4.

FÉSZKÉN KERESD A TOPORTYÁNT!…

A Garamban lemostam a port, sarat magamról, új lovat adatott Bottyán alám, s még aznap éjjel indultam Újvárba. Harminc szekeret vezettem, a generális élést vetett Érsekújvár várába. Az egyik szekér végében hevert Gál Farkas az átlőtt lábával, piros lázban, mert a golyóbis még mindig benne volt. Tatár nem jött velünk, őt Bajmóchoz küldte egy kis csapattal Bottyán, hogy jelentse Marsinszky Andrásnak, a várkapitánynak: labanc már Ocskay, ágyúval fogadja, nehogy kaput tárjon, ha csalárd módon bebocsátást kérne. Tekenyős, a sátoros, velem jött.

A szekérsor oldalán lovagoltam, aztán odaléptem Gál Farkas mellé.

– Ne félj – szóltam be a szekéroldal mögé. – Újvárott majd elévesznek a seborvosok. Csak a helye marad a lövésnek. Hogy ne felejtsd…

– Anélkül se felejtem – mondta csöndesen. – Ha azt a hitványát egyszer körmöm közé kapnám, de pirítanám lassú tűzön…

– Hát hogy tudott átvinni benneteket?

– Csellel… Alig pitymallott, már verette Vendégen a fölkeltetőt, a templom elé rendelte az egész regementet, ott álltunk valamennyien szép sorban. Jött Ocskay a fekete lován, vele a többi mocskos: Trencsényi, Pestvármegyey, Szeredi, mert csak ezekkel csinálta az egészet…

– Blasskovics?

– Azt már éjszaka elküldte az innoveci hegyek felé egy svadronnyal, bizonyára azért, hogy az ódalát oltalmazza, ha máshogy ütne ki a számítása. Egyszóval kibont Ocskay egy nagy papirost, és a nyeregből olvasni kezdi, hogy fegyvernyugvást ajánlott Heister, és a császár nevében kéri: gyűjjenek át Nyitrára a fejedelem követei, és traktálják meg együtt a közös dolgokat. Akkor elővesz egy másik levelet, és abbúl olvassa a cselszövő bitangja, hogy Bercsényi főgenerális Pyber László püspököt, a nyitrai főispánt küldi Nyitrára követnek, és vele más megyei urakat, de hogy méltó fényt adjon nekik, melléjük rendelé Ocskay Lászlót teljes lovasregementjével… Összehajtogatta a leveleket Ocskay, és indulást fúvatott a síposokkal.

– A huszárok? Mit szóltak?

– Hát a süvegjüket dobálták a levegőbe, szegények. Örvendtek, én is örvendtem, mert úgy láttam bolond fejjel, hogy bajba van a császár, bizonyosan verik a franciák a Rajnánál, nem tud kétfelé hadakozni, nekünk beadja a derekát. Meglesz a szép szabadság, kiáltoztam én is a többiekkel, s bár vert az eső erősen, nagy mámorban, énekelve mentünk Tapolcsányig. No, ott vót aztán csak az igazi, egész teátrumot csinált ott Pyber püspök. Kardos-forgós megyei urak vótak körüle, egy Bossányi, meg valami Apponyi, azok vótak a főemberek; egy fekete, cigányképű, bizonyos Sándor Menyhárt, mint a ménkű Ladányban, úgy sergett-forgott mindenütt, hízelkedett a bestye körülöttünk, hogy így vitézlő uraim, úgy vitézlő uraim… Egyszer csak előjön egy piros arcú, jól megtermett fehér barát, Páter Paulusnak nevezték az urak, de többen ismerték, hogy ez Majthényi Pál, idevaló nyitrai birtokos úrfi. Nagy tisztelettel beszéltünk vele, mert azt hazudták, hogy őt küldte Heister gróf a kuruc követek elé. Röstellem, de még meg is vivátoztuk a loncsost… Akkor lóra ültek az urak valamennyien, de még a papok is; a püspök egy széles farú, fehér kancára kapaszkodott; Pál atya, hogy az ég roggyon a fejire, ahun van, úgy pattant a nyeregbe, mint egy óbester… Elindulunk valamennyien, elöl Ocskay, jobb felén a püspök, bal felén Majthényi Pál, mögöttük a vármegye, azután nagy énekléssel mi, szegény elárultak, oktalan hívők, huszárok. Ha akkor azt mondja nekünk bárki, hogy megcsalnak ezek bennünket, kinevettük vóna azt, vagy az is lehet, hogy jól megszabdaljuk. Azt magam sem értettem egészen, ha egyszer követséget kísérünk, fénnyel, dísszel, miért nem megyünk a Nyitra-völgyben, az országúton, miért köll dombok alatt, erdőszéleken, bokros ligetektől takartan menni? De gondoltam, ez az urak dolga, nem az enyém; örüljünk csak a megtiszteltetésnek, a szép időnek: mert közben kitisztult az ég, bujkáló nap sütött…

– Pereszlényig mentetek?

