76 77

- Szeretném, ha velünk jönne. Nem kivételezésből, de azért, hogy meglássa a perluccai tonnárát, arról kell dolgozatot írnia.

Valóban így volt, s Feri ezt ragadta meg, nehogy kivételezéssel vádolják.

- Persze, ti ezért mentek Perluccának, és nem Chersónak? -

mosolygott gúnyosan Zanetta, és ebben a mosolyban benne volt minden elfojtott indulat a versenytárs ellen. - Vedd tudomásul, hogy nem megy veled!

Feri kihúzta magát. Zanetta ugyanígy. Feszülten nézték egymást. Valójában itt nem rólam volt szó: Zanetta végre okot talált, hogy ellenálljon, és megtagadja azt, amit a másik akar.

Csak mi álltunk már az akadémia udvarán, a két osztály elvonult a kikötőbe. Mi álltunk ott és Anton úr, aki akkor lépett ki az épületből.

- Nem megy veled - ismételte Zanetta.

Anton úr ránk nézett:

- Mi van, mi bajotok, fiúk? Ejnye, ejnye, mi történt? Ha a Zrínyi fedélzetén lennénk, azt mondanám, csapjatok össze, de itt mégse lehet.

- Elég volt már a nagyképűségedből! - lihegte Zanetta.

Bár Anton úr ott állt, Feri nyilván nekimegy Zanettának.

Ekkor azonban feltűnt az udvar túlsó végén a légtünettan és tengerrajz tudós tanára.

Öles lépteivel ott haladt el mellettünk, de megállt, mert Anton úr megszólította:

- Tanár úr, jelentem, hogy Horváth és Zanetta akadémikusok nem tudnak megegyezni! Még ha a Zrínyi fedélzetén lennénk…

- Miért nem? - nézett ránk az a tanár, aki igen nehéz tudományt tanított, de akit igen szeretett minden nautikus.

- És mi van a Zrínyivel?…

Néhány perc múlva már ott iramodtunk Ferivel a Riva (rakpart) felé, hogy ne késsük el a Klotild indítását. A tanár Ferinek adott igazat, és így a hajóra mehettem. Zanetta mögöttünk jött át a vasúti síneken. Leforrázva, dühösen. A tanár úr előtt maga volt 78

az alázat, és kifejtette, hogy félreértette Feri szavait. Anton úr meg is jegyezte:

- Neked, Zanetta, nem hajósnak, de kereskedőnek kellett volna elmenni!

Különös, de akkor is éreztem, hogy Zanetta várja az alkalmat a leszámolásra.

Aklotild fedélzetén már izgatottan lesték Ferit.

Celligói kapitány, aki átadta a kormányt barátomnak, meg is jegyezte:

- Talán már kapitány lett, akadémikus úr, hogy így megvárat minket?

Ezzel Celligói parancsnok a hajó elejére vonult, hogy jelez-ze, csak mint ellenőrző személy van jelen, különben ezekhez az iskolásokhoz sem neki, sem a Klotildnak nincs semmi köze.

- Budinics és Végh a kormányhoz áll - osztotta be a fiúkat Feri. - Utána a többi váltja. Kalmár és Würtz a loggot kezeli, majd sorban a többiek is. Megértettük? Indulás.

Felbőgött a Klotild kürtje, és a Zichy-móló mellől elindultunk. Sűrű, fekete füstöt eregetett a kis hajó, de meg kell adni, olyan pompásan forgott a propellere, hogy élvezet volt a hajó-

orrba telepedni, és nézni a tajtékosan fel-felcsapó hullámokat.

A sirokkó már tegnap elállt, és nyugodt, szép, aránylag hű-

vös időre ébredtünk ma reggel.

A gőzbárka átkanyarodott a nagy móló felé. Ott horgonyzott a Ragusa. Holnap bevontatják a hajógyárba, olyan hiba támadt a fenékrészen, hogy stápelre (állványzatra) kell kiemelni. Most a vitorlázatot szerelték a bark tengerészei. A főárboc keresztrúd-jait szedték le a magasból. Ott virított Szevér bosnyák sapkája, a kötélzeten mászott felfelé az óriás Sottomarina, az egyik keresztrúd széléről Jokkó integetett fejkendőjével.

- Holnap a hajógyárba megyünk, ott keressél! - hallottam Jokkó hangját, amikor felismert.

A Klotild hármat sípolt, de olyan éleset, hogy valósággal megsiketültünk. Így köszöntöttük barátainkat a Ragusán.

79

Kifelé pöfögtünk a kikötőből. A nagy kikötő közepén haladtunk. Az elevátor egy gabonás hajó tartalmát nyelte el, a rendező

pályaudvaron vonatok tolattak, és a tiszta levegőben a Fellegvár Modest-templomának harangja kondult.

Olyan nyugodt, olyan békés volt itt minden, annyira meghitt a tengerparti ősz szépségeitől, ragyogó színektől és az oleande-res kertek illatától, hogy lehetetlenség volt arra gondolni, való-

jában háború van, közeledik a Habsburg-császárság összeomlá-

sa, és hogy nem messze innen harcterek vannak, ahol ágyúk dö-

rögnek!

És mégis erre kellett gondolni. A kikötő bejáratánál ott horgonyzott az Ulan őrnaszád. Fedélzetén tűzkészültségben állt minden. Kétstráfos tiszt, fregatthadnagy könyökölt a parancsnoki hídon, és nézett közömbösen ránk. A Klotild lobogóját mé-

lyen lehúztuk, igen nagy alázattal köszöntve a hadihajót, amit -

az nem is viszonzott!

Celligói kapitány most valami közösségét érzett velünk, mert hátraszólt a kémény melletti kuckójából: - Ha jelentenénk, az orrára ütnének. De mit érnénk vele?

Legközelebb belénk köt, annak meg én adnám meg az árát.

Mindezt kiegészítette még néhány szívélyes szóval, de már illő távolságból az Ulantól.

A Naszád-kikötőnél, ahol néhány hete a Hribus Unitis horgonyzott, möst két nagyobb egység állt a part mellett. Az egyik a Sankt Georg volt, háromkéményes cirkáló, a másik a nála kisebb Laudon nevű romboló. Ezek is bolyongtak egyik helyről a másikra, egyik természetes kikötőből ki, a következő védett tengeröbölbe be, hogy elkerüljék az ellenség merész, apró kopóinak, az olasz Mas-oknak veszélyes harapását.

- Sebességmérésre felkészülni! - adta ki a parancsot Horváth Feri.

Kalmár és Würtz fürgén előszedte a különböző loggokat, és hozzálátott a hajó sebességének, a “csomónak” megállapításához.

Erre már Celligói parancsnok is előjött a kémény mellől. EL-80

végre mindig nyugtalanította, hogy milyen sebességre képes a Klotild.

Le is szólt a gépházba:

- Szenelni!

Az úgynevezett patentloggot, a mechanikus sebességmérőt felerősítettük a tat palánkjára. Ez a sebességmérő, mint az ábra is mutatja, nem más, mint egy hosszabb csőben elhelyezett óra-mű és a hozzá tartozó forgótengelyecske. A tengelyhez van erő-

sítve a hosszú, húsz-harminc méteres vezetőzsinór, és ennek vé-

gén egy propellerszerkezet.

A víz ellenállása és a hajó előrehaladása révén a propeller forog, de forog az óraszerkezet is, és kis számlálólapján mutatja a megtett távolságot, egészen száz tengeri mérföldig. Ez a Waker-féle patentlogg minden adott mérföld megtételét csengéssel jelzi, ami azt jelenti, hogy a hajó menetsebességét a két csengetés közötti bármelyik percben meg lehet állapítani. Minden esetben 600-at kell osztanunk a megfigyelt másodpercek számával. Ha 60 másodpercet számoltunk a két csengőjel között, akkor hajónk óránként 10 tengeri mérföldes sebességgel halad.

A két csengőjel közötti távolság - a csomó. De hát ezúttal átvitt értelemben, mert e modern eszköz a valóságos csomót ki-küszöbölte. A korszerű vitorlás hajón ezt a patentloggot használ-ják, a gőzhajón már ezt sem, ott külön praktikus szerkezet méri a megtett utat. A Klotild hajósai sem azért tanulmányozták a loggot, mintha a sebességszámítás csak ezen múlna. Nem, a ha-józásnál az ősi eszközök használata igen fontos: ezek ismereté-

ben válik könnyen elsajátíthatóvá minden korszerű eszköz vagy szám ítás.

De a Raguscín, ha emlékeztek, a fedélzeten ott hevert egy fadarab, a logg fékező falapja. A Ragusa legénysége nyilván még használta az olcsóbb eszközt, a kézi loggot, ami olyan, mint a napóra - sohasem romlik el.

A Klotild hajósai is hoztak magukkal egy kézi loggot, és előbb azzal mérték a gőzbárka sebességét. A kézi logg négy 81

részből áll: a már ismert, háromszög alakú falapocskából (átmé-

rője átlagosan 20 centiméter, vastagsága másfél centiméter), a hozzáerősített 120 méter hosszú zsinórból és a kézi motollából, amiről a zsinór letekeredik. Mindezt kiegészíti a negyedik szá-

mú tartozék, a homokóra. Most pedig tessék jól figyelni, hogy eloszoljék a homály a rejtélyes “csomóról”! A zsinór, amit a motollára tekertek, bőrdarabkákkal és csomókkal egyenlő távolságú részekre van beosztva. A csomók az egész, a bőrdarabkák a fél tengeri mérföldeket jelzik. Van még egy jel a zsinóron: piros vászondarabka jelzi a hajó hosszának megfelelő részt. Amikor ez a vászondarabocska átszalad a sebességet mérő kezén, akkor kezdődik a “csomók” figyelése, vagyis a mérés. A homok-

óra 15 másodperc alatt folyik le. Az igen egyszerű számítás a következő: tizenöt másodperc alatt hány csomó futott át a sebességmérő kezén? A csomók számát kell megszorozni kettővel, és akkor megkapjuk az időt és a távolságot, amit behelyettesítünk a tengeri mérföldbe, az 1853 méterbe. Így kapjuk meg a vitorlás hajó sebességét - a csomó segítségével!

Horváth Feri intésére odaálltam Würtz és Kalmár mellé: - Würtz végzi a mérést, Kalmár kezeli a motollát, te a homokórát tartod - intett nekem Feri. - A falapot majd Danics be-dobja a vízbe. Kezdhetitek.

A világítótorony magasságában voltunk. Danics a falappal a tatra állt, Würtz könnyedén kezébe vette a zsinórt, Kalmár két marokra fogta a motollát. Én az órát emeltem.

- Ha Würtz kezén átszalad a hajót jelző piros szalagocska, akkor gyorsan fordítsd a homokórát - figyelmeztetett Feri.

Kezdhetitek!

A falap berepült a vízbe, s mivel ólomdarabka volt az alján, és mind a három szöglet felől egyenletesen húzta a zsinór, nem billent, nem süllyedt el, hanem egész felületével fékezőleg meg-

állt a vízben. Pörögni kezdett a motolla, a megfordított homok-

órából pedig ömlött az alsó részbe a parányi kvarcszemecskék 8

sokasága. Négyszer egymás után végeztük a mérést, majd Würtz odaállt Feri elé:

- Jelentem, hét és fél csomó, azaz óránként hét és fél mérföld a Klotild sebessége.

Celligói kapitány fellélegzett, és visszaült a kéményhez.

A Klotild sebessége kielégítő.

- Most pontos magyarázatot kérek a kiszámításról - szólt Horváth.

Würtz felelt:

- A mérés alapszáma 30 másodperc, mivel kétszer 15 má-

sodpercet mértünk. Miért 30 másodpercet? Mert a mérőzsinór egyes részei úgy aránylanak egy tengeri mérföld távolsághoz, mint ahogy 30 másodperc aránylik egy órához. A 30 másodperc egy órában százhússzor van meg, viszont a mérőzsinór két-két csomó közt levő része is százhússzor van meg a tengeri mér-földben. A számítás a következő: 1853:120-15,44 méter. Tekintettel arra, hogy a vízbe dobott úszótárgy a zsinór feszülése miatt egészen mégse marad mozdulatlan, hanem a hajóval kissé továbbhalad, korrekcióval élünk. A korrekció: a csomóhosszat nem tizenöt méter és negyvennégy centiméterben állapítja meg, hanem a tapasztalat alapján 14,62 méterben. Mivel az óra is, a távolság is azonos a százhuszadrészes számítással, kijelenthet-jük, hogy ahány csomó a görgőről 30 másodperc alatt lepereg, nemcsak annyi csomóval, de annyi tengeri mérfölddel halad a hajó.

Mérésünk alapján a Klotild ezekben az órákban hét és fél tengeri mérfölddel halad.

Mondom, Celligói kapitány elégedett volt, de nyilván a kikö-

tőbe tartó Falke parancsnoka még inkább. A Falke torpedóna-szád negyven méter hosszú és alig négy méter széles. Csupa gép (ezer lóerő) és ágyú, torpedóvető cső, gépfegyver. Úgy száguldott el a közelünkben, hogy a kis Klotild fedélzetét víz borította el.

- Legalább tizenkilenc csomó! - nézett utána a kormánykerék mellől Budinics akadémikus.

83

- Legalább huszonegy - egészítette ki a kémény mellől bá-

natosan Celligói - így a Klotild soha nem megy, soha!

Horváth Feri körülnézett, jókedvűen rámutatott a kormánykeréknél álló Véghre:

- Többször szóba került a tengeri mérföld. Nem kell elhagy-nia a helyét, de Végh akadémikus erre megfelelhetne.

A fiú nyelt egy nagyot. Nem volt valami híres felelő, amolyan mogorva, szófukar fickó volt, nem szeretett beszélni. Ezért nem is a neve után ismerték az akadémián, hanem szótlansága miatt a Mohikán néven.

Lassan, vontatottan beszélt, de a dolgozatai annál jobban sikerültek.

- A tengeri mérföld a földgömb legnagyobb körének egy ívperce - dünnyögte a vízi Mohikán. - Azaz 360-ad része. A pontos mérések alapján tudjuk, hogy egy-egy legnagyobb kör kerülete 40 025 669 méter, ennek egy ívperce pontosan 1853,04

méter, vagyis kereken 1853 méter.

- Helyes - bólintott Feri. - Jól, tömören válaszoltál, Mohikán. Most álljanak elő a következők, és ejtsék meg a kontroll-mérést a patentloggal.

Erre Celligói kapitány megint elmozdult a kéménytől, és le-kiáltott a gépházba, ahol amúgy is izzásig hevült minden: - Szenelni!

A torpedógyárnál a kormány mellől Budinics a part felé intett.

- Jelentem, fényjelek!

Tükrös fényvetítővel rövid-hosszú, hosszú-rövid jelek villantak fel. Nem kétséges, nekünk szóltak a jelek. Feri és Celligói egyforma figyelemmel számolta a jelzéseket. A torpedógyár őrségétől jött, de ugyanakkor zászlójelek is felröppentek egy árbocra.

- Kormányt dél-délnyugatnak - intett Budinicséknak Horváth. - Jeleznek, hogy távolabb kell mennünk a torpedógyártól.

Celligói dühösen kiköpött:

84

- Egyre csak azon törik a fejüket, hogyan zavarják a “civilt”.

Mintha kellene nekünk egyetlen torpedójuk is. Kell a fenének!

Olyan jóízűen nevettünk, hogy azt a torpedógyárnál is meg-hallhatták. Elképzeltük Celligói bácsit, torpedóval a hóna alatt, amint ballag hazafelé a Riván!

- Az is lehet, hogy robbantásra készülnek, és nem akarják, hogy a Klotildot baj érje - okoskodott Budinics.

Celligói felpaprikázódott:

- Ezek? Robbantani? Hiszen nem tudsz róla: alig van már puskapor! Akkor mivel robbantsanak? Mindent a repülőtámadá-

sokra tartalékolnak!

Celligói kapitány nem tartozott azok közé, akik a háborút folytatni akarták.

Pedig sok minden még arra emlékeztetett, hogy háború van.

Mint azok a hajók, melyek Fiume külvárosa, San Niccolö magasságában, a hajógyár előtt, a szabad vízen horgonyoztak.

Itt volt a Karnaro legutolsó aknazára. Az első a Canale di Farasinát zárta el Fianona és Cherso között, a második a Canale di Mezzót, a harmadik jóval Novigrád alatt a Canale di Maltempót.

Függőhálóval egyesített aknazár védte a kikötőt a tengeralattjárók és a veszedelmes MAS-OK ellen.

Kimustrált, öreg tengerjárói az Ungaro-kroatának lebegtek a vízen San Niccolö előtt. Közöttük ott függött a drótháló, és előt-tük talán fél mérföldnyire lehetett az aknazár.

Az öreg, valóban rozsdás, a vörös míniumig lekopott szegény, jobb sorsot érdemlő hajók úgy imbolyogtak álltó helyükben a vízen, mint szegény koldusok a templomkapuk előtt.

Rossz érzés volt rájuk nézni, és még mi is önvádat éreztünk, hogy ide jutottak. Kéményükről a bóra, a sirokkó valósággal leette a csillagot, a tatokon alig lehetett kibetűzni a valamikor csillogó neveket: Zvonimir, Pannonia, Senj, Liburnia… Fedélzetükön egy-két fegyveres őr állt, vagy lépegetett unottan.

Áthaladtunk a hálózár kapuján, és most már akár torpedót is kaphattunk, kint jártunk a nyílt vízen.

85

A messzeségben ott látszott a Tersattóra felvezető hosszú csík: az ötszáz lépcső meredélye és Tersatto felett az óriási Karszt napfényes teteje.

A Klotild dohogva, pöfögve hasította a tengert, Celligói kapitány örömére hét és fél csomóval.

Kibontakozott a perluccai öböl, a tonhalászok tanyája és mö-

götte a kőbánya, ahonnan a kikötőépítés egész kőanyagát kifejtették.

Olyan hajó nincs sehol a világtengereken, mint a trabaccolo vagy brazzera, de olyan halásztanya sem, mint Perluccában és a dalmát tengerparton még mainapság is.

A tonnára felé közeledtünk, amikor elhagytuk a haditengerészeti hálózár páncélját. Mi a “tonnára”? Hihetetlenül nagy, kö-

télerős háló, aminek a kezeléséhez olyan kemény emberek szük-ségesek, mint a perluccai halásztanya derék, sokat kiálló lakói.

Messziről különös építmény árulja el a tonnárát: a part kö-

veihez erősített, ferde szögben a tenger fölé hajló létra. Létra, de milyen létra! Hosszabb a mi tűzoltólétráinknál is - huszonöt-harminc méter hosszúságú. Úgy dől be elferdülve a tenger fölé, mintha menten fel is billenne. Ennek a létrának a végső fokán, amolyan kis karosszékben ül egy ember, és bámulja a vizet.

Nyolc-tíz órán át egyebet sem csinál, mint annak a szélben recsegő, nopogó, hajladozó alkotmánynak a legtetejéről lefelé tekint.

Nézi a magasságból jól látható, és a tengeröböl meredek mé-

lyén libegő hálót s a netán abba beletévedő halakat. Persze, nem mindenféle apró scombrit, csevolót, glavocsét, hanem az óriási hálóhoz és a kegyetlenül meredek létrához méltó méretű hal-zsákmányt, a tont, vagyis a tinhalat.

A vízben lebegő háló felső íve van 200 méter, mélysége 35-40 méter is. De hát még így sem balatoni háló, mert a zsineg vastagsága legalább kisujjnyi. Elképzelhető, micsoda súlya és mekkora értéke van egy ilyen tonhálónak!

Már messziről láttuk, hogy valami történt a perluccai öbölben.

86

A két látólétra tetejéről integettek a figyelők. A parton pedig, mint a hangyák, nyüzsgött a rengeteg ember, gyerek, asszony.

Celligóinak és Horváth Ferinek is az volt a véleménye, hogy tonhalak raja került az öbölbe, és úgy lehet, hogy a háló közelé-

ben úszkálnak. Ha téglalapnak képzeljük el a háló területét, akkor az úgy van elhelyezve, hogy a belső, zárt részt a part adja, a háló bal oldala mélyen a vízben van, a háló külső éle ugyancsak úgy lóg a vízbe, hogy a feneket súrolja, de a jobb oldal nyitott, ott szabad a bejárás. Ott van az a kapu, ahol a tonhalaknak illik besétálni.

Hogy még nem sétáltak be, azt elárulta a figyelők mozgása, integetése. Ingükkel jelezték, merre csapódott a magasból jól látható halraj.

A Klotild sietve pöfögött a tonnára irányába, gondolva arra is, nehogy megzavarjuk a halfogást. De emberi számítás szerint addigra el kellett dőlni, lesz-e vagy sem halfogás a mai napon Perluccán!

Az izgalom egyikünkről a másikra átragadt. Abbamaradt a logg-gyakorlat, de a tervezett iránytűgyakorlat és a helymeghatározás is.

Mindenki ott szorongott a gőzbárka hullámvédőjénél és az oldalkorlátnál.

Celligói kapitány is izgalomba jött. hlagy halász volt, mint a legtöbb fiumei és a legtöbb tengerész a partvidéken.

- Bementek! Bementek! - üvöltötte Celligói kapitány, és meglengette sapkáját: - Hé, hahó, Perlucca! Húzzátok, erősen húzzátok, mi is megyünk! Megyünk, az angyalát!

Most már jól láttuk, miként vonják a szörnyű nehéz hálót a perluccaiak, hogy elzárják a kijárót. Közben a két ember a létrák tetejéről kövekkel bombázta a kivezető részt, nehogy visszaka-nyarodjék a betévedt halraj a szabad tengerbe.

Ahány ember a parton mozgott, az mind nekifeszült a háló vonójának.

Láthatólag így is nehezen ment a háló összeszorítása.

87

- Tele lehet tonnal a háló, azért olyan nehéz! - lelkendezett Celligói. - Fiúk, siessünk, siessünk! Óriási fogás történt, óriási, én mondom, Celligói kapitány!

