Washingtonban a képviselői poszt nem olyan főnyeremény, mint egyesek hiszik. A törvényhozás tagjainak két lakóhelyet kell fenntartaniuk, az egyiket abban a tagállamban, amelyik delegálta őket, a másikat pedig a szövetségi fővárosban, márpedig az utóbbiban a lakhatási költségek rendkívül magasak. Némely képviselők, kivált az újabbak emiatt gyakran közösen bérelnek vagy vásárolnak lakást, sőt akár az irodájukban alszanak. A veterán törvényhozó Bradley azonban egyedül lakott.

Miltonnak sikerült háttérinformációkat szereznie Stone számára a férfiról, Stone pedig utánanézett a rejtekhelyén őrzött naplófüzetekben. Ez együtt átfogó képet adott Bradleyről. Kansas állam szülötteként tipikus politikusi pályát futott be, ha ugyan létezik olyan: tizenkétszer két évet szolgált a képviselőházban, ahol több 208é DAVID BALDACCI

 

mint egy évtizeden át vezette a hírszerzési állandó bizottságot, majd elfoglalta a házelnöki posztot. Ötvenkilenc évesen hunyt el, feleséget és két felnőtt gyermeket hagyott hátra, mindannyian továbbra is Kansasben éltek. Mindabból, amit Stone megtudott, egy becsületes ember képe rajzolódott ki, akinek pályáját soha nem fenyegette botrány. Kinyilvánított szándéka, miszerint megtisztítja a kongresszust, nagyon könnyen szerezhetett neki számos befolyásos ellenséget, és ez vezethetett a halálához. Egyesek talán arra a következtetésre juthattak, hogy valószínűtlenül vakmerő lépés az elnök utódlási sorában második helyen álló személyt meggyilkolni.

Stone azonban tudta, hogy ez naiv ábránd: ha valakik már elnököt is öltek, senki sincs biztonságban.

Hivatalosan még folyt a vizsgálat Bradley meggyilkolása ügyében, bár a sajtó az első izgalom elültével szokatlanul hallgatott a dologról. Talán a rendőrség már pedzegette, hogy a terrorista csoport valójában nem is létezik, és Bradley halála sokkal összetettebb folyamatok része, nem pedig holmi elvakultan erőszakos, hőbörödött banda műve.

Stone megállt egy fánál, hogy Goff elvégezhesse a dolgát. Körös-körül érzékelte a hivatalos szervek jelenlétét. Elég sokáig működött a spionszakmában ahhoz, hogy tudja: az utca túlsó végén parkoló teherautó felderítő jármű, a benne ülő két férfit azzal bízták meg, hogy figyelje a halott házát, észleljen minden fejleményt, hátha hasznos értesüléseket szerez. Az egyik közeli épületben valószínűleg az FBI nyomozó csoportja rendezkedett be és éjjel-nappal dolgozott.

Kétségkívül e percben is messzelátók és kamerák irányultak Stone-ra. Még jobban a szemébe húzta a kalapját, mintha a hűvös szél ellen védekezne.

Ahogy körülnézett, megpillantott valamit, azonnal megfordult, és Goffot magával vonszolva sietett az ellenkező irányba. A Fővárosi Közműfenntartó fehér furgonja kanyarodott be a sarkon, és feléje tartott. Stone nem szándékozott kitapasztalni, hogy valóban közműfenntartós furgon-e az, vagy olyanok rejtőznek benne, akik ahhoz értenek, hogy embertársaiknak iszonyatos fájdalmat okozzanak.

A GYŰJTŐK é 209

 

A következő sarkon jobbra fordult, és imádkozott, hogy a furgon ne kövesse. Bár a környéken hemzsegtek a szövetségiek, nem feltételezte, hogy megoltalmaznák. Nagyon is el tudta képzelni, hogy maguk az FBI-osok löknék be a kínzómesterekkel teli furgonba, és nyájasan integetnének utána. Legyalogolt még kétsaroknyit, majd hagyta, hogy Goff egy bokornál matasson, amíg ő lassan hátrapillantott. Furgonnak színét sem látta. De persze talán ki akarták cselezni, elterelni a figyelmét, mialatt másik irányból közelítik meg.

E gondolat jegyében hívta a mobilján Reubent. Nagydarab cimborája épp befejezte a műszakot a kikötőben.

– Öt perc múlva ott vagyok, Oliver – ígérte. – Két háztömbnyire tőled van egy rendőrőrs. Indulj el arra! Ha a rohadékok próbálkoznak, ordíts, mint a fába szorult féreg.

Stone a mondott irányba igyekezett. Tudta, Reuben minden hibájával együtt olyan hűséges, derék barát, hogy kívánni sem lehet különbet.

Reuben a szavához híven végigdübörgött az utcán a kisteherautójával, és Stone beszállt a kutyával.

– Hol a motorod? – kérdezte.

– A mocskok már látták. Gondoltam, most inkább pihentetem.

Miután jól eltávolodtak a környéktől, Reuben lassított, majd megállt. – Figyeltem az oldalsó visszapillantót, Oliver – jelentette. – Nem láttam semmit.

Úgy tűnt, Stone nincs meggyőzve. – Engem biztosan kiszúrtak az utcán.

– Az álcád átverte őket.

– Az efféléket nem olyan könnyű átrázni – ingatta a fejét.

– Jó, lehet, hogy rövid pórázon tartanak, azt remélik, elvezeted őket a főnyereményhez.

– Na arra várhatnak.

– Már akartam szólni, hogy a pentagonos haverom visszahívott.

Behanről és arról az állami megbízásról nem sokat mondott, de azért hallottam tőle valami érdekeset. Tudom, hogy a sajtóban beszámoltak ellopott titkokról, kiszivárgott értesülésekről, de még sokkal csúnyább a helyzet, mint amilyennek a lapok leírták. Annak 210é DAVID BALDACCI

 

alapján, amit a barátom mesélt, valami beépített ügynökök kiárusítják az országot, többek közt közel-keleti és ázsiai ellenségeinknek.

Stone a kutya pórázát babrálta. – Te Reuben, a washingtoni életvédelmisek meg az FBI-osok nem jelentkeztek?

– Tudod, ez tényleg fura. Egyikük sem hívott vissza. Nem fér a fejembe.

Én értem – gondolta Stone. Nagyon is. Világos, mint a nap.

A GYŰJTŐK é 211

 

35 é FEJEZET

ESTE STONE faházában találkoztak, és Annabelle meg Milton beszámoltak az építészekkel folytatott megbeszélésről. Milton döbbenetes memóriájára támaszkodva részletes alaprajzot készített a tűzvédelmi helyiségről és a szellőzőhálózatról.

Caleb tanulmányozta a rajzokat. – Pontosan tudom, hol van ez.

Azt hittem, csak valami raktár.

– Zárva tartják? – kérdezte Stone.

– Feltételezhetően.

– Biztosra veszem, hogy van olyan kulcsom, ami alighanem kinyitja – mondta Stone.

– Kulcsod? – rökönyödött meg Caleb. – Ez meg mit akar jelenteni?

– Úgy hiszem, azt jelenti, hogy be akar törni a helyiségbe – mondta Annabelle.

– Ezt nem gondolhatod komolyan, Oliver. Meggyőződésem ellenére hagytam, hogy német tudósnak add ki magad, és így bejuthass a páncéltermekbe, de az már túlmegy minden határon, hogy be akarsz törni a Kongresszusi Könyvtárba.

– Német tudósnak adta ki magát? – nézett hirtelen tisztelettel Stone-ra a nő. – Ez lenyűgöző.

– Kérem, legalább ne bátorítsa! – csattant föl Caleb. – Oliver, én szövetségi közalkalmazott vagyok.

– Talán a szemedre vetettük valaha is? – élcelődött Reuben.

– Figyelj, Caleb – mondta Stone –, ha nem jutunk be abba a helyiségbe, fölöslegesen vállaltunk annyi kockázatot a tervek megszerzéséért. – A rajzra mutatott. – És láthatod, hogy a páncélterembe vivő klímavezeték szintén a tűzvédelmi helyiséghez kapcsolódik. Egyidejűleg mindkettőt megnézhetjük.

212é DAVID BALDACCI

 

Caleb a fejét rázta. – Az a helyiség az alagsor főfolyosójáról nyílik. Rendszerint nagyon sokan járnak arra. Észrevennének bennünket.

– Ha úgy teszünk, mintha dolgunk lenne ott, akkor senki sem fogja utunkat állni.

– Ez igaz – értett egyet Annabelle.

– Én is megyek – tette hozzá Reuben. – Unom már, hogy minden muriból kihagytok.

– És velünk mi lesz? – szólalt meg Milton.

– Nem vonulhatok oda egy egész hadsereggel – szörnyülködött Caleb.

– Mi majd biztonsági tartalékot képezünk, Milton – indítványozta Annabelle. – Minden tervben gondolni kell előre nem látott eseményekre.

Stone furcsán sandított rá. – Jó, maguk lesznek a tartalékerő. Ma este megyünk oda.

– Ma este! – jajdult föl Caleb. – Legalább egy hét kell, hogy idegileg fölkészüljek. Nyámnyila vagyok. Általános iskolai könyvtárosként kezdtem, de már azt a feszültséget sem bírtam.

– Ezt bírni fogod, Caleb – vélte Milton. – Ma én is ugyanígy éreztem, de nem is olyan nehéz palira venni az embereket. Ha nekem sikerült építészekkel, neked is menni fog a saját munkahelyeden.

Ugyan mit kérdezhetnek tőled, amire nem tudsz válaszolni?

– Jaj, fogalmam sincs, talán azt, hogy hová tettem az agyamat, amikor ebbe beleegyeztem – vágott vissza Caleb. – Különben is bezár az épület, mire odaérünk.

– A könyvtáros jelvényeddel akkor is be tudsz juttatni bennünket?

– Nem tudom. Talán igen, talán nem – tért ki a felelet elől Caleb.

– Muszáj megtennünk, Caleb – jelentette ki higgadtan Stone.

– Tudom, tudom – sóhajtotta Caleb. – Legalább annyi örömet szerezz nekem, hogy úgy tehessek, mintha meg akarnám akadályozni.

Annabelle megfogta a férfi vállát, és elmosolyodott. – Egy ismerősömre emlékeztet, Caleb. Leónak hívják. Szeret A GYŰJTŐK é 213

 

akadékoskodni, nyavalyogni, nyafogni, de a végén mindennel boldogul.

– Gondolom, ezt bóknak vehetem – mondta kelletlenül Caleb.

Stone megköszörülte a torkát, és kinyitotta a magával hozott egyik naplófüzetet. – Azt hiszem, legalább részben rájöttem, mivel állunk szemben.

Mindannyian felé fordultak. Mielőtt belefogott a részletekbe, bekapcsolta a táskarádióját, és komolyzene csendült föl a szobában.

– Hátha bepoloskázták a faházat – magyarázta. Ismét megköszörülte a torkát, és fölidézte a Bradley romba dőlt házához tett kiruccanását a többieknek. – Megölték a pasast, és fölrobbantották a házát. Először azt hittem, azért, hogy megerősítsék a terrorista merénylet látszatát. Most úgy látom, más oka lehetett, nevezetesen az, hogy bármennyire becsületes ember hírében állt is, Bob Bradleyt korrumpálták. És a robbanás tüntette el a korrupció bizonyítékait.

– Ez lehetetlen – ellenkezett Caleb. – Az elődje volt gazember, nem Bradley. Azért emelték Bradleyt arra a magas posztra, hogy kitakarítson.

Stone a fejét rázta.

– Washingtoni tapasztalataim szerint korrupcióellenes programmal nem szokták megkaparintani a házelnöki széket. Úgy jutnak el oda, hogy az évek során hathatós támogatást építenek ki és kapcsolatokat ápolnak. Bradley fölemelkedése mindazonáltal rendhagyó volt. Ha a többségi frakció vezetője ellen nem emelnek vádat a volt házelnökkel együtt, akkor ő kapta volna a tisztséget.

Őutána pedig a párt szavazásirányítója. A pártvezetés azonban annyira lejáratta magát, hogy Bradley úgy került a képbe, mint az anekdotabeli seriff, aki máshonnét érkezik, hogy megtisztítsa a várost. Én azonban nem erről a fajta korrupcióról beszélek. Bradley házelnöki szerepe elhomályosítja a másik fontos címet, amelyet birtokolt: a képviselőház hírszerzési állandó bizottságának elnökéét.

Bradley e minőségében gyakorlatilag az összes amerikai hírszerző

szolgálat minden fedett műveletéről tájékoztatást kapott, a CIA-t, az NBH-t és az FBI-t is beleértve. Őt és munkatársait olyan titkokkal 214é DAVID BALDACCI

 

meg bizalmas dokumentumokkal ismertették meg, amelyek rengeteget érnek az ellenségeinknek. – Stone belelapozott a naplófüzetébe. – Az utóbbi néhány évben sokrendbeli kémkedés folyt amerikai hírszerző szolgálatok ellen, némelyik fedett ügynökök halálát idézte elő, a legutóbbi esetben négyét, akiket a sajtó külügyminisztériumi összekötőnek aposztrofált. Reuben hírforrásai szerint pedig a helyzet még súlyosabb annál, amit a média jelez.

– Szóval azt mondod, hogy Bradley kémkedett? – kérdezte Milton.

– Azt mondom, hogy elképzelhető.

– De ha Bradley az Egyesült Államok ellenségeinek dolgozott, miért akarták volna megölni? – tudakolta Caleb.

– Két lehetőség kínálkozik – válaszolta Stone. – Az egyik az, hogy talán még több pénzt kért a hazaárulásért, és úgy döntöttek, inkább végeznek vele. Vagy pedig...

– Vagy pedig mi gyilkoltuk meg – fejezte be a mondatot Annabelle.

Stone a nőre pillantott, és biccentett. A többiek láthatólag megdöbbentek.

– Hogyhogy mi? – hördült föl Caleb. – Mármint a kormányunk?

– Minek kellett megölni? Miért nem adták át az igazságszolgáltatásnak? – csodálkozott Milton is.

– Mert akkor minden napvilágra kerül – mondta Stone.

– És talán a CIA meg a Pentagon nem óhajtja a nép tudomására hozni, hogy csapásokat szenvedett el a másik oldaltól – tette hozzá Reuben.

– Meg aztán a CIA nem az együttérzéséről híres – folytatta Stone szenvtelenül. – Akár a képviselőház elnöke is a célpontjává válhat.

– De ha a saját kormányunk áll emögött, akkor téged kik raboltak el és kínoztak meg, Oliver? – kérdezte Milton.

– Megkínozták? – pillantott Stone-ra Annabelle.

– Néhány igen tapasztalt szakértő alaposan kifaggatott – hangzott a felelet.

– Alaposan kifaggatott? Meg akartak fullasztani – vetette közbe Caleb. – Azzal a... vízbe mártással.

A GYŰJTŐK é 215

 

– Még hogy vízbe mártással! – csapott mérgében a combjára Reuben. – Az isten szerelmére, Caleb, azt bohócokkal művelik a vurstliban. Amit Oliverrel csináltak, az vizesdeszkázás, és baromira mást jelent.

– Hogy a kérdésedre válaszoljak, Milton, még nem tudom, miféle szerepet játszanak mindebben az elrablóim – mondta Stone. – Ha hivatalos szervek ölték meg Bradleyt, semmi logika sincs abban, hogy érdekli őket az, amit kiderítettünk. Hiszen már úgyis tudják.

– Mindjárt logikussá válik viszont, ha az a szerv, amelyik meggyilkolta Bradleyt, a saját szakállára cselekedett, egy másik pedig nem akar lemaradni mögötte – jegyezte meg Annabelle. – Lehetséges, hogy egymással vetélkedő két kormányhivatallal van dolgunk.

Stone egyre fokozódó tisztelettel figyelte. – Érdekes teória.

Pillanatnyilag nehéz megmondani, mit jelent ránk nézve.

– Most is azt hiszi, hogy ennek köze van Jonathan halálához? – kérdezte Annabelle.

– A közös nevező kezdettől fogva Cornelius Behan – mondta Stone. – A megjelenése a könyvtárban és a tűzoltó rendszer iránti érdeklődése csak még megalapozottabbnak mutatja a gyanúnkat. Ez a kapcsolat Jonathannel. Cornelius Behan személye. És hogy a dolog mélyére hatoljunk, meg kell tudnunk, hogyan halt meg Jonathan.

– Szóval muszáj betörnünk a Kongresszusi Könyvtárba – morgolódott Caleb.

– Ha ettől jobban érzed magad, Caleb – tette barátja vállára a kezét Stone –, nem ez az első közhivatal, ahová betörök.

216é DAVID BALDACCI

 

36 é FEJEZET

CALEB SIKERESEN átjuttatta Stone-t és Reubent a rendészeti ellenőrzésen saját jogosultságával meg azzal a hazugsággal, hogy fontos látogatók, akiknek kései házbemutatót kell tartania, bár igencsak vonakodva tette ezt, így nem nagyon gördülékenyen adta elő.

– Nem látom, miben különbözik ez egy bűncselekmény elkövetésétől – zsémbelődött, miközben lelifteztek az alagsorba.

– Á, a bűncselekmény csak most következik, Caleb – mondta Stone, és megmutatta neki speciális kulcscsomóját. – Amit az imént műveltél, az aligha több egyszerű kihágásnál.

Caleb nem szólt többet, csak nagy szemeket meresztett.

Megkeresték a helyiséget, és Stone hamar rálelt a készletében arra a kulcsra, amelyik a széles, kétszárnyú ajtó zárjába illett. Néhány másodperc múlva már a tágas belső térben álltak. Az egyik oldalon helyezkedett el a tűzoltó berendezés.

– Már értem, minek a széles ajtó – mondta Stone.

A „Halon 1301” címkével megjelölt, hatalmas, henger alakú tartályok egyenként csaknem egy tonnát nyomhattak, így rendes méretű ajtónyíláson nem fértek volna be. Többhöz is csövek csatlakoztak, amelyek a mennyezeten át fölfelé vezettek.

– Lángkontroll Rt. – olvasta le Stone a szintén a tartályokra nyomtatott cégnevet, a rendszer szállítójáét. Ezután megvizsgálta a vezetékek elrendezését.

– Ez itt egy kézi kapcsoló, ami megnyitja a gázt.

A csövek a páncéltermeken kívül bizonyára számos helyiséget látnak el, de az nem világos, hogy melyik tartály kapcsolódik hozzátok, Caleb.

A GYŰJTŐK é 217

 

– És azt sem igazán tudjuk megmondani, kinyitották-e valamelyiket – kukucskált át Stone válla fölött Reuben.

Stone a légkondicionáló vezetékhálózatához lépett, és elővette a Milton által készített rajzot. Egy felszálló vezetékszakaszra pillantott.

– Miért érdekel annyira a klíma, Oliver? – kérdezte Reuben.

– Ha valamiféle gázzal ölték meg Jonathant, akkor a gyilkosnak tudnia kellett, pontosan hol fog járni az áldozat, mert csak így tudhatta, mikor eressze ki idelentről a gázt.

– Igaz – helyeselt Caleb –, ez eddig eszembe sem jutott. Mivel nem a tűzérzékelő indította el automatikusan a gázt, kézzel kellett bekapcsolni. Ehhez viszont ebben a helyiségben kell tartózkodni.

Tehát honnan tudhatta a gyilkos, hogy Jonathan egyáltalán belép a páncéltermek érintett részébe?

– Szerintem ismerte Jonathan napi útvonalát. Jonathan minden reggel elsőként lépett be a páncéltermekbe, és ott rendszeresen fölkeresett bizonyos helyeket, köztük azt is, ahol a halálát lelte.

Reuben a fejét csóválta. – Jó, de Caleb azt mondta, az egyik gázcsaptól körülbelül hat méterre találta meg DeHaven holttestét, vagyis Jonathan tökéletes helyen volt ahhoz, hogy a gáz végezhessen vele. Honnét tudhatta ezt a tettes idelentről?

Stone megnézte Milton rajzát, majd a légkondicionálóra mutatott.

– Ez a főág közvetlenül a páncéltermekbe visz, végighalad minden szinten.

– És?

Stone mindenfelől megszemlélte a légkondicionálót, majd megállt. Oldalt, a helyiség közepéről nem látható részen rábökött valamire. Reuben és Caleb odanéztek.

– Miért tettek szervizajtót a szellőzőcsatornára? – kérdezte Reuben.

Stone kinyitotta a kis ajtót, és belesett. – Caleb, emlékszel a szellőzőrácsra annak a pontnak a közelében, ahol holtan találtad Jonathant? A rács be volt horpadva.

– Igen, emlékszem, hogy mutattad. Mit akarsz vele?

– Ha valaki hosszú kábelhez csatlakoztatott kamerát helyezett el a páncéltermek szellőzőjében, és széthajlította a lamellákat, az így 218é DAVID BALDACCI

 

keletkezett nyíláson a kamera tisztán mutathatta, merre jár Jonathan aznap reggel. Ha pedig valaki idelent a kamerakábelre kötött monitoron figyelte, szerintem mindent láthatott, ami fent zajlott, így Jonathan mozgását is.

– A mindenit! – mondta Reuben. – Szóval a szellőzőt használták...

– Mert egyedül abban helyezhették el a kábelt. Vezeték nélküli jel nem biztos, hogy áthatolt volna minden betonrétegen és más akadályon – magyarázta Stone. – Gondolom, ha megvizsgáljuk a szellőzőcsatornát a páncélteremben, a rács mögötti részen, találunk valami nyomot, amit az odaszerelt kamera hagyott. A tettes lesben áll idelent, meglátja Jonathant a monitoron, a kézi kapcsolóval megnyitja a gázt, persze előzőleg már kiiktatta a hangjelzőt, a gáz tíz másodperc alatt teljesen betölti a fenti légteret, és Jonathan meghal.

– De bárki tette, bizonyára fölment, hogy eltávolítsa a kamerát.

Miért nem hajlítgatta vissza a rácsot? – kérdezte Reuben.

– Lehet, hogy megpróbálta, de ha egyszer elgörbíted ezeket a lamellákat, nem könnyű tökéletesen kiegyenesíteni őket. – Stone a holtsápadt Calebre nézett. – Rosszul vagy?

– Ha igaz, amit mondasz, akkor könyvtári dolgozó ölte meg Jonathant. Senki más nem léphetett kísérő nélkül a páncéltermekbe.

– Mi a franc ez? – sziszegte Reuben.

– Valaki jön – nézett riadtan az ajtóra Stone. – Gyorsan bújjunk ide!

Beugrottak a légkondicionáló rendszer mögé, Reubennek félig-meddig cipelnie kellett a rémült Calebet. Éppenhogy sikerült eltűnniük szem elől, mire kinyílt a kétszárnyú ajtó. Négy férfi lépett be, valamennyien kék kezeslábasban. Mögöttük villás targonca gurult be a helyiségbe, egy ötödik vezetésével. Egy további, nyilvánvalóan a főnök, írótáblát tartott a kezében. A többiek körülvették.

– Akkor ezt meg ezt meg azt visszük el – mutatott három tartályra, köztük két olyanra, amit csővezetékhez kötöttek. – És a helyükre kerül a másik három a targoncáról – tette hozzá.

A GYŰJTŐK é 219

 

Az emberek munkához láttak, gondosan leszerelték a hatalmas, magas nyomású tartályokat a csövekről, mialatt Stone és társai a rejtekhelyükről figyeltek.

Reuben Stone-ra pillantott, aki a fejét rázta, és ajkához emelte az ujját. Caleb olyan vadul reszketett, hogy Stone megragadta az egyik karját, Reuben a másikat, úgy igyekeztek lefogni.

Fél óra múltán a három tartályt fölemelték, és a targoncára szíjazták, majd a hozottakat csatlakoztatták a csőhálózathoz. Ezután a villás targonca elhagyta a helyiséget, és az emberek is kiballagtak a nyomában. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Stone az újonnan fölszerelt tartályokhoz lépett, és elolvasta a címkét.

– FM-200. Caleb, azt mondtad, a könyvtár leselejtezi a halonos rendszert. Ezek szerint ezzel a fajta lángfojtó anyaggal helyettesítik.

– Úgy látszik – felelte Caleb.

– Na jó, most követjük őket – közölte Stone.

– Jaj, Oliver, légy szíves, ne! – siránkozott Caleb.

– Muszáj, Caleb.

– De hát én nem akarok... nem akarok meghalni! Stone keményen megrázta. – Azonnal szedd össze magad, Caleb!

A könyvtáros döbbenten nézett rá. – Cseppet sem tetszik, hogy nekem esel.

Stone elengedte a füle mellett a méltatlankodást. – Merre van a rakodórámpa?

Caleb megmondta neki, és ahogy kifelé indultak, csöngött Stone mobiltelefonja. Milton kereste. Stone elmesélte neki, mi történt.

– Most a tartályosok után megyünk – mondta. – Majd értesítünk a fejleményekről.

MILTON KINYOMTA a telefont, és fölnézett Annabelle-re. A nő

szállodai szobájában voltak. Milton továbbította a Stone-tól hallottakat.

– Ez veszélyes lehet – mondta Annabelle. – Nemigen tudják, mire vállalkoznak.

– De mi mit tehetünk?

– Elfelejtette, hogy mi vagyunk a biztonsági tartalék?

220é DAVID BALDACCI

 

A gardróbhoz szaladt, táskát húzott elő, abból pedig egy kis dobozt.

Milton rögtön zavarba jött, mert látta, hogy egy tamponosdoboz.

Annabelle észrevette feszengését. – Ne szégyenlősködjön már, Milton! Ha egy nő nem akarja, hogy megtaláljanak nála ezt-azt, mindig a tamponosdobozba dugja. – Kinyitotta a dobozt, kivett belőle valamit, és zsebre csúsztatta. – Azt mondták, a vállalat neve Lángkontroll. Feltételezem, hogy a cég raktártelepére mennek. Meg tudja keresni?