– Felsőelefántig elébb. Ott megpihentünk a pálosok klastromában, előjött a perjel, hajtogatta fejét jobbra-balra, susmákoltak a nagyfejűek, és gyorsan megindultunk a Nyitra vize felé. Éppen dél volt, mikor megláttuk a pereszlényi tornyot, húzták is már a harangot; nyilván ez volt a jel, mert egyszerre sebes ügetésbe kezdtünk, és hirtelen kikanyarodtunk egy nagy mezőre, szemközt Pereszlénnyel. Megállunk, akkor látjuk, hogy vártak már itt bennünket, körbe van fogva az egész rét császári lovasokkal, de háromannyian vannak, mint mi. Vértesezredek álltak egymás mellett, de szorosan, hogy a lovasok csizmái szinte összeértek, dán vasasok, piros bugyogós, hosszú puskás szerviánus huszárok, de valamennyien olyan setét pillantással ültek a lovon, mintha csatára gyűlnének, nem fegyvernyugváshoz. Valaki németül kiabál egyet, erre a császáriak kezükbe fogják a karabélyt és tartják mind felénk… Hej, hát mi van itt? Kelepce ez… Nézzük Ocskayt, az csak rúgtat előre bogárfekete csődörén, táncoltatja a lovat kényesen, zörög a kápáján a görbe kard. Szemközt vele kiválik egy másik lovas a császári tisztjei közül, huszárnadrág van rajta, a lábán magyar csizma, de a derekán könnyű ezüst mellvas, aranylánc csörög a nyakában, a fején bodorintott német paróka. Karvalyképű, beretvált arcú úr… Hinnye, nézzük, hiszen ez nem is Heister…

– Pálffy volt!

– Az hát! Mennek egymás felé a mező közepén, összeérkeznek, kezet fognak, és megölelik egymást a nyeregben… Egyszerre megértettünk mindent: hát ez a fegyvernyugvás! Eladtak bennünket jól; persze, a magyarnak mindig vásár után jön meg az esze… Nézzük a püspököt: ott ül a lován, és ájtatosan mosolyog; a megyei urak és Trencsényi, Szeredi mind csak mosolyognak, a vasas németek meg tartják a puskát. A harang csak szól, egyre szól a toronyban.

– Hát így volt…

– Várjál, nincs vége. A nagy csöndben hirtelen csak dirr-durr, pattogni kezd valami. Először azt hittük, puska, de ostorpattintás volt az. Jön a regement széléről egy huszár, megeresztett kantárszárral, olyan irammal, hogy reng bele a rét, forgatja a feje felett a karikást. Mint a villámlás, elcikkan a két ölelkező úr előtt, kirántja övéből a pisztolyt, közébük lő, aztán kapja a pisztolyt, s hozzájuk vágja. Egy közvitéz, senkifia…

– Kötő Pál! – ordítok fel, mintha látnám.

– Igen – folytatja Gál Farkas. – Kötő huszár. Egy szegénylegény… Pálffy feje mellett szállt el a golyó, még talán a parókáját is megpörzsölte. A szegénylegény meg csak megforgatja a lovat, kibontja a karikást és rikkant: utat, hej! Azzal nekiugrik a vasasok sűrűjének, jobbra-balra vág az ostorral; a németek lovai szétugranak, megvadulnak, mint éréskor a szilva, úgy tottyannak a földre a nyeregből a vértesek. Fölugranak, kapnak a puska után, de hol van már akkor a szegénylegény! Mint a sas, száll az úton a zobori erdő felé…

– Elnyargalt?