A partról integettek, kiabáltak, hívtak, ünnepelték ezt a való-

ban ünnepi eredményt.

- Zsivió, zsivió! - lebegtették az ingüket a létra tetejéről a figyelők kis gőzösünk felé. - Gyertek, gyorsan, segítsetek!

Már ott jártunk a háló közelében. A közepén forrt, kavargott, fortyogott a víz. Olykor egy-egy kiadós uszony, feketéskékes halhát emelkedett kifelé. És mekkora uszonyok, mekkora halhátak!

Celligói, Budinics és a szótlan Mohikán voltak a legizgatot-tabbak. Csak az egyiknek kellett volna a hajóból kiugrani, a má-

sik kettő követte volna, de az is lehet, hogy a fedélzet összes embere így tett volna!

- Gyerünk már, gyerünk! - ordított le a gépházba a Klotild parancsnoka.

Ekkor már Horváth Feri állt a kormánynál, nyugodtan, biztos kézzel. Őt is lenyűgözte a háló látványa, de - felelős vezető volt, és úgy is viselkedett e pillanatban, ahogy a jó vezetőhöz illett.

- Tele van, tele! - ordították a halászok, és mámor volt a hangjukban, örömujjongás. - Gyertek segíteni, egyedül nem bí-

runk velük!

Végre rámosolygott a szerencse Perluccára. Híre járt már, hogy se télen, se tavaszon nem volt semmiféle fogás: elkerülték a halak a tonnárát.

Most itt van a kárpótlás, akárki láthatja.

A háló kis hordó nagyságú parafái elmerültek attól a hatalmas erőtől, amely megkezdte birkózását az emberrel. A közel két méter hosszúságú, több mázsás halak a szardella- és scom-brirajokat követték, és így jutottak a háló csapdájába.

Vajon hány darab tonhal lehetett a hálóban? Lehet, hogy ötven, lehet, hogy kétszáz! Nem pontyok, sem keszegek, hanem jól megtermett, disznó nagyságú szörnyetegek.

Alig ért a Klotild az aprócska marinához, Celligói kapitány volt az első, aki hűtlenül elhagyta a fedélzetet. Mint az őrült, rohant Budiniccsal, Mohikán-véghgel és a többi megzavarodot-tal, hogy segítsen a perluccaiaknak. A gépész és a szeneslegény is kitört a kazánházból, de Horváth eléjük állt: - Egy tapodtat se, Daniló bácsi, amíg nem csökkentik le a kazánban a tüzet!

Ugyanakkor velem együtt három fiút is visszatartott.

- Hohó, szabályos kikötés, utána mehettek!

Hogy megjött a segítség, az öreg halászok közül többen a csónakokhoz rohantak és be a házikókba, a felszerelésért. Mi a felszerelés? Kiadós súlyú bunkók, husángok és erős vasszigo-nyok. No meg hosszú nyelű vaskampók az elhullott állatok kiemeléséhez.

Mire mi végeztünk a Klotild kikötésével, addigra megkezdő-

dött az öldöklés! A háló összeszorult, és a kis csónakok a háló tetején bekanyarodtak a harctér közepébe.

Az egyikben Celligói kapitány ült, vagyis inkább állt, megrészegedve a kavargó, a tombolva csapkodó, kivágódó, bömböl-ve visszazuhanó hústömeg lenyűgöző látványától!

Ami ezután következett, arra jobb fátyolt borítani. Vad dolog a tonnárás mestersége, vérfürdő az, nem halászat. Bunkókkal verik a kétségbeesett foglyokat, és amelyik elalél vagy elpusztul, azt a vaskampókkal megcsáklyázzák, és viszik a partra, ahol az asszonyok és a még fürge kezű aggok azonnal megnyitják, ki-belezik, sózzák, hordókba rakják!

Mindenütt vér és vér, szörnyű bűz, vad kannibál látvány!

Most is emlékszem, nem szégyellem bevallani, ketten voltak a Klotild utasaiból, akik nem bírták nézni, mi történt Perluccán.

Tengerészhez nem illően, szégyenszemre felkavarodott a gyom-ruk, és úgy mentek vissza a hajóra, hogy többet látni sem akarják a halásztanyát. Az egyik Würtz volt, a másik én.

Ha eljuttok, fiúk, Perluccába, ami igen könnyen lehetséges, hiszen jó barátok élnek arra, és könnyű oda az utazás, örüljetek, 89

ha éppen üresen lebeg az öböl kék vizén a halászok hálója. Nem halászat az, de mészárlás.

Régen lement a nap a Monte Maggiore mögött, amikor el-köszöntünk a halászoktól. A tonhalfogás olyan, akár a szüret, akár a disznótor nálunk. Illő, hogy mindenki, aki kivette a részét ezekből az ünnepségekből, vigyen is magával valamit. A jó-

szívű, deréki halásznép tizenöt-húsz kilós haldarabokkal akarta megajándékozni a segítségükre érkezett nautikusokat. Majdnem közelharc lett ebből, végre győztünk. Celligói kapitány bezzeg elhozta volna a tonnára fél zsákmányát, ha adják. De ennyit mégse adtak.

Harmadik fejezet

Katonai titkosrendőrök a Nauticán - Mi történt? - Az “ítélet” - Kimegyek a hajógyárba - Kis lecke a zászlójelzés tudományából - A “Gamila”, vagyis a Szemétdomb nevű városrész - Örök testvériséget fogadunk Jokkóval -

Daniló bácsi, a kapitány és otthona - A torpedómester elbeszélése -

A Flamingó tragédiája - Menekülés a háztetőkön Ahogy múltak a napok, a hetek, úgy romlott a barátságunk Angelo Zanettával. Ez a végzős akadémikus igazában padronénk, “apánk” lett volna, és így a kötelessége, hogy ügyes-bajos dolgainkban segítsen, tanulmányi gondjainkban irányítson.

A tengeralattjáró-kaland óta Zanetta annyiba se vett bennünket, mint előzőleg. A kis Zollert előbb lenézte, majd utálta, végül gyűlölte. Holott szegény Zoller arról igazán nem tehetett, hogy pontosan akkor bukkant ki az Adria mélyéről az U 111., amikor Zanetta irányításával arra kalandoztunk.

Minderről Zoller annyit tehetett, mint az, akinek a fejére egy háztetőről tégla esik. De Angelo Zanetta ezt nem látta be: Zoller iránti utálata egyre nőtt, majd én is sorra kerültem, és végül az egész.évfolyam sorra került.

Azt is látta, hogy Horváth Feri az a bizonyos valaki, akihez az asinellók erősen húzódnak. Amíg a világ világ - így lesz mindig: az i ~úságnak ideáljai vannak, és olyan intézet, iskola nem akadt, ahol az alsósok ne találtak volna a felsősök között valakit, aki többet jelentett az átlagnál. Nekünk Horváth Feri volt a diákeszmény. Okos, értelmes fiatalember, edzett és ki-sportolt, a gőg legkisebb porcikája is hiányzott belőle, mindig volt egy jó, figyelmes szava, ha találkoztunk vele. Érthető tehát, hogy rokonszenvvel voltunk iránta; szerettük, becsültük.

Mindez nemcsak bosszantotta, de bőszítette Angelo Zanettát.

Hosszú időnek kellett elmúlnia, míg észrevettük, hogy van 91

nemzetiségi kérdés is Fiuméban. A lakosság többsége (sőt, bő

többsége!) horvát, dalmata, szlovén származású volt. Az olasz eredetűek főleg a kereskedők, a vállalkozók, a nagyiparosok, az ügyvédek és orvosok voltak. A magyarokból és az osztrákokból került ki a hivatalnoki gárda, a különböző állami szervek alkal-mazottai, főnökei. A szláv ajkúak a gyárak, a kikötő munkásai voltak, továbbá hajósok, halászok, piaci árusok, kiskereskedők.

Féltékenyen őrködött felettük az olasz kézben levő tőke, és vi-gyázott rájuk, felügyelt, ellenőrizte őket egy igen hibás szemlé-

letű, a lényeget semmiképpen nem értő hivatalnoksereg, akik abban a világban nőttek fel, amit ma “Monarchiának” vagy “K.

u. K”-nak hívunk.

Zanetta olasz eredetű, rokona több jómódú kereskedőnek, maga is vagyonos ember fia. Ha szereti a hazáját, ahonnan az ősei valamikor nyilván elszármaztak, az nem lett volna bűn, de mi inkább azt láttuk, hogy Zanetta szégyenkezik a kereskedelmi-tengerészeti akadémia formaruhája miatt, és alig várja, hogy felvegye a “császár kabátját”, amint a tiszti gálauniformist hív-ták. Ez pedig, a mi egyszerű kis világunkban, árulás volt. Árulás a tenger, a hajózás, a kereskedelem - a szabad hajózás ellen!

Mi, akadémikusok, azért szerettük a szláv eredetű fiúkat, ba-rátainkat, osztály- és akadémiai társainkat, mert valahogy egyet jelentettek a tengerrel, a csodás Adriával, a szélben kibontott vitorlákkal haladó barkhajókkal, a távoli kikötőkkel, minden kereskedelmi hajós szíve vágyával: a szabad kikötőkkel.

Tanáraink közül nem egy szláv eredetű volt - maga az igazgató is - s abból baja senkinek nem származott, legalábbis tud-tunkkal, ha valamelyikünk azt vallotta, hogy ő dalmát vagy horvát vagy szlovén - vagy esetleg a cimborái között vannak dalmátok, szlovének, horvátok.

A Nauticán ilyesmiről eddig szó nem volt. Békésen megfért a nemzetközi társaság, a magyar, az olasz, a szláv, hiszen egy volt a cél: hajózni a legnemzetközibb országútján a világnak, a tengeren.

9

És hogy mégis szó került erről, annak nagy része Zanettán múlott.

Mi egy álomvilágban éltünk, ahol minden szép volt, minden nagyszerű. Szép volt a kikötő, a tenger, ez az ódon, bájos város, a hajók és hajósok látványa, minden napunk és minden éjszakánk. Nagyszerű volt, hogy ott és azt tanulhattunk, ahol és amit annyiszor akartunk, és nagyszerű volt maga a Nautica is. Jó volt itt lenni, felhúzni reggelente a nautikusruhát, látni Anton úr Thegethoff szakállát, búvárkodni a szertárban, hallgatni taná-

raink előadását, és tudni azt, hogy a kék zubbonyos kompániá-

ban igaz barátaink vannak. Ki gondol már arra, hogy az ármány és a gonoszság már szövi hálóját?

Mert szőtte. Voltak poros fejű alakok, alázatos hívei a dohos intézményeknek, a Monarchiának, és úgy vélték, hogy a háborút ők csak megnyerhetik, de el nem veszíthetik. Nem látták, hogy Ferenc József birodalma összeomlás előtt áll. Nem hitték, hogy 1914 nyarán Gavrilo Princip golyója, ami eltalálta a Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot, egyben pontot tett egy olyan rendszerű és felsőbbségű államalakulásra, amit valóban csak a kényszer tartott össze. És hogy ez a kényszer 1918 őszén össze-omlik.

1918 ősze volt ekkor, fiúk! .

Az egyik napon, óraszünetben elterjedt a hír - valóban mint a futótűz - hogy a katonai titkosrendőrség több tagja tartózkodik az épületben.

Katonai detektívek a Nauticán!

Anton úr gondterhelten álldogált a kapu előtt. Utasítása volt, hogy a látogatókról ne beszéljen senkinek, nyilván nem is be-szélt, de a hír mégis szerteröppent.

- Hallottátok? - szállt a hír szájról szájra.

- Hallottuk - mondtuk nagy titokzatosan - de miért jöttek, kit kereshetnek?

Igen, miért jöttek, kit kereshettek?

93

És hol vannak? Az igazgatói irodában. Látta őket valaki?

Senki. De biztos, hogy itt vannak.

Három idősebb ember, mind a háromnak nagy bajusza és ke-ménykalapja van.

- Te láttad? - kérdeztük egymást.

Mindegyikünk így felelt:

- Nem, nem láttam, de ő látta.

Az “ő” is azt mondta: nem láttam, de rámutatott egy másikra: ő látta!

Az az “ő” se látta… senki nem látta… és mégis úgy történt: valóban hárman voltak a katonai titkosrendőrségről, nagy bajuszos, keménykalapos figurák, azon a délelőttön az igazgatói irodában! Elsőnek Horváth Feri, Konyovics, Szávics találkozott velük. Konyovics is, Szávics is végzős volt, évfolyamtársa Ferinek.

Anton úrjött be értük az osztályba, ahol a hajtógéptan tanára tartotta előadását.

- Az igazgató úr hívatja Horváth, Konyovics, Szávics akadémikusokat.

Szegény igazgató úr, dehogyis jutott neki eszébe egyébként odahívatni irodájába a három nautikust. Volt neki más gondja is, nem azzal tölteni az időt, hogy kihallgatást eszközöljön. Az igazgató szaktárgyának bővített kiadásán dolgozott, hogy a ka-lauzhajózástant minél részletesebben sajátítsuk el. Ez volt az igazgatónk vesszőparipája, és nem kétséges, hogy a titkosrend-

őrség embereit barátságtalanul fogadta. De háború volt, és akik abban az időben a katonaságtól, különösen a haditengerészeti parancsnokság állományából az intézetet felkeresték, azok jót bajosan hoztak.

- Feljelentés történt! - szállt az óra alatt a hír a padok között.

Kitől jött, ki küldte, nem lehetett tudni, de ez is úgy jött, mint a detektívek érkezése: nem látta őket senki, hiszen óránk volt akkor is, mégis való, hogy az épületben voltak. A feljelentés híre 94

is úgy lopódzott be a tanterembe, hogy senki se hozta, de - igaz volt!

Kedves, fiatal tanárunk a kereskedelmi földrajz hasznossá-

gát, filozófiai értékeit igyekezett bizonyítgatni, de látszott a tekintetén, hogy gondolatai elkalandoznak. Mi ugyanígy voltunk; cédulácskákat küldtünk egymásnak, és feltettük a kérdést: “Honnan tudod, hogy feljelentés, és kitől?”… A válaszok körbejártak: “Nem tudni, kitől, de feljelentés.”

Egyre csak azt figyeltük, mikor rázza meg végre a kolompot Anton úr. Mintha aznap jóval, de jóval tovább tartott volna egy óra!

- Mivel a kereskedelmi földrajz kereskedelmi szempontból öleli át a kontinensek országait, városait, de a mi szempontunk-ból leglényegesebben a kikötőket, igen fontos elhatárolni a geográfiai földrajztól…

A tanár szavai úgy kongtak, mint a nehéz matrózléptek a kihalt hajó fedélzetén.

Végre felhangzott a csengetés!

Tanárunk ugyanúgy sietett az osztályból kifelé, akárcsak mi.

A detektívek már elmentek. Horváth, Konyovics, Szávics az osztályban volt. Tehát nem vitték el őket, holott az óra alatt híre járta kis papírcédulán, hogy a végzősöket elvitték.

Zoller, Jakab és én óvakodtunk be a végzősök osztályába.

A táblán ott fehérlett a rajz: a lángcsövű Belleville-hajókazán belső szerkezete. No, itt ugyanúgy lehettek a hajókazánnal, mint mi a kereskedelmi földrajzzal!

Horváth Feri az ablaknál állt, többen közrefogták. Konyovics és Szávics egy másik csoport közepén beszélt.

Csak Zanetta ült az egyik padban egyedül, és úgy tett, mintha valamit tanulna.

Horváth Feri nevetve mondta:

- Semmi se történt, komolyan mondom, semmi! Faggattak minket, tudunk-e valami összeesküvésről. Állítólag nyomára i

95

i.

leltek annak, hogy a városban horvát érzelmű összeesküvés ké-

szül. Lehet, hogy a nevem miatt vettek elő.

A fiúk jóízűen felkacagtak. Mi, Zoller, Jakab és én, láttuk, hogy Zanetta gúnyosan elmosolyodik. De ezt Feri is észrevette, mert odaszólt Angelónak:

- Te tudsz ilyen összeesküvésről, Zanetta?

Konyovics és Szávics elhallgatott. Angelóra néztek, a többiek ugyanígy.

Zanetta előbb elvörösödött, majd elsápadt. Meghökkenve né-

zett Ferire, de feltalálta magát, és sértődötten megszólalt: - Én? Kikérem ezt a hangot! Honnan tudnám?

Felállt, valósággal remegett a dühtől.

- Jelentem az igazgatóságnak, hogy ilyennel gyanúsítanak!

Konyovics eléje állt:

- Megőrültél, Angelo? Ki gyanúsít itt téged összeesküvéssel? Feri azt kérdezte tőled, tudsz-e ilyenről. Tőlünk is megkérdezték, és mi azt feleltünk, hogy nem.

- Ezért kár így felpaprikázódni, Angelo - szólt kimérten Feri. - Érdekel a véleményed.

Zanetta észbe kapott. Összeszedte magát, leült. Kezébe vette a félredobott könyvet és a ceruzát. Megint a régi, simulékony, alkalmazkodó Zanetta volt.

- Szerencsére semmiféle összeesküvésről nem hallottam -

szólt barátságos mosollyal.

Feri bólintott:

- Lám, így már értjük. Az előbb annyira idegesen feleltél, hogy már azt hittük: talán tudsz egyet és mást.

Zanetta lehajtotta fejét, nem felelt. Belemerült a könyv olvasásába.

Feri megállott, otthagyta a többieket, és hozzánk jött. Belém karolt.

- Gyere a folyosóra pár percre, talán érdekel egy matemati-kai feladat. Részedre kotortam ki egy régi könyvből, megmutatom.

96

Kimentünk.

Tudtam, hogy nagyot nőttem Zoller és Jakab előtt, amiért Fe-ri külön nekem mutat meg valamit.

Ott, ahol a folyosón az Atlanti-óceán térképe függött, Feri az ablakszögletbe vont.

- Holnap vasárnap van, kimehetnél a hajógyárba. A Ragusa már ott van.

Mondtam, hogy feltétlenül kimegyek; egyébként is az volt a tervem.

- Tudod, Jokkó a barátom, és ide nem jönne semmi pénzért, ezért mindig én megyek, hogy találkozzunk.

Feri folytatta:

- Ha elmégy, szeretném, ha mindent pontosan elmondanál, ami ma itt történt.

Kicsit elcsuklott a hangja:

- Figyelnek. Nem tudnak ránk bizonyítani semmit, de azt megmondták, hogy figyelnek. Nem akarok senkit bajba keverni, inkább a tájukra se megyek. Szevér a legjobb barátom, kell hogy megtudja, mi történt. Gyanús vagyok, mert dalmát barátaim vannak, mert sokatjárok a Gomilába és így tovább. Feljelentet-tek. Mondd meg Szevérnek…

Mintha esküt mondtam volna, úgy feleltem: - Megmondom.

Feri hangja még fojtottabb lett.

- Tudod, kicsoda Daniló Turkovich? Nem, még nem tudod.

Nagy hajós, ha négyszáz évvel ezelőtt él, nagy felfedező lett volna. Nekem atyai barátom, tanítóm, Szevér és Jokkó nagybátyja. Megkérlek, menj el hozzá is holnap, mert vár, és nem szeretném, ha hazugságban maradnék. Jokkóval mehetnél.

Bólintottam: elmegyek.

- De ha nem jön velem Jokkó, akkor hol keressem?

Feri megrázta a fejét:

- Jokkó veled megy. Az is lehet, hogy Szevérrel együtt men-97

tek, de talán ő mégse ér rá, nem hagyhatja el oly könnyen a ha-jót, amikor az a fontos, hogy mielőbb leszereljék a Raguscit.

Barátom most körülnézett, mielőtt folytatta volna: - Ha megkérdik, mondd, hogy érdekes volt a példa. Arra pedig nyilván nem kell téged figyelmeztetni, hegy minderről egy szót se szólsz a cimboráknak. Még Zollernek sem. Megígéred?

Ezúttal is az volt bennem az érzés, hogy esküszöm.

- Megígérem.

Megígértem, betartottam. Sejthetitek, nehéz volt ellenállni a kísértésnek, nehéz volt megállni, amikor szóba került az “összeesküvés ügye”, hogy ne hencegjek el azzal, mégiscsak én vagyok az összes között a legjobban tájékozott. Én tudom azt, amit a többi nem, hogy Ferit, Konyovicsot, Szávicsot figyelik! Éppen ezért szentül hittem, hogy - van valami összeesküvés. Ezzel előttem Feri még nagyobbra nőtt. Olyan ember a barátom, akit a katonai titkosrendőrök figyelnek. Olyan ember, aki ezt a titkát rám bízta. Éjjel, amikor felébredtem, jóleső érzéssel gondoltam arra, hogy egy szép napon talán én megyek be az igazgatói szobába, ahol a titkosrendőrök várnak. Mert most már én is összeesküvő vagyok.

Zollernek erről csak akkor szóltam, felelevenítve a múltat, amikor a Jadran sóneren szolgáltunk. De hát az még messze van, addig sok minden történt.

Mint például azon az éjjelen is valami, amikor én az igazgatói szobáról ábrándoztam. De hát nem éjjel tudtuk meg, hanem reggel.

Arra ébredtünk, hogy fúj rettentően a szél, s szakad az eső.

Legalább felveszem a viaszosvászon gallért, úgyse hordtam eddig.

A kövér Zoller rohant be a szobába. Derékig meztelen volt, hajából csurgott még a víz.

- Fiúk, ítélet volt! Találjátok ki, kin hajtották végre!

Egyszerre kiszaladt azoknak is a szeméből az álom, akik igyekeztek még néhány percet az alváshoz lopni. “Ítélet!” Ko-98

moly, kegyetlen, vad hajós szokás. Aki kapja, annak is, akik adják, azoknak is illő hallgatni. De azoknak is, akik meghallják.

Mert ha nem, az áldozat sorsára jutnak. Amolyan tengerész-vendetta ez, nincs ellene mit tenni.