– A szállodában van vezeték nélküli internet-hozzáférés, úgyhogy igen – felelte Milton, és ujjai már repkedtek is a billentyűzeten.

– Jó. Akad itt valahol dilibolt? – kérdezte még Annabelle.

A férfi egy pillanatig gondolkodott. – Igen, bűvész-cuccot is árusít. És későn zár. – Kiváló.

A GYŰJTŐK é 221

 

37 é FEJEZET

A MALIBU diszkrét távolságból követte a Lángkontroll Rt.

teherautóját. Caleb vezetett, Stone mellette ült, Reuben hátul.

– Miért nem értesítjük egyszerűen a rendőrséget és bízzuk a hatóságra a dolgot? – kérdezte panaszos hangon Caleb.

– Mégis mire hivatkozzunk? – ellenkezett Stone. – Azt mondtad, a könyvtár leselejtezi a régi rendszert. Összesen ennyit tudunk, ezek az emberek pedig éppen ezen fáradoznak. Ráadásul olyanokat is föllármázhatunk, akiket nem kéne, és látni fogják, hogy tényleg találtunk valamit. Most lopakodni akarunk, nem zsarukat riasztani.

– Pompás! – csattant föl Caleb. – Szóval magamat tegyem ki veszélynek a rendőrség helyett? Most már tényleg nem tudom, mi a fittyfenének fizetek adót.

A teherautó balra, majd jobbra kanyarodott, áthaladtak a Capitolium környékén, és egy elhanyagolt városrészbe értek.

– Lassíts! – szólalt meg Stone. – Megállnak.

Caleb óvatosan fékezett a járda mellett. A kamion egy dróthálós kapunál várakozott, amelyet belülről most nyitott ki valaki.

– Ez a raktártelep – mondta Stone.

A teherkocsi behajtott, és bezárult mögötte a kapu.

– Na, többet nem tehetünk – sóhajtott föl megkönnyebbülten Caleb. – Istenem, de meginnék egy koffeinmentes kapucsínót ez után a kis esti rémálom után.

– Be kell jutnunk a kerítésen – jelentette ki Stone.

– Be – értett egyet Reuben.

– Mindketten meghibbantatok! – fortyant föl Caleb. – Te megvárhatsz a kocsiban, Caleb – csitította Stone –, de nekem meg kell néznem, mi folyik odabent.

– És ha elkapnak?

222é DAVID BALDACCI

 

– Akkor elkapnak. Szerintem megéri – felelte.

– És tényleg a kocsiban maradhatok? – kérdezte tétován Caleb. – Ez nem valami tisztességes, ha ti azt kockáztatjátok, hogy...

– Amennyiben gyorsan kell menekülnünk, jobb, ha te indulásra készen vársz a volánnál – vágott a szavába Stone.

– Pontosan – helyeselt Reuben.

– Hát ha úgy gondoljátok – markolta meg még jobban a kormányt Caleb, és eltökélt arcot vágott. – Tudvalévő, hogy nem sajnálom a gázt, ha úgy adódik.

Stone és Reuben kisurrantak az autóból, és a kerítéshez indultak.

A kívül felhalmozott ócska deszkák mögé bújva figyelték, ahogy a kamion leparkol a telep sarkában. Az emberek leszálltak róla, és bementek a főépületbe. Néhány perc múlva utcai ruhában kerültek elő, és ki-ki a saját kocsijával hajtott el. Egy biztonsági őr bezárta utánuk a kaput, és visszament a főépületbe.

– A legnyerőbbnek az ígérkezik, ha a másik oldalon mászunk át a kerítésen. Ott, ahol a kamion áll – mondta Reuben. – Így éppen eltakar bennünket az épület felől, ha az őr újra ki találna jönni.

– Jó terv – hagyta rá Stone.

Megkerülték a telepet. Mielőtt hozzáfogtak a mászáshoz, Stone egy botot dobott a kerítéshez. – Látni akartam, nincs-e benne áram.

– Helyes.

Óvatosan átmásztak a kerítésen, csöndben lehuppantak a túloldalán, és előregörnyedve lopakodtak a teherautó felé. Stone félúton megállt, és intett Reubennek, hogy vágja hasra magát.

Tekintetükkel pásztázták a terepet, de senkit sem láttak. Még egy percet vártak, majd újra elindultak. Stone hirtelen elfordult a kamiontól egy beton falazóblokkokból emelt kis épület felé, amely a hátsó kerítés közelében állt. Reuben utánasietett.

Az ajtót zárva találták, de Stone egyik kulcsa nyitotta.

A helyiséget gáztartályok töltötték meg. Stone kis zseblámpát vett elő, és körbevilágított. Munkapadot láttak, rajta szétdobált szerszámokat, az egyik sarokban egy kis festékszóró gépet, mellette festékes- és oldószeres dobozokat. Az egyik falra akasztva hordozható oxigénpalackot maszkkal. Stone rávillantott egy-egy A GYŰJTŐK é 223

 

tartályra, és leolvasta a címkéket: – FM-200. INERGEN. Halon 1301, C02, FE-25.

Megállt, visszatért a szén-dioxidos tartályhoz, és alaposan szemügyre vette a jelzéseket.

– Nézd! – bökte oldalba Reuben, és egy feliratot mutatott a falon.

– Lángkontroll Rt. Ezt tudjuk – mondta türelmetlenül Stone.

– Az alatta lévő nevet olvasd!

Stone fölszisszent. – A Lángkontroll a Paradigm Technologies leányvállalata.

– Cornelius Behan cégéé – mormolta Reuben.

CALEB A MALIBUBAN fészkelődött, tekintetét a körülkerített területre szegezte.

– Gyerünk már! – idegeskedett. – Mi tart ilyen sokáig?

Hirtelen oldalra vetődött az ülésen. Egy autó húzott el mellette, a raktártelepre tartott. Miután elhaladt, Caleb újra felült, és elszorult a szíve. Látta, hogy egy őrző-védő magáncég szolgálati járműve; a hátsó ülésen egy jól megtermett német juhász terpeszkedett.

Caleb előkapta a mobiltelefonját, hogy Stone-t hívja, de az akkumulátor lemerült. Mindig elfelejtette feltölteni az átkozott vackot, mert eleve utált mobilon beszélni.

– Atyaúristen! – nyöszörgött. Mély lélegzetet vett. – Sikerülni fog, Caleb Shaw. Igenis képes vagy rá. – Hosszan kifújta a levegőt, majd színpadiasan idézett egyik kedvenc költeményéből, hogy bátorságot merítsen. – Hosszú, hosszú az út, / mind rajta vágtáz, / s bár az a völgy a Halál, / nyargal a hatszáz. / Rajta, lovasbrigád! / Parancs: az ágyúkon át! / S bár az a völgy a Halál, / beront a hatszáz. 1 – Elhallgatott, előrenézett, oda, ahol igazi dráma bontakozott ki farkaskutyával meg fegyveresekkel, és baljósan meghajolt a gerince.

Azután maradék kurázsija is elillant, amint átgondolta, miként veszett oda az a nyavalyás könnyűlovasság. – Tennysonnak fingja sem volt az igazi veszélyről! – fakadt ki.

Kikászálódott a kocsiból, és tétován a kerítéshez indult.

 

1 Tellér Gyula fordítása.

224é DAVID BALDACCI

 

EKÖZBEN ODAKINT Stone és Reuben a kamion felé tartottak.

– Őrködj, amíg én benézek – mondta Stone. Fölugrott a deszkaoldalú, hátul nyitott platóra.

Lámpájával megvilágította a tartályokra festett címkéket. Egy kivételével „Halon 1301” állt rajtuk. Az eltérőn pedig „FM-200”.

Dzsekije zsebéből előhúzta a raktárépületből hozott rongyot meg kis doboz terpentint, és fölvitte a hígító folyadékot az FM-200-as címkére.

– Igyekezz már! – sürgette Reuben; tekintete ide-oda cikázott.

Ahogy a festékréteg oldódni kezdett, Stone abbahagyta a dörgölést, és lámpájával az átfestett címkére világított. Még egy kicsit dörzsölgette, amíg végre elő nem tűnt az eredeti.

– C02 – olvasta –, 5000 ppm.

– A francba! – suttogta dühösen Reuben. – Futás, Oliver!

Stone átnézett a teherautó deszkapalánkja fölött. Látta, hogy az eb éppen kipattan a főkapunál álló rendészeti autóból.

Leugrott, és a kamion takarásában rohant Reubennel a kerítéshez.

Csakhogy a kamion a szagukat nem rejthette el a kutya elől.

Hallották a csaholását, azután a tappancsok közeledő csattogását is, és a két őr lábdobogását.

Felszökkentek a kerítésre, és mászni kezdtek. A kutya odaért, Reuben nadrágszárába mélyesztette a fogát.

Caleb a kapun kívüli rejtekhelyéről tehetetlenül figyelt, nem tudta, mihez kezdjen, de próbálta összeszedni a bátorságát, hogy megpróbáljon tenni valamit.

– Fogd, csibész! – harsant a vezényszó. Reuben rugdalódzott, hogy kiszabaduljon, de a kutya szorosan tartotta. Stone lenézett, és látta, hogy a két őr fegyvert szegez rájuk. – Lefelé, vagy a kutya letépi a lábát! – kiáltotta az őr. – Nyomás!

Stone és Reuben kelletlenül lemásztak. Az őr visszahívta a kutyáját. Az állat hátrébb húzódott, de továbbra is vicsorgott.

– Azt hiszem, ez egyszerű félreértés – kezdte Stone.

– Persze, mesélje a zsaruknak! – morogta a másik őr.

– Innen átvesszük, fiúk – hallatszott egy női hang.

A GYŰJTŐK é 225

 

Mindannyian odanéztek. A kapu előtt, fekete szedánja mellett Annabelle állt. Milton a nő oldalán kék széldzsekiben és „FBI”

feliratú baseballsapkában.

– Ki az ördögök maguk? – kérdezte az egyik őr.

– McAllister és Dupree FBI-ügynökök – mutatta föl Annabelle az igazolványát, és meglibbentette a blézere szárnyát, úgyhogy kivillant a jelvénye meg az övére fűzött táskában a pisztolya. – Nyissák ki a kaput, és tartsák távol tőlünk a blökijüket! – dörögte.

– Mi a francot keres itt az FBI? – kérdezte az iménti őr idegesen, miközben a kapuhoz futott és kinyitotta.

Annabelle és Milton beléptek.

– Ismertesd velük a jogaikat, és bilincseld meg őket! – utasította a nő Miltont, aki két bilincset vett elő, és Stone-ékhoz indult.

– Egy pillanat! – szólalt meg a másik őr. – Azt a parancsot kaptuk, hogy ha illetéktelen behatolót fogunk, értesítsük a rendőrséget.

Annabelle a jó húsban lévő fiatalemberre nézett, és tetőtől talpig végigmérte. – Mennyi ideje működik a, hm, biztonsági szakmában, öcsi?

– Tizenhárom hónapja. Fegyverviselési engedélyem is van – hangzott a dacos felelet.

– Hát persze. De most tegye el szépen azt a rohadt stukkert, mielőtt véletlenül lepuffant valakit, például engem! – Az őr vonakodva elrakta a fegyverét, Annabelle pedig újra fölmutatta az igazolványát. – Ez mindig lepipálja a helyi zsarukat, nem?

Az élethű igazolvány ahhoz a készlethez tartozott, amelyet Freddy szükség esetére gyártott neki. Ezt őrizte Annabelle a tamponosdobozában.

Az őr idegesen nyelt egyet. – De nekünk előírásaink vannak. – Stone-ra és Reubenre mutatott, akiket Milton éppen megbilincselt.

Milton széldzsekijének hátára is „FBI” feliratot festettek.

Ugyanabból a diliboltból származott, ahonnét a hamis fegyverek, jelvények és bilincsek. – Ezek pedig birtokháborítók.

– Még hogy birtokháborítók! – nevetett Annabelle. Csípőre tette a kezét. – Tudják maguk egyáltalán, kiket kaptak el?

226é DAVID BALDACCI

 

A két őr egymásra nézett. – Két vén csavargót? – kérdezte az egyikük.

– Ide hallgass, te kis szemétláda! – bődült el színlelt dühvel a megbilincselt Reuben, és előreugrott. Milton azonnal pisztolyt rántott, és Reuben halántékához szorította.

– Pofa be, dromedár, mielőtt szétlövöm a tetves fejedet!

Reuben azonnal mozdulatlanná dermedt.

– Ez a nagydarab „kedves” úriember Randall Weathers – magyarázta Annabelle –, négyrendbeli drogüzérkedésért, pénzmosásért, kétrendbeli előre megfontolt gyilkosságért, valamint egy georgiai szövetségi bíró háza elleni pokolgépes merényletért körözik. A másik fickó Paul Mason, alias Peter Dawson, de még tizenhat másik álnéven is szerepelt. Ez a seggfej közvetlen összeköttetésben állt egy közel-keleti terrorista sejttel, amely a Capitolium árnyékában működött. Figyeltük a mobiltelefonját és az e-mailjét. Ma este a nyomába szegődtünk, és idáig követtük. Úgy tűnik, terepszemlét tartottak, mert valami robbanó gázt akartak lopni.

Feltételezzük, hogy ezúttal a legfelsőbb bíróságot vették célba.

Leállítanak egy teherautót az épület előtt azzal az anyaggal meg időzítővel, és végignézik, ahogy mind a kilenc főbíró a levegőbe repül. – Megvetően pillantott Stone-ra és Reubenre. – Magukat most szépen hűvösre tesszük. Jó hűvösre – tette hozzá fenyegetően.

– A mindenit, Earl – szólt az egyik őr izgatottan a társához. – Terroristák!

– Hadd írjam föl a nevüket – vett elő jegyzetfüzetet Annabelle. – Az FBI-nak tudnia kell, kit illet dicséret a letartóztatáshoz nyújtott segítségért. – Elmosolyodott. – Azt hiszem, mindkettőjük jövőjében komoly fizetésemelést látok.

A két őr vigyorogva nézett egymásra. – Betojok – álmélkodott az Earl nevű.

Lediktálták a nevüket, majd a nő Miltonhoz fordult.

– Rámold be őket a járőrkocsiba, Dupree! Minél előbb a WTI-be kerülnek ezek a trógerek, annál jobb. – Visszafordult az őrökhöz. – Majd bevonjuk a helyi rendőrséget, de előbb egy kicsit A GYŰJTŐK é 227

 

„megdolgozzuk” ezeket a fiúkat, amúgy FBI-osan – kacsintott az őrökre. – De ezt nem tőlem hallották.

Azok jólértesülten vigyorogtak rá. – Jól klopfolják ki őket! – buzdította Earl.

– Vettem az adást – felelte Annabelle. – Majd jelentkezünk.

Beültették Stone-t és Reubent hátulra, és elhajtottak a szedánnal.

Caleb megvárta, hogy az őrök eltűnjenek az udvarról, majd visszarohant a Malibuhoz, és követte Annabelle kocsiját.

Milton a szedánban levette a bilincset Stone-ékról. – Egész komolyan nyomtad a rossz vakért, Milton – mondta büszkén Reuben.

Milton ragyogott. Levette a baseballsapkáját, hosszú haja a vállára omlott.

– Maga tényleg tudja, mi az a biztonsági tartalék. Köszönjük! – mondta Annabelle-nek Stone.

– Aki a-t mond, mondjon b-t is! – felelte a nő. – Most hová?

– Hozzám – válaszolta Stone. – Rengeteg megbeszélnivalónk van.

228é DAVID BALDACCI

 

38 é FEJEZET

ROGER SEAGRAVES lassan vezette bérelt autóját a jómódú washingtoni lakónegyed csöndes utcáin, balra kanyarodott, a Good Fellow Streetre. Ezen a kései órán a villák zömében sötétség honolt.

Ahogy a néhai Jonathan DeHaven háza mellett haladt el, látszólag oda sem pillantott. Újabb vihar keresztezte az útját. Kicsit unta már ezt az időjárást, de most tényleg tökéletes helyzet kínálkozott, ezt nem szalaszthatta el. Lassan hajtott tovább, mint aki csak sétakocsikázik, az ódon rezidenciákat csodálja. Megkerülte a háztömböt, és a párhuzamos utcán tartott visszafelé, gondosan emlékezetébe vésve a környék elrendezését.

Megfigyelni és tervvel előállni azonban két különböző dolog.

Időre volt szüksége a gondolkodáshoz. Egy részlet szemet szúrt neki: a Behanével átellenes ház. Valaki messzelátóval leselkedett onnét.

Ugyan mit leshetett? Mindegy, ezt számításba kellett vennie a támadás előkészítésénél. A leskelődő miatt egyetlen útja-módja maradt, hogy gyilkoljon, majd odébbálljon.

A felderítés végeztével egy szállodánál állította le bérelt autóját.

Aktatáskával a kezében lépett be a bárba, elfogyasztott egy pohár italt, azután fölliftezett, mint aki a szobájába igyekszik. Egy órát várt, majd a lépcsőn ment le. A hátsó kijáraton hagyta el az épületet, és az ottani parkolóban egy másik kocsi várt rá. Még valamit el kellett intéznie ma este az újabb gyilkosság kifundálása mellett.

Egy motelhoz hajtott, és ahogy kiszállt a kocsijából, kulcsot húzott elő a zsebéből. Tíz szapora lépéssel a parkolóra néző

galériaszinti szoba ajtajánál termett.

Kinyitotta az ajtót, de nem gyújtott villanyt. A szomszéd szoba összekötő ajtajához sietett, kulccsal kinyitotta, és átment a túloldali helyiségbe. Ahogy belépett, érzékelte a másik személy jelenlétét, de A GYŰJTŐK é 229

 

nem szólt hozzá. Levetkőzött, és bebújt a puha, meleg, formás test mellé az ágyba. Az ő szempontjából persze mindennél nagyobb jelentőséggel bírt, hogy a nő szolgálatvezető volt az NBH-nál.

Egy óra múltán, miután mindketten kielégültek, Seagraves felöltözött, és elszívott egy cigarettát, amíg a nő lezuhanyozott.

Tudta, hogy szintén lépéseket tett, nehogy valaki követhesse, és a Nemzetbiztonsági Hivatalnak olyan sok az alkalmazottja, hogy egyszerűen képtelenség valamennyiüket figyelemmel kísérni.

Azonkívül a nő soha nem adott okot arra, hogy bárki is érdeklődést mutasson iránta, Seagraves éppen ezért szervezte be. Ráadásul mindketten egyedülállóak voltak, tehát még ha fény derül a légyottra, akkor sem könyvelték volna el másnak, mint két olyan felnőtt kölcsönös egyetértése alapján létesített nemi érintkezésének, akik történetesen szövetségi köztisztviselők, az efféle kapcsolat pedig egyelőre nem törvénybe ütköző Amerikában.

Megszűnt a vízcsobogás. Seagraves kopogott az ajtón, és benyitott a fürdőszobába. Kisegítette a nőt a zuhany alól, magához szorította mezítelen testét, és még egy csókot lehelt az arcára.

– Szeretlek – súgta a nő a férfi fülét birizgálva.

– Úgy érted, a pénzt szereted – felelte Seagraves.

– Azt is – búgta a nő, keze a férfi ágyékára siklott, és hozzásimult.

– Esténként egyszer – mondta Seagraves. – Már nem vagyok tizennyolc éves.

A nő megmarkolta izmos vállát. – Pedig megtéveszthetnél, kicsim.

– Majd legközelebb – mondta Seagraves, nagyot csapott a fenekére, vörös nyomot hagyott rajta.

– Megint durvulj! – lihegte a fülébe a nő. – Hadd fájjon!

– Másképp nem is tudom csinálni.

A falhoz préselte a férfit, vizes keblével benedvesítette az ingét, és miközben megpróbálta egészen a torkáig lenyomni a nyelvét, vadul Seagraves hajába túrt.

– Istenem, milyen szexis vagy! – nyögte.

– Mondják.

230é DAVID BALDACCI

 

Seagraves megpróbált kibontakozni, de a nő nem engedte. – Az átutalás terv szerint zajlik? – érdeklődött két nyelvcsapás között.

– Amint megkapom a pénzemet, te is megkapod a magadét, cicuskám.

A nő megint búgott egy sort, és ezúttal eleresztette, miután Seagraves még egy nagyot rásózott a hátsójára, a másik farpofát is kipirosította. Naná, marha, hát persze hogy a pénzről szól az egész.

Amíg a nő végzett a fürdőben, Seagraves visszament a szobába, fölkattintott egy lámpát, fölkapta az éjjeliszekrényen fekvő retikült, és az egyik belső zsebből digitális fényképezőgépet csúsztatott elő.

Kipöccintette a húszgigás memóriakártyát a tartórekeszből, és körmével egy fekete lemezkét hántott le a hüvelyk-ujjpercnyi kártyáról. Néhány másodpercig eltűnődött a parányi tárgyon.

Kicsinysége dacára legalább tízmillió dollárt, talán még többet is jelentett annak a közel-keleti készséges vásárlónak, aki nem lelkesedett azért, hogy Amerika megismerje gyilkos és romboló terveit, amelyeket ellenségei kárára szövöget.

Tudta, hogy a fekete apróságon tárolt információ legalább kis időre kiegyensúlyozza a küzdelmet, amíg az NBH ki nem deríti, hogy megfigyelési programjába hiba csúszott. Azután változtatnak rajta, Seagraves újabb telefonhívást kap, majd pedig ő is föltárcsáz valakit. Néhány nap múlva egy másik motelba megy, ismét megdugja a nénit, lehámoz egy másik lemezkét, és újfent nyolc számjegyű összeget keres a bolton. A visszatérő kuncsaft adta a bevétele javát. Addig folytathatták így, amíg az NBH kapiskálni nem kezdi, hogy a beépített ügynök valahol a közelben ténykedik. Akkor Seagraves beszünteti az NBH-s működését, még ha csak átmenetileg is, mert a bürokratáknak sokszor rövid az emlékezetük. Közben másik célpont után néz. Rengeteg akad.

Egy pici darab rágógumival az egyik metszőfoga hátához tapasztotta a lemezkét, amely az NBH megfigyelési programjának digitális részleteit tartalmazta. Ezután átment az első motelszobába, ahol eredetileg belépett, és a gardróbszekrényből egy váltás ruhát vett elő. Lezuhanyozott, átöltözött és távozott, legyalogolt néhány A GYŰJTŐK é 231

 

saroknyit, majd elcsípett egy buszt, egy autókölcsönzőhöz vitette magát, újabb bérelt járgányba ült, és hazahajtott.

Egy órán át szedegette ki az információkat a pirinyó eszközből, majd még egy órát töltött azzal, hogy a továbbításhoz megfelelő

formába öntse. Spionként régtől fogva lelkesen tanulmányozta a rejtjelkódokat és általában véve a titkosírás történetét. Manapság a számítógépek automatikusan kódolnak és dekódolnak üzeneteket. A legbiztonságosabb rendszerek több száz vagy akár több ezer számjegyből álló kulcsot alkalmaznak, sokkal hosszabbat, mint amilyen a titkosítani kívánt tulajdonképpeni üzenet. A legnehezebb effajta kódok feltörése mindenképpen óriási számítógépes kapacitást és ezer meg ezer – ha nem millió – évet igényel. Ez azért alakult így, mert napjaink rejtjelezői abból indulnak ki, hogy a titkosított üzeneteket elfoghatják, ezért kódrendszereiket erre az eshetőségre számítva dolgozzák ki. Mottójuk így szólhatna: „Elfoghatjátok, de elolvasni szinte biztosan nem tudjátok.”

Seagraves patinásabb titkosítási módszert választott, olyat, ami az üzenetközlés módja révén talán a számítógép generálta mostani rejtjelszörnyetegeknél is kevésbé feltörhető, mégpedig azon egyszerű

okból, hogy azt az üzenetet, amit nem tudnak elfogni, semmi szín alatt nem olvashatják el. Úgy látta, a régi módszereknek is megvannak az előnyeik. Még a roppant műszaki apparátusú NBH is tanulhatna ebből. Miután elvégezte ezt a feladatot, ágyba zuhant.

Alvás helyett azonban egyre a következő gyilkosságára gondolt, amely ismét gyarapítja becses „gyűjteményét”.

STONE A FAHÁZBAN gyorsan tájékoztatta a többieket legfrissebb értesüléseiről. Miután megemlítette a tartályon elálcázott „C02, 5000

ppm” feliratot, Milton azonnal a laptopjához nyúlt, amelyen az internetről e témában letöltött adatokat tartotta. Amint Stone befejezte beszámolóját, Milton közölte: – A szén-dioxidot szinte sohasem alkalmazzák tűzoltásra olyan zárt terekben, ahol emberek tartózkodnak, mert azonnal kiszorítja a levegőből az oxigént, és a jelenlévők megfulladnak. 5000 ppm-es töménységben hamar végzetessé válik a közelben álló személyre: 232é DAVID BALDACCI

 

legyűri az illetőt, mielőtt az elmenekülhetne. És nem kellemes így meghalni.

Annabelle köhintett, fölállt, az ablakhoz lépett, és kinézett.

– És felteszem, hogy hűtő hatású is – mondta gyorsan Stone, és aggodalommal figyelte a nőt.

Milton bólintott, tekintetével a képernyőjét pásztázta. – A magas nyomású rendszerek szárazjégrészecskéket bocsátanak ki. Ezt hőhatásnak nevezik, mert a szilárd széndioxid gyors hőelvonással csökkenti a levegő hőmérsékletét, ezzel is akadályozza a lángok fellobbanását, illetve a tűz újraéledését.

A „szénsavhó” szobahőmérsékleten közvetlenül légneművé alakul, maradéktalanul elillan.

– Mire Calebet és DeHavent megtalálták a páncélteremben, az oxigénszint valószínűleg ismét csaknem normálisra emelkedett, és az esetleg még érezhető hideget a helyiségek rendkívül erős hűtésének tulajdoníthatták – tette hozzá Stone.

– De ha DeHavent széndioxid fullasztotta meg, az nem derült volna ki a boncolásnál? – kérdezte Reuben.

