohár vizet egy arra járó pincér tálcájáról.

– Akkor jobb, ha lehűtünk, bikuci.

A fickó ölébe borította a vizet.

– Az istenit! – ugrott föl a férfi. – Ezért megfizetsz, hülye ribanc!

A nője a szája elé tette a kezét, hogy eltakarja a nevetését.

Mielőtt a férfi elkaphatta volna, Annabelle karja előrelendült, és megfogta a csuklóját.

– Látja azokat a fiúkat? – biccentett az öt öltönyös felé, akik ellenségesen méregették a férfit. Az egyikük az ujjait ropogtatta. Egy másik a zakójába csúsztatta a kezét, és ott is hagyta.

– Biztosan látta, amikor beszélgettem velük, mivel egész este engem les. Az ott a Moscarelli család – közölte Annabelle nyugodtan. – Az asztalfőn az exem, Kicsi Joey. Bár elvileg már nem tartozom a klánhoz, Moscarelliéktől nem lehet végleg elszakadni.

– Moscarelliéktől? – kérdezte dacosan a férfi. – Ki a francok azok?

– A harmadik legnagyobb szervezett bűnözőcsaládot alkották Vegasban, amíg az FBI mindenkit ki nem füstölt onnan. Most visszatértek ahhoz, amiben a legjobbak: a New York-i és newarki kukás szakszervezeteket ellenőrzik. – Annabelle megszorította a férfi karját. – Úgyhogy ha zavarja a vizes gatyája, biztosra veszem, hogy Joey meg tudja oldani a problémáját.

– Csak nem képzeli, hogy beveszem ezt a süket dumát? – vágott vissza a fickó.

– Ha nekem nem hisz, menjen csak oda, és kérdezze meg tőle!

A GYŰJTŐK é 19

 

A férfi megint a másik asztalra sandított. Kicsi Joey húsos kezében pecsenyekést szorongatott, miközben az egyik társa igyekezett ülve tartani.

Annabelle még jobban megszorította a férfi karját. – Vagy azt akarja, hogy én hívjam ide Joeyt meg néhány barátját? Ne aggódjon, Joeyt feltételesen helyezték szabadlábra, nem tudja igazán laposra veretni magát, mert kiakasztaná vele az FBI-osokat.

– Ne, inkább ne! – riadt meg a férfi, és alig tudta elszakítani a tekintetét a vérszomjas Kicsi Joeytól meg a pecsenyekéstől. – Nem nagy ügy – tette hozzá gyorsan –, csak egy kis víz.

Visszaült, és szalvétával itatgatta föl a vizet átázott ágyékáról.

– Viccesnek találod, kedvesem? – fordult Annabelle a férfi nőjéhez, aki hiába próbálta visszafojtani a kuncogást. – Az a helyzet, hogy most rajtad nevetünk, nem veled. Kapard össze az önbecsülésedet, különben mindig csak ilyen mocskos kis szarcsimbókok mellett fogsz fölébredni, amíg úgy meg nem vénülsz, hogy baromira senkit sem tudsz majd érdekelni, még önmagadat sem.

A hölgy abbahagyta a vidámkodást.

– Azt a – ámuldozott az étteremből kifelé menet Leo –, és én még Dale Carnegie könyveire vesztegettem az időmet, holott csak veled kellett volna lógnom.

– Nem kell a púder, Leo.

– Jó, jó, de miféle Moscarelli család? Menj már. Kik voltak valójában?

– Öt könyvelő Cincinnatiből, akik valószínűleg szeretnének becsajozni ma este.

– Szerencséd, hogy olyan keménynek látszottak.

– Ez nem szerencse kérdése. Azt mondtam, egy filmjelenetet próbálok a barátommal a nyilvánosság előtt. Bemeséltem nekik, hogy Los Angelesben mindennapos az ilyesmi. Megkértem őket, hogy segítsenek, viselkedjenek úgy, mint a maffiózók, ezzel megfelelő légkört teremtenek, amíg mi a szövegünket mondjuk.

Kilátásba helyeztem, hogy ha elég ügyesek, esetleg szerepet 20é DAVID BALDACCI

 

kaphatnak a filmben. Valószínűleg soha életükben nem csináltak ilyen izgalmasat.

– Értem, de honnét tudtad, hogy kifelé menet elkap téged az a disznó?

– Honnét, honnét, Leo, hát talán mert láttam a sátorpóznát a gatyájában. Vagy azt hitted, csak a hecc kedvéért öntöttem vizet az ölébe?

MÁSNAP ANNABELLE és Leo kölcsönzői sötétkék Lincolnnal hajtottak végig a Beverly Hills-i Wilshire Boulevardon. Leo merőn nézte az üzleteket, amelyek mellett elhaladtak.

– Honnét kaptál fülest a srácról?

– A szokásos forrásokból. Fiatal, az utcán nem sok tapasztalatot szerzett, de én a szakterülete miatt jöttem ide. – Annabelle beállt egy parkolóhelyre, és valamivel előrébb egy üzlet portáljára mutatott. – Na, ott vágja át a mi kis kütyükirályunk a vásárlóközönséget.

– Hogy néz ki a gyerek?

– Nagyon metroszexuális.

– Metroszexuális? – visszhangozta értetlenül Leo. – Az meg mi az isten? Valami új melegbaromság?

– Többet kéne kimozdulnod, Leo, azonkívül gyakorolnod az érzelmileg semleges társasági kifejezésmódokat.

Egy perc múlva Annabelle egy legeslegfelső árfekvésű ruházati boltba kalauzolta Leót. A luxusbutikban jóképű, vékony fiatalember üdvözölte őket trendi fekete szerelésben, szőke haja hátranyalva, arcán egynapos divatborosta.

– Egyedül viszi az egész boltot? – kérdezte Annabelle, szemügyre véve a többi pénzes vásárlót. Tudta, hogy bizonyára nem nyomorognak, mert itt a legolcsóbb pár cipőért is ezer dolcsit kellett kipengetni, hogy szerencsés tulajdonosa tízcentis aszfaltszurkálókon tipeghessen, amíg el nem pattan az Achilles-ina.

A fiatalember bólintott. – Nekem örömet szerez ez a munka, a vevők kiszolgálása.

– Azt elhiszem – mormolta Annabelle.

A GYŰJTŐK é 21

 

Kivárták, hogy a többi vásárló elhagyja az üzletet, majd Annabelle kitette a bejárati ajtóra a Zárva táblát. Leo egy női blúzt vitt a kasszához, miközben Annabelle a pénztárpult körül ténfergett. Leo átnyújtotta a hitelkártyáját, de az kicsúszott az eladó kezéből; a fiatalember lehajolt érte, és mire fölegyenesedett, Annabelle közvetlenül a háta mögött állt.

– Milyen ügyes kis csecsebecse – nézegette az apró készüléket, amelyen az eladó éppen áthúzta Leo kártyáját.

– Bocsánat, hölgyem, de vásárlók nem tartózkodhatnak a pult mögött – figyelmeztette homlokráncolva a fiatalember.

Annabelle elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Saját kezűleg fabrikálta?

– Ez csalásgátló berendezés – jelentette ki határozottan a fiatalember. – Igazolja a kártya érvényességét. Ellenőrzi a műanyagba ágyazott rejtjelkódot.

Rengeteg lopott hitelkártya kerül be hozzánk, és a főnök utasítására használjuk ezt. Igyekszem minél kevésbé szembeöltően alkalmazni, hogy senkit se hozzak zavarba. Bizonyára megérti.

– Tökéletesen értem – nyúlt át az eladó mellett Annabelle, és kivette a masinát. – Ez arra jó, Tony, hogy leolvassa a nevet és a számlaszámot, valamint a mágnescsíkba rejtett hitelesítő kódot, maga pedig hamisíthassa a kártyát.

– Vagy még valószínűbb, hogy eladja a számokat egy kártyás bandának, amelyik legyártja a hamisítványt – tette hozzá Leo. – Így magának nem is nagyon kell bepiszkítania azt a metroszexuális kezét.

Tony egyikükre, majd másikukra nézett. – Honnét tudják a nevemet? Zsaruk?

– Jaj, sokkal jobbak – felelte Annabelle, és átkarolta Tony keskeny vállát. – Éppen olyan emberek, mint maga.

KÉT ÓRÁVAL később Annabelle és Leo a Santa Monica-i mólón sétáltak. A derült égen sehol egy felhő, s az óceáni fuvallat meg-megújuló hullámokban szállította a kellemesen langymeleg levegőt.

22é DAVID BALDACCI

 

Leo zsebkendővel megtörölgette a homlokát, levette a zakóját, és a karjára terítette.

– A mindenit, el is felejtettem, milyen kellemes idekint.

– Gyönyörű idő és a világ legjobb célpontjai – mondta Annabelle.

– Ezért jöttünk ide. Mert ahol a legjobb balekok találhatók...

– Ott találhatók a legjobb svindlerek is – fejezte be a mondatot Leo.

A nő bólintott. – Oké, ő az: Freddy Driscoll, a kamupapírok koronahercege.

Leo előremeredt, s a napsütésben hunyorogva betűzte ki az elárusító pavilon fölötti kis feliratot.

– Márkamennyország?

– Pontosan. Úgy csináld, ahogy mondtam!

– Merném csak másképp – morgolódott Leo.

Megtekintették a farmernadrágok, márkás retikülök, karórák és egyéb divatkellékek szépen kirakosgatott választékát. A pavilonnál álló alacsony, kövérkés, megnyerő arcú, idősebb férfi udvariasan köszöntötte őket. Szalmakalapja alól fehér tincsek kandikáltak ki.

– Hű, milyen remek árak! – mustrálgatta a kínálatot Leo.

– Itt nincs az a rezsiköltség, ami a flancos boltokban, csak napfény, homok és óceán – felelte büszkén a férfi.

Átnézték az árucikkeket, kiválasztottak néhány tételt, és Annabelle egy százdollárost nyújtott át fizetségül.

A férfi elvette, vastag szemüveget biggyesztett az orrára, egy bizonyos szögbe fordította a bankót, azután gyorsan visszaadta.

– Sajnálom, hölgyem, de attól tartok, hogy ez hamis.

– Igaza van, az – mondta fesztelenül Annabelle –, de azt hittem, korrekt dolog, ha hamis pénzzel fizetek hamis áruért.

A nyájasan mosolygó férfinak a szeme sem rebbent.

Annabelle ugyanúgy megvizsgálta, ahogy az imént a férfi.

– Az a baj, hogy ha ebben a szögben tartjuk a bankjegyet, kiderül, hogy még a legjobb hamisító sem képes igazán utánozni Franklin hologramos képét, mert kétszázmillió dolláros nyomdagép kell ahhoz, hogy jó legyen. Olyanból egyetlenegy van az Egyesült Államokban, és hamisítók nem férhetnek hozzá.

A GYŰJTŐK é 23

 

– Úgyhogy az ember vesz egy zsírceruzát – kottyantotta közbe Leo –, és szépen leskicceli vele a jó öreg Bennyt. Így aki elég gógyis ahhoz, hogy ellenőrizze, kap egy kis csillogást, és ettől az az illúziója, hogy hologramot látott, pedig nem is.

– Maga azonban észrevette – hangsúlyozta Annabelle –, mert nem sokan gyártottak annyi efféle papiruszt, mint maga. Viszont a helyében mostantól szólnék a szállítójának – emelt föl egy farmert –, hogy ne legyen rest rányomni a márkanevet a cipzárhúzóra, ahogy az igazi gyártó teszi. – Lerakta a nadrágot, és egy táskát vett a kezébe. – És duplán tűzze végig a hordszíjat, mert ez így bukovári.

– A valódi Rolex pedig – mutatott egy eladásra kínált karórát Leo – simán jár, nem tiktakol.

– Őszintén meg vagyok döbbenve, hogy termékhamisítás áldozatául estem – mondta a férfi. – Néhány perce láttam egy rendőrt lejjebb a mólón. Elszaladok érte. Legyenek szívesek itt maradni, valószínűleg igényelni fogja a tanúvallomásukat.

Annabelle hosszú, hajlékony ujjaival megszorította a férfi karját.

– Ne vesztegesse ránk a fedősztoriját! – mondta. – Inkább beszélgessünk.

– Miről? – kérdezte bizalmatlanul a férfi.

– Két piti svindliről meg egy nagybaniról – válaszolta Leo, mire az öregnek fölcsillant a szeme.

24é DAVID BALDACCI

 

4 é FEJEZET

ROGER SEAGRAVES a tárgyalóasztal fölött a szánalmas mókusra és átfésült frizurájára nézett, amely tucatnyi zsíros, fekete hajcsomóval hasztalanul próbálta eltakarni a kopasz fejbőr széles, korpás sávját.

Bár a vállban és lábban vézna, has- és fartájékon igencsak jól fejlett férfit még csak a negyvenes évei taposták, valószínűleg jócskán meg kellett volna szorongatni ahhoz, hogy összeesés nélkül lefusson több mint húsz métert. Egy teli bevásárlószatyor fölemelése kétségkívül meghaladta volna felsőteste izomerejének határait. A teljes férfinem huszonegyedik századi fizikai leromlásának reklámfigurája – gondolta Seagraves, akit azért ingerelt, mert az ő életében mindig is a lehető legfontosabb szerepet játszotta a testi erőnlét.

Minden hajnalban nyolc kilométert futott, s végzett az adagjával, mire teljesen fölkelt a nap. Még most is bírta az egykezes fekvőtámaszokat, és a fekvőpadon saját súlya kétszeresét nyomta ki.

Víz alatt négy percig vissza tudta tartani a lélegzetét, és Fairfax megye nyugati felén lévő otthona közelében olykor együtt edzett a helyi középiskola focicsapatával. Negyvenes férfi lévén, semmiképpen sem vehette föl a versenyt tizenhét éves fiúkkal, de nem is nagyon maradt le tőlük. Korábbi pályáján ezek a készségek egyetlen célt szolgáltak: az életben maradását.

Figyelmét ismét az asztal túloldalán ülő férfira fordította.

Valahányszor meglátta ezt az alakot, legszívesebben golyót röpített volna a homlokába, hogy kiiktassa ebből a tespedt kínlódásból.

Épeszű ember azonban nem öli meg az aranylúdját, illetve ebben az esetben az aranymókusát. Seagraves fizikailag erősen hiányosnak találta a partnerét, mégis szüksége volt rá.

Az alakot Albert Trentnek hívták, és hogy nyamvadt testében agyat hord, azt Seagravesnek is el kellett ismernie. Olyannyira, hogy A GYŰJTŐK é 25

 

tervük fontos elemét, talán legfontosabb részletét képezte Trent elgondolása. Seagraves leginkább emiatt egyezett bele, hogy társuljanak.

A két férfi egy ideig arról beszélgetett, hogy küszöbön áll a CIA munkatársainak vallomástétele a képviselőház hírszerzési állandó bizottsága előtt, amelynek Albert Trent jeles tagja volt. Ezután a langleyi társulat és az Egyesült Államok kormányzatának roppant spiongarnitúrájához tartozó más szervek emberei által végzett hírszerzési adatgyűjtés kulcsfontosságú mozzanatait érintették. Ezek az emberek a világűrből, a telefonvonalakon, faxon, e-mailen, olykor közvetlenül a megfigyeltek háta mögül leskelődtek.

Miután befejezték, a férfiak hátradőltek a székükön, fölhajtották langyosra hűlt kávéjukat. Seagravesnek még nem sikerült olyan hivatalnokot találnia, aki képes lett volna tisztességes kávét főzni.

Úgy gondolta, talán az itteni víz az oka.

– Odakint komolyan kezd föltámadni a szél – jegyezte meg Trent, továbbra is a maga elé rakott referálókönyvet nézve. Lesimította vörös nyakkendőjét a pocakján, és megdörzsölgette az orrát.

Seagraves kipillantott az ablakon. Rendben, elérkezett a virágnyelv ideje, hátha valaki hallgatózik. Újabban sehol nem érezhette magát biztonságban az ember a kíváncsi fülek elől, a Capitoliumon meg végképp nem.

– Frontbetörés várható, láttam a híradóban. Később talán esik is, de ez nem biztos.

– Úgy hallottam, vihar is lehetséges.

Seagraves erre fölfigyelt. A viharra utalás mindig számíthatott az érdeklődésére. Bob Bradley házelnök ilyen viharveszéllyel fenyegetett, de immár szűkebb pátriájában, Kansasben feküdt a föld alatt, és virághalom hervadozott fölötte.

– Tudjuk, mit mondanak az időjárásról: mindenki beszél róla, de senki nem tesz ellene – kuncogott Seagraves.

– Ezen a téren minden kedvezőnek tűnik – nevetett Trent is. – Méltányoljuk a Központi Hírszerző Iroda közreműködését, ahogy mindig.

– Nem említettem, hogy a „K” valójában közreműködőt jelent?

26é DAVID BALDACCI

 

– Továbbra is péntekre tervezzük a műveleti illető

vallomástételét? – utalt a CIA műveleti igazgatóhelyettesére.

– Ühüm. És zárt ajtók mögött egészen őszintén beszélhetünk.

– Az új bizottsági elnök tudja, hogyan kell szabályosan játszani – bólogatott Trent. – Már név szerinti szavazást is tartottak, hogy lezárják a meghallgatást.

– Háborút vívunk a terrorizmus ellen, úgyhogy ez most teljesen más tészta. Az ország ellenségei mindenütt próbálkoznak. Ennek megfelelően kell cselekednünk. Likvidáljuk őket, mielőtt elpusztítanak bennünket.

– Pontosan – értett egyet Trent. – Ez új korszak, újfajta harc. És abszolút legális.

– Ezt mondani sem kell – fojtott el egy ásítást Seagraves. Remélte, hogy ha tényleg kagylózik valaki, élvezi a hazafias süketelést. Már régóta fütyült erre az országra, és ami azt illeti, minden más országra is. Most kizárólag önmaga érdekelte: Roger Seagraves őfüggetlensége. És kellő szakértelemmel, idegzettel, valamint befolyással rendelkezett, hogy tehessen érte valamit. – Jó, ha egyéb nincs, akkor útnak indulok. Ilyenkor elég szemét a forgalom.

– Mikor nem az? – ütögette meg a kérdés közben a referálókönyvet Trent.

Seagraves a könyvre pillantott, amelyet az imént ő adott a másik férfinak, miközben magához vett egy dossziét, amelyet amaz csúsztatott oda neki. A dosszié részletes adat- és magyarázatkérést tartalmazott a hírszerző iroda bizonyos megfigyelési módszereit illetően. A vaskos referálókönyv, amelyet Trentre bízott, nem foglalt magában semmi érdekeset, csak a szokásos, dögunalmas, agyonkomplikált elemezgetést, amelyet a hírszerzés rendszeresen továbbított a felügyelőbizottságnak. Mesterien példázta a lehető

legáttekinthetetlenebb semmitmondás legalább egymillió szavas terjedelemben végletekig fejlesztett módozatát.

Ha azonban valaki a sorok között olvasott – márpedig Seagraves tudta, hogy Trent minden este azt teszi –, akkor a referálókönyv oldalain valami más tárult föl: négy igen tevékeny amerikai fedett ügynök neve és jelenlegi külföldi tartózkodási helye, persze A GYŰJTŐK é 27

 

rejtjelzett formában. E nevek és lakcímek felhasználásának jogát már rég eladták egy anyagiakban bővelkedő terrorista szervezetnek, amely arra készült, hogy három közel-keleti országban bekopogtasson a szóban forgó személyek ajtaján, és kiloccsantsa az agyukat. Fejenként kétmillió dollárt át is utaltak USA-dollárban egy olyan számlára, amelyet semmiféle amerikai bankhatóság nem vizsgálhatott. Most Trentre várt a feladat, hogy a lopott neveket lejjebb juttassa a táplálékláncon.

Seagraves számára virágzott az üzlet. Ahogy egyre szaporodott Amerika globális ellenségeinek száma, Seagraves muszlim terroristáknak, dél-amerikai kommunistáknak, ázsiai diktátoroknak, sőt még az Európai Unió tagjainak is adott el titkokat.

– Kellemes olvasást! – célzott Trent a most átadott dossziéra, amelyben Seagraves a miértekkel és hogyanokkal együtt meglelhette a „vihar” kódolt mibenlétét.

Miután aznap este hazatért, a névre meredt, és a tőle megszokott módszerességgel hozzáfogott az akció megtervezéséhez. Csak ezúttal távcsöves karabélynál jóval kifinomultabb megoldás kellett. Ehhez Trent értékes hírszerzési információt, valóságos gyöngyszemet szolgáltatott a célpontról, ezáltal jócskán leegyszerűsítette a helyzetet. Seagraves pontosan tudta, kit kell fölhívnia.

28é DAVID BALDACCI

 

5 é FEJEZET

JONATHAN DEHAVEN egy derült, hűvös reggelen pontban fél hétkor szürke tweedzakóban, halványkék nyakkendőben és fekete pantallóban, gondosan fésült ősz hajjal lépett ki kétemeletes washingtoni háza kapuján. Az ötvenöt körüli, magas, szikár férfi beszívta a friss levegőt, és néhány pillanatra megpihentette tekintetét az utca két oldalán sorakozó, pompás, ódon villákon.

DeHaven korántsem tartozott a legvagyonosabbak közé a környéken, ahol egy átlagos árú, impozáns téglaépület több millió dollárral csappantotta meg vásárlója erszényét. Ő szerencsére a szüleitől örökölte a házat, akik elég dörzsöltek voltak ahhoz, hogy idejekorán fektessenek be a legprímább fővárosi ingatlanokba. Bár javaik nagy részét jótékony célokra hagyományozták, egyetlen sarjuknak is méretes összeg jutott, hogy kiegészíthesse állami fizetését és bizonyos hóbortjainak hódolhasson.

Noha DeHavennek az ölébe pottyant gazdagság jóvoltából nem kellett amiatt szorongania, hogy bármilyen lehetséges eszközzel pénzt keressen a megélhetéshez, a Good Fellow Street más lakói ezt nem mondhatták el magukról. Egyik szomszédja például a halállal kufárkodott – bár DeHaven úgy vélte, a szalonképes megnevezés „védelmi szállító”.

Az illető, Cornelius Behan – aki előszeretettel hívatta magát CB-nek – palotának beillő otthonát eredetileg két másikból toldották össze másfél ezer négyzetméteres behemóttá. DeHaven hallott híreszteléseket, miszerint a szigorú műemléki védettséget övező

városnegyedben ezt jól időzített kenőpénzekkel sikerült megvalósítani. Az épületegyüttes nemcsak négyszemélyes felvonóval dicsekedhetett, hanem külön személyzeti lakrésszel is, amelyben tényleges cselédséget szállásoltak el.