A többség elhatározza és végrehajtja. Az egész annyiból áll, hogy az alvó áldozatra pokrócot dobnak, és addig verik, amíg valamelyik ki nem mondja: elég.

Ezt hívják ítéletnek.

Zoller széles vigyorral kiáltotta:

- Van igazság, Zanettát eltángálták!

Igen, Zanetta erre a sorsra jutott. Évfolyamtársai döntöttek így, és hajtották végre rajta az ítéletet. Mert abban az időben még élt a “pokrócozás”, és aki abból részesült, az másodszor meggondolta, hogy visszaessen-e régi bűnébe. A Nautica minden tagja, Zollertől Anton úrig, a legfiatalabb tanártól az igazgatóig, tudomásul vette, hogy Angelo Zanetta akadémikus az éjjel a sötét folyosón elesett, és zúzódásokat szenvedett.

Bicegett, sántikált, a szeme körül fekete-lila-sárga monokli éktelenkedett, ami - ugyebár - természetes, ha valaki éjjel, ha nem gyújtja meg a gázlángokat, az akadémia folyosóján elesik.

Így azután tudtuk, hogy a katonai titkosrendőrök nyilvánvaló feljelentésre jártak a Nauticán. És az is érthető, hogy némi összefüggést éreztünk a feljelentés és a pokrócozás között.

Amikor elindultam, hogy kimenjek a hajógyárba, még esett az eső. Vidáman pattogtak az esőcseppek a vadonatúj viaszosvászon galléron. Én pedig vidáman ballagtam a gyár felé, mert alig vártam már a találkozást Jokkóval.

A “Cardiff House” előtt nagyobb csoport álldogált. Tengeré-

szek voltak, haditengerészek. De milyen állapotban, úristen!

Agyontépett, égett, egy rongy egyenruhájuk messziről hirdette, hogy ezek az emberek borzalmas élményen mehettek át. A legtöbb matróz feje, keze-lába be volt pólyálva. Akiknek még megvolt, azok sapkaszalagja elárulta, melyik hadihajóra valók.

S. M. S. Laudon”- árulkodtak a sapkák. Arról a nagyméretű rom-99

bolóról valók voltak a tengerészek, amelyik néhány nappal előbb ott horgonyzott a Sankt Georg cirkáló mögött, mikor a Klotildon arra haladtunk. Alaudon, mint azt a “Cardiffhouse”

előtt álló emberek mondták, az éjjel felrobbant. A Farasina-csatorna előtt érte a tragédia, de nem tudják, hogy elszabadult akna vagy az aknazáron áttört Mas-hajócska okozta-e a szerencsétlenséget. Éjjel volt, zuhogó eső, a látási viszonyok a legrosszab-bak. Szerencsére a közelben tartózkodott az Ulan, az vette fel a gyorsan süllyedő Laudon legénységét. Most itt állt a kocsma előtt a megmaradtak egy csoportja, és arra várt, hogy a vonat elszállítsa őket a zágrábi kórházba.

A hajógyárnál megállított a kapuőrség. Mondtam, hogy a Ragusa barkra megyek.

- Rokonaid vannak ott? - kérdezte a szuronyos őr.

Azt mondtam, hogy igen. Rokonom a kapitány, Turkovich Szevér, őt megyek meglátogatni.

- Máskor hozzál írást a kommandatúráról. Csak azzal szabad bemenni.

Kommandatúra? Honnan is tudtam volna.

- Hát csak menj - intett az őr. - Ha megállítanak, mondd, hogy a papírt elvettem. Érted?

Megköszöntem az őr kedvességét. A szuronyos puska, a há-

rom hevederben elhelyezett rengeteg töltény mögött meleg szív doboghatott.

Koromfekete raktárak, rozsdától ellepett szerelőépületek, olajtól és festéktől csepegő műhelyek között vitt az út - az őr irányítása szerint - a telep legalsó, cantridai részébe, ahol a Ragusa kerül majd javítás alá. Mindenütt vas és vas, lemezek, vastömbök, elgörbült hajócsavarok, kémények, gépek és gépalkat-részek, fedélzeti maradványok, közben egy-egy hajóváz, szét-vált motorcsónak, partra emelt páncéltorony, ágyú és ágyúta-lapzat. Amott egy tengeralattjáró készülőfélben és mögötte egy őrhajó, ugyancsak állványon, stápelen.

- Megállni nem szabad! - szólt egy hang a tengeralattjáró alól.

100

Szuronyos tengerész állt az acéltest védelmében, védve ma-gát az esőtől.

- Van igazolványod?

Mondtam, hogy igen, a kapunál elvették. Csak intett, hogy mehetek. Látszott rajta, hogy azért szólt, mert hát őr, ne érje szemrehányás, ha valamerről meg őt figyelik.

Végre megláttam a Ragusát. Hát bizony, így nem volt az a délceg, szívet-lelket megdobogtató látvány. Árboc, kötélzet, de még az orrsudár is hiányzott. Mintha a japán szigetek tájáról jött volna, ahol megtépázta a tájfun.

Az alsó kőmóló legszéléhez erősítették a hajót. Áthaladtam a kikötőpallón, ami úgy lengett, mintha gumiból lett volna, és a fedélzetre léptem.

Sehol senki… de mégis, a navigációs fülkében mintha mozogna valaki.

Jokkó nézett ki a fülke ablakán.

- Hahó, Nautica! - kiáltotta jókedvűen.

- Hahó, Ragusa! - válaszoltam én, mintha csak csónakon kö-

zelednék, és parancsnoka lennék egy másik hajónak. Beléptem a fülkébe, kiadósan megráztuk egymás kezét. Úgy, olyan barát-sággal, mintha már évek óta ismernénk egymást.

- Szevér a hajón van? - kérdeztem sietve.

- Nincs, a giggen leevezett Sottomarinával~ együtt Perluccá-

ba, halat hoznak. Miért kérded?

Elmondtam, mit üzent Feri. Megcsóválta fejét, mint aki mégiscsak többet sejt, mint én, és azt mondta: - Jól van, együtt elmehetünk Daniló bácsihoz. Láttad már őt?

Mondtam, hogy nem, nem volt hozzá szerencsém. Igen komolyan bizonygatta:

- Tudod, ha nem volna ötvenéves, vagy talán több is, közöt-tünk lenne a helye, olyan srác, hogy csuda!

Srác és nagy tengerész?! Jokkónak “srác”, Ferinek nagy tengerész!

- Úgy bizony - helyeselt Jokkó. - Még a Nauticára is hívták 101

tanárnak, de nem ment. Hívták Triesztbe, az altisztibe, oda se ment. Daniló bácsi független tengerész. Van egy sónerje, a Jad ran, most Buccariban horgonyoz, azon járta azelőtt a tengert. De a Jadran most úgy néz ki, mint ez a Ragusa, se árboca, se vitorlázata. Azt mondja Daniló bácsi, hogy akkor szereli fel a sónert, ha vége a háborúnak. Addig nem hajózik.

Jokkó a szignálzászlók összehajtogatásával volt elfoglalva.

- Három sorozat is van belőle, Szevér azt mondta, csoportosítsak egyet úgy, hogy abban ne legyen hibás jelzőzászló.

Segítenél?

Levetettem a viaszosvászon gallért, amit Jokkó is megcsodált, s felakasztottam a többi, a fülke fogasain függő viharkabát mellé.

- No, gyere - intett Jokkó. - Az egész hajón egyedül vagyunk, a legénység hazament, Zengbe. Mind odavaló.

Most Jokkó elmosolyodott, de nem az ismeretségünk kezdetéről ismert gúnyos mosolygással, hanem nyíltan, barátilag: - Tudom, hogy kapitány úr igen kiváló szakember, de mégis megkérdezem: jól ismeri a zászlók betűzését?

Bevallottam, hogy - nem jól. Viszont igen szeretném már tudni a jelzéseket, de főleg a zászlójeleket.

Beismerésem igen tetszett Jokkónak:

- Ez a kívánságod könnyen teljesülhet. Itt van papír, színes ceruza, s itt vannak a zászlók. Időnk is van, beletelik két órába, míg Szevérék visszajönnek, addig úgyse mozdulhatunk. Annyi idő alatt megmutatom én neked, ami a legfontosabb.

A szignálzászlókat öklömnyi gömbölyeggé hajtogatják össze. A gömbölyeg egyik végén a zászló füles, akasztós része áll ki, a másik végén az alsó, zsineges rész. Ennek az az oka, hogy amikor ráerősítik a felhúzó zsinegre a kívánt betűsort, igen nagy zavart okozna, ha a zászlók már a fedélzetnél lobogni kezdenének, összetekerednének, kötélzetbe, árbocba, kötéllétrába akadnának, és igen kétségessé válna, vajon feljutnak-e a kívánt helyre, az árboc magasságára. Így azonban a legnagyobb szél-10

ben is feljutnak a zászlók: a kötél felső szára húzza a gömbö-

lyegsort, és amikor felérnek a gömbölyegek, csak egy kiadós rándítás a kötél alsó részén, és kinyílik valamennyi.

Ott lengnek az árbocsúdáron, és közlik a közeli hajókkal, ki-kötőkkel, mit is akarnak.

De hát hogy felhúzzuk a száling (keresztrúd) magasságáig, ismernünk kell egyenként a zászlókat, miféle betűt is képvisel-nek. Nem annyira ördöngös mesterség ez, mint sokan hiszik.

Nem kell ide más, mint figyelem. Jó szem és jó emlékezet. Ha ez megvan, márpedig kinek nincs meg, aki tengerre vágyik, az egész jelzőzászló-tanulmány amolyan elemista feladat.

Vagy mégse az?

Mindenesetre Jokkóval együtt lerajzoltuk a lobogókat, kezdve az “A” betűn egészen a “Z” betűt követő “Code-flag”-ig.

Egyszer nekem valaki azt mondta: “Hogyan tudják a tengeré-

szek fejben tartani azt a sok mindenféle, hupikék színű zász-lót?!” Pedig a színek száma igen csekély, mindössze - öt. Öt, és nem több: fekete, kék, sárga, fehér és piros. Ennyiből áll a “mindenféle hupikék”.

A zászlók formája vagy háromszögű (mint pl. a “C” betű), vagy szegletes (mint pl. a “H” betű), vagy pedig ékelt, bemet-szett, mint a “B” betű, de ebből a fajtából csak ez az egy van. A zászlójeleket két lobogó zárja: a háromszögletű, függőlegesen stráfozott “code-flag” és a négyszegletes, piros-fehér mezőre osztott “pilot-boat”. A code-ot, vagyis a jelzőlobogót akkor húz-za fel a hajó, ha azt akarja közölni, hogy beszélni kíván, és kéri a választ: megértették-e ezt a kívánságát. A “pilot”-zászlóval minden nagyobb kikötőben találkozunk, mert a legtöbb helyen az érkező hajó csakis a pilóta (révkalauz) irányítása mellett mehet horgonyzóhelyére, vagy haladhat tova a Panama-, Szuezi- és Kiel-csatornákon, de ebben az esetben a pilótazászlónak az illető hajó árbocán kell lobognia.

Persze a tengeren a jelzőzászlókkal nem úgy beszélgetnek, hogy ezt a nevet: Budapest - végigbetűzik. A Ragusa navigációs 103

fülkéjében volt egy polc, rajta több kék és piros kötésű könyv.

Ezek a hajózási almanachok, vagyis évente megjelenő kézi-könyvek. A kézikönyvek mindig feltüntetik a jelzéseket is, a leg-

újabb bejegyzéseket. Ha például egy gőzöst 1916 őszén vízre bocsátottak, és az a gőzös valahol a tengeren összetalálkozik egy másik hajóval, amelyik kíváncsi a szembejövő nevére, akkor az felhúzza három vagy négy jelzőzászlóból álló betűzését: “K. R. L.”, ami - a felütött kézikönyv tanúsága szerint - azt jelenti, hogy az Orient nevű fiumei hajó közeledik a vízen.

Az ésszerű rövidítésekkel könnyű a beszélgetés. Íme, egykét ilyen rövidítés:

“C” lobogó leng az árbocon - igen,

“D” lobogó leng az árbocon - nem,

“H” lobogó leng az árbocon - jöjjön közelebb, fontos köz-lésem van,

“K” lobogó leng az árbocon - jobbra fordulok, “R” lobogó leng az árbocon - ne keresztezze utamat “S” lobogó leng az árbocon - pilótát, révkalauzt kérek “X Ő R” lobogók lengenek az árbocon - köszönöm “T D L” lobogók lengenek az árbocon -jó utat, “D U R” lobogók lengenek az árbocon - zátonyon vagyok “N S” lobogók lengenek az árbocon - veszélyben, segítséget kérek,

“N C” lobogók lengenek az árbocon - veszélyben, sürgős segítséget kérek,

“F G I” lobogók lengenek az árbocon - segíteni akarok “C R” lobogók lengenek az .árbocon - nem kérek segítséget, “B R” lobogók lengenek az árbocon - vízbe esett egy emberem,

“E S” lobogók lengenek az árbocon - hajó veszélyben, “S Ő S” lobogók lengenek az árbocon - mentsétek meg le1-keinket, végveszély, mindenki, aki menthet - segítsen.

Meglepett, hogy Jokkó milyen pontosan tudta, ismerte a 104

code jeleket. Amikor ezt megemlítettem, szerényen megvonta a vállát.

- Egyszer kiszámítottam, mert leírtam magamnak, anélkül, hogy belenéztem volna a kézikönyvekbe, hogy pontosan két-száztizenöt code jelet tudok. De lehet, hogy azóta már többet.

Ebből ötven az, amit a jó kormányosnak, hajómesternek tudnia kell.

Mire összeraktuk a zászlókat, mindegyiket szabályosan összegombolyítva, valóban eltelt a két óra.

Az eső is elállt, a Maggiore felett kivillant a délutáni nap fé-

nye, és ugyanakkor feltűnt a hajógyári móló mögött a Ragusa giggje, mentőcsónakja. Felvont vitorlával, az oldalszéltől jól megdöntve közeledett. Szevér ült a kormánynál, Sottomarina a csónak fenekén, a kormány és az árboc között.

- Megjött a bátyám, készülhetünk az indulásra - mondta Jokkó. - Majd örül Daniló bácsi, ha meglát.

A navigációs fülkében hagyott, kirohant a hajóoldalhoz, és átdobta a kötéllétrát.

Szevér és Sottomarina felmászott. Sottomarina karján kosár lógott, tele hallal.

Jokkó hosszú ideig suttogott a bátyja fülébe, a kormányos is nagy figyelemmel hallgatta. Bizonyára elmondta az általam hozott híreket, Feri üzenetét. Szevér időnként szólt valamit, az óriás csak bólogatott. Végül is odajöttek hozzám.

- Ez a barátom, Andrea - mutatott rám Jokkó, mert Sottomarinával eddig még nem beszéltem. -A legjobb barátom.

Sottomarina megfogta a kezemet, de úgy ám, mintha valami porcelán tárgyhoz nyúlt volna. Még így is éreztem, sőt, meg-

éreztem szorítását. Olyan mélyen meghajoltam, mint talán akkor se, amikor a felvétel után bementem az igazgatóhoz, és ő

kezet nyújtott.

Még hebegtem is valami ilyesfélét:

- Ó, én ismerem a kormányos úr nevét…

Sottomarina megszólalt. Mielőtt megismertem Fiumét, azt 105

 

(Á

i

.

M

Ő

i .

J ..

t

r

hittem, hogy a legmélyebb hangja a világon a kecskeméti tűzoltóparancsnoknak van. Hogy Fiuméba értem, és összekerültem Anton úrral, tudtam, hogy tévedtem, és a tűzoltóparancsnok csak helyi, de nem világnagyság. De hát a gyors változások ko-rát éljük, és Anton úr rekordja is megdőlt: az óriás kormányos torkából a szavak úgy jöttek elő, mintha előbb felerősödtek volna egy hajótülök és egy mennydörgés segítségével.

- Örvendek, fickó, hogy ismersz - harsogta Sottomarina. -

De most már én is ismerlek, és ha elmennék melletted köszönés nélkül, jogod van rám kiáltani!

Akkorát nevetett, hogy megint csak megállapítottam: a Zrí-

nyi korvett csónakmestere elbújhat a Ragusa kormányosa mellett! Még a felhők is táncra perdültek a nevetéstől, mert egysze-riben eltűntek az égről, és úgy ragyogott már a nap, ahogy csak itt, az Adria mentén tud ragyogni.

Nem voltam kis növésű, de Sottomarina mellett valósággal eltörpültem. Úgy néztem fel rá, mintha dobogón állna, vagy né-

hány lépcsővel feljebb. A bronzbarnára lesült, borostás arcból égkék szemek tekintettek a világba. Gyermeteg jóság áradt Sottomarina kék szeméből, ami érthetővé tette azt, hogy a kormá-

nyos gyakran írt haza levelet.

Kedélyesen megsimogatta a hátam, ami inkább döngetésnek tűnt fel előttem.

- Látom, nautikus vagy. Igen szép dolog az. De ha megunod, és úgy érzed, hogy mégiscsak jobb az élet a tengeren, akkor je-lentkezzél nálam. Felveszlek tüstént, mert ez a Jokkó gyerek még egyetlen cimborájára sem mondta ám, hogy valamelyik is a legjobb barátja. Nahát, ezt vedd tudomásul!

Ezzel megfordult és leballagott a lépcsőn, amely a navigá-

ciós fülke alatt az alsó térbe vezetett.

Úgy bámultam utána, mintha a mesék óriása tűnt volna el a szemem elől.

Szevér riasztott fel merengésemből:

- Jokkótól már tudom, mi történt nálatok. Mondd meg Feri-108

nek, okosan gondolkozik. Ha valami fontos akadna, azt megüze-nem öcsémmel vagy veled, ha eljössz hozzánk. Egy hónap is beletelik, míg a Ragusa újból vitorlát bonthat: Ezt mondd meg Ferinek.

Jokkó már hozta a navigációs fülkéből büszkeségemet, a viaszosvászon gallért.

- Induljunk, ha akarod, Andrea.

Lekiáltott a dekk (fedélzet) alatti térbe: - Estére megjövünk, Sottomarina bácsi. A lámpákat tegye ki, nehogy beleessek a vízbe!

Alvilágból jött a válasz:

- Köszöntöm Danilót, és mondd meg neki: Sottomarina arra vár, hogy a Raguscíval együtt a Jadran a görög partok mentén hajózzék. Akkor lesz jó világ!

Elbúcsúztam Szevértől, és Jokkóval együtt átvágtunk a hajó-

gyár útjain a kapu felé. A barátságos szuronyos őr ott volt még.

- Na, megtaláltad a rokonodat?

- Meg, ez az egyik, a legfiatalabb rokon.

Az őr még utánunk kiáltott:

- Ha én vagyok itt, bejöhetsz papír nélkül, hallod-e!

Jokkónak igen kedvére való volt, hogy rokonok vagyunk.

Egyre bolondozott:

- Erre tessék, kedves rokon úr!:.. Amott a gázgyár sarka, ott leülhetünk pihenni, ha rokon úr is óhajtja!…

Mert bizony lihegni kezdtünk, mire beértünk a városba, annak is a közepébe, a Gomilába. Akkor léptem át először az ősi Fiume, a régi Rijeka legrégibb negyedének küszöbét.

Minden kikötővárosnak megvan a magajellegzetes negyede.

Ilyen Hamburgban a St. Pauli, Marseille-ben a St. Laurent és a Guirlande, Londonban a Soho. Ezek azok a bizonyos szegény-negyedek, a kikötővárosok komor színfoltjai. Részben a területek adta helyszűke, a mindenkori építkezési profithajsza teremtette meg e városrészeket, amiket általában úgy emlegetünk, hogy: “festői”, “érdekes”, “megkapó” “színes”. Persze, akik 109

benne laknak, azok igen ritka esetben tartják lakóhelyüket “festőinek”.

A Gomila Fiume szegénynegyede volt. (Ma már csak kis ré-

sze maradt meg a régi Gomilának, láttam.) A névből is sejthetitek, hogy valami nem jót takar: Gomila - szemétdomb.

Így dédelgette minden lakója ezt a városrészt. Eredete a messze múltba nyúlik vissza, akkor született, amikor a kikötő-

város horvát és szerb lakosságát állandóan fenyegették a török portyák és kalózok rohamai, a velencések zsákmányoló támadá-

sai. Összeszorultak a városfalak védelmében, a Fellegvár oltalmá-

ban, és ha építkeztek, hát a helyszűke miatt inkább felfelé törtek, mintsem széltében. Így született meg a Gomila, a Szemétdomb.

Piktor szemében valóban festői, a költőnek romantikus, a ré-

gésznek meglepő.

Kezdődik egyik oldalon a régi Corso szélén, a másik oldalon ott, ahol a Dóm, a székesegyház áll immár nyolcszáz éve. Az ut-cákat levegő csak akkor járja, amikor késő ősszel és télen a bóra fagyos szele kiszellőzi nyolc hónap áporodott levegőjét. Miért?

Mert a Gomilában olyan utcák láthatók, ahol a házak frontja egymással szemben nincs messzebb, mint két-három méter! Ott, ahol annyi napfény tűz le az égből, mint az Adria-parton, a Gomila utcaköveit soha nem éri a nap áldásos melege! Kocsi erre a világtörténelem óta nem járt.

Három- és négyemeletes házak szöknek a magasba, az abla-kokból mindenki egymás hasába lát, a macskaköves utcákon alig lehet járni, mert minden ház előtt ott kuporognak az apró üzletek mesteremberei, hogy valami fényt és némi levegőt kapjanak. Cipészek, vargák, kötélverők és hálókészítők, lakatosok, asztalosok és ácsok, szabók, bádogosok, donga- és hordókészí-

tők mind ott kopácsoltak, fűrészeltek, gyalultak, énekeltek, fú-

tyültek, kiabáltak, amikor először megláttam a Gomilát! Igaz, vasárnap volt, de hát a Gomilában akkor még az sem volt!

