160 161

Nagy eset volt ez, a zordon Suttora, aki a kapitányoknak is csak félvállról felel, ennyire barátságos.

A kabint csak annyiból lehetett lakóhelynek nevezni, hogy a sarokban állt egy ágy, mellette két szék, és felette egy polc.

A polctól jobbra egy fogas, rajta viaszosvászon köpenyek, ruhaneműek, s egy “délnyugatinak” nevezett viharsapka. Az ágy lá-

bánál tűzhely, rajta lábasok, tányérok. Ennyi volt a berendezés, a “kalóz” egyéni kincse. A többi már azt hirdette, hogy a helyiség a világítótorony tartozéka. Mindenféle tükrök, lámpák, olaj-kannák, szerszámok, fogaskerekek, láncok, sodronyok függtek a falon, porosodtak az ablak alatti asztalon, a padozaton.

Ez volt Suttora bácsi otthona. Nem hiszem, hogy sokan akadtak, akik látták, mert zordonan őrizte kis birtokát. Miért, miért nem, de velünk másként bánt. Talán “hajótörésünk” okozta, hogy rokonszenvet érzett irántunk. Vagy mégis volt “lelke” Suttorának?

- Szedjétek le magatokról a holmit, onnan a falról meg kap-kodjátok fel azt, amelyik leginkább megfelel - intett a toronyőr, és nagy műgonddal tömögette pipáját. - Még innivalót is kap-tok, hogy visszatérjen belétek az élet. Itt van ez az üveg rum, jó-

féle kubai, ki-ki annyit nyakaljon belőle, amennyit tud!

Most valóban úgy nézhettünk ki, mint igazi kalóztanya ka-lózbandája. Felvettük az olajos köpenyeket, a még olajosabb, vi-harvert matrózblúzokat, szvettereket. Sirokkó fújt, legalábbis annak véltük, s mégis fáztunk, gémberedtünk.

Suttora bácsi hatalmas kulcsokat húzott a zsebéből elő. Felvett egy lámpát az asztalról, az ajtó felé indult.

- Most egy óráig világítanak a torony lámpái, utána megint sötét lesz. Mindjárt visszajövök. Addig teregessétek ki a ruhátokat, és gyújtsátok meg a tüzet.

A megvadult szél becsapta mögötte az ajtót.

Mert a fiumei világítótorony abban az időben nem szabályosan mutatta fényét, tehát sötétedéstől világosodásig. Háború volt, és a kikötőparancsnokság rendelkezése szerint különböző

időkben világított, de állandóan sohasem. A fiumei torony úgynevezett felvillanó fényű torony volt, ami azt jelenti, hogy bizonyos időben - mondjuk félpercenként - villantotta fel fényét tíztizenöt másodpercre. Vannak álló fényű tornyok, amelyek állandóan szórják fényüket, ilyen német partoknál a híres Rote-sand nevű torony. Vannak azután forgó fényűek, amelyek állandóan világítanak, de fényük körbejár, mint például a holland partokon Zandvoortnál. Mint ahogy minden szabályos okmányokkal ha-józó egységnek megvan a maga zászlójele, ugyanúgy a világító-

torony már messziről elárulja, hogyan hívják, honnan szórja fé-

nyét. Ezt is az évente megjelenő nemzetközi Hajózási Almanach tudatja a hajók tisztjeivel. A háromféle világítórendszerű (álló fényű, forgó fényű, villanó fényű) szerkezeten kívül természetesen a különböző, de szigorúan betartott fényidők különböztetik meg a világítótornyokat egymástól. Például ha a fiumei kikötőt jelző torony tíz másodpercenként villantotta fel fényét, akkor a pólai két fényt villantott ennyi idő alatt, a trieszti pedig forgó fénnyel jelzett.

A fiumei toronynak villanószerkezete óraműre működött.

Lámpái hatalmas tükrökkel felerősített olajlámpások voltak.

A toronyóránál sokszorta nagyobb óramű szerkezetének felhú-

zása naponta húsz percet vett igénybe. A körforgós világító-

szerkezet felhúzása legalább egy óráig tartott! Gondoljátok el, mennyire kimelegedtek otthon, ha néhány percig kávét daráltok.

Hát még a toronyőr, aki ennyi ideig forgatta a nehéz felhúzókul-csot. Olajlámpás, óramű! A modern technikák idejében. Bizony így van. Akkor különösen, az első világháború idején minden torony óraműre és olajvilágításra működött. Megbízható, bevált szerkezetek voltak és nem kellett félni az elektromos fény bizonytalanságától. Kisebb kikötőkben, ahol nincs villany, távoli szigeteken, ahol a világítótornyon kívül nincs más épület (mint manapság az adriai Pelagosán), most is óraműre működik a to-ronyforgó és villantó szerkezet… a fényt a szikrázó tükröknek olajlámpák adják. A torony tervrajzából látjátok, hogy nem volt 162 I 163

könnyű feladat Suttorának naponta felmászni a lámpákig, vagy hogy kimenjen a galériára, az erkélyre. Így azután bőven jutott idő, hogy meggyújtsuk a tüzet, kifacsarjuk és kiteregessük a ru-hákat. Lau Laudon első dolga volt, hogy a tűzhely alá feküdt, és csak akkor mászott elő, amikor göndör szőre ragyogott a száraz-ságtól.

- Jokkó, szégyellem magam - mondtam röstelkedve jó bará-

tomnak. - Nem akartam…

- Sohase szégyelld, cimbora! Ha valaki hibázott, én voltam az. Erőltettem, hogy egészen idáig te vezesd a gigget. Különben örüljünk, hogy itt történt, és nem a nyílt vízen… akkor már nagyobb baj lett volna!

Nyílt az ajtó. Akkorát tutult a tűzhely kéménye, mint a hajó-

gyár kürtje. Suttora lépett be, lámpását a másik mellé tette: olyan fényesen ragyogott a koszos kis kabin, mint a “Cardiff House” csarnoka.

Hej, mit szól majd Horváth Feri, ha megtudja, mint végeztük chersói utunkat!

Vagy mit szól Anton úr, ha belépünk az intézet kapuján, és meglátja összegyűrt, nedves gúnyánkat? Igaz, ömlik az eső, de hát Anton úr szeme mindent észrevesz.

És mit szólnak majd az osztálytársak, ha meglátnak minket?

Ezekről suttogtunk Jakabbal és Zollerrel.

Jokkó nevetett a gondjainkon:

- Ha akarom, megmondom, ha akarom, nem mondom meg a bátyámnak és Sottomarinának, mi történt velünk. Ki lát meg a hajón, amikor bemászok a legénységi szállásra?

Suttora tett-vett az asztalnál, majd megfordult, ránk nézett - Csak rakjátok a tüzet, fiúk - szólt - van tüzelő bőven. Két óra múlva megszárad a ruhátok, addigra az eső is eláll. Ismerem én jól az őszi sirokkót, az ilyen hirtelen támadt hajcihőt. Teljes sötétedésre eláll. Addig csak bírjátok nálam.

Mondtuk, hogy igen megtisztelő, ha itt lehetünk, sőt, nem-164

csak megtisztelő; de öröm, hogy itt szárítkozhatunk Suttora úr kabinjában.

Komoly tekintettel nézegette a kubai rumosüveget, húzott belőle, sőt minket is megkínált. Majd leült az ágy szélére, s olyan jóízűen felnevetett, hogy meglepődtünk; első pillanatban nem értettük, min lehetett itt ekkorát kacagni. Még Lau Laudon is kidugta fejét a tűzhely alól, és jókedvű csaholásba kezdett.

- Öröm, hogy itt lehettek a kalóznál, mi? - kacagott Suttora.

- A kalóznál, akire mindenki úgy néz, hogy: noné, ez az az ember, aki titkokat hordoz! Uramisten, micsoda szörnyűségeket is láthatott, vagy vitt véghez… mármint én! Igaz-e, fiúk, így van? Így beszélnek rólam, ha szájra kapnak. Ti is hallottátok, mi?

Mondtuk, hallottuk, de azt is megmondtuk, hogy például Anton úr kijelentette, saját fülünkkel hallottuk, hogy: az emberek buták, és ha kitalálnak valamit - azon nem akarnak változtatni, éppen azért, mert buták.

- Suttorával is így tettek - állította Anton úr. - Kitalálták a mesét, és nem engednek belőle. Holott tudom, kicsoda Suttora, velem szolgált a Zrínyi korvetten.

Suttora beleszortyogott mocskos idő- s tűzette pipájába. Bó-

lintott.

- Anton rendes cimbora. Tudom, hogy megvéd. De az olyan pasas, mint Celligói, az már világgá rohan, ha valakire rosszat mondhat. Rohan, hogy elvigye a hírt… De hát kibírom az ilyen mesebeszédeket. Tizenöt éve hallom, megszoktam. Tizenöt éve még mindig előveszik, mi is történt a Petőfivel? A nyáron a polgármester hívatott - a polgármester, fiúk! - mert valami firkász került ide Fiuméba, aki szerette volna tudni, mi igaz a “mesé-

ből”. Mondtam neki: menjen a mólóra, keresse Celligóit vagy a hasonszőrűeket, azok többet tudnak, mint én. Mondtam annak a firkásznak: miért mindig a Petőfi? Ugyanabban az évben az Atlanti-óceánon elsüllyedt az Achille, az Indiai-óceánon a Klek, mind a kettő a Magyar-horvát hajója. Az Achille is, a Klek is 165

nyomtalanul eltűnt, egy időben a Petőfivel… azok után miért nem szimatolnak?

Beleszívott a pipájába. Dühösen nézett ránk, mintha közöt-tünk volna a firkász.

-Nem mondtam én többet egy szót sem, pedig a polgármester úr is biztatott, hogy valljak. Halljátok, hogy “valljak”!

Hát mi vagyok én, börtöntöltelék?

Mire mi azt mondtuk, hogy ments isten, hogyan is lenne, ki az, aki ilyet állít?

És az öreg Suttora, a világítótorony őre, akit a tengerparton kalóznak hívtak, és aki komoran, férfiasan viselte egy legendának szörnyű súlyát, beszélni kezdett.

Ropogott a tűz, odakinn még egyre fütyült a szél, ruháink, a kék posztónadrágok és blúzok gőzölögtek.

Lau Laudon kimászott a tűzhely alól, kéjesen nyújtózott, és végignyalta Zoller meztelen lábfejét.

A TORONYŐR ELBESZÉLÉSE

Látom, fiúk, rendes legények vagytok. Tengerészek lesztek, talán idővel kapitányok, kell, hogy meghalljátok a Petőfi igaz történetét. Tapasztalás, okulás miatt, mert nem a papnak, de a tengerésznek kell holtáig tanulnia!

Most csak toronyőr vagyok, valamikor kormányos matróz voltam, és nincs a föld kerekén olyan tenger, amit ne láttam volna. Elhihetitek, láttam eleget, tengert, hajót, embert, kikötőt, vá-

rost… és már tudom azt, amit tudni kell. Többre nincs szüksé-

gem, azért is élek itt, mert többre nem vágyom.

Voltam az Aranyparton, láttam a pálmás csendes-óceáni szigeteket, lenéztem a singapore-i kikötőre a fűszerillatú dombok-ról, kikötött a hajóm Baltimore-ban, Fokvárosban, Buenos Airesben is, még Punta Arenasban is, a Tűzföldön!

Mindebből sejtheteitek, hogy kinyílhatott a szemem ennyi 166

látnivalóra. Tudtam én már akkor is, amit tudtam… sejtettem én előre a Petőfi tragédiáját. Beszélik ezt, amazt, hogy minden azért történt, mert volt egy Petőfi nevű versfaragó, akinek a ha-lála rejtély, kellett tehát, hogy a hajó pusztulása is rejtély legyen.

Badar beszéd. Akár versfaragó volt az a Petőfi, akár admirális vagy révkapitány, a hajó ugyanúgy pusztul el, mint ahogyan elpusztult. Nem a Petőfi név miatt, de annál inkább a kapitány miatt történt a tragédia.

Bizony mondom: így van, a kapitány miatt. De várjunk csak, így nem értenétek meg a mondandómat. Vegyük hát sorjában az eseményeket.

Legelsősorban is tudnotok kell, hogy minden bajt megelőznek a -jelek! Titokzatos intések, figyelmeztetések ezek, amik-ben mi - öreg tengerészek - hiszünk, és amiket mindig meglá-

tunk. A jelek különbözőek, fiúk, de mindig megmutatkoznak, néha valami égi jelentés alakjában, néha másként, de - mondom - mindig a katasztrófa előtt! Ez a törvény a tengeren, és aki nem hisz ebben, az ne menjen a tengerre, ne legyen tengerész. A Pe-tőfi kapitánya nem hitt a jelekben, azt mondta, hogy badarságokat beszélünk összevissza, meg hogy részeg disznók vagyunk.

No de nézzük csak sorjában, mi is történt.

Mondom, a jelek. Mielőtt elindult volna a Titanic szörnyű út-jára, különböző jeleket vettek észre a tengerészek, de az utasok is. A hajónak mégis indulnia kellett, és nem érte el az amerikai partokat. Sokan tudják, hogy a francia óriásgőzös, a Bourgogne drámáját is számtalanjel előzte meg. Napokig titokzatos fények, Szent Elmo tüzei imbolyogtak a faárbocon, olyan kikötőben, ahol lidérctüzet azelőtt soha senki se látott! Mi lett volna mindez, ha nem más, mint intés, figyelmeztetés az út elhalasztására.

De hát az öreg, sokat tapasztalt tengerészeket kinevették a fiatalok, mondván: babona, bolondéria, rémlátás az egész!

Livornóból indultunk a Petőfi utolsó útjára.

Nem igaz, hogy nem tudok semmit, hogy nem emlékszem semmire, se a katasztrófa előtti időre, se az azt követő időszakra.

167

Emlékszem én, csak közvetlenül a katasztrófára nem emlékszem. Ebből lett a mese, hogy tettetem magamat, mert nálunk is olyasmi történt, mint a veronica teherhajón. Bab, ha úgy tetszik a népnek - higgyék!

Az igazság az, hogy a kapitány hibájából pusztult el a hajó.

Abban az időben kínai árusok járták az európai kikötőket. Nem volt náluk más, mint egy kosár, s a kosárban zsírkőből faragott majmok, virágok, házikók, kínai istenek. Ezeket árusították, a népek meg vásárolták.

Ilyen árus jött fel a mi hajónkra már az első órában, amikor kikötöttünk Livornóban. Ennek az árusnak nagy neve volt a többi között. Úgy hívták, hogy Meo-ko. Társai úgy tisztelték, ha meglátták valahol, ha belépett a kikötői kocsmákba, hogy fel-

álltak, és mélyen meghajoltak előtte. És addig nem szóltak hozzá, amíg ő hallgatott. Először azt hittük, hogy ez a Meo-ko valami főemberük, amolyan mandarin vagy ilyesféle… de igen bizonygatták a kis sárga árusok, hogy nem főember, hanem annál sokkal több: szent ember! Lehet, hogy így volt, nem tudom, de tény: jó ember volt Meo-ko. Jó ember, és egyben mágus is.

Nappal a kosarával járta a livornói utcákat meg a kikötőben rakodó hajókat, este - ha nagyon könyörögtek neki, varázslatokat mutatott be egy rogyadozó házikóban, ahol a kínaiak laktak.

Ha akarta, ott helyben palota lett a ház, és mi mulató nép a palotában! Megtette, hogy pillanatok alatt a török szultán udvarába kerültünk, és a szultán kezet csókolt nekünk.

Így, ahogy mondom, Meo-ko nagy varázsló volt.

És a kapitány ezt az embert megalázta, megszégyenítette.

Holott tudta, mennyire becsüli a kikötő népe a kínai árust. Be-csüli és szereti.

Azon a napon, amikor az eset történt, szájról szájra járt kö-

zöttünk, hogy éjjel két madár röpködött zegzugosan a fedélzeten. Holdfény volt, és Paolo, a másodmatróz észrevette a két sö-

tét színű, fecskeröptű, merev lábú madárkát a hajó felett. Paolo azt hitte, menten hanyatt esik: Carey anyó csirkéi voltak, a ve-168

szedelmet hirdető tengeri madarak! Carey anyó csirkéi a livornói kikötőben! Ez maga volt a csoda. Ráadásul elhagyták a vizet, és a hajó fölé szálltak. Ez volt a másik csoda. Paolo esküdö-

zött, hogy így volt, és kétkedésre nem volt okunk. Paolo, bár szerette az italt, de szavahihető ember volt.

Gondolhatjátok, fiúk, mit éreztünk akkor. Összedugtuk a fe-jünket, és egyre csak ezt emésztettük, mit jelenthetett a madár-kák látogatása? Azt tudtuk, hogy bajtjelent, mert így van ez már századok óta, mióta az óceánon felbukkan a hajók előtt ez a ma-dárka. A jelekjele ez a tollas semmiség, én mondom, fiúk!

Főkormányosunk, a derék Markovics, állította, hogy a két kis Carey anyó azzal, hogy a fedélzet felett szálldosott, azt jelezte, hogy az egész hajó kerül veszedelembe. Mi is így hittük, és úgy elment a kedvünk a reggelitől, hogy a szakács vihette vissza a tizennégy ember adagját, tálcástul.

Amikor a kapitány és az első tiszt elé álltunk, kérve, hogy egy nappal halasszuk el az indulást, hajthatatlanok voltak.

- Indulunk akkor is, ha Japán partjairól ideér a tájfun! - hetykélkedett a kapitányunk, aki buta mód gőgös ember volt ám.

Néhány perccel később Meo-ko jött a fedélzetre. Kosárkájá-

ban ott voltak a majmok, a virágok, a kunkordi tetejű házikók.

- Igazi kínai áru, vigyetek belőle a gyerekeknek, a feleségeknek - mondta Meo-ko, és igyekezett velünk, ki tudja, már há-

nyadszor, mióta Livornóban rakodtunk, üzletet kötni.

Nekem volt már három majmom, több virágom és talán két házikóm. De hát vettem még egy házikót. A fiumei Dóm téren az aranyműves ilyesmit úgysem árul, legyen hát belőle több.

Ahogy ott tréfálkoztunk, alkudoztunk Meo-kóval, hozzánk lépett a kapitány.

Az ördög hozta oda, én mondom. Tudtuk, hogy baj lesz be-lőle, az is lett. Először csendben állt, figyelt, majd közénk lépett.

- Sárga kutya, kifelé a hajóról! - ordította. - Kifelé!

Megrántotta Meo-ko cop rát, és akkorát lódított rajta, azt hittük, hogy menten a tengerbe esik!

169

Meo-ko elvágódott, de - nemhiába varázsló volt - egyetlen tárgy nem esett ki a kosarából.

A kapitánynak mindez nem volt elég. Odaugrott, és amikor a kínai árus feltápászkodott, teljes erővel belerúgott.

Ekkor már mi is megembereltük magunkat, Markovics eléje állt:

- Parancsnok úr, tisztelettel, ne bántsa - mondta Markovics.

- Mi hívtuk a hajóra.

Meo-ko görnyedten a kikötőpalló felé vánszorgott.

Ott megállt, visszanézett. Én még annyi gyűlöletet, megvetést ember szemében nem láttam.

- Elpusztulsz a hajóddal együtt, kapitány! - hátrált a pallón a partra Meo-ko. - Ti pedig, jó emberek, nehogy vele menjetek, mert ott pusztultok ti is!

Dermedten álltunk, a kapitány is. Mire feleszméltünk, Meo-Ko eltűnt.

Mi ekkor már tudtuk, miért szálldosott az éjjel a fedélzet fő-

lött Carey anyó csirkéje.

A kapitány és az első tiszt hajthatatlan volt: a Petőfi rakodása befejeződött, indulunk!

- Azt hiszitek, hogy egy büdös kínai meg két madár miatt maradunk Livornóban?! - üvöltötte a kapitány. -Azonnal jelentem az esetet a konzulnak, ha megtagadjátok a szolgálatot. Vasra verve kerültök vissza a hajóra!

Így volt, így történt. Mi, legénység, tudtuk, minek nézünk elébe. De azt is tudtuk, mi a vas, és milyen a livornói rendőrség.

Nem akartuk a szégyent, a megalázást. Vállaltuk - a megpró-

báltatást!

Nem állítom, hogy minden azért történt, azért következett be, mert a kapitány megütötte a kínait, és az átkot mondott. Nem állítom, bár ki tudja, talán mégis azért történt. De Carey anyó csirkéi csak azért tűntek elő, hozzá olyan vízen, ahol sohasem látják őket, mert tudták, mi következik be, és mi vár reánk.

Hibásak voltunk, nem mondom. Hibásak, mert megvoltak a 170

jelek, és mi mégis elindultunk a Petőfivel. Ma már azt mondom: inkább a vas és az idegen rendőrök komiszkodása, mint annyi derék ember és egy olyan jó hajó pusztulása! Ma már így mondom, de akkor - miért, miért nem? - dühünkben még a gőg is belénk szállt. Nem elég a fenyegetés, nem elég Carey anyó csirkéinek feltűnése? Hát akkor lássuk, kapitány, együtt, mi kö-

vetkezik.

Valahogy így gondolkodtunk, és buta, gőgös fejjel elindultunk - a pusztulás felé!!

Látjátok, hol is volt itt olyasmi, ami a veronicára emlékez-tetne? Elterjedt a hír, mert a népek szeretik a szörnyű meséket, meg talán azért, mert a livornói konzulunk - a kapitány kérésére - indulás előtt beszédet intézett hozzánk, hogy tartsunk fegyel-met, meg hogy ne felejtsük el: egyetlen embernek van szava a hajón, és az a kapitány.

Jó, jó, csak lotyogjál konzul úr, gondoltuk akkor, mi mindezt igen jól tudjuk, kár a szószátyárkodásért. Kár bennünket fenye-getni, amikor vállaljuk a sorsunkat, amikor fejest ugrunk a veszedelembe. Mert a konzul is előjött a vassal meg azzal a pocsék disznó livornói rendőrséggel!

De hát a beszédnek is vége lett, az indulás is megtörtént.

Mindnyájan a hajón voltunk - senki sem szökött meg! Úgy néz-tünk vissza a livornói kikötőre, a borházakra, a tárolókra, hogy: isten veled, Livorno, többet mi egymást úgyse látjuk! Elindultunk, bár megmutatkoztak a jelek, és ezzel a Petőf megkezdte utolsó útját.

Nem volt öreg hajó. Ha felütitek a hajózási könyvet, láthatjátok, hogy 1893-ban épült Newcastle-ben, 23 bruttóregisztertonnás volt, hossza 81 méter, szélessége 11 méter. Jó hajó volt.

Egy időben épült a Szapáry és a Rákóczi hajókkal. (Igazad van, fiam, a Szapáry kormánykerekét Anton úr iskolájában őrzik, legalábbis Anton úr így mondja.)

Jó hajó volt a Petőfi. Manapság nem szerkesztenek jobb anyagból tengeri hajókat. Mindene ragyogott, csillogott, pedig 171

tehergőzös volt. De szerettük, gondoztuk, óvtuk. De hát a kapitány, a kapitány!…

Utunk iránya dél-délkelet volt, elhaladni Elba és Korzika kö-

zött, átszelni a Tirrén-tengert, elhajózni a messinai szorosban és kijutni a Jón-tengerre, hogy kikössünk Pireuszban, Athén kikö-

tőjében. Ez volt a cél, azért rakodtunk borral, jóféle gabonával, hogy Athénbe vigyük.

Vittük, de nem jutottunk oda.

Az első két nap minden simán ment. Szép időben, igen kis oldalszélben elhajóztunk Elba és Korzika között. Kijutottunk a Tirrén vizekre. A kapitány időnként gúnyosan megjegyezte: - Aki fél, csónakba szállhat!

Akkor már nem féltünk. Ilyen az ember. Hogy szép volt két napig az idő, meg a harmadik nap első felében is, kezdtük elfe-lejteni Meo-kót és a csirkéket. Egyedül Paolo volt az, aki gondterhelten járkált, és egyre azt dörmögte: - Én láttam a madarakat, láttam. Azok voltak - Carey anyó csirkéi!

Elhagytuk Monte Cristo szigetét, és nyílegyenesen haladtunk a Tirréntenger közepén Messina felé.