A GYŰJTŐK é 29

 

Behan különféle időpontokban elképesztően csinos nőket is hordott a luxuskéróba, bár annyi ildomosság azért szorult belé, hogy megvárta, amíg a neje elhagyja a várost, például gyakori európai vásárlóorgiái céljából. DeHaven bizton tudta, hogy a romlott nőszemély elegendő örömöt lel saját kicsapongásában az Atlanti-

óceánon túl. Lelki szemei előtt megjelent az előkelően vonzó hölgy anyaszült meztelenül egy terebélyes XVI. Lajos étkezőasztal tetején, ifjú francia szeretője alatt, miközben a háttérből a „Bolero” szól.

Nagyon bravó! – gondolta DeHaven.

Félretette a szomszédok gyarlóságaira vonatkozó gondolatokat, és ruganyos léptekkel indult munkába. Jonathan DeHaven igencsak büszkén vallotta magát a Kongresszusi Könyvtár ritkaságokat és különgyűjteményeket gondozó részlege, vitathatatlanul a világ legkiválóbb könyvritkaság-kollekciója igazgatójának. Na jó, a franciák, olaszok és britek talán mégis vitába szálltak volna ezzel a minősítéssel, de a nyilvánvalóan elfogult DeHaven tudta, hogy az amerikai intézmény a legjobb.

Körülbelül ötszáz métert gyalogolt hepehupás macskakő

burkolatú járdákon, az anyjától tanult precíz ütemezéssel. A mama hosszú életének minden egyes lépését aprólékos gonddal tette meg.

Az asszony elhalálozása előtti napon DeHaven nem mert volna mérget venni arra, hogy híresen parancsolni vágyó anyja nem foga egyszerűen kihagyni a temetést, közvetlenül a mennyország kapujához vonulni, és bebocsátást követelni, hogy máris megkezdhesse az ügyek irányítását. Most az egyik sarkon a fővárosi közlekedési vállalat egyik zsúfolt autóbuszára szállt, és egy gipszfalporral belepett fiatalember mellé ült, aki a lába közt viharvert hűtődobozt szorongatott. Huszonöt perc múlva DeHaven egy forgalmas kereszteződésben szállt le a buszról.

Átkelt az utcán egy kis kávézóhoz, ahol elfogyasztotta reggeli csésze teáját rongyoskiflivel, és elolvasta a New York Times-t.

Szokás szerint nyomasztó hírekkel szembesült. Háborúk, hurrikánok, egy lehetséges influenza-világjárvány, terrorizmus, elegendő

értesülés ahhoz, hogy az ember hanyatt-homlok hazarohanjon és beszögezze az ajtót. Az egyik tudósítás a védelmi szállítói színtér 30é DAVID BALDACCI

 

szabálytalanságai ügyében indított vizsgálatról szólt. Fegyvergyártók állítólag hivatali befolyásukkal visszaélő politikusokat vesztegettek meg. Döbbenet! A korrupciós botrány vezetett a képviselőházi volt házelnök bukásához is, majd pedig az utódát, Robert Bradleyt brutális kegyetlenséggel meggyilkolták a Föderalisták Klubjában. A bűncselekmény egyelőre megoldatlan maradt, bár egy korábban ismeretlen, önmagát – Orwell antitotalitárius remekművére való utalással – az Amerikaiak 1984 Ellen névvel illető hazai terrorista csoport vállalt felelősséget a merényletért. A rendőrségi nyomozás – legalábbis a média szerint – nem jól haladt.

DeHaven időnként kipillantott a kávézó kirakatán túlra, ahol köztisztviselők masíroztak igen céltudatosan, készen arra, hogy szembeszálljanak a világgal, vagy legalább egy-két pipogya szenátorral. Csakugyan fölöttébb szokatlan hely – gondolta. Eposzba illő keresztes lovagok ágálnak egy sorban az aljas nyerészkedőkkel meg szépszámú értelmi fogyatékossal és értelmiségivel, és sajnos az utóbbiak rendszerint kevesebb hatalmat biztosító posztokat foglalnak el. Ez az Egyesült Államok egyetlen nagyvárosa, amely hadat üzenhet, megemelheti a jövedelemadót vagy megnyirbálhatja a társadalombiztosítási juttatásokat. A döntések, amelyeket ezen az emlékművekkel és talmi csillogással teli néhány négyzetkilométeren hoznak, emberek tömegeit bőszítik föl vagy röpítik örömmámorba, és hogy kit melyikbe, az folyton változik attól függően, hogy az adott időpontban éppen ki van kormányon. A hatalom megtartása vagy visszaszerzése érdekében folytatott küzdelmek, kozmetikázások és konspirációk kifőzése, majd kivitelezése az utolsó cseppig fölemészti azt az energiát, amit a rendkívül eszes és tehetséges emberek ki tudnak csiholni magukból. Az örvénylő, örökké változó mozaik annyi tébolyultan mozgó összetevőt foglal magában, hogy egy kívülálló még csak közel sem juthat a valójában zajló események megértéséhez. Mint egy gyilkos óvoda, amelyet sosem nőnek ki.

Néhány perccel később DeHaven a Kongresszusi Könyvtár robusztus kupolás Jefferson-épületének széles lépcsőjén tartott fölfelé. A könyvtár rendészetén aláírásával átvette a riasztós ajtók kulcsait, fölment az első emeletre, és hamar eljutott az LJ239-es jelű

A GYŰJTŐK é 31

 

ajtóhoz. Itt helyezkedett el a könyvritkaságok olvasóterme, valamint a páncéltermek sora, amely a nemzet papírkincseinek sokaságát őrizte. E betűarzenál értékei közé tartozott egy korabeli nyomtatott példány a Függetlenségi nyilatkozatból, amelyen az alapító atyák az Angliától való elszakadás buzgalmában munkálkodtak Philadelphiában. Vajon most mit szólnának ehhez a helyhez?

Kulccsal kinyitotta az olvasóterem vastag külső ajtaját, és kitárta a belső falhoz. Azután végrehajtotta a komplikált számbillentyűs procedúrát, amelynek révén bejuthatott a terembe. Mindennap DeHaven érkezett ide elsőként. Bár teendői jobbára távol tartották az olvasóteremtől, olyasféle szimbiotikus kapcsolat fűzte a régi könyvekhez, amely laikus ésszel megmagyarázhatatlan, de a csak kicsit is függővé vált bibliofilek számára azonnal érthető.

Az olvasóterem hétvégenként nem nyitott ki, így DeHaven ráért biciklizni, magángyűjteményét ritka könyvekkel gyarapítani és zongorázni. Utóbbi készségét édesapja szigorú korrepetálásával sajátította el. A papa koncertpianistának készült, e becsvágyát azonban durván szétzúzta az a realitás, hogy nem bizonyult elég tehetségesnek. Sajnos a fia sem. És mégis, DeHaven a papa halála óta tulajdonképpen élvezte a játékot. Habár olykor berzenkedett a szülei kérlelhetetlenül számon kért viselkedési elvárásai ellen, szinte mindig szót fogadott nekik.

Olyannyira, hogy egyetlenegyszer szegült igazán szembe a kívánságaikkal, de akkor meglehetősen súlyos kihágásra ragadtatta magát. Majdnem húsz évvel fiatalabb nőt vett feleségül, aki egészen máshol állt az életben, mint ő, legalábbis ezt hajtogatta rendületlenül az anyja, és addig szekálta, amíg egy év múlva rá nem vette, hogy érvényteleníttesse a házasságot. Pedig egy anyának nem lenne szabad arra kényszerítenie a fiát, hogy elhagyja a nőt, akit szeret, sőt azzal fenyegetnie, hogy különben megfosztja minden anyagi támogatástól.

Az anyja odáig alacsonyodott, hogy azt mondta, mind eladja a könyvritkaságait, holott már megígérte, hogy őrá hagyja a gyűjteményt. Jonathannek mégis a sarkára kellett volna állnia, és elküldenie az anyját melegebb éghajlatra. Most így gondolta, de persze már későn. Bárcsak évekkel azelőtt lett volna gerince!

32é DAVID BALDACCI

 

DeHaven bánatosan sóhajtott, kigombolta a zakóját, és lesimította a nyakkendőjét. Könnyen lehet, hogy az volt élete legboldogabb tizenkét hónapja. Soha azelőtt nem találkozott hasonló emberrel, és biztos volt benne, hogy már nem is fog. Mégis elengedtem, mert anyám erőszakoskodott. Azután évekig írogatott a nőnek, minden lehető módon bocsánatot kért. Pénzt, ékszert és világjáró útjairól egzotikus emléktárgyakat küldött neki, de nem kérte, hogy jöjjön vissza. Nem, ahhoz nem volt ereje, ugyebár. A nő néhányszor visszaírt neki, de később fölbontatlanul jöttek vissza a csomagok és levelek. Miután az anyja meghalt, fontolgatta, hogy megkeresi a nőt, de végül belátta, hogy késő. Igazság szerint már meg sem érdemelte.

Mély lélegzetet vett, zsebre vágta a kulcsokat, és körülnézett az olvasóteremben. A philadelphiai Függetlenségi csarnok György kori méltóságteljességét idéző belső tér azonnali megnyugtató hatást gyakorolt rá. DeHaven különösen a vörösréz ernyős lámpákat szerette, amelyek minden asztalon álltak. Szeretettel futtatta végig a kezét az egyiken, és máris kevésbé kínozta a kudarcérzés, amiért elveszítette az egyetlen nőt, aki valaha is tökéletes boldogsággal ajándékozta meg.

Átsétált a termen, és előhúzta biztonsági kártyáját. Meglengette a számítógépes beléptető tábla előtt, biccentett az ajtó fölött a falra csavarozott térfigyelő kamerának, és belépett a páncélterembe.

Reggelenként idejönnie napi szertartást jelentett: segítette a feltöltődésben, megerősítette benne a tudatot, hogy mindez valójában a könyvekről szól.

Eltöltött némi időt a könyvszentélynek számító Jefferson-teremben, belelapozott az Egyesült Államok harmadik elnöke által csodált római szerző, Tacitus művének egy példányába. Ezután kinyitotta a Lessing J. Rosenwald-páncéltermet, ahol a Sears, Roebuck egykori feje, Rosenwald által adományozott ősnyomtatványok fémlemez polcokon pihentek egymás mellett a tetemes ráfordítással éjjel-nappal szabályozott légtérben. Bár a könyvtár nagyon szoros költségvetéssel dolgozott, az állandóan 16

°C-os hőmérséklet és 68 százalékos relatív páratartalom lehetővé A GYŰJTŐK é 33

 

tette, hogy a könyvritkaságok még legalább néhány száz évig fennmaradjanak.

DeHaven mindenképpen hasznos kiadásnak tartotta ezt abból a szövetségi büdzséből, amely mindig többet szánt háborúra, mint békés célokra valaha is.

Egyetlen rakéta árának töredékéért ő a szabadpiacon megvásárolhatott volna minden könyvet, ami még hiányzott a ritkasággyűjtemény kiegészítéséhez. A politikusok azonban úgy gondolják, hogy a rakéták teremtenek biztonságot, holott valójában a könyvek képesek erre, mégpedig egyszerű okból. A tudatlanság háborút szül, az olvasott emberek pedig vajmi ritkán tudatlanok.

Meglehet, hogy ez túlzottan leegyszerűsítő okoskodás, de DeHaven kitartott mellette.

Ahogy a polcokra helyezett könyvekre nézett, a háza alagsorában különleges széfben tárolt saját könyvgyűjteménye jutott eszébe.

Tudta, hogy az nem ilyen világraszóló, de őt nagyon is kielégítette.

Úgy vélte, mindenkinek gyűjtenie kellene valamit, azáltal jobban kötődne az élethez és a világhoz.

Miután ellenőrzött pár kötetet, amely akkor érkezett vissza a restaurátorműhelyből, fölment a lépcsőn az olvasóterem fölött húzódó páncéltermekhez. Itt tartották a régi amerikai orvosi könyvek gyűjteményét. Afölött pedig a galériaszint gyermekkönyvek tárházának adott otthont. Megállt, és szeretettel megpaskolta egy férfiú szobrának fejét. A kis mellszobor emberemlékezet óta egy asztalkán állt.

A következő pillanatban Jonathan DeHaven egy karosszékbe rogyott, és haldokolni kezdett. Görcsös vonaglása és a torkából feltörő halálhörgés arról tanúskodott, hogy végtusája se nem kellemes, se nem fájdalommentes. Mire alig harminc másodperc múltán kinyúlt a padlón, hat teljes méterrel odébb került, mint ahonnét elindult. Úgy látszott, mintha egy elbeszéléskötetet bámulna, amelynek borítóját libbenő nyári ruhás, szalmakalapos lányok díszítették.

Úgy halt meg, hogy nem tudta, mi végzett vele. Nem a szervezete hagyta cserben, hiszen kifogástalan egészségnek örvendett. Nem 34é DAVID BALDACCI

 

mértek rá ütést tompa tárggyal, nem illette méreg az ajkát, és teljesen egyedül volt.

Jonathan DeHaven mégis holtan feküdt.

MINTEGY negyven kilométerre onnét, Roger Seagraves otthonában csengett a telefon. Időjárásjelentést kapott: derült, napos időt jósoltak a közeljövőre. Seagraves befejezte a reggelizést, fogta az aktatáskáját, és munkába indult. Szerette, ha kedvező felhanggal kezdődik a nap.

A GYŰJTŐK é 35

 

6 é FEJEZET

CALEB SHAW belépett a könyvritkaságok olvasótermébe, a hátsó falnál álló íróasztalához ballagott, ott lepakolta a hátizsákját és a biciklissisakját. Egy pillanatig bajlódott, hogy levegye a bokapántot, amely a nadrágszárát óvta a lánczsírtól, majd letelepedett a karosszékébe. Sok tennivaló várt rá aznap délelőtt. Előző nap egy jeles amerikai tudós több mint hatszáz könyvet igényelt egy nagyszabású bibliográfia elkészítéséhez, és kutatási specialistaként Calebre hárult a feladat, hogy összegyűjtse a köteteket. A könyvtár katalógusából már kikereste a műveket; most következett a fáradságos munka, hogy leszedegesse őket a polcokról.

Lesimította kócos, ősz haját, és picit kiengedte a nadrágszíját.

Caleb nem volt nagydarab, de az utóbbi időben deréktájon kényelmetlen súlygyarapodást észlelt. Remélte, hogy kerékpáros munkába járással megfelelően tudja orvosolni ezt a problémát.

Ódzkodott mindentől, ami józan étrendhez közelített, módfelett élvezte a borozgatást és a kiadós ételeket. Büszkeséggel töltötte el továbbá az a tény, hogy érettségi óta nem látott belülről tornatermet.

A páncéltermek bejáratához ment, a beléptető tábla fölé helyezte a kártyáját, és maga felé húzta az ajtót. Kissé meglepődött, amikor odabent nem látta Jonathan DeHavent, mert tudta, hogy mindenkit megelőzve szokott érkezni, és az olvasóterem ajtaját Caleb aznap reggel sem találta már zárva. Feltételezte azonban, hogy az igazgató vagy az irodájában, vagy talán a páncéltermekben tartózkodik. – Jonathan! – szólította, de nem kapott választ.

A kezében tartott listára pillantott. Ez a feladat könnyen igénybe vehette az egész napját, ha nem még többet. Az egyik fal mellől magához vett egy könyveskocsit, és munkához látott, módszeresen végigjárta azokat a páncéltermeket, amelyek a szükséges könyveket 36é DAVID BALDACCI

 

tartalmazták. Fél órával később jött elő egy másik listáért, és egy munkatársnője épp akkor lépett az olvasóterembe.

Néhány kedves szót váltott a kolléganővel, majd visszament a páncéltermekbe. Megcsapta a hűvös levegő, és eszébe jutott, hogy előző nap a harmadik emeleten hagyta a kardigánját. Be akart szállni a liftbe, de lepillantott domborodó pocakjára, és inkább a lépcső

mellett döntött, sőt az utolsó néhány lépcsőfokot már futva küzdötte le. Elhaladt az orvosi gyűjtemény mellett, és újabb lépcsősor után a galériaszintre ért. A középfolyosón igyekezett arra a helyre, ahol a kardigánját hagyta.

Amikor meglátta Jonathan DeHaven földön fekvő holttestét, Caleb Shaw eltátotta a száját, levegő után kapkodott, majd elájult.

A MAGAS, INAS FÉRFI kilépett a szerény faházból a kis sírkertbe, ahol gondnokként dolgozott. A holtak nyughelyének rendben tartása sok munkát követelt. A sors iróniájaként ő maga „hivatalosan” az Arlingtoni Nemzeti Temetőben pihent, és hajdani bajtársai, akikkel az államot szolgálta, általában meglepetéssel értesültek volna arról, hogy még az élők sorában van. Sőt őt is mindmáig meglepte, hogy nem halott. A kormányszerv, amelynél annak idején foglalkoztatták, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megölesse, méghozzá pusztán azért, mert ez az ember nem kívánt tovább gyilkolni a kormánya kedvéért.

A szeme sarkából látta a mozgást, és ellenőrizte, nem lesi-e valaki a közeli lakóépületből. Azután olajozott mozdulatokkal kicsúsztatta az övére rögzített kést a tokjából, és megfordult. Előreosont, célzott, és elröpítette a pengét. Figyelte a fejénél földhöz szegezett mokaszinkígyó rángatódzását. A magas fűben megbújó, istenverte csúszómászó a múlt héten kétszer is majdnem megmarta. Miután most kimúlt, a férfi kihúzta és letörölgette a kést, a kígyót pedig kidobta egy szemetesbe.

Bár nem gyakran hasznosította régi képességeit, néha jól jöttek.

Szerencsére azonban rég elmúltak azok a napok, amikor arra várva lapult, hogy a célpontja lőtávolságon belülre érjen. Múltja mindazonáltal kihatott jelenlegi életére, például a nevére is.

A GYŰJTŐK é 37

 

Több mint harminc éve feladta valódi személyazonosságát. John Carr helyett most már évtizedek óta Oliver Stone-ként ismerték.

Részben azért változtatott nevet, nehogy régi hivatala fölkutathassa, részben a kormánnyal szembeni dacból, mert úgy érezte, az állam nem őszinte a polgáraihoz. Évtizedek óta kis sátrat tartott fenn a Lafayette parkban, a Fehér Házzal átellenben, ahol maroknyi „állandó tüntető” társaságában tanyázott. A sátra előtti kis táblán egyszerűen ez állt: „Az igazságot akarom”. Célja elérése érdekében egy kis, nem hivatalos ellenőrző szervezetet vezetett, a Teve Klubot, amely arra törekedett, hogy az amerikai kormányzatot elszámoltassa a nép előtt. Stone-ról tudni való volt, hogy időről időre összeesküvés-elméleteket dédelget.

A klub további tagjai – Milton Farb, Reuben Rhodes és Caleb Shaw – nem töltöttek be hatalmi pozíciót, és nem rendelkeztek befolyással; de nyitva tartották a szemüket és a fülüket. Érdekes, mennyi mindent lehet elérni, ha az ember állhatatosan figyel, majd pedig megfigyelései alapján bátran és leleményesen cselekszik.

Stone az égre pillantott, amely esőt ígért. A közeledő front előszele összeborzolta rövidre nyírt, ősz haját, amely azelőtt vállig ért, bozontos szakálla pedig a mellét verdeste. Mostanában legfeljebb pár napos borostát növesztett, azután leborotválta. A haját és a szakállát egyaránt a Teve Klub legutóbbi kalandja során, az akció túlélése végett vágatta le.

Valami gazt dobott egy szemetesvödörbe, majd megtámasztott egy régi sírkövet, amely egy neves fekete prédikátor nyughelyét jelezte. A prédikátor a szabadságért folytatott harcban vesztette életét. Különös – gondolta Stone –, hogy a világ legszabadabb országában harcolni kell a szabadságért. Ahogy körültekintett a Sion-hegy temetőben, amely valaha a déli rabszolgákat az északi szabadságba menekítő „földalatti vasút” megállói közé tartozott, Stone csodálattal adózott a rendkívüli egyéniségeknek, akik az itteni földben pihentek.

Munka közben a híreket hallgatta a táskarádión, amelyet maga mellett a földre rakott. A hírolvasó éppen belekezdett egy 38é DAVID BALDACCI

 

tudósításba, miszerint négy külügyminisztériumi összekötő Irakban, Indiában és Pakisztánban különféle összetűzésekben meghalt.

Külügyminisztériumi összekötő? Stone tudta, mit jelent ez. Az Egyesült Államok hírszerző operatív tisztjeit leleplezték és meggyilkolták. A hivatalos kozmetikázás szokás szerint elkendőzte ezt a tényt a nyilvánosság elől, Stone azonban azzal büszkélkedhetett, hogy lépést tart a világpolitikai eseményekkel. Az egyháztól – itteni munkáltatójától – kapott javadalmazása részeként három napilap járt neki. Sok cikket kivágott és a naplófüzeteibe ragasztott. Ugyanakkor tapasztalatai felhasználásával kihámozta a mesebeszédből az igazságot.

E gondolataiból mobiltelefonjának csengése rezzentette föl.

Fogadta a hívást, rövid ideig figyelmesen hallgatott, és semmit sem kérdezett, majd futásnak eredt. Barátját és klubtagtársát, Caleb Shaw-t kórházba szállították, a Kongresszusi Könyvtár egy másik dolgozóját pedig holtan találták. Stone sietségében elfelejtette kulcsra zárni a kaput, amikor kiszaladt rajta.

A holtak kétségkívül megértették, hogy az élők elsőbbséget élveznek.

A GYŰJTŐK é 39

 

7 é FEJEZET

CALEB SHAW a kórházi ágyon fekve lassan ingatta a fejét. A Teve Klub tagjai vették körül. A majdnem hatvanéves, borongós tekintetű, százkilencvenöt centis Reuben Rhodes testfelépítése focicsatárokéval vetekedett. Göndör, őszesfekete haja vállig ért, rendezetlen szakálla időnként elég marconának mutatta, ami egyszer-egyszer valóban nem állt messze az igazságtól. A száznyolcvanas, sovány Milton Farb félhosszú hajával és ránctalan angyalarcával jóval fiatalabbnak látszott negyvenkilenc événél.

Reuben, a vietnami háború többszörösen kitüntetett veteránja, a Védelmi Hírszerző Szolgálat volt alkalmazottja jelenleg kikötői rakodómunkásként dolgozott, miután katonai pályájáról letérítette a szesz, a gyógyszer szedés, no meg a háború miatti megbotránkozása, amelynek indiszkréten hangot is adott. A leszokásban Oliver Stone segítette, aki véletlenül bukkant rá az Arlingtoni Nemzeti Temetőben, ahol Reuben nemes egyszerűséggel egy juharfa alatt kiütve feküdt.