A Szemétdomb szegény kis mesterkéi ilyen kicsiséggel dehogyis törődtek. Legfeljebb akkor tették le a szerszámot, ha benéztek 110

némi itókára az osteriába. Az osteria kiskocsma, nem olyan elő-

kelő, mint a trattoria vagy az albergo. Az én időmben a Gomila majd minden házában volt osteria: “Pavon”, “Gallon”, “Pozzo d’oro”, “Zvonimir”, “Vaporetto”, “Spalato”, “Uszkok” hirdették a babérlombos cégérek a lebujok nevét.

A legtöbb háznak nem is volt kapuja, azazhogy volt - az osterián kellett átmennie annak, akinek a Szemétdomb valamelyik házában akadt dolga. Így legalább ott helyben mindenki megihatta a pohárnyi chersói vagy vegliai bort, mesterember, gyerek, asszony, lány egyaránt. Nem, nem lehet állítani, hogy a Gomila gondja lett volna a közigazgatásnak. De annak a fényes, valóban gyönyörű barokk palota lakóinak sem, amelyet különös módon (a fény és az árny ellentéteként) a Gomila északi szélére építettek. Ebben a mesevárban, hófehér márványtömegben élt Fiume mindenkori kormányzója. Mit láthatott meg a Gomilá-

ból? Úgy hiszem - semmit!

Olyan keskeny utcácskába kanyarodtunk be Jokkóval, hogy alig fértünk el egymás mellett. Hol egy kosár zöldségbe, hol ját-szó gyerekekbe, hol valami mesterember asztalkájába botlot-tunk bele. Mintha nem is utcán, de ódon ház sikátorszerű udvarán jártunk volna.

Jokkó megállt, fújtatott néhányat:

- Nem tengerésznek valók a Gomila utcái! Hanem te, Andrea, mondanék még valamit, majd elfelejtettem.

Olyan titokzatosan nézett rám, mintha azt közölte volna, hogy holnap levegőbe repül a hajógyár.

- Tudod-e, hogy Daniló bácsinak van az Adrián egy szigete?

Sok mindent tudtam már barátomtól Daniló bácsiról, de ezt még nem.

- Igazi sziget, künn a tengeren?

Jokkó bólintott:

- Igazi. Egyedül az övé, nincsen hozzá joga másnak, még a flotta admirálisának sem.

- Jártál arra, láttad? És hol van?

111

Barátom hangja bizonytalanná vált:

- Nem, még nem láttam… De egyszer meglátom… Nem be-szél róla, de mi tudjuk, hogy van egy szigete. Úgy hiszem, ott lehet, ahol senki sem sejti, a Zirone-szirteknél vagy az Incoronata-szigeteknél. De nehogy szólj róla, mert szégyenben maradnék. Ez is titkunk marad, jó?

- Jó - bólintottam, és úgy éreztem, hogy valamivel viszo-noznom kell bizalmasságát.

Elmondtam hát Zanetta esetét, hogy “ítéletben” részesült, amiről eddig hallgattam.

- Te meg erről ne szólj senkinek, tudod, nagy szégyen lenne, ha kitudódna. De te igaz barátom vagy, Jokkó… nem is barátom, hanem mintha te én lennék, én pedig te!

Kezet fogtunk.

Két óriási hordó, egy ugyancsak óriási spenótoskosár és egy kóbor kutya jelenlétében kötöttük meg a vérszerződést, amely szerint, ha bármelyikünket baj, sérelem vagy támadás éri, a má-

sik akkor is segítségére siet, ha az az életébe kerül!

- Így legyen - mondta Jokkó.

- Így legyen - mondtam én.

- Vendettára, vérbosszúra van jogunk - hangsúlyozta - mert most már testvérek vagyunk. Még az kell, hogy kicseréljük ké-

seinket. Ez szabály az uszkokok között, de szabály ma is a he-gyekben, ahol még él az ősi virtus.

- Helyes, cseréljünk kést. Majd legközelebb.

Ebben maradtunk. Végre megálltunk egy ház előtt, nem messze a Dómtól, de előzőleg megnéztük Don Gigante aranyműves üzletének kirakatát a Dóm téren. Összefutott a nyál a szánkban, annyi mindent láttunk csillogni a kirakatban: egy bár-sonypárna tele volt olyan turbános fejecskékkel, morettikkel, mint amilyent Jokkó is mutatott a matrózzsák kincseinél; ezüst-ből készült vitorlások, apró, bizsunak nevezett kis hadihajók, gőzösök és emberkék díszelegtek a kirakat bársonytakaróin.

Volt ott ezüstből másfél centis pisztoly is, ráírva: “Működik”.

11

- Lehet, hogy a morettit neked adom - mondta Jokkó, amikor megváltunk a kirakattól. - Nekem úgyis van egy karpere-cem, elég az ékszernek, nem kell több.

A sarkon túl, a Dóm mögött, ott állt a ház, ahol Daniló bácsi lakott.

Kapu nem volt, de osteria igen. A messziről kilógó “frasca”, babércégér mögött, a helyiség homlokzatán nagy tábla hirdette, hogy ez az osteria a “Két Napóleon”. A táblán, szemben egymással egy kicsi, de dús hajú, sűrűn érdemrendes Napóleon állt haptákban egy magas, de kopasz Napóleon előtt.

A helyiségben sűrű pipafüst, égett olaj szaga kavargott.

A kecskelábú asztaloknál mindenütt ültek, főleg polgárok, de akadt egy-két katona, sőt, a llottától is néhány ember. Középen, erős állványzaton hordó terpeszkedett, ebből csapolt cserépkorsókba a padre, a gazda. A gazdasszony pedig ott sütötte a sarokban a jobbnál jobb, ízes falatokat: a “Két Napóleon” és a többi osteria különlegességét, a rántott kalamarettit, az apró tintahalat.

A tűzhely melletti padkán egy szomorú tekintetű citerás pen-gette hangszerét. Lehet, hogy dalt játszott, lehet, hogy csak összevissza rángatta a húrokat. Olyan nagy volt a zaj, hogy úgyse lehetett hallani.

Átvágtunk az osterián, és valami igen sötét helyen kötöttünk ki. Ez volt a lépcsőház. Falépcső vezetett fel az emeletekre. Fa-lépcső, amelyet megevett az idő, elkorhasztott az örökös nyirok, elkoptatott a lakók lába. Recsegett-ropogott az egész alkotmány, mintha csak arra készülne, hogy összedől.

- Daniló bácsi a legfelső emeleten, a negyediken lakik -

iramodott felfelé Jokkó.

A harmadik emelet korlátjánál megálltunk. Barátom tölcsért csinált tenyeréből:

- Jadran, ahoj ! …

Jokkó fülelt, én is. Távolról, de hallhatóan jött a válasz: - Jokkó, ahoj !

113

Mire a negyedik emeletre felértünk, nyílt a jobb oldali lakás ajtaja: Daniló bácsi állt a küszöbön.

- Csak fel a fedélzetre, fiúk, azaz befelé - invitált bennünket Daniló bácsi.

Míg Jokkó elmondta, ki vagyok, és miért jöttünk, megnéztem jól a híres tengerészt. Magas volt, majdnem vékony, amolyan szikár hajóárboc. Arca ugyanolyan kreolbarna, mint Jokkóé, és a haja is göndör, kefesűrű. Eléggé gyűrött tisztizubbony és kitérdelt nadrág feszült rajta, ami még keskenyebbé tette alakját. Az ilyen emberek azok a különös lények, akik környezetük legnagyobb csodálatára hihetetlen teljesítményre képesek, és hideget, meleget, nélkülözést, fáradalmakat mindenki másnál inkább bírnak.

Eltérően a legtöbb tengerésztől, Daniló bácsi lágyan, dalla-mosan, olaszos kiejtéssel beszélt. De a lágy szavak, a szívélyes hang mögött érződött, hogy Daniló bácsi, ha kell, tud kemény is lenni, sőt igen kemény.

- Sajnálom, hogy nem látom Ferit - hümmögött a kapitány.

- Derék fiú, szeretem. De hát ilyenkor fontos az óvatosság. Na, kerüljetek beljebb, legények.

Ahogy kinyílt az ajtó, elvakultam.

A félhomályos utcák, a sötét osteria, a még sötétebb lépcső-

ház elszoktattak a fénytől. Ki gondolná, hogy a Gomilában ilyesmi is akad: napfényes lakás! Messzire, igen messzire lehetett ellátni, el a nagy kikötő öblére, a túlpart házaira. Volosca, Abbázia, Laurána felé.

- Úgy élek itt - nevetett a kapitány - mintha világítótorony-ban lennék!

Vagy inkább: hajón - gondoltam, ahogy körülnéztem. Ilyen lakást még nem láttam, bizony mondom, hogy nem. Daniló bá-

csi lakása - hajókajüt volt!

Hajókajüt a “Két Napóleon” ház negyedik emeletén!

A falakat faborítás fedte, az alacsony mennyezetet is. A falakon kerek kajütablakok sorakoztak, de a falakat néhol nyitni is 114

lehetett: ezek voltak a szekrények. Keskeny hajóágyak támasz-kodtak a falnak, az asztal szélét perem határolta, ha hullámzás van, ne repüljenek le a tányérok. Régi hajóképek, térképek díszí-

tették a szobát, vagyis kajütöt és a mellette levő kisebb helyiséget, ami ugyancsak kajüt volt. Mind a két szobában olajvilágítású, de igen erős fényt adó hajólámpa lengedezett a mennyezetről.

- Valamikor volt egy hajóm, de amikor kimustráltam, okosabbnak találtam, ha megmentem a kajütöket - mondta a kapitány, mikor észrevette elragadtatottságomat. - Így legalább nem felejtem el a régi hajót, és ugyanakkor úgy élek, mintha még mindig hajón volnék. Ebben a csúf világban, amikor az ágyúké a szó, nem járom úgyse a tengert, de itt - mégis a tengerről álmodom!

A szomszédos kajütből derűs hang szólt: - Majd járod ám nemsokára, Daniló! Esküszöm, így lesz.

A kis kabinajtó küszöbén egy férfi jelent meg. Magas rangú tengerésztiszt volt: hajómesteri rangban levő, tiszti egyenruhás, de ezüstgombos haditengerész.

Daniló bácsi rámutatott Jokkóra és énrám: - A bátyám kisebbik fia, Jokkó, a Ragusa hajósinasa. Ez meg a barátja, kezdő akadémikus.

A haditengerész mosolygott:

- Előttetek a j övő, fiúk - és nyújtotta a kezét. - Én pedig Gás-pár Béla vagyok, régi társa annak a Kompolthy Jób kapitánynak, akiről nyilván hallottatok. Én is Balatonalmádiban születtem, és onnan kerültem el a tengerre. A Cobra torpedómestere voltam, de bizony csak voltam, három hete kilőtték alólunk a hajót!

Daniló bácsi szomorúan bólogatott:

- Egyik hajó a másik után megy a víz alá, az emberek ezrével fúlnak a tengerbe. Mire jó ez?

A torpedómester toppantott:

- Mondtam már, Daniló, vége lesz! Rövidesen vége! Elege volt az embereknek a háborúból nálunk is, az ellenségnél is. De főleg nálunk. Négy éve tart, ennyi elég volt ebből. Ezen a télen már felhúzhatod a Jadran vitorláit.

115

Jokkó nagybátyja hitetlenül mosolygott: - Akkor hiszem, ha ott állok a kormány mellett!

Kezét rátette a tengerész vállára:

- Csak akkor bizony! És te is csak akkor hiheted, ha visszamégy a Flamingóra!

A torpedómester elkomorodott. Elővette a dohányzacskót, megtömte a pipáját, és amikor letelepedtünk a hajóasztal mellé, szomorúan nézett Daniló bácsira.

- Daniló, régi barátok vagyunk, amikor megismerkedtünk, még nem páncélos gőzösök, de vitorlás fregattok, korvetták voltak a flotta egységei. Régóta ismersz, tudod, szerettem mindig a hajókat, de különösen szerettem a Flamingót, ez volt az összes között a legkedvesebb hajóm.

Daniló bácsi borospohárkákat tett az asztalra.

- Volt? Hát már ez sincs meg?

- Nincs - intett a torpedómester.

- Honnan tudod, hiszen olasz hajó?

A torpedómester megcsóválta fejét:

- Csak volt, Daniló, csak volt. Hanem ide figyeljetek, elmondom a Flamingó történetét. Higgyétek el, nem egyszerű történet.

Daniló bácsi töltött a poharakba, Jokkónak is, nekem is, ami mégiscsak megtiszteltetésnek számított, elvégre egy híres kapitány vendégei voltunk.

- Halljuk, hát, mi történt a Flamingóval! - koccintott poharával Daniló bácsi.

A torpedómester beszélni kezdett.

A TORPEDÓMESTER ELBESZÉLÉSE

Nincsen hajós az Adrián, aki ne tudná, mit jelent ez a név: Flamingó! De nemcsak az Adrián, hanem a Földközi-tengeren is tudtak erről a barkhajóról. Ismerem jól a Raguscit, elsőrendű

bark, de hol van a Flamingó szépségétől, gyorsaságától, vihar-116

álló erejétől! Csak egy Flamingó épült, méghozzá az anconai hajóépítőknél. Amikor a másodikat meg a harmadikat készítették, kitűnt, hogy valami titok lappang a hajóban. A szériák messze elmaradnak mögötte.

Te is tudod, Daniló, hogy így van. Kapitányok, hajómérnö-

kök, kitűnő tervezők keresték a titkot, de nem tudtak rájönni.

Máig se tudja senki. Mármost egy ilyen hajót ne szeretett volna meg az ember? Először másodkormányosként kerültem erre a barkra, majd a tulajdonos és a kapitány kinevezett hajómesterré.

Nagy dolog volt ez, irigyeltek mindenütt, ahol csak kikötöttünk!

Aki a Flamingón szolgált, az már önmagában tisztség volt, legyen az egyszerű matróz vagy szakács. Te tudod, Daniló, olyan utunk sohasem akadt, hogy bármelyik kikötőbon hosz-szabb ideig kellett áru miatt várnunk. A nagykereskedők, az ügynökök, a kereskedelmi cégek, ha neszét vették, hogy jön a Flamingó, azzal fogadták a hajót, hogy máris fordulhatunk, és vihetjük tova az új árut. Raguzából hát fát vittünk Patrasba, Cip-rusból narancsot Triesztbe, Seriphosból márványt Konstantiná-

polyba, Alexandriából gyapotot Génuába!

Nem akadt még egy háromárbocos, amelyik olyan híres lett volna az Adrián és a Földközi-tengeren! Ha egyszer majd öreg hajósok lesztek, esküszöm, akkor is él még a név: Flamingó!

Szerettem ezt a hajót, mintha csak az enyém lett volna. Pedig Della-vella úré volt, Génuából, akinél kevés szőrösszívűbb ha-jósgazda született erre a földre. Ha rajta áll, egy ember sem akad, aki a Flamingóval járja a tengert. Kizsigerelt, ahogy csak tudott bennünket. Siettette, sürgette az utakat, mert tudta: nincs még egy hajó a mi vizeinken, amelyik annyi szállítást összeszed, mint ez a nagyszerű háromárbocos. Della-vella úr azon hízott Génuában, hogy bolond módra rakodtunk mindenütt, és máris rohantunk ki a tengerre. A szállítás őrültjei voltunk, … valójában a Flamingó rabszolgái!

De hát szerettük, és elhihetitek, könnyeztem, mikor 1914-ben megjött génuai konzulunkhoz a behívó. Jelentkezzen a flot-117

tánál Pólában mint tartalékos első osztályú altiszt! Csak az vigasztalt, hogy nem vagyunk háborúban, a Monarchia és Olaszország. Azt mondták, ezzel is vigasztaltak bennünket, hogy egykét hónap, és vége a háborúnak. Na hiszen, mi lett belőle, tudjuk jól, háború az olaszokkal, és immár negyedik éve - háború!

De nem erről akarok beszélni, hanem a hajóról.

Azt kérdezted, hogy mi történt azzal a remek háromárbo-cossal.

Mindjárt elmondom sorjában. Bevonultam Pólába. Alig adtam át a behívót, a proviant-altiszt már vette is elő a listát, és odabökött az egyik sorra:

- Beosztása a Cobra torpedónaszádra. Még ma. A Cobra az arzenálban horgonyoz. Ott kell jelentkezni.

Kimentem az arzenálba, és jelentkeztem.

Közölték velem, hogy három hét múlva futunk ki, de addig kiképzésen kell részt vennem: torpedómester leszek. Feladatom: az elfogott és zsákmányolt hajókat, ha kell, elsüllyeszteni.

Szörnyű feladat annak, aki szereti a hajókat. Én szeretem.

Tudom, Daniló, te nem tennéd, de ott, katonák között, katona-mundérban, amikor egyszerre csak elveszted azt az erőt, amit felszedtél a magad világában, megsemmisülsz!

Nem volt erőm azt mondani: nem, nem megyek a torpedó-

mesteri kiképzésre. Nem mondtam, bár ha tudtam volna, mi vár rám, kimondom.

A Cobra kifutott, és az egyik torpedómester én voltam. Har-coltunk Cattarónál, részt vettünk a Lovcen-akcióban, bombáztuk a Saida és a Sankt Georg cirkálókkal Antívárit, ott voltunk a volonai kalandnál, de Pelagosa visszafoglalásánál is. A Flamingó volt a legjobb hajó, amin életemben szolgáltam - a Cobra a legszerencsésebb. Flottillánkból egyik a másik után ment a tenger fenekére, vagy sérült meg minduntalan, de a Cobrával baj alig történt. De három héttel ezelőtt befellegzett neki is, termé-

szetesen egy Mas-hajó vágta belénk a torpedóját…

De hát a Flamingó… igaz is, róla lenne most szó.

118

Két évvel ezelőtt történt, javában benne voltunk az olaszok elleni háborúban. Egy ködös éjjelen Pelagosánál parancsnokunk átvágott az olasz partok felé. Ismeritek arra a tengert, olyan köd tud lenni Pelagosa vidékén, mintha százezer triton fújná a füstöt.

Ilyen idő volt éppenséggel akkor. Szörnyűséges sűrű köd?

Lehalkított gépekkel haladt a Cobra. A mélységmérő azt jelzi, hogy közel lehetünk az olasz partokhoz. De a parancsnokunk, mintha őrület szállná meg, nem adta ki a fordulási parancsot.

Csak mentünk egyre a part felé, és úgy éreztük: ebből a csávából nem szabadulunk ki! Ész nélkül rohanunk az ellenség tárt kar-jaiba. Ebben olyan biztosak voltunk, hogy nem egy közülünk elővette az imakönyvet, és elolvasta a halottak imáját!

Úgy éreztük, hogy egy őrült visz bennünket a halálba. Egyre azt vártuk, hogy meginog a hajó, és máris repülünk a levegőbe, s annyi időnk sincs, hogy kimondjuk: szervusz, világ! Mert bizony annyit tudtunk, hogy a taliánok bőven és jól aknásítanak.

De hát a Cobra a szerencse hajója volt, és ahogy haladunk, egyszerre csak kísértet merül fel a hajnali ködben szép, nagy ha-jótest körvonala és vitorlák árnyéka. Ha akkor valaki azt súgja a fülembe: íme, a repülő hollandus, aki nem tud megpihenni, csak imbolyog a vízen századok óta, akkor hiszek annak, aki a fülembe súgja ezt?

Már villant is a parancsnoki híd kézireflektora, és a szócsö-

vön elhangzott:

- Forduljon szélbe, álljon meg! Csónakot küldök! Itt osztrák-magyar hadihajó!

Ugyanakkor megszólalt a síp: tűzkészültség!

Hallottuk, hogy odaát, a “hollandus” hajóján szaladgálás tá-

mad, kiabálnak.

A hangokból kivettük, hogy olasz hajó van előttünk. A ref lektor átszűrte valahogy a ködöt, és láttuk, hogy háromárbocos bark imbolyog előttünk a hullámokon.

Valami belém vágott, Daniló: hátha a Flamingo? De hát mo-solyogtam, mégsem lehet, ismerem én Della-vella urat, nem en-119

gedi ő erre az oldalra a hajóit, az olasz háborús partokra. Ennél jobban félti a pénzét, az értékeit és nyilván a Flamingót is.

Odaátról megjött a válasz:

- Szélbe fordultam, megállok!

A Cobra fedélzeti ágyúi, lanszírozócsöve és a parancsnoki híd gyorstüzelői rámeredtek a barkra. Ha nem áll meg, máris vé-

ge van! Olyan volt így, a hajnali sűrű ködben, a reflektor kegyetlen rátapadó fényében, mintha ezüsttel vonták volna be az egész haj ót.

A kadett, hat evezős, egy fegyveres altiszt, négy fegyveres mali és én ugrottunk be a csónakba.

Ahogy közeledtünk, úgy kezdtem félni, rettegni. Gyanús volt minden - a különös világítás ellenére is - a háromárbocoson.

Végre megláttam a tattükröt, és ekkor már eloszlott minden kétely.

A Flamingó volt előttünk, azt állítottuk meg!

Úgy másztam fel a fedélzetre, mint aki a legjobb barátjának viszi a halálos ítéletet. Bizony, bizony, Daniló, szörnyű érzés volt, a legszörnyűbb, amit a háború alatt átéltem, pedig elhiheted, átmentem egy és máson!

Egyvalaminek azért örültem: se a parancsnok, se a legénység nem volt a régi. Egytől egyig ismeretlenek voltak, szerencsémre.

- A hajó neve? - hallottam a kadett hangját.

-Flamingó Génuából, tulajdonos Della-vella hajózási vállalkozó - mondta reszkető hangon a parancsnok.

- Mit szállít?

Néma csönd.

A kadett, ez a kölyök (nem volt tizenkilenc éves) valósággal üvöltött, amikor újból feltette a kérdést: - Mit szállít?!