Miközben beszélgettek, Milton keze száguldott a billentyűkön. – Nem feltétlenül. A következő információkat a kórboncnokok országos szövetsége által patronált weboldalról töltöttem le. Míg a szén-monoxid-mérgezésről a halál beállta után is élénk rózsaszín bőr árulkodik, a széndioxid hatása nem hagy hátra ilyen nyilvánvaló jeleket. „A szervezet alacsony oxigénszintje észlelésének egyedüli módszere a vérgázvizsgálat, amely az oxigén és a szén-dioxidhoz mennyiségi arányát méri” – olvasta föl a képernyőről. – ”Ilyen vizsgálatot azonban csak élő személyeken végeznek, hogy megállapítsák, szükséges-e az oxigénszint emelése. Mivel ez a kérdés post mortem föl sem merül, halottaknál nem alkalmazzák az eljárást.”

– Az utólag hallottakból úgy tudom, Jonathant már a páncélteremben halottnak nyilvánították – tette hozzá Caleb. – Nem is részesült sürgősségi ellátásban.

A GYŰJTŐK é 233

 

– Nyilvánvaló okokból arra az elszállított tartályra összpontosítottam, amelyiken az FM-200-as címkét találtam – mondta Stone.

– Ezt nem értem – felelte Reuben.

– A könyvtár lecseréli a halonos rendszert. Ha nem tévedek, és a megtévesztő címkéjű tartályban halálos szén-dioxidot hoztak, ezt nem álcázhatták halonnak, mert gyanút keltett volna, hogy a régi gázt hozzák vissza.

– Világos, azt kellett hozniuk, amivel a halont váltják le. FM-200-at – tette hozzá Caleb. – Ma este pedig a halonos tartályokkal együtt el is szállították. Ha mi nem járunk éppen ott, senki sem vette volna észre.

Stone bólintott. – És biztos vagyok benne, hogy az a tartály, amelyik ma estig a rendszerre volt kötve, tele volt halonnal. Az üres tartályt, amely eredetileg szén-dioxidot tartalmazott, valószínűleg mindjárt a kiürülése után leválasztották a vezetékhálózatról. Így, ha a rendőrök véletlenül ellenőrzik, semmi rendelleneset sem találtak volna. Bizonyára nem néztek meg minden tartályt a pincében. De még ha meg akarják vizsgálni, ebből a célból akkor is a Lángkontroll Rt.-hez küldik. Kétlem, hogy valós eredményt kaptak volna, mert bárki szervezte is ezt, nyilván a vállalat alkalmazottja.

– A tökéletes gyilkosság – jegyezte meg komoran Annabelle, ahogy visszaült a helyére.

– Ezzel visszajutottunk Cornelius Behanhez – mondta Stone. – Most már tudjuk, hogy a halálhozó szén-dioxidos tartállyal cserélték ki a halonost, ez ölte meg DeHavent. Azt is tudjuk, hogy Behan a Lángkontroll tulajdonosa. Kézenfekvő, hogy ő gyilkoltatta meg DeHavent. Éppen aznap látogatta meg Calebet az olvasóteremben, amikor elszállították a tartályokat a könyvtárból. Biztosan azt igyekezett megállapítani, fölfigyelte a valaki a gázcsapra. És valamilyen összefüggésnek kell lennie Behan meg Bob Bradley között.

– Talán Bradley és Behan a kémhálózathoz tartoztak, amelyet feltételezünk – kockáztatta meg Reuben. – Bradley fölkereste Behant az otthonában, Jonathan pedig látott vagy hallott valamit, amit nem 234é DAVID BALDACCI

 

lett volna szabad. Vagy esetleg olyasmit látott, ami Bradley meggyilkolásához kötötte Behant. Behan megneszelte a dolgot, és meggyilkoltatta DeHavent, mielőtt az bárkinek szólhatott volna, a nyomára vezette volna a rendőrséget.

– Lehetséges – értett egyet Stone. – Rengeteg a földerítenivalónk, úgyhogy szét kell válnunk. Caleb, neked holnap reggel első dolgod a páncélterembe menni és megnézni, nincs-e nyoma a szellőzőrács mögött, hogy kamerát helyeztek el ott. Azután megvizsgálod a rendészeti videofelvételeken, kik jártak a páncéltermekben.

– Micsoda? – hökkent meg Caleb. – Minek?

– Magad mondtad, hogy bárki ölte meg Jonathant, bejárása volt a könyvtárba, és a páncéltermekbe is. Tudni szeretném, kik léptek be abba a páncélterembe a DeHaven halálát megelőző néhány napban, illetve a meggyilkolása után.

– Nem állíthatok csak úgy be a rendészetre azzal, hogy meg akarom nézni a felvételeket. Ugyan mire hivatkozhatnék?

– Majd én segítek indokot találni, Caleb – ajánlkozott Annabelle.

– Remek – morogta Reuben a bajsza alatt. – Előbb Milton mulat a hölggyel, most meg Caleb. Na de hogy én? Kizárt dolog.

– Reuben, légy szíves, hívd föl névtelenül a washingtoni rendőrséget, és add le a drótot a szén-dioxidos tartályról. Nyilvános telefont használj, hogy ne tudják lenyomozni a hívást. Nem tudom, komolyan veszik-e a bejelentést – folytatta Stone és mire odaérnek, valószínűleg késő lesz, de meg kell próbálnunk.

– Bizonyos személyek nem fognak ebből rájönni, hogy a nyomukban vagyunk? – kérdezte Caleb.

– De, talán igen – felelte Stone. – Pillanatnyilag azonban ez az egyetlen bizonyítékunk arra, hogy DeHavent meggyilkolták. Miután telefonáltál, Reuben, szeretném, ha ma estétől figyelőállásba helyezkednél a Good Fellow Streeten.

– Nem a legalkalmasabb hely mások utáni kémkedésre, Oliver.

Szerinted hova bújjak?

– Caleb odaadja neked DeHaven házának kulcsát és a riasztó kódját. Hátul észrevétlenül besurranhatsz.

– És nekem mi a feladatom? – kérdezte Milton.

A GYŰJTŐK é 235

 

– Neked az, hogy minél többet kideríts a néhai Bob Bradley és Cornelius Behan közötti bármiféle kapcsolatról. A legcsekélyebb részlet is érdekes lehet.

– Na és maga mit csinál, Oliver? – tudakolta Annabelle.

– Gondolkodom.

Mialatt a többiek fölszedelődzködtek, Annabelle félrevonta Calebet. – Mennyire bízik a haverjában, ebben az Oliverben?

Caleb elsápadt. – Rábíznám az életemet. Tulajdonképpen már rá is bíztam.

– Tagadhatatlan, hogy látszik rajta, tudja, mit csinál.

– Holtbiztos, hogy tudja – jelentette ki hű baráthoz illően Caleb. – Nos, azt mondta, segít megszereznem azt a videoanyagot. Hogyan?

– Maga tudja meg elsőnek, amint kitalálom.

236é DAVID BALDACCI

 

39 é FEJEZET

KELETI PARTI IDŐ szerint délelőtt tíz óra tizenöt perckor emberemlékezet óta az első földmozgás rázta meg New Jersey államot. A rengéshullámok epicentruma Atlantic Cityben volt, pontosan ott, ahol a Pompeji Kaszinó magasodik a parti sétány fölé.

Jerry Bagger több szakaszban tört ki. Az előjelző gázfelhő képződése és az alapkőzet hőmérséklet-emelkedése pontban tíz órakor indult el, amikor nem jelent meg a negyvennyolcmillió dollárja. Tíz perccel később, miután tudomására hozták, hogy valami zavar mutatkozik a pénz hollétét illetően, még az izompacsirtái is hátrébb húzódtak tőle.

Újabb öt perc elteltével a pénzügyére, aki már érintkezésbe lépett az El Bancó-val, közölte a kaszinókirállyal, hogy nemcsak a nyolcmillió dolláros kamat nem várható, hanem az eredeti negyven milkója sem, mivel a bank azt egyáltalán nem kapta meg.

Bagger mindenekelőtt a hírvivőt próbálta megölni. Féktelen dühében minden bizonnyal agyonütötte volna a pénzügyérét, ha a biztonsági emberei le nem szedik róla, mondván, hogy nem egykönnyen tussolhatnák el ezt a gyilkosságot. Bagger ezután telefont ragadott, s azzal fenyegetődzött, hogy repülőgépre pattan, a helyszínen terem, és egyenként tépi ki az El Bancó-sok szívét. A pénzintézet elnöke magabiztosan felelte, hogy csak rajta, egész hadsereg védi az épületet harckocsikkal és tüzérséggel.

Még elszámolást is küldtek neki, amely azt mutatta, hogy az első

három pénzátutalás ténylegesen megérkezett. Továbbá, hogy egy másik számláról származó összegeket utaltak Bagger betétszámlájára, amelyek két nap alatt 10 százalékos hozamnak feleltek meg. Azután mindhárom alkalommal a teljes összeg visszajutott Baggerhez. A negyedik átutalás nem futott be a bankhoz.

Miután tüzetesen megvizsgálták a Baggerék által visszakapott A GYŰJTŐK é 237

 

elektronikus bizonylatot, rájöttek, hogy nincs rajta a bank teljes hitelesítő kódja, bár az alig észrevehető rendellenesség feltárása nagyon alapos ellenőrzést igényelt.

Bagger ennek hallatán egyik saját irodai forgószékével esett neki az átutalási részleg vezetőjének. Két óra múlva aprólékos értékelést követően kiderült, hogy a Pompeji számítógépes rendszerébe különlegesen fejlett kémszoftvert csempésztek, amely lehetővé tette, hogy a kaszinó pénzátutalásait egy harmadik fél irányítsa. A hír birtokában Bagger egy lenyomozhatatlan pisztolyt kért, és utasította informatikai osztálya fejét, hogy jelentkezzen az irodájában. A halálra ítélt férfinak azonban volt annyi magához való esze, hogy inkább kereket oldott. Bagger emberei Trenton-ban érték utol. A CIA-t is megszégyenítő kihallgatás tisztázta, hogy az illető nem vett részt a svindliben, de áthintázták. Ezzel egyértelműen rászolgált a golyóra, amelyet a kaszinókirály saját kezűleg röpített a fejébe. A holttest aznap éjjel egy hulladéklerakóban végezte. Mindezen gyilkos energiák felszabadulása után a földrengés mégis lankadatlanul tombolt tovább.

– Kinyírom azt a ribancot, hallják?! – üvöltözte Bagger az irodája ablakánál állva újra meg újra a messze odalent, a sétányon hullámzó tömeg felé. Visszatrappolt az íróasztalához, és elővette a nő

névjegyét. Pamela Young, International Management, Inc. Cafatokra tépte a kártyát, és vérbe borult szemmel nézett a rendészeti vezetőjére. – Azonnal ki akarok nyírni valakit. Muszáj kinyírnom valakit, a szentségit!

– Főnök, könyörgök, vissza kell fognunk magunkat Az informatikust személyesen vágta haza. A pénzügyesünk az átutalós fazonnal együtt kórházba került. Már ez sem kevés egy napra. Ami azt illeti, az ügyvédek szerint nem lesz könnyű kihagyni ebből a rendőrséget.

– Meg kell találnom a csajt – mondta Bagger, és megint kinézett az ablakon. – Meg fogom találni. És lassan végzek vele.

– Úgy legyen, főnök! – bátorította a gorilla.

238é DAVID BALDACCI

 

– Negyvenmillió dolláromat szedte el. Negyvenmilliót! – ordította Bagger olyan tébolyodott hangon, hogy a tagbaszakadt biztonsági vezető az ajtó felé hátrált.

– Esküszöm, hogy megtaláljuk, főnök.

Bagger végül mintha valamelyest lecsillapodott volna. – Mindent kaparjatok össze erről a ribancról meg a genyóról, aki kísérte.

Szedjétek ki az összes kazettát a videókból, hozzátok ide, és valaki azonosítsa őket. Ezek nem holmi utcáról beeső simlisek. És hozzatok zsarukat azok közül, akiket lefizettünk, hogy nézzék át a csaj szobáját az ujjlenyomatos szarságokkal. Trombitáljátok össze minden csókosomat!

– Meglesz – indult kifelé a férfi.

– Várj! – szólt rá Bagger. A férfi tétován visszafordult. – Senki sem tud róla, hogy átvertek, vágod? Jerry Bagger senkinek sem balekja. Vágod?

– Teljes mértékben, főnök. Tökéletesen világos.

– Akkor söprés!

A férfi kimenekült a szobából.

Bagger az íróasztalához ült, és lepillantott Annabelle névjegyének a szőnyegen heverő diribdarabjaira. Ő is pont így fog kinézni – gondolta. Miután végzek vele.

A GYŰJTŐK é 239

 

40 é FEJEZET

– SZOKATLANUL elégedettnek látszol ma reggel – mondta Seagraves, ahogy Trent capitoliumi irodájában sztiropor pohárból kávézgattak.

– Tegnap nekilódult a tőzsde, jól alakul a nyugdíjalapom.

Seagraves papírköteget csúsztatott át az asztalon. – Örülj neki. Itt a legfrissebb adag a központi hírszerzéstől. A hivatalos eligazítást két fejesünk tartja. Az embereitek egy hétig emésztgethetik a jelentést, azután ütemezzük be a személyes megbeszélést.

Trent elvette az anyagot, és bólintott. – Megnézem a tagok időbeosztását, és majd jelentkezem dátumokkal. Itt van valami meglepetés? – ütögette meg a paksamétát.

– Olvasd el magad!

– Nyugi, el szoktam.

Trent hazavitte a papírokat, és egykettőre kihüvelyezett minden szükségeset, hogy továbbíthassa az ellopott NBH-s titkokat a következő állomásra.

Az épületből kilépve, Seagraves lekocogott a Capitolium lépcsőjén. Elképesztő gondolat, hogy a kémek valaha a parkban adták le az anyagot, és kápéban kapták meg a pénzüket vagy ott helyben, vagy egy postafiókban. Rendszerint a pénz átvételekor is tartóztatták le őket. Seagraves megcsóválta a fejét. Ő ugyan nem fogja a CIA falán végezni, olyanokkal, mint Aldrich Ames meg a többi lebukott kettős ügynök. Annak idején, állami gyilkosként a legcsekélyebb részleteken is agyonizgatta magát. Spionként semmi okot sem látott arra, hogy változtasson a munkamódszerén.

Most is megszállottan ügyelt minden apróságra. A beépített embere kellemetlen infókkal hívta föl a Lángkontroll Rt.-től. Múlt éjjel elkaptak két pasast, akik belopództak a raktártelepre, de a 240é DAVID BALDACCI

 

szerződtetett rendészek kénytelenek voltak átadni őket az FBI-osoknak. Seagraves tájékozódott a nyomozóhivatali kapcsolatainál.

Azok szerint semmi efféle letartóztatásra nem került sor. A téglája arról is beszámolt, hogy az őrző-védő szolgálatosok kiszúrtak egy harmadik fickót is, amint éppen elspurizott a Lángkontroll raktártelepétől. Az embere azt mondta, ez valami ócska tragacsba, egy Malibuba szállt be. Az autó és a férfi leírása egyaránt illett valakire, akit Seagraves jól ismert, bár még nem találkoztak. Úgy döntött, most alkalmas az idő, hogy orvosolja ezt a helyzetet. És Seagraves kínosan precíz világában soha nem lehetett tudni, mikor jön majd igazán kapóra egy személyes találkozás a későbbiekben.

CALEB korán ért be a munkahelyére. Kevin Philips, az ügyvezető

igazgató épp az olvasótermet nyitotta ki. Kicsit diskuráltak Jonathanről meg a könyvtár időszerű ügyeiről. Caleb megkérdezte, Philips tud-e valamit az új tűzvédelmi rendszerről, de azt a választ kapta, hogy nem.

– Még abban sem vagyok biztos, hogy Jonathant tájékoztatták-e a dologról – állította Philips. – Kétlem, hogy tudta, milyen gázt használnak.

– Ezt én is aláírom – morogta Caleb a bajsza alatt.

Miután Philips távozott, és mielőtt bárki más érkezett volna, Caleb föltúrta az íróasztalát, és egy kis csavarhúzót meg egy ceruzalámpát kotort elő. A térfigyelő kamerának hátat fordítva zsebre csúsztatta ezt a két tárgyat, és a páncéltermekhez indult. Fölsietett a legfelső szintre, megállt a szellőzőrácsnál, tekintetével kerülte azt a helyet, ahol a barátja meghalt.

A csavarhúzóval leszerelte a rácsot, elégedetten állapította meg, hogy a csavarok igen könnyen kijönnek, mintha valaki mostanában már eltávolította volna a nyílásfedelet. Letette a rácsot a könyvespolc támoszlopa mellé, és bevilágított a lámpájával a nyíláson. Először nem látott semmi szokatlant, de amikor harmadjára is körbelendítette a fénykévét, megpillantotta a szellőzőcsatorna hátsó falán a pici csavarfuratot. Az korábban egy kamera rögzítésére szolgálhatott.

Visszaemelte a rácsot, és bekukkantott rajta. A csavar és a A GYŰJTŐK é 241

 

deformálódott lamellák helyzetéből ítélve a kamera tiszta képet közvetíthetett a helyiségről.

Caleb visszacsavarozta a nyílásfedelet, és elhagyta a páncéltermet.

Fölhívta Stone-t, beszámolt a tapasztaltakról. Épp leült a munkájához, amikor valaki belépett.

– Szevasz, Monty! Mi szél hozott?

Monty Chambers, a könyvtár első számú restaurátora állt a fogadópultnál. Több tételt is hozott. Most is a műhelybeli zöld köténye volt rajta, az ingujja föltűrve.

– A Doctrina és a Rendbiztosok zsebkönyve – közölte szűkszavúan.

– Látom, nem tétlenkedtél. Nem is tudtam, hogy a Doctriná-t kiadták restaurálásra.

A Doctrina brevé-t Mexikó első püspöke, Jüan de Zumárraga írta 1544-ben. Ez a nyugati félteke legrégebbi teljes könyve, amely átvészelte az évszázadokat. A Rendbiztosok zsebkönyve 1710-ből származott.

– Kevin Philips rendelte meg – felelte Chambers. – Még három hónapja. A Rendbiztos- t is. Apróságok, csak fölhalmozódott a restanciám. Te mész a páncélba? Vagy én?

– Hogyan? Ja, majd én, köszi! – vette át Caleb a becsomagolt könyveket óvatosan a kollégájától, és az íróasztalára helyezte őket.

Igyekezett elhessenteni a gondolatot, hogy a Doctriná-v al és a Rendbiztos- sal kisebb vagyont érő darabka történelmet tart a kezében.

– Nemsokára hozzájutok a Faulkneredhez is – motyogta Chambers. – Az beletelhet egy kis időbe. A nedvesedés elég cifra ügy.

– Persze, teljesen rendben. Köszönöm! – Ahogy Chambers távozni készült, Caleb utánaszólt: – Te Monty!

Chambers visszafordult, kissé türelmetlennek látszott. – Tessék!

– Megnézted mostanában az Öbölzsoltár- unkat?

Calebnek rémisztő gondolata támadt a páncélteremben, és a Chamberstől átvett könyvritkaságok megerősítették ezt a lidérces teóriát, amely a félszeg kérdésben öltött testet.

242é DAVID BALDACCI

 

– Az Öbölzsoltár-t? – sandított rá gyanakodva Chambers. – Minek? Valami baj van?

– Á, dehogy. Csak, tudod, egy ideje nem láttam. Évek óta.

– Hát én se. Nem lehet csak úgy bemenni és kivenni az Öbölzsoltár-t. A jó ég áldjon meg, a nemzeti kincsek között tartják.

Caleb bólintott. Jogában állt a páncéltermekben gyakorlatilag bármelyik könyvet megtekinteni, de az Öbölzsoltár- t néhány másik művel együtt a „nemzeti kincsek” közé, a könyvtár gyűjteményének legfontosabb kategóriájába sorolták. Ezeket megszámozták, és a páncéltermek egy külön részlegében tartották. Háború vagy természeti csapás esetén haladéktalanul egy előre kijelölt, biztonságos helyre szállították volna őket. Abban a reményben, hogy emberek is maradnak, akik majd élvezik ezeket a könyveket.

– Már rég megmondtam, hogy meg kéne javítanunk a kötéstáblát, újrafűzni az íveket és megerősíteni a gerincet, persze mindent visszavonhatóan, de mindeddig nem került rá sor – folytatta Chambers tőle szokatlan bőbeszédűséggel. – Nem tudom, miért nem.

Viszont ha nem csinálnak valamit, az Öbölzsoltár már nem sokáig bírja. Szólhatnál az ügyben. – Szólok. Kösz, Monty!

Miután Chambers elment, Caleb azon töprengett, mitévő legyen.

Hátha hiányzik az Öbölzsoltár könyvtári példánya. Úristen, az nem lehet. Mikor is látta utoljára a könyvet? Legalább három éve. Az biztos, hogy hasonlított a Jonathan gyűjteményében találtra. A tizenegy fennmaradt Öbölzsoltár közül hat hiányos, és többé-kevésbé megrongálódott. Jonathané teljes volt, bár a könyvtáréhoz hasonlóan elhasznált állapotú. Bizonyosat csak akkor mondhatott róla, ha vet egy pillantást a könyvtár Öbölzsoltár-ára. Kevin Philips valószínűleg megengedi neki. Majd kitalál valami ürügyet, talán arra hivatkozik, amit Monty az imént mondott neki. Igen, az jó lesz.

Visszavitte a Chambers által hozott könyveket a páncéltermekbe, csak előbb följegyezte a rendszerben a visszaérkeztetést. Aztán fölhívta Philipset. Az igazgató kissé értetlenül ugyan, de engedélyezte Calebnek, hogy megszemlélje az Öbölzsoltár-t. Caleb biztonsági megfontolásból, és azért is, hogy elejét vegye bármiféle későbbi vádnak, miszerint megrongálta a könyvet, magával vitt egy A GYŰJTŐK é 243

 

másik könyvtári dolgozót is. A vizsgálat alapján megerősíthette, amit Chambers mondott, a könyv valóban konzerválásra szorult. Azt azonban nem tudta megállapítani, hogy ez-e az a könyv, amelyre három évvel korábbról emlékezett. Ugyanúgy festett, de a Jonathan gyűjteményében lévőhöz is hasonlított. Ha Jonathan valamiképpen elemelte a könyvtár Öbölzsoltár-ját, és egy hamisítvánnyal cserélte ki, akkor a Caleb által három esztendővel ezelőtt látott könyv eleve nem lehetett az igazi.

Álljon meg a menet! Hülye fejjel teljesen elfelejtette. A könyvtár titkos jelzést helyez el a különleges ritkaságokban, mindig pontosan ugyanazon az oldalon, ezzel hitelesíti, hogy a tulajdonai. Caleb arra a bizonyos oldalra lapozott, és átfutotta a tekintetével. Ott volt a jel!

Megkönnyebbülten lélegzett föl, de nyugalma nem sokáig tartott. A jelzést is hamisíthatták, kivált olyasvalaki, mint Jonathan. És vajon a Jonathan gyűjteményében őrzött Öbölzsoltár- ban is ott a jel? Ezt meg kell néznie. Ha igen, az azt bizonyítja, hogy Jonathan a könyvtárból lopta. Akkor ő mihez kezd? Elátkozta a napot, amikor rábízták a gyűjtemény hagyatéki gondnokságát. És én még azt hittem, hogy kedvelsz, Jonathan.

A délután hátralévő részében több kutató kívánságlistájával, egy neves gyűjtő tudakozódásával foglalkozott, egy angliai meg egy svájci egyetemről befutott telefonhívást fogadott, és az olvasóterem törzsvendégeinek segített.

Jewell English és Norman Janklow egyaránt megjelentek. Az azonos korú és hasonlóan szenvedélyes két könyvgyűjtő sosem beszélgetett, sőt kifejezetten kerülték egymást. Caleb tudta, hogyan kezdődött a viszály; pályafutása egyik legkínosabb mozzanataként tartotta számon. English egyszer említést tett a Beadle-féle Tízcentes regények iránti rajongásáról Janklow-nak. Az öregúr enyhén szólva kissé váratlan módon reagált. Caleb pontosan emlékezett Janklow szavaira: „Minden Beadle-regény idióta szemét, cukorkapapír az igénytelen, bárgyú tömegeknek, de még cukorkapapírból is a legsilányabbja.”

Érthető, hogy Jewell English nem vette jó néven, hogy ilyen lesújtó kritikával illették életre szóló szenvedélyét. És nem hagyta 244é DAVID BALDACCI

 

annyiban. Az éltes hölgy jól tudta, ki Janklow kedvenc szerzője, hát kijelentette az öregfiúnak, hogy Hemingway a legnagyobb jóindulattal is csak másodrangú, jöttment tollforgató, aki azért alkalmazott primitíven egyszerű nyelvezetet, mert különb nem tellett tőle. Az pedig, hogy ezzel a fekáliával, amit kikínlódott magából, Nobel-díjat nyerhetett, English szemében végleg elértéktelenítette azt a kitüntetést. Hogy tovább tetézze a sértést, leszögezte: Hemingway arra sem méltó, hogy az ajkával illesse E Scott Fitzgerald lakkcipőjét, majd – Caleb összerezzent, amikor fölidézte az esetet – közölte, hogy a talpig férfi vadász és horgász Ernest Hemingway a saját neméhez vonzódott, főleg a minél fiatalabbjához.

Jankow arca úgy elvörösödött, hogy Caleb határozottan azt hitte, menten megüti a guta. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy Calebnek szét kellett választania két törzsolvasót a ritka könyvek olvasótermében, noha mindketten jócskán a hetvenes éveiket taposták már. Már-már tettlegességig fajult a dolog, ezért Caleb egyiküknél is, másikuknál is összekapkodta az antik könyveket az asztalról, nehogy fegyverként használhassák a köteteket. Kioktatta őket a könyvtári viselkedés szabályairól, és még azt is kilátásba helyezte, hogy mindkettejüket megfosztja az olvasóterem-látogatás jogától, ha nem higgadnak le azonnal. Janklow úgy festett, mint aki legszívesebben behúzna egyet Calebnek, de a könyvtáros nem ijedt meg. Fél kézzel is elbánt volna a rozzant aggastyánnal.