– El… El az. De úgy gondold, hogy annyi idő se telt, míg kimondom: a pisztolyának a füstje még lebegett a rét fölött, s Kötő már nem volt sehol… No, mintha csak erre vártunk volna, egyszerre megdöndül az egész ezred, szerteszakadnak a sorok, a huszárok káromkodva akasztják le a karabélyokat, ropogni, dörögni kezdenek a puskák, vágjuk, törjük magunkat mi is a zobori rengeteg felé. Bizony, eljött onnan harccal háromszáz huszár. A bugyogósok, vértesek kergettek, lövöldöztek utánunk, akkor kaptam én is a lábamba egyet, de csak elértük az erdőszegélyt. Én Bottyánhoz futottam, sokan Bercsényi táborába, Viskre, szerteszét… Mindenki azt kiabálta, hogy Újvár ellen megy most Pálffy…

– A többiek, akik ottmaradtak?

– Azokat körbekapták a németek, elnyomták őket. De azért jól megkeseredhetett Ocskay szájában Pálffy bora, amikor megülték a gazok a vásár torát. Közelről süvöltött el a füle mellett a szegénylegény golyóbisa, látta, hiába fogatta körül a mezőt vasasokkal, csak fölkelt az ezred. Ezzel nem számolt a cudar, a becsületet mindig kutyának tartja a becstelen. Azon fog elbukni a végin is… A pribék…

Elhallgatott fáradtan. Rázta a szekér, engem a ló.

– Meglátod, vérpadra kerül – mondta Gál Farkas, és a szemét is lehunyta a gyönyörűségtől. – Megcsókolom a bakó véres kezét, amelyikkel a fejit leüti…

– Addig se szabad kicsinyelni a bajt – mondtam –, mert nagy baj ez mindenképpen. Nyitra fölött nincs már kuruc. Most aztán Pálffyék a két folyó közében nyomakodnak. Jönnek, biztosan.

Csak hallgattunk aztán, és mind a ketten Érsekújvárra gondoltunk. Talán már alatta is van Pálffy… Újvár, Újvár, ha te elveszel, vége a szabadságnak!

Udvard felől jöttünk, mikor a kisúri szőlőkhöz értünk, tudtuk, a halmok mögül meglátjuk Újvárt. A szekeresek kiabálni kezdtek, a kocsisor megállt.

– Mi az ott? – mentem előre.

– Ég a vár! – mutatta Tekenyős.

A halom tetejéről néztünk lefelé. Hajnalodott, nehéz füstfelhő szállt az égre. Eltakarta a vár tornyait és a falakat, a mélyben vörös lángok futkostak.

– Nem a vár ég – mondtam –, a falak alatt ég valami.

– Tán a német… Tán Pálffy éget mán…

– Előre!

Lejjebb mentünk, s akkor láttuk, hogy a várföldön lévő majorházak és színek lángolnak. Lovasok nyargalásznak a füstben, és kopjahegyre kötözött szalmacsóvával gyújtogatják a háztetőket. Nem németek voltak.

– Rácz kapitány az ott – kiáltotta a szekeréből kibámulva Gál Farkas –, azon a vasderes lovon…

Rácz Mihály volt, az újváriak híres Rácz Miskája, mezei kapitány, kóbor lovasok vezére. Hozzálovagoltam.

– Hát kendtek? A magok házát égetik?

– Még földig is romboljuk – rikoltott Rácz Miska –, és ha köll, fölszántjuk a helyét. Ide ugyan nem búvik német! Táguljatok innen azokkal a kocsikkal, mert titeket is elperzselünk…

Nagy firtatás után bezörögtünk a szekerekkel a várba, de alig ismertem rá, pedig sokszor voltam erre. A falakon kőművesek sürögtek: bontottak, új mozsaraknak törtek rést. Mások építettek, bomlott köveket cseréltek. Csigákon téglákat vontak a magasba, a tornyok tetején ácsok verték le a fazsindelyt, kötélen puskaporos hordókat eregettek le egy pinceajtón. A piac szép kockakövei mind felszedve, az utolsókat éppen akkor tépték csákányokkal; kordék hordták a Nyitra partjáról a homokot, s ledöntötték a piactér közepére. Mindenki robog, forog, tör, bont.

– Mi van itt, koma? – kapom nyakon az egyik kis suhanc legényt a piactéri csákányozok közül. – Miért tépitek a követ?

– Mert gyön a német! – mondja, és vágja a csákányt, csak úgy szikrázik. – Ránk hozza Hájsztert a pribék Ocskay…

– Azért bontjátok a piacot?