- Lőport és fegyvereket Brindisiből Pestarába - dadogta a parancsnok.

A kadett odaállt a mellvédhez, és szócsövön jelentette: 120

- A Flamingó bark Génuából, fegyvereket szállít Brindisíből Pestarába, továbbá lőport!

Máris jött a válasz:

- Nem vontathatjuk, a szél is gyenge - elsüllyeszteni!

Elsüllyeszteni! Ez nekem szólt, Daniló, nekem, senki másnak.

Ott álltam az imádott hajó fedélzetén, ahol tengerészmúltam legszebb éveit éltem, és most rám vár, hogy ezt a múltat be-szennyezzem!

A kadett hangja pattogott:

- A hajó öt perc múlva elsüllyed! Parancsnok, adja ki az utasítást embereinek a fedélzet elhagyására! Ön is velük mehet: közel vannak az olasz partok! Indulás!

Felém fordult:

- Torpedómester, robbantásra felkészülni!

Intettem az egyik malinak:

- Hozd a tölteteket.

Lementünk a fedélzet alá. Ha vaksötét van, akkor is eliga-zodtam volna, az angyalát! Az altiszti szálláson égett a lámpa: minden fényes, tiszta, ragyogó. Derék ember volt ez az új parancsnok. Most ész nélkül kapkodtak, leeresztették a két csónakot, menekültek. Hallottam jól a fedélzet alatt a dübörgésüket.

Még csak egy borotvapengét sem vihettek magukkal.

Rámeredtem az egyik ágyra, a “koporsóra”, éveken át azon feküdtem. A kabinfalon ott látszott a bemetszés: G. B., a nevem kezdőbetűi és az évszám, 1913.

Azt hittem, ott bőgöm el magamat, hiszen - gyilkosságra ké-

szültem. Igaz, parancsra, de hát mégiscsak gyilkosságra.

A kadett leszólt:

- Torpedómester, mi lesz már? A Cobra sürget! Siessen!

Nem lehetett mit tenni. A tölteteket a vízvonal alatt, a hajó oldalánál elhelyeztük. A robbantózsinór mögöttünk kúszott, amikor visszafelé mentünk a fedélzetre.

A kadett elé álltam:

121

- Jelentem, a parancsot végrehajtottam. A hajó robbantásra készen!

A kadett intézkedett:

- Gyújtózsinórt bekapcsolni! Minden ember csónakba száll!

Keményén, gyorsan eveztek a malik. Valóban, sietni kellett, minél inkább eltávolodni a barktól, hiszen lőszerrel volt tele.

A távolból evezőcsapások hangzottak. Azok is siettek.

Amikor felmásztunk a romboló fedélzetére, megindult a Cobra.

Őszintén bevallom, Daniló, nem láttam a Flamingó robbaná-

sát. Nem volt erőm, hogy végignézzem. Lementem az olajos, bűzös, áporodott szagú kabinba, és ott vártam, mi lesz majd kinn a tengeren.

Egyszerre csak megremegtünk, mintha telitalálat érte volna a rombolót.

Detonáció hangzott, majd kegyetlenül erős recsegés. Felrobbant a lőszer, és szétvált a hajófal, lehulltak, kettétörtek az árbocok, a keresztrudak. A Flamingó megszűnt létezni!

Hiába várta Della-vella úr Génuában. Dehogyis gondolta volna, amikor beállítottam hozzá, hogy elköszönjek: én leszek az, aki felrobbantja!

Nem sejtettem, Daniló, hogy ez a sors vár rám, amikor utoljára végigmentem Génuában a kikötőparton, a Marinán, és visszanéztem, hogy még lássam a hajót. Mintha utánam intettek volna az árbocok, úgy éreztem akkor.

- Hát így történt, így pusztult el, fiúk, a Flamingó, a legszebb és legjobb hajó, amit valaha láttam! Azóta sokszor eszembe jut az a ködös hajnal Pelagosa közelében és a Cobra, amikor felbukkant előtte a vitorlák kísérteties árnya…

Eddig tartott a torpedómester elbeszélése.

Daniló bácsi átnyújtotta kezét az asztalon, és megszorította Gáspár Béla karját.

- Derék ember vagy, Béla. Soha ne kínozzad magadat. Ka-1

tona vagy, másként nem tehettél! Se bűn, se vétek nem terhel.

Emberhalál nem történt. Ez is valami ebben a pokoli világban.

Már újból emelte poharát, amikor láttuk az arcán, hogy felfigyel. Összenéztek a torpedómesterrel.

Kint, a mélyből, elhalt az utca zaja, az ének, a kiabálás és az osteriából a felhangzó gitárpengetés. Helyette mintha vasakat dobáltak volna. Daniló bácsi felpattant az asztal mellől, és az ablakhoz lépett. Jokkó utána. A torpedómester felállt. Csak én ültem tovább az asztalnál, és a Flamingó történetén merengtem.

Daniló bácsi megfordult, és intőleg szólt a torpedómesternek: - Razzia! Nagy katonai járőr. Tengerészek, gyalogosok, rendőrök.

A torpedómester is kihajolt. Most már én is kinéztem. Odalent, mint valami egyenruhás hangyák, fegyveresek nyüzsögtek a “Két Napóleon” előtt.

Jokkó nagybácsija megcsóválta fejét.

- Az ilyesmi sehogyan sem jó. A császári polícia és a katonai kommandatúra nem szíveli, ha magyarok és horvátok egymással barátkoznak. Nem szabad, hogy itt találjanak, Béla!

A torpedómester bólintott:

- Így van, Daniló. Megyek. Majd az osteriában elvegyülök az emberek között.

Nyúlt a zsinóros sapka után. Zubbonyát összegombolta, a kaucsukgallért és a nyakkendőt megigazgatta. Menni készült.

Jokkó az előbb kiment, hogy megnézi, mi van odalent, de most sietve tört be a lakásba:

- Jönnek felfelé, emeletenként nézik végig a lakásokat!

A torpedómester idegesen szívta pipáját. Majd láttam, hogy kihúzza magát.

- Egye fene, ha itt találnak, hát találjanak! Barátok vagyunk, Daniló.

De Daniló bácsi nem engedett. Most tudtam meg, hogy a Gomila - szervezet is. Vár, védelem, erő, ha - szemétdomb is.

- Gyertek ti is, Jokkó - intett a nagybácsi.

123

Kirohantunk az ajtón, és Daniló bácsi után a padlástérbe másztunk fel.

- Csak szaporán, szaporán, fiúk! Mindig utánam!

A Gomila házainak tetején valójában nincs is padlás. Csak amolyan kis térség a gömbölyű cserépzsindelyek és a mennyezet között. Itt görnyedtünk egyik ház padlásáról át a másik ház padlására. A torpedómester szép egyenruhája percek alatt merő

pókháló, korom, por lett. A miénk ugyanúgy.

Talán a negyedik padlásra értünk már, amikor Daniló bácsi kinézett a cserepek között. Hosszasan vizsgálódott.

- Rendben van, fiúk. Nem kell továbbmenni. A tér sarkán vagyunk, egy katonát sem látni. Lemehetünk.

Lakót sehol sem láttunk. Mindenki az utcán, a ház előtt álldogált. Meglepődve néztek ránk, de amikor meglátták Daniló bácsit, elmosolyodtak.

- Jó napot, kapitány úr. Talán bizony az égből jöttek? - szólt egy termetes mesterember.

- Egyenesen onnan - kacsintott a kapitány - nehéz ám az út a felhők között!

Az emberek jót nevettek. Értették, miféle kirándulást tettünk.

A kapu előtt szétváltunk. A torpedómester a kormányzói palota irányába sietett, mi ketten Jokkóval a Dóm szöglete mellett a Fiumara felé indultunk.

Amikor kiértünk a partra, ahol a trabaccolók és brazzarák zsúfolódnak, összenéztünk. Jó kaland volt, meg kell adni. Ekkor már sötétedni kezdett. Feltűntek hosszú rúdjaikkal a Corso sarkán a lámpagyújtogatók. Jokkó a Nauticáig kísért. Ott elváltunk. De előbb megbeszéltük, hogy jövő vasárnap, ha elenged-nek, Zollerral és Jakab Lacival együtt a Ragusa giggjén vitorlás kirándulásra megyünk.

- És ne felejtsd el, hogy testvérek vagyunk - súgta a kerítésajtó előtt Jokkó. - Ha bántódás éri valamelyikünket, vendettára van jogunk!

- És kést cserélünk…

124

- Igen, kést cserélünk, ha újból találkozunk!

Mindenről beszámoltam Horváth Ferinek, még a testvéri fo-gadalmunkról is, meg a torpedómester elbeszéléséről és menekülésünkről a padlástetőkön, de arról nem, hogy megtudtam, hogy Daniló bácsinak szigete van valahol az Incoronata-cso-portban. De azt mégiscsak elmondtam, hogy vendettára van jogunk Jokkóval. Elvégre jó, ha valaki rajtam kívül is tudja, mi köt bennünket össze. Horváth Feri is helyesnek találta, hogy így tettünk. Nagy barátom szeme nyilván a meghatódástól csillogott, amikor ezt mondta:

- Jokkó nagyszerű cimbora, de a bátyja is az. Nem csalódhatunk bennük.

Hétfőn nagy esemény történt. Megint csak az a fránya Zoller hozta a hírt. Matematikaóra előtt történt, majd mindnyájan a tan-teremben görnyedtünk a padokon. A hétfői órák mindig izgal-masak voltak: vasárnap ugyanis nem ment a tanulás. Ezúttal is bifláztuk a feladatokat, hiszen csőstül kaptuk a matematikaleckét.

Zoller mint a fergeteg robogott be a terembe.

- Hahó, fiúk! - kiáltotta. - Itt a legfrissebb hadijelentés: Angelo Zanetta akadémikus megvált a Nauticától, és - haditengerésznek jelentkezett!

Elmúlt tizennyolc éves, és joga volt az önkéntességhez. Fellélegeztünk. A hét annak örömében telt el, hogy megszabadultunk egy olyan valakitől, akinek nem volt itt a helye. Padronénk Scarpa Paulo lett, egy igen derék végzős. Igaz, sokat nem törő-

dött az asinellókkal; ha szabad ideje akadt, hát a lányok után szaladgált, de Zanetta után nyereség volt ez a Scarpa, már csak azért is, mert egyszerre békesség szállt a szívekre. Ha valami kellett, Horváth Ferit kértük segítőnek a feladványoknál. A fordításokra ott volt Anton úr: Thegethoff szakállas főaltisztünk a legravaszabb mondatokat is könnyedén lefordította.

De azért megjegyezte:

- Fiaim, a Zrínyin az utolsó mali is többet tudott nálatok.

Uramfia, hol jártatok ti iskolába?…

125

Negyedik fejezet

~torlásút Cherso szigetére - Északi szélesség és keleti hosszúság - torlás tanulmányok - A legegyszerűbb sebességmérés - Ködben - Egy mentőöv a vízen - A Mese-öböl - Bojnak, a polipvadász - Lau Laudon hozzánk csatlakozik - Viharban - Felfordulunk - A világítótorony - A toronyőr elbeszélése-a Petőfi tragédiája

Hát igen, így volt: a Zrínyinél nem akadt tökéletesebb hajó, mióta világ a világ! A legkitűnőbb tengerészek ezen a korvetten szolgáltak, és a Zrínyi volt az a hadi vitorlás, amelyik mindig és minden alkalommal a legnagyobb eredményeket érte el. Így szólt a régi idők hajójáról Anton úr, és ebben az esetben mi sohasem mosolyogtunk a fiatalság szokásos hetykeségével. Valahogy éreztük, hogy az öreg tengerész helyében mi is így tennénk. Mert a Zrínyi azokhoz a legutolsó hadi egységekhez tartozott, amelyek még vitorlával szálltak tova az óceánokon, és akik rajta hajóztak, azok a tengerészet lovagkorának voltak utolsó élő

tanúi. Anton úr ilyen tanú volt, és ha olykor túlzás is volt tőle, hogy egyre a Zrínyit emlegette, mi mégis áhítattal hallgattuk.

És áhítattal néztünk arra a két képre, amelyik ott. függött Anton úr és hitvese ágya fölött. Abban az időben minden tisztes há-

zaspár erődnek beillő ágyai fölött szentkép kellett hogy díszítse a szobát. Anton úréknál nem így volt. Itt egy nagyméretű kép a Zrínyit ábrázolta, amint horgonyon áll a pólai kikötőben, a má-

sik kép pedig a fedélzeten, az úgynevezett parancsnoki battéria előtt készült, és a hajó tisztikara, valamint hajómesteri gárdája volt rajta látható. Ott ültek, álltak, ágyúhoz, mellvédhez támasz-kodtak mindazok, akik Anton úr i ~úsága idején a háromárbocos Zrínyi korvettát a kínai vizekre irányították.

- Ez itten, jól nézzétek meg, a parancsnokom, Khythel Vla-dimir - mondta áhítattal Anton úr, amikor először eresztett be a 126

családi szentélybe. - Fregattkapitány volt. Az első tiszt, itt a parancsnok mellett ül, Morelli sorhajóhadnagy…

Sorra vette a képen látható komoly tekintetű figurákat, majd rámutatott egyre, egy szakállas, de mégis fiatal, az árboc magasára meredő tisztisapkás tengerészre:

- Emez pedig én volnék saját személyemben. Akkor készült, amikor az ázsiai vizekre indultunk. Ma is elindulnék a Zrínyivel, ha élne és szólítana parancsnokom. Az volt ám az út, fiúk, vitorlával a tájfunban is! Mert egyetjegyezzetek meg: csak a vitorlás az igazi hajó, a többi csak utazási eszköz. Én még olyan vitorlá-

son szolgáltam, amelyiknek főárbocán hadi lobogót lengetett a szél!

…Anton úr szavaira és a kikötőben békésen ringatózó korvetta képére gondoltam, amikor vasárnap reggel eloldoztuk a Ragusa oldala mellől a felvitorlázott gigget, a barkhajó mentő-

csónakját.

Ha nem is a kínai vizekre és kifelé a távoli óceánra indultunk, mint annak idején Anton úr a korvettán, de mégis vitorlás útra. Cherso szigete volt a cél, annak valamelyik elhagyott öble, ahová majd a jó sors (vagy a kedvünk) kivet bennünket. Összesen négyen voltunk a giggen. Jokkó mint parancsnok, továbbá Zoller, Jakab Laci és én.

Szevér és Sottomarina a bank fedélzetéről néztek utánunk.

A két tengerész is, a Ragusa is, eltűntek a szemünk elől. Szevér nem győzte figyelmeztetni öccsét:

- Jokkó, nagyon ügyeljetek. Különösen az őrhajóknál és a nyílt vízen. Ha rossz a látás, forduljatok vissza! Megértetted?

Hát bizony, ami azt illeti, a látás rossz volt, sőt igen-igen rossz, de mi nem fordultunk vissza.

- Ilyen ködöt is régen pipáltam szeptember végén! - vigyorgott Jokkó, és beljebb húzta a vitorlakötelet. - Még az a jó, hogy innen szabad az út a nyílt víz felé, és nem a nagy kikötő mólói-nál vagyunk. Onnan nehezen másznánk ki ilyen időben!

Zoller felkuncogott:

127

- Az lenne a mulatságos, ha most beleakadnánk egy tengeralattjáróba. Méghozzá az az UIII. bukkanna ki mellettünk!

Így derültünk az elinduláskor, ami igen érthető volt: mintha tejszerű anyagban, szag nélküli füstben úszott volna a felvitorlázott gigg. Bármerre is tekintettünk - köd és egyre köd látszott, más jóformán semmi sem. Mint valami szellemhajó, mint úgy lehet azon az éjszakán a Flamingó, úsztunk mi a fehér vitorlákkal tova, ki a szabad vízre, Cherso felé.

Mint mondtam, Jokkó kezelte a kormányt, a nagyvitorla kö-

telét, Zoller kezében volt az orrvitorla kétágú behúzókötele. Jakab Laci és én voltunk a felváltást váró “tartalék”, vagy mint tengerésznyelven mondják: a soron következő “négyórás őrség”. Egyelőre nem volt más feladatunk, mint elheverni a gigg fenékdeszkáin, belebámulni a ködbe, figyelni a különös nesze-ket, hangokat, és egy kicsit, amúgy jóvérű gyerek módjára, áb-rándozni. Például azokban a percekben többször szentül meg voltam győződve, hogy a Zrínyi korvetta halad velünk kifelé az öbölből - irány a kínai tenger!…

Pontosan észak-déli irányban haladtunk, vagyis a hajógyár került lassan mögénk északra. Az elérendő cél, Cherso szigete valamerre délen, valamerre a köd ismeretlenségében rejtőzkö-

dött. De Jokkó pontosan tartotta az irányt, mert Szevértől elkérte a réztokban billegő kézi iránytűt, ami nélkül nem indulhattunk el a kirándulásra.

Ahogy az már egy öreg tengeri medvéhez illő, mondta Jokkó:

-Irány: északi szélesség 4436′8″ és 4510′38″ keleti hosszúság 143′ 10″ és a 1450′5″ között. Ide kell eljutni! Vitorlamester, feszítse megjobban ajibbet!

Zoller meghúzta az orrvitorlakötelet, és hogy feszesebben tartson, rátekerte az egyik bikára.

- Parancsára, kapitány úr - bólintott komolyan Zoller. - Be-húztam.

Feltételezem, hogy még tudjátok, még emlékeztek a földrajz-

óráról az “északi szélességre” és a “keleti hosszúságra”. De akik nem emlékeznek, azok vegyék elő a földgömböt (vagy a világ-atlaszt), és keressék meg a fenti irányadatot. A földgömböt két részre osztja az egyenlítő: az északi és a déli féltekére. Így természetes, hogy az egyenlítővel párhuzamosan húzott szélességi vonalak is két csoportra oszlanak, az északi és a déli félteke szé-

lességi vonalaira. A szélességi vonalakat, hogy négyzetes szek-torokra oszthassuk be a földet, rájuk merőleges, vagyis hosszú-

sági vonalak metszik. Ezek is két csoportból állnak, nyugati és keleti hosszúságból. Mind keletre, mind nyugatra 180-180 fokra osztódik a térkép. A hosszúságot a London melletti Greenwichtől számítjuk. Itt van a 0 fok. Persze a fokok még mindig nem adják meg a lehető legpontosabban a tengeren vagy a szárazföl-dön keresett célt. Ezért a fokokat is felosztották a szakemberek ívpercekre ( ) és ívmásodpercekre (“). Aki még így sem tud megtalálni valamit az óceánok vízsivatagában - az menjen autó-

buszsofőrnek!

Tehát mi az északi szélesség és a keleti hosszúság között Cherso felé haladtunk a giggel, a Ragusa 11. jelzőtáblával ellá-

tott, felvitorlázott mentőcsónakkal. Ahogy így belenézek a múl-tamba, és magam elé idézem utunkat, látom jól - bár feneketlen ködben úszik - a derék kis bárkát, a Ragusa 11. nevű gigget. Takaros szerszám volt, esküszöm, méltó az anyahajóhoz, a Ragusa barkhoz! Megkísérlem ide rajzolni, hogy lássátok, milyen is a tengeri, máig is használatban levő, vitorlázásra is alkalmas gigg.

Építése palánkos (1), a bókonyok (2) igen erős kilre (3) feszülnek és a bordákkal együtt (4) a legerősebb hullámütésektől is biztosítják a csónakod. Hogy a hullámok ne vágjanak be köny-nyen, az orrnál (5) hullámvédő és fedett rész is van. Az első har-madnál, a csónakpadon (6) erősítették be, egészen a kilig beszo-rítva az árbocot, és itt van rögzítve a nagyméretű schwertszekrény is (7), ami valósággal szíve a vitorlásnak. A schwert (a vi-lág minden hajósa így hívja, csak mi találtuk ki, hogy a neve “súlyzó”, holott nem is az), tehát a schwert nélkül vitorlázni 128 129

nem lehet! Ez a vaslemez egyáltalán nem azért lóg a vízbe a kil közepéről, hogy a felfordulástól óvja a vitorlásokat. Ezt csak a laikusok hiszik. A schwertnek más a hivatása, mégpedig az, hogy minél inkább szélirányba tartsa és az elcsúszástól, oldalozástól óvja a vitorlást. Mert bizony így van, a két ellentétes erő, a széltől nyomott vitorlák és a vaslapra ráfeszülő víz nyomása (és hát maga a hajóforma is) azt idézi elő, hogy a csónak előrehalad, sőt annál inkább szembe a széllel, minél mélyebben van a schwert, és minél erősebb szögben éri a vitorlákat az egyenletes erővel fújó szél. Pontosan ezt tapasztalhatjátok, ha egy cit-rommagot két ujjatokkal összeszoríttok: a mag nem hátracsú-

szik, hanem - a két ellentétes erő nyomására - előre, vagyis a szél irányába! Aki mindezt nem tudja, az joggal elcsodálkozik, amikor azt látja, hogy északkeleti szélben a vitorlás északkelet-nek halad. Mi például délnek haladtunk, és a szél is déli volt.

Persze gyenge szél, de mégis szél, és így a csónak orránál bugyborékolt, a kormánynál fodrot vetett a víz.

Jokkó előrefigyelt, mint az jó parancsnokhoz illő: - A li-oldalon valami közeledik, vigyázzunk!

Szerencsére nem volt más, mint egy nagy csomó kormorán (halászmadár), azok lubickoltak, fürödtek, reggeliztek a mindent eltakaró ködben. Annál inkább meglepődtek, és rebbentek tova riadtan, amikor a zajtalanul közeledő gigg egyszerre közöt-tük termett.