Munka közben föl-fölnézett, nem szólalkoznak-e megint össze.

Janklow azonban vígan tanulmányozta a könyvét, vastag ceruzája ráérősen szántotta a jegyzetlapot, csak néha pihent, amíg a férfi törlőkendővel megtisztogatta vastag szemüvegét. Jewell English tekintete a könyvére tapadt. Most fölpillantott, látta, hogy Caleb figyeli, erre becsukta a könyvét, és odaintette magához.

– Emlékszik a Beadle-re, amiről beszéltem? – kérdezte suttogva, miután a könyvtáros leült mellé.

– Az egyes sorszámúra?

– Arra. Megszereztem, megszereztem! – tapsikolt hangtalanul.

– Gratulálok, ez nagyszerű. És tényleg jó állapotban van?

A GYŰJTŐK é 245

 

– Hogyne, persze. Különben magát is bevontam volna. Elvégre maga igazi szakértő.

– Ahogy vesszük – szerénykedett Caleb. Az asszony göcsörtös ujjaival megfogta a kezét. Meglepő erővel szorította.

– Nincs kedve eljönni valamikor, hogy megnézze?

Caleb próbálta finoman kivonni magát a vasmarokból, de az asszony nem engedett. – Hát, az a helyzet, hogy meg kell néznem a naptáramat. Tudja, mit? Ha legközelebb jön, hozzon néhány dátumot, és meglátom, ráérek-e.

– Jaj, Caleb, én mindig ráérek – kacérkodott az asszony. Még meg is rebegtette a műszempilláját.

– Az remek – próbálta ismét kiszabadítani a csuklóját Caleb, de a matróna szorosan tartotta.

Caleb kínjában Janklow-ra pillantott, aki gyanakodva leste őket. Ő

és Jewell rendszerint úgy vetélkedtek Caleb figyelméért, mint két farkas a koncért. Caleb tudta, néhány percet Janklow-val kell töltenie a távozása előtt, hogy kiegyenlítse az állást, vagy a férfi hetekig fölhánytorgatja majd a dolgot. Ám ahogy Caleb az öregúrra meredt, hirtelen támadt egy ötlete.

– Jewell, fogadok, hogy ha megkérdezi, Norman örömmel megnézi az új Beadle-jét. Biztos vagyok benne, hogy rettentően sajnálja azt a múltkori érzelemkitörését.

Az asszony azonnal elengedte a kezét.

– Nem állok szóba Neander-völgyiekkel – mondta mogorván.

Kinyitotta a táskáját, hogy a könyvtáros ellenőrizhesse, majd kivonult az olvasóteremből.

Caleb mosolyogva dörzsölgette a csuklóját, és egy kicsit elidőzött Janklow-val, magában hálás volt az öregnek, amiért lehetőséget nyújtott neki, hogy megszabaduljon Englishtől. Azután visszatért a munkájához.

Gondolatai azonban tovább csapongtak a titokzatos Öbölzsoltár-tól a halott Jonathan DeHavenhöz meg a szintén elhunyt házelnökhöz, Bob Bradleyhez, végül Cornelius Behanhez, a vagyonos, házasságtörő védelmi szállítóhoz, aki a jelek szerint megölte a szomszédját.

246é DAVID BALDACCI

 

Hm, részben azért választotta a könyvtárosi pályát, mert gyűlölte a feszültséget. Talán állást vállalhatna a CIA-nál, hogy egy kicsit megnyugodhasson.

A GYŰJTŐK é 247

 

41 é FEJEZET

ANNABELLE VACSORÁT hozatott a szobapincérrel, lezuhanyozott, törülközőt tekert magára, és hozzálátott, hogy kifésülje a haját. A tükör előtt ülve tűnődni kezdett a történteken. Elérkezett a negyedik nap, Jerry Bagger most már tudja, hogy negyvenmillió dollárral szegényebb. Neki mostanra legalább tízezer kilométerre kellett volna jutnia a pasastól, ehelyett csak egy kurta repülőút választja el tőle.

Még sosem tért el a menekülési tervtől, ámbár eddig az sem fordult elő, hogy meggyilkolták a volt férjét.

Oliver és Milton fölkeltették az érdeklődését, Calebet kissé „sajátosnak” találta, Reubent pedig nagyon is szórakoztatónak a kutyakölykös rajongásával. El kellett ismernie, hogy szívesen tölti az idejét ezzel a fura kompániával. Magának való személyisége ellenére mindig csapathoz tartozott, és ezt részben változatlanul igényelte is.

A szüleivel kezdődött, majd felnőttként saját bandákat irányított.

Oliver és társai most ezt a szükségletét elégítették ki, még ha szokatlan módon is. De most mégsem kellett volna itt maradnia.

Abbahagyta a fésülködést, ledobta a törülközőt, és hosszú pólóba bújt. Az ablakhoz lépett, lenézett a nyüzsgő utcára. Figyelte a járművek és sietős gyalogosok forgatagát, s gondolatban sorra vette, mi mindent művelt eddig: eljátszotta egy folyóirat szerkesztőjét, tudatosan segített Olivernek, hogy betörjön a Kongresszusi Könyvtárba, bűncselekményt követett el azzal, hogy FBI-ügynöknek adta ki magát, most pedig módot kellett volna találnia Caleb számára, hogy megnézhesse a rendészeti videókat, és kiokoskodhassa, mi történt Jonathannel. És ha Oliver nem téved, akkor talán még Jerry Baggernél is veszélyesebb emberek sorakoznak föl velük szemben.

248é DAVID BALDACCI

 

Elfordult az ablaktól, az ágyra ült, és testápolót kent a lábára. Ez kész őrület. Bagger a világ végére is elmenne, hogy kinyírja, és tessék, ő még ezt a nyavalyás országot sem hagyta el. Mégis megígérte a többieknek, hogy segít nekik. Sőt ő maga ragaszkodott hozzá, hogy részt vehessen a dologban.

– Maradjak, és reménykedjek, hátha Washingtonban nem kerülök Jerry látóterébe? – fogalmazta meg hangosan a kérdést.

Valaki meggyilkolta Jonathant. Annabelle pedig egyszerűen azért akart bosszút állni, mert felbőszítette, hogy valaki úgy döntött, jóval idő előtt véget vet Jonathan életének.

Hirtelen eszébe jutott valami, és az órájára nézett. Fogalma sem volt, milyen időzónában tartózkodik most a férfi, de tudni akarta. A sarokban álló íróasztalhoz ugrott, és fölkapta a mobiltelefonját.

Beütögette a számot, és türelmetlenül várt, mialatt kicsengett. Ő adta a férfinak ezt a számot egy külföldön is használható telefonnal, hogy egy ideig a svindli után is tarthassák a kapcsolatot. Megegyeztek, hogy amelyikük hall valamit Jerryről, fölhívja a másikat.

– Szia! – jelentkezett végre Leo.

– Beléd is. Már azt hittem, föl sem veszed.

– A medencében voltam.

– A medencében, nagyon szép. Hol a medencében?

– A mélyebbik végén.

– Úgy értettem, hol a nagyvilágban.

– Erre nincs válasz. Mi van, ha Bagger ott áll melletted?

– Értem. Hallottál a többiekről?

– Egy kukkot sem.

– Hát Baggerról?

– A jó öreg Jerryt kitöröltem a címjegyzékemből – mondta szenvtelenül a férfi.

– Mármint a következményekről.

– Csak mendemondákat. Tudod, nem akartam túlzottan közel merészkedni. Sejthető, hogy vérszomjas az ürge.

– Utolsó leheletéig kutatni fog utánunk. – Akkor imádkozzunk, hogy szívinfarktust kapjon.

A GYŰJTŐK é 249

 

Nem kívánom neki, hogy szenvedjen. – Leo egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Már korábban el kellett volna mondanom neked valamit, Annabelle. Légy szíves, ne rágj be!

A nő fölegyenesedett ültében. – Te meg mit csináltál?

– Fecsegtem egy kicsit Freddynek az előéletedről. Fölállt. – Mennyit?

– A családnevedet, a Paddyvel kapcsolatos dolgokat.

– Elment az eszed? – sikoltotta a telefonba Annabelle.

– Jó, tudom, hülyeség volt. Kikívánkozott belőlem. Szerettem volna, ha Freddy is tudja, hogy nem az apádra ütöttél. De Tonynak nem szóltam. Nem vagyok akkora ökör.

– Kösz, Leo, irtó rendes tőled, köszi!

Letette a telefont, és megállt a szoba közepén. Freddy tudja a vezetéknevét, és azt is, hogy az apja Paddy Conroy, Jerry Bagger halálos ellensége. Ha Jerry eljut Freddyhez, szóra bírja. Azután a nyakára jön, és eléggé megjósolható, milyen sorsot szán neki.

Testrészenként táplálja be a faaprító gépbe. Annabelle csomagolni kezdett. Bocs, Jonathan!

AZNAP ESTE, amikor Caleb hazatért, valaki várt rá a társasház előtti parkolóban.

– Mit keres itt, Mr. Pearl?

Vincent Pearl most nem úgy festett, mint Dumbledore professzor, elsősorban azért nem, mert nem hosszú levendulakék köntöst viselt.

Öltönyt vett föl, kigombolt gallérú inget, fényesre suvickolt cipőt, és gondosan megfésülte dús, hosszú haját meg szakállát. Az öltönyben soványabbnak látszott, mint a köntösben. A dundi Caleb elhatározta, hogy sosem fog köntöst hordani. Pearl némán, és orra hegyére tolt szemüvege fölött olyan leereszkedően bámulta Calebet, hogy kissé fölzaklatta a könyvtárost.

– Szóval? – kérdezte végül Caleb.

– Nem hívott vissza – felelte mély, sértett hangon Pearl. – Úgy gondoltam, a személyes megjelenésem talán segít emlékeztetni arra, hogy érdeklődöm az Öbölzsoltár iránt.

– Értem.

250é DAVID BALDACCI

 

Pearl körülnézett. – Egy parkoló nem a legalkalmasabb helyszínnek tűnik ahhoz, hogy a világ egyik legfontosabb könyvéről folytatott társalgásba merüljünk.

– Persze – sóhajtotta Caleb –, jöjjön föl! Föllifteztek Caleb emeletére. A két férfi egymással szemben foglalt helyet a kis nappaliban.

– Attól tartottam, úgy dönt, hogy egyenesen a Sotheby'shez vagy a Christie'shez fordul az Öbölzsoltár elárvereztetésével.

– Nem, szó sincs ilyesmiről. Nem is voltam a házban, amióta ön ott járt. Azért nem telefonáltam, mert még gondolkodom.

Pearlt láthatólag nagyon megnyugtatta ez a kijelentés. – Legelemibb kötelességünk, hogy perdöntő vizsgálatoknak vessük alá az Öbölzsoltár- t. Több feddhetetlen hírű céget ismerek, amelyik el tudja végezni ezeket, és nem látom indokoltnak a várakozást.

– Igen – mondta tétován Caleb.

– Minél tovább húzza-halasztja, annál kevésbé befolyásolhatja, mi kerül nyilvánosságra a tizenkettedik Öbölzsoltár létezéséről.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte élesen Caleb, és előrehajolt.

– Nem tudom, kellőképpen fölismerte-e e lelet jelentőségét, Shaw.

– Nagyon is tisztában vagyok vele.

– Úgy értem, hogy kiszivároghatnak hírek.

– Hogyan? Én senkinek sem szóltam.

– A barátai?

– Ők teljesen megbízhatóak.

– Értem. Elnézést, hogy nem osztozom a meggyőződésében, de ha kitudódik valami, az emberek vádaskodni kezdhetnek. Jonathan hírneve komolyan megszenvedheti ezt.

– Miféle vádakra gondol?

– Az isten szerelmére, ember, hát kimondom: olyan vádakra, hogy a könyv lopott.

Caleb gondolataiban fölmerült a saját teóriája, miszerint a könyvtári Öbölzsoltár hamisítvány. Mégis tőle telhető komolysággal kérdezte:

– Lopott? Ugyan ki hinne ilyesmit?

A GYŰJTŐK é 251

 

Pearl mély lélegzetet vett. – A könyvgyűjtés hosszú és híres történetében e kincsek egyik tulajdonosa sem titkolta a kötetét.

Eddig.

– És úgy véli, ennek az az oka, hogy Jonathan lopta? Képtelenség.

Jonathan annyira tolvaj, amennyire én az vagyok.

Jaj, csak igaz legyen!

– De megvásárolhatta olyasvalakitől, akár jóhiszeműen, akár nem, aki valóban ellopta. Legalábbis gyanakodhatott, ami megmagyarázná, hogy titkolta, milyen könyv tulajdonosa.

– És pontosan honnét lopták volna a könyvet? Azt mondta, ellenőrizte a többi tulajdonost.

– Mégis mit vár, mi az ördögöt mondjanak? – csattant föl Pearl. – Azt hiszi, beismernék, ha hiányozna az Öbölzsoltár- uk? És talán még csak nem is tudják. Talán egy nagyon ügyes hamisítvány került az eredeti helyére. Az efféle intézmények nem ellenőrizgetik naponta az irodalmi kincseiket, hogy megbizonyosodjanak a hitelességükről.

Talált valami iratot a könyvről? – tette hozzá. – Adásvételi szerződést vagy bármit, ami a származására utal.

– Nem – vallotta be szorongva Caleb –, de még nem néztem át Jonathan iratait. A munkám a könyvgyűjteményre korlátozódott.

– Tévedés, a munkája kiterjed a könyvei tulajdonjogának minden bizonyítékára. Tényleg azt hiszi, a Christie's vagy a Sotheby's árverésre bocsát egy Öbölzsoltár- t anélkül, hogy tökéletesen megbizonyosodna mind a könyv hitelességéről, mind annak a jogszerűségéről, hogy Jonathan DeHaven hagyatékából értékesítik a könyvet?

– Természetesen tisztában voltam azzal, hogy ezt tudni akarják.

– Akkor a maga helyében haladéktalanul hozzálátnék, Shaw, hogy előkerítsem azt a bizonyítékot. Mert ha nem sikerül, az egyértelműen olyan benyomást kelt, hogy Jonathan nem tisztességes úton jutott a könyv birtokába. Az pedig az antikvár könyvek világában egyet jelent azzal, hogy Jonathan vagy maga lopta, vagy tudatosan vásárolta a tolvajtól.

252é DAVID BALDACCI

 

– Gondolom, megkérdezhetem az ügyvédeitől, hogy átnézhetem-e a papírjait. Vagy talán átnézik ők, ha megmondom nekik, mit keressenek.

– Ha így jár el, tudni akarják, miért. Ha pedig elárulja nekik, egészen bizonyosan kicsúszik a kezéből az ellenőrzés.

– Azt várja tőlem, hogy teljesen egyedül keresgéljek?

– Azt! Maga a könyvgyűjtemény hagyatéki gondnoka, viselkedjen végre akként!

– Nem vagyok hozzászokva, hogy így beszéljenek velem – mondta mérgesen Caleb.

– Százalékot kap az árverési bevételből?

– Erre nem vagyok köteles válaszolni.

– Ezt igennek veszem. Nos, ha anélkül próbálja elárvereztetni ezt az Öbölzsoltár- t, hogy sziklaszilárd bizonyítékkal igazolná, hogy DeHaven becsületes úton szerezte, később pedig kiderül, hogy nem, akkor nem csak az ő hírneve vész oda. Amikor komoly pénzek forognak kockán, az emberek a legrosszabbat feltételezik.

Caleb nem szólt semmit, lassan átgondolta a hallottakat.

Bármennyire ellenszenveseknek találta is Pearl megjegyzéseit, – a kereskedő mondott valamit. Lesújtotta a gondolat, hogy néhai barátja hírneve törést szenvedhet, de nem óhajtott azzal együtt a mélybe süllyedni.

– Azt hiszem, átnézhetem Jonathan holmiját a házában.

Tudta, hogy Oliver és a többiek már átkutatták a házat, de ők nem a könyvgyűjtemény tulajdonjogi okmányait keresték.

– Ma este megy oda?

– Későre jár.

És Reubennek adta a kulcsot.

– Akkor holnap?

– Igen, holnap.

– Helyes. Kérem, tudassa velem, mit talál. Vagy mit nem talál.

Miután Pearl elment, Caleb töltött magának egy pohár sherryt, megitta, és elrágcsált hozzá egy tálka zsíros burgonyaszirmot, az egyik kedvenc csemegéjét. Ennyi feszültség közepette képtelen volt bármiféle étrendhez ragaszkodni. Amíg iszogatott, tekintete A GYŰJTŐK é 253

 

végigsiklott saját kis könyvgyűjteményén, amelyet a nappali polcain tartott.

Ki hitte volna, hogy a könyvgyűjtés ilyen rohadt komplikált?

254é DAVID BALDACCI

 

42 é FEJEZET

REUBEN MÁSNAP nagyon korán reggel jelentette Stone-nak, hogy az éjszaka folyamán semmi sem történt DeHavennél; ugyanezt jelentette az előző éjszakáról is.

– Semmi? – kérdezte kétkedőn Stone.

– A hálószobában semmi esemény, ha arra célzol. Éjfél körül láttam, ahogy Behan hazatért a feleségével. De a jelek szerint nem is használják azt a hálószobát, mert villanyt sem gyújtottak ott. Talán örömlányoknak van fenntartva.

– Egyebet nem láttál? Például a fehér furgont?

– Nem, és azt hiszem, az elmúlt két éjjel anélkül jöttem-mentem, hogy bárki meglátott volna. A ház mögötti részt három méter magas sövény veszi teljesen körül. Bent közvetlenül a hátsó ajtó mellett szerelték föl a riasztót, úgyhogy elég könnyű dolgom volt.

– Biztos vagy benne, hogy nem vettél észre semmit, ami hasznunkra lehetne?

Reuben elbizonytalanodott. – Lehet, hogy semmiség, de egyik éjjel egy óra körül mintha megvillant volna valami a túloldali ház egyik ablakában. – Talán a tulajdonosok nem tudtak aludni.

– Éppen ez az. Nem úgy néz ki, mintha lakna ott valaki. Se autó, se kukák a ház előtt. Pedig ma szállítják el a szemetet, mert az összes többi háznál este kirakták a járdára.

Stone különös tekintettel meredt rá. – Ez tényleg érdekes.

Eredhetett a villanás távcső lencséjétől?

– Fegyverétől nem, nem hiszem. De talán messzelátótól.

– Tartsd szemmel azt a helyet is! A rendőrséget fölhívtad?

– Nyilvános készülékről ahogy mondtad. Nem találtam valami biztatónak, mert egy nő azt mondta, ne szórakoztassam mániákus hívásokkal a rendőrséget.

A GYŰJTŐK é 255

 

– Rendben, holnap reggel hívj a következő jelentéssel!

– Ez remek, és mégis mikor aludjak, Oliver? Most indulok a rakpartra, és egész éjjel fenn voltam.

– Hányig dolgozol?

– Kettőig.

– Aludj az után! Csak tíz körül kell DeHavennél lenned.

– Köszönöm szépen! Legalább megehetem a pasas kajáját?

– Meg, ha pótolod.

– Öregem – horkant föl Reuben –, villában lakni nem is olyan nagy szám, mint amennyit áradoznak róla.

– Na látod, akkor eddig sem hagytál ki semmit.

– És amíg én itt széttépem magam, uraságod mivel foglalkozik?

– Uraságom még gondolkodik.

– Susan felől hallottál valamit? – reménykedett Reuben.

– Egy hangot sem.

FÉL ÓRÁVAL KÉSŐBB Stone a temetőben dolgozott, amikor taxi állt meg a kapunál, és Milton szállt ki belőle. Stone fölegyenesedett, leporolta a kezét, és a két férfi bement a faházba. Amíg Stone limonádét töltött, Milton kinyitotta a laptopját és a magával hozott dossziét.

– Sok mindent derítettem ki Cornelius Behanről és Robert Bradleyről – mondta –, de azt nem tudom, mennyire használható.

Stone az íróasztalához telepedett, és maga elé húzta az irattartót.

Húsz perc múlva nézett föl a papírokból.

– Úgy tűnik, Behan és Bradley egyáltalán nem voltak barátok.

– Hanem ellenségek. Bár Behan vállalata elnyerte azt a két nagy állami megrendelést, Bradley három másiktól elütötte, részben olyan híresztelések elterjesztésével, hogy Behan pénzzel igyekszik befolyást vásárolni. Ezt az utóbbi infót két capitoliumi dolgozótól tudom. Persze nyíltan nem fognak előállni vele, de meglehetősen világossá vált, hogy Bradley minden lehetséges eszközzel támadta Behant. És az is világos, hogy Behan korrupt volt. Nem úgy tűnik, mintha egyazon kémhálózathoz tartoztak volna.

256é DAVID BALDACCI

 

– Valóban nem, hacsak ez nem álca. De egyetértek a néhai házelnökkel, Behan szerintem is korrupt. Vajon elég korrupt ahhoz, hogy gyilkoljon? DeHaven esetében igennel válaszolnék.

– Tehát talán Bradleyt is Behan ölette meg. Egyértelmű indíték, hogy a házelnök akadályozta a vállalkozását.

– Megállapítottuk, hogy DeHavent szén-dioxidmérgezés ölte meg, és a gyilkos gáztartály Behan egyik vállalatától származott – mondta Stone. – Caleb tegnap fölhívott. Bement a páncélterembe, és benézett a deformálódott szellőzőrács mögé. A szellőzőcsatorna falában egy kicsi csavarlyukat talált, amit kamera rögzítéséhez használhattak.

Arról is beszámolt, hogy a rács csavarjai nagyon könnyen kijöttek, mintha mostanában már kivették volna őket. Ez azonban nem elégséges bizonyíték, hogy valaha is volt ott kamera.

– Szóval ha Bradley és Behan nem játszottak össze, akkor Jonathan nem láthatta őket együtt Behan házában. Tehát miért kellett megölni Jonathant?

Stone a fejét ingatta. – Egyszerűen nem tudom, Milton.

Miután Milton távozott, Stone folytatta a munkát a temetőben.

Egy kis fészerből fűnyírót cipelt elő, beindította, és végigjárta vele a faháztól balra eső gyepes részt. Befejezte, leállította a motort, megfordult, és látta, hogy figyelik. A nő széles, lehajló karimájú kalapot, napszemüveget és miniszoknyája fölött háromnegyedes, barna bőrkabátot viselt. A háta mögött a bérelt kocsi állt a kapunál.

Stone egy ronggyal megtörölte az arcát, és a faház tornácához tolta a fűnyírót, ahol Annabelle állt. A nő levette a napszemüvegét.

– Mi a helyzet, Oliver?

Stone néhány másodpercig hallgatott. – Úgy látom, elmenéshez öltözött.

– Tulajdonképpen emiatt jöttem. Megváltozott a programom, el kell utaznom. A gépem pár óra múlva indul. Nem jövök vissza.

– Rendben van ez így?

– Rendben – felelte határozottabb hangon Annabelle.

– Nem hibáztatom, tényleg kezd kissé veszélyessé válni az ügy.

A férfi arcára szegezte a tekintetét. – Ha azt hiszi, ezért lécelek le, akkor közel sem annyira eszes, mint hittem.

A GYŰJTŐK é 257

 

Stone még egy pillanatig tanulmányozta a nőt. – Akárki vadászik is magára, igencsak veszélyes lehet.

– Maga olyan benyomást kelt, mint akinek szintén vannak ellenségei.

– De nem keresem őket. Úgy látszik, maguktól megtalálnak.

– Bárcsak nálam is ez lenne a helyzet. Én hajlamos vagyok ellenségeket szerezni magamnak.

– Elmondja a többieknek?

Annabelle a fejét rázta. – Gondoltam, hogy maga megteszi helyettem.

– Csalódottak lesznek. Különösen Reuben. Miltont pedig évek óta nem láttam ilyen boldognak. Caleb persze nem fogja bevallani, hogy ő is örült a jelenlétének, de ő duzzog majd legtovább.

– Hát maga? – kérdezte lesütött szemmel.

Stone a bakancsával kaparta le a fűnyíró kerekeire tapadt szálakat.

– Maga kétségkívül figyelemre méltó készségekkel rendelkezik.

– Ha már itt tartunk, rajtakapott, hogy ki akarom zsebelni. Ez nyolcéves korom óta nem fordult elő velem – nézett rá kérdőn Annabelle.

– Biztos nagyon korán érő gyerek lehetett.

Annabelle elvigyorodott. – Mindenesetre jól éreztem magam itt.

Vigyázzanak magukra, fiúk! Ahogy mondta, az ellenségei megtalálják.

Elindult ki.

– Mondja, Susan, ha a végére járunk ennek a dolognak, nem akarja, hogy értesítsük, mit tudtunk meg Jonathanről?

Annabelle szembefordult a férfival.

– Azt hiszem, jobb, ha nem bolygatjuk a múltat.

– Csak gondoltam, talán szeretné tudni. Ha így veszíti el a házastársát az ember, nem nagyon tud túljutni rajta.

– Tapasztalatból beszél?

– A feleségemet veszítettem el. Nagyon régen.

– Elváltak?

– Nem.

258é DAVID BALDACCI

 

– Nálunk Jonathannel másképp volt. Úgy döntött, hogy véget vet a házasságunknak. Nem is tudom, egyáltalán miért jöttem ide.

– Értem. Akkor visszakaphatnánk a képet?

– Hogy mit? – látszott meghökkentnek a nő.

– Jonathan képét. Szeretném visszavinni az otthonába.

– Ja, az... most nincs nálam.

– Hát majd ha eljut oda, ahová igyekszik, visszaküldheti.

– Maga túlságosan bizakodó, Oliver. Semmi sem késztet arra, hogy visszaküldjem magának.