Milton csodagyerekként hihetetlen szellemi képességekről tett bizonyságot. Szülei vándorvurstliban dolgoztak, ahol fiuk rendkívüli tehetségét cirkuszi attrakció gyanánt aknázták ki. Ennek dacára egyetemet végzett, majd a Nemzeti Egészségügyi Intézményi Központban helyezkedett el. Kényszerneurózisa és egyéb mentális problémái miatt azonban végül kicsúszott a lába alól a talaj.

Nyomorgott, és annyira kiegyensúlyozatlan szellemi állapotba került, hogy bírósági végzéssel elmegyógyintézetbe utalták.

Neki is Oliver Stone sietett a segítségére. Stone beteghordóként dolgozott az elmekórházban, ahol Miltont kezelték. Fölismerte a férfi figyelemre méltó képességeit, többek között fotografikus memóriáját, és sikerült bejuttatnia a Mindent vagy semmit műsorba, 40é DAVID BALDACCI

 

ahol gyógyszerekkel kellően lenyugtatva minden kihívóját legyőzte, és kisebb vagyont nyert. Évekig tartó pszichológiai tanácsadás és drogterápia után egészen normális életet élhetett. Mostanára virágzó vállalkozást hozott létre céges honlapok tervezésével.

Stone a falnak támasztotta csaknem százkilencven centis testét, és karba tett kézzel nézett le ágyban fekvő barátjára.

Caleb Shaw, aki politológiából és tizennyolcadik századi irodalomból egyaránt doktorátust szerzett, már több mint egy évtizede dolgozott a Kongresszusi Könyvtár ritkaságokat és különgyűjteményeket gondozó részlegében. Nőtlen és gyermektelen lévén, barátai mellett a könyvtár vált életre szóló szenvedélyévé.

Caleb is átvészelt megpróbáltatásokat. Bátyja Vietnamban esett el, a szülei több mint tizenöt éve repülőgép-szerencsétlenségben vesztették életüket. Teljes mélypontra jutott, minden életkedve elhagyta. Ekkor ismerkedett meg Stone-nal, aki összebarátkozott vele, bemutatta egy könyvkereskedőnek, aki épp sürgős segítségre szorult, és a könyvek szeretete lassanként kiemelte Calebet a depresszióból. Úgy látszik, vonzom a reménytelen eseteket – gondolta Stone. Ámbár magam is az voltam. Tény, hogy Stone legalább annyival, ha nem még többel tartozott a barátainak, mint ők neki.

Tudta azonban, hogy nem az ő kedvükért maradt életben. Miután évekig csak önpusztítással foglalkozott, a legutóbbi harminc esztendőt azzal töltötte, hogy valamelyes személyes megváltást keresett. Úgy látta, még hosszú utat kell megtennie.

Elmélkedését Alex Ford érkezése szakította félbe. A titkosszolgálat veterán ügynöke a múltban hathatós segítséget nyújtott a Teve Klubnak, és hősies helytállásáért tiszteletbeli klubtaggá választották.

Ford fél órát maradt, és megkönnyebbülten látta, hogy Caleb rendbe fog jönni.

– Vigyázz magadra, Caleb, és ha bármi kell, hívj! – búcsúzott.

– Milyen a helyzet a WTI-nél? – kérdezte Stone a titkosszolgálat washingtoni területi irodájára utalva.

– Strapás. A bűnöző elemek miatt agyonhajszolnak bennünket.

– Remélem, teljesen fölépültél a kis kalandunkból.

A GYŰJTŐK é 41

 

– A világvége kézzelfogható veszélyét nem nevezném kalandnak.

Azt pedig nem hiszem, hogy valaha is teljesen fölépülök.

– Tényleg borzasztó volt – fordult Caleb a többiekhez Alex Ford távozása után. – Az igazgató csak úgy ott feküdt a földön.

– És elájultál? – szegezte a tekintetét barátjára Stone.

– Biztosan. Arra emlékszem, hogy befordultam a folyosón, a kardigánomat kerestem, és ott találtam az igazgatót. Istenem, majdnem elbotlottam benne. Láttam a szemét. Az agyam leblokkolt, dideregtem, és olyan szorító érzés támadt a mellkasomban, hogy azt hittem, szívinfarktust kaptam. Aztán egyszer csak padlót fogtam.

– Sokan ugyanígy elájultak volna – tette a kezét Caleb vállára Reuben.

– A Nemzeti Pszichiátriai Alapítvány jelentése szerint egy holttest megtalálása a második legmegrázóbb élmény, ami érheti az embert – szólt hozzá Milton.

– Mi az első számú megrázó élmény? – vonta föl a szemöldökét Reuben. – Ha a hitvesedet rajtakapod az ágyban egy majommal, amely egy üveg lejárt szavatosságú sajtszószt szorongat?

– Jól ismerted DeHavent? – kérdezte Stone.

– Jól. Ez tényleg tragikus. Remek formában volt, nemrégiben esett át terheléses EKG-n a Hopkins klinikáján. De gondolom, bárki kaphat szívrohamot. – Tényleg az volt, szívroham? – firtatta Stone.

Caleb elbizonytalanodott. – Mi más lehetett volna? Esetleg agyvérzés?

– Statisztikai alapon valószínűleg szívroham – vetette közbe Milton. – Hazánkban az az úgynevezett hirtelen halálozások leggyakoribb oka. Tény, hogy bármelyikünk bármelyik pillanatban holtan eshet össze.

– Milton, cseszd meg – torkolta le Reuben muszáj neked ilyen baromira lelkesedned?

– Amíg nincs boncolási eredmény, csak találgathatunk – szögezte le Stone. – De ugye senki mást nem láttál a páncéltermeknél?

– Senkit – nézett föl barátjára Caleb.

– De mivel hamar elájultál, nem feltétlenül vetted volna észre, ha van még valaki a harmadikon.

42é DAVID BALDACCI

 

– Ugyan, Oliver, belépőkártya nélkül senki sem juthat a páncéltermekhez, és mindjárt a főbejáratnál ott egy kamera.

– Először megölik a házelnököt, most pedig kissé rejtélyes körülmények között elhalálozik a Ritka Könyvek részlegének igazgatója – mondta Stone elgondolkodó arckifejezéssel.

Reuben gyanakodva nézett rá. – Kétlem, hogy a terroristák manapság könyvmolyokat vennének célba, úgyhogy ne dagasszunk ebből újabb nagyszabású összeesküvést, ami a világ sorsát teszi kockára. Kösz szépen, de nekem havonta egy Armageddon fér bele.

– Ezt a kérdést elnapoljuk – hunyorított Stone –, amíg többet nem tudunk.

– Hazavihetlek, Caleb – mondta Reuben. – Itt a mocim.

Reuben büszkesége volt a kifogástalanul helyreállított, 1928-as Indián Chief motorkerékpár az igen ritka balos oldalkocsival.

– Nem hiszem, hogy bele tudok ülni, Reuben. – Caleb egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Őszintén szólva, hideglelést kapok attól az alkotmánytól.

Egy ápolónő sietett be, följegyezte a páciens életfunkció-értékeit, és digitális hőmérőt tett Caleb bal fülébe.

– Hamar hazamehetek? – kérdezte a férfi.

A nővér kivette és megnézte a hőmérőt. – Már majdnem visszaemelkedett a normális szintre. Igen, azt hiszem, a doktor úr most készíti a zárójelentését.

Amíg intézkedtek Caleb hazabocsátásáról, Stone félrevonta Reubent. – Egy ideig tartsuk szemmel Calebet!

– Miért? Gondolod, hogy komoly baja esett?

– Nem szeretném, ha valaki bántaná.

– Azt a pasast a szíve vitte el, Oliver. Ez mindennapos dolog.

– Olyan embernél aligha, akit most nyilvánítottak makkegészségesnek a Johns Hopkins Egyetem klinikáján.

– Jó, akkor elpattant egy ér, vagy elesett a fickó, és betörte a fejét.

Hallhattad Calebtől, hogy teljesen egyedül volt.

– Caleb tudomása szerint egyedül, de semmiképp nem tudhatja biztosan.

A GYŰJTŐK é 43

 

– Hát a térfigyelő kamera meg a belépőkártya? – ellenkezett Reuben.

– Jogos felvetések, és valóban megerősíthetik, hogy Jonathan DeHaven egyedül volt, amikor meghalt. De ez sem bizonyítja, hogy nem ölték meg.

– Ne már, Oliver, miféle haragosa lehet egy könyvtárosnak? – kérdezte Reuben.

– Mindenkinek akadhat ellensége. Csak egyeseknél jobban körül kell nézni, hogy megtaláljuk.

44é DAVID BALDACCI

 

8 é FEJEZET

– NA EZT SASOLD! – szólt Leo Richter a telefonos fejbeszélőjébe, miközben beütögetett valami számsort a billentyűzeten. Egy Beverly Hills-i autós bankjegy-automatánál ült a kocsijában. Az utca túloldalán parkoló furgonban Tony Wallace, aki nemrégiben még bolti eladóként folytatta csalárd üzelmeit, most az előtte villódzó képernyőt figyelte.

– Fincsi. Tökéletesen látom az ujjaidat, ahogy bepötyögöd a PIN-kódot. És tisztán látszik a hitelkártya képes oldala, miközben becsúszik. A gumioptikával és a kimerevítéssel mindent le tudok olvasni róla.

Előző éjjel az ATM oldalára csavarozott, banki szórólapokat tartalmazó fémdobozt a Tony által gyártott dobozra cserélték. Tony előzőleg lelopta egy másik ATM szórólaptartóját, és az Annabelle által számukra bérelt ház garázsában elkészítette a doboz pontos mását. A hamisított szórólaptartó belsejében akkumulátoros videokamerát helyezett el, amely az ATM billentyűzetére és kártyanyílására irányult. A kamera kétszáz méterre tudta továbbítani a képet, így jóval a furgon hatótávolságán belül kerülhetett.

Biztonsági tartalékként Tony az ATM kártyanyílása köré is épített egy leolvasót. Ez olyan tökéletesen utánozta a gép eredeti külsejét, hogy még Annabelle sem talált benne hibát. A készülék észlelte a kártya összes számát, a mágnescsíkba rejtett hitelesítő kódot is, és vezeték nélkül továbbította ezeket a furgon vevőegységének.

Tony mellett Annabelle ült, vele szemben Freddy Driscoll, aki a korábbiakban hamis Guccik és Rolexek árusításával foglalkozott a Santa Monica-i mólón, amíg Annabelle és Leo rá nem találtak.

Freddy egy másik videokamerát kezelt, amellyel a furgon erősen sötétített üvegén túli világot figyelte.

A GYŰJTŐK é 45

 

– Jól látom az elhaladó kocsik rendszámát – jelentette.

– Rendben, Leo, húzz el az útból, hadd jöjjön az igazi zsozsó! – adott utasítást a fejbeszélőbe Annabelle.

– Tudod, az ATM-es kamera nem is nagyon kell, mert ott a kártyaleolvasó. Amellett fölösleges.

– A leolvasóról időnként zavaros az adatátvitel – magyarázta Annabelle az előtte lévő tévéképernyőre meredve. – És ha egyetlen számjegy kimarad, használhatatlan a kártya. Ráadásul a kamera olyan infót is ad, amit a leolvasó nem. Ezt csak egyszer csináljuk, úgyhogy nem hibázhatunk.

A következő két napon a furgonban ültek, mialatt az ATM-es kamera és a leolvasó segítségével bankkártyák és hitelkártyák adatait szerezték meg. Annabelle módszeresen egyeztette ezt az információt az ATM behajtóján áthaladó gépkocsik típusával és rendszámával, s mindezt egy laptopon, táblázatkezelő programmal rögzítette.

Ugyanakkor rangsorolt is.

– Minden Bugatti Veyron, Saleen, Pagani, Koenig-segg, Maybach, Porsche Carrera GT és Mercedes SLR McLaren öt csillagot kap – mondta. – A Bugattit egy és egynegyed millióért vesztegetik, a többi négy-és hétszázezer közötti áron kapható. A Rolls-Royce, a Bentley és az Aston Martin négycsillagos, a Jagsi, a BMW meg a sima Merci három.

– Na és a Saturn, a Kia meg aYugo? – tréfálkozott Leo.

A második nap végén összedugták a fejüket a bérelt házban.

– A minőségre hajtunk, nem pedig a mennyiségre – jelentette ki Annabelle. – Harminc kártya kell, nem több.

Leo átnézte a táblázatot. – Az tökéletes, mert huszonegy ötcsillagosunk és kilenc négycsillagosunk van, mindegyik a kártyaszámával együtt.

– Ilyen is csak Los Angelesben fordulhat elő, hogy egyazon ATM-nél két Bugatti Veyront látni – jegyezte meg Tony. – Ezer lóerő, négyszázas végsebesség, a normálnál másfélszer drágább benzint eszik. Szóval honnan veszik hozzá a pénzt?

46é DAVID BALDACCI

 

– Onnan, ahonnan mi: megkopasztanak másokat – felelte Leo. – Csak a törvény azt mondja, hogy az ő eljárásuk valamilyen oknál fogva jogszerű.

– Én megküzdöttem a törvénnyel, és a törvény győzött – dünnyögte Tony. Annabelle-re és Leóra nézett. – Ti ültetek már egyáltalán?

Leo megkevert egy pakli kártyát. – Ugye milyen vicces a gyerek?

– Figyu, a rendszámokat minek szedtétek le? – kérdezte Tony.

– Sosem tudhatod, mikor jönnek kapóra – válaszolta rejtélyesen Annabelle, majd Freddyre pillantott, aki átment a szomszéd szobába, és egy széles asztalon valami felszerelést rendezgetett, többek között egy köteg hitelkártyát meg egy hőnyomtatót. – Megvan mindened, ami kell? – kérdezte Annabelle.

A férfi bólintott, elégedetten szemlélte eszközeit, mialatt végigszántott vattafehér haján. – Príma akciót eszeltél ki, Annabelle.

A következő három napban Freddy harminc hamis kártyát kivitelezett, színes grafikával, hátul rejtett hitelesítő kódos mágnescsíkkal, elöl az áldozat dombornyomású nevével és ugyanolyan számlaszámával. Utolsó simításnak maradt a hologram, az a biztonsági kellék, amit a bankok az 1980-as évek elején vettek használatba. Csupán annyi eltérés látszott, hogy míg a valódi hologramot beágyazzák a kártyába, a hamis a felszínre tapadt, ezt azonban az ATM nem tudta megkülönböztetni.

– Az interneten annyi hitelkártyaszámot vehet az ember, amennyit akar – vélte Tony. – Az igazi profik ott szerzik be.

– Biztosíthatlak, hogy azok a ripsz-ropsz kártyák csak merő

véletlenségből tartozhatnak Bugatti-tulajdonosokhoz – felelte Annabelle.

Leo abbahagyta a kártyakeverést, és rágyújtott. – Ezt alighanem valami profi adta be neked, öcsi, nehogy okosan csináld, és túltegyél rajta. A célszemély lekáderezése benne van a svindlis egyszeregyben.

– Basszus! Ilyen hülye voltam?

– Ilyen – mondta Annabelle. – Na jó, a következő a terv – telepedett föl egy fotel karfájára. – Hamis személyi adatokkal mind a A GYŰJTŐK é 47

 

négyünknek béreltem egy-egy kocsit. Ti hárman fejenként nyolc kártyát vesztek magatokhoz, én hatot, így jön ki az összesen harminc kártya. Ki-ki negyven ATM-et támad le a főváros körzetében, és mindegyiknél két ügyletet bonyolít le. A kártyákat váltogatva használjátok, így minden egyes számlához tízszer fogtok hozzáférni.

Listát készítettem az összes ATM-ről, és föl is térképeztem őket mindenkinek. Csupa autós gép, és minimális köztük a távolság. A térfigyelő kamerák miatt valamennyien álcázzuk magunkat.

Mindenkinek gondoskodtam szerelésről.

– De a napi kivételt limitálják – vetette ellen Freddy. – Így védekeznek a kártyalopás ellen.

– A mi madárkáinknál biztosan fölemelték a napi keretet – mondta Annabelle. – Aki hétszázezer dolláros kocsival jár, az nem csípi a háromszáz dolláros limitet. A bankos kapcsolataim szerint helyből kétezer-ötre szokták fölsrófolni. De a hamisított kártyák egyébként is hozzáférést engednek a célszemély minden számlájához, betétszámlához és folyószámlához egyaránt. Ha a betétszámláról nagyobb összeget pakolunk a folyószámlára, mint a kivét, az a gép agyában nettó többletként jelenik meg, és bármennyi is az ATM-es limit, felülírja.

– Ha tehát átrakunk,. mondjuk, ötezret a betétszámláról a folyószámlára, és kiveszünk négyezret, azt még csak nem is nettó kivétként regisztrálja a folyószámlánál – tette hozzá Leo.

– Nem hát.

– Ez biztos? – kérdezte Tony.

– A múlt hónapban tíz nagybanknál lenyomtam egy gyakorló menetet, és mindenütt bejött. Ez egy szoftverbibi, amire eddig nemigen figyeltek, és amíg így marad, nagyot szakíthatunk.

– Sejtheted, hogy a mostani buli után figyelni fognak rá – kezdte mosolyogva ismét keverni a kártyát Leo.

– Miért nem zavarunk le minden ATM-nél nyolc tranzakciót, minden kártyához egyet? Akkor nem kéne annyi helyen megállnunk.

– Mert kissé gyanúsan festene, hogy nyolc kártyát dugdosol be, mialatt mások a sorukra várnak mögötted – mondta türelmetlenül 48é DAVID BALDACCI

 

Annabelle. – Két kártyával úgy tűnik, mintha valami gikszer miatt újra betennéd a kártyát.

– Ah, a bűnöző ifjúság mily könnyelmű és tudatlan!

– sóhajtotta Leo.

Annabelle kiosztotta a gyűrűs noteszokat. – Ezekben megtalálható minden kártya PIN-kódja, valamint a pontos összeg, amelyet az egyes ATM-eknél át kell vezetni a folyószámlára, illetve kivenni.

Miután végzünk, elégetjük a noteszokat. – Fölállt, a gardróbhoz lépett, és odadobott a férfiaknak egy-egy sporttáskát.

– Ebben van az álruhátok, és ezt használjátok majd a pénz szállítására. – Visszaült a helyére. – Mindegyik bankra tíz percet szántam. Végig tartjuk egymással a kapcsolatot. Ha valahol bármi furcsát észleltek, hagyjátok ki azt a helyet, és hajtsatok a következőhöz!

Freddy megnézte a noteszában fölsorolt dollárösszegeket. – És mi van, ha a tagoknak nincs fedezetük az átvezetésre? Úgy értem, még a gazdagokkal is megeshet, hogy kicsit megszorulnak.

– Van elég stekszük, azt már ellenőriztem – mondta Annabelle.

– Hogyan? – kérdezte Tony.

– Fölhívtam a bankjukat, kereskedőnek adtam ki magam, és érdeklődtem, van-e elegendő pénz a betétszámlájukon, hogy fedezzen egy ötvenezer dolláros számlát, amit ki kéne egyenlíteniük.

– És csak úgy megmondták neked? – kérdezte Tony.

– Mindig megmondják, öcsi – felelte Leo. – Csak tudni kell kérdezni.

– Ezenkívül az elmúlt két napban fölkerestem a célszemélyek házát – mondta Annabelle. – Saját meglátásom szerint mindegyik legalább ötmilliót ér. Az egyik kacsalábon forgó vityillónál két Saleen állt. Van ott mit aprítani a tejszínbe.

– Elmentél a házukhoz? – kérdezte Tony.

– Megmondta a néni, hogy kapóra jöhetnek – jegyezte meg Leo.

– A teljes zsákmány kilencszázezerre rúg, kártyánként átlagosan harminc lepedő – folytatta Annabelle. – A megcélzott bankok mind déli tizenkettőkor ellenőrzik az ATM-eket. Addigra rég végzünk. És A GYŰJTŐK é 49

 

ha valakinek kedve szottyanna elillanni – nézett Tonyra –, közlöm, hogy a következő piti simlivel megduplázzuk, amit itt markolunk föl.

– Jól van, na – túrt bele gondosan frizírozott hajába sértődötten Tony. – Ez egész jó móka.

– De csak akkor, ha nem kapnak el – figyelmeztette Annabelle.

– Titeket elkaptak már valaha? – firtatta ismét Tony.

– Miért nem olvasgatod a noteszodat? – kérdezte válasz helyett a nő. – Akkor nem hibázol.

– Ez csak ATM-es buli. Semmi gáz.

– Ez nem kérés volt – mondta ridegen Annabelle, és elhagyta a helyiséget..

– Hallottad, öcsi – kuncogott Leo.

Tony mormogott valamit a bajsza alatt, és önérzetesen kivonult a szobából.

– Szereti kézben tartani a dolgokat a csaj – jegyezte meg Freddy.

– Szívesen dolgoznál olyan svindlerrel, aki nem? – kérdezte Leo.

– Ki ez a nő?

– Annabelle.

– Jó, de mi a vezetékneve? Meglep, hogy még sosem akadtam össze vele. A nagybani játékosok nincsenek sokan.

– Ha azt akarná, hogy tudd a nevét, magától is megmondta volna.

– Ugyan már, Leo, te mindent tudsz rólunk. És én se most jöttem a hat-húszassal. Nem adom tovább – nyaggatta Freddy.

– Rendben, esküdj meg, hogy a sírba viszed magaddal! És ha elmondod neki, hogy tőlem tudod, letagadom, azután kinyírlak – mondta rövid fontolgatás után halkan Leo. Várt, amíg Freddy meg nem ígérte, hogy hallgatni fog. – Annabelle Conroynak hívják.

– Conroynak? – vágta rá Freddy. – Paddy Conroyról már hallottam. Gondolom, rokona.

Leo bólintott, továbbra is halkan beszélt. – Annabelle a lánya, de ez hétpecsétes titok. A legtöbben azt sem tudták, hogy Paddynek egyáltalán volt gyereke. Olykor a feleségeként mutatta be Annabelle-t. Elég gázos, de hát Paddy ilyen volt.

– Nekem nem volt szerencsém dolgozni vele – mondta Freddy.

50é DAVID BALDACCI

 

– Hát nekem volt szerencsém az öreg Paddy Conroyjal dolgozni.

Nemzedékének egyik legjobb svindlere volt. És az egyik legnagyobb seggfej is – pillantott Leo abba az irányba, amerre Annabelle és Tony távoztak, majd még halkabbra fogta a hangját. – Láttad azt a forradást a csaj jobb szeme alatt? Hát azt az örege csinálta. Azért kapta, mert elsütött egy kártérítési simlit, amikor a vegasi kaszinókban csaltak ruletten. Összesen tizenöt éves volt, de huszonegynek nézett ki. Az öregnek három lepedője bánta, és agyba-főbe verte miatta a lányát. És nem csak akkor az egyszer, nekem elhiheted.