Éjfél volt, a harmadik nap, hogy elhagytuk Livornót.

A kormánynál újból én és a főkormányos álltunk, a parancsnoki őrséget az első tiszt látta el. A szabályok szerint a hajóorrban egy matróznak kellett lenni, hogy megüsse a jelzőharangot, ha kell. Ez a matróz Paolo lett volna, de nem volt a helyén. Nagy dohányos volt, eloldalgott valamerre bagózni. Éjfél volt, s koromsötét.

Olyan sötét, hogy megfoghattátok, megtapinthattátok, ha kedvetek lett volna rá.

Sehol egy csillag, sehol semmi fény. Nápoly és Szardínia kö-

zött lehettünk, amikor feltűnt nekünk ez a sötétség.

Markovics, a főkormányos kiszólt a fülkéből a hídra: - Hadnagy úr, hallja-e, de sötét van! Az előbb még ragyog-tak a csillagok!

17

Az első tiszt morgott valamit, hogy ő se érti… Azután láttuk az oldallámpák tükröződésében, hogy kiáll a híd szélére, és úgy figyel az égre. No hiszen figyelhette, attól ugyan nem tűntek elő

a csillagok.

A kompaszlámpa fényében megjelent a hadnagy arca. Igen zavartan tekintett ránk.

- Paolo nincs a helyén?

Mondtuk, hogy nem tudjuk. Pedig tudtuk, hogy nincs ott.

Markovics előrekiáltott:

- Hé, Paolo! Hé!…

Semmi válasz. Azazhogy volt válasz… nagy nevetés a hajó-

orrból.

Nem is nevetés, hanem inkább kacagás, ijesztő vihogás.

Markovics elárnyékolta a bussola fényét, úgy meredtünk elő-

re, ki járhat ott a hajóorrban, amikor láttuk, hogy Paolo onnan eljött.

Mit gondoltok, mit láttunk?

Úgyse találjátok el - szellemeket!

Talán három vagy négy, vagy talán annál is több fehér, füst-szerű szellem ugrált az előhajón, és körüllebegte a horgonyszer-kezetet.

Így volt, esküszöm! .

Égnek meredt a hajunk, elállt a lélegzetünk, torkunkra forrt a szó. Én azt hittem, összerogyok menten. Tudtam, hogy mindennek vége, akár el is engedhetem a kormányt, és csak egyet kell tenni: menekülni, amilyen gyorsan csak lehet!

Vízbe fúltak szellemei jöttek fel a hajóra, hívtak, csábítottak, nevettek bennünket, mint a tenger új áldozatait.

- Hívom a parancsnokot - dadogta a hadnagy - hogy ő is lássa…

Elindult volna, de megtorpant.

Megszólalt a hajóharang.

A szellemek szólaltatták meg, hiszen Paolo nem volt ottan!

173

Láttuk is a fehér, anyagtalan csoportot, amint ott álltak, és rá-

hajoltak a hajóharangra!

Lehet, hogy akadt közöttük néhai tengerész, én úgy vélem, hogy akadt, mert a harang szabályosan kongott. Egy hosszú, egy rövid… egy hosszú, egy rövid… mint amikor veszedelmet jelzünk.

A hadnagy állt. Nem mozdult, nem mert mozdulni. Félt, mint ahogy mi is féltünk.

- Szellemek - dadogta a hadnagy. És a hajóharang egyre szólt.

Már arra gondoltam, hogy megmondom Markovicsnak, hagyjuk abba a kormányzást, és inkább feküdjünk végig a fülké-

ben, úgy várjuk pusztulásunkat, amikor szörnyű eset történt.

A nyolc és fél tengeri mérfölddel haladó hajó valaminek ne-kiütődött!

Ki tudná ma már eldönteni, mi volt az, aminek nekirohant a Petőfi? Szirt, úszó hajóroncs vagy tengeralattjáró (abban az idő-

ben a franciák gyakorlatoztak ezeken a vizeken), elég az hozzá, hogy rettenetes ütést kapott a hajó.

Az ütődés Markoviccsal együtt kivágott a fülkéből, és azt vettük észre, hogy az első fedélzeti raktár tetején fekszünk.

A hadnagy eltűnt, többet nem is láttuk, ő volt az első áldozat!

Azaz nem is az első, mert az ütődés következtében óriási detonáció támadt: felrobbant a kazán!

Lángolt a hajó közepe, mint valami szörnyű nagy fáklya!

Mindez perek alatt történt.

Ugyanakkor kitört a vihar! Úgy szakadt ránk, mint az össze-

ütközés vagy a tűz: egyik pillanatról a másikra.

A hajó közepe okádta a lángokat, a szikrákat… a vihar meg élesztette az úszó poklot.

Nem volt menekvés annyi se, mintha máris a tenger fenekén lettünk volna.

Mint a tehetetlen kukacok, úgy vánszorogtunk a fedélzeten: ki törött lábbal, karral, ki összeégve, tébolyultan a rémülettől, 174

hiszen a legénységi szállás az előhajón van, ott történt az össze-

ütközés. A legénységi szállás összelapult, akárha cukorból ké-

szítették volna a newcastle-i hajóácsok!

A parancsnoki hídon ott kapaszkodott a kapitány, jól láttuk a tűz fényében. Valamit kiabált felénk, azokhoz, akik az előrészen csoportosultunk. Lehet, hogy azt kiabálta, most már sajnálja, amit Meo-kóval művelt. No hiszen, sajnálhatta a szerencsétlen.

A tragédia a nyakunkon volt, és az életünk csak perceket jelentett! Egy újabb robbanás, és a tűz fényében, a szikrák pattogásá-

ban magasba emelkedett a parancsnoki híd a kapitánnyal együtt!

Utolsó reményünk, a két mentőcsónak is a középfelépít-ményen volt, azokat is elvitte a detonáció. De hát volt is nekünk szükségünk mentőcsónakra! Süvöltő szél korbácsolta a tengert -

nem ilyen gyermeteg sirokkócska, amiben ti jöttetek - és a hullámok egyre magasabbra emelkedtek. Lehetett tízes erősségű

szél, ha nem tizenegyes, én mondom! Ilyen orkánban, ha leereszted a mentőcsónakot, pozdorjává törik a hajó oldalán.

Menekvés nem volt.

Égett a hajó, mint a szurokfáklya, és egyre inkább szél alá dőlt. Mi úgy kapaszkodtunk a fedélzeti kötelekbe, kábelekbe, mint az agyonfagyott madarak az eldűlő fába.

Ahogy dőlt a hajó, egyre inkább láttuk a tűz lángokádásában, hogy alattunk ott a tenger. A tenger, minta óriási cápa, kitátotta száját, és várta, hogy bekapjon!

Fiúk, pokoli volt, pokoli.

Egyik cimbora a másik után potyogott a mélybe. Most is lá-

tom a derék Markovics főkormányos arcát. Ott kapaszkodott mellettem… végül már nem bírta, rám nézett, szomorúan bólintott, hogy látod, Suttora, így leszünk áldozatai egy őrült kapitánynak… és akkor elengedte a kötelet. Elnyelte a tátott szájú tenger!

Az utolsó, amire még emlékszem: amikor kiszakadt a gép-ház, és a lángokat elnyelte - a füst!

Úgy hiszem, akkor már egyedül csak én lógtam a raktárfedél 175

kötelén, derekamon mentőövvel. Paolo nyújtotta felém a mentő-

övet, szegény Paolo, az, aki a livornói kikötőben meglátta Carey anyó csirkéit. De hát hiába látta, egyikünknek sem volt annyi esze, hogy hallgattunk volna a jelre!

Ennyi az igazság a Petőfi tragédiájából.

Azóta nem voltam tengeren. Azóta vagyok toronyőr. Nekem elég volt a tenger tátott szájából, egy életre elég, fiúk.

És azóta hívnak kalóznak. Nem bánom, hívjanak, elbírom.

Ha tetszik az embereknek, legyen ez is kedvükre.

De a yeronica esetéhez nekünk, a Petőfi szegény hajósainak semmi közünk!

Ötödik fejezet

Daniló bácsi Fiuméről - Az uszkokok - Íme, egy hajógazda és nagykereskedő - Vége a háborúnak? - A földrajzóra - Forradalom - Hová tűnt el Daniló bácsi? - Csatahajók jönnek! - “Haditanács” a Két Napóleonban, és elszegődés a sónerre - Zanetta utoljára - Búcsú a Nauticától - Berakodás és puskagolyók - Irány Buccari! - Megtanuljuk a szélskálát Daniló bácsi nagyszerű ember.

Nem ok nélkül lelkesedett érte Horváth Feri, és igazat mondott Jokkó, amikor dicsérte nagybátyját. Ha van “talpig férfi”

úgy ő az: pompásan érti a szakmáját (a “nagy tengerész”, így hívják mindenfelé), becsületes és igaz ember, ráadásul mindenhez ért, mert minden érdekli.

Az első kalandos látogatás óta többször jártam már nála -

Horváth Ferivel, Jokkóval s egyedül is - de mindig hoztam tőle valamit. Tudjátok, mi az, valakitől “hozni” valamit? Ó, nem holmi tárgybeli dolgokat gondolok, de azoknál értékesebbeket: gondolatokat tapasztalást, ismereteket. Például az iskolában is, a Nauticán is Fiuméval kapcsolatban ilyesfélét tanultunk: “Magyarország egyetlen tengeri kikötője, a gyarmatáruk behozatali helye…”

Nos, ettől egyikünk se lett okosabb, mert hiszen mindezt láttuk, tudtuk, benne éltünk. Ráadásul baj volt a gyarmatárukkal, mert háború volt, és ünnepnek számított, ha egy hajó nem a tengerentúlról, de a szomszéd kikötőből befutott. Suttora bácsi nem a hosszújáratú hajóknak villogtatta a fiumei lanternák fényét, hanem a nagy ritkán felbukkanó úgynevezett parti gőzösöknek vagy a sötétben előlopakodó hadi egységeknek.

Különös, de így van: nem a történelemórán, de Daniló bácsi hajókajütös lakásán ismertem meg Fiumét. Tőle tudtam meg, hogy az őslakók a liburnosok voltak, országukat Liburniának 177

hívták. A római tengerészet híres hajósai a liburnosok közül ke-rültek ki, de nemcsak kitűnő tengerészek, de kiváló hajóépítők is voltak.

- Hiteles feljegyzések maradtak arról - bizonygatta Daniló bácsi - hogy a világon először a liburnosoknál találkozott össze a gép és a hajó. Kerekes hajóik voltak, ahol a “lóerőt” járgányt forgató ökrök pótolták.

Daniló bácsitól tudtam meg, hogy az első település a mai Fiumara torkolatában a rómaiaké volt. Az őrhelyet Tersatticának hívták, és ebből lett idővel a szomszéd hegyi községnek a neve Tersatto.

- A római birodalom hanyatlása, majd bukása után települtek erre a vidékre az avar hadaktól űzött horvátok és szerbek. Tersattica elpusztult, és helyette kinőtt a tengerparton Fiume, amit IV. Béla király egy oklevelében Riekának nevez. (Ma a régi név után Fiumét Rijekának hívják.) A középkorban a város inkább a lovagok uralma alá tartozott, mint országhoz. A magyar király messze volt, de a Frangepánok és a Duinoiak számtalan vára közel, s így Fiume is, a közeli szigetek, városok a Frangepán-Duinoi kiskirályok uralma alatt állt.

Fiuménak sok és főleg gyorsan változó gazdája volt. Több-ször nyögte a velenceiek, majd a Habsburgok, majd megint a velenceiek és a Frangepánok uralmát, hogy ezt kövesse számtalan, de mindig eredménytelen török támadás. A velenceieknek és a törököknek egy bátor kis nép, az uszkokok voltak legkomo-lyabb, legerősebb ellenfelei.

- Mi, Jokkóék és én, Zengből valók vagyunk. Egyenes le-származottai az uszkokoknak, vagy ahogy írják: az uszkok rablóknak. Hegyi pásztornépekből kerültek ki a zengi helyőrség híres zsoldosai. Ez a zsoldossereg volt a magja az “uszkok”

népnek, a horvát-dalmát tengerpart legfrissebb tengerésznépé-

nek. Ezekből a pásztorokból lettek a félelmetes hajósok, a török és velencei gályákat süllyesztő, féktelen tengeri rablók! Nem bírt velük a török, a velencei, de a Habsburg-uralom se! Fiume 178

és az uszkokok vezére összejátszottak. Egyik leghíresebb esetük a velencei Contarino hajójának története 1575 karácsony napján. A Contarino-hajó selyemmel, kelmékkel, gabonával megrakodva kikötött a fiumei öbölben, hogy jó üzletet bonyolítson a császári kereskedőkkel. Hatalmas gálya volt a velenceiek hajó-

ja: a rengeteg árun, utason és tengerészen kívül nyüzsgött rajta háromszáz velencei zsoldos is - védelemül. Sokra nem mentek ezekkel a zsoldosokkal, mert alighogy kikötöttek, öt bárka közeledett a szigetek felől. Halászoknak nézték őket, mert mi mások lehettek volna? Holott nem halászok voltak, hanem hétszázötven uszkok rabló, a három Danicsics testvér vezérletével. Mondanom se kell, hogy a Contarino áruja nem jutott el Bécsig, hanem a java Zengig, a másik része a fiumei Gomilába jutott el.

Mert a Gomila már akkor is megvolt!

Daniló bácsi mondta el és rajzolta le az uszkok rablók hajóit.

Különös hajók voltak, ráadásul - a fiumei hajóácsok készítmé-

nyei! Az uszkok naszádokat harminc emberre méretezték, a na-gyobbakat ötvenre. A feladat az volt, hogy gyorsabbak legyenek, mint a velencei hajók. A fenekükön több csapot lehetett lát-ni: így rejtették el a partok mellett, az ulvás öblökben az uszkok kalózok a bárkáikat.

- A fiumei tanács bécsi parancsra már 1598-ban törvényt hozott, hogy súlyos bírság terhe mellett tilos a kalózbárkák épí-

tése - mosolygott Daniló bácsi. - De hát bizony építettek to-vábbra is. Fiume és az uszkok népek barátsága híres volt. A Fiumara partján külön révház épült.- a kalózoknak. A Fiumara túlsó partján, a mai Susak helyén, volt egy híres csárda is: az Osteria degli uscocchi, az uszkok csárda. Itt bonyolította bor és jó falatok mellett a fiumei kereskedő meg az uszkok rabló az üzletet.

Végül is a bécsi császári haditanács felkészült az uszkokok kür-tására. Rabatta János vicedomót küldték Fiumébe, hogy csináljon rendet Zengben. Rabatta nagy sereggel tört Zengre. A főbb embereket felakasztatta, közöttük a híres uszkok vezért, Possedariai Márton grófot is. De a zengieket se puhafából faragták.

179

Megjöttek a tengerről a kalózok, és Rabatta vicedomo katonáival együtt elesett. Mondanom se kell, hogy amúgy igazi kalóz módra végeztek a császári biztossal: szívét kitépték és felfalták, holttestét a zengi nagytemplomban három napig közszemlére tették! .. .

Így lapozott bele a múltba Daniló bácsi, hogy megismertessen kedves két városa, Fiume és Zeng múltjával.

Úgyhogy amikor ott álltam Ossoinack úr irodájának előszobájában, akkor már jól tudtam, mi az a “patrícius”, mi az: “fiu-manónak” és “nagykereskedőnek” lenni.

Ossoinack úr patrícius, fiumánó és nagykereskedő volt. Hatalmas vagyon ura, igen kiválóan működő ész tulajdonosa, és egyben igen-igen szerencsés valaki. A vagyont nem ő alapította.

Apja, de azt megelőzőleg a nagyapja is vagyonos ember volt: hajótulajdonos és kereskedő.

Úgy emlékszem, Ossoinack úr volt Fiume leggazdagabb embere.

És én, a kis senki, az előkészítős nautikus, a Leggazdagabb Embert mentem köszönteni!

Nem egyedül, hanem negyedmagammal: Horváth Ferivel, Würtz és Végh nautikusokkal. A Leggazdagabb Ember születésnapját ülte, és az volt a szokás, hogy a köszöntők között ott volt a Nautica is, hiszen egy-egy évfolyamban több ingyenes hely, ösztöndíj Ossoinack úr áldozatkészségét dicsérte.

Ott álltunk hát az egyik októberi délutánon a nagy ember irodájának előszobájában. Egyenruhánkat erre az alkalomra kivasalták, kikefélték. Bakancsunk fényességét Anton úr vizitálta, és amikor az utolsó bokszsimítás is megtörtént, csak akkor léphet-tünk ki a Corsia Deákra. Úgy álltunk az iroda előszobájában, mint az orgonasípok: elöl a nyúlánk Feri, majd Végh (a Mohikán), mellette Würtz és végül én, a legkisebb, alakra is, osztály-ra is.

Az előző nap Daniló bácsi - amikor összejöttünk nála késő

180

délután - éppen ezekről a városi nagyemberekről beszélt, közöt-tük Ossoinackról is.

- Ő az olyasféle kereskedő, akit kereskedőnek hívnak ugyan, de valójában több bárkinél a városban. Például itt több a min-denhatónak feltüntetett kormányzónál. Akkor teszi zsebre, amikor akarja. Nézzed majd meg jól Ossoinackot. Pontosan ilyen a baltimore-i, a hamburgi, az odesszai, a hong-kongi Ossoinack.

De a marseille-i, a glasgow-i is. Ők irányítják a világkereskedel-met, mi, tengerészek, a szolgáik vagyunk.

Először az előszobát láttam meg, számtalan titkárral, óriási iratállványokkal, íróasztalokkal. Tinta-, papír-, szivar- és gáz-szag töltötte be a levegőt. Az íróasztaloknál hatalmas könyvekre hajolva többnyire kopasz, izzadt arcú emberkék írtak, körmöltek. Mivel a helyiség ajtajára írva volt: Cancellaria (titkárság), úgy vélem, aki itt körmölt, mind titkár vagy ilyesféle személy lehetett. Egy közülük a fó-fó titkár volt, ott állt a középső nagy szárnyas ajtó előtt, hol eltűnt az ajtó mögött, hol megint előbukkant, de akár kijött, akár bement, mindig intézkedett. Igen kicsi, igen kövér, zsakettbe öltözött emberke volt a fó-fő titkár. Tőle függött, ki jut be a Leggazdagabb Ember színe elé. Előtte legalább úgy hajoltak már meg az érkezettek, mintha már bent lennének a nagyúr előtt.

Az iroda nehéz levegője, szörnyű elzártsága ráült a tüdőnkre.

Istenem, milyen más odakint a Riván, a mólókon, a rakparto-kon! És milyen furcsa: innen, ebből a merő papír- és íróasztalvi-lágból irányítják a hajók és a hajósok sorsát, még a Ragusa éle-tét is! Mert még a Ragusa is Ossoinack úr tulajdona.

Végül elénk állt a fó-fó titkár:

- Most önök következnek - mondta és intett - arra tessék.

Feri ment elöl, mi utána.

- Ha akar, megvesztegetően kedves lesz - hallottam Daniló bácsi hangját, ahogy beléptünk a Leggazdagabb Ember irodájá-

ba - ha akar… de az is lehet, hogy nem akar. Akkor pedig maga az orkán!

181

Először Ferenc Józsefet láttam meg. Ott lógott fehér atillá-

ban, sárga szattyáncsizmában és piros huszárnadrágban a falon.

Alatta egy hosszú asztal vonult a fal mellett végig, az asztal kö-

zepén hordónyi földgömb. Lábunk alatt süppedt a padló, vastag szőnyegek tették halkká, nesztelenné a lépést. Balról, a kikötőre néző ablaksornál, lant alakúan ívelt gázlámpa alatt “horgonyzott” az íróasztal, és annak közepén ült Ossoinack úr, a Leggazdagabb Ember!

- Jó estét - intett felénk, mivelhogy már égett a lámpa, és úgy-ahogy sötét is volt. - Jó estét, fiúk, csak közelebb, csak kö-

zelebb.

Ossoinack úr kedves volt, ha nem is megvesztegetően, mint Daniló bácsi ígérte, de kedves. Galambszürke ferencjózsefet viselt (egy ilyen festmény alatt nem is lehetett mást), ragyogóan kikeményített ingmellet, a vattázott nyakkendőből gyémántos tű

szikrázott felénk, és amikor felállt, láttuk, hogy csillogó lakkcipőt hord. Azóta is mindig ilyennel képzeltem el a Rockefellere-ket, a Morganokat, a Kruppokat.

Horváth Feri meghajolt, elmondta a mondókáját, hogy milyen hálásak vagyunk nagy jótevőnknek, és a többi távollevő tizenkettő nevében kijelentjük: megbecsüljük az ösztöndíjat, be-csülettel szolgáljuk, s nagy lesz az örömünk, ha végzünk, és Ossoinack úrtól meghatározott hajón teljesíthetünk mint had-nagyjelöltek szolgálatot. Isten éltesse!

Ossoinack úr felállt a háromárbocos barknak is beillő góliát íróasztal mellől. Szépen fésült, ezüstös szakállát végigsimította, és könnyedén megpöckölte a gyémánttűt aranygyűrűktől csillogó kezével. Formás, tömör, okos, értelmes beszédben válaszolt.

Hogy most háború van, de egyszer annak vége lesz, utána pedig olyan hajózás indul, amilyet még nem látott a világ. Rengeteg hajó elsüllyedt, még több hajós elpusztult. A mi hajóink ott hor-gonyoznak védett helyen a novigrádi öbölben, a tengerészfiatal-ság pedig - íme, csak ránk kell nézni! - alig várja, hogy távoli vizekre induljon. Ő, Ossoinack úr, tudja, hogy nagy üzleteket 18

kötünk majd szerte a nagyvilágban, és a hajókon, amelyekkel ezek az üzletek bonyolódnak, mi szolgálunk.

- Úgy hiszem, igen gyorsan vége a háborúnak, fiúk - mondta a Leggazdagabb Ember. - És akkor irodámnak nem egy szobájában, de tíz szobájában folyik majd a munka!

Kis szünetet tartott, az élénk szemek vizsgálva tekintettek ránk. Majd ezt mondta:

- Reméljük, rendes polgári világ jön, nem az uszkok rablók világa.

Ezzel kezet nyújtott. Meghajoltunk. A szárnyas ajtó kitárult, a fő-fő titkár ott állt a küszöbön.

- Hát csak tanuljatok szorgalmasan - hallottuk a nagyember hangj át.

Az utcán megálltunk. Nagyot szippantottunk a leszálló este édes illatából.

A kikötőben “flaggensalut” volt: az Ulan és Leopard őrhajó-

kon felhangzott a trombitajel: dóra-haza-haza-szóra!… A tengerészkaszárnya trombitása is fújta az esti takarodót.

Megtárgyaltuk Ossoinack úr szavait. Hogy közeledik a hábo-rú vége? Lehet, mert valami ilyesfélét mondott a napokban Anton úr is, sőt Daniló bácsi is.

Daniló bácsi a következőt mondta:

- Mi lenne, Jokkó, Feri, Andrea barátaim - mert mi hárman voltunk nála a kabinban - ha a Jadran rövidesen útnak indulna?

Méghozzá veletek!

Rámeredtünk: a Jadran (Adria), Daniló bácsi kétárbocos só-

nerje, évek óta leszerelve a buccari kikötő sarkában, a hajós-

üzem mellett horgonyzott.

Jokkó szólalt meg elsőnek:

- Odahagyjam a Raguscit?!

- És nem hagynád a Jadran kedvéért?

- Hogyne, örömmel!

- És ti? - nézett Ferire és rám Daniló bácsi.

Feri elmosolyodott:

183

- A Nautica után miért ne?

Én is valami ilyesfélét dadogtam.

Jokkó közbeszólt:

- A bácsi többször azt mondta, csak akkor szereli fel a Jadrant, ha vége a háborúnak. Hát vége van?

Daniló bácsi mosolygós arca elkomolyodott: - Barátaim, nem szeretem a nagy szavakat, a nagy kijelenté-

seket, de olyan híreim vannak, hogy - rövidesen meglátjuk Buccari kikötőjét. Már persze csak azok, akik követnek. Érzem, fi-

úk, nagy út előtt állunk!