– Igaz, az égvilágon semmi.

Furcsán nézett a férfira. – Maga az egyik legszokatlanabb ember, akivel valaha találkoztam, és higgye el, hogy ez nagy szó.

– Na menjen, nehogy lekésse a járatát! Annabelle körbepillantott a sírkövekre. – Itt a halál veszi körül. Nagyon nyomasztó. Komolyan fontolóra vehetné, hogy munkahelyet változtasson.

– Maga halált és szomorúságot lát ezeken a lesüllyedt földdarabokon, én teljes életeket meg múltbeli nemzedékek jó cselekedeteit, amelyek kihatnak a jövendőkre.

– Ez nekem nagyon altruistán hangzik.

– Valaha én is így gondolkoztam.

– Minden jót! Annabelle sarkon fordult.

– Ha valaha szüksége lesz barátra, tudja, hol talál. E szavak hallatán egy pillanatra megfeszült a válla.

Azután elment.

Stone elrakta a fűnyírót, leült a tornácon, és ünnepélyesen nézte a sírköveit, miközben feltámadt a hűvös szél.

A GYŰJTŐK é 259

 

43 é FEJEZET

CALEB FÖLÁLLT, és üdvözölte a férfit, aki az olvasóterembe lépett.

– Segíthetek?

Roger Seagraves megmutatta Calebnek az olvasójegyét. A szemközti Madison-épületben bárkinek kiállítottak ilyet a vezetői engedélye vagy az útlevele – akár hamis, akár valódi – alapján. Az olvasójegyen a William Foxworth név szerepelt, a fénykép pedig a férfiról készült. Ugyanezeket az adatokat vitték be a könyvtár számítógépes rendszerébe.

Seagraves körbepillantott az asztalokon, amelyeknél nem sokan ültek. – Egy bizonyos könyvet keresek.

Megnevezte, melyiket.

– Rendben. Érdekli valami különösebben abból a korszakból?

– Sok minden érdekel – mondta Seagraves. – Ez csak egy közülük. – Egy pillanatig Calebet fürkészte, mint aki azon gondolkodik, mit is akar mondani. Valójában gondosan kitervelte a forgatókönyvet, és jól fölkészült Caleb Shaw-ból. – Gyűjtő is vagyok, de még csak kezdő. Mostanában vásároltam néhány tételt az angol irodalomból, és szeretném fölbecsültetni. Gondolom, a megvásárlás előtt kellett volna, de mint mondtam, csak most kezdem a gyűjtést. Egy ideje némi pénzhez jutottam, és édesanyám évekig könyvtárban dolgozott. Mindig is érdekeltek a könyvek, de rájöttem, hogy a komoly gyűjtés egészen más tészta.

– Teljesen más, és olykor irgalmatlan – mondta Caleb, majd sietve hozzátette: – Persze méltóságteljes módon. Mellesleg az egyik szakterületem a tizennyolcadik századi angol irodalom.

– Nahát, ez fantasztikus – mondta Seagraves. – Mázlim van.

– Mik azok a könyvek, Mr. Foxworth?

– Kérem, szólítson Billnek! Egy első kiadású Defoe.

260é DAVID BALDACCI

 

– A Robinson Crusoe? Vagy a Moll Flanders?

– A Moll Flanders – felelte Seagraves.

– Kiváló. Mi van még?

– Goldsmithtől a Richard Nash élete. Meg egy Horace Walpole.

– Az otrantói kastély 1765-ből?

– Az az. Egyébként egész jó állapotú.

– Ezekből nem sokat látni. Szívesen megnézem a könyveit. Mint sejtheti, sokféle kiadás létezik. Van, aki abban a hiszemben vásárol könyvet, hogy igazi első kiadás, de kiderül, hogy valami egészen más. Még a jobb kereskedőknél is előfordul ilyesmi. Persze nem szándékosan – tette hozzá gyorsan Caleb.

– Ha legközelebb jövök, elhozhatom őket.

– Ez nem biztos, hogy jó ötlet, Bill, mert nem egykönnyen jut át velük a rendészeti ellenőrzésen, hacsak nincs előzetesen egyeztetve.

Tudja, azt hihetik, hogy tőlünk lopta a könyveket. Nem hiányzik, hogy letartóztassák.

– Jaj, tényleg – sápadt el Seagraves –, erre nem is gondoltam.

Istenem, a rendőrség. Még csak tilosban sem parkolok soha.

– Nyugodjon meg, nincs semmi baj. A könyvritkaságok világa néha nagyon, hogy is mondjam, emelkedett, csipetnyi veszéllyel fűszerezve – folytatta Caleb kissé fellengzősen. – De ha komolyan gondolja a tizennyolcadik századi gyűjteményt, annak számos szerzőt kell felölelnie. Olyan nevek jutnak eszembe, mint Jonathan Swift és Alexander Popé, őket a század első fele nagy mestereinek tartják. Aztán természetesen Henry Fielding Tomjones-a, Dávid Hume, Tobias Smollett, Edward Gibbon, Fanny Burney, Ann Radcliffe és Edmund Burke. Nem olcsó kedvtelés.

– Kezdem belátni – mondta komoran Seagraves.

– Nem olyan, mint a kupakgyűjtés, igaz? – nevetett saját kis tréfáján Caleb. – És természetesen nem feledkezhet meg a korszak négymázsás gorillájáról, a század második felének mesteréről, Mr.

Samuel Johnsonról. Semmiképpen sem kimerítő névsor, de kezdetnek nem rossz.

– Ön aztán felkészült a tizennyolcadik századi irodalomból.

A GYŰJTŐK é 261

 

– Illik is, a tárgykörből doktoráltam. Ami a könyvei értékbecslését illeti, bármikor találkozhatunk valahol. Csak jelentkezzen! – A zsebébe nyúlt, és Seagraves kezébe nyomta a névjegyét a munkahelyi telefonszámával. Lelkesen hátba veregette a férfit. – Most pedig hozom a könyvét.

Miután kivitte neki a kötetet, még megjegyezte: – Jó szórakozást!

Seagraves a könyvtárosra pillantott, és elmosolyodott. Hát persze, Mr. Shaw. Remekül fogok szórakozni.

CALEB munka után a megbeszéltek szerint találkozott Reubennel, és együtt mentek DeHaven házához. Két órán át kutakodtak. Az íróasztalban a gyűjtemény összes többi darabjáról találtak nyugtát és adásvételi szerződést, de semmi olyat, ami alátámasztotta volna a néhai könyvtáros tulajdonjogát az Öbölzsoltár- ra.

Caleb ezután lement a páncélteremhez. Meg akarta nézni, nincs-e az Öbölzsoltár- ban a könyvtár titkos jelzése. Ebből megbizonyosodhatott arról, hogy Jonathan nem lopta-e a könyvet.

Most mégsem tudott belépni a páncélterembe. Hátha tényleg ott a jelzés? Nem bírt szembenézni ezzel az eshetőséggel. Ezért azt tette, ami feszült helyzetekben magától adódott: megfutamodott. Azzal nyugtatgatta magát, hogy a könyv nem szalad el.

– Egyszerűen nem értem – magyarázta Reubennek. – Jonathan becsületes ember volt.

Reuben vállat vont. – Igaz, de mint mondtad, az emberek nagyon rá tudnak állni erre a gyűjtésre. És egy efféle könyv talán arra késztette Jonathant, hogy valami nem egészen egyenes dolgot műveljen. Ez pedig magyarázatot ad arra, hogy titokban tartotta a könyvet.

– De előbb-utóbb ki kellett derülnie. Egyszer mind meghalunk – felelte Caleb.

– Arra azonban nyilván nem számított, hogy ilyen hamar meghal.

Talán tervezgette a dolgot, de a megvalósításig már nem jutott el.

– Na most hogy bocsássak árverésre olyan könyvet, amelyhez nincsenek tulajdonviszonyokat igazoló okmányok?

262é DAVID BALDACCI

 

– Tudom, hogy a barátod volt, meg minden, de az igazságot nem takargathatod a végtelenségig – jegyezte meg halkan Reuben.

– Botrányt fog kavarni.

– Nem tudom, hogy kerülhetnéd ki. Csak arra ügyelj, nehogy magával sodorjon.

– Azt hiszem, igazad van, Reuben. És kösz a segítséget! Itt maradsz?

Reuben az órájára nézett. – Még kicsit korán van. Azt hiszem, elmegyek veled, és később visszaosonok. Ma délután már legalább egy kicsit alhattam.

A két férfi távozott. Három óra múlva, nem sokkal tizenegy előtt Reuben a hátsó bejáraton át visszatért a házba. A konyhában készített magának némi harapnivalót, majd fölment az emeletre. A padlásról nemcsak Cornelius Behan „szerelmi fészkére”, hanem egy másik ökörszemablakon át a Good Fellow Streetre is remek kilátás nyílt.

Reuben felváltva figyelte Behan villáját a távcsővel és a szemközti házat a magával hozott messzelátóval.

Éjjel egy óra tájban autó állt meg Behan háza előtt. Reuben éberen figyelte, amint a sötétzöld Cadillac luxusterepjáróból Behan, egy sarkig érő fekete bőrkabátot viselő, fiatal nő és két testőr száll ki.

Mindannyian bementek a házba. A nagysasszony biztos elutazott – gondolta, miközben elfoglalta a leshelyét a Behan házára néző

ablaknál.

Nem sokáig kellett várnia. A hálószobában kigyulladt a villany, és a védelmi szállító lépett be aznap esti szíve hölgyével.

Behan egy fotelba ült, tapsolt, mire az ifjú hölgy azonnal cselekedett. Módszeresen kigombolta a bőrkabátot. Reuben tudta, mi következik, mégis tátva maradt a szája, amikor a kabát széttárult, s a távcsövön át kirajzolódott a kép: combfix neccharisnya, kúpos kosarú melltartó és falatnyi bugyi. Reuben hosszú, elégedett sóhajt hallatott.

A következő másodpercben az utcára néző ablakból vörös villanást észlelt. Fölkapta a fejét. Úgy gondolta, csak egy arra haladó autó féklámpája, vállat vont, és tovább figyelt a távcsövön át. Az ifjú hölgy közben a földre dobta a melltartóját, már fotelban ült, és A GYŰJTŐK é 263

 

ingerkedve csúsztatta le hosszú combján és lábszárán a harisnyát, miközben sebészetileg följavított keble kidomborodott a feszes has fölött.

Sose érd be deszkával, ha kaphatsz műanyagot is – gondolta újabb hosszú, jóleső sóhajjal Reuben. Ismét a másik ablak felé pillantott, ahol most élénkpiros ragyogást látott. Az már nem lehetett autó. Az ablakhoz sietett, és a szemközti házra meredt. Ég az a kóceráj. A fülét hegyezte. Szirénát hall? Valaki már bejelentette a tüzet?

Nem jutott hozzá, hogy megválaszolja a kérdést. Hátulról érte az ütés, amelytől a földre rogyott. Roger Seagraves megkerülte, a Behan házára néző ablakhoz lépett, ahonnét távcső nélkül is láthatta, amint a hölgy befejezi a vetkőzést, majd pajzán mosollyal lassan letérdel Cornelius Behan elé, aki kétségkívül nagyon elégedett.

Már nem sokáig.

AMIKOR REUBEN magához tért, először fogalma sem volt, hová került. Lassan fölült, és a helyiség körvonalai kiélesedtek. Ez még a padlás. Remegő lábbal felállt, és ekkor visszaemlékezett, mi történt.

Fegyver gyanánt fölkapott egy ócska deszkát, tekintetével végigpásztázta a padlásteret, de sehol senki. Egy szál maga volt.

Pedig valaki biztosan úgy kupán vágta, hogy elvesztette az eszméletét.

Fölhatolt hozzá az utcai lárma. Kinézett az ablakon. Tűzoltóautók sorakoztak a túloldali ház előtt, oltották a lángokat. Rendőrségi kocsik is jöttek-mentek.

A tarkóját dörzsölgetve pillantott Behan villájára. Minden villany égett. Amikor meglátta, hogy rendőrök lépnek az épületbe, émelyítő

érzés fogta el. Átbotorkált a helyiségen, és a távcsőbe nézett. A változatlanul kivilágított hálószobában már egészen más tevékenység folyt.

Cornelius Behan teljesen felöltözve hasalt a padlón. A haja sokkal vörösebb volt, mint azelőtt, nyilván a tarkóján tátongó lyuk jóvoltából. A fiatal nő az ágynak támaszkodva ült. Arcát és mellét mindenütt karmazsinvörös foltok borították. Úgy festett, mintha egyenesen a fejébe kapta volna a gyilkos sorozatot. Egyenruhás 264é DAVID BALDACCI

 

zsaruk mellett pár öltönyös is nézelődött a helyszínen. Mennyi ideig fekhetett ájultan? Amit a következő pillanatban látott meg, minden egyéb gondolatot kiűzött a fejéből.

Golyó ütötte ikerlyuk éktelenkedett a hálószobaablakon, és azon is, amelyiken kinézett.

– A picsába! – kiáltotta, ahogy az ajtóhoz futtában újra megbotlott és elesett. Kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, és önkéntelenül megmarkolt valamit. Amikor fölállt, a karabélyt szorongatta, amelyet bizonyára a két ember meggyilkolására használtak. Azonnal ledobta, és kettesével robogott le a lépcsőfokokon. Ahogy a konyhán átrohanva meglátta az elöl hagyott ennivalót, rádöbbent, hogy az egész rohadt ház tele az ujjlenyomataival, de most nem ért rá emiatt aggódni. Kilépett a hátsó ajtón.

A fény az arcába vágott, fölemelte a kezét, hogy eltakarja a szemkápráztató ragyogást.

– Ne mozdulj! – bömbölte egy hang. – Rendőrség!

A GYŰJTŐK é 265

 

44 é FEJEZET

– SIKERÜLT ügyvédet szereznem neki – magyarázta Caleb Miltonnak és Stone-nak a temetői faházban. – Bár nagyon fiatal és nagyon olcsó, nem tudom, mennyire lesz eredményes. De bevetettem egy kegyes kis hazugságot, és azt mondtam, Reuben az én kérésemre tartózkodott a házban, hogy vigyázzon a könyvgyűjteményre, ezért kapta meg a kulcsokat és a riasztó kódját. A rendőröknek is ezt nyilatkoztam. Megadtam nekik Jonathan ügyvédjének nevét, ő is megerősítheti, hogy én vagyok a gyűjtemény hagyatéki gondnoka.

A társaság tagjainak komor tekintete is tükrözte a megdöbbentő

hírt, hogy Reubent letartóztatták Cornelius Behan és hölgyvendége meggyilkolásáért.

– Kiengedik óvadék ellenében? – kérdezte Milton.

– Az kétséges – rázta a fejét Stone –, ha figyelembe vesszük Reuben előéletét és az eset körülményeit. De talán a Calebtől kapott felvilágosítás alapján átgondolják a vádakat.

– Ma reggel váltottam néhány szót Reubennel – mondta Caleb. – Azt mesélte, hogy Behan házát figyelte, amikor észrevette a tüzet, azután leütötték. Miután magához tért, látta, hogy Behan és a barátnője halott. Amikor el akarta hagyni a házat, a rendőrök elkapták.

– Az újságok élvezkedtek, hogy Behant holtan találták a meztelen szeretőjével. Behanné állítólag New Yorkban töltötte az éjszakát – tette hozzá Milton.

– Most meg kell találnunk az igazi gyilkost – mondta Stone.

– Hogyan? – kérdezte Milton.

– Úgy, hogy folytatjuk a saját nyomozásunkat. – Stone éles pillantást vetett Calebre. – Meg kell tekintenünk azokat a könyvtári rendészeti videókat.

266é DAVID BALDACCI

 

– Susan azt ígérte, segít elintézni. Azóta nem hallottam felőle.

– Akkor azt ajánlom, oldd meg a magad módján. Caleb láthatólag meglepődött, de nem vitatta Stone instrukcióját.

– Szerintem nyugodtan feltételezhetjük, hogy Behan és Bradley nem voltak barátok. Eleinte azt hittem, hogy Behan ölette meg Bradleyt, és ez továbbra is elképzelhető, de akkor ki gyilkolta meg Behant, és miért?

– Bosszúból Bradley megöléséért? – vetette föl Milton.

– Ha igen, akkor ebből a nézőpontból kell szemügyre vennünk a lehetséges gyanúsítottakat – pillantott rá Stone. – Bradley stábját, ismert kapcsolatait, esetleg katonai vagy hírszerző körökhöz tartozó barátait, akik kellő hozzáértéssel és egyéb eszközökkel rendelkeztek Behan megöléséhez.

Milton bólintott. – Létezik egy Kinevezett tisztségviselők névjegyzéke, az a hasznunkra lehet. A katonai és hírszerzési berkekben azonban nehezebben jutunk valamire.

– Akárki ölte meg Behant, tudta, hogy Reuben a házban van, és ráverte a balhét. Ez azt jelenti, hogy figyelték a helyet.

– Talán a szemközti házból, amit Reuben is említett? – próbálkozott Caleb.

– Nem – rázta a fejét Stone. – A tüzet valószínűleg a gyilkos bűntársa gyújtotta. Bizonyára tudták, hogy megfigyelés folyik abból a házból. A tűzzel elterelték a figyelmet, hogy bejuthassanak a házba, megöljék Behant, azután elmeneküljenek.

– Egész okos – jegyezte meg Caleb.

– Bemegyek a belvárosba, meglátogatom Reubent – mondta Stone.

– Nem fognak igazolványt kérni, Oliver? – mutatott rá egy problémára Milton.

– Kérhetnek, de legutóbb, amikor utánanéztem, még nem számított büntetendőnek a hiánya.

– Fogadok, hogy Susan tud személyit szerezni neked – állt elő

javaslattal Milton. – Teljesen élethű FBI-os igazolványa is volt.

– Hol a mi rettenthetetlen kollégánk? – kérdezte Caleb.

– Más programja akadt – felelte Stone.

A GYŰJTŐK é 267

 

JERRY BAGGER szokatlanul leverten gubbasztott az irodájában.

Annabelle és Leo fotóit diszkréten köröztették a zsiványvilág minden zugában, és eddig senki sem azonosította a két személyt. Ez persze nem volt meglepő, minthogy egyetlenegy éles kép sem készült a nőről meg a kísérőjéről. Mintha pontosan ismerték volna a térfigyelő

kamerák elhelyezkedését. És bár Bagger emberei minden tőlük telhetőt elkövettek a híresztelések elfojtására, a svindli részletei apránként kiszivárogtak, ami alighanem rosszabb volt, mintha a teljes igazságot tárják föl, mert így tág terük maradt a találgatásoknak. Egy szó, mint száz, a kaszinókirály köznevetség tárgyává vált. Ez még inkább fölszította az indulatait, hogy megtalálja a párost, és lenyomja a körfűrészen, miközben videóra rögzíti földi létük utolsó borzalmas pillanatait.

A szobáikat tűvé tették, és egyetlen ujjlenyomatot sem találtak.

Ami pohárhoz a nő meg a társa hozzáért, azt már rég elmosogatták.

A mobiltelefon, amelyet a nő a falhoz vágott, a konténerbe került, és azóta már ki tudja, melyik állam hulladéklerakójában pihent. A négynapos időköz elmosott minden nyomot. Bagger a tenyerébe temette az arcát. És még ő javasolta a meghosszabbított időtartamot.

Lényegében önmagát palizta be.

Az a ribanc kezdettől erre játszott. Éppen elegendő kötelet engedett, hogy fölakasszam magam.

A kaszinós fölállt, és a faltól falig húzódó ablakhoz lépett. Mindig azzal büszkélkedett, hogy kiszagolja a svindlereket, mielőtt a legcsekélyebb lehetőségük nyílna rá, hogy bármiféle kárt okozzanak neki. Tény azonban, hogy ez volt az első szélhámos, aki közvetlenül neki ártott; az összes többi a kaszinójára összpontosított. Azok a piti simlik arra irányultak, hogy a kocka-, kártya- és rulettasztalokból csaljanak ki pénzt. Ezt a nagybani balhét egy nő szervezte, aki pontosan tudta, mit csinál, és ehhez minden rendelkezésére álló eszközt fölhasznált, még a régi megbízhatót, a szexet is.

De hát olyan baromi meggyőzően adta elő. Bagger gondolatban újra meg újra visszajátszotta a nő hantázását. Pontosan a megfelelő

pillanatokban nyitotta ki és zárta el a csapot a kicsike. Bedumálta neki, hogy kém állami szolgálatban. És manapság, amikor a 268é DAVID BALDACCI

 

szövetségiek annyi disznóságban sárosak, könnyű hitelt adni még a legarcpirítóbb mesének is.

Bagger kibámult az ablakon, gondolatai visszakalandoztak ahhoz a telefonhíváshoz, amikor a nő találkozni akart vele, miután kiszasszerolta, hogy a kaszinós testőrei követik. Akkor Bagger azt hazudta, hogy már nincs az irodájában, elhagyta a várost. A nő kerek perec közölte vele, hogy még az irodájában ül. Az az egyetlen megjegyzés hitette el Baggerrel, hogy a nő nem kamuzik, hogy valóban figyelteti őt. Őt figyelteti!

A szemközti szállodára meredt, amely huszonkét emeletnyire magasodott a parti sétány fölé, pontosan úgy, mint az ő épülete. Az ottani ablaksor egyenesen az ő irodájára nézett. A rohadt életbe! Ez az! Üvöltve hívta a rendészeti vezetőjét.

NÉMI VEGZÁLÁS, kemény kérdezősködés, végül a Reuben ügyvédjéhez intézett telefon után Oliver Stone meglátogathatta a barátját a zárkájában. Amikor az ajtó becsapódott mögöttük, Stone összerezzent. Máskor is bezárták már, bár nem amerikai létesítményben. Azaz mégis, helyesbítenie kellett, mert minapi kínvallatását amerikai honfitársai hajtották végre az Egyesült Államok földjén.

Feltételezve, hogy a helyiséget megfigyelik, Stone és Reuben fojtott hangon, szűkszavúan beszélgettek. Ráadásul Stone a lábával dobogott a betonpadlón.

Reuben észrevette, mit művel. – Gondolod, hogy a zaj zavarja az elektronikus lehallgatást? – suttogta kétkedő arccal.

– Nemigen, de jobban érzem magam tőle.

Reuben elmosolyodott, és ő is szteppelésbe kezdett.

– A tűz? – dünnyögte.

– Tudok róla – felelte Stone. – Bajod?

– Csak a kupán vágás. Az ügyvédem azzal fog védekezni.

– Ujjnyomok a stukin?

– Véletlenül hozzáértem.

– Caleb elmagyarázta a szitut a rendőröknek. A könyvekre vigyáztál.

A GYŰJTŐK é 269

 

Reuben bólintott.

– Egyéb?

A másik férfi a fejét rázta. – A kukkoldán kívül. Nem számítottam rá.

– Csak hogy tudd: folytatjuk.

– Összefüggés?

Stone alig észrevehetően biccentett. – Kell valami?

– Ja, Johnnie Cochran. Kár, hogy már az égi nagy bíróságon van.

– Reuben egy pillanatra elhallgatott. – Susan?

Stone habozott. – Nem ér rá.

Később, amikor elhagyta az épületet, látta, hogy diszkrét távolságból két férfi követi, nyilvánvalóan hatósági közegek.

– A nyakamon maradhattok, de csak kis ideig – mormolta maga elé. Már a következő személyen járt az esze, akivel találkozni akart.

270é DAVID BALDACCI

 

45 é FEJEZET

ROGER SEAGRAVES a munkahelyi számítógépe képernyőjén olvasta a sajtóbeszámolót. A gyilkosság gyanúsítottja Reuben Rhodes. Volt katona és VHSZ-es, alkoholproblémával, az évek során szinte minden hidat fölégetett maga mögött. Washingtonban dolgozik kikötői rakodómunkásként, Virginia északi peremén gyakorlatilag viskóban lakik. A tudósítás világosan utalt rá, hogy ez a férfi két lábon járó időzített bomba. A háború esküdt ellensége, megölt egy embert, aki vagyonokat keresett azon, hogy mindenféle gyilkos játékszereket szállított a hadseregek harcához.

Szinte túl szépen hangzott ahhoz, hogy igaz legyen.

Amikor Seagraves először látta a nagydarab embert a ház hátsó ajtaján belépni, még nem tudta, mihez kezdjen vele. Ránézésre betörőnek hitte, de a riasztó nem szólalt meg, és a férfi másnap korán reggel üres kézzel távozott. Amikor a következő este visszatért, Seagraves tudta, itt a ragyogó lehetőség, hogy pompás ütközőt tegyen önmaga és a rendőrség közé.

Lehúzta az állami műszakot, majd kijelentkezett a szövetségi bélyegzőórán. Mostantól a saját idejével gazdálkodott. Még egy kis anyagbegyűjtést le kellett bonyolítania. Nem olyan kellemeset, mint az NBH-s nővel űzött lepedőakrobatika, de hát a munka nem állhat csupa élvezetből. Fontos volt, hogy a forrásait elégedetten és működőképesen tartsa, egyidejűleg azt is biztosítsa, hogy a gyanú árnyéka se hulljon rájuk. CIA-s pozíciója révén szerencsére nem hivatalosan hozzáfért olyan nyomozásokhoz, amelyek belföldi kémhálózatok ügyében folytak. Igaz ugyan, hogy ezekben az FBI is komoly szerepet játszott, ott pedig Seagraves nem sok kapcsolatra támaszkodhatott, mégis hasznot húzott abból, hogy tudta, mely személyeket ítél „érdekesnek” a hírszerző iroda.

A GYŰJTŐK é 271

 

Hozzáértését igazolta, hogy a nyíl hegye soha nem irányult őrá. A CIA mintha el sem tudta volna hinni, hogy egy volt orgyilkosa valaha is maszekolásba foghat. Vajon ezek tényleg azt hitték, hogy így működik a világ? Seagraves úgy vélte, ha igen, ha a legfőbb hírszerző szolgálat ilyen könnyedén rászedhető, akkor őszintén féltenie kell hazája biztonságát. Persze végül is ott volt Aldrich Arnes, de Seagraves egészen más volt, mint az a kém.