– Ne már – hökkent meg Freddy. – A saját lányát? Leo bólintott. – Annabelle sosem beszél róla. Én is más forrásból hallottam.

– Szóval annak idején dolgoztál velük?

– Ja, Paddyvel meg a feleségével, Tammyvel. Egész jókat alakítottak akkoriban. Paddytől tanultam ittapirosozni. Csak Annabelle jobb svindler, mint amilyen az örege valaha is szeretett volna lenni.

– Hogyhogy? – kérdezte Freddy.

– Úgy, hogy a csajban van valami, ami Paddyből hiányzott.

Korrektség. Az anyjától örökölte. Tammy Conroy frankó egy spiné volt, legalábbis svindlerben.

– Korrektség? Különös tulajdonság a magunkfajtánál – vélte Freddy.

– Paddy mindig megfélemlítéssel irányította az embereit. A lánya felkészültséggel és hozzáértéssel. És soha az életben nem vágja át őket. A számát se tudom, hányszor léceit le Paddy az egész szajréval.

A végén ezért dolgozott magányosan. Senki sem kért többé a bulijaiból. Úgy hallottam, a végén még Tammy is dobta.

Freddy egy ideig szótlanul emésztgette mindezt. – A nagybaniról van valami hír?

Leo a fejét rázta. – Ő osztja a lapokat. Én csak melózom itt.

Amíg Freddy és Leo kimentek a konyhába kávézni, a másik ajtón Tony kukkantott be. A noteszát a szobában felejtette, és az előbb idejében jött vissza, hogy az egész beszélgetést kihallgassa.

A GYŰJTŐK é 51

 

Elmosolyodott. Tony szeretett olyasmit tudni, amiről mások nem is sejtették, hogy tudja.

52é DAVID BALDACCI

 

9 é FEJEZET

A BALHÉ nettó 910 000 dollárt hozott, mert Tony az egyik ATM-nél vérszemet kapott.

– Miért, mit csinál szegény faszi, talán zaciba vágja a Paganiját emiatt? – kajánkodott.

– Ez eszedbe ne jusson még egyszer! – figyelmeztette Annabelle határozottan, miközben egy újabb bérelt házban reggeliztek, tíz kilométerre az elsőtől, amelyet előbb alaposan kitakarítottak, hátha a rendőrség odalátogat. A harminc számla megdézsmálásához használt Hertz autókat mind visszavitték. Az akcióhoz viselt álruhákat szerte a városban kukákba dobálták. A pénzt Annabelle négy különböző

helyen bérelt széfrekeszben helyezte el. A videofelvételeket és számítógépes fájlokat letörölték, a noteszokat megsemmisítették.

– Mit számít tíz ropi többlet? – duzzogott Tony. – Elvégre sokkal többet is kipréselhettünk volna azokból a fazonokból.

Annabelle egy ujjal jó erősen megbökte a fiatalember mellkasát.

– Nem a pénzről van szó. Ha kidolgozok egy tervet, aszerint jársz el. Különben nem bízhatok benned. És ha nem bízhatok benned, nem lehetsz a csapatomban. Ne akard, hogy megbánjam, amiért beválogattalak, Tony! – nézett le rá szigorúan, majd a többiekhez fordult. – Rendben, térjünk át a második pitire. Ez most szemtől szembeni játék – pillantott ismét Tonyra. – Aki nem fogad szót, és nem hajszálpontosan játszik, az a sitten találja magát, mert a hibahatár nulla.

Tony hátrahúzódott a széken, nem látszott túlzottan lelkesnek.

– Tudod, Tony, nincs jobb, mint egy palimadár szemébe nézni, és fölmérni, mennyit ér ő és mennyit érsz te – mondta Annabelle.

– Részemről oké.

– Biztos? Mert ha valami gond van, szeretném máris tudni.

A GYŰJTŐK é 53

 

Tony idegesen pislogott a többiekre. – Nálam nincs.

– Jó. San Franciscóba megyünk.

– Ott mi van? – kérdezte Freddy.

– A postás – felelte Annabelle.

A SAN FRANCISCÓBA vezető hatórás utat két kocsival tették meg, Leo és Annabelle ültek az egyikben, Tony meg Freddy a másikban.

Két hétre béreltek ki egy társasházi lakást a város szélén, részleges kilátással a Golden Gate hídra. A következő négy nap egymást váltva tartottak megfigyelés alatt egy irodaparkot egy proccos kertvárosi negyedben. Meglesték, hogyan szállítják el a kimenő postát az épületek előtti levélszekrényekből, amelyek általában zsúfolásig megteltek, még a degeszre tömött tárolók mellett is kötegekben álltak a küldemények. A postás mind a négy nap ugyanabban a negyedórában, öt és negyed hat között érkezett.

Az ötödik napon Leo pontosan fél ötkor jelent meg a levélszekrénynél postásnak öltözve, azzal a postai teherautóval hajtott oda, amelyet Annabelle az egyik ismerősétől kapott. A várostól egyórányira délre lakó úriember nem kifejezetten tisztességes célra szánt járművek beszerzésére szakosodott, és páncélozott autótól mentőig mindent előteremtett. Annabelle az utca túloldalán parkoló kocsijából figyelte a teherautóval közeledő Leót.

Tony és Freddy az irodaház bejáratánál posztoltak, hogy „nagyothallón” át riasszák Leót, ha az igazi postás korán bukkanna föl. Úgy tervezték, hogy Leo csak a levélszekrényen kívül fölhalmozott postát viszi el, mivel a szekrényhez nem volt kulcsa.

Könnyen megbütykölhette volna a zárat, de Annabelle megvétózta a fölösleges módszert, amely könnyen veszélyessé is válhatott, ha valaki meglátja, miben mesterkedik Leo.

– Bőven elég lesz az, ami a földön fekszik vagy kilóg a postaládából – mondta Annabelle.

Miközben Leo berakodta a postát a teherautójába, Annabelle hangja szólalt meg a fülhallgatójában.

– Úgy nézem, egy titkárnő szalad feléd némi postával.

54é DAVID BALDACCI

 

– Vettem – felelte halkan Leo. Megfordult, és a nőre nézett, aki csalódottnak látszott.

– Nahát, hol van Charlie? – hiányolta a magas és jóképű, megszokott postást.

– Csak besegítek Charlie-nak, mert rengeteg a küldemény – mondta udvariasan Leo. – Ezért jöttem kicsit korábban. – A nő

kezében tartott levélkötegre nézett, és feléje nyújtotta a postazsákját.

– Zúdítsa csak be ide!

– Köszönöm! Ma megy ki a fizetés. Az van a levelekben.

– Tényleg? Na akkor majd triplán vigyázok rájuk – mosolygott Leo, és folytatta a küldeményhalmok összeszedését, a nő pedig visszatért az irodájába.

A TÁRSASHÁZI LAKÁSBAN gyorsan szétválogatták a zsákmányt, elkülönítették a használhatót a fölöslegestől. A haszontalan leveleket Annabelle levitette Tonyval a sarki postaládába. A többit Annabelle és Freddy közelebbről megvizsgálták.

– Hogyhogy kiszórtatok egy csomó munkabércsekket? – kérdezte Tony, miután visszajött.

– A bércsekkekkel meg a befizetendő csekkekkel nem tudunk mit kezdeni – felelte Freddy szakértőhöz illően. – Lézernyomtatóval az adagolóból a papírhoz rögzítik a festékanyagot, és biztonsági számjegyformátumot használnak, hogy ne lehessen megváltoztatni a dollárösszeget.

– Ezek semmire se jók – mondta Leo. – Olyan embereknek küldik ezeket a csekkeket, akiket ismernek.

– Ilyen kell nekünk – emelt föl egy csekket Freddy. – Visszatérítési csekk.

– Ez viszont vadidegeneknek megy – mondta Tony.

– Na látod, öcsém, ennek semmi értelme – mondta Leo. – Biztonsági elemeket tesznek azokra a csekkekre, amiket ismerősöknek vagy üzletfeleknek küldenek, de nagy túrót azokra, amiknek a címzettjét a kutya se ismeri.

– Azért választottam ezt az irodaparkot, mert a legfelső

kategóriába tartozó számos nagyvállalat regionális központjai A GYŰJTŐK é 55

 

működnek itt – tette hozzá Annabelle. – Ezek a helyek nap mint nap ezrével ontják a csekkeket, és a bankszámláik dugig vannak pénzzel.

Freddy a következő öt órában nyolcvan csekket válogatott ki. – Ezek elég tiszták. Se mesterséges vízjel, se figyelmeztető sáv vagy észlelőkeret.

Átvitte a csekkeket egy kis műhelybe, amelyet a ház egyik helyiségében rendezett be. A többiek segítségével minden csekken eltávolítható ragasztószalaggal elől-hátul letakarta az aláírásokat, a csekkeket egy nagy sütőtepsibe helyezte, és körömlakklemosót öntött a papírra. A lemosóban lévő aceton gyorsan leoldott a csekkről mindent, amit nem eleve rányomtattak. Miután lehúzták az aláírásról a ragasztószalagot, lényegében nem maradt más, mint a cég igazgatója vagy főkönyvelője által aláírt, nyolcvan biankó csekk.

– Egyszer valaki beváltott a számlám terhére egy cinkes csekket – mondta Leo.

– És mit csináltál? – kérdezte Tony.

– Fölkutattam a rohadékot. Amatőr volt, leginkább poénból csinálta, mégis bepöccentem. Úgyhogy megváltoztattam a lakcímét, tévútra tereltem az összes fizetendő számláját, és a pasast végül évekig zaklatták a hitelezők. Ebből az a tanulság, hogy az ilyesmit hagyjuk a profikra. – Leo vállat vont. – Azt is megtehettem volna, hogy totálisan kifosztom, visszaélek a személyazonosságával, meg amit akarsz.

– Akkor miért nem azt csináltad? – kérdezte Tony.

– Mert van szívem! – morogta Leo.

– Miután megszárítjuk a csekkeket, átírom a jegybanki irányítószámot – mondta Freddy.

– Az meg mi? – kérdezte Tony.

– Te tényleg svindlernek tartod magad? – kérdezte Leo csúfondáros hangon.

– Én számítógéppel meg az internettel dolgozom, nem körömlakkal – fortyant föl Tony. – Huszonegyedik századi svindler vagyok, nem piszmogok papírokkal.

– Örülj neki, és csóváld a farkadat! – vágott vissza Leo.

Annabelle fölemelte az egyik csekket.

56é DAVID BALDACCI

 

– Ez itt a szövetségi jegybanki irányítószám – mutatott a csekk alján egy hosszú számsor két első számjegyére. – Ez jelzi a banknak, hogy a csekken megjelölt összeget melyik klíringintézetben tették le, vagyis hol számolják el. A New York-i elszámoló központ száma nulla-kettő. A San Franciscó-ié tizenkettő. Egy New York-i székhelyű vállalatnak például, amelyik New York-i bank által kibocsátott csekkeket használ, rendszerint New York-i irányítószám szerepel a csekkjein. Mivel itt fogjuk elsütni a csekkeket, Freddy az összesen New York-ira cseréli az irányítószámot, így tovább tart, amíg a cég visszakapja a papírt, és rájön, hogy a csekk fedezetlen.

Ennél is fontosabb, hogy ezek mind nagyvállalatok, amelyek a tartozásaik könyvvitelét teljesen készpénzmentesen intézik. Ezért igen valószínű, hogy még ha bekerül is egy fedezetlen csekk, a viszonylag csekély összegű ügylet egészen a hó végi mérlegig nem kerül szem elé. Ma ötödike van, ez azt jelenti, hogy körülbelül egy hónapig nem fedeznek föl semmiféle rendellenességet. Akkor pedig már bottal üthetik a nyomunkat.

– De hátha a bankpénztáros ránéz a csekkre, és észreveszi, hogy nem stimmel az irányítószám? – kérdezte Tony.

– Ezek szerint nem láttad azt a tévéműsort – mondta Leo. – Azt, amelyikben oknyomozó riporterek beállítottak egy bankba egy csekkel, és a csekkre az volt írva, hogy „Ne válts be, te barom állat, hamis vagyok!”. És a barom állat mégis beváltotta.

– Sosem hallottam olyat, hogy egy banktisztviselő kiszúrta volna a téves irányítószámot egy csekken – tette hozzá Annabelle. – Hacsak nem adsz okot a pénztárosnak, hogy gyanakodjon rád, nem fogja kiszúrni.

Miután a csekkek megszáradtak, Freddy beszkennelte őket a laptopjába. Hat óra elteltével nyolcvan csekk pihent az asztalán, összesen 2,1 millió dollár értékben.

Annabelle végighúzta az ujját az egyik csekk perforált szélén, amely rendszerint arról tanúskodott, hogy maga a csekk szabályos, még ha az összeg vagy a kedvezményezett nem is. A társaira pillantott.

– Most jön a svindli humán oldala. A cinkes papírok elpasszolása.

A GYŰJTŐK é 57

 

– A kedvenc részem – mondta Leo lelkesen; lenyelte az utolsó falatot a sonkás szendvicséből, és nagy korty sörrel öblítette le.

58é DAVID BALDACCI

 

10 é FEJEZET

ÚGY DÖNTÖTTEK, hogy a módosított csekkek első adagját Annabelle és Leo sütik el, Tony pedig ellesi Leótól, hogyan kell ezt csinálni. Mindhárman egy sorozat személyi okmányt kaptak. Ezek a papírok vagy a csekk kedvezményezettjeként megjelölt magánszemélyhez illettek, vagy azt igazolták, hogy ők annál a vállalatnál dolgoznak, amelyiknek a javára a csekket kiállították.

Annabelle kioktatta Leót és Tonyt, hogy egyszerre mindig csak egy okmánykészletet tartsanak maguknál. Ha lekapcsolják őket, nehezen magyarázzák ki magukat a csávából, amennyiben nyolcféle személyi okmány lapul a zsebükben.

Számos csekket magánszemélyek javára állítottak ki, egyet sem tízezer dollárt meghaladó összegre, mivel olyankor kötelezően értesítik az adóhivatalt. E korlát miatt kivitelezhetetlenül sok személyi csekket kellett volna beváltaniuk a 2,1 milliós összérték eléréséhez. Ezért a többi csekken olyan cégeket jelöltek meg kedvezményezettként, amelyeknek Annabelle különféle bankoknál számlát nyitott. A céges csekkek tízezer dollár fölött sem keltik föl az adóhivatal figyelmét. Csak az volt a bökkenő, hogy céges csekket egyetlen bank sem vált készpénzre. A teljes összeget számlán kell elhelyezni. Annabelle ezért hónapok óta összegeket rakosgatott ide-oda ezeken a számlákon, hogy a betétekkel és kivétekkel számlatörténetet hozzon létre. Jól tudta, hogy a bankok idegesek, ha újsütetű számlákat hirtelen egy rakás pénztől szabadítanak meg – az ilyesmi mindig pénzmosásszagú.

Annabelle és Leo két napon át minden elképzelhető akadállyal vizsgáztatták Tonyt, amivel a fedezetlen csekkek elsütésekor szembekerülhetett. Fölváltva játszották a pénztáros, a fiókvezető, a biztonsági őr és a banki ügyfél szerepét. Tony gyorsan tanult, és a A GYŰJTŐK é 59

 

második nap végére felkészültnek nyilvánították arra, hogy megtegye az első óvodás lépéseket a cinkes csekkek elpasszolásában, miután néhányszor élesben végignézi Leo alakítását.

Az első tíz passz úgy ment, mint a karikacsapás. Annabelle hol vörös, hol szőke, hol barna volt. A furgon hátuljában öltözőt rendeztek be kis sminkasztallal és tükörrel. Néhány passz után a nő

és Leo bepattantak a furgonba, ahol a következő bankba menet elváltoztatták a külsejüket. Annabelle helyenként szemüveget viselt, másutt kendőt kötött a fejére, ismét másutt nadrágot, pulóvert és baseballsapkát vett föl. Megfelelő sminkkel, ruházattal, tömésekkel és frizurával jelentősen meg tudta változtatni a külsejét és az életkorát. Mindig lapos sarkú cipőt vett föl, mert százhetvenöt centis magassága kevésbé vonta magára a figyelmet, mint tűsarkúban a száznyolcvan. És bár soha nem látszott meg rajta, Annabelle mindig tudatában volt, hogy a bank zárt láncú kamerái előtt mozog.

Leo egyebek között üzletember, vállalati lótifuti, nyugdíjas és ügyvéd mezét öltötte föl.

Annabelle jól begyakorolt fesztelenséggel, a legcsekélyebb nyugtalanság nélkül tárgyalt a pénztárosokkal. Azonnal eloszlatta a tisztviselő bizalmatlanságát, szót ejtett az illető ruhájáról vagy frizurájáról, vagy megjegyezte, mennyire imádja ezt az öböl menti gyönyörű várost, még ha sokszor borús is az idő.

– Négy éve vezetem ezt a tanácsadó vállalkozást – árulta el a tizenegyedik bankpénztárosnak –, és ez az eddigi legnagyobb bevételem. Szétgüriztem érte az agyamat.

– Gratulálok! Negyvenezer dollár valóban szép pénz – ismerte el a pénztárosnő, miközben a tranzakción dolgozott. Mintha azonban a kelleténél tovább vizsgálgatta volna a csekket és Annabelle tökéletesen hamisított személyi, illetve vállalati okmányait.

Annabelle észrevette, hogy a nőn nincs jegygyűrű, de nemrégiben még viselt, mert a gyűrű helyén világos sáv maradt a bőrén.

– A volt férjem elhagyott egy fiatalabb nő miatt, és kipucolta a számláinkat – mondta keserűen. – A nulláról kellett újra fölépítenem az életemet. Nem volt könnyű, de tudja, nem akartam megtenni neki azt a szívességet, hogy kárörvendhessen. Azért veszem föl azt a 60é DAVID BALDACCI

 

rohadt tartásdíjat, mert megérdemlem. De nem a férjem fogja megszabni az életemet. A nő arckifejezése megváltozott.

– Pontosan tudom, mire gondol – suttogta, miközben a betétet intézte. – Tizenkét évi házasság után az én férjem is úgy döntött, hogy lecserél egy modernebb típusra.

– Bárcsak beadhatnánk nekik valami tablettát, ami móresre tanítaná őket.

– Én tényleg szívesen beadnék valamit a volt férjemnek. Egy kis ciánt – mondta a pénztárosnő.

Annabelle a pulton fekvő iratokra pillantott.

– Gondolom, ilyenkor valamennyit lekötnek – jegyezte meg könnyedén. – Csak azért, mert ki kéne fizetnem egypár beszállítót.

Persze szívesen megtartanám a teljes összeget, de a haszonrésem még szerencsés esetben is csak a tíz százalékot éri el.

A pénztárosnő habozott.

– Igen, ilyen összegű csekknél szokás a lekötés. – Annabelle-re nézett, elmosolyodott, és újra a számítógépet figyelte. – De azon a számlán, ahonnét kiegyenlítik ezt a csekket, bőven van pénz, az ön vállalkozásánál pedig eddig nem volt semmilyen probléma, úgyhogy azonnal hozzáférhetővé teszem a teljes összeget.

– Köszönöm, igazán hálás vagyok.

– Legalább mi, lányok tartsunk össze.

– Hát persze – helyeselt Annabelle, sarkon fordult, és kivonult a pénztárbizonylattal, amely igazolta, hogy a „vállalkozása”

negyvenezer dollárral gazdagodott.

LEO EZALATT rohamtempóban túladott a maga csekkjein, egy-egy bankban rendszerint nem töltött többet tíz percnél. Tudta, hogy itt a sebesség a siker kulcsa. Gyorsaság, de trehányság nélkül. Jellemzően azt a módszert alkalmazta, hogy elsütött egy poént, általában a saját rovására, s ezzel megtörte a jeget a pénztárosnál.

– Bárcsak a magánszámlámra menne ez a pénz! – sóhajtozott az egyik tisztviselőnek, éppen vállalati slapaj álcában. – Akkor lenne miből kifizetnem a lakbért. Hát nincs ebben a rohadt városban olyan A GYŰJTŐK é 61

 

egyszobás lakás, amiért nem követelnek akkora összeget letétbe, amekkora a világon nincs?

– Én még nem hallottam olyanról – felelte együtt érzően a pénztáros.

– Sőt az enyém még csak nem is egy nyomorult egyszobás – folytatta Leo. – Csak minigarzon, épphogy belefér egy fotelágy.

– Maga még szerencsés. Abból, amit a bank fizet, én még mindig a szüleimnél lakom.

– Jó, de én vagy harminccal öregebb vagyok. Ha így megy tovább, mire maga igazgatja majd ezt a fiókot, én fogok újra a szüleimnél lakni.

A pénztáros nevetett, és 38 000 dolláros betétről szóló elismervényt adott át Leónak.

– Aztán ne költse el az egészet egy helyen! – intette a fiatalember.

– Nem kell aggódnia – felelte Leo, zsebre vágta a papírt, és fütyörészve kiballagott.

Aznap késő délutánra a nyolcvan csekkből hetvenhetet sütöttek el, tíz jutott Tonynak, aki alkalomról alkalomra magabiztosabbá vált.

– Ez tökegyszerű – jelentette ki Tony a furgonban, mialatt Leóval együtt ruhát váltott. Annabelle a keresztben kifeszített lepedő mögött ugyanazt művelte. – Ezek az idióták csak állnak, és bevesznek mindent, amivel etetik őket. Még csak rá sem néznek a papírra. Nem is értem, miért vesződnek még az emberek bankrablással.

– Három csekkünk maradt – dugta át a fejét a lepedő fölött Annabelle. – Fejenként egy.

– És vigyázz a fejedre, Tony, amikor kiszállsz a furgonból! – mondta Leo.

– Hogyhogy vigyázzak a fejemre, miről beszélsz?

– Arról, hogy pillanatnyilag olyan nagy, hogy esetleg nem fér át az ajtón.

– Mi a francnak szívózol velem, Leo?

– Azért szívózik veled, Tony, mert átírt csekkeket elsütni nem könnyű – mondta Annabelle.

– Hát nekem az.

62é DAVID BALDACCI

 

– Persze, mert Annabelle az ő végtelen bölcsességében a legkönnyebben elsüthető csekkeket adta neked – magyarázta Leo.

Tony a nő felé perdült. – Ez igaz?

– Igaz – felelte kertelés nélkül Annabelle, ruhátlan válla kilátszott a lepedő széle fölött.

– Tudok én vigyázni magamra – sértődött meg Tony. – Fölösleges pátyolgatnod.

– Nem érted teszem – válaszolta Annabelle. – Ha lebuksz, minket is magaddal rántasz. – Tekintete a fiatalemberre villant, azután megenyhült. – Különben sincs értelme ilyen tehetséges svindlerre túlzott terhet rakni. Az többet árthat, mint amennyit használ.