Igen, li-oldalról (lee-oldalról) vettük észre őket, ami annyit jelent, hogy a gigg szélmentes oldalán tűntek fel. A szél felőli oldalt a vitorlázók luv- (szél-) oldalnak hívják. A hajósember (legyen az tengerész vagy egyszerű édesvízi vitorlázó) sohase azt mondja, hogy jobb oldal vagy bal oldal, hanem vagy szél felőli oldalt, vagy széloldalt említ, vagy pedig a kormányállással kap-csolatos meghatározással él: backbord, steuerbord (fedélzeti oldal, kormányoldal), azaz -jobb és bal.

Ebben az esetben mi a luv-oldalt a steuerbordon kaptuk, vagyis jobbról. Onnan jött a szél, abból az irányból feszült meg 130

a Ragusa 11. nagyvitorlája és háromszögletű orrvitorlája, vagyis a jibb (dzsib). A nagyvitorlát az alsó rúd (8), amit bumnak hívnak, és a felső rúd (9), amit gaffnak neveznek, fogja össze.

A nagyvitorlát, mint látjátok, szép sorjában lefüggő zsinegek “díszítik”, ezek a reffelők, vagyis kurtítók, amikor viharos a szél, és csökkenteni kell a vitorlafelületet, különben szakadna minden. Az árbocot a vantenek rögzítik és a spannerek (10-11) feszítik a palánkokhoz. A kötelek csigákon (12) keresztül fut-nak, és a bikákkal (13) erősítődnek le. A nagyvitorlát fűzőzsineg (14) erősíti az árbochoz, és az orrvitorlakötelet őzni nevű karika (15) tartja megfelelő távolságban a hajóhoz és a szélhez.

A távolból kutyaugatást, harangszót, evezőcsapásokat, olykor emberi hangokat és egy hajógép egyhangú dohogását lehetett hallani. De ahogy távolodtunk, úgy tűnt el mögöttünk minden neszezése annak, hogy érezzük: városból jöttünk…

Inkább valami különös érzés szállt a szívünkre, úgy lehet: fé-

lelem, ijedelem, gyávaság vagy ilyesféle, mert egyszerre csak észrevettem, Zoller is, Jakab Laci is, akik pedig kezdetben bő-

ven mókáztak az “űrhajózáson”, elhallgatott. Mind a ketten, sőt velem együtt mind a hárman szívszorongva azt figyeltük, mikor látunk meg végre valamit, ami tudatja velünk, hogy oszlik a köd.

A legkisebb hang megijesztett, s egyre az volt az érzésünk, mint azt később bevallottuk - hogy belénk szalad egy hajó, vagy aknába ütközünk.

Jokkó mindebből egyelőre semmit sem vett észre. Ő csak figyelt, komolyan kémlelte és fülelte a ködfal titkait, vagy öreg hajóshoz illően buzdításul mondott valamit.

- Tíz-tizenegy tengeri mérföld az út, csak oda találunk. De gondoljátok el, mit élhettek át néhány éve Shackletonék, amikor hajótörés után a délsarki Elefánt-szigetekről, nyitott csónakban, háborgó jeges tengeren eljutottak Dél-Georgia partjaira! A tá-

volság ezerötszáz kilométer volt! Nyitott csónakban - húszfokos hidegben! Olyan szélvészben, hogy naponta a felvitorlázott csónak 130-140 kilométert is megtett!

131

De hát az Shackleton volt, nem pedig kezdő nautikusok, akik életükben először ültek vitorlás csónakban, háborús időkben, közel az aknazárhoz, egyre a titokzatos Mas-hajókra gondolva - szörnyű, mindent beborító ködben!

- És honnan tudták, hogy milyen sebességgel haladnak? -

kérdezte Jakab Laci, aki először emberelte meg magát. - Ne mondd, hogy kidobták a loggot, és úgy mérték a megtett utat, homokórával, zsinórral - húszfokos hidegben!? Én ezt nem hiszem el.

Erre már elnevettük magunkat.

Jokkó ugyanígy:

- Nem tudom, mivel és hogyan mértek, lehet, hogy logg nem is volt velük. Hajótöréskor a tengerész nem mindig viszi magá-

val a loggot. De lehet, hogy valamelyiküknél óra volt, mondjuk Shackletonnál.

Jakab Laci újból tamáskodott:

- Azzal ugyan sokra mentek, ha nem volt velük zsineg!

Jokkó bólintott:

- Sokra bizony. Mindjárt mondom, mennyire mehettek.

Ezzel benyúlt a zubbonyába, s a matrózblúz rejtélyes zsebei-ből előhúzott egy ezüstfedelű zsebórát.

Az óra elég nagy volt, elég régi, dejárt, és hogy ne szabaduljon el Jokkótól, hát vastagra fonott hálózsineg horgonyozta a zseb mélyére.

- Andrea - szólt hozzám Jokkó. - Ezt a pálcikát akkor dobd be a vízbe a luv-oldalon, ha szólok.

Ezzel a fenékről felszedett egy fadarabkát, és átadta.

- Most - intett csakhamar, és a ködtől fátyolos vizet nézte, majd az órára pillantott. - Elég lassan haladunk, óránként öt kilométerrel!

Ezzel - némi felsőbbséggel - visszatette a zsebórát, és újból a távolba kémlelt. Arcára rá volt írva: no, híres nautikusok, még ezt sem tudjátok?…

13

Meglepődtünk. Ilyen egyszerűen is lehet számítania hajó sebességét?

- Mint számítottad ki, Jokkó? - kértük barátunkat, aki végül is újból elővette a dupla fedelű óraszörnyeteget.

- Figyeljetek, így…

SEBESSÉGMÉRÉS, AHOGY JOKKÓ TANÍTOTTA

Akár csónakkal, akár hajóval is megtehetitek, ha tudjátok a hajó hosszúságát. A mérés úgy történik, hogy - mint az előbb Andrea tette - a hajó orránál merőlegesen ledobunk egy fadarabkát vagy papírgömbölyeget, ügyelve arra, hogy a hajótest magához ne szívja. Most már csak annyi a teendő, hogy az órán leolvassuk, mikor ér a fadarab vagy papírgombóc a hajó tatjáig. A megtett távolság és az idő szorzata adja a hajó sebességét. Igaz-e, milyen egyszerű valami ez így! Na, nem azt mondom, hogy olyan pontos, mintha loggal mérnénk, de hozzávetőlegesen megkapjuk a feleletet arra a kérdésre, vajon milyen sebességgel is haladunk.

A legtöbb ember nem is sejti, amikor csónakázik vagy vitorlázik, mennyire könnyű megállapítani a sebességet, csak éppen a hajó pontos hosszát kell tudni.

Két táblázatot állítunk össze, hogy múljék az idő, hiszen úgy-se látunk semmit ebben a rettenetes ködben. Az “A” táblázat a hajó óránkénti sebességét mutatja kilométerekben. (Hajó hajó-

sok vagytok, úgy számítsátok át tengeri mérföldre.) A “B” táb-lázat azt mutatja, hogy a hajó hány perc alatt tesz meg egy kilométert. Az “A” táblázaton megnézzük a hajó hosszának megfelelő függélyes oszlopot, a vízszintes sorokban a lemért másod-perceket, és a kettő találkozásánál találjátok azt a számot, amelyik feleletet ad arra, hogy a hajó óránként milyen sebességgel halad.

Kövér barátunk, Zoller, aki jó és lelkes matematikus volt, ott helyben - egyik kezében az orrvitorlakötéllel - megcsinálta a két számítás képletét is.

133

Az “A” számításnál ez a képlet:

Sebesség/óra=hajóhossz*3600 / mp.

A “B” számításnál pedig ennél valamivel ravaszabb: Idő percben=hajóhossz / (mp x 1000 / 60) Adok egy példát is a “B” számításhoz. A kikötő öreg móló-

jától Perluccáig tegyük fel, hogy 1 kilométer utat teszünk meg a Nautica kutterjével. A kutter hosszúsága nyolc és fél méter. A kutter ebben az esetben hosszúságát 7 másodperc alatt futja be.

Tehát 14*13=18 perce ra.

- Éljen! - kiáltotta Jakab Laci. - Most ezentúl így is mérünk.

Hol tanultad, Jokkó, ezt az egyszerű két számítást?

Jokkó mosolygott:

- Daniló bácsitól. Andrea ismeri, a nagybátyám. Mindenki úgy mondja, hogy ő a legkitűnőbb tengerész Fiumétől egészen Cattaróig. Tengerész és tudós egy személyben.

Mp Hajóhossz méterben

Zoller vigyorgott:

- Hát ha még a Zrínyin szolgált volna! Mint Anton úr. Akkor lenne csak nagy tengerész!…

Egyszeriben jókedvünk támadt. Már nem ülte lelkünket a fé-

lelem, az ismeretlentől való rettegés. A hajós sohasem tudja, mi várja őt a távolban, és minek néz elébe, ha elindul ismeretlen vizek felé. Mi most így voltunk a sűrű, anyagszerű ködben: hajóztunk előre az ismeretlen felé… Felemlegettük a “nagyok” útjait: A mundsent, amikor a parányi Gjöa hajóval megtalálta az Északnyugati átjárót… Nansent, aki a Framot befagyasztotta a jégbe, és úgy vitette tovább a Jeges-tengeren… Magellánt, aki elsőnek hajózta körül a földet, és olyan vizeken járt, ahol európai ember előtte soha… és Jack Londont, a Snark fedélzetén, az első sportvitorlázót, aki Hawaiiból keresztülszelte a passzátövet a Mar-quesas-szigetekig.

Lassan a köd is felengedett. Aranyszínű fényben úszott a gigg. Még nem láttunk el a távolba, de a sugarak áttörtek, és kü-

lönös, valóban mesébe illő fényben haladtunk tova.

134 I 135

Hirtelen egymásra meredtünk. Jokkó félrerántotta a kormányt. Valami nekiütődött a schwerthez! Majd hallottuk, hogy az a valami végigkaparja a Ragusa 11. kiljét, és a kormánylapátnak vágódik. Utána nagyot bugyborékolt a víz, és a lapát mögött kibukkant egy - mentőöv!

Már azt hittük, hogy tengeralattjáró periszkópja vagy fedélzeti építménye.

Megkönnyebbülve lélegeztünk fel.

- Az anyád… - nyögte a kövér Zoller. - Úgy éreztem…

Jokkó az ülések alá erősített evezők mellől felragadta a csák-lyát, és még idejében lendítette a mentőöv után.

- Se az utcán, se a tengeren ne hagyj el semmit - nevetett a hajósinas. - Ki tudja, mire lesz jó. De nézzük, honnan került alánk.

A kék-fehér színű, parafával tömött mentőövet nagy betűkkel díszítette: “S. M. S. Laudon.”

Tehát arról a rombolóról van szó, amelyik a múltkorában a Farasina-csatornában felrobbant.

Amikor először mentem ki a hajógyárba, akkor láttam több tengerészt a szerencsétlenül járt hadihajóról a “Cardiff House”

előtt. Vaj on ki kapaszkodhatott a körzsinegekbe, vagy ki igyekezett magára ölteni ezt a mentőövet a Laudon legénységéből?

- Az is lehet, hogy a robbanáskor egyszerűen a tengerbe esett, és senki nem is nyúlt hozzá - fölényeskedett Jakab Laci.

- Lehet - bólintott Jokkó - mindenesetre nekünk kitűnő ha-dizsákmány, mert valójában szabályellenesen hajóztunk eddig.

Nyílt vízre a csónak is csak mentőövvel haladhat. Ezt írja elő a szabályzat. Mi mentőöv nélkül indultunk, most már az is van.

A szél egyre erősödött, és a köd is eloszlóban volt. Most már elővettük a távcsövet, hogy körülnézzünk, merre is járunk. Nincsen nagyszerűbb szerszám, mint az igazi, jó negyvenszeres tengerésztávcső. (Remélem, tudjátok, mi a különbség távcső és lát-cső között.) A szárazföldi patkány képtelen elhinni, hogyan is lehet egyensúlyban pontosan a célra irányítva (hozzá még az im-137

bolygó hajón, a lengő árbocról) nyugodtan tartani egy ilyen rúdszerű készítményt. Pedig lehet. Ismertem kapitányokat, akik a legkitűnőbb Zeiss, Back-cassel látcsőkészítményeket megvető-

en félretették, mert többre értékelték a méteresre kihúzható táv-csövet. És ezt nem csökevényes ragaszkodásból, maradiságból tették, hanem valóban azért, mert a távcső többet ér a látcsőnél!

Nagyobb a látómezeje, és közelebb hozza a célba vett tárgyakat vagy tájat, alakot. És hát “tengerésszerűbb” is, valljuk be, fiúk.

Mi ilyen negyvenszeres, nagy látómezejű távcsővel szórakoztunk kirándulásunk első órájában. A Ragusa kellékei közé tartozott a távcső, de az már más kérdés volt, Szevérnek volt-e tudomása arról, hogy ez a remek, sárgarézből készült és bőrborítású távcső nem a Ragusa kormányhátában pihen, hanem a Ragusa 11. utasainál vándorol kézről kézre. Ezt a kérdést némi homály fedte, mert amikor megkérdeztük Jokkót, vajon Szevér szívesen adta-e az útra a távcsövet, megvonta a vállát, és ilyesfélét mondott: már nem is emlékszem… és ezzel igyekezett más témát választani.

De hát tény, hogy velünk volt a távcső, és mi éltünk az alkalommal. Különös tüneményben részesültünk: valósággal a hatá-

rára kerültünk a ködnek. Keleti irányba, Veglia szigete felé már elláttunk, pedig jóval messzebb volt, mint a nyugati, a voloscai és lauranai partok.

Nyugati irányba csak méterekre láttunk! A tenger így is megtréfálja ám a hullámok vándorait.

Jokkó keletre mutatott:

- Nézzétek azt a sziklaszigetet, az a Gallon. Nincs azon egy szál fú sem, de annál több madár él rajta. Mi így hívjuk: halász-kák szigete. Ezer és ezer halászmadár él rajta, meg időnként egy ember… nem is sejtitek, kicsoda! Pedig a ti tanárotok, a halak, a csigák és a tengeri madarak tudósa. Sokszor látjuk mi, amikor ott mászkál a Gallon szirtjein. Ezért is hívjuk őt Signor Gallonnak.

Megnéztük jól a sziklaszigetet, Garády Viktor bácsi, a termé-

szetrajz tanárának és a fiumei biológiai intézet igazgatójának 138

kedvenc megfigyelőhelyét. Nemegyszer hivatkozott a Gallonra, de azt csak most tudtuk meg, hogy a kitűnő tudóst Signor Gallonnak hívják a hajósok.

A közelünkben mind hallhatóbban olyasféle zaj támadt, mint amikor több ember fürdik, fejest ugrik, vízipólólabdát hajszol.

Ezzel egy időben sirálytestű madarak váltak ki a ködből, és szálltak nyújtott nyakkal, felvijjogva, de pontosan a hullámok felett.

Jokkó erre is, a zajra is tudott feleletet adni: - Delfinek. Azok lubickolnak. Űzik a scombrikat, azok meg a szardellákat. A madarak, kell, hogy tudjátok, a hajósok vész-madarai. Könnyű őket megismerni, mindig a víz felett szállnak, láttátok, hogy a farkuk tolla súrolja a hullámokat. Amerre a delfin jár, arra száll a vészmadár is, mert ott találja legkedvesebb táplálékát, a szardellát.

Elismeréssel néztek évfolyamtársaim Jokkóra. A kövér Zoller és Jakab tőlem már több mindent hallott a Ragusa bark matrózinasáról, most azután valóban láthatták, hogy az egyszerű

tengerészfiú igen jó eszű, kitűnő megfigyelő. Ilyenkor úgy ültem az árboc tövében, mint aki feltalálta a spanyolviaszt: no, lát-játok, micsoda kiváló barátom is van nekem, aki nemcsak igazi hajósinas, hanem egyenes leszármazottja a vad, valamikor ret-tegett vízi népnek, az uszkokoknak!

Lassan-lassan nyugatnak is elvonult a köd, és kibontakoztak a voloscai partok, majd egyre inkább Cherso szigetének meredek bálnaháta is.

- Oda tartunk - mutatott előre Jokkó - amott van a Vinodol-

öböl, ott kötünk ki.

Ekkor már tintakék volt a tenger, ragyogott a nap, és az egyre erősödő szél tarajosra borzolta a hullámokat.

A partok közelében egy romboló haladt a kikötő irányában.

A távcső elárulta a nevét: S. M. S. Panther. A Gallon előtt brazzerák imbolyogtak a hullámokon.

139

Különben eléggé néma volt a táj, vasárnap és utolsó hetei a nagy háborúnak.

Száz-százötven méterre tőlünk a delfinek csoportja lubickolt a hullámok között. Nem ok nélkül hívják a tengeri népek a delfint a tenger bohócának. Valóban az: egyre csak azt látod, hogy ahányan vannak, annyian ugranak ki a vízből, vagy vetik egyik hullámról a másikra magukat, valóságos jókedvvel, mó-

kás igyekezettel, tréfás lelkesedéssel. Hol felettük, hol mellettük ott surrantak el a vészmadarak, és rikoltva, mohó éhséggel kaptak egy-egy ezüsttestű hal, a szardella után.

Mi tagadás, nyilván a falatozás látványától, Zoller megéhe-zett. Messze volt már a sietve bekapott reggeli, és kövér cimboránk megjegyezte:

- Fiúk, rossz sejtelmeim vannak. Egyáltalában: hol, mikor, mit, miből eszünk majd?! Ki gondolt arra, hogy emberek vagyunk, ráadásul tengerészek, és így semmi, de semmi közünk a mezők liliomához? Ki gondolt erre?

Harsogó kacaj fogadta Zoller kifakadását. Egyszerre, mintha gombnyomásra történne, még három gyomor kezdett korogni.

Jokkó a kormánypad alá nyúlt, és előhúzott onnan egy bog-rácsot.

- Ebben sütjük meg a Vinodol-öbölben a halakat és a kalamarettiket.

- Igen ám, de a halakat és a kalamarettiket ki kell fogni, vagy nem? - nyöszörgött Zoller.

- Ahogy mondod, úgy igaz - bólintott Jokkó, és ezzel előhú-

zott egy bőrzsákot. - Itt azért találunk olyasmit, amit kifogás és sütés nélkül is ehetünk.

Ezzel belemarkolt a zsákba, és a kormánypadra kezdte üríte-ni tartalmát.

Először nagy kopogással kiszóródott egy csomó cvibak. Az ám, ti már nem tudjátok, mi is az a cvibak! Az első világháború végéig a cvibak volt minden katona és tengerész életének meg-rontója. Legalábbis így hitték az akkori katonák és tengerészek.

140

Négyszögletes, tenyérnyi nagyságú, egy centi vastag, likacsos kétszersült jellegű ennivaló volt a cvibak, a tengerészek szomorúsága. Valójában igen jóízű valami, de hát kemény, mint a kő, vagy annál is keményebb. Különböző bevett fogások voltak a puhítására: madzagra kötni, és félórán át a tenger hullámaiba ló-

gatni, vagy pedig esős időben kitenni a fedélzetre. Egyesek szerint, ha cvibakot dobtak a hajót követő cápának, és az bekapta, néhány perc múlva felfordult. De ettől függetlenül: mi igen szerettük ezt az időt és vihart álló pótkenyeret. Papírba téve porrá törtük, és úgy majszoltuk, mint a cukrot… de hát a fogaink is bír-ták a cvibak elleni harcot.

Így érthető, hogy örömmel fogadtuk a zsák tartalmát.

- Éljen! - kiáltotta Zoller, és egyszerre három darabot is markába kapott. - Megmenekülünk az éhség szenvedéseitől, és nem kell sorsot húzni, kit együnk meg!

A cvibak után a bőrzsák egy csomó fügét, puhára főtt gesztenyét és mazsolát szórt el. Előkerült egy butykos is - valódi újbor, fiumei cukorédes aszú kotyogott benne. Olyan tízórait csaptunk ott a gigg kormánypadján, hogy utána a világot beara-nyozva láttuk.

És így is volt: aranyba vonva fénylett minden! Élesen tűzött ekkor már a nap, izzóan pörköltek a sugarak. Csak a tuniszi partokon, a vörös-tengeri Aden kikötőjében és az Adrián tud oly veszettül égetni a napsugár, mint azon a napon, a köd elvonulását követő órában.

Messze tájakat bejárt tengerészek állítják, hogy így van, és igazat kell adnom nekik: agylágyító forrósággal csapott le az ég-ből a tüzes napsugár.

Egy hajó jött velünk szembe, és amikor elhaladt a közelünkben, meglengettük sapkánkat: a Klotild volt, fedélzetén Celligói kapitánnyal! Az öreg ott ült a kormánykerék mellett. Csak éppen felpislogott, nagy nehezen a sapkájához bökött egyik ujjával, ennyi volt a válasz viharos köszöntésünkre. Nem valami sokra 141

értékelt a fiumei kikötő zordon vándora négy hurrázó legénykét és egy felvitorlázott gigget.

- Fogadok, hogy szüreten volt a vén zsivány - nézett a Klotild után Jokkó. - Jól leitta magát, azért nem mer mozdulni, rá-

adásul tele van a kabin hordókkal! Minden hajós tudja a tengerparton, mit kell felmutatni, ha szélcsend idején eléje kerül a KIO-tild, és jól jönne a vontatás. Tele kishordót, és akkor Celligói pa-pa készségesen átdobja a vontatókötelet!

A távcső mind közelebb hozta Cherso szigetét, a meredek partokat, a kopár kecskelegelőket, a Trebiancsics hegy tetején épített ütegállásokat, Farasina városka tornyait, a még zöldellő

szőlők négyszögletes, kőfallal védett szabályos kockáit.

- Amott a Vinodol-öböl, ott lehorgonyzunk - intett előre Jokkó. - Visszafelé a bal oldali őrség veszi át a szolgálatot, úgy készülj etek.