És ahogy ballagtunk az estében az Ossoinack úrnál tett látogatás után, akarva-akaratlan a két férfi kijelentésére kellett gondolni. Hogy közel van a háború vége. Az egyik is ilyesfélét mondott, a másik is. A nagykereskedő, aki a világból szedi a hí-

reket, és a nagy hajós, akinek a tengerészcimborák mondják el az eseményeket.

Őszintén bevallom: mi mindebből semmit nem láttunk. Való-

sággal megszoktuk, hogy úgy növünk fel: háború van, sebesül-teket látunk, az újságokból hadijelentéseket olvasunk, fronthíreket hallunk. Ma reggel a mi osztályunk összebújt az asztalnál, és rámeredtünk az újság fekete betűire: “Az osztrák-magyar flottaparancsnokságjelenti: U111. tengeralattjárónk egy cirkáló útjá-

ról az északi Adriáról nem tért vissza. Hivatalos olasz jelentés szerint egész személyzetével elsüllyedt.” … Az U 111. ! porto-réi kaland mélyből előbukkanó hadi egysége és a kedves Zaccaria fregatthadnagy meg emberei nincsenek többé!… És Daniló bácsi azt hiszi - vége, rövidesen vége a háborúnak?

Ezen töprengtünk mi négyen Horváth Ferivel, amikor a Nautica felé tartottunk.

Egyszer csak Feri megállt.

Kiértünk a pályaudvar előtti térre. A “Cardiff House” előtt sötét volt.

A “Cardiff House”-t bezárták! Előtte gúlába rakott fegyverekkel szakasznyi tengerészgyalogos őrködött.

184

És ekkor tűnt fel, hogy a Corsia Deákon alig égnek a gázlám-pák. Egy-egy sarkon világoltak, máshol nem.

Komor felhők úsztak az égen, és komor hangulata volt a vá-

rosnak.

Október vége volt ekkor, és 1918.

Két nappal később a Nauticán S. Amadé tanárurak óráját hallgattuk. Fiatal tanár volt, lelkes, színes beszédű. Szerettük őt is, a földrajzot is. A tenger és a földrajz egy. Amadé tanár úr értette a módját, hogyan kell kedvessé tenni a tantárgyat. Hasonlóan csak Garády bácsi, a biológus és H. Márton, a neves csillagász, a légtünettan tanára kötötte le teljesen a figyelmünket. Márton tanár úr kezelte különben a Nautica kertjében a fiumei meteorológiai állomás készülékeit. Akiket segédekül kiválasztott, mint Végh-mohikánt, azokat egy kicsit irigyeltük. Elvégre mégiscsak nagy dolog ott állni a tanár úr mellett, és úgy tenni, mintha Végh-mohikán is értené a különféle mérőszerkezetek titkát.

Mondom, földrajzóra volt. Elmélyedve tekintettünk S. Amadéra. A régi térképekről, a középkor tudós térképrajzolóiról és a középkori térképgyűjtés szenvedélyéről beszélt.

- A portugál Tengerész Henriktől, tehát 1400 elejétől számíthatjuk a térkép és a hajózás döntő, örök kapcsolatát… Tengerész Henrik a Kap Segerer várában készítteti a tudósokkal az újfajta, tapasztalásra épülő térképeket, és készítteti a tervezőkkel az új hajótípust, a barkaszból (bárkából) kialakuló több száz tonnás, csukott fedélzetű hajót…

A tanár az ablak felé tekintett. Mi is.

Ebben a percben valami befejeződött: a világháború. De befejeződött egy államforma, a Monarchia, és befejeződött Fiume magyarországi részessége is.

A frontokon lassan elhallgattak a fegyverek, helyettük a for-radalmak fegyverei szólaltak meg.

S. Amadé felállt a s ablakhoz lépett.

- Tanár úr, kérem, az előbb sortűz volt! - mondta okoskodva Grofcsik Béla.

185

- Igen, én is azt hiszem - bólintott a földrajztanár, és kiszólt az ablakból: - Anton úr, mi történt?

De Anton úr nem ért rá felelni, mert egyre erősödő és egyre közeledő fegyverropogás kezdődött!

Ekkor már mindnyájan az ablakoknál álltunk és kitekintet-tünk. A kereskedők kapkodva ürítették a kirakatokat, felrakták az ablaktáblákat, rángatták a redőnyöket. Emberek rohantak át a vasúti síneken, a Corsia Deák platánjai alatt és a kikötő raktárai között. Mindenütt kiabáltak, adták tovább az értesüléseket.

- Horvát katonák lövik a kaszárnyát!

- A törvényszék épületét ágyúzzák!

- A Fiumara mentén a rendőrség őrházát gépfegyverezik!

Egyszerre vége lett Tengerész Henriknek, a régi térképek és hajózás művelődéstörténeti szerepének.

Fiuméban kitört a forradalom!

Az igazgató ugyan kiadta az utasítást: a tanítás folyik to-vább… de hát inkább csörgedezett, mintsem folyt volna tovább.

Egyszerre mindenkit megszállt a nyugtalanság, az izgalom: mi lesz tovább?

A törvényszék ott volt a közelünkben, és amikor a fegyverropogás továbbhaladt, kióvatoskodtunk az intézetből. Velünk jött Anton úr, több tanár is. “Az épületet senki nem hagyhatja el; aki elhagyja, az súlyos fegyelmi vétséget követ el” - így hangzott az igazgatói parancs egy-két órával ezelőtt! De hát forradalom volt, és az épületet elhagytuk.

A törvényszék üres ablakokkal meredt a kikötőre. Az utcán és a téren halmazban hevertek az összetört bútorok, iratszekré-

nyek égtek, óriási máglyákban lángoltak az akták, az iratok.

A tüzek körül a Gomila népe ujjongott, táncolt, lelkesedett, ünnepelte a háború végét és a forradalom kitörését.

- A fellázadt katonák a kormányzósági palota elé vonultak -

mondták a jólértesültek. - Ott lesz a harc! A polgári iskolából a tengerészgyalogságot rendelték ki a kormányzóság védelmére.

Nagy csata lesz ott!

Olyan volt a város, mint a felzaklatott hangyaboly. Rohanó, lövöldöző, ordító embercsoportok, menetelő - horvát kokárdát viselő - katonák, állig fegyveres tengerészek, akiket szidalmaz az utca, mert elzárták a kormányzóság felé vezető utakat.

Csörömpölve hulltak ki a kávéház ablaktáblái, és lángot vetett a Zichy-móló melletti raktárépület!

Az utcák sarkain verekedő férfiak, nők kavarogtak, akik most gondolták elérkezettnek az időt a maguk kis ügyének elintézésére.

Fiuméban kitört a forradalom!

Lőporfüst és a tüzek füstje telepedett az utcákra, a kikötőre a szélcsendes estében.

Az Ulan és a Leopard őrhajók ágyúi is megszólaltak.

Gépfegyverkattogás, mannlicherek csattanása, ágyúk dübör-gése verte a zajt ezen a napon Fiuméban. Szerettem volna kimenni a hajógyárba, Jokkóhoz, vagy a Gomilába Daniló bácsihoz, de Horváth Feri azt tanácsolta: maradjunk csak a Nauticán, nem tudni, mi történik a következő órában. De egyben meg-egyeztünk: nyilván igaza lesz Daniló bácsinak és Ossoinack úrnak - a háború a végét járja.

Este gyertyák és petróleumlámpák világoltak a város házaiban. Nem működött a gázgyár. Suttora bácsi világítótornya egy percre nem villantotta fényét. Alkonyatra nem hangzott fel a trombitajel, és elmaradt a flaggensalut… És szájról szájra szálltak a hírek: hogy a pólai kikötőben Sam Benelli olasz költő parancsnokságával egy MAS megtorpedózta a ~ribus Unitis óri-

ás-csatahajót… hogy pillanatnyilag ugyan leverték a fiumei forradalmat, de csak pillanatnyilag… hogy végig mindenütt felbomlott a front, és a katonák özönlése megkezdődött hazafelé…

hogy a kormányzóságon kiadták a jelszót: a magyar tisztviselők induljanak haza…

Vacsora után ott gubbasztottunk Horváth Feri szobájában, magyar nautikusok.

- Mit tegyünk? - tette fel a kérdést a lassú beszédű, komoly 186 187

tekintetű Végh-mohikán. - Mit tegyünk, mert egészen biztos, hogy ránk is sor kerül: megkapjuk a parancsot, hogy induljunk haza. Mit teszünk akkor?

Gyertyafénynél ültünk az ágyak szélén, és főleg Ferire tekintettünk, mint a leghiggadtabbra közöttünk.

Szívszorító, szomorú volt ez az este: az élet közbeszólt, megmutatta - nem minden függ tőlünk! Mintha foszladozóban lettek volna az álmok, a vágyak: az, hogy tengerészek leszünk! Haza-menni akkor, amikor itt vagyunk, amikor oly szépen haladtak a napok, és mind jobban éreztük: szívvel-lélekkel arra vagyunk teremtve, hogy tengerre szálljunk! És ezt venné el tőlünk egy tollvonással a sors?

Elcsüggedt, riadt szívű hajótöröttek voltunk, ahogy ott gubbasztottunk az ágyak szélén. A pályaudvar felől felzakatoltak időnként a gépfegyverek.

Különben olyan nagy csönd volt odakint, hogy hallani lehetett, ahogy az Ulan gépházában megindultak a dugattyúk.

- Nehéz azt kimondani, mit tegyünk - tekintett ránk Feri. -

Valójában azt se tudjuk, mi történt. Már úgy értem, milyen értelemben történt az, ami a hírek szerint más városokban is kirob-bant.

Zoller, a kövér cimbora, elcsukló hangon közbeszólt: - Gondolod, hogy kirúgnak innen bennünket?

Feri bólintott:

- Minden megtörténhet, az is.

Zoller szemét elborította a könny:

- És akkor te mit teszel?

Erre mindnyájan elmosolyodtunk. Feri is.

- Mit teszek? Ne légy már ennyire gyerek, Zoller. Mit teszel, ha valahol nem kellesz? Elmégy. Talán a horvátoké lesz Fiume, talán, hiszen ez a régi vágyuk. Talán olasz? Ki tudja. De valami történik, fiúk. A mai nap erre mutat.

Horváth Feri szemében megcsillant a gyertyafény.

- Én, amikor idejöttem, már döntöttem: tengerész leszek!

188

Lehet, hogy nem maradok tovább a Nautica hallgatója… de tengerész igen. Erre születtem, talán jut hely nekem valamelyik ha-jón. Én nem megyek haza, öreg szüleim vannak, szegények, nem mehetek a nyakukra!

Azon az éjszakán nehezen aludtunk el. Zoller a közelemben szuszogott, időnként akkorákat nyögött, hogy talán elhallatszott Anton úrig.

Néhány különös, furcsa, idegesítő nap következett. A kormányzóságon valóban megkezdték a csomagolást, és intézkedés történt, hogy két különvonat induljon el azokkal, akik elhagyják Fiumét. A Nauticán is megjelent a falragasz: a magyar fiúk lehetőleg induljanak haza…

Budapesten forradalom, Bécsben forradalom! Szálltak a hírek.

Fiume utcáin horvát és olasz érdekek csaptak össze. Hol olasz, hol horvát lobogó lengett a városháza tornyán.

Tovább kattogtak a gépfegyverek, a mannlicherek.

A tanár urak közül többen csomagoltak. Közöttük a légtünettan tanára is. Szegény jó igazgatónk azt se tudta, mit tegyen.

Zágrábi volt, tehát nem kellett sietnie, de féltett bennünket. Tudta, hogy nem mi voltunk azok, akik miatt Fiume népe nem szí-

velte a magyar közigazgatást. De a felelősség az igazgatón volt, és érezte is, hogy végső fokon tőle függ, mit tesznek a magyar fiúk.

Táviratok jöttek hazulról, expresszlevelek. A posta műkö-

dött, más nem. Aggódó szülők, nagyszülők írták, küldték, hogy induljanak el a különvonattal.

- A legokosabbnak azt találom, ha elindultok - tanácsolta az igazgató.

És Anton úr mit mondott?

- A Zrínyin azt tanultam, hogy a jó tengerész kitart a tenger mellett! Most még lövöldöznek, most még forr a bor, hogy kié az igazság, de egyszer nyugalom lesz, és akkor: hajóra, fiúk!

Megalakult a horvát-szerb-szlovén nemzeti tanács is. No-189

vember elsején este fáklyásmenet ünnepelte a tanács határozatát: Fiume Jugoszláviához csatlakozott!

Többen összeszedték motyójukat, és elindultak a pályaudvarra, ahol katonai védelem alatt indulásra vártak a vonatok.

Közöttük volt Grofcsik, Jakab Laci és még négyen a mi évfolyamunkból. Zollerral kettesben döntöttünk: maradunk. Ha nem a Nauticán, akkor elszegődünk valahová hajósinasnak. Meg aztán Daniló bácsi is mondott olyasfélét, hogy a Jadran sóner elindul egyszer… Csak éppen Daniló bácsit nem találtuk.

- Hol lehet, merre járhat? - találgattuk Horváth Ferivel nemegyszer.

A “Két Napóleon” feletti lakás ajtaja zárva volt, hiába dö-

römböltünk, rázogattuk a kilincset.

- A lövöldözés napján elment, azóta se láttuk - vonogatta vállát az osteria gazdasszonya. - Megtette már azelőtt is, hogy szó nélkül elment, és csak hónapok múlva állított be újból. Az ilyen magányos, senkihez se tartozó, bolondos kapitány úgy éli világát, ahogyan kedve tartja!

Az egyik napon előkerült Jokkó is. A nagybátyjáról semmit se tudott.

- Szevér azt mondja - bizonygatta Jokkó - hogy Daniló bá-

csi Buccariban lehet. Évek óta leszerelten áll horgonyon a Jadran Buccari kikötőjében. Most talán elindulhat.

Jokkó barna képe ragyogott a derűtől, amikor megkérdezte: - Az ám, Andrea, mit tesztek, ha Daniló bácsi megjelenik és azt mondja majd: íme, nézzétek, itt a Jadran. Vége a háborúnak, szabadok a tengerek, és szabad a Jadran is. Aki akar, velem jöhet. Mit tesztek?

- És te, Jokkó? - kérdeztem.

Barátom erélyesen megrázta kócos fejét: - Megyek! Daniló bácsival és a Jadrannal elmennék a világ végére is! Nem mondom, remek hajó a Ragusa, de beletelik fél év, mire kijavítják… addig vagy azután is a Jadran hajósa leszek!

190

Az utolsó mondatoknál Horváth Feri lépett közénk.

- Talán indul Daniló bácsi sónerje?

Elmondtuk, hogy Jokkó se tud többet, mint mi, és hogy a kapitány Buccariban lehet, hajója közelében. Jokkó csak kérdezi, megyünk-e, ha erre sor kerülne.

Feri szokott komolyságával bólintott:

- Én megyek. Daniló bácsival a világ végére is!

Jokkó feldobta pomponos sapkáját:

- Ezt mondtam én! Hurrá! És te, Andrea?

Rájuk néztem. Mögöttük ott láttam a tegnapi jelenetet; az induló vonatot és a vonat ablakaiban több kedves arcot: Dénes bá-

csit, aki alig egy-két hónappal ezelőtt oly nagy szeretettel irányí-

tott bennünket a Nauticára… Jakab Lacit, aki a legjobb társak közé tartozott… Grofcsíkot, aki a tanárok szerint kiváló tengerésznek ígérkezett… és még több társat. Mindegyik szeme könnyes volt, mindegyik torkát a sírás fojtogatta. Mind, kivétel nélkül, búcsúztak a várostól és a tengertől.

- Úgy hiszem, utoljára látom - dadogta az öreg vasutas, és a Corsia Deák platánjai felé intett. - Ha itt maradtok, fiúk, naponta nézzétek meg helyettem is.

Jakab Laci a fülemhez hajolt:

- Ha találkozol Suttorával, a kalózzal és Bojnakkal, a polipvadásszal, mondd meg nekik, hogy köszöntöm őket!

Így indultak el, keserű szívvel, könnyes istenhozzáddal…

Ahogy Jokkóra és Ferire néztem, ez a jelenet jutott eszembe.

Zsebemben ott volt a hazahívó levél… és mégis úgy döntöttem, hogy - itt maradok! Nem, nem tudnám elviselni, hogy úgy nézzek ki a vonat ablakából: talán többé soha nem látom a tengert! És nem tudnám elviselni: vége a nagy álomnak, a nagy-nagy vágynak, az álom és a vágy küszöbén - hogy soha nem leszek tengerész!

Mondják odahaza polgári nénikék, bácsikák, kegyes vénkis-asszonyok, akikből valahogy bőven kijutott a családnál, mondják csak, hogy - lám, megmondtuk! - ilyen szívtelen fiatok van, 191

nem érdemes reá még emlékezni sem! Mondják, mert mondani fogják… és ha fájni is fog: akkor is… és ha nekem fog a legjobban fájni: még inkább - nem megyek haza.

Nem megyek, mert tengerész leszek! Mindez most villant át rajtam igen tudatosan, igen határozottan. Ezért ezt mondtam Jokkónak:

- Ha nem zárják be a Nauticát, tovább tanulok. Ha bezárják - Zollerrel együtt csak szólítson Daniló bácsi, akkor a Jadran hajósai leszünk!

Jokkó belecsapott a tenyerembe:

- Helyes, most már én is tudom, hogy indulunk - egy hajón szolgálunk majd! Ennek a Nauticának is befellegzett egy időre, mint a Ragusának!

Ilyesmire már Anton úr is célzott. Nem mintha Anton úr többet tudott volna, mint az igazgató vagy bárki a tanárok közül, de igaza volt, mint mindig.

- Erre a hajóra - mutatott az épületre - más lobogó kerül. Ha a lobogót kicserélik, kicserélik a tiszteket, a legénység is. A ha-jót meg tatarozzák, így szokott lenni. Itt egy ideig nem lesz ta-nítás, figyeljetek a szavamra.

Belesimított pompás Thegethoff szakállába: - Én már sok mindent megértem, sokat láttam, még többet megértem a Zrínyin. Figyeljetek hát szavamra.

Egyre fogyott a számunk. Elment egy trieszti és egy zágrábi fiú, a felettünk járók közül Végh-mohikán és Würtz is. Halkab-bak lettek a folyosók, a tantermek, a hálóhelyiségek.

Lassan-lassan megállt a Nautica-hajó motorja, laffogni kezdtek a vitorlái.

Eltűntek az ismerős tanárarcok. Talán Végh-mohikán azért ment el, mert így tett a légtünettan tanára, és árván maradtak a meteorológiai műszerek…

Amikor esténként kinyitottuk a szertárt és Zollerral besom-fordáltunk, nem a régi kedvvel tanulmányoztuk kedves tárgya-inkat.

19

Valahogy a mulandóság és a búcsúzás érzése ült a szertár eszközein.

Talán még az eddiginél is nagyobb szeretettel fényesítgettük a Szapáry rézveretes kormánykerekét és állványát. Hogy mondta Suttora, a kalóz? Aszapáry a Petőfi testvérhajója volt-mindkettő már régen tengeri hullámsírjában pihen.

Összerezzentünk: a szertár ajtaja kinyílt és becsukódott.

Az igazgató áll a küszöbön.

Zoller kezében ott árulkodott a fényesítőrongy.

Az igazgató előbbre jött. Mosoly, szigorúság váltakozott az arcán, a szemében.

- Fény szűrődött a folyosóra… - mondta, de a hangja barát-ságos volt. - Tehát ti vagytok azok… ti… értem… mert azt mégse hittem, hogy Anton úr fényesítené a régi kormánykereket.

Mi csak álltunk, mukkanni se tudtunk.

Az igazgató krákogott, hümmögött. Azután olyasfélét tett, mint talán akkor sem, ha hajózástanból jelesen vizsgázott nála valaki.

Megveregette a vállunkat! Atyáskodó szeretettel.

- Derék… nagyon derék… - dadogta, és igyekezett kifelé a szertárból.

Közben sűrűn pislogott. Szeme könnyes volt, mint a vonat ablakában Dénes bácsié és a fiúké.

Azon az estén már nyoma se volt a kikötőben az őrhajóknak.

Eltűntek. Vajon merre? - találgattuk, hiszen a hírek úgy szóltak, hogy az osztrák hadikikötőkben mindenütt felbomlott a rend, és olasz, francia, angol egységek szállták meg Póla, Trieszt, Zára kikötőit: Sebenicóba és Cattaróba jugoszláv katonaság érkezett.

Az Ulan és társa elhajózott, a romantikusok szerint azért, hogy elsüllyedjenek a nyílt tengeren.

- Lehetséges - bólogatott Anton úr. - Mi a Zrínyivel annak idején így tettük volna.

Este nagy fehér plakátok kerültek a házak oldalára: a horvát bán Fiuméban elrendelte az ostromállapotot!

193

Egész éjjel kelepeltek a gépfegyverek, szóltak a puskák.

Időnként egy-egy éles kiáltás is belehasított a felhős sötétségbe.

Másnap nem volt előadás. Reggel az intézet ablakában kö-

nyököltünk, és néztük, mire ébredt Fiume.

Kövér cimboránk éles szeme vette észre a távolban a közeledő hajókat:

- Nézzétek, hajók!

Ekkor már tíz napja egyetlen közeledő, a kikötő felé tartó ha-jót nem láttunk. Eseménynek számított tehát, hogy a Farasina irányából több füsttorony emelkedett a magasba és közeledő ha-jótestek körvonalai látszottak.

Valaki látcsövet hozott, és néhány másodperc múlva elké-

pedve szólt:

- Fiúk, hadihajók!

- Kézről kézre járt a 1 áteső, és egyformán azt mutatta, hogy a Farasina-csatornából Fiuménak hadihajók tartanak.

Egy torpedóvadász, két nagyobb romboló és egy csatahajó, vagyis mint akkoriban mondtuk: dreadnaugth (drednót).

- Olasz hajók! - izgult a gukker mögül Zoller. - Látom a torpedóvadász tatján a ferde sávú lobogót!

Többen az olasz származású növendékek közül éljenezni kezdtek.

Igen, nem lehet letagadni, élesen szembeállt egymással az olasz és a horvát származású lakosság. A Nauticán is megmutat-kozott ez a hangulat, persze csak vitákban, igazságkeresésben.

Hogy kiknek van több joga Fiuméhoz: az alapító és a tömeget jelentő szlávoknak vagy a kereskedő és városfejlesztő olaszoknak?

- A dreadnaugth jelzéseket ad! - kiáltotta az egyik fiú. Néz-zétek, a kikötőnek küldi!

A kikötőben akkor már nem volt a helyén a révkapitány, de a tengerészparancsnokság sem. Egyedül talán Suttora, a kalóz ta-nyázott a világítótorony mellett. De hát neki nem volt feladata, hogy feleljen a jelzésekre.

Megélénkültek az utcák, a kikötő, a házak ablakaiból für-tökben lógtak az emberek.

A csatahajó és a két romboló lassított, a torpedóvadász egyenesen a kikötő bejáratának tartott. A torpedóvadász valósággal belemerült a hullámokba, olyan nagy iramban jött, és túrta szét a vizet.

Ez volt a Stocco nevű olasz torpedóvadász, fedélzetén több fiumei olasz lakossal, akik néhány nappal ezelőtt az olasz flotta ideküldése végett utaztak Itáliába. A Stocco bekanyarodott a kikötőbe, és az Adamics-mólónál kötött ki. Hogy semmiféle katonai akció nem történt, az egyik romboló is megindult, majd mögötte a csatahajó a fedező rombolóval.

A torpedóvadászt követő rombolón (a Sírtarin) volt a flottilla admirálisa, Rainer tengernagy. A romboló a móló másik oldalán állt a parthoz.

Ugyanakkor a Mária Terézia-móló kőgátjánál kibontakozott a csatahajó, az Emanuele Filiberto hatalmas teste.

Többen közülünk lementek a kikötőbe, és hozták a hírt, hogy Rainer admirális az összegyűlt tömeg előtt beszédet tartott, mondván: Olaszország királya nevében érkezett, s mindenáron megvédelmezi az olasz lakosságot és az olasz érdekeket!…

Így kezdődött meg az az időszak Fiumében, amely hosszú időre Olaszország uralmát jelentette a régi-régi tengerparti vá-

rosban.