Lebukott a lepedő mögé. A furgon ablakain beszűrődő kevés fény valamicskét átsejlett ezen a függönyön. Tony a nő árnyképét figyelte, amint Annabelle levetette a ruháját, és másikba bújt.

– Nincs benned tisztelet, kölyök? – morgott Leo, és oldalba bokszolta a fiatalembert.

Tony lassan felé fordult.

– Basszus – mondta halkan.

– Mi az, még nem láttál jó nőt átöltözni?

– Nem, mármint úgy értem, de, láttam – sütötte le a szemét.

– Akkor meg mi ütött beléd?

Fölnézett. – Annabelle az imént nevezett tehetséges svindlernek.

A GYŰJTŐK é 63

 

11 é FEJEZET

Az UTOLSÓ CSEKKRE került sor. Tony a pénztárosnő előtt állt, aki egyértelműen fölkeltette az érdeklődését. Közelebb hajolt a vállig érő

fekete hajú, hibátlan bőrű, helyes, fiatal ázsiai nőhöz, és a pultra könyökölt.

– Régóta lakik itt? – kérdezte.

– Néhány hónapja. Seattle-ből költöztem ide.

– Ott se jobb az időjárás – jegyezte meg Tony.

– Hát nem – felelte mosolyogva a nő, és tovább dolgozott.

– Én csak most költöztem ide Vegasból. Na az muris egy város.

– Még nem jártam ott.

– Pedig óriási hely. Azt látni kell. És ahogy mondani szokták, ami Vegasban történik, az Vegasban marad. – Tony várakozóan nézett a pénztárosra. – Boldogan elkalauzolgatnám magát.

– Hiszen nem is ismerjük egymást – felelte rosszalló arckifejezéssel a nő.

– Jó, nem kell mindjárt Vegasszal kezdeni. Elsőre talán egy ebéd is megteszi.

– Honnét tudja, hogy nincs udvarlóm? – kérdezte dacosan a nő.

– Amilyen csinibaba, biztosan van, de az csak azt jelenti, hogy még jobban csipkednem kell magam, hogy elhódítsam tőle.

A nő elpirult, lenézett, de újra mosolygott.

– Ne bolondozzon! – Lenyomott néhány billentyűt a számítógépen. – Kaphatok valami igazolványt?

– Csak, ha megígéri, hogy nem mond nemet, ha hivatalosan randizni hívom.

A nő elvette az igazolványt, és ujjával súrolta a férfiét. Tony megint rámosolygott.

A nő az igazolványra „pillantott, és értetlen arcot vágott.

64é DAVID BALDACCI

 

– Nem azt mondta, hogy most költözött ide Vegasból?

– De.

– Az igazolványa szerint viszont arizonai – fordította kifelé a kártyát, hogy megmutassa. – És a kép nem nagyon hasonlít magára.

A szentségit! Tony rossz igazolványt húzott elő. Annabelle figyelmeztetése ellenére, hogy egyszerre csak egyfajta személyazonossághoz tartozó iratokat tartson magánál, makacsul az összeset a zsebében hordta. Ezen a fényképen szőke hajjal, kis kecskeszakállal és kerek drótkeretes szemüvegben látszott.

– Arizonában laktam, de Vegasban dolgoztam, úgy olcsóbban jöttem ki – hadarta. – És úgy határoztam, hogy átfazonírozom magam, új hajszín, kontaktlencse meg minden. Tudja, hogy van az.

Amint kinyögte ezt a béna szöveget, tudta, hogy vége a játéknak.

A pénztárosnő merőn nézte a csekket, és az arca még gyanakvóbbá vált.

– Ez kaliforniai bank csekkje, és a vállalat is kaliforniai, de az irányítószám New York-i. Vajon miért?

– Irányítószám? Nekem fogalmam sincs ezekről a dolgokról – felelte most már remegő hangon Tony. Az arckifejezésből tudta, hogy a nő már bűnösnek mondta ki banki csalásban.

A pénztárosnő a biztonsági őr felé pillantott, és maga elé tette a pultra a csekket meg Tony hamis igazolványát.

– Ide kell hívnom a főnökömet – kezdte.

– Mi folyik itt? – kérdezte élesen egy mély hang. – Elnézést! – lökte félre az útból Tonyt egy magas, molett, festett szőke nő, és szembeállt a pénztárossal. Bordó blúzt és fekete nadrágot viselt, márkás, keskeny fazonú szemüvege láncon függött.

Halkan, de határozottan beszélt a pult mögött álló fiatal nővel. – Tíz perce ácsorgok itt és hallgatom a maguk édelgését. Ilyen kiszolgálást kínál ez a bank? Hívja csak ide a főnökét, hadd lássa ő

is!

A banktisztviselő hátralépett, a szeme elkerekedett. – Bocsánat, hölgyem, én éppen...

A GYŰJTŐK é 65

 

– Tudom, hogy éppen mivel foglalkoztak – szakította félbe a nő. – Hallottam, az egész bank hallhatta, ahogy maguk ketten bájologtak, és kitárgyalták a szerelmi életüket.

A pénztárosnő elvörösödött. – De hölgyem, semmi ilyesmit nem csináltunk.

A nő a pultra tenyerelt, és előrehajolt. – Na ne mondja, szóval amikor udvarlókról meg Vegasról csevegtek, meg hogy maga milyen csinibaba, az mégis mi akart lenni, talán hivatalos banki ügy? Maga minden ügyféllel ezt műveli? Arra nem kíváncsi, hogy én kivel szoktam lefeküdni?

– Kérem, hölgyem, én...

– Na mindegy, végeztem ezzel a kócerájjal – fordult meg és vonult ki a nő.

Tony közben már elment. Leo néhány másodperccel a nő

megjelenése után kiterelte.

Annabelle egy perc múlva csatlakozott hozzájuk a furgon hátuljában.

– Húzzunk, Freddy! – szólt előre a sofőrnek, és a kocsi azonnal elindult.

A nő lerántotta a szőke parókát, és zsebre tette a szemüveget.

Azután levette a blézerét, és kiszedte a blúz alól a derékvastagító párnázást. Odadobta Tonynak az igazolványát. A fiatalember röstelkedve kapta el, majd a homlokára csapott: – Úristen, náluk maradt a csekk... – A torkán akadt a szó, ahogy Annabelle fölmutatta a szépen összehajtogatott papírt. – Ne haragudj, Annabelle, borzasztóan sajnálom.

– Egy kis tanács, Tony – hajolt közelebb a nő. – Soha ne hajts rá a célszemélyre, főleg akkor ne, ha másnak adod ki magad.

– Még szerencse, hogy úgy határoztunk, ennél az utolsónál fedezni fogunk – tette hozzá Leo.

– Ez miért jutott eszetekbe? – kérdezte mogorván Tony.

– Mert elbizakodottan szálltál ki a furgonból – felelte Annabelle. – Az elbizakodottság a svindler végzete. Ezt szintén nem árt az eszedbe vésned.

66é DAVID BALDACCI

 

– Majd egy másik bankban elsütöm ezt a csekket – vágta rá a fiatalember.

– Nem – mondta Annabelle. – Eleget szedtünk össze a nagy balhéhoz, és nem éri meg a kockázatot.

Tony tiltakozni akart, de behúzta a nyakát, és nem szólt többet.

Leo meg Annabelle egymásra néztek, és mindketten megkönnyebbülten sóhajtottak föl.

KÉT NAP múlva Leo a bérelt lakásban bekopogtatott Annabelle szobájába.

– Tessék! – szólt ki a nő.

– Van egy perced?

Leo az ágy szélére ült, miközben Annabelle ruhákat rakosgatott be egy gurulós bőröndbe.

– Három milla – mondta a férfi áhítattal. – Tudod, te pitinek tituláltad, pedig a legtöbb svindler szemében ez már nagy durranás.

Csinos summa.

– Ezt minden valamirevaló svindler összehozta volna. Én csak fölhizlaltam egy kicsit a kezdő tőkét.

– Egy kicsit? Hárommillió négyfelé osztva nem kicsi.

A nő éles pillantást vetett rá.

– Jó, tudom, tudom – mondta gyorsan Leo. – Neked több jár, mert ez a te bulid. De a részemből néhány évig még akkor is nagy lábon élhetnék. Talán kiveszek egy komolyabb szabadságot is.

– Még nem. Vár ránk a nagy balhé, Leo. Így egyeztünk meg.

– Jó, csak gondold végig.

Annabelle egy köteg ruhát ejtett a bőröndjébe. – Már gondolkoztam rajta. A nagybani következik.

Leo fölállt, egy szál meggyújtatlan cigarettát babrált. – Rendben, és mit csinálunk a kölyökkel?

– Hogyhogy mit csinálunk vele?

– Arról volt szó, hogy szuperválogatottban nyomjuk. Freddy ellen semmi kifogásom, prímán muzsikál, de a kölyök miatt majdnem ráfaragtunk. Ha te nem veted be magad...

– Ha nem vetem be magam, egyedül is kitalált volna valamit.

A GYŰJTŐK é 67

 

– Hagyjuk a rizsát! A pénztáros csajszitól teljesen begárgyult.

Rossz igazolványt adott oda neki a hülyéje. Ekkora baromságot!

– Te még sosem hibáztál egy svindliben, Leo? Hadd gondolkozzak egy cseppet. Hogy is volt Phoenixben? Hát Jackson Hole-ban?

– Igaz, de ott nem több millió dollárra ment ki a játék, Annabelle.

Nem ezüsttálcán nyújtották nekem úgy, hogy a tojáshéj még a fenekemen volt, mint most Tonynak.

– A féltékenykedés nem dicsőség, Leo. Tony képes megállni a helyét.

– Vagy nem. A magam részéről baromira nem szeretnék jelen lenni, amikor kiderül, hogy nem.

– Emiatt hadd fájjon az én fejem.

Leo égnek emelte a kezét. – Hát ez remek, szóval mindannyiunk helyett fáj a fejed emiatt.

– Helyes. Örülök, hogy ezt megbeszéltük. Leo zsebre vágott kézzel keringett a szobában. – Van még valami? – kérdezte Annabelle.

– Igen, van. Mi a nagy balhé?

– Majd megtudod, ha itt az ideje. Még nincs itt.

Leo leült az ágyra.

– Nem CIA-s vagyok, hanem svindler. Senkiben sem bízom. – A bőröndre sandított. – És ha nem mondod meg, hová a francba akarsz menni, akkor mehetsz egyedül.

– Tudtad, mit vállalsz, Leo. Ha most kiszállsz, lópikulát kapsz.

Két piti meg egy nagybani, erről szólt a megállapodás.

– Jó, de arról nem, hogy pesztrálgatunk valami sutyerákot, aki hajszál híján a sittre juttatott mindannyiunkat, úgyhogy talán újra kéne tárgyalnunk a feltételeket, husikám.

– Micsoda, annyi év után kizsebelsz? – nézett rá megvetően Annabelle. – Életed legjobb bulijait köszönheted nekem.

– Nem több pénzt akarok. A nagy balhét akarom tudni, vagy nem megyek sehová!

Annabelle abbahagyta a csomagolást, amíg a felvetést fontolgatta.

– Ha megmondom, hová megyünk, azzal beéred?

68é DAVID BALDACCI

 

– Attól függ, mi a hely.

– Atlantic City.

Leo arcából lefutott a vér. – A maradék eszed is elment? Hát nem volt elég a múltkori?

– Az már régi história, Leo.

– Nekem nem tud elég régi lenni – csattant föl. – Muszáj mindenáron a maffiával kikezdeni?

– At-lan-tic Ci-ty – sziszegte öt részre tagolva a két szót Annabelle.

– Miért, az öreged miatt?

Nem válaszolt.

Leo fölállt, és ujjával a nőre bökött.

– Te begolyóztál, Annabelle. Ha azt hiszed, újra besétálok veled az oroszlán barlangjába, mert valamit bizonyítani akarsz, akkor rosszul ismered Leo Richtert.

– A gép reggel hétkor indul.

A férfi még pár percig idegesen álldogált, figyelte, ahogy Annabelle csomagol.

– Legalább első osztályon repülünk? – kérdezte végül.

– Igen. Miért?

– Mert ha ez életem utolsó repülőútja, legalább stílusosan távozzak.

– Ha csak ez kell, Leo.

Kilépett az ajtón, miközben Annabelle nyugodtan csomagolt tovább.

A GYŰJTŐK é 69

 

12 é FEJEZET

CALEB SHAW a könyvritkaságok olvasótermében dolgozott. Több törzsolvasó igényelt anyagot a Rosenwald-páncélteremből; ehhez felügyelői jóváhagyás kellett. Később Caleb huzamos ideig telefonált, egy egyetemi tanárral konzultált, aki Jefferson magánkönyvtáráról írt. Miután a britek az 1812-es háborúban fölégették a várost, az államférfi a nemzetnek adományozta a gyűjteményét, s ez képezte a Kongresszusi Könyvtár alapját. Amint Caleb letette a kagylót, Jewell English, az olvasóterem rendszeres látogatója kérte a Beadle-féle Tízcentes regények egyikét. Nagyon érdekelte a sorozat, és elárulta Calebnek, hogy maga is szép gyűjteménnyel dicsekedhet belőle. Caleb gyanította, hogy nincs senkije, hiszen már elmesélte, hogy a férje tíz éve meghalt, a családja pedig szétszóródott az országban. Ezért elegyedett beszédbe a mosolygós, idős hölggyel, valahányszor meglátta.

– Nagy szerencséje van, Jewell – mondta. – Most kaptuk vissza a restaurátorműhelyből. Egy kis ápolásra szorult.

Kikereste a könyvet, csevegett néhány percet a hófehér hajú, karcsú asszonnyal Jonathan DeHaven idő előtti haláláról, majd visszatért az íróasztalához. Egykét pillanatig még figyelte, ahogy az idős hölgy lassan fölteszi vastag szemüvegét, és átnézi a régi kötetet, közben jegyzetelget a magával hozott lapokra. Nyilvánvaló okokból csak ceruzát és különálló papírlapokat engedtek be ide, s a látogatóknak távozás előtt át kellett adniuk a táskájukat ellenőrzésre.

Ahogy kinyílt az olvasóterem ajtaja, Caleb a belépő nőre pillantott, aki az igazgatási osztályról jött. Caleb fölállt, hogy üdvözölje.

– Szia, Caleb! Üzenetet hozok Kevintől.

70é DAVID BALDACCI

 

Kevin Philips ügyvezető igazgatóként vette át DeHaven helyét annak halála után.

– Kevintől? Miért nem telefonált vagy e-mailezett?

– Szerintem megpróbált hívni, de vagy foglalt volt a vonal, vagy nem vetted föl. E-mailezni meg valamiért nem akart.

– Hát, ma elég zsúfolt a napom.

– Azt hiszem, ez sürgős – nyomta Caleb kezébe a borítékot a nő, és elment.

Caleb visszatért az íróasztalához, azonmód megbotlott a széke alatti szőnyeg fölkunkorodott sarkában, leverte a szemüvegét az asztalról, majd véletlenül rá is taposott, és összetörte a lencséket.

– Te jó ég, de ügyetlen vagyok!

Fölszedte tönkretett szemüvegét, és lenézett a borítékra. Most nem tudta elolvasni. Szemüveg nélkül egy árva betűt sem látott. Pedig a kolléganője azt mondta, sürgős.

– Már máskor is megbotlott abban a szőnyegben, Caleb – emlékeztette jóindulatúan Jewell.

– Kösz az észrevételt! – felelte fogcsikorgatva a férfi, majd hirtelen az asszonyra nézett. – Kölcsönkérhetem egy percre a szemüvegét, hogy elolvassam ezt az üzenetet?

– Olyan vaksi vagyok, mint egy bányaló. Ez nem biztos, hogy jó magának.

– Ne aggódjon, én is pont olyan vak vagyok, legalábbis az olvasásnál.

– Nem egyszerűbb, ha fölolvasom magának?

– Nem. Mármint úgy értem, talán olyasmi, tudja. Az asszony összecsapta a tenyerét.

– Úgy érti, talán titkos? – kérdezte suttogva. – Jaj de izgalmas!

Caleb lepillantott az üzenetre, miközben Jewell átadta neki a szemüvegét. A férfi föltette, az asztalához ült, és elolvasta, az írást.

Kevin Philips arra kérte, azonnal menjen a részleg igazgatóságára.

Calebet még sosem hívatták oda, legalábbis ilyen módon nem.

Lassan összehajtogatta és zsebre tette a papírt.

– Köszönöm, Jewell, azt hiszem, egyforma szemüveget használunk, remekül működött.

A GYŰJTŐK é 71

 

Visszaadta a szemüveget, erőt gyűjtött, és útnak indult.

Az épület gondosan őrzött szintjén elhelyezett igazgatói irodában Kevin Philipsen kívül egy sötét öltönyös férfi is ült, akit Jonathan DeHaven ügyvédjeként mutattak be.

– Mr. DeHaven a végakaratában önt nevezte meg a könyvgyűjteménye hagyatéki gondnokaként, Mr. Shaw – mondta az ügyvéd, valami iratot vett elő, és két kulcs meg egy cédula kíséretében átadta Calebnek.

– A nagy kulcs Mr. DeHaven házáé. A kisebb az ottani páncélteremé, amelyben a könyveket tartják. A termet kulcsos és számkombinációs zár is védi. A papíron a második szám a páncélterem kombinációja. Az első a ház riasztórendszerének jelszava.

Caleb értetlenül nézegette a kapott tárgyakat. – Hagyatéki gondnokául?

– Igen, Caleb – szólalt meg Philips. – Úgy tudom, segédkeztél néhány kötet beszerzésében a gyűjteményéhez.

– Igen, valóban – ismerte el Caleb. – Elegendő pénzzel és tájékozott ízléssel rendelkezett, hogy igen jó gyűjteményt állítson össze.

– A jelek szerint nagyra tartotta az ön segítségét – mondta az ügyvéd. – A végrendelet értelmében teljes körű és akadálytalan hozzáférést kap a könyvgyűjteményéhez. Az a feladata, hogy gondosan leltárba vegye a kollekciót, fölértékeltesse, saját belátása szerint bontsa szét, majd pedig értékesítse, és a befolyt összeget a végrendeletben megjelölt jótékony célokra fordítsa.

– Azt kívánta tőlem, hogy adjak túl a könyvein? Hát a családja?

– A cégem jó néhány éve képviseli a DeHaven családot. Az elhunytnak nincsenek élő rokonai – felelte az ügyvéd. – Emlékszem, az egyik nyugalomba vonult cégtársamtól hallottam, hogy Mr.

DeHaven évekkel ezelőtt egyszer megnősült. A jelek szerint nem sokáig tartott a házasság. – Egy pillanatra elhallgatott, mint aki az emlékezetében keresgél. – Azt hiszem, a kollégám azt mondta, érvényteleníttették. Ez még azelőtt történt, hogy a céghez kerültem.

72é DAVID BALDACCI

 

A lényeg az, hogy gyermek nem született, tehát nincs, aki igényt jelenthetne be. Ön százalékot kap a kollekció eladási árából.

– Ez csinos összegre rúghat – jegyezte meg Philips.

– Ingyen is megcsinálnám – vágta rá Caleb.

– Ezt nem is hallottam – kuncogott az ügyvéd. – Több munkával járhat a dolog, mint hinné. Tehát elfogadja a megbízást?

– Igen, megteszem – válaszolta rövid habozás után Caleb. – Jonathan kedvéért.

– Helyes. Itt írja alá az elfogadó nyilatkozatot meg a kulcsok és kódok átvételi elismervényét – csúsztatta oda neki az ügyvéd az egyoldalas okmányt, amelyet Caleb szemüveg nélkül némi nehézséggel írt alá.

– Akkor hát önre vár az egész – mondta végül az ügyvéd.

Caleb visszatért a munkahelyére, és a kulcsokra meredt. Néhány perc múlva elhatározásra jutott. Fölhívta Miltont, Reubent, majd Stone-t. Azt mondta nekik, hogy nem akar egyedül Jonathan házába menni. Mindannyian vállalták, hogy aznap este elkísérik.

A GYŰJTŐK é 73

 

13 é FEJEZET

AZNAP ESTE Reuben és Stone a motorkerékpárral mentek DeHaven házához; Stone bepréselte hórihorgas testét az oldalkocsiba. Caleb és Milton a könyvtáros fityegő kipufogójú, roskatag, ólomszürke Chevrolet Malibujával haladtak a nyomukban.

Caleb fölvette a tartalék szemüvegét; sejtette, hogy az este folyamán sok olvasnivalója akad.

– Pofás kecó – mondta Reuben, ahogy lekapta a sisakját meg a motorosszemüvegét, és fölnézett a masszív házra. – Köztisztviselői fizuhoz képest eléggé luxi.

– Jonathan beleszületett a pénzbe – magyarázta Caleb.

– Az jó lehet – vélte Reuben. – Én csak zűrökbe születtem bele, és ahogy elnézem, veletek se járok sokkal jobban, pajtikáim.

Caleb kinyitotta a bejárati ajtót, kikapcsolta a riasztót, majd valamennyien beléptek. – Már jártam a páncélteremben. Lift visz le a pinceszintre.

– Lift! – hördült föl Milton. – Nem szeretem a lifteket.

– Akkor menj a lépcsőn! – ajánlotta Caleb, és balra mutatott. – Ott találod.

Reuben körülpillantott az antik bútorzaton, a falakat díszítő ízléses műalkotásokon és a klasszikus stílusú falfülkékbe állított szobrokon.

Cipője orrával megdörzsölte a nappali gyönyörű perzsaszőnyegét.

– Nem kell ide házőrző, amíg el nem rendeződik minden?

– Azt verd ki a fejedből! – mondta Caleb.

Lementek a lifttel, és egy kis előtérben találkoztak Miltonnal.

A páncélterem monstruózus, fél méter vastag acélajtaját számítógépes billentyűzettel és különleges biztonsági zárral látták el.

Caleb elmagyarázta, hogy a kulcs behelyezésével egyidejűleg kell beütni a számkombinációt.

74é DAVID BALDACCI

 

– Jonathan többször is lehozott ide magával.

A villanymotorral működtetett ajtó nesztelenül kinyílt, és körülbelül három méter széles, kettő-hetven magas, mintegy tíz méter hosszúnak tűnő terembe jutottak. Amint a terembe léptek, különleges, tompa fény gyulladt ki, de elég jó megvilágítást nyújtott.

– Tűz- és bombabiztos helyiség, a levegője temperált és szabályozott páratartalmú – magyarázta Caleb. – Ez könyvritkaságoknál elengedhetetlen, kivált pincében, ahol a hőmérséklet és a légnedvesség drasztikusan ingadozhat.

A páncélterem falait polcok borították, a polcokon pedig könyvek, füzetek és más papírok sorakoztak, amelyek még avatatlan szemmel is ritkáknak és értékeseknek látszottak.