A bal oldali őrség mi voltunk Jakab Lacival kettesben. A jobb oldali Jokkó és Zoller. Backbord- és steuerbord-őrség, így van ez már réges-régen a vitorlás hajókon, úgy lehet, legalább Nelson óta. Akik a hajó jobb oldalán feküsznek a kabinokban, adják az első őrséget, vagyis a teljes fedélzeti szolgálatot, a másodikat a bal oldaliak. Felváltva négyóránként. Elméletileg. Igazában, ha kell, viharban, sérülés esetén, bizonytalan időben vagy körül-mények között negyvennyolc óráig, vagy annál tovább is. Tudjuk, hogy egyszer a híres amerikai klipper, a Red Jacket tájfunba került a Sárga-tengeren. Való, hogy legénysége és tisztjei öt napon át egy percre sem pihentek le. Nem is pihenhettek, hiszen a borzalmas orkánban a Red Jacket hol a víz alatt, hol a víz felett, ég és föld között zuhant, esett, száguldott, tépődött, de - vé-

gül is megmaradt. Csodájárajárt akkor mindenki a bostoni kikö-

tőben, hogy megnézze azt a valamit, amit azelőtt Red Jackemek hívtak, és ami mégis úszott, huszonhat megmaradt emberével együtt! …

Jól megdöntve a széltől, hófehér tarajokat túrva a kék habok-ban, most már valósággal rohant a feltáruló öböl felé a Ragusa 11.

14

Jokkó az eget kémlelte.

- A köd valami nemjótjelentett. Ez a fokozódó szél sem biztató. Iránya déli, mint a sirokkóé, de még eddig nem sirokkó. És a nap úgy tűz, mintha sirokkó közeledne…

Nyílegyenesen haladtunk az öböl felé. Szélesen kitárult a be-járó, valósággal hívogatott minket. Az öböl szélén kisebb szirtek emelkedtek ki a vízből, de a szirtek mögött föveny volt, ritka lát-vány Cherso sziget meredek partvonulatán. A szirteken kormoránok (kárókatonák) és vészmadarak sütkéreztek, szárították szárnyaikat. Hej, micsoda sivalkodás, rikácsolás támadt, amikor felkavarodtak e vészmadarak, a kormoránok serege pedig bele-vetette magát a hullámok közé!

- Szerencsés utat, gyerekek - intett a madarak után Zoller. -

Bocsánat a zavarásért, de vasárnap van, és kedvünk támadt idejönni!

Döngve csapódtak a szirtekhez a hullámok, s mint a csikó, felemelkedett a gigg, de a következő percben már sima vízen úsztunk a parti föveny felé. Itt már olyan átlátszó volt a tenger, hogy akár óriási akváriumnak hihettük az elénk táruló látványt.

Minden, de minden úszó, lebegő, a fenéken pihenő, élő és mozgó lényt vagy tárgyat kivettünk.

Méteres macskacápák imbolyogtak el a csónak alatt. Papagájhalak raja surrant tova a szirtek védelme felé. Az ulva nevű

vízinövényekhez ösztövér csikóhalak tömege tapadt. Mint a sakkbábuk lova, olyan a csikóhal. Violaszínű tengeri sünök, zöld, fehér, piros kígyókarú csillagok, kék színű tengeri rákok mászkáltak az öböl fenekén. A kövekhez aktiniák és csodás vi-rághoz hasonlító csöves állatok tapadtak. Opálfényű szépiák és narancssárga polipok úsztak el a közelünkből. Ezer és ezer bí-

boros, azúrkék halacska iramodott tova, ahogy közéjük sumant a gigg. Szivacsállatok, madrapórák, tubipórák, valóságos virágos-kertté varázsolták az öböl mélyét. Csak tátottuk a szánkat, és bá-

multunk.

Ilyen helyen még nem jártunk, ilyesmit még nem láttunk.

143

Vernétől tudtuk, hogy a tengeri öblök néhol csodásak. Mesébe illők.

Hát ilyen mesébe illő öböl volt a chersói Vinodol-öböl.

Ha a Gallon neve Halászkák szigete, úgy hívjuk mi ezentúl emlékeink között majd ezt az öblöt - Mese-öbölnek.

- A Ragusa háromárbocos egész legénysége nevében el-fogadom - mosolygott Jokkó. - Mától kezdve Mese-öbölnek hívjuk, és a térképre is bejegyezzük.

Zoller és Jakab Laci ugrott ki elsőnek a homokos partra.

- Hurrá, tengerészek, partot értünk egyévi szörnyű hányódás után! - lelkesedett a kövér Zoller, és úgy nekiiramodott a part-nak, hogy ilyesmit tulajdon édesanyja se láthatott tőle.

Jakab egymás után dobta le magáról a vastag posztónadrá-

got, a tengerészblúzt és a trikót.

- Várjatok, cápák, mindjárt nálatok leszek! - kiáltotta Jakab Laci, és amúgy születési mezben bevágta magát a csikóhalak, a zöldellő ulvák, az aktiniák közé.

Jokkóval lehúztuk és összetekertük a nagyvitorlát, az orrvitorlát, s ahogy a hajókon illő, rendbe raktuk a köteleket.

Zoller a magas part tetejéről integetett, Jakab messze kiúszott az öbölben, és onnan rikoltozott nagy elragadtatással felénk.

Már én is indultan, hogy kilépek a partra, amikor vendettatestvérem (ahogy Daniló bácsi háza előtt Jokkóval megállapodtunk) megfogta a zubbonyomat:

- Andrea, várj. Tedd az övedre, és soha ne add oda másnak.

Az uszkokok és a dalmaták törvénye szerint emlékeztessen arra, hogy él egy vendettatestvéred, akit Jokkónak hívnak.

Ezzel fényes tárgyat csúsztatott a kezembe.

A norvég bicska volt, amit először a matrózzsák kincsei kö-

zött láttam meg, amikor a Ragusa árbocállásán üldögéltünk.

- Legyen a tiéd, Andrea, őrizzed meg, szeretettel adom.

Most, annyi évtized után, látom jól az én dalmata-uszkok ba-rátom arcát. Látom ragyogó szemét, kedves mosolyát, hallom, ahogy megremeg a hangja, és érzem kezének meleg, testvéri 144

szorítását. A tengereknek ez a nyers, szinte félvad gyermeke, aki csak a hajók és vizek biztonságos magányában érezte jól magát, olyan ünnepélyes, olyan meghatódott volt, hogy éreztem: testvérek lettünk valóban, és a halászbicska abban a pillanatban már nem egyszerű tárgy, hanem a számomra kincs, nagy érték. Hirdeti, hogy Jokkó jóban-rosszban testvérem, és ugyanígy az vagyok én is neki. Igen, látom a drága arc mosolyát, a csillogó sze-meket - közel négy évtized után, amikor már csak a bicska van meg. Bizony, barátaim, csak a bicska… és az emlék, hogy volt egy vendettatestvérem …

- Őrizzed meg, szeretettel adom - ismételte Jokkó. És át-

ölelt.

Tudom, könny szökött szemembe. Valami rossz, igen rossz sejtelem fogott el. Ha nincs a közelben két nautikus társam, úgy lehet, elmondom Jokkónak ezeket az érzéseket. De így a zsebem mélyére rejtettem a bicskát, és halkan suttogtam: - Jokkó, esküszöm, megőrzöm, és mindig reád gondolok, bármerre is járjak!

Míg Zoller és Jakab nem bírt magával a gyönyörtől, hogy ilyen romantikus, mesebeli helyen kötöttünk ki, addig mi komo-lyak maradtunk, mert mind a ketten éreztük, hogy valami döntő

történt az életünkben. (Néhány nappal később én adtam át Jokkónak a hazulról hozott szegedi halas bicskámat.) Megfürödtünk az öbölben, együtt úsztunk a halakkal, nevetve üldöztük a riadt macskacápákat, és búvárként leszálltunk az ulvamezők erdejébe, ahol szebbnél szebb kagylókat és csigá-

kat gyűjtöttünk. Amikor már egy tempóra se volt erőnk, kiheve-redtünk a napra, és élveztük azt, amit egyedül a tengerparton élhet át az ember: a víz, a föld és az ég nagy látványát.

Jokkó felkönyökölt. Éles füle meghallotta, hogy valaki közeledik a fövenyen.

Magas, szikár szigetlakó tartott felénk. Így képzeltem el Monte Cristót, amikor egyszerű emberként élt a falujában.

Csontos arcát dióbarnára égette a nap, fekete haja a válláig ért, 145

lábán se csizma, se papucs nem volt. Úgy lépett az éles kövekre, mint mi a Corsia Deák kőkockáira. Öltözéke a chersóiak népvi-selete: földig érő, igen feszes darócnadrág, derékban széles kenderöv, ezüstgombos daróemellény, feje búbján kis, piros dalmát barét.

Nem lehetett több harminc-harmincöt évesnél. Hogyan is ke-rül ide a szigetre 1918 végén egy ilyen fiatal, jókötésű ember, amikor köztudomású, hogy csak egyes kereskedelmi tengerésszel (mint Szevérrel, Sottomarinával) tettek kivételt a tengerészhatóságok, s mentették fel a katonai szolgálat alól.

A feleletet hamar megkaptuk. Alighogy elénk ért az idegen, láttuk, hogy jobb kezének három ujja hiányzik. Mondta is ké-

sőbb, hogy Vallona elfoglalásánál vesztette el ujjait.

Jokkó az idegenre nézett, bólintott feléje: - Ca gospodine (mi az, uram), talán tilosban járunk?

A szigetlakó tett néhány lépést, azután megállt, jól megnézett bennünket, és csak azután szólt:

- Ha halásztok, akkor tilosbanjártok, ha nem, úgy maradhat-tok. Ez az én bérletem. Ezért kaptam a hatóságtól.

Felemelte és megmutatta roncsolt kezét.

- Azelőtt favágó voltam, de az már nem megy. Nem tudom megmarkolni a fejszét.

Letelepedett mellénk a fövenyre, rámutatott a giggre: - A tietek ? Akkor gazdagok vagytok.

Mondtuk, hogy nem a mienk. Még Jokkóé sem, hanem -

mint annyi minden Fiuméban - Ossoinack úré, a gyáros hajósgazdáé. (Ezt különben én is itt tudtam meg Jokkótól.) - Úgy, úgy - bólogatott a szigetlakó - ilyesmire nekem se telik.

Elmutatott az öböl északi részére.

- Ott van egy kunyhóm meg sajkám. De nem ott lakom; én Bojnak vagyok Farasinából. Bojnak, a poliphalász.

Büszkén nézett ránk:

- Még Chersóból a püspök úr is tőlem rendeli a kalamarettit 146

meg az összes szépiát, ha arra vásik a foga! Farasinában csak annak a polipnak van hitele, amelyik Bojnak kosarából kerül ki.

Így van, és nem másként!

Mindez úgy hangzik, hogy Bojnak dicsekedett. Nem. Csak elmondta a maga egyszerű és igen természetes módján, kicsoda, mi a mestersége.

- Voltam én is hajós egy ideig - folytatta Bojnak. - Cherso város dongaszállítóinak trabbaccolóján hajóztam, de… - és elmutatott az öbölbe - itt én vagyok a gazda, a magam gazdája.

Így jobb.

Felállt, leverte nadrágjáról a homokot. Inge ujjával letörölte arcáról a verejtéket.

Néhány lépést tett, mint aki indul, de zavartan megállt.

- Ha kedvetekre van, úgy jöjjetek velem. Nézzétek meg a ta-nyám, és meglátjátok, mint fogja a polipot Bojnak, a polipvadász. Utána tüzet gyújtunk, és annyi szépiát sütünk, amennyi be-létek fér. Na, ki jön velem?

Így ismerkedtünk meg Bojnakkal, a szigetlakóval. Ki ment vele? Mind a négyen, de a legelső, aki felcsapott - Zoller volt.

Felragyogott a szeme a szépiasütés hírére, és szokott csatakiál-tásával már indított is:

- Fel, barátaim, a szépiák temetésére!

Felöltöztünk, berakodtunk a giggbe, és Bojnakkal együtt, de vitorlák nélkül, evezők segítségével átkanalaztunk az öböl északi részére, a polipvadász tanyájára. Hatalmas sziklafal tövében, a homokföveny szélső határán állt a “tanya”, Bojnak tengerparti otthona.

Kőtömbökből rakta össze Bojnak, a hézagokat ulvafűvel ki-tömte, a tetőre kátránypapírt terített, azokra újból követ nehezéknek, deszkából ajtót fabrikált, és kész volt a rangos tengerparti szállás, ha a Mese-öböl gazdája itt éjjelezett. Illatos széná-

ból rakott fekhely, néhány birkabőrdarab, nyitott tűzhely a kunyhó szögletében, kampók a falon, valami ládaféle maradvány asz-talnak - ennyi volt a berendezés. A kampókról hálók, parafák, 147

de főleg harpunák (két- és háromágú Neptun-szigonyok) lógtak.

Ezekkel ejti és fogja el Bojnak az Octopódák, a nyolclábú polipok rendjébe tartozó közönséges polipot.

Nem hiszem, hogy Diocletianus, a nyugalomba vonult csá-

szár nagyobb örömmel mutatta meg látogatóinak spalatói palotáját, mint tette Bojnak, amikor betessékelt a kunyhóba.

- Lépjetek be - intett a küszöbön, de mivel szigetlakó volt, és a szörnyű babonák rabja, ráköpött a küszöbre, mondván - legyen hozzátokjó szívvel Mac-maljic és Mora, a fekete asszony!

Mac-maljic egyik szigetről a másikra száguldozik, igen hasonlít Pánhoz, nagy tréfacsináló, mindenféle rossz móka szülő-

je, tehát óvakodni kell tőle, nehogy a markába kerüljön az ember. Mora, a fekete asszony, a szigetek boszorkája, akire megha-ragszik, az már veheti is a sátorfáját, hogy más tájakon keressen életlehetőségeket.

Így hát mi is kértük Mac-maljicot és Morát, hogy legyen jó szívvel Bojnak iránt, aminek a polipvadász igen megörült, mert a népi babona szerint a friss, eddig még soha nem látott vendég kívánsága mindennél többet ér.

A “tanya” megtekintése után Bojnakkal együtt a vízre mentünk. Mi a giggen, ő pedig a könnyű, de a meredek orral mégis hullámálló sajkán evezett ki az öbölbe.

- Ez a nagy kosár, ez a két harpuna és ez a marék oltatlan mész kell a vadászathoz - mutatta a szigetlakó a csónakba tett felszerelést. - Úgy evezzetek mellettem, hogy ne vessetek ár-nyékot a vízre. Előbb megmutatom, hogyan fogom a polipot, utána kiemeljük a szépiákat, a tintahalakat.

Zoller nem állta meg:

- Talán inkább fordítva kellene, előbb kifogni a tintahalakat, mert ami biztos, az biztos. Szörnyű lenne, ha éhen vesznénk, mi-előtt visszatérünk Fiuméba!

De hát Zollert, a közveszélyes haspókot, ezúttal leszavaztuk, és Bojnakkal elindultunk polipkeresésre.

148

- Lassan, óvatosan evezzetek, és ha intek, megállni - figyelmeztetett a szigetlakó.

Messze a fövenytől, ott, ahol már köves volt a partszegély, haladt a sajka és a gigg.

Bojnak óvatosan evezett, ugyanakkor előrehajolva leste a víz alatti világot. Mi ugyanígy. Újból feltűntek a pettyes, rozsdaszí-

nű macskacápák, a papagájhalak, az ulvák között lebegő vagy kapaszkodó csikóhalak. Itt-ott egy-egy szépia sárgás teste ragyogott a kékesszürke, olykor zöldes vízből.

De sokszor is eszembe jutott azóta ez az öböl, a Mesék öble.

Bojnak kunyhója, amit oly büszkén mutatott nekünk. Ma már tudom, ha az enyém lenne, én is többre tartanám Diocletianus palotájánál, pedig annál nagyobb palotát nem épített senki. Akkor még nem tudtam, micsoda kincs egy sziget, egy kunyhó és egy olyan öböl, ahol minden úgy kerül eléd, mint a terülj asztalkám történetében. A Mesék öblében így volt: bármerre is néz-tünk, mindenütt nyüzsgött, kavargott az élet! Bojnak felemelte kezét: megál lj !

A gigg a sajka mellé lapult.

A ragyogó fényben és a ragyogóan átlátszó vízben egy csomó követ, több piros aktimát (tömlőállatot), néhány mászkáló pókot és rákot lehetett látni.

Bojnak egy kőkupacra mutatott: ott a polip!

Holott az nem polip, de kőkupac, a vak is látja. Érthető, hogy az ilyen vadász-pákász-halászember szeretné megtréfálni a magunkfajta vízi lényt. Így tehát vigyorogva bólintottunk: értjük, de valóban hol a polip? Bojnak suttogva szólt: - Figyeljétek, most már tudja, hogy bajban van, de nem mozdul - bízik a rejtekben!

Nini, hát mégis igaz, amit a szigetlakó mondott?!

A kőkupac egyszerre csak kisebb lett. A kőkupac összehúzta magát! Sőt megmozdult, és valami különös, rozsdás-fekete színt vett fel. Ezzel együtt kinyúlt, menekülni igyekezett.

De ekkor már repült a harpuna, a háromágú szigony.

149

És amikor kihúzta Bojnak, rajta kalimpált, nyolc karját lengette egy közepes nagyságú polip!

- Tovaúszott volna, de elkésett - nevetett Bojnak.

Leszedte a csúf, kocsonyás, tekergőző zsákmányt a szigony-ról, majd fogaival elharapta a polip szem közötti részét, és a még mozgó, kalimpáló (de egyre lassabban kalimpáló), két marokra való állatot a kosárba dobta.

- Úgy rakja össze a fészkét, mint a madár - tanított bennünket a szigetlakó. - Csakhogy a madár ágakból, növényszálakból rakja, a polip - kövekből. Láttam olyan fészket, hogy olyik kő

nagyobb volt az ember fejénél is. Van ám ereje a polipnak, akadt a harpunámra akkora példány, hogy a nyolc karja külön-külön kitett két méter hosszúságot! Azzal, hiszen tele van tapadó ko-rongokkal, könnyen felemeli a neki tetsző követ. De hát nem mindig fészekben tanyázik a polip, hanem barlangban. Most majd olyat keresünk.

Nem eveztünk tovább ötven-hatvan méternél, amikor a sajka evezőse újból megemelte kezét. Itt meredeken esett a part a víz-be, de valami sötét nyílás tátongott a fenéknél. A nyílás előtt a fövenyen üres csigaházak, kagylódarabok, rák- és homárpáncé-

lok hevertek.

Bojnak a harpuna végére mészdarabot tűzött, és odanyomta a nyílás torkába.

A víz felsistergett, mint a tej, úgy csapódott szét a mész, és abban a pillanatban egy hatalmas test vágódott ki a sötét barlan-gocskából.

A polip!

De mekkora. Úszásra előregyújtott testével, maga mögött húzott karjaival óriást mutatott. És az is volt, adriai méretek szerint óriás. Alig bírt vele Bojnak.

A polipkarok tekergőztek, mint a kígyó - egyszerre nyolc kígyó egy testből! De a harpuna keményen fogta az octopust, és végül is - a szabályos harapás után - ez az állat is odakerült, ahová az előző, a kosárba.

150

- Ugyan mondja már, Bojnak bácsi, mekkora lehet a legnagyobb polip? - kérdezte a kövér Zoller.

A szigetlakó lemosta verejtékes arcát egy marék tengervízzel, majd letörölte. Derűs, hamiskás mosoly vonult végig az arcán: - Tudod, az úgy van: akkora a polip, amekkorának hiszed!

Biz’ isten mondom, így van. Itt nőttem fel, láttam eleget, fogtam még többet, de ahogy múlt felettem az idő, és kezdtem a mondáknak hinni, úgy nőtt a polip is. A chersói iskolában azt taní-

totta egy időben a tanító, hogy az Adrián nincsen nagyobb polip, mint amelyiknek a karja fél méter. Az pedig, hogy tízméteres karú polip létezzen, mesebeszéd. Én tudtam, hogy létezik, mert aki hisz Morában, a fekete asszonyban meg Mac-majlicban, az tudja: igazak a mondák. Márpedig mindenki tudja, hogy a régi időkben, amikor szirének laktak a scogliókon, meg a Mac-majlic népe az erdőkben, akkor a hajókat százkarú polipok húzták le a mélybe.

Elhallgatott, titokzatosan nézett ránk, majd szinte suttogva mondta:

- Most is élnek, de nehogy hangosan mondjátok tovább, mert akkor rettenetes a tenger bosszúja! A víziszörnyek ott élnek a mélyben, de egyszer majd feljönnek, és úgy lesz, mint volt ré-

gen - felnyúlnak, és lerántják a legnagyobb gőzöst is!

Így mesélt nekünk Bojnak, a polipvadász arról az állatról, amelyiket a legjobban ismert az összes tengeri állat közül. Az a nagy példány, amit előttünk csípett el, valóban nagy volt - adriai méretek szerint. Egy-egy karja lehetett nyolcvan centiméter, teste legalább negyven-ötven centiméter, úgyhogy ha szétterültek a karok, ez a polip kétméteres távot átért!… De hát persze vannak még más tengerek is az Adrián kívül, és ott - igazi óriá-

sok élnek, ha nem is nyolckarúak (az octopusok), de a tízkarúak (a lilogók) családjából. Mert a polipok, a nyolckarúak, tengerparti lakók, a lilogók mélytengeri lények. Amikor hazaértünk, másnap megnéztük a Nautica könyvtárában Richard híres Oceanográfiáját. A könyv elmondja, hogy Új-Zéland és New Found-151

land vizein fogtak olyan lábasfejűt, amelyik úszóinak végétől karjainak végéig 17 méter és 35 centiméter volt! Bullen volt az aki Szumatra partjainál végignézte egy hatalmas bálna és egy óriási lábasfejű harcát. A polip karjaival szinte teljesen átfogta a bálna testét - írta Bullen.