Néhány nappal később újabb csatahajó érkezett, a Francesco Feruccio. A tengerről és a szárazföld felől özönlöttek az antant-katonák: olasz, amerikai, francia, angol gyalogosok és tengeré-

szek! Az olasz hadihajók mellett ott horgonyzott a Dorthmont angol cirkáló és az amerikai romboló, az Israel. Ennyi csatahajót soha nem látott Fiume!

Anton úr mondta is:

- Fiúk, remek hajók ezek, de egyik sem ér föl a Zrínyivel !

Nem volt utcasarok, ahol a gúlákba rakott fegyverek mögött ne álltak volna marcona tekintetű katonák. Úgy festett Fiume, 194 j 195

mint valami forradalmi város, holott csend volt és rémület. Ma-lária és tífusz - két szörnyű járvány - lopakodott be a házakba, főleg a Gomilába! Nem volt már koporsó sem elég, úgy temették lepedőbe csavarva az áldozatokat. Enrico di San Marzano olasz tábornok neve volt olvasható minden falragaszon…

A hadihajók érkezésének napján Anton úr kiáltotta a nevemet a folyosón.

- Keres a barátod, a kapunál vár.

Jokkó volt odalent és - Lau Laudon! Jokkó nagy batyut ci-pelt és a tengerészzsákot. Lau Laudon mellső lábait a vállamra tette, úgy üdvözölt.

Jokkó derűsen nézett rám:

- Kidobtak a gyárból, Andrea. Katonák vették át a parancsnokságot. Minden idegennek el kellett hagynia a gyár területét.

Mi is eljöttünk. Magára maradt a Ragusa. De nem ezért jöttem, ezt megtudhattad volna holnap is, holnapután is. Daniló bácsi üzenetét hoztam…

- Daniló bácsi üzent?!

Jokkó nevetett:

- Jól sejtettük. Buccariban volt. Dehogyis hagyja ő a Jadrant, dehogyis. Nos, azt üzeni nektek, Ferinek, Zollernek és neked, hogy holnap haditanács lesz!

- haditanács?

A barátom lehalkította hangját, holott a Nautica kapujában rajtunk és Lau Laudonon kívül nem volt senki.

- Így, ahogy mondtam: haditanács. Fontos, hogy eljöjjetek.

A “Két Napóleonban” - holnap délután három órakor! Gyertek el, de pontosan.

Ezzel felkapta a batyut, vállára lendítette a tengerészzsákot, füttyentett Lau Laudonnak, és megindultak a keresztutcán.

A sarkon visszafordult, intett:

- Ott legyetek! …

Ott voltunk. Pontosan három órát ütött a városi toronyóra, amikor Horváth Feri lenyomta a “Két Napóleon” kilincsét. Ku-196

tyaugatás fogadott. Lau Laudon kuporgott az egyik asztal alatt, és minden érkezőt megugatott. Mondanom se kell, hogy nem is annyira az asztal alatt, mint inkább Jokkó lábai között lapított a hajótörött kutya, és ismerkedett a szokatlan környezettel. Inkább ismerte a tengert, a hajófedélzetet, mint a gomilai kiskocsmákat, az osteriákat.

- Még egy üveggel a sansegóiból! - hallottuk Daniló bácsi hangj át.

A híres tengerész az asztalfőn ült, és onnan intett felénk: - Fiúk, ide-ide, mellénk! Úgy vélem, mindenki ismeri egymást, de ha nem, úgy csak annyit mondok: ez a három nautikus a barátom. A két legi abb elsőéves, de talán hajósinasnak beválnak!

Amúgy fiumei tengerész módra, jó hangosan köszöntöttek bennünket az asztalnál ülők.

Ki mindenki volt ott? Daniló bácsi mellett Szevér, Sottomarina, többen a Ragusa matrózai közül, természetesen Jokkó és -

Suttora, a kalóz! Mellette Gáspár Béla, a torpedómester!

Daniló bácsin kívül tizenketten voltunk.

Tizenketten, pontosan annyian, amennyi emberre egy kisebb sónernek szüksége van.

A “Két Napóleon” gazdája elénk tette a sansegói üveget, melléje három poharat.

- Fiúk - lelkesedett Daniló bácsi - igyunk. Mindnyájunk egészségére!

Zoller is, én is ebben a pillanatban úgy éreztük - felnőttek vagyunk, vérbeli tengerészek.

Daniló bácsi odaszólt a Két Napóleonnak: - Attilio, rakd fel a fatáblákat, higgyék, hagy zárva az üzlet.

A Két Napóleon felrakta a fatáblákat, és egyszerre este lett a helyiségben. Egy elég gyenge fényű, de mégis barátságosan pislogó petróleumlámpa vetett világot a “Két Napóleon” összeesküvőire. “Sub rosa” voltunk most mi is… legalábbis annak vélhetett bárki, ha benéz a fatáblák résein.

197

- Barátaim, még egy pohárral! - buzdított bennünket a kapitány. - Úgy vélem, egyik sem ellensége az italnak, még ezek a moccók sem!

(A “moccók”, hajósinasok, mi voltunk Zollerrel.) - Helyes, kapitány - dörmögte Suttora - de az ital mellé ha-rapnivaló is kell!

A pohos, harcsabajuszú Két Napóleon felhördült a kármentő

mellől (mert ilyesmi is volt a régi osteriákban): - Mi az, Suttora, talán bizony elvesztetted a szaglásod? Néz-zél a kutyára, merrefelé szimatol!

Lau Laudon, Jokkó lábai között, mereven tekintett a helyiség sötétbe vesző mélye felé.

Ott volt a kicsi, zárt konyha, ott sült a dentale, a legfinomabb halak egyike.

Valami igen meleg, igen meghitt hangulat áradt szét a gomilai kocsmában. Mosoly, derű ragyogott az arcokon. Tengerészek voltak, férfiak, kemény legények.

- Barátaim, köszöntelek benneteket - emelte meg poharát a kapitány.

Egyszerre mindenki elkomolyodott. Tengerészszokás szerint a poharakat körbedörzsölték néhányszor az asztallapon, csak azután ittak.

Daniló bácsi köhintett néhányat, érződött, hogy zavart, hogy meghatódott:

- Évek óta várok erre a percre, barátaim. Évek óta! Tudtam, hogy eljön, de mégis váratlanul ért. Engedjétek meg, hogy kikö-

högjem magam.

Erre a férfiak mind köhögni kezdtek.

Sottomarina, az óriás, annyira elérzékenyült, hogy lepedőnyi zsebkendőt cibált a zsebéből elő, és megtörülte szemét.

- Nehogy megríkasson, kapitány - dadogta - mert az ilyesmit nem bírom!

Daniló bácsi elmosolyodott, és úgy folytatta: - Jól van, barátaim, ismerjük egymást, nem kell itt sok be-198

széd!… Gáspár Béla, veled sokat hajóztam, sok vihart álltunk ki együtt. Suttora cimbora, kivel szolgáltam együtt a Báró Kemé-

nyen, ha nem veled?… Szevér, Horváth Feri, no meg ti, kicsi Jokkó öcsém, ti mind a tanítványaim vagytok, és ti moccók, hiszem, hogy azok lesztek!… Sottomarina, ki volt a Jadran fómatróza, ha nem te, annak idején, mielőtt a Ragusára kerültetek volna?… És ti négyen a Ragusa legénységéből - mind régi társaim a hajók fedélzetéről! Kell, hogy megtudjátok: Buccariban jártam, megnéztem a régi kikötőt és benne a Jadrant. A hajó ép, csak arra vár, hogy felállítsuk az árbocokat, elhelyezzük a kötélzetet és a vitorlákat. Kérdem, ki az közületek, aki erre vállal-kozik, aki velem jön, hogy kihajózzunk a nagy Adriára?

Hej, ha láttátok volna azt a kormos, füstös, időette osteriát azokban a percekben! Sottomarina felugrott, és akkorát kiáltott, ami a torkán kifért:

- Éljen a kapitány!

Szevér, Jokkó, Gáspár Béla, Horváth Feri is hurrázni kezdett.

Lau Laudon megrémült, és kirohant az asztal alól nagy ugatással: ilyesmit a flottánál nyilván nem tagasztalt! A Ragusa négy embere - az öreg Guzsik, az ács és három matróz, Gelletich, az isztriai Krantz, továbbá Gommó, a “majomember” - olyan ri-csajt csaptak, hogy a. Két Napóleon csendesítésére volt szükség: - Emberek, a rendőrség menten itt lesz! Még azt hiszik, gyil-koljuk egymást!

Zoller és én szerényen bámészkodtunk, úgy voltunk, mint Lau Laudon - nem szoktuk az ilyesmit. És egy kicsit zavarban is voltunk: éreztük, most érkeztünk el a nagy választóvonalhoz, s dönteni kell, merre vezetjük életünk apró, de nekünk mégis fontos hajócskáját.

- Veled megyek, Daniló, ha isten is úgy akarja! - kiáltotta Gáspár Béla, a torpedómester: - Újból vitorláson lehetek, nincsen annál nagyobb gyönyörűség!

Szevér a Ragusa embereire mutatott:

199

- Így, ahogy vagyunk, elindulhatunk. Talán egy év is beletelik, míg a Ragusa testét kijavítják.

Sottomarina vidáman kurjantott:

- Hát akkor, kapitány, máris indulás!

Az öreg Gelletich, az ács hümmögött:

- Az anyjukomtól azért elbúcsúznék…

Horváth Feri átnyúlt az asztalon, és megszorította Daniló bácsi kezét:

- A Nauticát most egy időre bezárják, majd meg átszerve-zik… Ki tudja, talán nem is kellünk az olaszoknak?… De ha kellünk, addig is - hosszú idő eltelik… tehát, Daniló bácsi, szolgá-

latára állok!

Suttora ekkor megcsóválta bozontos fejét, belevakart szőrös arcába:

- Azért hívott, hogy magával menjek? De én toronyőr vagyok, meg azután: nekem elég volt a tengerből! Tudja azt is, kapitány, nem jó a fedélzetre venni a magamfajta halálmadarat!

Nem, kapitány, nem jó az ilyesmi.

- De ha én hívlak, a régi kapitány, a régi cimbora, és hozzá még az én hajómra, akkor se, Suttora? Egyedül vagy, se csalá-

dod, se feleséged. Kinek kellesz, a toronynak? Meghalnál úgy, hogy többet nem hajózol, te - a tengerész?! Hát valóban csak ennyi vagy, toronyőr?!

Suttora maga elé bámult, végül is feltekintett. Csoda történt: a kalóz mosolygott.

- Nem bánom, kapitány, megyek, de azután vád ne érjen!

Egyedül maradtam a Petőfiről… gondolja meg, kapitány.

De hát Daniló bácsi nem gondolt meg semmit. Belecsapott Suttora tenyerébe.

- Velünk jössz, kalóz, nálunk a helyed - majd hozzánk fordult: - Na és ti, moccók?

Nagy eset volt ez, nagy pillanat. Elszegődni egy hajóra, elő-

ször az életben. Mert valóban úgy volt, ahogy Horváth Feri 00

mondta: mára megtudtuk, hogy “felülvizsgálják” a Nauticát.

Zollerrel együtt kimondtuk: megyünk!

Daniló bácsi szikár, kemény arca csupa mosoly volt, amikor végignézett rajtunk:

- Elmondhatjuk, hogy mi, a Jadran hajósai, az igazi Fiumét képviseljük. Nincsen közöttünk ellentét: dalmata, horvát, uszkok, magyar, olasz, még osztrák is van közöttünk. De ehhez az kell, hogy a Jadran hajósai legyetek! … Tizenketten vagytok, és én a tizenharmadik.

Jokkó felemelte kezét:

- Tévedés, kapitány, mert - a tizennegyedik!

És rámutatott Lau Laudonra, “aki” a konyha küszöbén ült, és szőrös pofáját nyalogatta, a dentale sütésének izgalmában.

- Én csak akkor szerződöm, ha Lau is velünk jöhet!

Daniló bácsi kedélyesen intett:

- Legyen Lau is a hajósok között, nem bánom. De ha tengeribeteg lesz, kihajítom!

Suttora ránk kacsintott:

- Én egyszer láttam ezt a kutyát a világítótoronynál fürdeni.

Különbül ismeri a vizet, mint akár Celligói!

Így állt össze a Jadran kompániája. És így cseréltünk rövid idő után otthont Zollerrel együtt. A Nautica helyett egy sóner lesz az otthonunk, és hazánk a tenger. Három hónappal ezelőtt, amikor Dénes bácsi lemutatott a Karszt magasáról, hogy amott a tenger és néhány színes vitorlát láttunk a kék vízen, dehogyis sejtettük, hogy rövid idő múltával a kék víz hajósai leszünk.

Gyerekfejjel. Igen, gyerekfejjel, de egy becsületes, kitűnő, talpig férfi gondos, atyai keze alatt.

- Behajózás holnapután - mondta Daniló bácsi. - Nem lesz könnyű. Most hadiállapot van, de nekünk a Fakikötőből kell kijutni a vízre. Ott van az a kutter, amin elszállítjuk Buccariba a felszerelést. De hát azzal csak megbirkózunk?

Öreg este lett, mire kinyílt a “Két Napóleon” ajtaja, és mi ki-léptünk a Gomila sötétségébe. Lépten-nyomon őrjáratokba üt-01

köztünk, ami mindig izgalmat okozott. A Corsia Deák sarkán már csak mi ballagtunk, Feri, Zoller és én. A többiek elváltak tő-

lünk, Suttora bácsi legutolsónak.

Az akadémia kertszögleténél árnyék imbolygott a fal mellett.

Az árnyék felénk szólt:

- Horváth, ti vagytok?

Konyovics volt, Feri évfolyamtársa. Izgatottan állt Feri elé.

-Ne menj tovább! Zanetta les a kapunál!

Feri megrántotta vállát:

- Már miért ne mennék? Nem félek tőle!

Konyovics kapkodott a levegő után.

- Megállj! Fegyveresekkel van. Tudod, most akadnak ilyen katonák is! Azzal állított be, hogy most majd elintéz. Anton úr küldött, hogy lesselek, addig szóval tartja őket! Nem mehetsz be az épületbe, Feri.

Feri átölelte Konyovicsot:

- Köszönöm, cimbora. Visszamegyek oda, ahonnan most jöttünk. Szervusztok, jó éjt!

A kapu alatti oldalszobácskából kihallatszott Anton úr hangja: - Lehet, hogy az Emanuele Umberto kitűnő hadihajó, de bizony, ha rajtam állna, nem cserélném el a Zrínyivel!

Zollerrel összenéztünk: az ám, ha tengerre szállunk, ki beszél majd nekünk egy~régen tetűnt, porladó, a múlt enyészetében elveszett korvettáról, a csodálatos Zrínyiről? És - bizony így lesz - hiányzik majd Anton úr Thegethoff szakállas arca is!

Ahogy beléptünk a kapun, fegyverek csöve meredt ránk!

Amolyan szabadcsapatos fegyveresek voltak, később - amikor D’annunzio, a költő csinálta itt a forradalmat - bőven mutatkoztak belőlük mindenfelé. Zanetta, a volt Nautikus állt előttük.

- Megállj, lövünk!

Dühösen nézett ránk:

- Horváth hol van?!

És Zoller, a kövér fiú, olyan higgadtan, ahogyan egy diplo-mata sem tudta volna, foghegyről hazudta a következőt: 0

- Horváth, hát nem tudjátok, Anton úr se tudja? Átment a susaki oldalra, a szerbekhez! Ma délután, én segítettem a cso-magját cipelni!

Anton úr is a fejéhez kapott:

- Igaz is, az angyalát, azért szorongatta úgy a kezemet! Már értem. És egyre azt mondta: nem felejtem, Anton úr, a Zrírryit nem felejtem! Így mondta!

- Hát ha megmondtátok, legyen. Horváth valóban elment!

Zanetta hitte is, nem is. Reggelig lesték Ferit, de világosodásra eltűntek. San Marzano városparancsnok nem szívelte a garázdálkodó bandákat, ha olaszok voltak is.

És az osteriai haditanácsot követő másnapon hosszú időre utoljára néztünk a Nautica épületére. Alkonyodott, és Zollerrel kettesben megálltunk a vasúti síneken. Visszanéztünk.

Anton úr a kapuhoz támaszkodott, és szomorúan nézett utá-

nunk.

- Szanaszét mentek, mint a fecskeraj - panaszkodott, amikor délután beavattuk a tervünkbe, és átadtuk az igazgatónak írt levelet, kérve, juttassa el majd hozzá. - Végül csak én maradok itt, mint a süllyedő hajón a kapitány!

Még egyszer intettünk öreg barátunk felé, azután szaporán siettünk a Riva felé. Nem mertünk egymásra nézni, nehogy meglássuk: mindkettőnk szemébe por repülhetett.:.

A Szapáry kormánykereke tovább rozsdásodhat!

A Fakikötő (vagyis a Baross-kikötő) alsó raktárainál ott ta-láltuk a Jadran kompániáját. Kis motyónkat leraktuk. Nem volt sok, csak az, ami megilletett, amit már hetekkel ezelőtt megkap-tunk a “kincstári” ruhákból, mert a “civil”, amiben jöttünk, már régen odahaza pihent a naftalinban.

- A moccók összesodorják és berakják a köteleket - rendelkezett Daniló bácsi.

Ez volt az életben az első tengerészmunkám. Úgy hiszem, mindenki így kezdi, a kötelekkel. Ez már szabály. A kötél szinte szimbóluma a hajónak: azért feszül a vitorla, mert a kötél vissza-03

húzza, azért áll mereven, de mégis ruganyosan az árboc, mert kötél feszíti a hajótesthez; s ha parthoz simul a hajó - kötél rög-zíti a szárazföldhöz.

Mindenki csinált valamit, mindenkit fűtött az indulás izgalma. Még Lau Laudont is. Az okos kutya tudta, hogy tengerre szállunk, vagy legalábbis: elindulunk, hogy majd tengerre szálljunk. Ott rohangált a lábunk között, majd a következő pillanatban bevetette magát a kutterbe, és csaholva követelte az indulást. De ez még messze volt. Előbb mindent a csónakba kellett rakni, gondosan összehajtva (vitorlákat, ponyvákat, köteleket, jelzőzászlókat) vagy letisztogatva, mint a különböző rudakat (bumrudakat, gaffrudakat) és a mindenféle műszereket ládikóstul, a pontos időt jelző kronométert, ami nélkül nyílt vízen ha-józni lehetetlenség, a patentloggot, a térképgyűjteményt, a ba-rográfot, a termométert, az aneroidot, a csillagászati számítás szextánsát, száz és száz fontos tárgyat, amire szüksége van a só-

nernek éppen úgy, mint a barknak, sőt a gőzhajónak.

Jokkó odaállt mellém, és megszorította a karomat: - Andrea, boldog vagyok, hogy együtt indulunk.

Hű és jó barátom szemében a tiszta ember boldogsága csillogott. Így csak azok tudnak nézni, akiket az erdő, a puszta vagy a tenger nevel. .

- Nem tudom, merre megyünk majd a Jadranon, de úgy hiszem, meglátogatjuk Daniló bácsi szigetét - súgta Zollernek és nekem Jokkó. - Hogy mit akar az öreg, nem tudjuk. Csak azt, hogy indulunk. Nem mehetünk más irányba, mint a déli Adriára.

Valamerre ott lehet a sziget is.

Daniló bácsi megállt mellettünk. Megnézte a kötélbálákat, a göngyölegeket.

- Jól, van, fiúk, derék munka - s már ment volna tovább.

De Jokkó megállította.

- Daniló bácsi, hová megyünk majd Buccariból?

Gáspár Béla, aki a közelünkben hajtogatta és zsákba gyömö-

04

szölte az orrvitorlákat, ugyancsak felfigyelt. Mosolyogva nézett, hogy: no, kíváncsi vagyok, mit mond a gazda?

De a gazda nem mondott semmit, vagyis inkább ennyit: - Azt majd megtudjátok akkor, ha nyílt vízen lesz a Jadran.

Gáspár Béla jóízűen nevetett:

- Akár a régi klipperkapitányok, azok se árulták el a kifutá-

sig, merre veszik az irányt!

Öreg este lett, mire végeztünk a rakodással. Erős szél fújt Veglia irányából, és ez megakadályozta a kutert, hogy vitorlával induljunk. Különben is vigyázni kellett: nagy óvatosságra volt szükség, mert - a rendelkezés szerint - alkonyat után semmiféle jármű nem hagyhatta el a kikötőt.

- Törik, szakad, indulunk - mondta a kapitány. - Eleget vártunk már. Evezőkkel átmegyünk a susaki oldalra, ott lehetőleg partközelben maradunk, majd Susak alatt néhány kilométerre kibontjuk a vitorlákat. Az evezőkhöz a fiatalok és az erősek ülnek. Szevér, Feri, Gommó, Krantz, Gelletich, Sottomarina, ti forgatjátok az evezőket. Erős ellenszelünk van, úgy ércem - legalább ötös szél. Kemény munka lesz, mert sietni kell, nehogy ránk lőjenek. A móló felső részén látok egy patrult, már jó ideje ott figyelnek. Azokat kell kijátszani. Gáspár kezeli a kormányt, én a csónak orrába ülök, onnan figyelek. Indulás!

Csöndben, igen halkan, nagy óvatossággal merültek a móló melletti vízbe az evezők. Gyakorlott, ügyes tengerészek forgatták, és bár erős volt a szél, a kutterjól haladt. Elváltunk a part és a móló közeléből, s arra a részre igyekeztünk, ahol a legkönnyebben felfedezhették a kikötőőrség katonái a csónakot.

Sötét vízen a fehér csónaktest (de a hajótest ugyanígy) még erős borulás idején is áruló szín.

Erősebben vert a szívem, mint egyébként. Az elmúlt hetekben sok lövöldözésben volt részünk, de ez más volt - most mi kerestük a fegyvercső torkát.

- Talán átcsúszunk - suttogta Daniló bácsi - talán. Esetleg a szél is segít.

05

Zollert és engemet, valamint Jokkót maga mellé parancsolt a kapitány, amikor elhelyezkedtünk a kutterben. Mi ugyan szerettük volna, ha evezhetünk, de hát - bár fiatalok voltunk, de nem erősek. (Ez ugyan némileg bántotta önérzetünket, de a tengerész-

életben az ilyesmi megtörténik.)

A csónak, ahogy kiért a móló mellől a nyíltabb vízre, erősen kezdett táncolni a hullámokon. És a hullámok úgy döngették az oldalpalánkokat az orrtőke alatt, hogy valóságos ágyúlövésnek hangzott minden egyes hullám csapása! És erre nem volt orvosság. Lau Laudont is elfogta az indulás öröme. Többször kitátotta száját, hogy szertekürtöli, mennyire örül, hogy újból vízen lehet… de ilyenkor hol én, hol Zoller befogta ugató szerkezetét.

Minden ilyen roham halk morgássá zsugorodott össze. Különben az okos kutya igen rövid idő alatt megtanulta: a zajos tetszésnyilvánítások egy időre befejeződtek.

- Talán átcsúszunk - suttogta többször a kapitány.

A kutter alatt porzott a víz, egy-egy hullám felvágott a pár-kányra. Az evezők is csapódtak, zajt csináltak.

Hogyan is mondta a kapitány? Négyes szél volt.

- Milyen erejű az ötös szél? - suttogtam Daniló bácsi fülébe.

Nem kétséges, bárgyú kérdés volt ilyen körülmények között, de megveregette a vállam:

- Majd elmondom, ha kijutunk a bajból - és hátraszólt az evezősöknek: - Fiúk, halkabban és erősebben!

Körülöttünk fortyogott a tengeröböl, a szél is dudorászott, de a fütyülést meghallottam. Fény is villant amott a móló végéről.

Puskagolyó volt, nem vitás!

- Aki teheti, lefeküdni! - parancsolta Daniló bácsi.

Lefeküdtünk. (Később jót nevettünk a parancson: mit ér a mannlichergolyó ellen a kutter kétcolos palánkja!) Egyik puska-csattanás a másikat követte. Felvillant a torkolati tüzek fénye.