– Szabad hozzájuk nyúlni? – kérdezte Milton.

– Inkább majd én – felelte Caleb. – Némelyik nagyon törékeny.

Sokat több mint száz éve nem ért természetes megvilágítás.

– A mindenit! – kiáltott föl Reuben, és óvatosan végighúzta az ujját az egyik könyv gerincén. – Mint egy kis börtön, ahová életfogytig bezárták őket.

– Ez nagyon igazságtalan beállítás, Reuben – korholta Caleb. – Csak megóvják a könyveket, hogy későbbi nemzedékek is örömüket lelhessék bennük. Jonathan költségekbe verte magát, hogy rendkívüli biztonságban tudhassa a gyűjteményét.

– Milyen gyűjtemény ez? – kérdezte Stone, miközben egy igen régi kötetet szemlélgetett, amelynek a kötéstábláját mintha tölgyfából faragták volna.

Caleb óvatosan kicsúsztatta a könyvet, amelyre Stone utalt. – Jonathan gyűjteménye szép, de nem világszínvonalú, ezt maga is készséggel elismerte. A nagy gyűjtők mindannyian szinte korlátlan összegű pénzzel rendelkeztek, de ennél is fontosabb, hogy valamennyien világosan látták, milyen jellegű kollekciót kívánnak, és olyan mániákusan törekedtek a kialakítására, amit csakis megszállottságnak nevezhetünk. Bibliomániának, a „legártatlanabb”

eszelősségnek szokták hívni. Minden nagy gyűjtő ebben szenved.

Körbepillantott a teremben. – A legjobb gyűjtemények néhány elmaradhatatlan darabját Jonathan egyszerűen nem szerezhette meg.

A GYŰJTŐK é 75

 

– Például mit? – kérdezte Stone.

– Shakespeare fólió, azaz ívrét alakú kiadásait. Természetesen az első fólió a legkézenfekvőbb példa. Kilencszáz oldalon harminchat drámát tartalmaz. Az avoni hattyú egyetlen eredeti kézirata sem maradt fönn, ezért ezek a fóliánsok hihetetlenül keresettek. Évekkel ezelőtt Angliában három és fél millió fontért kelt el egy első fólió.

Milton halkan elfüttyentette magát, és a fejét csóválta. – Az oldalanként kábé hatezer dollár.

– Azután jön a többi nyilvánvaló szerzemény – folytatta Caleb. – William Blake, Newton Principia Mathematicá-ja, valami Caxton, a legelső angol nyomdász műhelyéből. Ha jól emlékszem, J. P.

Morgan gyűjteménye több mint hatvan Caxtont számlált. Az 1457-es mainzi zsoltároskönyv, a The Book of St. Albans, és természetesen a Gutenbergbiblia. Mindössze három darab kifogástalan állapotú, pergamenre nyomott Gutenberg létezik a világon. Egyet a Kongresszusi Könyvtár őriz. Ezek felbecsülhetetlen értékűek.

Caleb tekintete végigsiklott az egyik polcon. – Jonathan birtokába került Dante Divina Commediá- jának 1472-es kiadása, amelyet bármely elsőrangú gyűjteményben szívesen látnának. Van egy példánya Poe Tamerlán-jából, amely elképesztően ritka és nehezen megszerezhető. Már jó ideje, hogy csaknem kétszázezer dollárért adtak el egyet. Mostanában jelentősen megélénkült a Poe iránti érdeklődés, úgyhogy az a kötet ma jóval magasabb áron találna gazdára. A gyűjtemény ősnyomtatványok értékes válogatását foglalja magában, zömmel németeket, de néhány itáliait is, valamint komoly mennyiségű első kiadást a jelenkorhoz közelebbi regényekből, amelyek között sok a dedikált példány. Nagyon erős az amerikai szekció, változatos ízelítőt kínál Washington, Adams, Jefferson, Franklin, Madison, Hamilton, Lincoln és mások saját kezű írásaiból.

Mint mondtam, nagyon szép gyűjtemény, de nem kiemelkedő.

– Az mi? – mutatott Reuben a terem végében egy félhomályos szögletre.

Mindannyian odatódultak egy középkori ruhába öltözött férfi kisméretű portréjához.

76é DAVID BALDACCI

 

– Nem emlékszem, hogy korábban is láttam volna – mondta Caleb.

– És minek akasztanak festményt egy páncélterem falára? – kérdezte Milton.

– Méghozzá egyetlenegyet – toldotta meg Stone. – Nem valami nagy gyűjtemény.

Különféle szögből vizsgálgatta a képet, majd megfogta az egyik szélét, és maga felé húzta. A festmény a keretére szerelt zsanérokon elfordult, és a falba épített kis számkombinációs széf ajtaja tárult föl mögötte. – Széf a széfben – mondta Stone. – Próbáld meg azt a kombinációt, Caleb, amit az ügyvéd a páncélteremhez adott.

Caleb megpróbálta, de nem működött. Más számokkal is hasztalanul kísérletezett.

– Az emberek jellemzően olyan kombinációt használnak, amit egyébként sem felejtenek el, így nem szükséges leírniuk – jegyezte meg Stone. – Állhat számokból, betűkből vagy mindkettőből.

– Miért kapott Caleb kulcsot és jelszót a páncélteremhez, a belső

széfhez meg semmit? – tűnődött Milton.

– Talán DeHaven úgy gondolta, Caleb valahonnét tudni fogja – okoskodott Reuben.

– Egyetértek – bólintott Stone. – Gondolkozz, Caleb! Talán valami köze van a könyvritkaságok olvasóterméhez.

– Miért? – csodálkozott Milton.

– Mert ez itt voltaképpen DeHaven könyvritkaságainak olvasóterme.

Caleb elgondolkodott. – Mindennap Jonathan nyitotta ki az olvasótermet, körülbelül egy órával azelőtt, hogy bárki más megérkezett. Az ajtónyitáshoz nemcsak különleges kulcsokat használt, de még biztonsági kódot is be kellett ütnie. Én azonban nem ismerem azt a kódot.

– Talán valami egyszerűbb kell ide. Olyan egyszerű, hogy majd kiböki a szemedet.

– Hát persze! – csettintett hirtelen az ujjával Caleb. – Minden áldott nap ott van az orrom előtt.

A GYŰJTŐK é 77

 

Beütött egy számsort a széf billentyűzetén, és az ajtó kattanva kinyílt.

– Milyen számot használtál? – kérdezte Stone.

– LJ239. A könyvritkaságok olvasótermének száma. Mindennap látom, amikor munkába megyek.

A széf egyetlen tárgyat rejtett. Caleb óvatosan kiemelte a dobozt, és lassan kinyitotta.

– Elég ramaty állapotban van ez az akármi – mondta Reuben.

Egy könyv volt, a borítója fekete, szakadozott, a kötéstábla kezdett leválni. Caleb óvatosan kinyitotta, és az első oldalra lapozott.

Azután tovább, majd még tovább.

Végül élesen beszívta a levegőt. – Atyaisten!

– Mi az, Caleb? – kérdezte Stone. A könyvtáros keze reszketett.

– Úgy gondolom – szólalt meg lassan, remegő hangon –, vagyis azt hiszem, ez az öböl menti zsoltároskönyv, az Öbölzsoltár első

kiadása.

– Ritkaság? – érdeklődött Stone.

– A legrégebbi fennmaradt nyomtatvány a mai Egyesült Államok területéről, Oliver – nézett rá tágra nyílt szemmel Caleb. – Az egész világon összesen tizenegy Öbölzsoltár létezik, és csak öt példány hiánytalan. Ezeket sosem szokták adni-venni. A Kongresszusi Könyvtárban van egy, de azt évtizedekkel ezelőtt kaptuk. Nem hiszem, hogy másként megengedhetnénk magunknak.

– Akkor Jonathan DeHaven hogy jutott hozzá? – csodálkozott Stone.

Caleb nagy tisztelettel, óvatosan visszahelyezte a könyvet a dobozba, lezárta a dobozt, betette a széfbe, és rácsukta az ajtót.

– Nem tudom. Legutóbb több mint hatvan éve került piacra Öbölzsoltár, és mai pénzben dollármillióknak megfelelő

rekordösszegért cserélt gazdát. Jelenleg a Yale tulajdonában van. – Megcsóválta a fejét. – A könyvgyűjtők szemében ez olyan, mint egy eltűnt Rembrandt vagy Goya meglelése.

– Hát ha csak tizenegy van belőle a világon, akkor igazán egyszerű utánanézni – vetette föl Milton. – Megguglizhatom.

78é DAVID BALDACCI

 

Caleb lesújtó pillantással mérte végig. Míg Milton minden számítógépes vívmányt a keblére ölelt, Caleb kifejezetten a technofóbok táborába tartozott.

– Az Öbölzsoltár-t nem lehet csak úgy megguglizni, Milton. És tudtommal mindegyikkel olyan intézmények rendelkeznek, mint a Harvard, a Yale vagy a Kongresszusi Könyvtár.

– Biztos, hogy ez egy eredeti Öbölzsoltár? – kérdezte Stone.

– Számos további kiadás született, de szinte biztosra veszem, hogy ez az 1640-es változat. Ez áll a címlapján, és ismerem az eredeti egyéb sajátságait is, amelyeket látok rajta – felelte elfúló hangon Caleb.

– Pontosan mi is ez? – tudakolta Reuben. – Én alig bírtam kisilabizálni a szavakat.

– A puritánok megbízásából készült énekeskönyv, amelyet jó néhány lelkész állított össze a hívek mindennapi szellemi táplálékául.

A korabeli rendkívül kezdetleges nyomdatechnika a régimódi helyesírással és betűtípussal tetézve igencsak megnehezíti az olvasását.

– De ha mindegyik példányát közintézményekben őrzik? – firtatta Stone.

Caleb zaklatottan pillantott rá. – Azt hiszem, fennáll a lehetőség, bármilyen csekély is, hogy léteznek nyilvántartásba nem vett Öbölzsoltár- ok is. Elvégre egy hölgy a padlásán megtalálta a Huckleberry Finn kéziratának felét. Valaki más egy bekeretezett kép háta mögött rábukkant a Függetlenségi nyilatkozat egy eredeti példányára, Byron néhány írását pedig egy régi könyvben fedezték föl. Évszázadok alatt bármi megtörténhet.

Bár a teremben hűvös volt, Caleb verejtékcseppet törölt le a homlokáról. – Tudjátok, milyen irdatlan felelősséget jelent ez? Olyan gyűjteményről van szó, amelyben egy Öbölzsoltár található. Egy Öbölzsoltár, az isten szerelmére!

– Senkit sem ismerek, aki nálad alkalmasabb volna erre a feladatra, Caleb – tette a kezét nyugtatólag a barátja vállára Stone. – És ha bármiben segíthetünk, számíthatsz ránk.

A GYŰJTŐK é 79

 

– Persze – helyeselt Reuben. – Sőt van is nálam pár ruppó, ha meg akarsz szabadulni néhány könyvtől, mielőtt az igazán nehézsúlyúak cirkálni kezdenek. Mennyit kérsz azért a hogyishívják komédiáért?

Rám férne már egy jó kis röhögés.

– Hagyd el, Reuben, nekünk annyink sincs, hogy megvegyük a katalógust, amelyikben majd meghirdetik ezt a gyűjteményt – intette le Milton.

– Na tessék! – kiáltott föl színlelt bosszankodással Reuben. – Most majd mindjárt azzal jössz, hogy a kikötői melózást se hagyhatom abba.

– Maguk mi a fenét keresnek itt? – rivallt rájuk egy hang.

Mindannyian a betolakodók felé fordultak, akik a páncélterem küszöbénél álltak. Valami őrző-védő magánszolgálat két jól megtermett egyenruhása szegezte pisztolyát a Teve Klubra. Előttük egy alacsony, sovány, villogó kék szemű férfi, haja és ápolt szakálla égővörös.

– Azt kérdeztem, mit keresnek itt – ismételte.

– Ezt talán mi is kérdezhetnénk magától, cimbora – mordult rá Reuben.

– Caleb Shaw vagyok a Kongresszusi Könyvtárból, ahol együtt dolgoztam Jonathan DeHavennel – lépett elő Caleb. – A végrendeletében engem jelölt ki a könyvgyűjteménye hagyatéki gondnokának – emelte föl a kulcsokat. – Jonathan ügyvédje engedte meg, hogy idejöjjek és átnézzem a gyűjteményt. A barátaim nekem segítenek.

A zsebébe nyúlt, és bemutatta a könyvtárosi igazolványát a férfinak, aki tüstént hangnemet váltott.

– Hogyne, hogyne, elnézést kérek – adta vissza az igazolványt, miután megszemlélte. – Csak láttam a járkálást Jonathan házánál, az ajtó nem volt kulcsra zárva, és úgy látszik, elhamarkodott következtetésre jutottam – biccentett az embereinek, hogy tegyék el a fegyvert.

– A nevét még nem hallottuk – jegyezte meg Reuben, és bizalmatlanul méregette a jövevényt.

80é DAVID BALDACCI

 

– Ha nem tévedek, a beszélgetőtársunk Cornelius Behan, a Paradigm Technologies vezérigazgatója, az ország harmadik legnagyobb védelmi szállítójáé – előzte meg a választ Stone.

– Nemsokára az első, ha sikerül elérnem, amit akarok, és általában sikerülni szokott – mosolyodott el Behan.

– Nos, Mr. Behan... – kezdte Caleb.

– Szólítson CB-nek, ahogy mindenki – tett egy lépést előre a férfi, és körülnézett a helyiségben. – Szóval ez DeHaven könyvgyűjteménye.

– Ismerte Jonathant? – kérdezte Caleb.

– Nem mondhatnám, hogy barátkoztunk. Egy-két ünnepen áthívtam, amikor vendégek voltak nálam. Tudtam, hogy a könyvtárban dolgozik és könyveket gyűjt. Néha elmentünk egymás mellett az utcán, és tereferéltünk. Nagyon megdöbbentett a halálhíre.

– Ahogy mindannyiunkat – tette hozzá komoran Caleb.

– Szóval azt mondja, ön a könyvgyűjtemény hagyatéki gondnoka.

Ez mit jelent? – kérdezte Behan.

– Azt, hogy rám bízták a gyűjtemény katalogizálását és felértékelését, majd eladását.

– Van itt valami jó? – érdeklődött Behan.

– Ön gyűjtő? – tudakolta Stone.

– Sok mindent gyűjtök – kapott homályos választ.

– Ez igen szép gyűjtemény. Árverésre fog kerülni – magyarázta Caleb. – Legalábbis a legjava.

– Értem – mondta szórakozottan Behan. – Jonathan halála ügyében nincs új fejlemény?

Caleb a fejét rázta. – Egyelőre úgy tűnik, szívroham.

– Pedig milyen egészségesnek látszott. Ezért érdemes kihasználni minden egyes napunkat, mert ki tudja, mit hoz a holnap.

Behan sarkon fordult, és kivonult, az emberei azonnal követték.

Amint elhaltak a lépteik, Stone Calebhez fordult. – Igazán figyelmes, hogy idejön ellenőrizni olyasvalaki házát, akivel néha tereferélt.

– A szomszédja volt, Oliver – hangoztatta Caleb. – Természetes, ha aggódik.

A GYŰJTŐK é 81

 

– Nekem nem tetszett az ürge – mondta Milton. – Olyasmit gyárt, ami embert öl.

– Rengeteg embert – toldotta meg Reuben. – Az én szememben a jó öreg CB egy rafinált kis faszkalap.

Órákig tartott, hogy átnézzék a könyveket és egyéb tételeket, míg Caleb végül teljes jegyzéket nem készített. Milton fölvitte az adatokat a laptopjára.

– Na és most? – kérdezte, miután becsukták az utolsó könyvet.

– Rendes körülmények között a Sotheby'stől vagy a Christie'stől szokás becsüst hívatni, de én valaki másra gondolok – felelte Caleb – , és véleményem szerint ő a legjobb a könyvritkaságok területén. Azt is szeretném kideríteni, tudott-e arról, hogy Jonathannek megvolt az Öbölzsoltár.

– New York-i az illető? – kérdezte Stone.

– Nem, itteni. Kocsival talán húsz perc.

– Hogy hívják? – kérdezte Reuben.

– Vincent Pearl. Stone az órájára nézett.

– Akkor csak holnap találkozhatunk vele. Már tizenegy.

Caleb a fejét rázta.

– Az nem gond. Vincent Pearl antikváriuma éppen este nyit ki.

82é DAVID BALDACCI

 

14 é FEJEZET

AHOGY a Teve Klub tagjai elhagyták DeHaven házát, két távcső

ikerlencséje irányult feléjük. Az egyik egy szemközti épület felső

ablakából, a másik pedig az utcán valamivel odébb parkoló furgon hátuljából. A gépkocsi oldalán sablonnal festett „Fővárosi Közműfenntartó” jelzés virított.

Amint a motorkerékpár és a Malibu elhajtott, a furgon követte őket.

Miután a járművek eltűntek, a Good Fellow Street-i ház felső

ablakában a távcső lencsepárja tovább pásztázta a környéket.

Caleb előrejelzésének megfelelően húsz percbe tellett, hogy eljussanak Vincent Pearl könyvritkaságboltjához. Cégtábla nem volt az üzlet portálján, csupán a következő felirat: „Nyitva: hétfő-szombat 20.00-24.00”. Caleb az ajtóhoz lépett, és csengetett.

Reuben megszemlélte a masszív ajtót és a rácsos ablakot. – Úgy nézem, nem híve a reklámozásnak.

– A komoly könyvgyűjtők pontosan tudják, hol található Vincent Pearl – válaszolta magától értetődően Caleb.

– Jól ismered? – kérdezte Stone.

– Á, dehogy. Nemigen dolgozom Vincent Pearl szintjén. A legutóbbi tíz évben összesen kétszer találkoztam vele, mindkét alkalommal itt, a boltjában. Korábban viszont hallgattam az előadásait. Igazán felejthetetlen.

Nyugat felé a Capitolium kivilágított kupolája magasodott. A környező negyedben ódon, mohos falú, tégla-meg kőhomlokzatú sorházak és más lakóépületek emelkedtek, amelyek hajdan fontos szerepet játszottak a fiatal főváros életében.

– Szerinted biztos, hogy itt van? – türelmetlenkedett Milton, ám abban a pillanatban megszólalt egy öblös, követelő hang: A GYŰJTŐK é 83

 

– Ki az?

Milton ugrott egyet, de Caleb máris válaszolt a kis kaputelefonba, amely alig látszott a bejárat melletti falra kacskaringósan felkúszó repkénytől.

– Caleb Shaw vagyok, Mr. Pearl. A Kongresszusi Könyvtárból.

– Kicsoda?

Caleb kissé zavartnak tűnt.

– Caleb Shaw, a Ritka Könyvek részlegében dolgozom – hadarta.

– Legutóbb néhány éve találkoztunk, amikor egy Lincoln-gyűjtő

kereste föl a könyvtárat, és elhoztam önhöz.

– Nem jelentkezett be ma estére – állapította meg enyhe bosszúsággal a hang. Úgy tűnt, Pearl nem hálás, amiért Caleb annak idején kuncsaftot szerzett neki.

– Nem, de eléggé sürgős ügyben járok. Ha szakítana néhány percet...

Pár másodperc múltán kattanva nyílt az ajtó. Amíg a többiek beléptek, Stone apró fényvisszaverődést vett észre fentről. Ötletesen madárodúnak álcázott, kicsiny térfigyelő kamera meredt egyenesen rájuk. Egy utcalámpa fénye tükröződött a lencsében. A legtöbb ember figyelmét elkerülte volna egy efféle eszköz, de Oliver Stone nem olyan volt, mint a legtöbb ember, akkor végképp nem, ha kémkedtek utána.

Ahogy beléptek az üzletbe, még két dolog tűnt fel neki. Az ódon deszkaajtónak látszó nyílászáró valójában jól megerősített acélból készült, ugyanolyan tokba illeszkedett, a zárjáról Stone gyakorlott szeme megállapította, hogy kikezdhetetlen. A rácsos ablakot pedig háromujjnyi vastag polikarbonát lemezzel „üvegezték” be.

A bolt belseje meglepte Stone-t. Zsúfoltságra számított, poros könyvektől roskadozó polcokra, minden szögletben egymás hegyén-hátán eladásra váró kötetekre és régi pergamenekre. Ehelyett tisztaság, áttekinthető és rendezett kép fogadta. Minden falat díszes, magas könyvespolcok borítottak, és a rajtuk elhelyezett könyvek kulccsal zárható, üvegbetétes tolóajtók mögött sorakoztak. Kerekekre szerelt létra futott a kettő-hetvenes polcok tetejéhez rögzített, hosszú vezetőcsövön. Az elnyújtott, keskeny belső tér közepén három 84é DAVID BALDACCI

 

ovális, cseresznyefa olvasóasztal állt hozzáillő székekkel. Fent bronzcsillárok triója adott meglepően gyönge világítást. Fényerő-

szabályozósak – gondolta Stone. Száznyolcvan centi széles csigalépcső vezetett az egyemeletes épület felső szintjére, amelyet részben egybenyitottak az alsóval, a galériarész nyílását körben Chippendale-stílusú korlát szegélyezte. Stone odafent további polcokat látott.

A központi helyiség végében hosszú deszkapult nyújtózott, mögötte szintén polcok. Stone csodálkozott, hogy nem lát komputert, de még pénztárgépet sem.

– Olyan itt a hangulat, hogy az embernek kedve támadna szivarra gyújtani és fölhajtani egy-két pohár whiskyt – jegyezte meg Reuben.

– Isten ments! – szörnyedt el Caleb. – A dohányfüst a régi könyvek gyilkosa. És egyetlen kilöttyintett csepp alkohol felmérhetetlen kincseket tehet tönkre.

Reuben épp válaszolni akart, amikor dúsan faragott ajtó nyílt ki a pult mögött, és egy öregember lépett ki rajta. Caleb kivételével mindenki nagy szemeket meresztett, mert az úriember ezüstös szakálla hosszan hullámzott alá a mellén, fehér hajzuhataga pedig a vállánál is lejjebb ért. Öltözékén még inkább megakadt a szem.

Magas, potrohos alakját sarkig érő levendulakék köntös takarta, az ujja alján arany keresztcsíkkal. Keret nélküli, ovális szemüvegét föltolta hosszan barázdált homlokára, amelyre zilált, ősz tincsek hullottak. A szeméről Stone határozottan úgy vélte, hogy fekete, bár a gyér világítás könnyen becsaphatta.

– Ez valami szerzetes? – suttogta Reuben Calebnek.

Caleb pisszegett, miközben az öreg előrelépett.

– Nos? – nézett rá várakozóan Pearl. – Ön Shaw?

– Igen.