Régen állami parancsra ölt. így a feladatteljesítés normális szabályozása – azaz a jogrend – nem vonatkozott rá. Olyan volt, mint a profi sportoló, aki sok mindent annak fejében vihet el szárazon, amit a pályán tud felmutatni. Ám azok a vonások, amelyek a mérkőzésen oly félelmetes küzdőféllé emelik, meccsen kívül veszedelmesen agresszívvé teszik. Miután Seagraves hosszú éveken át megúszta a gyilkolást, úgy érezte, semmi sincs, amire nem képes.

Így amikor már megélhetési jelleggel húzta meg a ravaszt, akkor is úgy érezte, mintha valaki másnak dolgozna. A saját irháját kockáztatta, akár a Közel-, akár a Távol-Keleten vagy bármely más helyen, ahová azért küldték, hogy életeket oltson ki. Jellemrajza is megerősítette, hogy magányos farkas, többek között eleve ezért toborozták abba a munkakörbe.

Most a virginiai McLeanben működő fitneszklubba hajtott. A CIA-központtól a Chain Bridge Roadon autóval hamar elérhető

létesítményben a részlegvezetőjével teniszezett, azzal a férfival, aki hazafiságával, hatékony munkavégzésével és fonákra érkező

pörgetett szerváival dicsekedett.

Az első két szett döntetlennel zárult, és Seagraves vívódott, hogy a harmadikban hagyja-e nyerni a főnökét. Végül a versenyszellem kerekedett felül benne, de szoros küzdelem benyomását keltette.

Elvégre tizenöt évvel fiatalabb volt a pasasnál.

– Jól lenyomtál, Roger – mondta a főnöke.

– Ma este egyszerűen nekem jött be jobban a játék, de nem könnyítetted meg a dolgomat. Ha egyidősek lennénk, nem hiszem, hogy fel tudnám venni veled a versenyt a pályán.

Ez az ember valaha főhivatású seggterpesztő volt Langleyben.

Igazi veszélyhez legközelebb kedvenc krimijeinek olvasása révén 272é DAVID BALDACCI

 

jutott. Mivel a tripla hatosok klubját magától értetődő okokból féltve őrzött titokként kezelték, nem sokat tudott Seagraves korábbi CIA-s tevékenységéről. Annyit mégis, hogy Seagraves jó néhány esztendeig dolgozott terepen, olyan helyeken, amelyeket a hírszerző iroda következetesen a legkomolyabb „tűzfészkek” közé sorolt. Seagravest emiatt jóval nagyobb tisztelet és megbecsülés övezte, mint a szomszédos szobák tizenkettő egy tucat aktatologatóit.

Amíg a játék után a főnöke lezuhanyozott, Seagraves kinyitotta az öltözőszekrényét, és törülközőt vett ki belőle. Megtörölte az arcát, majd a hajszárítóhoz ment. A főnökével a restoni új városközpontba hajtottak, Clyde éttermében az elegáns vendégtér közepén, a gázkandallónál vacsoráztak, majd elbúcsúztak egymástól. A főnök elrobogott, Seagraves sétált egyet a városközpont főutcáján, kicsit elidőzött egy filmszínház előtt.

Hajdanában a kémek az efféle helyeken meg környékbeli közparkokban adták le jelentéseiket és vették föl a javadalmazásukat.

Seagraves elképzelte, amint feltűnés nélkül átadnak egy vödör pattogatott kukoricát, amelyben az extra adag vajon kívül valami más is rejtőzik; a kémmesterség alig észrevehető, mégis esetlen műveletének látta ezt. Ő már lebonyolította a begyűjtést, mialatt a részlegvezetőjével töltötte az estét, és kizárt, hogy bárki is kifigyelhette volna, miként zajlott a dolog. A CIA szinte soha nem kísérte figyelemmel, ha két alkalmazottja együtt ment el valahová, kivált teniszezni és vacsorázni. A kémkedés hagyományos értelmezéséből az következett, hogy magányos foglalatosság, Seagraves éppen ezért hívta magával gyanútlan főnökét.

Hazahajtott, fogta a törülközőt, amelyet magával hozott az öltözőszekrényből, és bevonult egy alagsori kis helyiségbe, amelynek betonfalát különleges borítással látták el, s afféle házi „biztonsági”

fülkeként a fürkész tekintetek távol tartására szolgált. Egy kézi gőzölővel együtt az asztalra tette a törülközőt, amelynek felszínébe a fitneszklub emblémáját hímezték. Illetve csak hímezték volna, ha az valóban a fitneszklub törülközője. Nagyon is elfogadható utánzat volt, de az embléma csak az anyag felületére simult, mint a gyermekholmik rávasalható foltjai. A gőzölő hamar eltávolította az A GYŰJTŐK é 273

 

emblémát, s annak hátoldalán rejtőzött az, amiért Seagraves három szettet végigizzadt: négy darab öt centiméter hosszú sáv.

Korszerű nagyítóeszköz segítségével, amellyel a munkaadója valamilyen oknál fogva bizonyos szint fölött minden alkalmazottját fölszerelte, elolvasta és desifrírozta a sávokon tárolt információt.

Ezután újrarejtjelezte, és megfelelő formába alakította, hogy továbbadhassa Albert Trentnek. Ez éjfélig lefoglalta, de nem bánta.

Gyilkosként sokszor éjszaka dolgozott, és a régi beidegződéseket nehéz kiirtani.

Amint ezzel végzett, még egy feladata maradt, mielőtt eltehette magát másnapra. A különleges kamrájához ment, kinyitotta a zárat, kikapcsolta a riasztót, és belépett. Mindennap legalább egyszer megfordult itt, hogy egy pillantást vessen a gyűjteményére. Ma este újabb tárggyal gyarapította, bár bosszantotta, hogy pár helyett egyetlen darab. Zakózsebéből kivette a tárgyat, Cornelius Behan kézelőgombját, amelyet Seagraves a Lángkontroll Rt.-nél dolgozó kapcsolatától kapott. Behan állítólag a raktárlétesítmény meglátogatásakor ejtette el. Az a látogatás végső soron az életébe került. Behan a jelek szerint kitalálta Jonathan DeHaven halálának okát, és nem hagyhatták, hogy ezt bárkivel is megossza.

Seagraves egy kis falipolcra, a partedli mellé helyezte a mandzsettagombot. A lelőtt fiatal nőre egyelőre semmi sem emlékeztetett itt, de tervbe vette, hogy végül majd kinyomozza a személyazonosságát, és szerez tőle valamit. Behant lőtte le elsőként.

A férfi elvágódott, szabadon hagyta a látóteret a lány kiiktatásához.

A lány, aki letérdelve éppen obszcén művelet végrehajtására készülődött, kibámult az ablakon, ahonnét az első lövés jött.

Seagravesnek fogalma sem volt, hogy látja-e őt, de ez nem nagyon számított. Sikoltásra sem adott neki esélyt. A golyó alaposan elbánt a bájos arccal. Kétségkívül zárt koporsós ravatalozást kellett rendezni, mint ahogy Behannek is. A kimeneti seb mindig nagyobb volt, mint a bemeneti.

Seagraves a kézelőgomb melletti üres helyre meredt, és megfogadta, hogy keres egy tárgyat a lánytól, százszázalékosan naprakésszé teszi kollekcióját. Mert így szerette.

274é DAVID BALDACCI

 

46 é FEJEZET

STONE-NAK némi erőfeszítésébe tellett, de sikerült leráznia nemkívánatos kísérőit. Azonnal a temetőhöz közeli, elhagyott házba ment, amelyet konspirációs lakásként szokott használni. Átöltözött, és a Good Fellow Streetre indult. Elhaladt DeHaven, majd Behan háza mellett. Behan rezidenciája előtt riporterek tanyáztak, nyilvánvalóan a szerencsétlen és megalázott özvegy megjelenésére vártak. Az utca túloldalán tűzkárt szenvedett lakóház üresnek tűnt.

Miközben Stone a sarokról térképnézegetés leple alatt a Behanházat figyelte, hatalmas költöztető teherautó kanyarodott a villa elé, és két tagbaszakadt férfi szállt le róla. Szobalány nyitotta ki a bejárati ajtót, a férfiak a feszült riporterek szeme láttára bementek, és néhány perc múlva jókora deszkaládát cipeltek ki. Noha látszott rajtuk, hogy igen erősek, küszködtek a teherrel. Stone sejtette, mi jár a riporterek fejében: Behanné a ládába bújt, hogy elszökjön a sajtó elől. Micsoda szenzáció lesz ebből!

Előkerültek a mobiltelefonok, számos újságíró a kocsijába pattant, és követte a kamiont, amely útjára indult. A ház háta mögött posztoló autók előrejöttek. Néhány riporter azonban hátul maradt, nyilván cselt gyanított. Úgy tettek, mintha elhajtanának, de csak látótávolságon kívül álltak lesben. Egy perc múlva ismét kinyílt a főbejárat, és egy cselédegyenruhás nő tűnt fel széles, lehajló karimájú kalapban. A ház elülső udvarán parkoló autóba szállt, és elhajtott.

Stone ismét érzékelte a riporterek kollektív észjárását. A bútorszállító teherautó beugratás volt, és az úrnő öltözött szobalánynak. A megmaradt újságírók járműveikhez rohantak, és követték a szobalány kocsiját. A szomszéd utcából két újabb A GYŰJTŐK é 275

 

zsurnaliszta bukkant föl, kétségkívül kollégáik riasztották őket a fejlemény miatt.

Stone azonnal befordult a sarkon, és legyalogolt a Behanék telke mögötti sikátorhoz, ahol a közelben, egy sövény mögött várakozott.

Nem sokat kellett várnia. Néhány perc múlva pantallóban, hosszú fekete kabátban, és szemébe húzott, széles karimájú kalapban Marilyn Behan jelent meg. A sikátor végére érve óvatosan körülsandított.

Stone kilépett a sövény takarásából. – Mrs. Behan?

Az asszony megrezzent, és Stone felé fordult. – Kicsoda maga?

Nyavalyás riporter? – reccsent rá.

– Nem, Caleb Shaw barátja vagyok. Ő a Kongresszusi Könyvtárban dolgozik. Jonathan DeHaven temetésén találkoztunk.

A nő mintha az emlékezetében kutatott volna. Úgy viselkedett, mint aki berúgott, de a leheletén nem érződött alkoholszag. Talán kábítószerezett?

– Á, igen, már emlékszem. Csípős kis megjegyzést tettem arra, hogy CB sokat tud a hirtelen halálról.

Hirtelen köhintett, s a retiküljébe nyúlt papír zsebkendőért.

– Fogadja részvétemet! – mondta Stone abban a reményben, hogy az asszony nem emlékszik Reubenre, a férje állítólagos gyilkosára, aki a temetésen szintén a csoportjukhoz tartozott.

– Köszönöm! – Behanné hátrapillantott a sikátorba. – Gondolom, ez most kissé furának tűnik.

– Láttam a riportereket, Mrs. Behan. Ez biztosan rettenetes helyzet önnek, de lóvá tette őket, ami nem könnyű.

– Ha egy lány dúsgazdag emberhez megy, aki botrányokat kavar, meg kell tanulnia túljárni a média eszén.

– Beszélhetnék önnel néhány percet? Esetleg egy csésze kávé mellett.

– Nem tudom, ez nagyon nehéz időszak nekem – válaszolta zavartan, kapkodva az asszony, majd eltorzult az arca. – Most vesztettem el a férjemet, mi a fenét akar tőlem?

276é DAVID BALDACCI

 

Stone higgadt maradt. – Ez a dolog a férje halálával kapcsolatos.

Szeretnék kérdezni valamit arról, amit Mr. Behan a temetésen mondott.

Az asszony megdermedt, majd gyanakodva kérdezte: – Mit tud a férjem haláláról?

– Közel sem annyit, mint szeretnék, de azt hiszem, összefügg Jonathan DeHaven halálával. Elvégre igencsak rejtélyes, hogy két tőszomszéd ilyen... szokatlan körülmények között halálozik el.

Behanné váratlanul nagyon kiszámítottnak tűnt. – Ugye maga sem hiszi, hogy DeHavent szívroham vitte el?

– Én sem? Rám tudna szánni néhány percet, Mrs. Behan? Kérem, nagyon fontos.

Egy közeli delikáteszben, az egyik hátsó asztalnál kávéztak.

– Ugye a férje említett önnek valamit DeHaven haláláról? – kérdezte szenvtelenül Stone.

Az asszony kortyintott a kávéjából, jobban a szemébe húzta a kalapját, és halkan válaszolt: – Annyit mondhatok, hogy CB nem hitte el, hogy DeHaven szívrohamot kapott.

– Miért nem? Mit tudott?

– Nem vagyok biztos benne. Közvetlenül soha semmit sem mondott nekem róla.

– Akkor honnét tudja, hogy kételyek merültek föl benne?

Marilyn Behan habozott. – Fogalmam sincs, miért kéne bármit is mondanom önnek.

– Őszinte leszek abban a reményben, hogy viszonozza a fáradozásomat. – Stone beszámolt az asszonynak Reubenről és arról, amit a házban csinált, bár a távcsőről tapintatosan hallgatott. – Nem Reuben ölte meg a férjét, Mrs. Behan. Csak azért tartózkodott ott, mert megkértem, hogy vigyázzon a házra. Sok furcsa dolog történik a Good Fellow Streeten.

– Például micsoda?

– Például leselkednek a szemközti házból.

– Arról semmit sem tudok – felelte idegesen Behanné. – És CB

sosem említette. Tudom viszont, hogy úgy vélte, kémkednek utána.

A GYŰJTŐK é 277

 

Például az FBI-osok elő akarnak ásni valami terhelő adatot. Talán ők voltak, talán más, de CB sok ellenséget szerzett.

– Ön azt mondta, a férje közvetlenül semmit sem mondott önnek Jonathan haláláról, de a temetésen mintha bizonyosságot akart volna, hogy szívroham végzett a szomszédjával. Említette, hogy néha tévednek a boncoláskor.

Az asszony letette a kávét, és idegesen dörzsölgette a csésze peremére tapadt piros rúzst. – Egyik nap véletlenül hallottam, ahogy CB telefonált. Nem hallgatóztam vagy ilyesmi – tette hozzá gyorsan.

– Egy könyvet kerestem, ő pedig a könyvtárban, résnyire nyitott ajtó mellett telefonált.

– Nem vonom kétségbe, hogy véletlenül hallotta a beszélgetést – mondta Stone.

– CB azt magyarázta valakinek, hogy kiderítette, DeHaven akkoriban vizsgáltatta meg a szívét a Johns Hopkins klinikáján, és remek formában volt. Azután azt mondta, hogy megmozgatott egykét követ a washingtoni rendőrségen, és megtudta, hogy DeHaven boncolási eredménye egyáltalán nem kielégítő. Egyszerűen nincs benne logika. Nyugtalanul csengett a hangja, és azt mondta, szeretne jobban utánanézni.

– És utánanézett?

– Általában nem faggattam, hová megy, és ő is megtette nekem ezt a szívességet. Pedig a halála körülményei egyértelműen azt mutatják, hogy időnként félrelépett. Éppen New Yorkba repültem, és kicsit siettem, valamiért mégis megkérdeztem, nem tudom, miért, talán az aggodalmas tekintete miatt, szóval megkérdeztem, hová megy, és nincs-e valami baj. Az igazat megvallva, azt sem tudtam, hogy az övé az a nyavalyás vállalat. – Vállalat? Milyen vállalat?

– A Lángkontroll Rt., azt hiszem, úgy hívták. Valami ilyesmi.

– Elment a Lángkontrollba?

– El.

– Nem mondta, miért?

– Csak annyit, hogy ellenőrizni akar valamit. Illetve említette a könyvtárat, vagy legalábbis Jonathan munkahelyét. Valamit arról, hogy a vállalata kapott megbízást az ottani tűzvédelemre meg 278é DAVID BALDACCI

 

ilyesmi. És hogy megtudta, hogy nemrégiben elvittek onnan valami tartályokat. Azt is mondta, hogy a jelek szerint valamit elszúrtak a készletnyilvántartással.

– Ön nem tudja, talált-e a férje valamit?

– Nem tudom. Mint mondtam, New Yorkba mentem. CB nem telefonált, de amikor én hívtam, nem említette a dolgot, én pedig addigra megfeledkeztem róla.

– Zaklatottnak tűnt a hangja, amikor beszélt vele?

– Nem jobban, mint máskor. – Behanné egy pillanatra elhallgatott.

– Illetve azt mondta, ellenőrzi a csöveket a házunkban. Azt hittem, viccel.

– A csöveket? Mire célzott?

– Nem tudom. Feltételeztem, hogy a gázvezetékre. Azt hiszem, a gázcsövek szivároghatnak, és az robbanáshoz vezethet.

Stone először arra gondolt: Mint ami Bob Bradley házelnöknél történt. De azután valami más jutott az eszébe.

– Mrs. Behan, van a házukban esőztető rendszer?

– Nem, dehogy. Jelentős műgyűjteményünk van, úgyhogy a víz szóba sem jöhet. De CB nagyon is tartott a tűztől. Hiszen látja, mi történt a szemközti házban. CB egy másik rendszert szereltetett be, olyat, amelyik víz nélkül oltja el a tüzet. Nem tudom, hogy működik.

– Nem baj, azt hiszem, én tudom.

– Szóval úgy gondolja, az ölte meg CB-t is, aki Jonathant?

– Úgy – bólintott Stone. – És az ön helyében most valamelyik másik lakásukban tartózkodnék, minél messzebb innen.

Az asszony szeme elkerekedett. – Úgy gondolja, veszély fenyeget?

– Talán igen.

– Akkor visszamegyek New Yorkba. Már ma délután.

– Szerintem az bölcs lépés.

– Feltételezem, hogy a rendőrség nem tart vissza. Bár az útlevelemet le kellett adnom. Gondolom, gyanúsított vagyok.

Elvégre én vagyok a feleség. Az alibim sziklaszilárd, de gondolom, fölbérelhettem valakit, hogy a távollétemben gyilkolja meg.

– Előfordult már ilyen – értett egyet Stone.

A GYŰJTŐK é 279

 

Egy kis ideig szótlanul ültek.

– Tudja, CB tényleg szeretett engem. A többi nőt csak játékszernek tekintette. Azok jöttek-mentek. Egyedül velem állt az oltár elé. És mindenét rám hagyta. – Behanné megint kortyolt egyet a kávéjából. – Tudja, a sors fintora, hogy CB hadianyaggyártással szerzett vagyont, de utálta a lőfegyvert, soha nem is tartott. Műszaki végzettséggel rendelkezett. Ragyogó koponya volt, és bárkinél szorgalmasabban dolgozott. – Egy pillanatra elhallgatott. – Szeretett engem. Tudja, egy nő érzi azt. Én is szerettem őt. Minden hibájával együtt. Most sem tudom elhinni, hogy nincs többé. Valami bennem is meghalt vele.

Könnycseppet törölt ki a jobb szeméből.

– Miért hazudik nekem, Mrs. Behan?

– Micsoda?

– Miért hazudik nekem? Nem is ismer engem. Akkor meg minek bajlódik ezzel?

– Miket zagyvál itt összevissza? Én nem hazudok. Igenis szerettem a férjemet.

– Ha valóban szereti, nem fogadott volna magándetektívet, hogy az utca túloldaláról figyelje a házukat. Le is fotózta az illető a férje hölgyvendégeinek jövés-menését?

– Mit merészel! Ehhez semmi közöm. Bizonyára az FBI kémkedett CB után.

– Nem, az FBI-osoknak lett volna annyi eszük, hogy egy csapat ügynököt vezényeljenek ide, legalább egy férfit meg egy nőt, és rendes háztartás látszatát keltsék. Kitették volna a szemetet is, elvégeznek más ház körüli feladatokat, és nem mutatkoznak megfigyelés közben. Meg aztán minek is figyelnék az FBI-osok az önök otthonát? Megfordulna a fejükben egy pillanatig is, hogy az ön férje odahaza találkozik valami gyanús személlyel? Még az FBI-nak sincs korlátlan költségvetése, hogy a legvalószínűtlenebb helyzeteket is megfigyelje. – Stone a fejét csóválta. – Remélem, nem fizetett a cégnek egy vagyont, mert aligha érte meg.

– Nyomorult! – emelkedett föl félig ültéből az asszony.

280é DAVID BALDACCI

 

– Egyszerűen elválhatott volna tőle. Viszi a vagyon felét, és szabad asszonyként távozik.

– Miután így megalázott? A saját házamban parádézott azokkal a cafkákkal? Azt akartam, hogy megkeserülje. Igaz, magándetektívet fogadtam, és abban a házban helyeztem el. Hát aztán? Na és a fotók, amelyeket már készített a férjemről meg a fizetett szajháiról?

Azokkal szándékoztam kifacsarni a jó öreg CB-t, kényszeríteni, hogy mindenét nekem adja, mert ha nem, akkor minden nyilvánosságra kerül, és hadd áruljam el magának: a szövetségi kormányzat nem szereti, ha a szállítói kompromittáló helyzetbe keverednek. CB

szigorúan titkos anyagokba tekinthetett be. A hatóságok talán megvonták volna a TÜK-ös jogosítványát, ha tudják, hogy olyasmit művel, amiért megzsarolható. És miután mindenét rám íratja, én tettem volna lapátra őt. Nemcsak ő kacsingatott kifelé, nekem is voltak szeretőim, és már kiválasztottam azt, akivel leélem á hátralévő

életemet. Most viszont mindent megkapok, és még zsarolnom sem kell. Ez a tökéletes bosszú.

– Talán nem kéne fölemelnie a hangját. Mint mondta, a rendőrség kétségkívül gyanúsítottnak tekinti. És nem okos dolog fölöslegesen muníciót adni a zsaruknak.

Marilyn Behan körülnézett, és látta, hogy a vendégek megbámulják. Elsápadt, és visszaült a helyére.

Most Stone állt föl. – Köszönöm, hogy időt szakított rám! Nagyon hasznos információkat adott. És osztozom a fájdalmában – tette hozzá halálkomoly képpel.

– Menjen a pokolba! – suttogta Behanné.

– Ha úgy teszek, biztosan nem leszek egyedül.

A GYŰJTŐK é 281

 

47 é FEJEZET

ANNABELLE a csatlakozó járatára várt Atlantában. Miközben átnézte új útitervét, forrt benne a méreg Leo ostoba húzása miatt.

Hogy tehetett ilyet? Ha Annabelle azt akarta volna, hogy Freddy megtudja, kicsoda, maga mondta volna el neki.

Szólították az utasokat a járatához, de várt, hogy a többiek fölsorakozzanak. Bár első osztályon repült, így elsőként léphetett volna a fedélzetre, megszokásból jobb szerette látni, kik szállnak a gépre. Ahogy megfogyatkozott a sor, fogta a kézipoggyászát. A ruhái zömét még Washingtonban kidobta. Soha nem adott föl csomagot, ha repült, mert az egyenértékű a felhívással, hogy szimatoljanak az ember után. Majd a célállomáson vesz magának új holmit.

Amint a sorhoz ballagott, hogy a gépre szálljon, egy reptéri televízióra pillantott, amelyet a CNN-re hangoltak. Megtorpant.

Reuben arca nézett vissza rá. Közelebb sietett a képernyőhöz, és elolvasta az aláírásokat. Letartóztatták a vietnami veterán Reuben Rhodest. Cornelius Behan védelmi szállító iparmágnást egy nővel együtt a szomszédos lakóházból leadott lövésekkel meggyilkolták.

Rhodest őrizetbe vették.

– Úristen! – mormolta Annabelle.

– Utolsó hívás a 3457-es honolului közvetlen járathoz – hallatszott a hangosbeszélőből. – A 3457-es honolului közvetlen járat utasai fáradjanak a beszállókapuhoz!

Annabelle a szóban forgó kapura pillantott. Már a bezárásához készülődtek. Megfordult, ismét a képernyőre nézett. A szomszéd házból leadott lövésekkel?

Behan meghalt. Reubent letartóztatták. Mi a nyavalya folyik itt?

Ki kellett derítenie.

282é DAVID BALDACCI

 

Azután gondolatai éppolyan hirtelen ellenkező irányba lendültek.

Ez nem az én gondom. Nekem mennem kell. Jerry Beggar vadászik rám. Majd az öregek elrendezik a dolgokat. Reuben semmiképpen nem ölhette meg Behant, de majd ők kiokoskodják. És ha nem, akkor sem az én problémám. Nem az enyém.

Mégis dermedten állt. Még sosem viselkedett ilyen határozatlanul.

– Utolsó hívás, a 3457-es járathoz a beszállásnak rövidesen vége.

– Gyerünk, Annabelle – suttogta elkeseredetten –, eredj már!

Kinek hiányzik ez? Ez nem az ő harca. Semmivel sem tartozik ezeknek az embereknek. Ahogy Jonathannek sem.

Figyelte, ahogy a Jerry Bagger előli menekülésének kapuja becsapódik, és a jegykezelő átvonul egy másik kapuhoz. Tíz perccel később nézte, amint a Boeing-777-es eltávolodik a kaputól. Mire a gép a menetrend szerinti időben a magasba emelkedett, Annabelle már egy másikra foglalt helyet, hogy északra, Jerry Bagger meg a faaprító masinája közvetlen közelébe repüljön. És még csak azt sem tudta, miért. Illetve valahol a lelke mélyén talán mégis.

ALBERT TRENT otthoni dolgozószobájában az utolsó simításokat végezte valamin. Későn kezdett hozzá a jócskán éjszakába nyúló munka után, és elhatározta, hogy még pótol némi elmaradást, mielőtt kocsiba ül. A feladatok mind a képviselőház hírszerzési állandó bizottságában betöltött fontos pozíciójához kapcsolódtak. Évek óta viselte már ezt a tisztséget, alapos jártasságot szerzett a hírszerzői szakma csaknem minden vonatkozásában, legalábbis azt a részt illetően, amelyet a szolgálatok törvényhozási felügyeletük elé tárnak.