– Hát – néz rám, és megtörüli inge ujjával a homlokát –, a kőrül visszapattan a bombagolyó, kárt tesz falban, várnépben. Felszedjük a kőkockát, leterítjük homokkal, belefúl a bomba. Így mondta kapitány uram. Ő meg csak tudja…

Nézem őket. Ezek nem alusznak. Felégetik a vár előtt a házakat, nehogy sáncot emelhessen mögötte az ostromló, leverik a tetőről a zsindelyt, hogy fel ne gyújtsák tüzes golyókkal, felszaggatják a piacteret, még a kapucinus templom fedelét is ledobták… Berthóti István itt a kapitány, nem tréfál az.

– Ha bevenné a német a várat, úgyse hagyna itt követ kövön – kiáltja egy asszony, aki a többiekkel húzza a csigakötelet. – Birkaól lenne Újvárból, belőlünk meg vagy halott, vagy kódis… Jobb, ha mi bontunk egy keveset, mint hogy ők földig hordják az egészet. Igaz, emberek? Fogd azt a kötelet, ne maflálkodj!

Keresem Berthóti brigadérost a kapitányházban, nem találom. A falon van, mondják, de mire odaérek, elment onnan. Utoljára is a sáncárokban érem utol. Ott méri a Mihály-bástya kőbordáit egy idegen tiszttel. Rivière ezredes az, a fejedelem francia várépítője. Mellettük feketeruhás, sárgacsizmás ember áll, az cserélgeti közöttük a szavakat, mert Berthóti csak magyarul tud.

– Ha egyszer reggel arra ébrednék, hogy elfeledtem magyarul, Ottlyk uram – mondja a sárgacsizmásnak – baj lenne, mert akkor legföljebb csak ugatni tudnék…

A sárgacsizmás tolmács tehát Ottlyk György, a hopmester, akiről Bottyán beszélt. Amikor megtudja, honnan jöttem, felém fordult.

– Sok országvesztő zsiványt láttam mán – így a hopmester –, de soha akkora cégérest, mint eddig való gazdádat, azt a maga javát néző, borkórságos, pipezkedő, harácsoló martalóckapitányt, Ocskay Lászlót, a heréltfülű bitangját… Most futottam le Budatinból, oda lopta a katonák hópénzét, számtalan sok rablott kincsét; sléz tőzsérekkel tilosan kupeckedett, gulyákból szerzett aranyat. Hej, hogy hányszor mondtam, bűzlik ebből a gonoszság, tízet szól, abból kilencet hazudik, a tizediket csak elvéti… Most aztán oda. Kilopta pénzét, kincsét, regementjét, enmagát: odavan, kicsuszamodék a kezünkből. Beszélhettem én: megvédelmezték azt a jó barátok, fegyvertársak, hogy így, meg úgy, vitéz ember az, jó katona, valósággal hős…

– Hős? – mondta a sápadt Berthóti. – Nem, soha… Nem volt hős. Ahhoz több kell, mint Ocskay. Ahhoz több kell, mint hogy hírért, zsákmányért kockáztassuk életünket. Ahhoz nem elég játékosnak lenni, forró vértől hajtatni, jól lovagolni, bizony nem elég. Azt minden zsivány tudná… Több kell ahhoz!

– Becsület – mondtam kipirosodva, s elnéztem ezt a brigadérost, nagyon beteg ember ez, szeme alatt sötét karikák, mint a halálfej, olyan az arca, de vézna testében máglyaként lobog a hatalmas lélek. Hej, ez az igazi kapitány, ez az igazi tiszt! Most megértem Bottyán szavát, miért bízik törhetetlenül, hogy Újvárt nem veszi meg a német.

– Úgy bizony, becsület – mondta maga elé mosolyogva Berthóti, és egy fűszálat harapdált a foga közt. – Itt kezdődik, itt végződik a katona. Akiben becsület nincs, az vívjon bármily jól, lovagoljon akár tótágast állva a nyeregben, akkor se lesz más belőle, mint Ocskay. Hitvány áruló, ki sötétben jár magányosan, mint egy kapcabetyár, lop, dugdos, paktál. Jól bánni a karddal? Azt megtanulhatja minden útonálló. A becsület, az… Jól tetted, Jávorka, hogy még idejében faképnél hagytad. Ügyes fattyú vagy…

– Nem vagyok én ügyes – szóltam szégyenkezve a meg nem érdemelt dicsérettől –, bizony, semmit nem vagyok én ügyes. Láttam a bajokat, elém tárultak a jelek, mégis későn szóltam. Hibáztam…

– Ember téved – nézett rám Berthóti szeretettel –, de még emberebb, ki beösmeri. Ha hibáztál, tanulj belőle. Újvárban jó helyen vagy, megigazíthatod a hibádat. A várban maradsz, majd megmondom Bercsényi főgenerális uramnak, hogy Géczy Gábor lovasezerébe tegyen…

– Köszönöm kegyelmednek! – Örvendtem, mert együtt voltam a Géczy-huszárokkal Morvában, láttam, nemhiába híres ezred az.