– Mi olyan sürgős? És ezek kicsodák? – meredt hirtelen a többiekre.

Caleb gyorsan bemutatta őket, de csak a keresztnevükön.

Pearl tekintete Stone-on időzött legtovább.

– A Lafayette parkban, egy sátornál láttam uraságodat, nemde? – kérdezte erőltetett hivatalossággal.

A GYŰJTŐK é 85

 

– Igen, ott – felelte Stone.

– Ha jól emlékszem, a tábláján ez áll: „Az igazságot akarom”.

Megtalálta már?

– Nem mondhatnám.

– Ha nekem támadna kedvem, hogy az igazságot kutassam, nem hiszem, hogy a Fehér Házzal átellenben kezdeném a keresést. – Pearl ezzel visszafordult Calebhez. – Tehát mi járatban, uram? – kérdezte kimérten.

Caleb sietve beszámolt arról, hogy kinevezték a DeHaven-gyűjtemény hagyatéki gondnokának, és szeretné fölbecsültetni.

– DeHaven halála valóban tragikus – mondta ünnepélyesen Pearl.

– És önt nevezte ki gondnoknak? – tette hozzá meglepett hangon.

– Segédkeztem Jonathannek a gyűjtésben, és együtt dolgoztunk a könyvtárban – magyarázkodott Caleb.

– Értem – felelte kurtán Pearl. – De nyilván szüksége van szakértőre.

Caleb kissé elpirult. – Hát igen. Milton laptopján hoztunk leltárt a gyűjteményről.

– Sokkal szívesebben dolgozom papíron – jelentette ki határozottan Pearl.

– Az is megoldható, ha van itt nyomtatója – mondta Milton.

Pearl a fejét rázta. – Van nyomdagépem, de tizenhatodik századi, és kétlem, hogy összeköthető az ön szerkentyűjével.

– Biztos, hogy nem – motyogta elképedten Milton. Mivel ő maga rajongott minden műszaki újításért, nyilvánvalóan megdöbbent azon, hogy Pearl egyáltalán nem.

– Jó, akkor kinyomtatjuk, és holnap elhozzuk önnek – javasolta Caleb. – Mr. Pearl – folytatta rövid habozás után –, tulajdonképpen most is elmondhatom a lényeget. Jonathan gyűjteményében van egy első kiadású Öbölzsoltár. Ön tudott erről?

Pearl leengedte a szemüveget a szemére. – Elnézést, mit mondott?

– Jonathannek volt egy 1640-es Öbölzsoltár- ja.

– Az lehetetlen.

– A kezemben tartottam.

– Dehogy tartotta.

86é DAVID BALDACCI

 

– Igenis, tartottam! – erősködött Caleb.

Pearl megsemmisítően legyintett. – Akkor az egy későbbi kiadás.

Aligha világrengető.

– Nincs benne kotta. Az csak 1698-ban, a kilencedik kiadással került a könyvbe.

– Kétségkívül nem hat önre újdonságként, hogy tisztában vagyok ezzel – nézett szigorúan Calebre –, de mint jelezte is, még hét másik kiadás jelent meg kotta nélkül.

– Az az 1640-es kiadás. A címlapra nyomták az évet.

– Akkor az vagy hasonmás kiadvány, drága uram, vagy hamisítvány. Az emberek nagyon agyafúrtak.

Egy becsvágyó fickó újraalkotta A szabad ember esküjét, amely egy évvel korábbi az Öbölzsoltár- nál.

– De hát úgy tudtam, hogy az 1640-es Öbölzsoltár az Amerikában nyomtatott első könyv – vetette közbe Stone.

– Az is – mondta türelmetlenül Pearl. – Az Eskü nem könyv, csak egylapos nyomtatvány. Miként a neve is mutatja, egy esküt tartalmazott, hűségesküt, ha úgy tetszik, amelyet minden puritán férfi letett, hogy szavazhasson és más előjogokat élvezzen a Massachusetts-öböli gyarmaton.

– És hamis volt? – kérdezte Stone.

– A sors fintora, hogy a hamisító az Öbölzsoltár egy fakszimiléjét használta föl. Azért járt el így, mert az eredeti könyvet ugyanazon a sajtón nyomták, és ugyanaz a nyomdászmester készítette, ennélfogva ugyanazt a betűkészletet használták hozzá – ütögette meg ujjával Caleb mellét Pearl. – A bűnöző nagyon eszesen dolgozott, és majdnem sikerült rászednie az önök Kongresszusi Könyvtárát a vásárlásra. Csak azután lepleződött le a szemfényvesztés, hogy egy nyomdatechnikai szakértő rámutatott bizonyos rendellenességekre.

– Több mint egy évtizede dolgozom a Ritka Könyvek részlegében – mondta Caleb. – Megvizsgáltam a mi Öbölzsoltárunkat.

Véleményem szerint Jonathané valódi.

Pearl gyanakodva méregette. – Hogy is hívják?

Caleb arcát elöntötte a vér. – Caleb Shaw-nak!

A GYŰJTŐK é 87

 

– Mondja, Shaw, elvégezte a szokványos hitelesítési próbákat a könyvön?

– Nem, de megnéztem, a kezembe vettem, megszagoltam.

– Istenem, jóember, ilyen csökevényes vizsgálódással semmiképpen sem szerezhet bizonyosságot. DeHaven egyszerűen nem rendelkezett efféle kollekcióval. Egy Tamerlán, néhány ősnyomtatvány, meg a mellesleg tőlem vásárolt Dante képezte könyvritkaságainak gerincét. Semmiféle első kiadású Öbölzsoltár nem tartozott hozzá.

– Akkor honnan szerezte a könyvet Jonathan? – kérdezte Caleb.

Pearl a fejét ingatta.

– Honnét tudhatnám? – A többiekre nézett. – Amint a barátjuk talán már mondta önöknek, az eredeti kiadásból mindössze tizenegy Öbölzsoltár létezik a világon. Gondoljanak bele, uraim: összehasonlításképpen Shakespeare első fóliójából 228 példányról tudunk, míg az Öbölzsoltár-ból az egész földkerekségen összesen tizenegyről. Ráadásul ebből csak öt példány hiánytalan – emelte föl széttárt ujjakkal a jobb kezét. – Csak öt – hangsúlyozta ünnepélyesen.

Stone a csillogó fekete szempárba nézett, amely mintha úgy tört volna elő mély üregéből, akár a földfelszínre szökő nyersolaj, és világossá vált számára, hogy az elmevizsgálat egyértelműen kiderítené: Vincent Pearl bibliomániában szenved.

A könyvkereskedő ismét Calebhez fordult. – És mivel mind a tizenegy ismert helyen található, nemigen tudom elképzelni, miként juthatott egy Jonathan DeHaven gyűjteményébe.

– Hamisítványt viszont miért zárt volna széfbe? – vetette ellen Caleb. – Talán azt hitte, valódi.

– A Ritka Könyvek részlegének igazgatóját lóvá tette egy hamis könyv? – kérdezte lefitymálóan Caleb. – Ezt komolyan kétlem.

Pearl nem zavartatta magát. – Mint már mondottam, a könyvtárat kis híján rávették egy hamis Eskü megvásárlására. Az emberek azt hiszik, amit hinni akarnak, és ettől a késztetéstől a könyvgyűjtők sem mentesek. Tapasztalataim szerint az önámítás nem ismer határokat.

88é DAVID BALDACCI

 

– Talán jobb lenne, ha elfáradna Jonathan házába, és a saját szemével győződne meg arról, hogy az Öbölzsoltár eredeti – mondta konokul Caleb.

Pearl jobb kezének hosszú, finom ujjaival megsimogatta bozontos szakállát, miközben továbbra is Calebre szegezte átható tekintetét.

– És természetesen örömmel venném szakvéleményét a gyűjtemény többi darabjáról – tette hozzá higgadtabb tónusban Caleb.

– Holnap este talán tudok egy kis időt szakítani – felelte félreérthetetlenül közönyös hangon Pearl.

– Az remek lenne – nyújtotta át a névjegyét Caleb. – Tessék, a könyvtári számom, hívjon föl, ha már biztos, hogy jön. Jonathan címe megvan?

– Igen, a nyilvántartásomban.

– Úgy gondolom, az a legjobb, Mr. Pearl, ha senkinek sem tesz említést az Öbölzsoltár- ról , legalábbis egyelőre nem.

– Ritkán szoktam bárkinek is említést tenni valamiről – felelte Pearl. – Kivált valótlanságokról.

Caleb arca lángvörösre vált, miközben Pearl gyorsan kitessékelte őket.

– Na jó – szólalt meg Reuben odakint, ahogy fölhúzta a bukósisakját. – Azt hiszem, Dumbledore professzorral találkoztam az imént.

– Kivel? – hökkent meg Caleb, aki nyilván még Pearl búcsúdöfése miatt háborgott.

– Dumbledore-ral. Tudod, a Harry Potter- ből.

– Nem, nem tudom – morogta Caleb.

– Micsoda marha mugli – dörmögte Reuben, mialatt föltette a motorosszemüvegét.

– Pearl nyilvánvalóan nem tartja hitelesnek az Öböl-zsoltár- 1 – mondta Caleb. Egy pillanatra elhallgatott, majd kevésbé határozottan folytatta: – és talán nem is téved. Elvégre csak néhány másodpercig láttam azt a könyvet.

– Merem remélni, hogy inkább te nem tévedtél, mert jól megmondtad neki a magadét – szólt közbe Reuben.

A GYŰJTŐK é 89

 

Caleb megint elvörösödött. – El sem tudom hinni, hogy megtettem. Pearl híresség a könyvszakmában, én meg csak egy állami könyvtáros vagyok.

– Elsőrangú könyvtáros a világ egyik legkiválóbb intézményében – tette hozzá Stone.

– Lehet, hogy a pasas fantasztikus a szakterületén, de nem ártana, ha beszerezne egy számítógépet. Meg egy nyomtatót, amelyik nem tizenhatodik századi – jegyezte meg Milton.

A Malibu elhúzott. Ahogy Reuben berúgta az Indiánt, Stone úgy tett, mintha csak langaléta testét igyekezne jobban elhelyezni az oldalkocsiban, és ennek ürügyén hátralesett. Amint elhajtottak, a furgon tovább követte őket. Miután a Chevy Malibu és a motorkerékpár szétvált, a furgon a motor nyomába eredt.

90é DAVID BALDACCI

 

15 é FEJEZET

STONE a kései óra ellenére a Fehér Ház környékére vitette magát Reubennel, nem pedig a Sion-hegy temető gondnoki faházához.

Észrevette, hogy a furgon követi őket, és tenni akart valamit ez ügyben.

Mialatt kikászálódott az oldalkocsiból, halkan elmagyarázta a helyzetet Reubennek, és leírta a furgont.

– Tartsd nyitva a szemed! Ha a furgon követ téged, fölhívlak a mobilodon.

– Nem Alex Fordot kéne hívnod erősítésül? Elvégre a Teve Klub tiszteletbeli tagjává választottuk.

– Alexet elvezényelték a Fehér Háztól, és nem akarom olyasmivel föllármázni, amiről kiderülhet, hogy semmiség. De más titkosszolgálatosok segíthetnek nekem.

Ahogy Reuben tovamotorozott, Stone elballagott a sátra mellett, amelynél „Az igazságot akarom” felirat állt. Ma este senki sem jött ide tüntetni, még a barátnője, Adelphia sem. Azután gyors léptekkel a park egyik szobrához tartott, a lengyel tábornokéhoz, aki az amerikaiakat segítette a függetlenségi háborúban. Szolgálatai jutalmául jókora emlékművet kapott, amelyet nap mint nap galambok százai tojtak le. Stone fölkapaszkodott a szobor talapzatára, és látta, hogy a furgon a 15. utcán, a Pennsylvania Avenue forgalom elől elzárt 1600-as számú épületének kerítésénél állt meg.

Stone lemászott, és a Fehér Ház környékére vigyázó egyik egyenruháshoz lépett.

– Hogy s mint ma este, Oliver? – kérdezte a férfi. Már csaknem tíz éve őrködött a Fehér Háznál, jól ismerte Stone-t, aki mindig udvariasan viselkedett, és szigorúan betartotta a zsebében hordott tüntetési engedély előírásait.

A GYŰJTŐK é 91

 

– Szevasz, Joe! Nem azért, hogy huhogjak, de láttam valamit.

Talán nincs jelentősége, de tudom, hogy semmit sem bíztok a véletlenre. – Gyorsan beszámolt a furgonról anélkül, hogy a jármű

felé mutogatott volna. – Gondoltam, szólok, hátha ellenőrizni akarod.

– Köszi, Oliver! Ha megnövök, meghálálom! Stone az évek során megtanulta, hogy a titkosszolgálatnak a legapróbb részlet is számít, ha az elnök védelméről van szó. Így hát pár perc múltán a közelből figyelte, amint Joe egy másik fegyveres őrrel a Fővárosi Közműfenntartó furgonjához lépett. Stone sajnálta, hogy nem hozta magával a binokuláris látcsövét, amely most a faházban, az íróasztalán pihent. Feszülten várt, miközben a furgon vezetője leeresztette az ablakot.

A következő pillanatban valami megdöbbentő történt. A két egyenruhás őr sarkon fordult és elsietett a furgontól, az ablak pedig fölsiklott. A férfiak nem jöttek Oliver Stone közelébe, éppen az ellenkező irányba tartottak majdhogynem futólépésben, a furgon pedig a helyén maradt. – A fenébe! – morogta Stone a bajsza alatt.

Most már tudta. A furgonban ülők olyan állami szervhez tartoztak, amely kellő izomerővel bírt, hogy a titkosszolgálatosok ijedt gyerekek módjára iszkoljanak el. Na akkor futás! Azám, de hogyan?

Hívja föl Reubent? Valahogy mégsem akarta bevonni ebbe a barátját.

Egy gondolat villant az agyába. Végül mégis utoléri a múltja?

Gyorsan elhatározásra jutott, és átvágott a parkon, kijutott a H

utcára, majd balra fordult. Már csak pár sarokra volt a Farragut tér nyugati oldalán lévő metróállomástól. Az órájára nézett. A fenébe! A földalatti már bezárt. Irányt változtatott, folyton hátrafelé lesegetett, nem mutatkozik-e a furgon. Úgy döntött, továbbkutyagol az utcán, hátha még elcsíp egy buszt.

Amikor a következő kereszteződéshez ért, a közműfenntartós furgon fékcsikorgatva megállt előtte, és nyílni kezdett az oldalsó tolóajtó. Ekkor valaki rákiáltott: – Stone! Jobbra nézett. Reuben a járdán egyenesen feléje repesztett a motorjával. Éppen csak annyira lassított, hogy Stone beugorhasson az oldalkocsiba. Reuben visszaszökkent a járdáról az úttestre, és úgy lőtt ki a motorral, hogy Stone hosszú lába fölfelé meredt az oldalkocsiból.

92é DAVID BALDACCI

 

Reuben, aki majdnem olyan jól ismerte Washington utcahálózatát, mint Stone, jobb és bal kanyarok sorozata után lassított, begurult egy sötét sikátorba, és egy kukáskonténer mögött állt meg. Addigra Stone-nak sikerült elhelyezkednie az oldalkocsiban.

– Köszi, Reuben! – nézett föl a barátjára. – Nem is időzíthettél volna jobban.

– Mivel nem telefonáltál, visszakanyarodtam, és ahogy a furgon elindult, követtem.

– Meglep, hogy nem szúrtak ki. Ez a motor általában feltűnést kelt.

– Ki a francok ezek?

Stone mesélt a barátjának az iménti afférról a titkosszolgálattal. – Nem sok kormányszerv tudja megfutamítani a titkosszolgálatosokat a saját terepükön – mondta Reuben.

– Nekem kettő jut eszembe: a CIA és a Nemzetbiztonsági Hivatal.

Egyik sem valami megnyugtató.

– Mit gondolsz, mit akarhattak?

– Először az antikvárium előtt vettem észre a furgont. Bár lehet, hogy már korábban is követett bennünket.

– DeHaven házánál? – Reuben csettintett az ujjával. – Gondolod, hogy valami köze lehet ahhoz a taghoz, Cornelius Behanhez? Alighanem beszállt a buliba a spiongyerekekkel.

– Elképzelhető, ha az időzítést nézzük.

Talán mégsem a múltjához kapcsolódik a dolog.

Reuben idegesnek látszott. – Oliver, ha ezek követtek bennünket, nem gondolod, hogy esetleg Calebre és Miltonra is ráállítottak valakit?

Stone már telefonált is. Elérte Calebet, elmondott ezt-azt a történtekből, és elrakta a készüléket.

– Most tette ki Miltont a háza előtt. Senkit sem láttak, de valószínűleg egyébként sem láttak volna.

– De hát mit vétettünk, hogy spionokat szabadítottak ránk?

Megmondtuk Behannek, mit csináltunk ott. Miért érdekelte DeHaven?

A GYŰJTŐK é 93

 

– Érdekelhette, ha tudta, hogyan halt meg DeHaven. Vagy helyesebben talán úgy hangzik: ha tudta, hogyan ölték meg.

– Azt mondod, DeHavent talán a szomszédja gyilkoltatta meg?

Vajon miért?

– Most hangzott el a kulcsszó: a szomszédja. Lehetséges, hogy DeHaven látott valamit, amit nem lett volna szabad látnia.

– A Good Fellow Streeten, a gazdagok és förtelmesek utcájában?

– Ez mind csak találgatás, de attól még tény marad, hogy ha nem bukkansz föl, fogalmam sincs, mi történt volna velem.

– Akkor most mihez kezdünk?

– Mivel úgy látszik, senki sem törődött velünk, amíg nem mentünk Jonathan DeHaven házába, onnét indulunk el. Kiderítjük, hogy megölték-e a palit vagy sem.

– Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani.

Stone betelepedett az oldalkocsiba, a lábát ezúttal oda tette, ahova kellett. Reuben indított, és nekivágtak.

Mint a régi szép időkben – gondolta Stone, és ez cseppet sem tetszett neki.

A FURGONOSOK jelentést tettek az igencsak feldúlt Roger Seagravesnek.

– Annak ellenére elkaphattuk volna az öreget, hogy megjelent a haverja, de úgy ítéltük meg, hogy túlságosan rázós.

Seagraves egy pillanatra a védett vonalú telefonra meredt, a következő lépést mérlegelte. – Mennyi időt töltöttek DeHavennél?

– Öt órát.

– Azután az antikváriumba mentek, majd pedig követték őket a Fehér Házhoz?

– Igen. Az egyiküknek sátra van a Lafayette parkban, és a titkosszolgálat szerint Oliver Stone-nak hívják. Micsoda röhej!

– Kiszúrta, hogy követik, ez nem nagyon röhejes – morogta Seagraves. – És nincs ínyemre, ha az igazolványukkal villognak, főleg a titkosszolgálatnál.

– Muszáj volt, szorult helyzetbe kerültünk. Ámbár tényleg a céghez tartozunk – vetette ellen a másik férfi.

94é DAVID BALDACCI

 

– De ma este nem hivatalos szolgálatban – dobta vissza a labdát Seagraves.

– Akkor most mit tegyünk?

– Semmit. Alaposabban utána akarok nézni Mr. Stone-nak. Majd jelentkezem.

Ezzel letette.

Egy férfi, aki Oliver Stone-nak hívatja magát, sátrat tart fenn a Fehér Házzal átellenben, képes kiszúrni a szakavatott megfigyelőket, és fölkereste egy olyan ember házát, akit megöltem. Seagraves érezte, hogy újabb vihar fenyeget.

A GYŰJTŐK é 95

 

16 é FEJEZET

A GÉP ESŐS, hideg időben ért földet Newarkban. Annabelle haja most barnában, ajka cseresznyepirosban pompázott, menő szerelését elegáns szemüveg és vastag sarkú cipő egészítette ki. Mindhárom társa öltönyt viselt, nyakkendő nélkül. A repülőteret külön-külön hagyták el. Kocsival délre hajtottak, és egy Atlantic City-i bérleményben adtak egymásnak találkát.

Oly sok év múltán a városba visszatérve, Annabelle érezte, hogy nőttön-nő benne a feszültség. Legutóbb sem sokon múlt, hogy otthagyja a fogát, de ezúttal tényleg könnyen az életébe kerülhetett, ha feszülten viselkedik. Megbízható idegek kellettek ahhoz, hogy átvészelje a most következőket. Eddigi életéből majdnem húsz esztendőn át készült erre a pillanatra. Nem akarta, hogy mindez veszendőbe menjen.

Az elmúlt hét során átutalta a vállalati számlákról a módosított csekkekkel szerzett összegeket. Az ATM-es svindli hozadékával együtt egy külföldi bankszámlára kerültek, amelyre semmiféle egyesült államokbeli banki szabályozás nem vonatkozott. A férfiak nyugtalanul várták, hogy meghallják, miféle nagyszabású svindlit tervez Annabelle a hárommilliós alaptőkével.

Ő azonban egyelőre nem kívánta az orrukra kötni. Az első nap nagy részét azzal töltötte, hogy járkált a városban, megkukkantotta a kaszinókat, és bizonyos névtelen személyekkel diskurált. A férfiak ebben a holtidőben kártyáztak és dumáltak. Leo és Freddy hajdani balhék történeteivel traktálták Tonyt, és oly mértékben megszépítették, kiszínezték meséiket, amire csak a távoli emlékezet képes.

Annabelle végül összehívta őket.

96é DAVID BALDACCI

 

– Az a tervem, hogy a hárommilliónkból viszonylag rövid idő

alatt sokkal többet hozok ki – tájékoztatta őket.

– Egyszerűen imádom a stílusodat, Annabelle – dicsérte Leo.

– Konkrétan azt tervezem, hogy a hárommilliónkat legalább harminchárommillióra duzzasztóm. Én tizenhárom és felet markolok föl, ti a maradékon osztoztok. Az fejenként hat és fél. Van valakinek valami baja ezzel?

A férfiak egy teljes percig döbbenten hallgattak. Végül Leo felelt mindhármuk helyett. – Ja, hát ez szívás.

Annabelle figyelmeztetően emelte föl a kezét.

– Ha befuccsol a svindli, elveszíthetjük az indulótőke egy részét, de nem az egészet. Ezt mindenki hajlandó megreszkírozni? – Valamennyien bólintottak. – Akkora summáról van szó, ami szükségessé teszi, hogy bizonyos kockázatot vállaljunk.

– Ez lefordítva annyit tesz, hogy akárkit fosztunk is ki, örökké üldözni fog bennünket – mondta Leo. Rágyújtott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy eláruld, ki az.

Annabelle hátradőlt, zsebre dugta a kezét. Egy pillanatra sem vette le a tekintetét Leo arcáról, és a férfi farkasszemet nézett vele.

– Ennyire súlyos? – kérdezte végül idegesen Leo.