Lesimította mutatóba maradt hajtincseit, fölhajtotta a kávéját, lenyelte az utolsó falatot a krémsajtos batyuból, bepakolta az aktatáskáját, és néhány perc múlva már az utcán döcögött kétajtós Hondájával. Mához öt évre valami sokkal csinosabbat fog vezetni, mondjuk, Argentínában, bár úgy hírlik, a Déli-Csendes-óceán igazi paradicsom.

Titkos számláján immár milliók pihentek. A következő fél évtizedben ezt minden számítás szerint meg is duplázza. A titkok, amelyeket Roger Seagraves árusított, a díjskála legfelső régiójában A GYŰJTŐK é 283

 

keltek el. Nem úgy, mint a hidegháborús időkben, amikor az ember leadta a csomagot, és fölmarkolt érte húszezer dolcsit. Seagraves csak olyan ügyfelekkel üzletelt, akik a hét számjegyű tartományban működtek, de rengeteget vártak a pénzükért. Trent soha nem firtatta Seagraves forrásait, mint ahogy a vevőit sem. Seagraves úgysem közölt volna ezekről semmit, Trent pedig nem is akart tudni róluk.

Kizárólagos, ám kulcsfontosságú szerepe a Seagravestől kapott információk következő útszakaszon való továbbításában merült ki.

Erre egyedülálló és alighanem elhibázhatatlan módszer szolgált.

Tulajdonképpen főleg ez vezetett oda, hogy az amerikai hírszerzés pillanatnyilag romokban hevert.

Sok energikus és jól képzett kémelhárító tevékenykedett a terepen, igyekezett kiszimatolni, hogyan lopják el, majd közlik az ellenséggel a titkokat. Trent hivatalos minőségében megismerte e nyomozási erőfeszítések némelyikét. A szakemberek, akik tárgyaltak vele, semmi okból nem gyaníthatták, hogy egy lehetetlen frizurájú, szimpla hivatalnok, aki nyolcéves Hondával jár, düledező házban lakik, éppolyan feltételek között és behatárolt fizetségért dolgozik, mint minden más köztisztviselő, ugyanakkor egy rafinált kémszervezet részese is, azé a szervezeté, amely meghiúsítja az amerikai hírszerzés erőfeszítéseit.

A hatóságoknak mostanára tudniuk kellett, hogy a forrás valahol mélyen, legbelül üzemel, de a tizenöt nagy hírszerző szolgálat, amely évente az állami költségvetés ötvenmilliárd dollárját emésztette föl, és százhúszezer alkalmazottra terjedt ki, óriási szénakazlakat és mikroszkopikus tűket jelentett. Roger Seagraves pedig, miként Trent tapasztalhatta, vérfagyasztó hatékonysággal tette a dolgát, és a legapróbb, mégoly jelentéktelennek tűnő részlet sem kerülte el soha a figyelmét.

Kapcsolatuk kezdetén Trent megpróbált valami háttérinformációt szerezni róla, de az égvilágon semmit sem lelt. Gyakorlott hírszerzési tisztviselő lévén tudta, hogy ez teljes mértékben fedett szakmai előéletre utal. Az ilyen emberrel pedig nem ajánlatos ujjat húzni.

Trentnek eszébe sem jutott ilyesmi. Sokkal inkább akart öregen és gazdagon, ettől a helytől minél messzebb elhalálozni.

284é DAVID BALDACCI

 

Lestrapált Hondájában rázódva, elképzelte, hogyan fest majd új élete. Annyit biztosan tudott, hogy egészen másképp. Azon viszont sosem rágódott, hogy hány élet veszett el az ő kapzsisága miatt.

Hazaárulók ritkán szenvednek effajta lelkiismeret-furdalástól.

STONE ÉPPEN visszatért a Marilyn Behannél tett látogatásából, amikor kopogtattak faháza ajtaján.

– Üdv, Oliver! – köszönt rá Annabelle, ahogy kikukkantott.

A férfi nem mutatta, hogy meglepné újbóli feltűnése, csak egyszerűen betessékelte. Két rozoga karosszékbe ültek a kandalló elé.

– Hogy sikerült az útja? – kérdezte udvariasan Stone.

– Hagyjuk, nem mentem el.

– Komolyan?

– Megmondta a többieknek, hogy elmentem?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert tudtam, hogy visszajön.

– Na jó, ettől tényleg kiakadok. Hiszen nem is ismer.

– Nyilván mégis, mert itt van.

Annabelle a férfira meredt, a fejét csóválta. – Maga alighanem a legfurább temetőmunkás, akivel életemben találkoztam.

– Töméntelennel találkozott, nemde?

– Hallottam, mi történt Reubennel.

– A rendőrök természetesen tévednek, csak még nem tudják.

– Ki kell hoznunk a börtönből.

– Dolgozunk rajta, Reuben pedig jól bírja magát. Nem hiszem, hogy sok gondot tudnak okozni neki odabent. Láttam olyat, hogy kocsmai verekedésben öt férfival elbánt. Nemcsak bivalyerős, de a legkönyörtelenebb és legszilajabb bunyós is, akit valaha láttam.

Nagyra tartom az ilyesmit.

– De Jonathannél valaki leiskolázta?

– Le.

– Vajon miért csinálták? Miért ölték meg Behant?

– Mert rájött, hogyan halt meg Jonathan. Ez elégséges ok.

A GYŰJTŐK é 285

 

Stone felidézte a Marilyn Behannel folytatott beszélgetését.

– Szóval likvidálják Behant, és Reubenre kenik, mert éppen kéznél volt?

– Valószínűleg látták jönni-menni a háznál, kiokoskodták, hogy a padlás jó lőállás, és ennek alapján kivitelezték a dolgot. Talán arról is megbizonyosodtak, hogy Behan nőket hord haza, és mindig töltenek időt abban a szobában.

– Elég durva konkurenciával állunk szemben. Most mihez kezdünk?

– Először is meg kéne nézni a könyvtári páncéltermek videofelvételeit.

– Visszafelé jövet kigondoltam, hogyan oldjuk meg.

– Egy pillanatig sem fért hozzá kétség, hogy meg fogja oldani. – Stone elhallgatott, majd folytatta. – Nem hiszem, hogy maga nélkül eljutottunk volna idáig. Sőt tudom, hogy nem.

– Ne dicsérjen annyit. Még nem értünk célba.

Egy kis ideig némán ültek.

Annabelle kinézett az ablakon. – Tudja, tényleg békés itt.

– A holtak közt? Kezdem nagyon nyomasztónak találni.

A nő mosolyogva állt föl. – Rácsörgök Calebre az ötletemmel.

Stone is fölállt, kinyújtóztatta majdnem százkilencven centis, inas testét.

– Sajna olyan korba jutottam, amikor az egyszerű fűnyírás is rémségeket művel az ízületeimmel.

– Vegyen be Advilt. Később telefonálok, mihelyt újra elrendezkedtem.

Ahogy kifelé menet elhaladt Stone mellett, a férfi halkan azt mondta: – Örülök, hogy visszajött.

Ha hallotta is Annabelle, nem reagált. Stone figyelte, amint a kocsijába száll, és elhajt.

286é DAVID BALDACCI

 

48 é FEJEZET

A NAGY FELISMERÉS után Jerry Bagger az irodájába hívatta a szemközti szálloda igazgatóját, és követelte mindazon vendégek adatait, akik egy bizonyos napon a huszonkettedik emelet kaszinó felőli oldalán vettek ki szobát. Márpedig ha Atlantic Cityben Jerry Bagger hívat valakit, akkor menni kell. Bagger néhány embere szokás szerint a háttérben lézengett.

A fiatal, jóképű, szemlátomást becsvágyó szállodaigazgató, aki igyekezett legjobb tudása szerint teljesíteni kötelességeit, semmibe sem szándékozott betekintést engedni a kaszinófőnöknek.

– Csak hogy értse a helyzetet: amennyiben nem teszi meg, amit kívánok, meghal – mondta Bagger.

Az igazgató arca megvonaglott. – Ön fenyeget engem?

– Nem. Fenyegetés az, ha elképzelhető, hogy nem következik be a dolog. Ez itt most az, amit a szakmában tutibiztosnak szoktunk nevezni.

A fiatalember elsápadt, de bátran felelt: – Az ön által igényelt információ bizalmas. Semmiképpen nem szolgáltathatom ki önnek.

Vendégeink elvárják, hogy ügyeiket diszkréten kezeljük, mi pedig a legmagasabb mércéhez igazodva...

– Persze, persze – szakította félbe Bagger. – Nézze, először megpróbálom szépszerével. Mennyit kér érte?

– Ön meg akar vesztegetni?

– Na, úgy látszik, jutunk valamire.

– Ezt nem mondhatja komolyan...

– Száz rugó.

– Százezer dollár!

Bagger az embereire nézett. – Hű, ennek aztán vág az agya, mi?

Talán föl kéne vennem üzletvezetőnek. Bizony, százezer dollár A GYŰJTŐK é 287

 

csusszan egyenesen a magánszámlájára, ha hagyja, hogy belenézzek a nyilvántartásba. – Az igazgató láthatólag fontolgatta az ajánlatot, de Baggernek gyorsan fogyatkozott a türelme. – Ha pedig nem, akkor megmondom, mi történik. Nem ölöm meg. Inkább összetöröm minden csontját, megkutyulom az agyát, hogy senkinek se tudja elmondani, mit csináltam magával, és a hátralévő éveit szociális otthonban töltheti, ahol összevissza pisálja magát, miközben valami flúgosok minden este egzecírozzák. Na mármost számomra itt nincs igazi választás, de józan és belátó vagyok, úgyhogy magára bízom a döntést. Öt másodpercet kap.

Egy óra múlva Bagger rendelkezett minden kért adattal, és gyorsan leszűkítette a lehetséges gyanúsítottak névsorát. Ezután kikérdezte a személyzetet a szóban forgó vendégek némelyikéről.

Hamarosan rá is lelt az adu ászra, mert az egyik vendég a szállodai tartózkodása alatt bizonyos többletszolgáltatásban részesült.

– Igen, megmasszíroztam – mondta a Cindy nevű törékeny, fekete hajú, helyes arcú, ennivalóan formás fiatal nő, aki még dörzsöltnek is bizonyult. A szálloda pazar wellnessrészlegének különszobájában beszélgetett Baggerrel, közben rágógumit pukkasztgatott és a haját csavargatta.

Bagger jól szemügyre vette. – Tudod-e, ki vagyok?

Cindy bólintott. – Jerry Bagger. Az anyukám, Dolores önnél dolgozik a Pompejiben, kockaasztalnál.

– Igen, a jó öreg Dolores. Szereted ezt a wellness-biszbaszt?

– A fizu tré, de a jatt szupi. Az öreg fazonok csípik, ha egy fiatal nő matat rajtuk. Némelyiknek feláll masszírozás közben. Elég undorító egy nyolcvanévesnél, de ahogy mondtam, rendesen jattolnak.

– Dolgoztál egy fickón – pillantott Bagger a névre, amelyet leírt –, Robby Thomasnak hívják. Mesélj róla, a külsejével kezdve.

Cindy személyleírást adott a vendégről. – Jóképű srác, de nagyon adja a bankot. El van ájulva saját magától. Nem bírom a beképzelt férfiakat. És girnyó is, meg olyan bájolgós, tudja, milyen az.

Szerintem lenyomtam volna szkanderban. Nekem a testes, kemény srácok jönnek be.

288é DAVID BALDACCI

 

– Világos. Szóval ennek a bájgúnárnak csak masszázst adtál?

Vagy valami extrát is?

Cindy összefonta a karját, és abbahagyta a rágógumi-pukkasztgatást. – Én képesített sportmasszőr vagyok, Mr. Bagger.

A férfi válaszul tíz darab százdolláros bankjegyet húzott elő a tárcájából. – Ez fedezi a képesítésedet?

Cindy tekintete a bankókra tapadt. – A szabadidőmmel azt csinálok, amit akarok.

– Az nem vitás – nyújtotta neki a pénzt Bagger. – Szóval mesélj!

A lány azonban habozott. – Esetleg elveszíthetem az állásomat, ha...

– Teszek rá, ha kriptaszökevényekkel kamatyolsz ezen a gagyilux helyen, értjük egymást? – Bagger bedugta a pénzt a lány pólójába. – Na most mesélj szépen. És ne hazudj, mert az nálam nagyon nem nyerő.

Cindynek megeredt a nyelve. – Az úgy volt, hogy egyből beindult rám a srác. Masszíroztam, aztán egyszer csak a combomon a keze, és olyan helyekre téved, ahol semmi keresnivalója.

– Aha, igazi vadállat. És aztán?

– Aztán tényleg nyomult. Először rövid úton leépítettem. Akkor elkezdte a pakolós dumát. Azt mondta, nagyot szakít, és legyek kedves hozzá.

– Nagyot szakít, hm? Mesélj tovább!

– Virított egy kis zsozsót, azt mondta, van még bőven. Műszak után megvárt. Megittunk két pohárral, kicsit becsíptem, nem nagyon bírom a szeszt.

– Na jó, haladjunk egy kicsit tempósabban – türelmetlenkedett Bagger. – Súlyos figyelemhiányban szenvedek.

– A lényeg az, hogy a szobájában kötöttünk ki – hadarta a lány. – Lecumiztam, hogy elősegítsem a dolgot, de a seggfej hamar elsült.

Persze rögtön berágtam, mert még csak nem is ismertem a gyereket.

Ő meg kiborult, sírt, mint egy kisbaba. Száz ruppót adott. Tetves száz ruppót! Aztán vagy tíz percig rókázott a fürdőszobában. Amikor kijött, azt mondta, már jó ideje nem volt semmi, és amiatt ment el olyan ész nélkül. Mintha nem fütyültem volna rá.

A GYŰJTŐK é 289

 

– Micsoda gyökér. És mi volt aztán?

– Hát nagyjából ennyi az egész. Úgy értem, ezek után mi a fenének maradtam volna? Nem randiztunk vagy ilyesmi.

– Semmi mást nem mondott a srác? Hogy hová való, hová készült, mi volt az a nagy szakítás? – A lány a fejét rázta. Bagger a szemébe nézett. – Na jó, te elég vagány csajszinak látszol. Nem lehet, hogy lenyúltál egy kis zsozsót a brifkójából, amíg a rötyin okádott?

– Minek néz engem? Piti kurvának?

– Szálljunk le a földre, Cindy baba. – A mellkasához érintette a tenyerét. – Én Jerry Bagger vagyok, te meg egy könnyűvérű pipóca, aki piszkos anyagiakért hagyja, hogy vadidegenek torkon lőjék.

Akkor fussunk neki még egyszer: lenyúltál egy kis zsozsót, hogy kipótold a százast, amit kaptál?

– Mit tudom én, lehet. De nincs kedvem tovább dumálni erről.

Bagger elkapta a lány állát, és maga felé rántotta a fejét, hogy farkasszemet nézzenek. – Anyukád mesélt rólam?

Cindy riadt tekintettel nagyot nyelt. – Azt mondta, nagyon jó magánál dolgozni.

– Mást nem?

– Meg még azt, hogy akire bepipul, annak régen rossz.

– Bizony ám. Okos mamád van. – Bagger jobban megszorította Cindy állát, és a lány följajdult. – Szóval, ha szeretnéd viszontlátni a mamit, vegyél egy jó mély lélegzetet, és ki vele, mit láttál a bájgúnár brifkójában.

– Oké, oké. Fura volt, mert két igazolvány volt nála.

– Na és?

– És az egyiken az a név, amit a masszázsnál is mondott, Robby Thomas Michiganből. A másik egy kaliforniai jogsi volt.

– Milyen névre? – kérdezte higgadtan Bagger.

– Tony. Tony Wallace. Elengedte a lány állát.

– Na látod, megy ez neked. Akkor most visszalibeghetsz a vén szivarok fütyijét gyurmázni.

A lány remegő térddel állt föl. Ahogy az ajtó felé indult, Bagger utánaszólt: – Pillanat, Cindykém, nem felejtettél el valamit?

290é DAVID BALDACCI

 

A lány lassan hátrafordult. – Mit, Mr. Bagger? – kérdezte idegesen.

– Ezer ficcset fizettem neked. A bájgúnártól a tizedét kaptad, és lebullantottad. Tőlem meg se kérdezted, igényt tartok-e rá. Ez nem szép, Cindy. A magamfajta megjegyzi ám az ilyesmit.

Bagger várt, merőn nézte a lányt.

– Óhajtja, hogy lecumizzam, Mr. Bagger? – kérdezte Cindy remegő hangon. – Megtiszteltetésnek tekinteném – tette hozzá sietve.

– Kösz, nem.

A GYŰJTŐK é 291

 

49 é FEJEZET

ANNABELLE ÉS CALEB a Jefferson-épület egyik folyosóján lépkedtek, az előbbi térdig érő piros szoknyát, fekete blézert és bézs blúzt viselt, szakavatott és ihletett magabiztosságot sugárzott, az utóbbi pedig olybá tűnt, mint aki legszívesebben fölvágná az ereit.

– Nincs más dolga, mint búskomoran, leverten viselkedni – mondta a nő.

– Az igazán nem nehéz, mert tényleg búskomor és levert vagyok – vágta rá Caleb.

Mielőtt beléptek a könyvtár rendészeti irodájába, Annabelle megállt, és föltette a láncon a nyakába akasztott szemüveget.

– Biztos, hogy ez beválik? – suttogta Caleb immár kissé ziháló hangon.

– A simli mindig csak akkor biztos, amikor már bevált.

– Köszi, ez remek.

Nem sokkal később a rendészet vezetőjének szobájában ültek.

Caleb lehorgasztott fejjel, lesütött szemmel hallgatta Annabelle szavait.

– Miként az imént kifejtettem, Caleb engem bízott meg, hogy a pszichológusaként segítsem át ezen a folyamaton.

– Azt mondja, nehezére esik belépni a páncélterembe? – kérdezte értetlenül a főrendész.

– Igen. Mint tudja, Caleb ott találta holtan egy kedves barátját és kollégáját. Rendes körülmények között nagyon szeret a páncélteremben tartózkodni. Sok esztendeje az életéhez tartozik. – Annabelle Calebre pillantott, aki mintegy végszóra mélyet sóhajtott, és papír zsebkendővel nyomkodta a szemét. – Az a hely, amelyhez oly sok kellemes emlék kötődött, most elszomorítóvá, sőt rémisztővé változott.

292é DAVID BALDACCI

 

– Nyilván nagyon nehéz lehet magának, Mr. Shaw – nézett Calebre a főrendész.

Caleb úgy reszketett, hogy végül Annabelle elkapta az egyik kezét.

– Kérem, szólítsa Calebnek, elvégre mindannyian barátok vagyunk – buzdította a rendészt Annabelle, és észrevétlenül intett neki, miközben úgy szorította Caleb kezét, mintha össze akarná törni.

– Hogyne, persze, mindannyian barátok vagyunk, rendben – helyeselt feszengve a rendész. – De mi köze ennek a rendészethez?

– Az az elképzelésem, hogy megnézetem Calebbel az olvasóteremről készült felvételeket, a páncélterembe lépő és onnan távozó embereket, hadd lássa, hogy minden a szokásos, minden olyan, amilyennek lennie kell, ez erőt ad neki, hogy átvészelje a mostani időszakot, ezáltal az olvasóterem és a páncélterem visszaváltozik maradéktalanul pozitív élménnyé.

– Nem tudom, megengedhetem-e, hogy betekintsenek a felvételekbe. Ez rendkívül szokatlan kívánság.

Caleb már beletörődően föl akart állni, de Annabelle szúrós tekintete mozdulatlanná dermesztette.

– Minthogy a helyzet is szokatlan – hangsúlyozta a nő. – Bizonyára ön is szívesen megtesz mindent, ami öntől telik, hogy egy munkatársa további boldogulását elősegítse.

– Hogyne, de...

– Akkor ugye a mostani időpont alkalmas a kazetták megnézésére? – Dühös pillantást vetett Calebre, aki még mindig félig fölegyenesedve tétovázott az ülőhelye fölött. – Hiszen láthatja, mennyire le van sújtva.

Caleb a fotelba rogyott, a fejét térdig lehorgasztotta.

Annabelle visszafordult a főrendészhez, és megnézte a férfi névkitűzőjét. – Mondja, Dale... ugye szólíthatom Dale-nek?

– Persze, rendben.

– Mondja, Dale, látja, milyen ruha van rajtam?

A férfi megszemlélte Annabelle vonzó alakját. – Igen, észrevettem – felelte szégyenlősen.

A GYŰJTŐK é 293

 

– Láthatja, hogy a szoknyám piros. Ez bátorító, előremutató szín, Dale. A blézerem viszont fekete, ez visszahúzó szín, a blúzom pedig bézs, ami semleges szín. Ez azt jelképezi, hogy félúton haladok azon célom felé, hogy ezt az embert normális, egészséges élethez segítsem. Ahhoz, hogy elvégezhessem a feladatomat, az ön támogatására is szükségem van, Dale. Szeretnék Dale kedvéért talpig pirosba öltözni, és biztosra veszem, hogy ön is ezt kívánja nekem.

Amondó vagyok, hogy fejezzük be a munkát, Dale, gyerünk, csináljuk meg! – Annabelle fürkész tekintettel végigmérte a főrendészt. – Ugye jól érzékelem, hogy velem van?

Dale a gyámoltalan Calebre pillantott. – Jó, nem bánom, hozom a kazettákat.

Miután a főrendész elhagyta a helyiséget, Caleb megszólalt: – Igazi szakemberhez illően adta elő magát.

– Köszönöm! – felelte kurtán Annabelle. Miután többet nem mondott, Caleb folytatta: – És azt hiszem, én is egész jól csináltam.

– Ezt komolyan mondja? – meredt rá hitetlenkedve Annabelle.

NÉHÁNY ÓRA múlva Annabelle és Caleb hátradőltek ültükben, miután megtekintették, milyen jövés-menés zajlott az olvasóteremben DeHaven meggyilkolása előtt és után.

– Ez a tipikus olvasóforgalom – mondta Caleb. – Semmi különleges.

Annabelle újra végigtekerte az egyik kazettát. – Ez ki?

– Kevin Philips. Mióta Jonathan meghalt, ügyvezető igazgató.

Azért jött le hozzám, hogy Jonathan halála felől érdeklődjön. Ez pedig Oliver német tudósnak öltözve.

– Remek. Nagyon jól játssza a szerepét – jegyezte meg elismerően Annabelle.

Átnéztek még néhány felvételt. Caleb az egyik jelenetre mutatott.

– Itt kaptam meg az üzenetet Jonathan végrendeletével kapcsolatban. – Közelebb hajolt a képernyőhöz. – Tényleg ilyen dagi vagyok? – tapogatta meg a hasát.

– Ki küldte az üzenetet?

– Kevin Philips.

294é DAVID BALDACCI

 

Annabelle végignézte a kazettán, ahogy Caleb megbotlik és összetöri a szemüvegét.

– Nem szoktam ennyit ügyetlenkedni – mondta a férfi. – El sem tudtam volna olvasni azt a nyavalyás üzenetet, ha Jewell English nem adja kölcsön a szemüvegét.

– Jó, de miért dobta be a nő a cserét?

– Hogyhogy?

– A rajta lévő szemüveget a táskájából másikra cserélte. Látja?

Szó se róla, prímán kivitelezte. Jó műszerész válna belőle... Úgy értem, jó a kézügyessége.

Caleb meglepetten figyelte, amint Jewell English lekapja a szemüveget, amelyet viselt, majd a retiküljéből másikat húz elő. Ez utóbbit nyújtotta át Calebnek.

– Nem tudom, miért cserélte ki, talán valamiért nagyon vigyáz arra a szemüvegre. Amit nekem adott, azzal egész jól el tudtam olvasni az üzenetet.

– Ki ez a Jewell English?

– Csak egy könyvmániás öregasszony, az olvasóterem rendszeres látogatója.

– És olyan fürge kezű, mint egy Las Vegas-i kártyakrupié – szögezte le Annabelle. – Vajon miért? – tűnődött el.

A GYŰJTŐK é 295

 

50 é FEJEZET

STONE a faházában ült, a Marilyn Behannel folytatott beszélgetésén töprengett. Ha az asszony igazat mondott, márpedig megcsalt feleségként miért hazudott volna, akkor ő tévedett, Cornelius Behan nem gyilkolta meg se Jonathan DeHavent, se Bob Bradleyt. A jelek szerint fölfedezte azonban, miként végeztek a szerencsétlen könyvtárossal, és ez az ő megölésére késztetett valakit.

De ki más húzhatott hasznot DeHaven halálából? Vagy éppenséggel Bradleyéből. Stone törte a fejét, de nem akart összeállni a kép.

– Oliver?

Fölpillantott. Milton állt a küszöbön.

– Kopogtam, de nem nyitottál ajtót.

– Bocs, egy kicsit elméláztam.

Milton szokás szerint magával cipelte a laptopját, és most egy kis aktatáskát is hozott. Mindkettőt az asztalra tette, és egy dossziét húzott elő. – Ezt találtam Bradley embereiről.

Stone átvette az anyagot, és figyelmesen átolvasta. Számos irat szólt Bradley politikai pályafutásáról, többek között a képviselőház hírszerzési bizottságáról, amelyben évekig elnökölt.

– Bradley nagyon tehetséges politikus volt, sok jó reformot vezetett be a hírszerzési területen – mondta Milton.

– Talán ez okozta a halálát – jegyezte meg Stone. – Szép kis elismerés.

Átnézte a Bradley képviselői irodai munkatársairól meg hírszerzési bizottsági beosztottairól szóló háttérinformációkat és fotókat is. Éppen végzett, amikor

Annabelle és Caleb befutottak. Stone mesélt nekik meg Miltonnak a találkozásáról Marilyn Behannel.