Hej, de melegünk volt a vitorlák, Lau Laudon szőrös gúnyája és Daniló bácsi háta közé ékelve!

Gáspár hangja nyugodtan csengett:

06

- Nyugalom, emberek. Hányódik a csónak, alig is láthatnak, rossz célpont vagyunk! Nyugalom!

A torpedómester szavára Zoller is, én is felültünk. Úgy gondolom, mégiscsak baj történik, ha egy áldott felhő nem könyörül meg rajtunk. De megkönyörült: feketén, sötéten, komor pompá-

val ráborult a Fiume feletti égre, és ezzel minket is eltakart az üldöző puskagolyók elől.

Füttyszók hangzottak, sípolások. Motorcsónakot küldenek utánunk? No, hiszen küldhetnek, mire a motorcsónak kievickél a nagykikötőből, addigra hol leszünk mi már!

- Ezen is túl vagyunk! - hallatszott Sottomarina derűs hangja. - Most verhetik egymás fejét a móló köveihez!

Suttora bácsi is megszólalt. Az öreg Guzsikkal együtt a kormánypad előtt kuporogtak a ládákon.

- A fene tudja, nem szívelem, ha rám lőnek!

Végre kezdtük oldalba kapni a szelet. A kapitány kiadta a parancsot: evezőket be, vitorlákat fel!…

Sötét volt, semmi fény. De mit számított a nyolc evezőpados, kétárbocos kutter felvitorlázása? Néhány percet mindössze. Két evezővel szélbe tartották a csónakot, a kormány is igazított az irányon. Sottomarina, Suttora, Jokkó, Gommó néhány perc alatt elkészült a munkával. Vitorlák libegtek-lobogtak, csapódtak a fejünk felett. Szép muzsika volt! A szabadság dalát dúdolták!

- Irány Buccari! - hangzott vidáman a kapitány parancsa.

A kormánypadról megjött a válasz, vidáman, jókedvűen: - Irány - Buccari! - Parancsára.

És a kutter lassan, lomha csónakhoz méltóan, de mégis biztosan szélből fordult. Látni igazán alig lehetett valamit, de éreztük, hogy megdőlt a csónaktest, a vitorlák megfeszültek, és most már sokkal könnyebben, mint az evezőkkel, gyors iramban kezdtünk siklani hullámvölgyből hullámhegyre.

Addigra Jokkó is mellettünk kuporgott. Lau Laudon odafu-rakodott, fejét kis gazdája ölébe fektette, és nagy szusszanások között elaludt.

07

Oldalt Susak, mögöttünk Fiume lámpái látszottak.

Dünnyögve válaszolta a kalóz:

- Nem világít a tornyod, Suttora - kötekedett a kalózzal Sottomarina. - Elfelejtetted meggyújtani a lámpád.

- Bizony azt tettem. De még a kulcsokat is elhoztam, most kereshetik!

A feszültség feloldódott, megjött a kedve a társaságnak.

Egy cserépkorsó is kézről kézre járt: rum volt benne. A hajó-

sok kedvenc itala. Daniló bácsi megbökött: - Moccók, nem ismeritek a szélskálát?

Mondtuk, hogy nem. Csak hol innen, hol onnan halljuk, hogy “kettes” szellő, “hatos” szél, “kilences” vihar.

- Hát akkor figyeljetek. Azt mondtad, van jegyzőkönyvecskéd. Holnap majd írd be. Addig csak nem felejtitek el. Jokkó úgyis tudja, majd segít. Ezt a szélskálát a világon mindenütt ismerik, és az összeállító után Beaufort-skálának hívják. Amikor elindultunk, azt mondtam: ötös szélerősséggel találkoztunk.

Úgy érzem, lassan, de biztosan a hatosba megyünk át. Nos, figyeljetek.

- Ha akarjátok, megjegyezhetitek a szélerősség nyomását is - oktatott bennünket a lassan-lassan éjszakába boruló estében a kapitány. - A szélerősség nyomása az a kilogramm-mennyiség, amivel egy négyzetméternyi vitorla terhelődik. A leheletszerű

szélben talán fél kiló a nyomás, szellőben 2 kiló és 70 deka, gyenge szélben 5 kiló, a mérsékeltben 8 kiló, élénk szélben 13

kiló, erős szélben, mint amilyennel most haladunk, 18 kiló, igen erős szélben 25 kiló, viharosban 36, viharban 50 kiló, erős viharban 76, nehéz viharban 100 kilónál több, és orkánban legalább 150 kiló. Mondanom se kell, hogy nincs az a vitorlaanyag, amelyik négyzetméterenként kibír másfél mázsa nyomást, ütést, csapásokat!

- Még a Jadran vitorlája sem - dünnyögte igen álmosan Jokkó.

Daniló bácsi felkuncogott:

08

A Beaufort féle szélskála, ahogy azt a kapitány elmondta: Szélsebesség

Szám másod-Elnevezése Az ismertetőjelek percenként

0 0,3-1 Szélcsend Füst függőlegesen felszáll, vitorlás ha-jó nem kormányozható

1 1,5-2leheletszerű Füst ferdén száll fel, vitorlás már kormányozható

3~ Szellő Légáramlat a bőrfelületen már érezhető; vitorlák meg-meglibbennek

3 5~ Gyenge Széljelző hajózászló mozog, parton a falevelek ugyancsak mozognak

4 7-9 Mérsékelt Széljelző és hajózászló lobog, ágak haj lanak

5 9-11 Élénk Hajózászló csapkod, széljelző kifeszül, parton a fák ágai erősen hajladoznak

6 11-13 Erős Szél a hajókötélzeten fütyül, parton a házsarkokon hallható

7 13-15 Igen erős Hullámok tarajosak, a fák ágai töredez-nek

8 15-18 Viharos Fedélzeten kapaszkodni kell, parton nagy fák hajladoznak

9 18-21 Vihar Vitorlákat felezni kell, sőt negyedelni, parton fákat csavar ki

10 1-30 Erős vihar Minden nyílást lezámi, csak a viharvi-torlákkal haladni, kikötőbe igyekezni,

parton háztetőket sodor le

1 30~0 Nehéz vihar Vitorla, hajó veszélyben, parton rombol - vízen is

1240-Orkán Parton mindent elsöpör, vízen is 09

- Még az sem. Lehet, hogy lesz részünk nagy viharokban, hiszen most kezdődik a bóra időszaka. Előre is félek, mit bírnak majd a ponyvák. Évekig pihentek a raktárban, szerencsére csak néhol kaptak kisebb penészfoltot. Majd meglátjuk, mire me-gyünk, ha próbára tesz a tenger!

Éjfél jóval elmúlt már, amikor Gáspár Béla, a volt torpedó-

mester megszólalt:

- Kapitány, úgy vélem, a buccari öböl bejáratánál lehetünk!

Akkor már mindenki aludt a kutter utasai közül. Suttora és Sottomarina versenyt horkolt egymással. Daniló bácsi, Zoller és én virrasztottunk a kormányoson kívül.

- Akkor irány a bejáró! - mutatott előre a kapitány. - Ügyelj Porto-rénél a sziklákra!

- Parancsára, kapitány.

Éjfél után előbújt a hold a felhők közül. Bevonta ezüstös fé-

nyével a tengert, és lámpást gyújtott a kutteren. Jokkó a hátam-hoz támaszkodva szuszogott.

A kapitány figyelmesen nézett északnak.

- A porto-réi világítótorony se működik. San Marcónál vi-gyázni kell.

- Vigyázunk, kapitány.

Ígyjöttünk el azon az estén Fiuméból, Lau Laudonnal együtt tizennégyen a Jadran sóner tengerészei.

10

Hatodik fejezet

A Rossz időjárás csatornájában - Megkapjuk a tengeribetegséget - Mi a “naused”? - Irány Zeng! - Pallada, a papagáj - Küzdelem az ellenszéllel -

A mi sónerünk - Mit művelünk a déli Adrián? - Az uszkokok eltűnt kincse nyomában - Érkezés és szökés Zengből - Fedélzeten - A navigáció története és tudománya - Asztrolábium, szextáns és kronométer - A hajóláda A Canale di Maltempóban küzdöttünk az ellenszéllel. Laví-

roztunk (németesen - kreutzoltunk) a dalmáciai és a vegliai partok között. A csatorna rászolgált hírhedt nevére, mert hiszen a Canale di Maltempo azt jelenti: a Rossz időjárás csatornája. Mö-

göttünk volt Buccari és Porto-ré. Zengbe tartottunk, az uszkokok és Jokkóék városába. Mint valami óriási csőben, úgy tutult szembe velünk a novemberi szél. Bórának nem volt bóra, sem tramontana, de Suttora, a kalóz, így vigasztalt bennünket: - Majd az lesz, higgyétek el, bóra, mégpedig a javából. Most még csak meresztgeti a körmeit, de egy-két nap kell, s karmol is vele!

Hol a “steuerbordon”, hol a “backbordon” haladt a Jadran, azaz cikcakkban, mert hiszen Zeng volt a cél, és a bolondos szél éppen onnan fújdogált. Régi elv a dalmáciai parton, hogy - a bó-

ra Zengben erősödik meg, onnan rohanja le áldozatait. Az Adria hajósait és a parti városkákat.

A Rossz időjárás-csatorna megtréfált Zollerrel együtt. Minden fiatal legény, aki először kerül hajóra, és kezdetben elkerüli a tengeribetegség, hajlamos arra, hogy amúgy foghegyről vegye a vízenjáróknak ezt az átkát. Mi ugyanígy voltunk. Nem éreztük a legkisebb rosszullétet sem a gyakorlatok idején, sem a külön-böző kirándulásokon.

- Rajtunk nem fog a tengeribetegség - hangoztattuk - lehet, 11

hogy Nelson gyakran ebben szenvedett, de mi olyan kapitányok leszünk, akik hírből sem ismerik!

Hát bizony megismertük.

Mégpedig mindjárt a Jadranon tett út első délelőttjén. Már elhagytuk Selsét, és a csatorna torkolata felé tartottunk. Itt jött szembe velünk az a bizonyos szél, ami “még nem bóra”, és erő-

sen megfektette a hajót. Hol a jobb (steuerbord), hol a bal csapá-

son (backbord) haladtunk. Közben a sóner időnként olyan bakugrásokat tett, hogy ilyenkor a lélegzetünk is elállt. Szokatlan volt a számunkra, hogy ilyen hatalmas test úgy viselkedjék, mint egy könnyű vitorlás csónak. Márpedig így viselkedett.

Zollerrel Guzsik apónak, a hajóácsnak, egyébként a Jadran szakácsának segítettünk, mert mint Daniló bácsi mondta: “Jó moccó mindent tud, mindenhez ért, ami a hajózáshoz szükséges, így a krumplihámozáshoz is”. Így tehát mi ketten a hajózásnak eme részét tanulmányoztuk, amikor azt vettem észre, hogy Zoller pirospozsgás arca elzöldül. (Az igazsághoz tartozik, hogy ki-jelentsem: Zoller azt állította, hogy én voltam az első, aki elzöl-dült.)

Zoller eldobta a krumplit, támolyogva felállt, és mint a ré-

szeg, tapogatódzva a hajópalánk felé igyekezett. Nem tagadom, én ugyanígy tettem. .

- Kötelekbe kapaszkodni és kihajolni, jól kihajolni! - hallottuk Gelletich apó utasítását.

Kapaszkodtunk, kihajoltunk… majd megint kapaszkodtunk és kihajoltunk… és igen-igen szenvedtünk!

Azóta tudom, mi a tengeribetegség. Azóta tudom, nem illik azon mosolyogni, aki férfiasan bevallja: átesett ezen a bajon.

Amikor a vízszintes mozgásból oldalingás lett, amikor a lavíro-zás menetén a kormánynál állók változtattak, olyankor a gyöt-relmek megkétszereződtek. A matróztanya, a koje fülledtségé-

ben kibírhatatlan volt az állapot. Előbb oda menekültünk, végül onnan is tovább, Jokkó tanácsára - a hajóraktár közepére.

1

- A hajó tengelyébe kell feküdni - állította Jokkó, és való-

ban, mintha engedett volna a gyötrelem.

Horváth Feri is odajött, de nem állta meg nevetés nélkül: - Ettől még jó hajósok lesztek. Amikor az első nyári gyakor-latot tettem, én is átestem ezen a nyavalyán. Azóta semmi ba-jom. Ma egy falatot se egyetek, addig feküdjetek így, amíg csak bírjátok. Ha tudtok, aludjatok el. Ha nem - majd vége lesz, mire Zengben kikötünk.

- De mikor érünk Zengbe? - nyögtük.

- Nem tudom, az a széltől függ. Szembe fúj. Bírni kell!

Lau Laudon kettőnk közé telepedett, s láthatólag igen sajnált bennünket. Hol Zollerre nézett, hol rám, de hát volt is mit rajtunk nézni.

Úgy mondják a tudósok, már Hippokratész említi a “nausea”

nevű betegséget. Egyidős a hajózással. Sőt, a tengerrel, mert Meckenzie, a halifaxi tengeri biológiai állomás tudósa kimutat-ta, hogy - a halak is megkapják! Hogyan kezdődik a baj? Imbolygás, szédülés lép fel, majd sápadás következik, és egy igen különös érzés: olyan tömegben fut össze a nyál a szájban, hogy köpni kell. Ekkor a gyomor is megindul. Ettől kezdve egyik roham a másikat követi, holott már a gyomorban semmi nincsen.

Ez a görcsös összehúzódás olyan szörnyű, hogy még a halálfé-

lelem is fellép. Nelson is, Thegethoff is annyiszor kapta meg, ahányszor újrakezdte tengeri szolgálatát.

Azt tudjuk, mi idézi elő (a tenger és a hajó), de azt már nem annyira, hogy a szervezet melyik része a “bekapcsoló” szerv.

Wollaston szerint agyvérbőség okozza, Pellarin, Hooper, Binz fordítva mondja: az agyvelő kevés vért kap, mert a hajó bukdá-

csolásakor összeszűkülnek az erek. (Igen ám, de sok ember, mint a gyakran idézett Nelson is, már akkor megkapja a betegséget, amikor rálép a csónakdeszkára!)

Darwin és Bourru már azt állítja, hagy az egyensúlyérzet megzavarásából áll elő a baj. Anobel-díjas Bárány Róbert is ezt állítja: az egyensúlyérzés központja a kisagyban van, az egyen-13

súlyozó szerv a fül belsejében. A fül egyensúlyozó szerve három félkör alakú ívből és két kis hólyagból áll. A hólyagocskákban van a “fülhomok”, ami vízszintes helyzetünket jelzi. Ha ezek a kis műszerek megzavarodnak-kiváltják a jellemző, annyi szenvedést okozó gyomortüneteket.

Hát bizony mi Zollerrel együtt nagyon szenvedtünk. Szenvedtünk és szégyenkeztünk. Rajtunk kívül senki sem sápadt el, bármennyire is vártuk.

Jókedvűen, dalolva és nevetve húzták a köteleket, váltották a vitorlákat, amikor erre sor került.

- Vigyázz, vitorlákat átváltani! - hallottuk időnként a kormányos hangját.

- Köteleket elengedni! Köteleket húzzad! - jött a felelet a hajómesterektől.

- Vitorlákat feszítsd! - harsogták néhány perc múltával a hajómesterek. És mi ketten, moccók, ott feküdtünk tehetetlenül a hajóraktár tetején, csúfos tengeribetegségben!

A Jadran, ha nehezen is, de biztosan törtetett előre, kifelé a Rossz időjárás-csatornából - Zeng irányába.

Mögöttünk volt tíz nehéz nap, amikor ugyancsak megkemé-

nyedett a tenyerünkön a bőr. Ennyi idő alatt szereltük fel a só-

nert. Ennyi idő alatt került a helyére a két árboc, az álló- és a fu-tókötélzet, a két nagyvitorla, a két sárkányvitorla, a raumballon (hátszélvitorla) keresztrúdja, a két jib (vagyis: a “fock” és a “klüver”, az orrvitorlák), az összes létező szerelékek, navigációs műszerek, fedélzeti és hajómélyi eszközök, szivattyúk s a gigg, a mentőcsónak is.

Guzsik apó és Sottomarina, a szerelések nagymesterei reme-keltek, hogy mielőbb kifuthasson a tengerre Daniló bácsi sónerje.

- Kilenc nap alatt megleszünk! - állította Sottomarina.

- Tizenegy nap kell! - bizonygatta az öreg, még mindig friss Guzsik apó.

Pontosan a kettő között, a tizedik napon, jelenthette Sottomarina hajómester:

14

- Kapitány, minden munka kész. A hajó kifutásra alkalmas.

Indulhatunk.

Daniló bácsi megtörülte verejtékes homlokát, és boldogan nézett végig a fedélzeten. Igen, minden a helyén volt, úgy, ahogyan azt a legszigorúbb törvények előírják. Daniló bácsi nagyot fújt:

- Ha holnap megkapom a hajópapírokat, és kiadják a tengerészkönyveket, akkor, barátaim, indulunk! Előbb Zengbe, hogy köszöntsük a szülőföldet, és onnan tovább a déli Adriára!

Buccari kis révkapitánysága (akkor még inkább révmestere) megemberelte magát: készek voltak a hajópapírok (a Jadran személyazonossági igazolványa) és minden tagjának a tengerészkönyve is. Mi ketten, moccók, valódi, igazi tengerészkönyvet kaptunk! Beosztása: a Jadran hajóinasa. Így! Nagy érzés volt ez, nézni a betűket, és arra gondolni: íme, valósággal felnőttnek számítunk már, hiszen - tengerészkönyvünk van!

Elütötte a delet a toronyóra, amikor néhány parti lézengő és a révmester jelenlétében kikanyarodtunk a rossz széljárású, tekervényes kikötőből és öbölből.

- Irány Zeng! - szólt Daniló bácsi.

- Irány Zeng! - ismételte derűsen Szevér a kormány mellől.

És a Jadran megkezdte útját gazdájával, igen vegyes nemzetiségű legénységével és egy kutyával. Azaz: egy kutyával és egy papagájjal! Kisült, hogy Suttorának, a kalóznak az is van, egy gyönyörű sárga-zöld tollazatú, piros bóbitájú papagája. Már az első percben, amikor kivette a dobozából, és megszokta szeme a napfényt, s mi kíváncsian körülálltuk, bemutatkozott. Megrázta tollait, ránk pislogott:

- Pallada, csúf zsiványok, Pallada a nevem! Pallada! - így rikoltozott Suttora madara.

Suttora rápislogott Daniló bácsira. Szégyenkezés, gyerekes röstelkedés volt a kalóz szemében.

- Kapitány, elhoztam a madaram. Nem hagyhattam otthon.

Még a háború előtt kaptam egy cimborámtól, aki azóta már el-15

veszett a csatákban. Ha otthon hagyom, ez is elvész, holott jobban szeretem, mint sok embert. Pallada, ide figyelj, hogyan csinál a tengerész, ha egyévi hajózás után partra lép? Hé, Pallada, hallod, mit kérdeztem?

Bámulva néztük a madarat, még Lau Laudon is. A tengerész papagája különlegesség volt, hiszen a hajósember a vízi ma-gányban eléggé ráér a neveléssel bíbelődni. De ilyesmit akkor láttam először. Akár hiszitek, akár nem: így történt. Suttora elő-

kotort a zsebéből egy apró matrózsapkát és egy még apróbb angol pipát. A sapka Pallada feje búbjára, a pipa kajla csőrébe ke-rült. A kalóz madarát a dekkre (fedélzetre) tette… és Pallada megindult az előárboc felé. Bámulatos, mit tudott ez a madár.

Úgy vélem, Lau Laudon igen szégyenkezett, hogy ő ilyesmit nem tud. Pallada pontosan úgy viselkedett, mint a részeg matróz, amikor kilép a csapszékből. Tántorogva, előre-hátra billenve lépegetett, és közben rekedt hangon kiabált: - Csúf zsiványok, félre előlem! Pallada vagyok, a kapitány!

Csúf zsiványok, félre előlem! Csúf zsiványok!

Sottomarina, Gommó, Jokkó a hasát fogta nevettében, és utá-

nozták Palladát:

- Csúf zsiványok, félre előlem!… Pallada vagyok…

Suttora sűrű szemöldökbozontjai mögül rápislogott Daniló bácsira:

- Kapitány, felveszi a madaramat a személyzeti állományba?

Daniló bácsi előbb ránézett Lau Laudonra, majd Jokkóra és ránk, majd a papagájra.

- Az a kérdés, hogy van-e még elrejtve néhány állat a hajón.

Mondjuk, fóka, jegesmedve, esetleg egy csimpánz. Ha nincsen, úgy Pallada, mint igen jó mozgású tengerész, felvétetik. De előbb halljam, hogyan állunk a többi állattal. Sottomarina, Gommó, Gáspár Béla, Szevér, Krantz… ki mit rejtett és csempészett a hajóra?… Senki semmit?…

Guzsik apó előbbre lépett.

- Kapitány, az előárbocnál ott a tyúkketrec! Tíz valódi csirke Vegliáról kapirgál benne!

Így bővült ki a létszám egy madárral, “aki” sok-sok estén szerzett nekünk vidám órát a matrózkoje magányában. Ha fejecskéjére tettük a pici sapkát és csőrébe a pipát, Pallada máris megindult a felfüggesztett asztallapon: korhely matróz a kikö-

tőben!…

- Irány Zeng! - szállt szájról szájra a kapitány parancsa.

És a sóner megkezdte a küzdelmet az állandó ellenszéllel.

Alighogy kiküzdöttük magunkat Buccari mólója mellől, lavíro-zásba fogott a szolgálatos kormányos és a legénység. Tudjátok már, hogy bizonyos szögig megközelíthető a vitorlák állásával a szélirány. De csak egy bizonyos szögig. A keresztrudas barkhajók sokkal nagyobb szögben vitorlázhatnak szembe a széllel, mint a célszerűbb vitorlaszabású sónerek, viszont ezeknél is sokkal kisebb szögben - szinte valósággal rámehetnek a szélre - a mai marconi-vitorlázatú versenyhajók. A vitorlás hajóknak azt a manőverét, amellyel ellenszélben, szélfújás irányában egy bizonyos hajózási célt akarnak elérni, lavírozásnak, kreutzolásnak nevezzük. Minél erősebb a szél, és minél nagyobbak a hullámok, annál nagyobb szögben lehet csak a cél irányában haladni. Gyenge szélnél, fordítva, ugyanez a helyzet, mert a hajótest-nek nincs elég “támaszkodása” a vízben, a vitorlákról pedig, ha éles szögben állítjuk a szélnek, szó szerint “lepereg” a szél nyomása. Külön tudomány a jó luvolás, és külön adottság a jó luvoló-

képesség. (Ezt különben még a Balatonon is megfigyelhetitek, ha az egyenlő építésű, szériában készült versenyhajók küzdelmét figyelitek.)

A Jadranon - hamar bebizonyosodott - a jó luvoló Gáspár Béla, a flotta volt torpedómestere volt. Igen nyugodtan, biztos kézzel tartotta a kormányt, és vitte a sónert rá a szélre. Ha Szevér állt a kormánynál, a Jadran libe esett, mint tengerésznyelven mondják, vagyis a szélből (a luv-irányból) lecsúszott, és veszí-

tett a szögmagasságból. Gondolhatjátok, nem volt könnyű fel-16 217

adat az aránylag igen keskeny, sok veszedelmes, víz alatti sziklaszigetet rejtő és a környező meredek partok miatt valóban cső-

szerű Canale di Maltempóban előreirányítani a hajót! Ilyenkor áll elő a hajóknál az a bolond helyzet, hogy a cél nem több hatvan kilométernél, de a sok luvolással kiegészül - hatszázra!

Mi így jártunk a Jadrannal ezen az átkozott nevű csatornán, a nekünk annyi szenvedéssel teli Canale di Maltempóban. Kétszer is felnéztünk, szörnyű nehézségek között, amint a raktárfedélen feküdtünk, hogy merre is járhatunk.

- Még mindig a selsei part házait látom - nyögte kétségbeesetten kövér cimborám.

Egy fél óra múlva:

- Őrület, nincsen vége ennek a kínnak, még mindig Selsénél vagyunk!