Bojnak, a szigetlakó, aki a mondákat valóságnak véli, tehát nem nagyon tévedett, amikor állította a maga igazát, hogy óriáspolip létezik. Csak hát nem akkora, hogy egy óceánjárót a mély-be ragadjon, és nem az Adriában. Ott végérvényesen vége az óriáspolipokjövőjének. Ott már erről nyugodtan lehet hangosan beszélni, nem nyúlnak fel, hogy lerántsák a titkok árulóját!

Tele volt a kosár, amikor befejeztük a polipvadászatot, de te-le volt a sajka haltartója is délidőre szépiával, apró kalemárokkal.

Ezekből készült a pompás ebéd!

A tanya előtt tüzet gyújtottunk, és mint a hajótöröttek, ott ké-

szítettük el, Bojnak segítségével, ebédünket. Orrcsiklandozóan pirultak a szépiák, és elhihetitek, a kövér Zoller ezúttal is elfe-ledkezett róla, hogy ő nem városi, kényelemszerető, elkényezte-tett civil; hanem nélkülözésre termett (és teremtett!) tengerész.

Zoller nem röstellte falánkságát, kerek hasának imádatát, és nem szégyellte sem Jokkó, sem Bojnak előtt, hogy a világon mindennél többre az evést tartja. Ott térdelt a homokon a tűz előtt, és rámeredt a percegő, sistergő olajban fortyogó szépiákra. Jokkó és Bojnak pedig azon mulatott, hogy éhes nautilustársunk majdnem belefejel a kondérba.

- Bezzeg, ha itt lenne Zanetta, nem volna ilyen étvágyad! -

ugrattuk társunkat.

- Ilyen csodás helyre Zanettát nem segíti a sors - vigyorgott Zoller. -Zanettát majd Mac-majlic egyszer elviszi a pokolba, én mondom!

Azért, sejthetitek, minket se kellett biztatni, hogy elővegyük bicskáinkat, mikor körülültük a fövenyen a pirosra sült szépiákkal tele tálat. Jokkó kitette a butykost, a megmaradt cvibakot meg egy hatalmas cipót.

15

- Éljen Bojnak bácsi, Mac-majlic és Mora, a fekete asszony!

- kiáltotta elragadtatva cimboránk. - És minden polip, amelyik megmenekült előlünk!

Délután volt már, amikor elbúcsúztunk Bojnaktól, a polipvadásztól.

- Most, hogy már indultok, szólhatok. Eddig nem tettem, nehogy azt higgyétek - nem szívesen látlak titeket a tanyámon. De nézzetek csak Farasina fölé. A nap elborul, a nagy hegy amott, a Maggiore, felhőkbe takaródzik. Ebből baj lesz, Bojnak tudja, induljatok.

Jokkó füttyentett:

- Úgy ám, de nem figyeltem, egyre az öblöt néztem.

Ahogy csak tudtunk, olyan gyorsan szereltünk. Felrepültek a vitorlák, kifeszült a magasban a gaff, nagy ívben kilendült a bum, és vidáman lebegett ajibb.

Szívélyes kézszorítás a házigazdával, és máris kanyarodtunk kifelé a Mesék öbléből.

A kormányt ezúttal én tartottam, az orrvitorlát Jakab Laci.

Élesen belevágott kezembe a nagyvitorla kötele, és csak most vettük észre: milyen erős a szél, pedig még az öbölben jártunk.

Már nem volt olyan átlátszó a víz, mint amikor jöttünk, és haj-szoltuk a polipokat. Haragosan fodrozódott az öböl, és tarajos hullámok nyalogatták a föveny szélét.

Bojnak ott állt házikója előtt, egyre lengette apró, piros sapkáját. Az öböl szájánál északra csaptunk, és akkor eltűnt a kunyhó, Bojnakkal együtt.

Amit láttunk, meghökkentő volt. Legalábbis nekünk, mert Jokkó inkább csak összehunyorította a szemét, és ennyit mondott:

- Nehéz idő lett, az angyalát!

Komor felhők fedték el a napot, és az egész tájat feketésszür-ke fátyol vonta be. Oka volt tehát annak, hogy reggel köd ülte a tengert. Errefelé mindennek van értelme és jelentősége, ezért figyeli a tengerésznépség egyre az eget és a vizet.

153

Gyors sirokkó tört ránk, egyre elevenebb erővel!

Görcsösen fogtam a kormányrudat, s a legszívesebben fela-jánlottam volna Jokkónak, hogy vegye át. Elvégre akkor vezet-tem először tengeren vitorlást, ha diónyit is. De - megfutamod-ni nem lehetett, elvégre most a “bal oldali őrség” volt soron, és mi ketten Lacival tettük ki az őrséget. Már az első percekben éreztem: nehéz feladat ilyen szélben helyes irányban tartani a hajót, és fogni a kormányt.

Félhátszéllel haladtunk (vitorlásnyelven “raumba”), fokozó-

dó erejű, lökéses szélviharban. Bekapcsoltuk hát gyorsan az árbocot hátrafeszítő kötelet, a kackstagot, és amennyire csak lehetett, kiengedtem az öregkötelet, a sottót, a bumpatkóval együtt, nehogy fölfordítsák a csónakot a széllökések. Mind a négyen ott kuporogtunk a kormánynál, hogy ezzel is megterheljük a gigg farát, mert hiszen az árbocra nehezedő vitorla nyomása - az erős hátszélnél - igyekezett a csónakorrt a hullámok közé nyomni.

Ez pedig annyit jelentett volna, hogy menthetetlenül felborulunk. De Jokkó gyakorlott hajós volt, és az ő tanácsára működtem mint “kapitány”. Még a schwertet is felhúzatta, aminek hát-szélben különben sem volt semmi haszna.

- A fél szemed most a kormánylapát mögött legyen - intett Jokkó. - Ne engedd, hogy a mögöttünk feltornyosuló hullámok ránk essenek, mert akkor máris felborulunk. Ha érzed, hogy jön a hullám, és ránk borul, kicsit nyomd félre a kormányt, “vedd ki” a raumból!

Válósággal zúgott körülöttünk a víz. A kötélzet között pedig a szél sípolt.

A kezdeti bizonytalanságot fokozódó biztonság váltotta fel.

Könnyedén, mint valami biztos röptű madár, száguldott a sírokkótól morajló hullámokon az apró Ragusa-gyerek.

Jokkó nyugodtan nézett hol rám, hol a hullámokra, hol az ég-re. Időnként figyelmeztetett:

- Vigyázz, fogd erősen a kormányt!… Ügyelj, mindjárt itt a hullám!… Nyomd ki a rudat, és húzd be a sottót!…

154

Már a sziget végén jártunk, és azon tanakodtunk, hogy szél-védett helyet keresünk, mert reffelni kellene (csökkenteni a vitorlákat), annyira erősödött a szél, amikor Zoller izgatottan mutatott a köves partra:

- Nézzétek már, fiúk, nézzétek!

Zollernek jó szeme volt, még inkább jó füle, hogy a sirokkó zúgásán, a hullámok moraján keresztül meghallotta - egy kutya ugatását!

A kutya ott rohangált fel és alá a part kövei között, időnként megállt, és felénk ugatott. Nem bennünket ugatott, hanem fe-lénk, és ezt, mint Zoller megjegyezte, a kutya is láthatja.

- Ez a kutya valamit akar, hív bennünket - reszketett az izga-lomtól kövér cimboránk, aki nagy állatbarát volt. - Nézzétek, máris felénk tart!

Valóban így volt: a kutya, nem törődve a hömpölygő hullá-

mokkal, bevetette magát a habok közé! Hol felbukkant, hol el-tűnt a merész állat feje, de amikor feltűnt, és meglátta a csónakot - óriási ugatásba kezdett.

- Irány a kutya! - adta ki a parancsot Jokkó. - Vegyétek elő

a csáklyát!

Az oldalfordulás kicsit gyorsan történt, hatalmas hullám vá-

gódott a palánkhoz, majd beomlott, és hirtelen fürdőkáddá vará-

zsolta a gigget.

De a kutya ott kalimpált a csáklya végén, majd közénk esett, amikor Jokkó beemelte. Göndör szőrű, szürkén barnával tarká-

zott griffon volt a gigg legfrissebb vendége. Reszketett a rémü-

lettől, a kimerültségtől, de arról nem feledkezett meg, hogy hol egyikünk arcát, hol másikunk kezét nyalogassa hálásan. Úgy viselkedett, mintha régi ismerősök, sőt a gazdái lennénk!

- Hohó, megvan a rejtély nyitja! - kiáltott Zoller. - Nézzé-

tek, tengerészkutya ez a javából!

A griffon bőr nyakörvén ezüstlemez csillogott, és a lemezen ott volt a vésés: S. M. S. Laudon.

Hajótörött kutyát emeltünk tehát a csónakba. Az elsüllyedt 155

Laudon romboló kutyája volt a griffon, Cherso szigetére vető-

dött, de hogyan élt eddig, mint szerezte meg élelmét, arra még nehezebb volt válaszolni.

- Mindenesetre okos kutya - simogatta az állatot a jószívű

Zoller. - Egyenruhánkról azt látta, hogy tengerészek vagyunk, gondolta, a Laudon emberei, hát nem sokat tétovázott. Kutyus-kám, nem hagyunk el, ígérem!

Közbenjutott arra is idő, hogy szélbe álljunk (persze csak az evezők segítségével), reffeljünk, azaz a zsinegek segítségével kurtítsuk mind a nagy-, mind az orrvitorlát. Erre most már igen nagy szükség volt: kiértünk a nyílt vízre, és a Farasina-csatorná-

ból, mint veszekedett démon, üvöltve száguldott Fiume felé a sirokkó!

A kutya valóban úgy viselkedett, mint aki azt hiszi, hogy régi barátok között van. Hol Jokkóhoz, hol Zollerhez dörgölődzött, és látszott ragyogó szemén: földöntúli boldogságban él, hogy végre ismerősökre talált! Örömcsuklások között nyelte le az elemózsiás zsákocska maradványait, a cvibakot is vidáman ropog-tatta.

Igen, ebből is láttuk; hogy vérbeli tengerészkutya.

- Legyen a neve Lau. A hajó után - javasolta Jakab Laci. -

Ehhez a névhez úgyis köze volt.

Így lett Lau a hajótöröttből.

A gond most az volt, mi legyen a kutya további sorsa. Mert az nem volt vitás, hogy Lautól nem válunk meg. Lau hozzánk menekült, megmentettük, becstelenség lenne megválni tőle.

Legfeljebb a Laudon valamelyik embere követelhetné, de meg-fogadtuk - nem adjuk senkinek. Igen ám, de hol tartjuk? Anton úr nem engedné be a Nauticára, ezt már előre éreztük. Vigyük talán Daniló bácsihoz? Ő a tengerészek nagy mentora, és a kutya - tengerészkutya!

Jokkó vágta ketté a csomót:

- Lau a Ragusára szerződik. Igaz-e, Lau?

A griffon vidáman csaholt.

156

- Látjátok, ő is így akarja. Ezennel felveszlek a Ragusa állományába, Lau Laudon, mint a fedélzet őrét!

Így reggel óta a Laudon romboló két szép ajándékot is adott nekünk: egy mentőövet és egy szép kutyát. A Lau Laudont.

Mire felbukkant a fiumei kikötő és a város házai, már besö-

tétedett. Nem volt még késő, de a fekete felhők és az egyre sű-

rűbben megeredő eső komor köpeny alá rejtette célunkat. Alig lehetett valamit látni, és egyre nagyobb hullámok nyargaltak mögöttünk, mint félelmetes üldözőink.

A kikötő bejárata felé tartottunk, mert az volt a terv, hogy mi kiszállunk, s majd Jokkó visszaviszi a gigget a hajógyárba.

Igen ám, de a város eltűnt előlünk!

A sötétség, a hullámok, a sűrű eső valósággal azt az érzést keltette bennünk, hogy a végtelen óceánonjárunk. Reggel a köd, most a sirokkó fojtó hangulata és komorsága varázsolta el elő-

lünk a látnivalót. Jakab Laci megjegyezte: - No, Jokkó, most mutasd meg, hogyan tudsz sebességet mérni az óráddal!

Ilyesmiről szó sem lehetett. Hullámvölgyből hullámhegyre rohantunk, forrt, kanyargott a víz, és a csónak döngve tört magá-

nak utat a megbolondult tengeren! Talán az igazi loggot se használhattuk volna, leszakad az első bedobásnál.

- Úgy hiszem, legalább tizenegyes vagy tizenkettes csomó-

val haladunk -jegyezte meg szárazon az én vendettatársam, és fürkésző szemét nem vette le az északi irányból, amerre a fiumei kikötő bejáratát sejtettük. - Pedig alig maradt már vászon az árbocon!

- Nem lenne jó beleszaladni az őrhajókba vagy a védőhálóba - komorodott el Jakab Laci is. - Esetleg azt hiszik, hogy MAS-hajó vagyunk, és belénk lőnek. Ebből se kérek.

Egyedül Lau Laudon volt közöttünk vidám. Egyre annak a mámorában élt, hogy vége szakadt szigeti rabságának, újból tengerésznépek között van, és ezt hol vidám csaholással, hol kéz-nyalogatással kürtölte világgá. Lauról különben megállapítot-157

tuk, hogy vérbeli hajóskutya, mert egy szárazföldi uszkár már réges-régen kihányta volna máját, gyomrát a rettenetes bukdá-

csolásban. De Lau Laudon szemmel láthatólag igen élvezte a hullámvölgy-hullámhegy játékot, mert néha mintha azt kaffogta volna: hej, ha ti tudnátok, miként bukdácsol a sirokkóban egy romboló! …

Nyilván Jokkó volt közöttünk (és Lau) az egyetlen, akit nem zavart ez a tánc. Volt pillanat, amikor azt éreztem: most jön a baj… láttam, hogy időnként Jakab is küszködik… Zoller nemegyszer nyíltan ki is fakadt:

- Fiúk, lehet, hogy mindjárt viszontlátom a szépiákat!

Ami nem is lett volna csoda. Minden lehetőség megvolt a tengeribetegségre. Nagy és híres tengerészek átestek a tengeribetegségen, nem szégyen az. Nelson, az angolok tengerész-eszménye, aki Trafalgarnál a történelembe hajózott, rettegve indult útjaira, mert tudta: amikor a fedélzetre lép - megkapja a tengeribetegséget.

Miért lettünk volna mi különbek Nelsonnál? Egyszerre csak hallom ám Jokkó kiáltását:

- Vigyázz, kormány backbord, lökd ki!

Hogyan történt, mint történt, nem tudom. De megtörtént.

Jobbra, steuerbordon, nagy fekete tömeg emelkedett ki: a Mária Terézia-móló vége és a mólón a világítótorony tömege. Eddig nem vettük észre. Pontosan oda értünk, ahová akartunk, célozni sem lehetett jobban. De a kapkodásban nem ugrottam át a kormánypad túlsó oldalára, hanem maradtam a helyemen, a bal oldalon. A kormányrudat magamhoz húztam, az a mellemhez szorult, a palánkhoz nyomott, a nagyvitorla bumkötele beleakadt a lá-

bamba, és a gigg, a hirtelen kanyarodás rohamában, oldalt fordult.

Zoller, Lau Laudon és én a vízben lubickoltunk!

Valami csoda révén Jokkó és Jakab a fürdőkáddá változott, féloldalra billent csónakban maradt. A gaff felhúzókötele lesza-kadt, és a nagyvitorla ráterült a kikötő vizére. Evezők, csáklya, 158

mentőöv, bőrzsák, a kormánypad kiegészítő része és az elmozdítható üléspadok ott úsztak körülöttünk.

Lau Laudon volt a legügyesebb: nem sokat tétovázott, hanem a móló felé úszott. Ma már ez volt a második fürdője, és igen elege lehetett belőle, mert szörnyű prüszkölések közepette igyekezett szilárd talajra kerülni.

Zoller elkapta a mentőövet és a csáklyát, azokkal indult a kő-

gát felé. Én a két evezőt mentettem, de a többi tárgy pillanato-kon belül eltűnt a szemünk elől, vitte a sötétség mélyére az áramlás és a szél ereje. Hullámok persze itt alig voltak mögöt-tünk, a móló külső részén dübörögtek.

Se a giggen maradtaknak, se nekünk nem nagy kedvünk volt a nevetéshez. Pedig igen mulatságos látvány lehettünk így szét-szóródva, amikor alig néhány perccel ezelőtt még a hullámok taraját nyergeltük, büszkén és merészen.

- Nyugalom, fiúk, mindjárt ott leszek! - hallottuk a világító-

torony irányából, és a sötétből felvillant egy lámpa fénye, mö-

götte egy csónak körvonalai.

Suttora volt, a világítótorony őre. Suttora, az “il brigantino”, a kalóz.

Így ismerték őt szerte Fiuméban, a Gomilában éppen úgy, mint a trabbaccolókon és a kikötő raktárai között, a hajógyárban, a vitorlásokon, Dalmácia minden kikötőjében, le egészen Cattaróig.

Suttora, a kalóz!

Alacsony, zömök, sűrűn fekete szakállas ember volt az il brigantino. Nem tudom, milyen is lehetett a nagy Richard Flint, Drake, a német Störtebecker, Steevenson John Sylvere, akik mind igen kitűnő kalózok voltak. De azt kétlem: bármelyik is ki-nézésre “kalózszerűbben” festett volna Suttoránál. Gondoljatok el egy igen vad arcot, a fent említett sűrű szakállal, bozontos szemöldökkel, bunkós, ripacsos orral, vadul kiálló pofacsontok-kal. A legnagyobb hőségben is gyapjúpulóvert hordott, pomponos (bojtos) frígiai sapkát.

159

- Jövök, fiúk, jövök - közeledett felénk a kalóz. - Mindjárt ott leszek!

Előbb Zollert és engem emelt be a ladikjába, majd a gigghez evezett, és odaszólt Jokkónak:

- Kivontatlak, fogd ezt a kötelet.

Lám csak, van lelke Suttorának! Mert az volt a híre, hogy a kalózból éppen ez hiányzik, a lélek. Zordon alakja volt a kikö-

tőnek, se nóta, se fütty nem hangzott onnan, ahol Suttorajárt. Se gyereknevetés, se asszonykacaj, se tréfás beszéd.

Suttora körül legendák keringtek, történetek erről-arról.

Úgy mondják - részese volt a Petőfr tragédiájának. Ti már erre nem emlékeztek, nagy ügy volt az, a “mi időnkben”. Szüle-tésem évében az Adria Hajóstársaság Petőfi nevű gőzöse nyomtalanul eltűnt a Földközi-tengeren, valószínűleg Szicília partjainál. Azaz nem is nyomtalanul, mert a “nyom” Suttora lett volna, de hát sokra nem mentek vele. A hajó Livornóból indult el, áruval megrakodva, a konzuli iratok szerint fedélzetén volt többek között Paolo Suttora kormányos matróz is. Ettől kezdve senki nem látta a Petőfr gőzöst, csak Suttorát, akit Szicília partjainál halásztak ki, mint ő most minket, de összetörve, félholtan. Semmire nem emlékezett, semmit nem tudott. Azt se, hogy Suttorá-

nak hívják, azt se, hogy mi van a Petőfivel. A hajó úgy eltűnt, mint nagy névadója. Az pedig biztos volt, hogy a kihalászott ember azonos a fiumei származású Paolo Suttora kormányos matrózzal, mert abban az időben minden valamirevaló tengerész az első szerződés órájában rátetováltatta karjára a nevét, a fenti ok miatt.

Suttora sem akkor, sem később nem emlékezett a Petőfi drá-

májára! Emlékezetéből ezt kiirtotta a sok gyötrelem és szenvedés, amit kiállt, míg rátaláltak.

De a mesék megindultak körülötte. Hogy tetteti magát, hogy igenis mindent tud, hogy bűnök terhelik a lelkét, azért nem be-szél. Akkortájt pergett le a mexikói öbölből elindult veronica kétezer tonnás tramp (tehergőzös) esete. Az angol hajó tizenkét tagból álló nemzetközi személyzete - kivéve egy svédet és egy indust - fellázadt, legyilkolta a tiszteket, és megszerezte a hajót.

Igen ám, de a veronica kigyulladt, és a lázadóknak menekülni kellett! Abrunswick nevű német hajó vette fel fedélzetére a veronica megmaradt legénységét. Kezdetben azt állították, hogy a tisztek és altisztek a tűzvésznél pusztultak el, majd világosság derült az egész drámára.

Hogyan, hogy nem, de Fiuméban a Petőfi pusztulásával pár-huzamba hozták az angol gőzös esetét. Hátha, így mondták, a Petőfivel is az történt, ami a I~eronica gőzössel? Suttora mindent tud, de nem beszél… és így tovább.

Innen kezdve hívták Suttorát il brigantinónak, kalóznak.

Talán az is volt, lehet. Kerülte az embereket, morózus, zordon valaki volt. Kalóz, toronyőr.

Most itt szedegetett ki bennünket a vízből, szakadó esőben, üvöltő szélben, a mólón átcsapódó hullámok permetében. Végül mindnyájan ott álltunk a torony védelmében. A gigget leszereltük, s ámbár hideg nem volt, reszkettünk csuromvizes gúnyánkban. Lau Laudon a lábunk között lapult, időnként megrázta bő-

rét, kócos irháját.

Sötét volt már, alig lehetett látni. Suttora felemelte lámpáját, megnézte mindnyájunk arcát. Eddig inkább a giggel meg a szerelékkel törődött, hogy összeszedje az elúszó holmit. Nem mondta volna senki, hogy ő a kikötőben - a kalóz.

Bólintott, amikor Jokkóra nézett:

- Már láttalak.

Jokkó mosolygott:

- A Ragusa barkon szolgálok.

Suttora kinyitotta a torony melletti kabin ajtaját: - Aki hajós, annak így nem szabad vitorlást vezetni. Láttam, elakadt a kormányrúd. A vitorlakötél is. Gyertek befelé, odabent majd akad száraz holmi.

Beléptünk a világítótorony kabinjába.