– Jerry Baggerre és a Pompeji Kaszinóra csapunk le – jelentette be Annabelle.

– Azt a leborult szivarvégit! – kurjantotta el magát Leo, hogy a cigaretta kiesett a szájából. A lábán landolt, és kis lyukat perzselt a nadrágszárába. A férfi dühösen dörzsölgette az égésnyomot, és remegő ujjal mutatott Annabelle-re. – Tudtam! Tudtam, hogy beleviszel ebbe a baromságba.

– Ki az a Jerry Bagger? – nézett hol egyikükre, hol másikukra Tony.

– Á, senki, pubikám, csak a legrohadtabb szemétláda, akinek valaha az útjába kerülhetsz, ha nem elég buzgón imádkozol.

– Várj, Leo, a lelkesítés az én dolgom – tréfálkozott Annabelle. – Ha így folytatod, a srác egyedül akar majd szembeszállni Jerryvel.

– Én ugyan nem szállok szembe azzal a rohadt szemét Jerry Baggerrel se tetves hárommillióért, se harmincháromért, de még A GYŰJTŐK é 97

 

háromszázharmincháromért se, mert kinyiffannék, mire élvezhetném a pénzt.

– De hát idejöttél velünk. Azt mondtad, tudtad, hogy őrá csapok le. Szóval tudtad, Leo. – Annabelle fölállt, megkerülte az asztalt, és hosszú karjával átfogta a férfi vállát. – És igazság szerint húsz éve arra vársz, hogy lenyomhasd ezt a görényt. Valld be!

Leo hirtelen zavarba jött, újabb Winstonra gyújtott, és remegve fújta a füstöt a mennyezet felé.

– Aki valaha üzletelt azzal a nyomorulttal, mind ki akarja nyírni.

Hát aztán?

– Én nem kinyírni akarom, Leo, csak annyi pénzt akarok lenyúlni tőle, hogy ott fájjon neki, ahol a leginkább számít. Ha az egész családját kiirtod, az közel sem zavarja annyira, mint a tudat, hogy valaki azt a pénzt veszi el tőle, amit napról napra, percről percre harácsol össze a kaszinójába betérő szegény furkóktól.

– Frankón hangzik – rikkantotta Tony, Freddy viszont láthatólag továbbra is tétovázott.

– Frankón? – meredt dühösen a fiatalemberre Leo. – Szerinted ez frankó? Hadd mondjak neked valamit, te tudatlan balfék. Ha Jerry Bagger előtt cseszed el a dolgokat úgy, ahogy abban a bankban, akkor annyi sem marad belőled, amit borítékban hazaküldhetnének anyukádnak a temetéshez. – Megfordult, és Annabelle-re mutatott. – Tisztázzunk valamit. Eleve nem kezdek ki Jerry Baggerrel, de úgy végképp nem, ha ez a balfasz töketlenkedik mellettem.

– Jól van már, egyszer hibáztam. Te még sosem hibáztál? – méltatlankodott Tony.

Leo válasz nélkül hagyta. Hosszasan farkasszemet nézett Annabelle-lel.

– Tony szerepe arra korlátozódik, amiben a legügyesebb.

Egyáltalán nem kerül Jerry elé – mondta a nő halkan, majd Freddyre pillantott. – Freddy pedig kezdettől háttérben marad. Csak az a dolga, hogy jó kinézésű papírokat gyártson. A buli sikere tőled függ. Meg tőlem. Úgyhogy hacsak nem az a véleményed, hogy mi nem vagyunk elég jók, akkor nem látok komoly kifogást.

– Ismernek minket, Annabelle. Már jártunk itt.

98é DAVID BALDACCI

 

Annabelle újra megkerülte az asztalt, és kinyitott egy nagyalakú barna borítékot, amely az ülőhelyénél feküdt az asztalon. Két csillogó, színes fényképet mutatott föl.

– Ezek kik? – kérdezte értetlenül Freddy.

– Én és Annabelle, jó sok ideje – válaszolta mérgesen Leo. – Atlantic Ci-ty-ben – köpködte a szótagokat.

– Honnét szerezted a fotókat? – kérdezte Tony.

– Minden kaszinó arcképes adattárat, úgynevezett fekete könyvet vezet azokról a személyekről, akik megpróbálták átverni, és megosztja ezeket a hírszerzési információkat a többi kaszinóval – magyarázta Annabelle. – Te még sosem próbáltál kaszinót kifosztani, ahogy Freddy sem, részben ezért kerestünk meg kettőtöket.

Mindmáig ápolok kapcsolatokat a városban, így jutottam a képekhez.

Mivel nem kaptak el bennünket, valójában le sem fényképezhettek.

Ezek a személyleírásunk alapján készült mozaikképek. Ha akkor igazán lefotóznak, nem biztos, hogy most itt lennék.

– De hát ma már nem is így néztek ki – jegyezte meg Tony. – Szép kis hírszerzés – tette hozzá kaján vigyorral.

Annabelle két újabb fotót vett ki a borítékból. Ezek már inkább hasonlítottak a hús-vér Leóra és Annabelle-re.

– Ahogy a rendőrség szokta az eltűnt gyermekeknél, a kaszinók is szakembereket bíznak meg, hogy a természetes öregedés figyelembevételével digitálisan módosítsák a fényképeket. Az így előállított képek bekerülnek a fekete könyvükbe, és az elektronikus térfigyelő rendszerükbe is, amelyet arcfelismerő szoftverrel látnak el.

Ezért amikor előadjuk magunkat Jerrynél, egészen másként fogunk festeni.

– Én nem adom elő magam Jerrynél – közölte fogcsikorgatva Leo.

– Ne már, Leo, ez olyan muris – unszolta Tony.

– Ne akassz ki, öcskös! – reccsent rá Leo. – Enélkül is tudom utálni a beledet.

– Járjunk egyet, Leo! – mondta Annabelle. Amikor Tony és Freddy is fölálltak, hogy kövessék őket, a nő fölemelte a kezét. – Maradjatok! Visszajövünk.

A GYŰJTŐK é 99

 

Odakint a nap éppen előbújt egy sötét felhősáv mögül. Annabelle kapucnit húzott a fejére, és napszemüveget vett föl. Leo baseballsapkát nyomott a fejébe, és ő is napszemüveget öltött.

A parti deszkasétányon lépkedtek, amely a korzó kaszinói és a széles föveny között futott, a padokról az óceánt bámuló párok mellett haladtak el.

– Kipofozták ezt a helyet, amióta legutóbb itt jártunk – állapította meg Annabelle.

A kaszinók a hetvenes évek végén nyomultak be a városba, és milliárddolláros játékpalotákat pottyantottak az igencsak halódó tengerparti üdülőhely kellős közepére. A látogatók éveken át nem merészkedtek messzire a kaszinóktól, mert a környező város nem tartozott a legbiztonságosabb tájékok közé.

A mindenkori illetékesek régóta ígérgették, hogy alaposan kitakarítanak arrafelé, és mivel a kaszinók csak úgy szórták a pénzt meg a munkahelyeket, most úgy tűnt, hogy az ígéret végre-valahára beteljesül. Annabelle-ék megálltak, figyelték, amint egy jókora daru acélgerendákat emel egy építmény tetejére. Tábla jelezte, hogy ott hamarosan luxusöröklakások létesülnek. Bármerre néztek, új építkezéseket vagy tatarozásokat láttak.

Leo a part felé fordult. Levette a cipőjét és a zokniját, Annabelle is kibújt a lapos sarkú szandáljából, és föltűrte a nadrágszárát.

Elindultak a fövenyen, közelebb húzódtak a vízhez. Végül Leo megtorpant, lehajolt, megfogott egy kagylót, és egy közeledő

hullámba vetette.

– Képes vagy beszélgetni róla? – kérdezte Annabelle, és feszülten figyelte a férfit.

– Miért csinálod ezt?

– Mit? A svindlizést? Te aztán igazán tudhatnád, Leo, hogy világéletemben ezzel foglalkoztam.

– Nem, úgy értettem, miért szedtél össze minket Freddyvel meg a kölyökkel. Szinte bárkit toborozhattál volna erre a melóra.

– Nekem nem szinte bárki kellett. A kettőnk kapcsolata régi keletű, Leo. És azt hittem, szeretnél még egy csörtét Jerryvel.

Tévedtem volna?

100é DAVID BALDACCI

 

Leo még egy kagylóhéjat dobott a vízbe, és figyelte, ahogy eltűnik. – Ilyen az egész életem, Annabelle. Kagylókat dobálok a hullámokba, és egyre csak jönnek.

– Ne fárassz a filozofálgatásoddal!

– Az öreged miatt akarod? – sandított oldalvást a nőre.

– És az analizálásomat is be lehet fejezni. Annabelle kissé eltávolodott tőle, összefonta a karját a mellén, és a tengeri láthatárra nézett, ahol egy hajó lassan úszott valamerre.

– Tizenhárommillió dollárért vehetek magamnak akkora hajót, ami átvisz az óceánon, nem? – kérdezte.

Leo vállat vont.

– Nem tudom. Asszem. Eddig nem volt okom, hogy hajóárakon spekuláljak. – Lenézett meztelen lábfejére, morzsolgatta a homokot a lábujjai közt. – Te mindig okosan bántál a pénzeddel, Annabelle, sokkal okosabban, mint én. Amennyi svindlit már előadtál, tudom, hogy nincs szükséged a zsozsóra.

– A pénzből sosincs elég – felelte Annabelle, aki még mindig a tovaúszó hajót figyelte.

Leo újabb kagylóhéjat vett föl és hajított el. – Ugye tényleg meg akarod csinálni?

– Az énem egyik fele nem akarja, de a másik fele, amelyikre hallgatni szoktam, az tudja, hogy muszáj.

– A kölyök nem szól semmit?

– A kölyök nem szól semmit.

– Gondolni sem akarok arra, mi fog történni velünk, ha ez félresikerül.

– Hát ne engedjük, hogy félresikerüljön!

– Vannak neked egyáltalán idegeid?

– Még nem vettem észre. – Annabelle fölemelt egy kagylót, és a tajtékzó víz képébe vágta, azután hagyta, hogy az óceán ráfusson a lábára, a bokájára. – Jók vagyunk?

A férfi lassan bólintott. – Igen. Jók.

– Többé nem kapod föl a vizet?

A GYŰJTŐK é 101

 

– Ilyet egyetlen nőnek sem ígérhetek – mosolygott Annabelle-re.

Már visszafelé ballagtak a szállodába, amikor újra megszólalt. – Rég nem hallottam anyukádról. Hogy van Tammy?

– Nem valami fényesen.

– Az öreged él még egyáltalán?

– Könnyebbet kérdezz! – felelte Annabelle.

102é DAVID BALDACCI

 

17 é FEJEZET

Az ELŐKÉSZÜLETEK egy teljes hetet vettek igénybe. Annabelle ennek keretében összeírta Freddynek a szükséges személyi igazolványok és más okmányok listáját. Miután a férfi a lap aljára ért, rámeredt egy tételre.

– Négy amerikai útlevél?

– Útlevél? – nézett föl a számítógépéről Tony. – Az meg minek?

– Hogyhogy? – kérdezte megvetően Leo. – Azt képzeled, hogy keresztbe teszel annak az elmebeteg Jerry Baggernek, és az országban maradsz? Na ne fárassz! Szerénységem Mongóliába távozik, és néhány évre beáll szerzetesnek. Inkább járkálok szőrcsuhában, és közlekedem jakháton, semhogy Bagger apró darabokra metéljen, miközben azt ordítozza, hogy vissza akarja kapni a lóvéját – jelentette ki, és tovább dolgozott az álruháján.

– Az útlevelek azért kellenek, hogy egy időre elhagyjuk az országot, amíg le nem csillapodnak a kedélyek – mondta Annabelle.

– Elhagyjuk az országot? – kiáltotta Tony, és félig fölemelkedett ültéből.

– Jerry nem csalhatatlan, de semmi esetre sem agyalágyult.

Világot láthatsz, Tony. Tanulj olaszul! – tanácsolta Annabelle.

– És mi lesz a szüleimmel?

– Majd küldesz nekik képeslapokat – morogta hátrasandítva Leo, aki éppen azzal bajlódott, hogy póthajat illesszen a fejére. – Amatőrködés a köbön.

– Amerikai útlevelet nem könnyű gyártani, Annabelle – mondta Freddy. – Az utcán tíz rongy darabja.

– Ha ezeket megcsinálod, hat és fél millió üti a markodat. Millió, Freddy – felelte szúrós tekintettel Annabelle.

A GYŰJTŐK é 103

 

A férfi idegesen nyelt egyet. – Világos. Meg fogod kapni őket.

Freddy kiment a listával.

– Még sosem jártam külföldön – mondta Tony.

– Addig a legjobb, amíg az ember fiatal – vélte Annabelle, és leült vele szemben az asztalhoz.

– Te már jártál a határon túl? – kérdezte tőle Tony.

– Hülyéskedsz? – szólalt meg Leo. – Mit gondolsz, csak az Államokban lehet svindlizni? Segítség!

– Megfordultam itt-ott – vallotta be Annabelle. Tony nyugtalanul nézett rá.

– Akkor talán utazhatnánk együtt. Jó lenne, ha valaki kalauzolna.

Te meg Leo – folytatta gyorsan. – És fogadok, hogy Freddy is szívesen velünk tartana.

Annabelle már rázta is a fejét. – Szétválunk. Négyünket külön-külön sokkal nehezebb elkapni, mint együtt.

– Ja, jó, persze – bólogatott Tony.

– Rengeteg pénzből élhetsz majd – tette hozzá Annabelle.

Tony arca fölragyogott. – Villát veszek valahol Európában. Saját személyzettel.

– Eszedbe ne jusson rögtön szórni a pénzt! Azzal fölhívod magadra a figyelmet. Óvatosan költs, és húzd meg magad.

Kijuttatlak az országból, a többit egyedül kell megoldanod. – Annabelle előrehajolt. – Most pedig pontosan elmondom, mit szeretnék tőled. – Töviről hegyire elmagyarázta Tony feladatát. – Sikerülni fog?

– Nem gond – vágta rá a fiatalember. A nő kérdő tekintettel méregette. – Figyelj, két év után azért maradtam ki az MIT-ről, mert untam magam.

– Tudom. Ez a másik oka, hogy kiszemeltelek.

Tony lenézett a laptopjára, és gépelni kezdett. – Tulajdonképpen már csináltam is ilyet, és a bolondját járattam a világ legjobb biztonsági rendszerével.

– Hát az meg kié, a Pentagoné? – kérdezte Leo.

– Nem, a Wal-Marté.

– Na ne hülyíts! – villant rá a tekintete a fiúra. – A Wal-Marté?

104é DAVID BALDACCI

 

– Figyu, a Wal-Mart nem kukoricázik.

– Milyen gyorsan tudod megcsinálni? – kérdezte Annabelle.

– Kell pár nap.

– Maximum kettő. Le akarom tesztelni.

– Az nem probléma – felelte magabiztosan Tony.

Leo a szemét forgatva fohászkodott magában, keresztet vetett, és tovább birkózott a tupéjával.

MIALATT FREDDY meg Tony a maguk feladatán dolgoztak, Leo és Annabelle álruhában a Pompeji Kaszinóba indultak. A parti sétány legnagyobb és egyik legújabb kaszinója, amely egy régebbi játékbarlang, a Pompeji romjaiból emelkedett ki, nevéhez híven egy működő vulkánnal dicsekedhetett, amely naponta kétszer, délben és este hatkor „kitört”. A tűzhányó nem lávát ontott magából, hanem étel- és italutalványokat. Mivel a kaszinók gyakorlatilag ingyen osztogatták az ennivalót és a szeszt, hogy az emberek tovább játsszanak, Bagger nem valami nagy áldozatot hozott ezekkel a bonokkal. A közönség azonban imádja úgy érezni, hogy potyára kap valamit. Így tehát a napi kétszeri erupció holtbiztos vonzerőt jelentett, a tömegek jó előre összecsődültek, azután jóval több pénzt öltek a kaszinóba, mint amennyit a művulkánból kiokádott kaja és pia révén visszakaptak.

– Nyugodt lehetsz, Bagger odatereli a barmokat ehhez az átveréshez, azok meg szépen a kaszinóiban hagyják a fizetésüket, miközben zabálnak és vedelnek – morogta Leo.

– Jerry összegyűjti a tökfejeket. Azok éltetik a kaszinószakmát.

– Emlékszem hetvennyolcra, amikor megnyílt az első itteni kaszinó.

– A Resorts International – bólintott Annabelle –, nagyobb, mint annak idején az MGM-et leszámítva bármelyik vegasi kaszinó.

Paddy eleinte egy darabig futtatott itt néhány krupiét.

– Bizony az öregednek nem lett volna szabad visszajönnie velünk!

– Leo cigarettára gyújtott, és a kaszinósor felé intett. – Én itt kezdtem. Akkoriban a kaszinók személyzete zömmel helybeliekből tevődött össze. Ápolónők, kukássofőrök és benzinkutasok egyik A GYŰJTŐK é 105

 

napról a másikra kártyát osztottak, kocka- és rulettasztalt kezeltek.

Olyan kutyaütők voltak, hogy az ember ott vágta át őket, ahol akarta.

Még csak csalni sem kellett, simán pénzt csinálhattunk az ügyetlenkedésükből. Ez kábé négy évig tartott. Mind a két kölykömet az akkor szerzett pénzből járattam egyetemre.

– Eddig nem is beszéltél a családodról – nézett rá Annabelle.

– Ja, mintha belőled csak úgy ömlene a szó, amikor ez a téma kerül elő.

– A szüleimet ismerted. Mit mondhattam volna még?

– Nálam korán jöttek a gyerekek. Felnőttek és odébbálltak, ahogy asszonypajtás is.

– A nejed tudta, miből éltek?

– Azt egy idő után nehéz eltitkolni. A pénzt szerette, csak azt nem, amivel kerestem. A gyerekeknek nem árultuk el. A szakma közelébe sem akartam engedni őket.

– Bölcs ember.

– Ja, mégis otthagytak.

– Ne rágódj a múlton, Leo, túl sok megbánnivaló kezd előjönni.

A férfi vállat vont, majd elvigyorodott.

– Azért eszméletlen nagyot ruletteztünk, nem? Kockán meg huszonegyen akármelyik svindler asztalra csempészi utólag a tétet, de a ruletten hosszú távon csak vérprofik képesek ilyesmire.

Játékasztal mellett ennél közelebb nem is kerülhetsz a nagybanizáshoz. Nálad jobb igénylőt életemben nem láttam, Annabelle – nézett föl csodálattal a nőre. – Kiverted a huppot vagy adtad a flegmát, ahogy épp kellett. Bármelyik teremfelügyelőt beültetted a hintába. És mindegyikünknél előbb szúrtad ki, hogy fölplankoltak – tette hozzá a gyanakvó kaszinóalkalmazottakra utalva.

– Én meg sosem dolgoztam nálad jobb műszerésszel, Leo. Még ha valami zöldfülű bezavart akció közben, akkor is elrendezted a zsetonokat, mielőtt a krupié visszafordult.

– Ja, jól csináltam, de tény, hogy te ugyanolyan ügyesen tudtál cserélni. Azt hiszem, az öreged néha csak azért tartott engem maga mellett, mert rábeszélted.

106é DAVID BALDACCI

 

– Alaposan túlbecsülöd az érdemeimet. Paddy Conroy csak Paddy Conroyra hallgatott. És a végén mindkettőnket jól befürdetett.

– Igaz, otthagyott bennünket Bagger koncának. Még szerencse, hogy vágott az agyad, és emiatt Bagger egy-két ujjnyival elhibázta. – Freddy kinézett az óceánra. – Különben most talán valahol ott lennénk.

Annabelle kivette a cigarettát Freddy szájából. – Most pedig, miután kölcsönösen jól vállon veregettük egymást, nosztalgiázás helyett lássunk munkához!

A kaszinó bejáratához indultak, majd megtorpantak.

– Engedjük előre a marhacsordát! – ajánlotta Freddy.

Mindegyik kaszinónál kialakítanak buszmegállót, ahol délelőtt tizenegytől fölsorakoznak a különjáratok. Rendszerint időskorú utasaik az egész napot a kaszinóban töltik, eljátsszák a nyugdíjukat, és tömik magukba a gyorskaját, azután visszaszállnak a buszra, és hazaindulnak, hogy megmaradt filléreikből kihúzzák hó végéig, de tudják, hogy a következő nyugdíjfizetéskor újra itt a helyük.

Leo és Annabelle figyelték, amint a nyuggerdandárok megrohamozzák a Pompejit, hogy még az aznapi első kitörésre beérjenek, majd ők is beballagtak az öregek után. Órákon át járkáltak odabenn, közben némi szerencsejátékba is bocsátkoztak. Leo jól szerepelt a kockaasztalnál, Annabelle a huszonegyezésnél maradt, és inkább nyert, mint veszített.

Valamivel később az egyik bárpultnál jöttek össze egy italra. Leo egy formás csípőjű pincérnőt figyelt, aki poharakkal teli tálcát vitt egy három sorral beljebb üzemelő kockaasztalhoz, amelynél nyüzsögtek a meggazdagodni vágyó fogadók.

– Szóval? – kérdezte halkan Annabelle.

A férfi hikoridiót rágcsált, whisky-kóláját szürcsölgette.

– Ötös kártyaasztal. Úgy nézem, egy kis sumákolás folyik a dóznival – utalt a kártyatartó dobozra.

– Az osztó is benne van?

– Benne hát. Te mit tudsz?

A GYŰJTŐK é 107

 

Annabelle ivott egy kortyot a borából, mielőtt válaszolt. – Négyfős tétcsempész csapat a forgó autó melletti rulettasztalnál.

Egész ügyesen nyomatják.

– Azt hittem, ma már kioktatják a krupiékat, hogy rendesen skubizzák a téteket. Na és mi a helyzet a sok firnyákos mikro kamerával, amivel manapság teleszórják a placcot?

– Tudod, milyen tébolyda a rulettasztal, ezért a tétcsempészek Mekkája. És ha valaki ügyes, akkor az összes csúcstechnikás ketyere dacára bármi lehetséges.

– Mi csak tudjuk – koccantotta a poharát a nőéhez Leo.

– Hogy fest a rendészet?

– Semmi különös. Gondolom, a páncéltermet ezer tonna beton alá süllyesztették, és kismillió géppisztolyos fickóval vették körül.

– Még jó, hogy nem ott próbálkozunk – jegyezte meg fanyarul Annabelle.

– Persze, nem hiányzik, hogy megsérüljön a körömlakkod. – Leo letette a poharát. – Hány éves is most Jerry?

– Hatvanhat – vágta rá Annabelle.

– Fogadok, hogy a kor nemigen higgasztotta le – mondta kedvetlenül Leo.