És csak feküdtünk tovább, már nem is szégyenkezve, hanem valóságos letargiában és nagy elkeseredésben: mi lesz velünk, ha így tart tovább a baj? Mi lesz velünk, ha végleg leterít Hippokratész nausea-nyavalyája? Nelson csak legyőzte valahogy, de mi?…

Időnként Horváth Feri vagy Jokkó megnézett bennünket, különben nem jelentettünk nagyobb eseményt. Daniló bácsi többször elhaladt a közelünkben, de ránk se hederített. Úgy vél-tük, ez azt jelenti, hogy Zengben partra kerülünk, és mehetünk vissza Fiuméba, onnan haza. Vége a tengerészéletnek. Mert -

igaz-e? - aki nem állja a tengert, mit akar a tengeren?

- Nem lesz semmi baj, fiúk - nyugtatott Feri, és ezzel ő is magunkra hagyott.

-Feküdjetek nyugodtan, majd kiheveritek - mosolygott Jokkó, és ő is továbbment.

Ami igaz, igaz: nem lehettünk vidító látvány éretlen citrom-ra emlékeztető képünkkel.

- Láttalak már titeket szebb kiadásban - hajolt fölénk Sottomarina. - De hát ezen is át kell esni.

18

Egyelőre benne voltunk, és még nem estünk át, hogy vinné az ördög a Rossz időjárás-csatornát!

Józanabb, nyugodtabb perceimben, amikor azt hittem: no, talán már szűnik a nausea, éreztem, mint remeg, rázkódik a só-

ner teste a szél nyomására. A kormány előreszorította~ az éles, hegyes, de erősen csapódó hullámok és a “pöffös” (lökésszerű) szél hátrafelé. És a Jadran mégis előretartott.

Hófehér testű, aranycirádákkal ékes, mahagóni felépítmé-

nyű, kétárbocos sóner volt Daniló bácsi szeme fénye. Nem lu-xushajó, holott annak tűnt a szemlélő előtt, hanem szabályos áruszállító sóner. De olyan állapotban, annyira gondos kezelésben, mintha magánjacht lett volna!

- Olyan ez a hajó előttem, mint valami ékszer - emlegette többször a kapitány. - Úgy is bánok vele, mintha ékszer lenne -

féltem, óvom. Ezért is állt horgonyon már évek óta… nem akartam, hogy baj érje!

Nem tartozott a legújabb típusok közé már abban az időben sem, hiszen - mint a kormányállás verete elárulta - “1895-ben készült Hammersteinnél Rotterdamban”. Háromszáz tonnás só-

ner volt a Jadran, hosszúsága 38 méter, szélessége 8 méter, legnagyobb oldalmagassága (a taton és a horgonyállásnál mérve) 3 méter, legnagyobb merülése ugyancsak 3 méter. A hajó orrá-

ban épült a kétrészes matrózkoje (kabin); a tatrészen a kormány-

állás előtt volt a “tanya”, a felépítmény kis csoportja, amely állt a kapitány kabinjából, ami egyben a navigációs fülke szerepét is betöltötte, mellette a kétfekhelyes kormányoskabin és Guzsik apó “kincseskamrája”, a konyha. Ennyiből állt a tanya. A kormányállás alatt épült egy kisebb raktár, szükség esetén kajütnek is megfelelt, de útunkon vitorlaraktárnak használtuk. A két árboc között helyezkedett el a sóner hatalmas tárolója, ahová gaboná-

tól kezdve a zsákolt áruig mindent berakhattak. Mivel Buccariban nem tudott a Jadran mást kapni, lisztet vettünk fel Sebenico részére. Éppen annyit, amennyi ballasztnak, a hajó merülése, úszása és haladása szempontjából megfelelt: százötven tonnát.

19

- Többet egy mázsával sem - tiltakozott Daniló bácsi. - Nem akarom, hogy a hajó pékségnek nézzen ki, és mi pékinasnak!

Elindulás előtt átvettük az “őrségeket”. Elvileg a következő

beosztásban hajóztunk, és váltottuk egymást a jobb és bal oldali őrségekben. Első csoport főkormányosa Gáspár Béla, másodkormányosa és vitorlamestere Suttora, legénysége Jokkó, Gommó és Gelletich volt. A második csoport a következőkből állt: főkormányos Turkovich Szevér, másodkormányos és vitorlamester Sottomarina, legénysége Horváth Feri, Krantz és a “két moccó”, vagyis Zoller és én. Az öreg Guzsik, mint már említettem, töltötte be a hajószakács szerepét. Elvégre az ácsnak egy sóneren időnként akad csak munkája, Guzsik apóra hárult a konyha kezelése, vagyis jólétünk gondozása. Mondom, elvileg ez volt a beosztás. De hát a tengeren, hozzá még vitorláson, az elvek mihamar megdőlnek. Például mi voltunk az elsők, akik megdöntöttük kapitányunk beosztását. Az erős ellenszél és a la-vírozás miatt gyakran kellett a vitorlákat váltani, a mozgó kötélzetet hol megfeszíteni, hol lazítani. Szevér csoportja így egy embernek számító két moccót vesztett. Helyettünk Jokkó vállalta a munkát.

- Ha jobban lesztek, helyettem álltok be - mosolygott kebel-barátom - ha nem, az se lesz nagy baj!

Így Jokkó ugrott a parancsra, amikor felhangzott Gáspár Bé-

la utasítása:

- Vitorlákat átcsapni, fordulunk! Köteleket lazítsd!

“Mozgókötélzet”, “állókötélzet”. Említettem már, mi a kettő

között a különbség? Nehogy azt mondjátok, amit a szárazföldi patkány mond: egyik is, a másik is kötél!… Az állókötélzet mindaz a kifeszített, lerögzített kötél, amelyiken manőver közben nem kell változtatni. Ezek az árbocot feszítő kötelek, a kö-

téllétrákká kiképzett oldalmerevítők, az orrárbocot (bucksprit) rögzítő kötelek. Mozgókötélzet pedig mindaz a sok, furcsa elnevezésű - és annyi humorra okot adó - kötél, amelyik a hajó 0

mozgása közben állandóan munkában van - csigákon, bikákon, karikákon, matróz markán keresztül mozog!

De hát, igaz-e, hová megyünk?

Még emlékszünk Daniló bácsi szavára; amit két hete a raktárnál mondott: majd akkor megmondom, ha a Jadran nyílt vízen lesz… Buccari öbléből kiérve - a tengeribetegséget csak hírből ismertük akkor - és elhagyva Porto-rét, majd a San Marco-szirtet, úgy éreztük, nyílt vízen vagyunk.

Gáspár Bea derűsen ránézett a mellette elhaladó Daniló bá-

csira, és így szólt:

- Úgy vélem, kapitány, ideje lenne, ha…

Daniló bácsi csodálkozva megállt.

- Ideje? Minek?

… ha megtudnánk, mit művelünk a déli Adrián?

Erre már odacsoportosult mindenki a kormány köré. Guzsik apó kidugta fejét a konyha ablakán, Zollerrel kettesben letettük a krumplihámozó késeket. Pallada felszállt a kabinok tetejére, és onnan rikácsolt. Lau Laudon a kormányhoz telepedett, és kedé-

lyesen nyalogatta nedves orrát.

- Ejnye, majd elfelejtettem! - vakarta feje búbját Daniló bácsi, és úgy tett, mintha valóban feledékeny ember lenne. - Jó, hogy szóltál, Gáspár, köszönöm.

A csontos, napégette arcon megfeszült az energikus, sok tett-erőt bizonyító áll.

- Barátaim, elhiszitek-e, hiszen ismertek, hogy amibe Turkovich Daniló belefog, annak van értelme?

Mindenki bólintott, még mi is. Sottomarina szóval is megtoldotta a bólintást:

- Aki ebben kételkedik, annak nincs helye ezen a hajón!

Daniló bácsi bólintott:

- Helyes. Ha így gondolkoztok, máris megmondom utunk célját.

Kis szünetet tartott. Pallada rikoltozott: - Szép az élet, tengerész! Szép az élet!

1

Suttora levette madarát a kabin tetejéről, hogy elhallgattassa.

A kapitány hangja ünnepélyesen csengett: - Megkeressük, barátaim, az uszkokok kincsét!

Olyan természetesen mondta mindezt Turkovich Daniló kapitány, mintha arról tesz említést, hogy Zengben felkeresi a ré-

gen látott nagynénit is.

- Igen, barátaim, látom: meglepődtök - az uszkokok kincsét keressük majd. Azazhogy nem is keressük, hanem elhozzuk, mert hiszen én azt megtaláltam!

Jokkó pomponos sapkáját a magasba dobta.

Suttara megvakarta sűrű szakállát:

- Amolyan igazi kincset talált, kapitány?

Sottomarina szeme úgy csillogott, mint a karbunkulus: - Kelyheket, ékszereket, aranytálakat? És abból jut majd ne-künk is?

Micsoda nyüzsgés, izgalom támadt!

Komolyan nézett embereire a kapitány:

- Az uszkokok kincsét említettem, barátaim. Hogy mi minden van benne, azt még pontosan nem tudom, de a régi hajós törvény szerint: kalózúton mindenki részese a zsákmánynak. És mi most rövidesen kalózúton leszünk! A legtöbben itt uszkok utódok vagyunk, még te is, Sottomarina, hiszen zengi vagy, ott születtél, ott él most is a családod!

Suttora jóízűen nevetett:

- Kalózút lesz, kapitány. Most már értem, miért hívott engemet - a kalózt!

Sottomarina nem nyugodott. A horvát-dalmát tengerpart óriása, akinek a karjai valóságos oszlopok voltak, a rajta levő tetoválások - a sárkányok és griffek - félelmetesen marcona kül-sőt adtak a különben melegszívű, majdnem gyerekes tengerésznek, akkorát kurjantott, hogy azt még talán Buccariban is meg-hallhatták:

- Ha kincs, akkor vannak benne serlegek is! Ideje már, hogy az asszony elé tegyek egy csomót, mondván: nézzed, ezt én sze-reztem, éppenséggel úgy, mint a régi tengerészek. Így lesz-e, kapitány?

Jokkó szólalt meg:

- Daniló bácsi az előbb azt mondta, hogy megtalálta a kincset… majd azt, hogy még nem tudja, mi van benne…

Daniló bácsi mosolygott.

- Előbb azt szeretném tudni, követtek az úton vagy nem?

Guzsik szólalt meg elsőnek a konyha ablakából: - Elcsábít a hajóra… most meg azt kérdi, követjük-e?!

Gáspár Béla, a régi barát, jókedvűen lendített egy nagyot a kormánykeréken:

- Úgyis tudtuk: valami szép oka lesz ennek az útnak, csak azt nem tudtuk, hogy mi. S mert tudtuk - azért vagyunk itt. Úgy hiszem, a moccóktól a papagájig mindenki azt mondja: jóban-rosszban együtt vagyunk a kapitányunkkal!

Így döntöttünk hát utunk első órájában a Jadran kormány-födélzetén. Együtt a kapitányunkkal! Pallada a lelkesedés zajá-

ban vidáman rikácsolta:

- Szép az élet, tengerész! Szép az élet!

Jokkó oldalba bökött:

- Látod, ilyen Daniló bácsi!..

És Daniló bácsi bólintott:

- Rendben van, barátaim, köszönöm a bizalmat. Tudtam, hogy velem jöttök, de hát mégis feltettem a kérdést. Igazatok van, azt mondtam: megtaláltam a kincset. Így igaz: megtaláltam, de fel kell tárni. Tudjátok, mint igazi zengi, és mint a régi karnarói kalóznép múltjának kutatója, felfedeztem azt a helyet, ahol Rabatta János idején az üldözött uszkokok elrejtették a kincset…

azt a kincset, amiről így emlékeznek a históriák: az “uszkokok kincse”!

Olyan csend volt a fedélzeten, hogy a szél muzsikáját a kötelek között és a hajó sustorgó siklását a hullámokon lehetett csak hallani. Lau Laudon a kormánykerék előtt ült, és úgy figyelt a 3

beszélőre. Pallada gazdája vállán kapaszkodott, és értelmes fejecskéjét oldalt biggyesztve - hallgatott.

- Tessék már mondani - siettette nagybátyját Jokkó - merre van a kincs?…

- Nyughass már, Jokkó - intette Szevér.

Daniló bácsi folytatta:

- Hosszú időn át talány volt: hol lehet az uszkokok kincse.

Különböző írások, emlékek bizonyították, állították, hogy valahol megvan a kincs, mert arról több emlék maradt, hogy elrejtették, de arról már nem - hol is lehet, és főleg, hogy megtalál-ta-e valaki! Az egy percig nem képezte vita tárgyát: valamelyik szigeten rejtették el a kincset. Igen ám, de hol? Hány létező szigetről tudsz az Adrián, Jokkó?

- Daniló bácsival kiszámítottuk egyszer a térképen, hogy 81

nagy, 548 közepes méretű sziget és 381 scoglio, szirt a tengerből kiemelkedő területek száma.

- Hát tessék - dobbantott lábával a dekken a kapitány - tessék ennyi rejteken megtalálni az elásott vagy eldugott értékeket, ha azokat olyan hétpróbás titoktartók rejtik el, mint voltak a mi őseink!

- Én úgy hiszem, az Incoronaták valamelyikén dugták el -

fontoskodott Jokkó.

Sottomarina is közbeszólt:

- Magam is azt hiszem, ha rajtam áll - oda rejtettem volna.

Daniló bácsi nevetett:

- Ma még nem árulom el. Csak annyit: útban vagyunk a kincs felé. Három éve hallgatok róla, mert három éve, hogy felfedeztem azt az iratot, amelyikben pontosan le van írva, hová rejtette el nyolc zengi kalóz, közöttük az én ősöm és egyben Szevér és Jokkó őse is, az uszkokok kincsét. Többször említettem a déli Adriát, hát ott a sziget, ahová tartunk! Egy szép napon majd, ha közeledünk, elétek teszem az iratot, és akkor megtüd-játok, hova tartunk. Most csak ennyit: útban vagyunk a kincs felé!

4

Így azután, ahogy ott feküdtünk a raktárfedélen, erre is gon-dolhattunk nagy nyomorúságunkban: esetleg nemcsak a tengertől kell megválni, de a nagy kalandtól, a kincskereséstől is! A kincs ténye valahogy sem engemet, sem Zollert nem nyugtalanított különösebben, de a kaland, a kaland annál inkább! Bár jólesett arra gondolni, hogy távoli otthonunkba egyszer csak beál-lítunk, matrózládánkban egy-két aranyserlegecskével, mint Sottomarina mondta.

- Te Jokkó, az lesz az a sziget, amelyikre azt mondtad, hogy Daniló bácsié - találgattam, amikor szétoszoltunk a kormány mellől.

Jokkó megrázta kócos üstökét:

- Nem a. Más sziget az. Ami az övé, az az övé. Azt is meglátjuk majd. De a kincs hol lehet? A déli Adrián? De hol?

Igen, hol? Erre igyekeztem gondolni a Jadran küzdelmes manőverezése közben.

…Egyszerre csak valaki fölém hajolt. Éreztem, hogy meg-emelik a fejemet, és szólnak hozzám:

- Még nem untátok el a fekvést? - hallottam Horváth Feri hangját. - Talpra, legények. Kezdődik a szolgálat!

Feltápászkodtam. Este volt. Az előárboc csúcsánál csillagok pislogtak. Vitorlák lehúzva, a hajó mozdulatlanul állt, és a köze-lünkben olyasféle kopogást hallottunk, mint amikor csizmák, cipők koppannak a kövezethez.

Jobbról házak árnyékát láttam, néhol lámpák világítottak és ablakok.

Zoller egészen felült, két tenyerébe fogta fejét, megrázta, és így nyögött:

- Pocsékul érzem magamat, pocsékul!

Horváth Feri, mert valóban ő volt, a hóna alá nyúlt: -No, rajta, felállni! Kutya bajotok. Ráadásul már egy órája állunk. - Zengben vagyunk, fiúk, Zengben! Vagy ha másként akarjátok hallani - Sengában!

A fejem még zúgott, de ahogy felültem, úgy kezdtem örülni: 5

a tengeri micsoda percről percre gyengült, tűnőben, távozóban volt. Pontosan azt éreztem, amit akkor, ha fejfájás közben csil-lapítót vettem be: még tartott a fájdalom, de mái érezni lehetett a gyógyszer hatását.

Zengben vagyunk!

Az esti fényben is látni lehetett, hogy a városka dombra épült, egyik házsor a másik mögött emelkedett, mint valami am-iteátrum nézősorai. És itt volt a híres kikötő, ahol valamikor az uszkok rablók hajói horgonyoztak, és a házak mögül elősötétlett a Senjska draga, a zengi szakadék, ahonnan a bóra “elővirágzik”. Íme tehát Jokkó és Daniló bácsi, Sottomarina és Szevér szülővárosa!

A legendás, félelmetes valamikori hajósnép fészke. Azok, akik már nincsenek, de akik nyomán haladunk majd, hogy megtaláljuk az eltűnt, titokzatos kincset. Kicsit még szédelegve, megroggyanó térdekkel álltunk a mellvédhez, és néztünk ki az estébe, hogy lássuk, mintha múzeumban volnánk, a mesék váro-sát. Az utóbbi időben de sokat hallottunk róla! Hogy keletkezé-

sének története a mesék korába nyúlik vissza: a tengerpart legrégibb városa. Plinius is említi már Seniát - Zenget, Sengát. Ez az a város, amelyet Attila hadai ostromoltak!…

Valósággal elvártuk, hogy a kikötőre torkolló utcákból elő-

törnek az uszkok rablók. Vállig érő hajuk lobog majd a szélben, és bőrködmönük alatt hosszú dalmata kést rejtegetnek.

Az uszkok rablók helyett mindössze azt láttuk, hogy Lau Laudon rohan a parton egy kócos eb nyomába, s együtt eltűnnek az utcasarkon.

Kihalt volt a part, és kihalt a hajó. Egyedül Horváth Feri állt a közelünkben, és az előárbochoz támaszkodva Suttora meren-gett. A kalóz vállán Pallada gubbasztott.

Mi történt itten?

- Amikor kikötöttünk, az egész város idecsődült a rivára -

mondta Feri. - Persze, ti ebből semmit sem tudtok. Még üdvöz-lő beszédet is tartottak a zengiek. Daniló bácsinak velük kellett 6

menni, meg az egész legénységnek, hogy megigyák az érkezés áldomását.

Suttora kuncogva megszólalt:

- Amarra, ni, ott van a Nehaj-kastély. Romjai között a zengi csárda. Onnan hallani a guzlicák pengését. Én mondom nektek, nem lesz ebből hajnali indulás. Hiszen Sottomarinát a felesége sem engedi, de a bor még kevésbé!

De hát engedte.

Daniló bácsi nem az az ember, akit a honfitársak, a csárdák, a guzlicák lefegyvereznek.

A sötét házak szögletén alakok tűntek elő.

Az uszkokok!

Igen, azok: Daniló bácsi, Jokkó, Guzsik apó, Szevér, Gáspár Béla és a hajó többi tagja.

Úgy jöttek, mintha üldözték volna őket, szapora léptekkel, sietve.

- Barátaim, az árgyélusát, amilyen csendben csak lehet -

szerelni!

És már ugráltak a kőpartról befelé a hajóba, egyik a másik után.

- Orrvitorlákat bontsd! - rendelkezett Suttora.

- Előárboc vitorláját húzzad!

- Kikötőköteleket megengednr!

- Kormányt dobd ki szél alá!

- Orrvitorlákat feszítsd!

- Hátsóárboc vitorláját húzzad!

Egyik utasítás a másik után pattogott, ha fojtottan is, de érthetően. Daniló bácsi és Suttora rendelkezett most. A kapitány állt a kormányhoz. Suttora volt a vitorlamester. Gáspár Béla, Szevér, Horváth Feri, mind-mind, még Guzsik apó is oldott, kö-

tözött, húzott és szerelt. Zollerrel együtt nekifeküdtünk a fővitorla felhúzójának, és Jokkó mellett teljes erőből húztuk a vastag kötelet.

- Úgy csinálunk, mintha szöknénk - nevettem Jokkóra. - Az 7

hát, szökünk! - kuncogott a cimboránk. - Olyan nagy ünnepség készül Daniló bácsi tiszteletére a csárdában, hogy megszöktünk.

Ha nem, háromnapi ivászat lenne belőle. Pedig a terv szerint hajnalban indulni kell… hát most előbb indulunk.

Esti szél volt, az a bizonyos, sokat megénekelt “parti szél”, aminél alkalmasabb kevés akad vitorlás hajó részére. Álljanak csak a vitorlák a helyükön, nem kell több, mint a kormánynak könnyű pöccintése, és a hajó máris elszabadul a szárazföldtől.

- Mit szól majd a révparancsnok? - hallottam Feri hangját, amikor Daniló bácsihoz fordult.

- A révparancsnok? De a zengiek! A barátok és a rokonok! -

derült a kapitány. - Megtagadják a rokonságot, de nem tehetek másként. Ismerem én az ilyen ünnepséget.

Valaki felkiáltott:

- Sottomarina nincs közöttünk!

Jokkó füttyentett:

- Hé, Lau! Hol vagy, Lau?! Merre a kutyám?!

A parti szél megduzzasztotta a két orrvitorlát és a két nagyvitorlát. Mint óriási hófehér hattyúszárnyak, úgy világoltak a kis kikötő fényében a vitorlák.

Sottomarina és Lau nincs a hajón. A tengerész hazament har-cias feleségéhez, Lau pedig: ki tudja, merre csavarog?

- Hé! Lau! Lau!

Daniló bácsi dühös volt.

- Miért nem üvöltöd végig, hogy a Jadran elszökik Zengből!… Indulunk, aki nincs itt - lekésett!… Gommó, kikötőköteleket engedd! Nagyvitorlákat feszítsed!

A hajó megbillent. Daniló bácsi a kormánykerék küllőire rá-

tette kezét.

Gommó átdobta a kötelet a dekkre, és rálépett a mellvédre.

Jokkó elkeseredve melléje állt.

Bolond nap volt, hát minden jól sikerült. Feltűnt Sottomarina óriási alakja és mellette loholva - Lau!

Sottomarina elkapta az előárboc egyik merevítőkötelét, és 8

közel másfél mázsás súlyát meghazudtolva - ott termett Gommó és Jokkó mellett. Lau pedig nemhiába nevelkedett a flottánál: a parttól gyönyörű ívben átvetette magát a hajóba! Teljes volt megint a létszám.

- Nélkülem, kapitány, nem nyúl a serlegekhez - szólt Daniló bácsihoz az óriás. - Pedig tudom, azért akart Zengben hagyni.

De hát a kutyával együtt jó a szimatunk!

- Még miattad se iszom le magamat, Sottomarina. Lussinban bevártunk volna.

A parti szél úgy vitte kifelé a Jadrant a zengi kikötőből, hogy öröm volt nézni.

Talán ötven méterre se lehettünk a parttól, a két móló között manővereztünk, amikor megtelt a kis riva néppel. Rokonokkal, barátokkal. Az ünneplőkkel. Végre körükben láthatták Turkovich Daniló kapitányt, akit oly nagyra tart a tengerparti nép, és az a Daniló most előlük szökik… szökik az áldomás elől!

A rossz világításban nem lehetett jól látni, mennyien lehettek, és mit műveltek. A kalóz szerint, akinek igen kitűnő a szeme, mindenki az öklét emelgette, és a karját rázta fenyegetőleg.

De az tény, hogy igen kemény szavakat, sőt mondatokat hozott a derék parti szél a Jadran felé. Sokan Daniló bácsi édesapját és nagynénikéit emlegették. A Senjska dragából, a zengi szakadék-ból nemcsak a bóra virágzik elő, de pattogó uszkok káromkodá-

sok is.

- Ha diadallal visszajövünk a legendás uszkok kincsekkel, megbocsátanak a zengiek! - nevetett Daniló bácsi, és a part felé nézett. - Csak ordítsatok, uszkokok népe, tudom, jó torkotok van. Azért is menekülünk, mert jó a torkotok - a bornyelésre!

- A bort ne bántsa, kapitány - dörmögte Suttora. - Hanem inkább a gyors és szép munkáért, a derék indulásért adasson ezzel az aprószenttel mindenkinek egy pint bort!