296é DAVID BALDACCI

 

– Ez valóban kilövi azt a teóriát, hogy Behan részes volt Jonathan halálában – látta be Caleb.

– Úgy tűnik – mondta Stone. – Ti ma mit találtatok a kazettákon?

– Az eredeti sejtésünk nem jött be, nem lettünk okosabbak attól, hogy láttuk, kik léptek a páncélterembe, illetve onnan ki. Találtunk viszont valamit, ami esetleg nagyon fontos lehet – számolt be Annabelle a Jewell English által bemutatott bűvésztrükkről.

– Biztos benne? – kérdezte értetlen arccal Stone.

– Higgye el, milliószor láttam ezt a műveletet.

És legalább annyiszor elő is adta – gondolta Stone. Ismét Calebhez fordult. – Mit tudsz erről a nőről?

– Csak azt, hogy javakorabeli özvegy, törzsolvasó, rajong a régi könyvekért, nagyon kedves, lelkes, és...

A könyvtáros elvörösödött.

– És még mi? – firtatta Stone.

– És mindig próbálkozik nálam – felelte halk, zavart hangon Caleb.

Annabelle alig bírta visszafojtani a nevetést.

– De vélhetőleg mindez ellenőrizetlen értesülés, tőle hallottad – mondta Stone.

– Így van – ismerte el Caleb.

– Vajon miért cserélte ki a szemüveget?

– Talán egyszerűen azért, mert az a szemüveg valamilyen okból nagyon fontos neki. Adott helyette egy másikat, úgyhogy semmit sem szeretnék belemagyarázni ebbe.

– Én sem, Caleb, csakhogy az ember nem várná a könyvritkaságok olvasótermét rendszeresen látogató idős özvegyasszonyoktól, hogy kivételes bűvészkézügyességgel rendelkezzenek. Ha nem akarta kölcsönadni azt a szemüveget, miért nem mondta meg egyszerűen, miközben átnyújtotta a másikat?

Caleb már-már felelt valamit, de azután meggondolta magát. – Erre sem tudok válaszolni.

– Én sem, de kezdem azt hinni, hogy választ kell találnunk, mert csak akkor deríthetjük ki, mi történt Jonathan DeHavennel.

A GYŰJTŐK é 297

 

– Nem gondolhatod komolyan, hogy Jewell Englishnek, ennek a kedves öregasszonynak bármi köze lehet Jonathan halálához – tiltakozott Caleb.

– Egyelőre ezt sem zárhatjuk ki. Behant pedig azért gyilkolták meg, mert kitalálta, hogyan végeztek DeHavennel. Szerintem rájött, hogy a könyvtári gáztartályokat szándékosan átcímkézték. Talán ezért jött az olvasóterembe kérdezősködni, Caleb, ezért akarta megnézni a páncéltermet. Tudakozódni próbált, hogy miért ölhették meg DeHavent. Ne feledjük, hogy kíváncsiskodott, vajon DeHaven mindenkivel barátságos viszonyban volt-e a könyvtárban. Nem azon mesterkedett, hogy másra kenje a gyilkosságot, hanem őszintén érdekelte, voltak-e DeHavennek haragosai.

– Más szóval nem Behan, hanem DeHaven a kulcs, és talán valami a könyvtárban? – kérdezte Annabelle.

– Tudjuk, hogy Bradleyt egy másik épületből kilőtt puskagolyó ölte meg. Behan pontosan ugyanúgy halt meg. Ez nem lehet véletlen egybeesés. Sőt nagyon könnyen elképzelhető, hogy egyazon személy húzta meg a ravaszt. A hivatásos bérgyilkosok előszeretettel alkalmazzák ugyanazt a módszert az ölésre, mert már tökélyre vitték, így kisebb a veszély, hogy hibáznak a megbízás teljesítése során.

– Úgy beszél, mint aki nagyon ért az efféléhez – mondta Annabelle.

Stone ártatlanul elmosolyodott. – Caleb a megmondhatója, hogy falom a detektívregényeket. Nemcsak szórakozást, hanem információkat is lelek bennük. – Calebre nézett. – Nincs valami mód, hogy a hölgy tudtán kívül egy pillantást vethessünk a szemüvegeire?

– De, éjnek évadján betörhetünk az otthonába, és ellophatjuk a szemüvegeit – epéskedett Caleb.

– Jó ötlet – mondta Stone. – Ki tudod deríteni a lakcímét?

– Ne komolytalankodj, Stone! – ripakodott rá Caleb.

– Talán tudok jobb megoldást – mondta Annabelle. Mindenki ránézett. – Rendszeresen jár az a hölgy az olvasóterembe?

– Elég rendszeresen.

– Ha a megszokott időbeosztásához tartja magát, mikor esedékes a következő látogatása?

298é DAVID BALDACCI

 

Caleb gyorsan utánagondolt. – Épp holnap.

– Nagyszerű. Holnap magával megyek a könyvtárba. Megmutatja nekem a nénit, és hagyja, hogy a többit én intézzem.

– Mit akar csinálni? – érdeklődött Caleb.

Annabelle fölállt. – A saját fegyverét fordítom ellene.

Amint elment, Caleb megszólalt. – Őelőtte nyilván nem vethettem föl, Oliver, de hátha mindez valamiképp az Öbölzsoltár- ral függ össze? Az hihetetlen érték, és nem tudjuk, hol szerezte Jonathan.

Lehet, hogy lopták, és talán valaki másnak fáj rá a foga.

Elképzelhető, hogy a megszerzésért ölték meg Jonathant.

– Csakhogy nem szerezték meg, Caleb – vitatkozott Stone. – Eleve betörhettek volna a pincébe, hogy elvigyék. És minek ölték volna meg Cornelius Behant, illetve Bradleyt? Nekik semmi közük sem lehetett az Öbölzsoltár- hoz. Behan azt sem tudta, hogy DeHaven könyveket gyűjtött. Azt pedig semmi sem bizonyítja, hogy Bradley egyáltalán ismerte a kollégádat.

Miután Caleb leverten és zavarodottan távozott, Stone még elbeszélgetett Miltonnal, s közben Bradley munkatársainak dossziéjában lapozgatott.

– Michael Avery a Yale-en végzett, a legfelsőbb bíróság egyik tagja mellett joggyakornokoskodott, és a Nemzeti Hírszerzési Központban, az NHK-nál is megfordult, mielőtt a hírszerzési bizottságnál helyezkedett el. Azután követte Bradleyt a házelnöki irodába – mondta Stone. Megnézett még néhány fényképet és életrajzot. – Egy másik yale-es, Dennis Warren a pályája elején az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott. Bradley kabinetfőnöke lett, és ezt a pozícióját az újdonsült házelnök mellett is megtartotta.

Albert Trent harvardi diplomás jogász éveken át tartozott Bradley hírszerzési bizottsági személyzetéhez; egy időben a CIA alkalmazásában állt. Mind patinás egyetemről kerültek ki, mind nagyon tapasztaltak. Úgy tűnik, Bradley elsőrangú csapattal dolgozott.

– Régi mondás, hogy egy kongresszusi képviselő annyit ér, amennyit a csapata.

A GYŰJTŐK é 299

 

Stone elgondolkozott. – Tudod, Bradley meggyilkolásának körülményeivel eddig nemigen foglalkoztunk.

– És miként orvosolhatjuk ezt? – kérdezte Milton.

– A barátnénk igen ügyesen adja ki magát másnak, mint ami.

– A lehető legjobb a témában.

– Mit szólnál, ha te meg én játszanánk valami hasonlót?

– Állok elébe.

300é DAVID BALDACCI

 

51 é FEJEZET

ALBERT TRENT és Roger Seagraves ismét Trent capitoliumi irodájában találkoztak. Seagraves éppen tájékoztató anyagot tartalmazó dossziét adott át Trentnek, hogy az lemásolja, és a bizottsághoz beérkező iratok közé sorolja a dossziét. Az eredeti dossziéban a Pentagon sorsdöntő titkait, az Egyesült Államok afganisztáni, iraki és iráni haditerveinek részleteit is elrejtették. Trent az előre megbeszélt desifrírozási módszerrel nyerhette ki ezeket a titkos adatokat a lapokról.

– Ráérsz egy kicsit? – kérdezte Seagraves, miután végeztek ezzel a feladattal.

Sétáltak egyet a Capitolium körül.

– Öregem, mekkora mázlid volt Behannel, Roger, most a másik pasast gyanúsítják.

– Tanuld meg, Albert, hogy nálam semmi sem mázli kérdése.

Észrevettem a lehetőséget, és megragadtam.

– Jó, nem kell mellre szívni. Mit gondolsz, megáll a vád a bíróság előtt?

– Kétlem. Nem tudom, mit keresett a helyszínen a fickó, de tényleg Behan házát figyelte. És a haverja, Caleb Shaw az olvasóteremben dolgozik. Ráadásul ugyanehhez a társasághoz tartozik az az Oliver Stone is, akit elkaptam és „finoman”

kikérdeztem.

– Shaw azért jár abba a házba, mert DeHaven könyvgyűjteményének hagyatéki gondnoka.

– Ezt én is tudom, Albert – vetett kollégájára lekicsinylő pillantást Seagraves. – Azért néztem meg magamnak szemtől szemben Shaw-t, hogy megtervezhessek egy későbbi akciót, ha szükségessé válik.

A GYŰJTŐK é 301

 

Ezeknek nem csak könyveken jár az eszük. A figura, akit kihallgattam, valaha CIA-s volt, méghozzá egészen különleges minőségben.

– Ezt nem is mondtad! – hökkent meg Trent.

– Eddig nem kellett tudnod, Albert. Most már kell.

– Most miért kell?

– Mert azt mondtam. – Seagraves a Jefferson-épület felé tekintett, ahol a könyvritkaságok olvasóterme működött. – Ezek a Lángkontroll Rt.-nél is szaglásztak. Az ottani emberem szerint a könyvtárból elhozott egyik tartályról ledörgölték a festéket. Szóval alighanem tudnak a szén-dioxidról.

– Ez nem valami megnyugtató, Roger – sápadt el Trent.

– Nem kell mindjárt begyulladni, Albert. Van egy tervem. Mindig van tervem. Az utolsó járandóságunkat még nem kaptuk meg.

Milyen gyorsan tudod továbbítani az új anyagot?

Trent az órájára nézett. – A legkorábban holnap, de az is elég szoros.

– Oldd meg!

– Talán le kéne húznunk a rolót, Roger.

– Sok kuncsaftot kell kiszolgálnunk. Azzal nem csinálnánk jó boltot.

– Azzal sem, ha hazaárulásért börtönbe megyünk.

– Én nem megyek börtönbe, Albert.

– Azt nem tudhatod.

– De tudhatom. Halottak nem kerülnek börtönbe.

– Jó, de nem muszáj azt az utat választanunk. Talán csak meg kéne fontolnunk, hogy visszavegyünk a tempóból. Hadd csillapodjanak le a kedélyek.

– Azok ritkán szoktak lecsillapodni, miután fölszítják őket.

Szépen tesszük tovább a dolgunkat, ahogy eddig, és mint mondtam, van egy tervem.

– Engem is beavatnál?

Seagraves nem méltatta válaszra a kérdést. – Ma este újabb begyűjtést bonyolítok le. Ez tíz milkót hozhat a konyhára, ha olyan 302é DAVID BALDACCI

 

jó, amilyennek gondolom. De nyisd ki a szemed és a füled! Ha bármi különöset észlelsz, tudod, hol találsz.

– Azt hiszed, megint... izé... gyilkolnod kell?

– Sőt remélem – felelte Seagraves, és elvonult.

AZNAP ESTE Seagraves a Kennedy Központhoz autózott, hogy meghallgassa a Nemzeti Szimfonikus Zenekar koncertjét. A Potomac partján trónoló sima vonalú, dobozszerű' Kennedy Központról sokan mondták már, hogy az ország legjellegtelenebb olyan emlékműve, amelyet elhunyt elnök tiszteletére emeltek. Seagravest hidegen hagyta az épület esztétikuma. A zenekar sem érdekelte. A jóképű, magas, izmos férfi jó néhány nő pillantását magára vonta, ahogy az előcsarnokban a koncert színhelyére tartva elhaladt mellettük. Erről sem vett tudomást. A mai este kizárólag munkavégzésre szolgált.

Később a rövid szünetben Seagraves a közönség zömével együtt elhagyta a hangversenytermet, hogy elfogyasszon egy pohár frissítőt, és nézelődjön a megvásárolható emléktárgyak között.

Villámlátogatásra beugrott a férfimosdóba is. Azután elhalványultak a fények, jelezték, hogy folytatódik az előadás. A tolongásban visszaindult a nézőtérre.

Egy óra múlva a Kennedy Központtal átellenben későig nyitva tartó bárban kortyolgatta az italát. Zakója oldalsó zsebéből előhúzta a műsorfüzetét, és áttanulmányozta. Természetesen ez nem az ő

műsorfüzete volt. A szünet végén a tülekedésben csúsztatták a zsebébe. Senkinek sem szúrhatott szemet a dolog. A tömeget kerülő

kémeket mindig elcsípik, ezért Seagraves örült a sokadalomnak, amely oltalmazó fedezéket nyújtott neki.

Otthoni műhelyében előcsalogatta a titkokat a „műsorfüzet”

lapjairól, és megfelelő formába öntötte őket, hogy a következő

találkozáskor továbbíthassa Albert Trentnek. Elmosolyodott. Nem mást látott maga előtt, mint a Külügyminisztérium és tengerentúli képviseletei közötti magas szintű diplomáciai érintkezés rejtjelkulcsait. Most már úgy vélte, tízmillió dollár kevés ezért az áruért. Talán inkább húszmilliót ér. Végül úgy döntött, huszonötmillió dollárral indít, hogy némi mozgásteret hagyjon A GYŰJTŐK é 303

 

magának. Minden tárgyalást különféle előre egyeztetett internetes csevegőoldalakon folytatott. A titkokat pedig csak akkor szállította, ha a pénzt már átutalták a névtelen számlájára. Azt az igen józan álláspontot foglalta el, hogy sosem bízik az üzletfelében. A szabadpiac hatékony működése azonban a maga részéről becsületességre kényszerítette. Abban a pillanatban, ahogy az áru leszállítása nélkül vesz föl pénzt, kikerül a szakmából. És valószínűleg az élők sorából is.

Nem boríthatta föl a tervét más, csak ezek az öregek, akik mindenbe beleütötték az orrukat. Ha csak a könyvtáros okvetetlenkedik, az még nem nagyon nyugtalanította volna. De megjelent a képben a tripla hatos is, akit már nem vehetett félvállról.

Seagraves érzékelte, hogy újabb vihar készülődik. Ezért már a korábbiakban, amikor elrabolta és megkínozta Stone-t, magához vette a faházból a férfi egyik ingét, hátha kell majd a gyűjteményébe.

304é DAVID BALDACCI

 

52 é FEJEZET

STONE ÉS MILTON másnap délelőtt tíz óra tájban érkeztek meg a Föderalista Klubba.

Miután közölték kívánságukat, a klubvezetőhöz kísérték őket. A férfi megnézte makulátlan, hivatalos külsejű igazolványukat, amelyet Milton előző este gyártott a lézernyomtatójával.

– Szóval önöket a Bradley család fogadta föl Kansasben, hogy nyomozzanak a halála ügyében? De hát azzal az itteni rendőrség foglalkozik. Meg az FBI. Mindkettőtől számos alkalommal jártak már itt – tette hozzá bosszús hangon.

– Bizonyára megérti, hogy a család saját képviseletet igényelt – mondta Stone. Miltonnal mindketten zakót, nyakkendőt és sötét pantallót viseltek. Milton hosszú haját filckalap rejtette, amelyet nem volt hajlandó levenni. – Bradleyék úgy érzik, nincs kielégítő

előrehaladás.

– Mivel a rendőrség senkit sem vett őrizetbe, ezzel a véleménnyel nem tudok vitatkozni.

– Fölhívhatja őket, ha ellenőrizni kívánja, hogy az ő érdekeiket képviseljük – folytatta Stone. – Mrs. Bradley külföldön tartózkodik ugyan, de beszélhet a család marylandi ügyvédjével.

A kártyán Milton telefonszáma szerepelt. Előre fölvett egy ügyvédes kimenő üzenetet arra a valószínűtlen esetre, ha a klubvezető élne az ajánlattal.

– Nem, az nem szükséges. Mit szeretnének tudni?

– Miért jött Bradley aznap este a klubba?

– Zártkörű ünnepségre, amit a házelnökké választása alkalmából rendeztek.

– Értem. Ki szervezte?

– Gondolom, a munkatársai.

A GYŰJTŐK é 305

 

– Valaki személy szerint?

– Nem emlékszem ilyesmire. Faxon kaptuk az instrukciókat.

Feltételeztem, hogy ez valamiféle meglepetés.

– Az elülső szalonban ölték meg?

– James Madison-teremnek hívjuk. Tudják, A föderalista egyik szerzőjéről. Megmutatom, ha érdekli önöket.

Az utcára néző tágas terembe vezette őket. Stone a szemközti épület felső szintjének széles, zárt erkélyére pillantott. Gyakorlott szeme fölismerte a tökéletes lőállást, ami nemcsak előzetes felderítésről, hanem bennfentes tettestársról is tanúskodott.

– És ide miért lépett be Bradley? – kérdezte e gondolatmenet jegyében.

A klubvezető letörölt egy porszemet a márvány kandallópárkányról.

– Hát a pohárköszöntő miatt. Rettenetes volt – borzongott meg. – Pierce szenátor éppen befejezte a beszédét, amikor lelőtték Bradleyt.

Egyszerűen iszonyú volt, minden csupa vér. Egy méregdrága perzsaszőnyeg teljesen tönkrement, a vér még a parkettába is beleivódott. Kisebb vagyonba került a kifehérítése és újrapácoltatása.

A rendőrség csak nemrégiben engedélyezte, hogy rendbe hozassuk.

Addig még csak le sem takarhattuk, mert azt mondták, hogy bűnjelet semmisítenénk meg. Aki erre járt, óhatatlanul látta. Mondhatom, lecsökkent a helyiségben a vendégforgalom.

– Kié a szemközti épület? – kérdezte Milton.

– Nem tudom. Gondolom, a hatóságok már kiderítették. Régen magánlakás volt, később képzőművészeti galéria. Vagy öt éve üresen áll, nem valami szemvidító látvány, de hát mit tehet az ember? Bár úgy hallottam, renoválják. Azt hiszem, társasházzá alakítják, de még nem kezdték el a munkát.

– Ki hívta be Bradleyt a helyiségbe a pohárköszöntőhöz? – kérdezte Stone.

A klubvezető egy pillanatig gondolkozott. – Nem tudom biztosan, rengetegen voltak itt. Ennél a mozzanatnál semmilyen feladat nem hárult rám. Éppen az ablaknál álltam, amikor a lövés becsapódott.

306é DAVID BALDACCI

 

Azt hiszem, tulajdonképpen éreztem is, hogy a golyó elsüvít a fülem mellett. Utána napokig fejbe kólintva éreztem magam.

– Hát persze. Akad még itt valaki, aki mondhat nekünk valamit?

– Az egyik felszolgáló és a mixer, akik a rendezvényen dolgoztak.

Mindketten benn vannak, ha beszélni óhajtanak velük.

A mixer semmit sem tudott, Tom, a pincér azonban közlékenynek bizonyult.

– Azt hiszem, Bradley egyik munkatársa terelt össze mindenkit a pohárköszöntőhöz. Legalábbis úgy emlékszem. Segítettem ideküldeni az embereket a többi helyiségből, azután elmentek Bradleyért.

– Nem emlékszik, ki ment érte? Az a bizonyos munkatárs?

– Nem, nem ő. Sokan voltak itt, és azt hiszem, az a pasas nem is mondta, hogy hívják.

– Tehát férfi volt? – Tom bólintott. Stone elővette Bradley munkatársainak fotóit. – Felismeri valamelyiküket? Például őt? – mutatta meg Dennis Warrent. – Ő volt Bradley kabinetfőnöke.

Logikus lett volna, hogy ő szervezze a pohárköszöntőt.

– Nem, nem ő volt az.

– Akkor ő? – kérdezte Stone, és Albert Trentre mutatott. – Ő is magas beosztásban dolgozott Bradley mellett.

– Nem. – A pincér tekintete végigsiklott a fotókon, végül megállapodott az egyiken. – Ő az. Most már emlékszem. Nagyon határozottan intézkedett.

Stone merőn nézte a fényképet, Michael Averyét, aki már a hírszerzési bizottságban is Bradleynél dolgozott.

– Na és most? – kérdezte Milton, miután elhagyták a Föderalista Klubot.

– Most beszélünk Bradley volt munkatársaival.

– Ugye nem Averyvel? Gyanút foghatna.

– Nem vele, hanem Trenttel vagy Warrennel.

– De nekik nem mondhatjuk azt, hogy Bradley családja megbízásából nyomozunk, mert valószínűleg tudnák, hogy hazudunk.

– Nem, az igazságot fogjuk mondani.

A GYŰJTŐK é 307

 

– Micsodát?

– Azt, hogy Jonathan DeHaven halála ügyében nyomozunk.

STONE a telefonkönyvből kereste ki Dennis Warren otthoni számát, fölhívta, és a férfi hajlandó volt fogadni őket. Annyit előre elmondott, hogy bár hallott DeHaven haláláról, nem ismerte a könyvtárost.

– Szégyenkezve vallom be, hogy még olvasójegyem sincs – jegyezte meg szomorúan.

Milton és Stone metróval mentek a virginiai Falls Churchbe.

Warren régi környéken lakott. Rögtön látszott, hogy a szerény ház gazdája se nem kertészkedő, se nem ezermester típus. A gyepet fölverte a gaz, a deszkafalakra ráfért volna az újramázolás.

Odabent azonban lakályos, kényelmes otthont találtak, és Warren olvasójegyes megjegyzése dacára könyvektől roskadozó polcokat.

Elnyűtt edzőcipők, baseballdzsekik és kamaszos limlomok pedig arról is árulkodtak, hogy Warren családapa.

A ritkuló barna hajú, himlőhelyes arcú, magas, testes házigazda vékony, áttetsző bőre sejteni engedte, hogy évtizedek óta szolgálja a hazáját neonfényes munkahelyen.

– Ne is törődjenek a rumlival! – mondta Warren, ahogy az előszobából a nappaliba kalauzolta őket. – Három tizennégy és tizennyolc év közötti fiú gondoskodik róla, hogy se a házamat, se az életemet ne érezzem a sajátomnak. Fölállhatok egy értekezleten, hogy meggyőzően érveljek bonyolult világpolitikai kérdésekről, hírszerzési stratégiákról a vezérkari főnökök egyesített bizottságának vagy a védelmi miniszternek, de úgy látszik, arra egyik csemetémet sem tudom rávenni, hogy rendszeresen tisztálkodjon vagy sajtburgeren kívül bármi mást egyen.

– Úgy tudjuk, a hírszerzési bizottságnál dolgozott – kezdte Stone.

– Valóban, onnan követtem Bradleyt, amikor házelnök lett. Most pedig munkanélkülivé váltam.

– Bradley halála miatt? – kérdezte Milton.

Warren bólintott. – Megelégedésére szolgáltam őt, és örömmel végeztem a munkámat. Kiváló ember volt, megingathatatlan és talpig 308é DAVID BALDACCI

 

becsületes, pontosan olyan, amilyenekre égető szükség van manapság.

– Ön nem maradhatott volna a hírszerzési bizottságnál? – kérdezte Stone.

– Nem nagyon. Bradley hívott, hogy menjek vele, hát mentem.

Egyébként magam is menni akartam. A házelnöki pozíció éppúgy egyedülálló, mint a házelnök kabinetfőnökéé. Rendkívül mozgalmas munkakör, és ezen a poszton senki sem hagyja válasz nélkül az ember telefonhívásait. Azonkívül az új bizottsági elnök is magával akarta vinni a saját embereit. Így zajlik ez a Capitoliumon. A segédszemélyzet az adott képviselő vagy szenátor köpönyegébe kapaszkodik. Ha pedig az a köpönyeg eltűnik, akkor így jár az ember, mint én: fényes nappal otthon ül. Még jó, hogy a feleségem ügyvéd, különben megnézhetnénk magunkat anyagilag. Az igazat megvallva, csak most kezdem kiheverni a történtek okozta megrázkódtatást, és egyelőre nem is nagyon kerestem másik állást. – Warren elhallgatott, és Stone-ékat fürkészte. – Azt mondja, ennek a DeHavennek a halála ügyében nyomoznak? Mi köze ehhez Bradleynek?

– Talán semmi, talán valami – adott kitérő választ Stone. – Cornelius Behan meggyilkolásáról is hallott?

– Ki ne hallott volna róla? Rettentően kínos a feleségének, az biztos.

– Igen. Nos, DeHaven a szomszéd házban lakott, és a gyilkos onnét lőtte le Behant.

– A mindenit, ezt nem hallottam. De azt akkor sem értem, mi a kapcsolat Bradleyvel.

– Őszintén szólva magam is csak próbálom összerakni a képet – vallotta be Stone. – Ön a Föderalista Klubban volt aznap este?

Warren elgondolkozva bólintott. – Az öreg előtti tisztelgésnek szánták, és lidércnyomással végződött.

– Ön is szemtanúja volt? – kérdezte Milton.

– Szerencsétlenségemre. Mike mellett álltam, Mike Avery mellett.

Pierce szenátor éppen befejezett egy szép köszöntő beszédet, és bumm! Egy lövés a semmiből. Egy pillanat alatt zajlott le minden. Az A GYŰJTŐK é 309

 

ajkamhoz készültem emelni egy pohár pezsgőt, és végiglocsoltam magam vele. Borzalmas volt. Fölkavarodott a gyomrom, ahogy sokaknak.

– Jól ismeri Averyt?

– Muszáj, elvégre tíz éven át éjt nappallá téve együtt dolgoztunk.