- Legyen kedvetekre, Suttora. Sőt, kedvünkre, mert én se ve-tem meg az italt. Guzsik apó, nyúljon a hordó csapjához, ha megvan a hordó!

9

Egyre messzebb kerültek a városka lámpái, és mindinkább körülfogta hajónkat a szuroksötét tengervíz. És ebben a sötét-ségben valóban úgy lebegett a hófehér testű, vitorlázatú sóner, mintha óriási madár lett volna. Könnyedén, kecsesen szállt hullámtól hullámig, mint a tenger ívelt szárnyú viharmadara. Daniló bácsi Szevérnek adta át a kormányt:

- Irány a lussini kijáró. A fényjeleket ismered?

Szevér mosolygott:

- Gyerekkorom óta.

Guzsik apó kiszólt a konyha ablakán:

- A vacsora késik, de meglesz. Akkor majd a bort is megkapjátok. A kalóz két pinttel kap, neki dupla porció jár, mert Pallada helyett ihat. Igaz-e, kapitány?

Szépséges, csendes este volt. Láttuk Zenget, de nem láttuk a bórát. Holott november hónapját írta a napár, a bóra főidényét.

Lerögzített kötelekkel, halk nyögésekkel, kotyogásokkal, olykor-olykor panaszosan felreccsenő árbocokkal haladt a kijáró felé a Jadran, hogy megmutassa magát a szabad, nagy Adrián.

Lassan elveszett a messzeségben Zeng, mint ahogy elveszett a messzeségben - Fiume is! Vajon mi lehet Anton úrral, a fiúkkal, a szertárral, a Gomilával, a Corsia Deák platánjaival? És az igazgató úrral? Meg Jakab Lacival, Grofcsik Bélával és Dénes bácsival? De legfőként Anton úrral, meg az ő Zrínyijével?

Egy másik világ ölel itt körül… igen, valósággal körülölel -

a szabadság világa!

Szevér és Horváth Feri állt a kormánynál. Guzsik apó “szent-egyházából” nyálkát szaporító illatok szálltak elő. (Így igaz: addigra úgy eltűnt belőlünk a tengeribetegség minden gyengesége, hogy éhesek lettünk - s mint Nelson annak idején, átestünk a bajon!) Suttora Palladájával a kormányfedélzet lépcsőjére telepedett. Sottomarina gitárt vett elő, és bár mindenki ellenezte, énekelni kezdett. Suttora szerint a Velebit tetején is meghallották az óriási tengerész “énekét”, ami különböző mélységű és magasságú hajókürtök regiszteréből tevődött össze. Krantz, Gommó és Gelletich a kabinok előtt telepedett le.

Gáspár Béla és Daniló bácsi mellénk ült a raktárfedélzetre, ahol délután annyi nehéz órát szenvedtünk át. Itt kuporogtunk Jokkóval, és találgattuk, ugyan - merre is halad majd a sóner, hogy felleljük az uszkokok szigetét?

- Daniló bácsi, az előbb azt mondta Szevér, hogy ismeri a fényjeleket - kérdeztem parancsnokunktól. - De ha nem ismeri, és a hajónak ki kell jutni innen, mit csinál?

Daniló bácsi ránézett Jokkóra:

- Meg tudsz erre felelni?

- Hogyne. Megnézem a térképet. A térképen pontosan feltüntették, hol és milyen messzeségből láthatók a fényjelek. Pél-dául innen rövidesen látni kell Veglia alsó részén Bescanuova fényjelét, majd Loparo villanásait. Onnan Lussinét.

Suttora is megjelent Palladájával együtt.

- Mi van a villanásokkal? - szimatolt a kalóz.

A kövér Zoller is vidáman volt már ekkor. Most közbeszólt: - Igen ám, de ha nem látni a fényjeleket? Ha sötét van, köd, bóra? Akkor mi van?

- Akkor nem indultunk volna el, édes fiam, Zengból - derült Daniló bácsi.

- Jó, rendben van, nem indulunk el - nyakaskodott a társam.

- Az más kérdés. De elindulunk, mint most, és útközben ér a köd, a teljes sötétség.

- Akkor navigálunk. Persze okosan, óvatosan. Ha kell, be-szaladunk a legelső kikötőbe, mert ilyen veszedelmes helyen, ahol rengeteg a szirt, közeliek a partok, okosabb így cselekedni.

De navigálunk, és egyre a célra gondolunk.., - Valójában mi a navigálás, Daniló bácsi?

30 ‘i 231

DANILÓ BÁCSI ELMONDJA A NAVIGÁCIÓ

TÖRTÉNETÉT ÉS A HAJÓZÁS TUDOMÁNYÁT

Mi a navigáció, vagy mondjuk így: mi a hajózás? Csűrös Lajos kapitánytársam okosan írja könyvében: “elvinni egy hajót a tenger egyik pontjáról annak egy másik pontjára a legrövidebb idő

alatt, de mindenkor a legbiztosabb úton és módon”… Ebből is sejthető, hogy a jó tengerész előtt a “legrövidebb idő” nem mindig a “legrövidebb utat” jelenti. Például: a Titanic óriásgőzössel egy időben indult el Európából Amerika partjai felé egy igen régi, kétszáz esztendős fregatt, amit azért szereltek fel, hogy kipróbálják, mit bír az ósdi hajó. Mint tudjátok, a Titanic 1912.

április 13-án New Foundland közelében jéghegybe ütközött és elsüllyedt - a fregatt megérkezett! Az óriásgőzös parancsnoka rosszul navigált: a legrövidebb utazási időt választotta, és a leghosszabb út lett belőle: a Titanic azóta se érte el Amerika partjait. De az ósdi hajó igen - parancsnoka hosszabb idővel, de mégis rövidebb úton jutott Amerikába! Ha már a ~tanicot fel-emlegettük, említsünk meg valami mást is, amit illik a jó moccónak manapság tudni. A zászlójelek és szikratávírójelek (rádió-

jelek) a hajózásnál azonosak. Ez érthető is, hiszen teljesen mindegy, hogy az árbocra felhúzott zászlókkal vagy más módon kérdem megmondjuk azt a szemben jövő hajótól, hogy mi a neve és nemzetisége. A ~tanic elsüllyedésének napjáig a süllyedő

hajók vészjele a C Ő D jelekből tevődött össze. Az óriásgőzös távírótisztje, Harold Bride, a parancsnok utasítására leadta a C Ő D jeleket, de kétségbeesésében megtoldotta az ismert angol ima (Save Our Souls) kezdőbetűivel: S Ő S jelekkel! Azóta, te-hát 1912. április 12-e óta, a veszélybe jutott hajók vészjele a mindenkitől ismert három betű…

De hát, fiúk, nézzünk csak bele a navigáció múltjába. Guzsik apó úgyis késlekedik, van időnk rá. Először is egyvalamivel kell tisztában lennetek, mégpedig azzal, hogy kétféle módon hajó-

zunk: csillagászati (azaz óceáni) és parthajózási (azaz kalauzha-3

józási) eszközökkel. A régi népek, érthetően, nem merészkedtek ki a távoli tengerekre, hanem lehetőleg megmaradtak a partok közelében, és a tájékozódást is a partokról vették. Az ember akkor győzte le a tengert, amikor tisztába jött a Föld és a csillagok kapcsolatával, mégpedig rájött arra, hogy a Nap (ami egyben az időt is jelenti) és az égitestek segítségével tájékozódhat az óceán vízsivatagában! Ez a felfedezés, ma már jól tudjuk, az emberiség egyik legnagyobb felfedezése volt.

Az égitestek és azok mozgása, a Nap, a Hold, a csillagok tör-vényszerű állása adta meg a messze múlt hajósának az első ha-józási műszert: a szélrózsát. Amikor ez az eszköz megszületett, ismeretlen volt a világtájak mai elnevezése. Ezért a szelek neveit az alapirányok megnevezésére használták. Az észak, kelet, dél, nyugat főirányok helyén a szélrózsán Boreas, Zephyr, Euras í

és Notos neve szerepel. A szélrózsa négyes beosztása lassan fel-szaporodott nyolcra, majd - amikor az iránytűvel egyesítették -

harminckettedekig osztották fel a kört. Hogy ki volt az iránytű, a csodálatos, nagyszerű eszköz felfedezője, ma már nem tudjuk.

Az utolsó szál a kínaiakhoz vezet, nekik volt egy tsinannak nevezett eszközük, ami az iránytűre emlékeztet, hiszen “tsinan” -

délmutatót jelent!

Az iránytű földközi-tengeri használatáról az első adat-jól figyeljetek, mert nem is gondoljátok, hogyily régi! - nos, moccók, az első adat 1294-ből maradt meg. Egy régi-régi tengerész-könyv olasz nyelvű sorai mondják el, hogy a San Nicola nevű

hajón különös eszköz látható: hosszában elhasított tengeri nád közepén acéltű fekszik, a nád és az acéltű egy fatálba öntött vízben lebeg, és mindig egy irányba mutat! Kétségtelen, hogy itt az iránytűvel találkoztunk.

Nem sokkal később már a két eszköz egyesül: a szélrózsa és az iránytű összeolvadt. Ezzel az iránytű nemcsak előremutat, de a cél beállításával és a skálák, a fokok, valamint a mágneses tű

összehangolásával minden irány meghatározható! Az eszközből műszer lett, féltett kincse a hajósoknak. Ládikába került, és a 33

csuklós felfüggesztéssel, amivel a hajó mozgásától függetleníte-ni tudták, a méréseket már könnyen lehetett elvégezni.

A ma hajóiránytűje (amit bussolának, kompasznak hívunk) már nem mágneses alapon működik. Teljes neve: girokompasz.

A forgásban levő pörgettyűnek a Föld forgása következtében fellépő iránymegtartó tulajdonságán alapszik. A Jadrané is ilyen, nézzétek meg jól.

Az iránytű segítségével a régi idők hajósa betarthatta a menetirányt. Ezzel együtt fontos volt a megtett út kiszámítása, erre találták fel a loggot! Már a kutteren észrevettem, amikor Buccariba mentünk, hogy ismeritek a logg használatát. Így csak any-nyit említek meg, hogy a logg jelenlegi alakjában nem is régi eszköz. Az 1600-as években találta fel, vagy talán inkább szer-kesztette egy Lock nevű angol tengerész. Valamiféle sebesség-mérőt már Magellán is ismert föld körüli útján, de nem tudjuk, milyen volt akkor a logg!

Tehát megvolt az irány és a sebesség.

Ez nagyjából megfelelt a parthajózás követelményeinek. De hát jó lett volna tudni a hajó - helyét is.

A messze múlt hajósai - így van, moccók - hajóikkal együtt a sötétségbe ugrottak, amikor elindultak a távoli tengerek felé, csábítva aranytól, kincset érő fűszerektől, rabszolgák szerzésé-

től! Ha elhagyták a partokat, elhagyták a biztonságot is. Szükség volt két olyan segítőre, amely megadja és megmutatja a hajó tartózkodási helyét. Az egyik a térkép, a másik a Nap és a csillagok állásával együttműködő műszer. Igen nehéz volt a kibontakozás. Talán tudjátok: évszázadokra volt szükség, míg kialakult a csak némileg is használható térkép. Előbb fel kellett fedezni a tengereket és szárazföldeket, hogy elkészülhessenek a térképek.

Magellán, a spanyol szolgálatba lépett portugál hajós, úgy indult neki a föld körülhajózásának öt hajócskából álló kis flottájával, hogy hamis térképet tárt tengerészei elé! Azt állította (tudatosan), hogy ismeri az átjárót, amely elvezet a Fűszer-szigetekhez.

Holott nem ismerte, mert előtte ilyen átjárót senki sem rajzolt a 34

térképre, egyszerűen azért nem, mert Magellánék útjáig ilyen át-járóról a hajósok nem tudtak!

Az első tengeri térképek a Földet mint síkot ábrázolták. A kö-

zépkori térképkészítők, csillagászok és asztrológusok a legtöbb térképet úgy agyalták ki, mint költők a verset. Minden alap nél-kül születtek a térképek, abból kiindulva, hogy “hátha” igaz a térképrajzoló mester kitalálása. Erre épült fel az első felfedező

hajósok annyi legendás útja. Magellán társa, Ruy Faliero, ilyen mester volt, és korábban tudósa a földabrosznak. Hamis felte-vésre alapított, hamis adatokkal teletűzdelt térképet készített, és azzal indíttatta el barátját, a felfedezésekben részes társát a bizonytalan, szörnyű útnak!

Tudnotok kell, honnan származnak a térképek különböző elnevezései. A rómaiak kezdetben orbis pictusnak, majd tabulának hívták a térképet. A középkorban a latin charta szó után (ami ok-leveletjelent) karta volt a térkép neve. Kezdetben szövetre festették a térképeket, és akkor lett - mappa a neve. Ma a tengeri térképet Charts, a rendes földabroszt Maps névvel jelöljük.

Az első térképkészítő, aki már figyelembe vette a Föld gömb alakját, Mercator Gerhardt flandriai származású térképész volt.

A XVI. században élt térképkészítő neve ma is él: Mercator-pro-jekciók nélkül a ma tengerésze sem létezhet.

Tehát lassan megszületett a térkép, volt iránytű és volt sebességmérő.

A térképpel egy időben kialakult a másik igen fontos, á csillagászati, óceáni hajózás nélkülözhetetlen eszköze, a szélességmeghatározó műszer. Az iránytűvel és a loggal nagyjából ellen-

őrizni lehetett a hajó helyzetét, ha a kiinduláspontot tartani tudták a múlt idők tengerészei. De hát a hiba könnyen becsú-

szott: viharok, szelek, tengeráramlások, meg sok minden más akadály könnyen elterelte a hajót, és ezzel a számítások megdőltek. Szükség volt tehát olyan eszközre, amelyik a Föld látókörén túl is meghatározza a hajó helyzetét. Ez a műszer a szélességmeghatározó, és segítségével az égitestek látóhatár feletti ma-35

gassága után megállapítható, hogy a tenger melyik részén tartózkodik a hajó.

Látjátok, milyen érdekes ez a fejlődés. Először a szélrózsa, majd az iránytű és a sebességmérő, ezt követően a tökéletesedő

térkép és a szélességmeghatározó.

De hát a szélességmeghatározó sem volt mindjárt az a nagyszerű műszer, amit mi szextánsnak hívunk. Az elsőt az arabok fedezték fel, a Földközi-tenger hajósai. Ez volt az asztroláb.

Pompás kiállítású, fénylő, csillogó rézkarikák sora volt az asztroláb, amivel inkább misztikus jeleket lehetett leírni, de nem az égitestek után igazodni. A középkor tengerészeitől tökéletesített asztrolábium már valamivel megfelelőbbnek bizonyult, mint az első arab találmány. Az asztrolábiummal egy időben a hollandok felfedeztek egy jóval egyszerűbb műszert a szélességmeghatá-

rozásra: a Jakob-staafot, a Jákob létráját. Ez az eszköz egy lét-rás, fokos beosztású botból és a ráerősített sárgaréz körnegyed-ből állott, ívén 90-os beosztással. A nap vagy más égitest (többnyire a Göncöl-nagymedve) megirányozásával és a látószög leolvasásával igyekeztek a Jákob-létra használói megállapítani, merre is járnak a végtelen vízsivatag titokzatos világában.

Kolumbusz, Magellán, Vasco da Gama, Amerigo Vespucci ilyen eszközökkel, asztrolábiumokkal és Jakob-staafokkal kutatták az ismeretlent. Gomes nevű hajós írásából tudjuk, hogy amikor 1460-ban a Verde-foki szigeteket felfedezte, a felfedezést határozottan a Jákob-létrának köszönhette.

A sejtésekre, elképzelésekre épített térképek helyébe a tapasztalás, a valóság alapján álló “charta” került a parancsnok kezébe. Tengerész Henrik álma lassan valóra vált: bebizonyosodott, hogy a jó térkép a biztos hajózás alapja. A középkor térkép-tudósai - Fra Mauro, Ruy Faliero, Toscanelli, Behaim, Ribero, Regimontánus - megtették kötelességüket. Fantáziájuk sok or-szágot, földrészt kitalált, de sokat valóban oda képzelt, ahol - a hajósok megtalálták!

36

A jó iránytű, a jó térkép mellé megszületett a jó szélességmeghatározó is.

Ez a szextáns.

A szabad szemmel (és így elég bizonytalan szöget adó) végrehajtott szélességmeghatározás helyett 1730-ban elkészült az első optikai irányzóműszer. Ez a Hadley-féle quadráns, a tükrös optikájú készülék. Ezt követte rövid időn belül a még tökéletesebb tükrös optikájú szextáns, amit nem kisebb fizikus szerkesztett, mint Newton. Ha tökéletesítve is, de a mai napig a Newton-féle szextáns a mi nélkülözhetetlen szélességmeghatározónk.

De hát a navigáció tökéletesítői még mindig nem pihenhettek. Hiányzott a kezdőmeridián pontos helye, és hiányzott a pontos óra!

Ti mindannyian tudjátok, mit jelent a hajósnak a kronométer.

Nélküle valamirevaló hajó nem indul el az anyakikötőből. Ne-héz elképzelni, mi lehetett akkor, amikor nem ismerték az órát és az órajelentőségét a hajózásban. Mi ismerjük, és ezért kell a régiek előtt tisztelegve lehúzni a hajólobogót!

Azt hiszem, a te régi hajód, Gáspár, a Flamingó bark, vagy a te régi gőzösöd, derék Suttora barátom, a Petőfi igen jó kronométert küldött a tenger fenekére! A Jadrané is kitűnő, nem ad-nám semmiért!

De nézzük csak tovább, fiúk, a navigáció történetét - az eszközökön keresztül!

A régi térképek nagy fogyatékossága az volt, hogy hiányzott az a bizonyos nullpont, ahonnan a kezdőmeridiánt számítani lehetett. Enélkül nem volt egységesen pontos idő, és nem volt meg az a pont, ahonnan a hosszúsági vonalakat megjelölhették. Egyszerre több délkör szerepelt a térképeken, mint kezdőmeridián.

Például Ribero híres térképén, 1529-ben azt az osztóvonást je-lölte meg mint kezdőmeridiánt, amellyel a pápa a Földet felosz-totta a portugálok és a spanyolok között. Két évszázad alatt hét különböző meridián szerepelt a hajósok térképein, s - egyik rosszabb volt a másiknál! Cumberland gró ~a, az ezerötszázas 37

évek végén, térképén Afrika nyugati részét tette meg a számítá-

sok alaphelyének. Végül is egységes döntéssel a kezdődélkört a London melletti Greenwichbe (Grinics) tették, és ezzel a kérdés megoldódott.

Megoldódott, de - csak félig!

Figyeljetek csak, moccók, jól figyeljetek, mennyi hányódás után alakult ki a korszerű hajózás. Megvolt a kezdődélkör, de nem volt pontos időmérő berendezés. Messze volt még a nagyszerű hajóóra, a kronométer!… Az időmérő szerkezet gondja több évszázados. Hamar felismerte a tengerjáró, mennyire döntő

lenne az égitestek utáni hajózásnál egy ilyen készülék. Mert nem kétséges, ahhoz, hogy megállapítsam a lassan kialakuló -

asztrolábiumból és Jákob-létrájából megszülető - szextánssal a hajó pontos tartózkodási helyét, ahhoz, barátaim, időmérő, azaz óra kell!

Ráadásul nem akármiféle óra, hanem olyan pontos műszer, amelyik dacol az időjárással, nyirokkal, nedvességgel, hol hideg, hol meleg hőmérséklettel, a hajó hányódásával, orkánnal, szélvésszel! Ilyen óra egyelőre nem akadt!

Abban az évben, amikor Cumberland gró ~a rájelölte térké-

pére mint kezdőmeridiánt Afrika nyugati részét (1598-ban), a spanyolok királya, II. Fülöp 6000 dukátjutalmat tűzött ki annak a mesternek, tudósnak vagy alkimistának, aki elkészíti a pontos időmérőt! Fiúk, 6000 dukát aranyat! Óriási összeg volt ez abban az időben, és ebből is sejthetitek, mit jelentett már akkor, mit jelentett volna - egy jó óraszerkezet! De hát hiába, a dukátok maradtak a kincstárban, se tudós, se mester, se alkimista nem akadt, aki értükjött volna.

Angliában 1713-ban parlamenti bizottságot hívtak össze a kérdés megtárgyalására. A tagok között volt Isaac Newton, nagy fizikus, aki - az előbb hallottátok - a szextáns felfedezésével örök hálára kötelezte a tengerészeket. Newton javaslatára a parlament a pontosan járó óra megszerkesztésérejutalmat tűzött ki.

Mégpedig 20 000 fontot annak, aki világra szüli az ördöngös 38

időmérőt. A feltétel így szólt: olyan időmérő legyen, amelyik tízhetes tengeri út után 60-40, azaz 30 tengeri mérföldön belüli pontossággal működik. A 20 000 font még több volt a 6000 du-kátnál is!

Az első jelentkező egy Harry Súlly nevű francia műszerész volt. Az óra szárazon kifogástalanul működött, de amikor hajóra került, és a hajó elindult: tengeribeteg lett, megbokrosodott, összevissza járt, sőt meg-megállt! És így járt a többi jelentkező

is: a 20 000 fontos jutalom is arra várt, hogy a 6000 dukát sorsára jusson.

Látom, Sottomarina, nagyon csóválod a fejedet, és nem he-lyesled, hogy ennyi pénz maradt az angol kincstár kasszájában.

De nem maradt… a 20 000 font gazdára talált. Ma már alig tudjátok, hogy a greenwichi idővel pompásan összeműködő órát, helyesebben órákat John Harrison nevű ácslegény készítette el.

Harrison önszorgalomból, a magas jutalom reményében képezte magát órássá. Első óráját 1736-ban próbálták ki, a Temze-torko-lattól Lisszabonig és visszaúton. Az óra kerekei fából készültek, a hőmérséklet-változást ellensúlyzókkal küszöbölve ki. És az otromba szerkezet bevált! Harrison elkészítette első, majd má-

sodik óráját, egyre tökéletesítve azokat. Végül fiával együtt összeállították - az első kronométert! Pontosan huszonöt év telt el a lisszaboni út óta, és Harrison még nem kapta meg a 20 000

fontot. Ebből is sejtheted, Sottomarina, hogy abban az időben is meggondolták a jó angolok, hová adják a pénzüket. De hát Harrison is angol volt, keményen belemarkolt abba, amit elfogott.

A fiával, Williammel elkészített óra, amit most már bátran nevezhetünk kronométernek, hosszú útra indult. Ettől az úttól függött Harrison sikere, dicsősége és a - hajózás további sorsa is. A két Harrison, apa és fia, a kronométerrel együtt 1761 nyarán behajózott a Deptford hadihajóra, és megindultak Jamaica felé. Volt részük jó időben, rossz időben, napfényben, esőben, még a Nyugat-indiai-szigetek híres viharaiban is. A Harrisonok boldogan nézhettek egymásra. Hiába követett el mindent a 39

Deptford parancsnoka, Digges kapitány, hogy próbára tegye az órát - a műszer állta a kísérleteket!

Gondoljátok el, fiúk, Anglia partjaitól Jamaicáig az óra elté-

rése mindössze egy és egynegyed perc volt!

A délkör mellé akadt már pontos időmérője a hajózásnak!

Ha valamelyiktek eljut Londonba, menjen ki Greenwichbe, az ottani múzeumban megláthatja Harrison óráit, közöttük az első kronométert.

Az óceáni, a csillagászati hajózás ezzel tökéletesen felfegy-verezte magát. A korszerű tájoló, az öreg loggtól eltávolodott patentloggal mért sebesség, a kitűnő hosszúsági és szélességi fokokra beosztott térképek, az égitestek segítségével és a pontos óra támogatásával dolgozó szextáns, aminek az alapja mindig a greenwichi idő, megoldotta a nagy kérdést: hogyan lehet biztonsággal hajózni messze tengereken. És hogyan lehet okos, higgadt, nem kapkodó, emberéletért és áruért, értékért felelős kapitányoknak, tiszteknek megvalósítani az alaptételt: elvinni egy hajót egy bizonyos kikötőből a lehető legrövidebb idő alatt, a lehető legbiztosabb úton a megjelölt célba!…

Íme, moccók, barátaim, a navigáció története és a hajózás tudományának története is. Nem több az, mint örökös kutatása, keresése olyasminek, ami hihetetlen nehezen valósult meg.

A bőrvitorláktól röpített viking hajók, az időjárás viszontagsá-~

gainak kitett nyitott fedélzettel, már akkor eljutottak Grönland-ba, amikor nálunk a honfoglalás folyt. Nem ismertek semmi mű-

szert, semmi hajózási segédeszközt. Kolumbusz és Amerigo Vespucci az asztrolábiummal jutottak el Amerikába, Magellán ezzel kerülte meg a Földet. Ezekről az utakról kivétel nélkül tudjuk, hogy - véletlenül sikerültek! A hajózás sohase volt könnyű

mesterség, manapság sem könnyű. Pedig mennyivel egyszerűbb a mi feladatunk, mint a régieké. És mennyivel könnyebb lesz majd később, alig egy-két év múltával. 1918 végét írjuk, vége a háborúnak, és talán elkezdődhet a békés alkotómunka. Marconi távírójával és a rádiójával a hajók egymással és a kikötőkkel, sőt 40

- Suttora barátom! - a világítótornyokkal érintkezhetnek. Egy gombnyomásrajelentkezik valahonnan a pontos idő, és a rádió-

pontokkal betájolt hajó percek alatt megtudja, hol van, merre jár!

No de, Guzsik apó, mi van már a vacsorával?

Megköszöntük Daniló bácsi előadását. Zollerrel együtt elhatároztuk, hogy mindazt, amit mondott, leírjuk jegyzetfüzetünk-be. Sokat tanultunk már Horváth Feritől, Jokkótól, de a Nauticán is, úgyhogy a füzet - amit társammal együtt féltve őriztünk - idővel összefoglalja mindazt, amit tudnia kell annak, aki hajón él, és jó tengerésszé akar válni.

Szép, csendes este volt. Fények villantak a távolban. Balról Loparo-sziget jelzőtornya fénylett, előttünk mintha már látszott volna Lussin fényjele.

Ajadran vitorlái könnyedén feszültek az egyenletes szélben.

Csak olykor pendült meg egy-egy feszes kötél, nyögött az árboc, reccsentek a vitorlakarikák.

A bal oldali piros és a jobb oldali zöld jelzőlámpa színes fé-

nye ott táncolt a hullámokon. A tájoló lámpása rávilágított a kormánynál álló Szevér és Feri bronzszínű arcára. A felépítmény tetején viharlámpás himbálódzott. Guzsik apó vacsoráját kanalaz-tuk a kiadósan mély csajkából.

A kalózok sem festhettek máshogyan, mint mi, a Jadran nép-sége!

És arról is folyt a szó, a kalózútról. Az uszkokok kincséről.

A szigetről, ahová tartunk. Daniló bácsi nem volt közöttünk.

Ő megtartotta a régi törvényt: a hajóparancsnok külön étkezett.

Így azután szabadon beszélhettünk, fantáziálhattunk, találgat-hattuk kedvünkre a kincsügyet.

- A kincsekkel csínján kell bánni, átok van azokon - jósol-gatta Suttora. - Előbb meg kell engesztelni a szellemeket, akik eddig őrizték a kincset.

- Bolond beszéd, mi köze van a szellemeknek a kincshez? -

heveskedett Sottomarina.

41

- Márpedig van, én tudom. Eleget hallottam ilyesmiről! - vá-

gott vissza a kalóz.

Amikor Daniló bácsi kilépett a kabinból, elhallgattunk.

Ugyanakkor Guzsik apó két ládát tett az orrunk elé.

Hajóláda, tengerészláda mindkettő a javából.

Sarkukon rézveret, a láda közepén dióval színezett égetés: egy horgony a földgömb közepén, és a szélén felírás: “Jadran, Turkovich Daniló kapitány.”

- Ezt kapják a moccók, a Jadran ajándékaként - mondta Daniló bácsi. - A tengerésznek ládájának, zsákjának is kell lenni. Hát itt a láda, fiúk. Guzsik apó mesterkedte össze, nem is vettétek észre.

Jokkó füttyentett:

- Ez ám az ajándék! No, Andrea, most van helyed hova rakni a vagyonodat!

- A részesedést a kincsből, ha megtaláljuk! - lelkesedett az óriás Sottomarina.

Bizony felejthetetlen az este, amikor eljöttünk Zengből…

Hetedik fejezet

Ránk tör a bóra - Mekkorák a hullámok, és mekkorák a tengerek? - A világ legnehezebb mestersége - Mit lát Sottomarina? - A hajóroncs - Morter -

Jokkó felfedezi a gyilkosságot - Koje, kabin, kajüt - Ciklonok és pamperók - Tengerfejérvár - A normann gályák nyomán - A félelmetes jelenség -

Suttora aggodalma - A szellemek nem tudnak úszni - Sabenicóban fény derül a Morter drámájára - Kilessük Daniló bácsi titkát A harmadik napon, amikor elhagytuk Sansego szigetének kö-

zelségét, tört ránk a bóra. Tudtuk, hogy jön, hogy nem kerülhet-jük el, de mégis - váratlanul érkezett. Még ott, a lussini csatornában megjósolta Suttora, hogy rövidesen meglátogat a szelek apja.

- Nézzétek, amikor a vándorfelhők szegélye piros, mint most - mutatott az égre a volt toronyőr - akkor bórát küld ránk a Velebit!

Az aneroid is, a légsúlymérő is kapitányunk kabinjában erős időváltozást jelzett. És egyszerre csak a nyakunkon volt a bóra, az adriai szelek királya! Percek alatt.

Tarajos hullámok vágtattak a dalmát partok felől az olasz partok irányába. Minden sötét lett, majdhogynem fekete: az ég, a víz, ez a csodálatosan kék adriai víz és szinte a hajó hófehér teste is.

Egyre magasabbak, egyre hegyesebbek lettek a hullámok, és a vizet valóságos “füst” borította el, a fumarea, a bóra különös kísérője.

- Fiúk, mindenki a vitorlákhoz: reffelünk! - parancsolta kapitányunk. - Első orrvitorlát bevonni, második helyett a vihar-fokkot felhúzni! Nagyvitorlákat harmadolni! Előre!

Percenként erősödött a szél nyomása… és megkezdtük a harcot a bórával!

Kint a nyílt vízen, mint mondtam, Sansego alatt jártunk a 42 243

Jadrannal. November volt, a bóra ideje, és Daniló bácsi okosabbnak tartotta, ha kijövünk az Adriára.

-Nem szívlelem ilyenkor a sok csatornát, tekervényt, szigetet, szirtet. Okosabb, ha a nyílt vízen hajózunk.

Így ért bennünket hát a bóra szabad vízen.

Az volt ám a tánc, hej, de milyen tánc, nehéz arról szólni!

A hullámok bolond iramban rohantak ránk, és a szél akkorákat csapott öklével a sónerre, hogy csak néztünk Zoller komával: no, most kampec!

- Ilyen viharban volt a Petőfi? - ordította Suttora fülébe Zoller.

A mellettünk elrohanó Suttora megrázta vizes szakállát: - Ez nektek vihar? Hiszen ez csak bóra!

A “csak bóra” azért elbánt velünk. Daniló bácsi komoran állt a kormánynál, Gáspár és Szevér társaságában. Hárman fogták a kereket, erővel, keményen, vasmarokkal. Sottomarina és Suttora vezényeltek a vitorláknál, a fedélzeten. Mindent, ahol nyílás volt, lezártunk. Lau Laudont és Palladát száműztük a matrózkoj ékba.

- Ha megeszik egymást, legyen egészségükre - nevetett Sottomarina - de most a fedélzeten ne okvetetlenkedjenek!

A hullámok percenként átbuktak a fedélzeten, és zúgva csaptak a mellvédekre. Ami mozgott vagy elszabadult, azt vitte a tenger tova! Ördögök szabadultak el a Karszt és a Velebit tetejéről, régi ismerősünk, Bojnak, a polipvadász főördögei!

Mint valami óriáshegedű húrjai, úgy visított, pengett, pendült és felsírt a Jadran kötélzete. A hajó orra, amit öles és vaskos tengerikígyó díszített, az orrárboccal együtt többet volt a víz alatt, mint a hullámok felett.

-Nagy vitorlákat tovább kurtítani! - ordította a szócsőbe (mert már erre volt szükség) a kapitányunk. - Siessetek!

Jokkó, Horváth Feri, Krantz, Gelletich és Gommó úgy vetették magukat a kötélzetre, hogy a szívverésünk is elállt. (Kettőnket Daniló bácsi a kormány mellé parancsolt, és nem engedett le 44

a felépítményről.) Hol Sottomarina, hol a kalóz kiáltása pattogott az árbocok között:

- Húzzad! Eresszed, az angyalát!

- Vigyázz, hullám!

És amikor az, hogy “vigyázz, hullám” elhangzott, senki se nézett se jobbra, se balra, csak megkapaszkodott valamiben. Jött a hullám, ráborult barátainkra, akik a következő fél percben már tovább dolgoztak. Hiába volt gumicsizma, zsíros viaszosvászon öltözék, álladzóval lekötött “délnyugati”, nem használt az semmit. Merő víz volt mindegyik. Olykor Jokkó felénk intett: látjá-

tok, ilyen a tengerész élete! Ez volt a szemébe írva.

A tömzsi, szőrös Gommót majomembernek hívták a hajón.

Most láttam, hogy nemcsak a szőrössége, de méginkább az ügyessége miatt. Az előárboc nagyvitorlája megakadt, amikor tovább kurtították. Megfeszült az egyik vezérkötél a csigában.

A helyzet veszélyes volt. És abban az ördögi táncban Gommó, mintha kikötőben horgonyoznánk, valóban majomügyességgel mászott fel az oldalkötélzeten a “szálingig” (keresztrúdig), hogy kiszabadítsa a megbokrosodott csigából a kötelet. A cirkuszban tapsot kapna, itt még azt se mondták, hogy köszönöm. A csiga fordult, a kötél kiszabadult, Gommó lemászott az árbocról, és ott termett a többiek között. A vitorla mentve volt.

- Vigyázz, hullám!

- Húzzad!

- Feszítsd, a mindenedet!

- Hé, Suttora, ügyeljetek a raktárfedőre!

A vadul visító, legalább kilences erősségű szél dermesztő hideget hozott magával. Ilyenkor Fiuméban, Zengben, Triesztben, mindenütt a házak védelmében bújnak el az emberek. A kikö-

tőkben kapaszkodva közlekednek. Az árbocot, a felépítményt, a kabinoldalakat kikristályosodott só borítja el! Mintha a Sarkvidéken űzne az orkán, úgy mutat a bórától vert hajó!

A hullámok pedig jönnek, hömpölyögnek, és ijesztő csapó-

dással borulnak rá a hajó szenvedő testére…

45

Ilyenkor írják, mondják: “hegymagasságú” hullámok, mint a “felhőkarcolók”, mint a “templomtorony”, olyan magasak.

Igen, mekkorák is a hullámok?

- Daniló bácsi - ordítottuk nagyszerű kapitányunk fülébe -

milyen magas lehet az a hullámhegy?!

Nem lehetett mosolygó kedve, hiszen szeme egyre aggódva nézte a végsőkig feszült vitorlákat, de azért válaszolt: - A legnagyobb bórahullám nem éri el a négy métert!

Csak bámultunk. Ezek a hullámok, ezek a szörnyű erejű, üvöltve csapódó és a Jadrarit dióhéjként felemelő borzalmak csak négyméteresek lennének? Sőt még akkorák sem?! Meglepő

volt a csalódás. És azóta is, annyi tengeri vihar idején, mindig azt éreztem, hogy tévedés a hullámméretek “leértékelése”. Pedig nem tévedés.

Vihar idején több olyasmi van, ami megtéveszti az embert.

Az üvöltő szél, a víz morajlása, az egész belátható terület fortyogó látványa, a dülöngélő hajó, a kalimpáló, recsegő árbocok, a víztől elárasztott fedélzet - mind alkalmas arra, hogy eltúlozzuk a hullámok nagyságát.

Szemmértékünk akarva-akaratlan is csal, és könnyen emle-getjük a “hegyeket”, a “felhőkarcolókat”. Ha a hullám tetejére ér a hajó, és lenézünk a hullámvölgybe, akkor nemcsak a hullám méretét látjuk, de a hajó oldala, felépítménye is megtoldja magasságunkat. Ha pedig hullámvölgybe esünk (szó szerint esünk, a bórában), azt hisszük, zuhanásunkban a tengerfenékig nem is állunk meg, és a hullámok ránk dőlnek! A négyméteres bórahullám nem lebecsülendő, és nem szárazföldi szemmel kell nézni.

Ha az nekivágódik a hajónak, akkor valósággal megnő, felcsapódik húsz méterre is, az árbockosárig!

Igen, nézzük csak meg, mekkorák is a hullámok. Daniló bá-

csinak akadt ideje, hogy egy-egy odavetett szóval, de pontos adatokkal megismertessen bennünket az oceanográfia (tenger-tan) eme kérdésével. És mi ketten, a bórától vergődő sóner kor-46

mánya mellett, jól füleltünk, hogy megjegyezzünk mindent jegyzetfüzetünk számára.

Időnként megtoldotta az adatokat Feri, Szevér, Gáspár Béla is.

A hullámokat megmérni igen nehéz. A legegyszerűbb és még mindig a “legjutányosabb” mérésmód, ha az észlelő az árbocnak addig a részéig mászik fel, míg a szeme abba a vonalba esik, amely a hullámtarajt a horizonttal összeköti. Természetesen a mérés csak akkor jó (ez is viszonylag), ha a hajó hullámvölgy-ben van. A különböző hullámmérő műszerek erre az egyszerű

eljárásra, de annál komplikáltabb kivitelben készültek el.

A hullám is rezgés, mint a hang. Erre a legjobb példa a földrengés okozta hullámok terjedése. 1896. június 15-én e rezgés-hullám Japán partjait 300 kilométer hosszúságban öntötte el. A tíz méter magasra becsült hullámok percek alatt 30 000 ember életét oltották ki! Ez a hullámkomplexum másodpercenként 185

méteres sebességgel, vagyis óránként 660 kilométeres sebességgel haladt!

Milyen mélységig hat le a felkavart tenger ereje? Richard oceanográfus szerint a hullámmozgás a hullám magasságának 350-szeresével egyenlő mélységig terjed. Az erős viharok a Wyville-thomson-háton fekvő kábelt (1150 méter mélységben) nemegyszer megrongálták. A Földközi-tenger 3-4 méteres hullámnyomai 40 méter mély fenéken kimutathatók.

A hullámok legnagyobb magassága körül még most is sok a vita. Richard szerint igen ritkán érik el a La Manche-on az 5, a széltől gyakran fenyegetett Biscayai-öbölben a 7 métert. A leg-nevesebb “hullámmérők” egyike Paris admirális volt. Négyezer-nél több hullámot mért, és szerinte az óceáni hullámok átlagma-gasságát 6 és fél méterre lehet mérni. Ő mindössze csak egy alkalommal észlelt 11 méteres hullámot az Indiai-óceánban. A megfigyelők szerint a hullámok a legmagasabbak és a legszabá-

lyosabbak a déli Antarktikán, a délsarki óceánon. Egyenletes, állandó erős szelek fújnak ezen a tájon. Az észlelők szerint a hul-47

lámok magassága itt 10-11 méter, a hosszúságuk pedig eléri a 300-400 métert is!

A tengeri hullámok közepes terjedési sebessége 11-12 méter másodpercenként, vagyis óránként 39-45 kilométer. Az is érdekes, hogy a szabályosan fújó, erős szélben megfigyelt hullámok hosszúsága a napok múlásával megfelelően növekszik. A derék hullámmérő Paris admirálistól tudjuk, hogy a Jóreménység-fok-nál szerzett adatok szerint: a jó szélben 6 méterig felemelkedett hullámok hosszúsága az első napon 113 méter, a negyediken 35 méter volt.

Megmérték már a hullámok “erejét” is. Hollandia híres ha-lászkikötőjében, Ymuidenben, az északi-tengeri vihar egy szép napon 20 tonna súlyú kőtömböt emelt és dobott fel a 4 méter magas töltésre! Bonnin közlése és mérése szerint, amikor a híres skóciai vihar szétdúlta a Wiecki-hullámtörőt, egy darab 2600

tonna súlyú betontömböt mozdított el a helyéről!

Anton úrtól eleget hallottunk a Zrínyi korvettről. Ázsiai útján a Zrínyit erős monszun hajszolta egészen Adentől Ceylon nyugati partjáig. Tizenöt napig tartott a vihar, a korvett csak a legkisebb vitorlafelületet hordta, mégis naponta 500 kilométert tettek meg. A korvett hajónaplója szerint 10-11 méteres hullámokat észleltek. “Látszólag magasabbak a középárbocnál” - írta a naplóba az ügyeletes tiszt. Egy ilyen hullám egyszer okialt kapta a hajót: oly irtózatos erővel csapott a hajóperemre, hogy az acél-ból készült ágyúbanériákat (ágyúállásokat) védő páncélperemet 10 méter hosszúságban úgy benyomta, mintha papírból készült volna!

Nem is annyira a hullám magassága a veszélyes, de a rombolóerő, amivel a hullám pusztítani képes.

- Ha viharba kerültök, arra ügyeljetek, minél kevesebb nyílt felületet adjatok a hajóból! - tanultuk Daniló bácsitól.

A tenger hatalmas erő. Kiszámítottátok már az óceánok és tengerek nagyságát? A megfakult jegyzetfüzetből ide írom Horváth Feri számítását, adjátok tovább:

48

Földközi-tenger 2,9 millió négyzetmérföld Karib (Amerikai)-tenger 4,8 millió négyzetmérföld Ázsiai-ausztrál középtenger 8,2 millió négyzetmérföld Északsarki-tenger 15,3 millió négyzetmérföld Atlanti-óceán 79,7 millió négyzetmérföld Indiai-óceán 72,5 millió négyzetmérföld Csendes (Pacific)-óceán 161,1 millió négyzetmérföld A Földgömb szárazföldi területe 136 millió négyzetmérföld Összes tengerek területe 351 millió négyzetmérföld …Nem volt a bóra elől menekülés. Ha visszamegyünk, és Sansego szigetén keresünk menedéket, nagy utat vesztünk. Ha levisz a vihar Pelagosának, ugyanez az eredmény. Ajadran Sebenicónak tartott, azzal a bizonyos lisztteherrel, ezért kapitá-

nyunk - amennyire lehetett - tartotta az irányt. Oldalt dőlt, nyö-

gött, nyelte a vizet, őrült bukfenceket vetett a hullámok tetejéről hullámmélybe a sóner, de egyre közelebb kerültünk Sebenico magasságába.

- Meglátjátok, ott lesz a sziget az Incoronatákon - mondta Jokkó - azért is vett fel a hajó árut Sebenico részére.

Bizalmasunk, Horváth Feri azonban mosolygott: - Az öreg többször azt mondta: déli Adria. Márpedig az Incoronata-szigetek még nem “déliek”.

Három napon át vert, táncoltatott, űzött a bóra bennünket, amikor kezdett lehalkulni, “borino” lett belőle. Ekkor már csú-

fosan festettünk. Mi magunk megviselten, kimerülten végeztük a munkát a fedélzeten, mert bizony a borino jöttére Zollerrel együtt szabályos matrózfeladatokat láttunk el.

- Kiálltátok a bórát, most már nyugodtan dolgozhattok - rendelkezett kapitányunk.

Bizony nem volt egyszerű valami a megtépázott sóneren dol-gozni. Akkor már három napja alig aludtunk valamit, hiszen a szörnyű bakugrásoktól nem jött szemünkre álom a koje kemény fekhelyén. (Különben a világ minden vitorlásán minden koje-48 249

fekhely mindig kőkemény. Nyilván azért, hogy négyórás pihenő

után “frissen” ugorjon a matróz az őrhelyére.) Ráadásul mindenünket átjárt a nedvesség, a szél, a hideg. A bóra jeges, fagyos szél. - Nem akadt a hajón tenyérnyi száraz hely, az öltözékünk-ből csavarni lehetett a vizet. Három nap óta nem nyeltünk meleg ételt, hiszen Guzsik apó apró konyhájában nem lehetett tüzet gyújtani. Fáztunk, mint varjak a faluszéli fákon, télvíz idején.

- Gyerünk, moccók, gyerünk! - nógatott bennünket hol Suttora, hol Sottomarina.

Mindig akadt valami elvinni, elhozni, elmozdítani, leszedni való. Ekkor tudtam meg azt, hogy a világ legnehezebb mestersé-

gei közé tartozik a tengeri hajósmunka. Ott, a fedélzeten, az árbocon, a hajó mélyében, a kormány mellett csak az állja meg a helyét, aki a polgári életben nyugodtan kiáll egy ötemeletes ház ereszére, aki egész nap képes a csarnokokban zsákot hordani, s aki télen is elalszik egy kispadon. Az - talán - beválik tengerésznek.

A Jadran kötélzete meglazult, a feszítők és a merevítők en-gedtek. Az előárboc nagyvitorlája a gaff alatt végighasadt.

A második orrvitorla, még a reffelés után, menthetetlenül eltűnt.

Ugyanerre a sorsrajutott Guzsik apó tyúkketrece. Állítólag Sottomarina hallotta a csirkék panaszdalát, amikor a ketreccel együtt a bóra tovaröpítette őket. A raktárfedőre feszített ponyva is megtépázódott. Mindezt pedig rendbe illett hozni. Volt idő

erre Sebenicóig.

- Csak fürgén, fiúk, fürgén - rendelkezett Suttora. - Örvend-jünk, hogy kimenekültünk a bóra markából. Úgy örvendünk a legjobban, ha szorgalmasan dolgoztok!

Fájt a derekunk, a karunk, a hátunk, mintha vénemberek lettünk volna. A legcsekélyebb mozdulatra felszisszentünk, de nem volt semmiféle mentség.

Jokkó, a csupa szív, jóságos Jokkó volt az, aki talán a leginkább megértette panaszunkat:

- Mindenkivel így van ez, Andrea, az első vihar után. Én is így jártam. Azt hittem, kiszakad a hátam, hogy a bórától meggémberedett ujjaim kettétörnek. De nem így van. Ha a kojéban maradsz, megbetegszel. De itt a fedélzeten meggyógyulsz!

Higgy nekem, így van.

Mert bizony Zollerrel együtt - egymásnak bevallottuk, ké-

sőbb Jokkónak, de Ferinek is - a szélvihar harmadik napján annyira elcsüggedtünk, hogy már arra gondoltunk: ha partot érünk Sebenicóban (amiben nem hittünk), búcsút mondunk a Jadrannak!

- Alkalmatlanok vagyunk mi ilyesféle munkára - morfondí-

roztunk, amikor a koje hideg magányában gubbasztottunk.

De Jokkó és Feri buzdítgatásaival valahogyan megembereltük magunkat. Kezdett az életkedvünk visszatérni, és a fedélzeti munka valóban jót tett. Annyit ettünk Guzsik apó főztjéből, amennyi belénk fért, főleg kukoricakását szalonnával, a kojéban meg úgy dőltünk le, mintha szebb és jobb helyen képtelenek lennénk aludni.

A bórától megviselt utunk negyedik napján, amikor már valahogyan, Daniló bácsi utasítása szerint helyrehoztuk a sónert, láttuk meg a hajóroncsot.

Egy valódi, igazi hajóroncsot a tengeren!

Délután volt, és egyenesen az Incoronaták déli csücskének tartott a Jadran, hogy ott elhaladva, Sebenico kikötőjébe kanyarodjunk.

Addigra már az is megdőlt, hogy az Incoronatán keressük az uszkok szigetét.

- Csak annyi időt töltünk Sebenicóban, amennyi a kirako-dásra és a holt ballaszt felvételére szükséges, utána elindulunk, hogy felkeressük a szigetet - mondta ezen a reggelen a kapitány.

Rákacsintottunk Jokkóra:

- Na látod, Jokkó, mégse erre van a keresett sziget. Akkor előbb oda mennénk, nem Sebenicóba!

A roncsot Sottomarina vette észre.