– Kelj föl a sáncpartrul, Pista – mondta Berthótinak a hopmester –, még átfázol…

– Ne félj – felelte a brigadéros –, megfogadtam én öregapánknak, Bottyán urunknak, hogy megállom a sarat, ha gyűrűbe fogják a várat Pálffyék. Mert nem Ocskay fogja egyedül ostromolni Újvárt, az bizonyos, nem is lenne neki kivel. Nagyot téved őkelme, ha azt hiszi, hogy bivaly a nép, csak karikát fűz az orrába, s már vezetheti: én mondom, katonái mind vissza fognak szökni. Marad egyedül, kivert kanként… De majd Pálffy, meg a vén Hájszter, azoknak csurog a nyáluk a vár után. Maradok, míg jön a német Újvárra: addig nem halok meg. Aztán rövidesen elpatkolok…

– Ne tréfázz… Mikorra számítod, hogy jönnek?…

– Három hét alatt biztosan…

De még annyi sem telt bele, ott voltak. Négy nap múlva már kidugta tigrisfejét Ocskay a tormási erdőből.

Én már akkor Géczy-huszár voltam, s mindennap vártam kenyeres pajtásomat, Tatár Györgyöt, hogy mikor jön már Újvárba, mert úgy beszéltük meg Szentbenedeken, hogy mindketten ide térünk. Csak nem jön. Egyedül maradtam, Gál Farkast Gyarmatra vitték, Tekenyős vele ment.

– Nem láttátok valahun egykomámat, Tatár Györgyöt? – kérdeztem a katonáktól, akik egyre-másra gyűltek Újvárba, küldte őket nap mint nap Bottyán és Bercsényi. – Olyan komoly képű, sűrű hajú, kis barna gyerek…

– Nem láttuk, nem láttuk – rázták fejüket a katonák –, hírét se vettük…

Végre is jött egy talpas a barsi hadaktól, csak hallgatja, hogy faggatom a katonákat, aztán hozzám jön.

– Kend talán az a Jávorka Ádám? – kérdezi –, mert ha kend, izenetet hoztam én Tatár Gyurkától…

– De mondja is mán – öleltem meg örömömben a talpast –, hun van?

– A barsi híd táján, Ebeczky regementjében, zászlótartó ott. Utolszor a Macskarévnél találkoztam vele, azt izente, visszaszegődött Ebeczky uramhoz, de éppen aznap mondta a komendánsuk, Nagy Pál hadnagy, hogy ők is jönnek Újvárra kétszázan. Vele van Kötő Pál is…

Örültem, hogy Tatár jó helyre került, tudtam, hogy Ebeczky alatt kezdte a katonaéletet, a nagynevű ezeres-kapitány kardja alatt harcolt 1705-ben, túl a Dunán; mesélt róla sokat. Vártam nagyon, hogy jöjjön, el is készítettem a szállását a piactéri katonaházban, együtt lakunk majd. Kötőt is odavesszük.

Ocskay jött helyette Újvár alá. Egy reggel megszólalnak a falakon a mozsarak, riasztja a síp a katonákat, Rácz Miska mezei kapitány káromkodva gyűjti a lovasait, s már ugratnak is ki a huszárvár palánkkapuján. Szaladok föl a falakra.

– Ott a mocskos! Ott! – mutat a tormási erdőszél felé egy feketesüveges pattantyús, majd benyomja az égő kanócot a puskaporos serpenyőbe, és utána ordít a kivágódó ágyúgolyónak: – Ocskayt találd!

– Pribék! Pribék! – kiabálják a bástyákon a katonák, és féktelen dühükben felugrálnak a falakra. – Vessz el, pribék!

Egészen közel a várhoz. Tormás felől, széles láncban vágtat a falak felé egy lovassereg, csillogó vértjük és piros bugyogójuk mutatja, hogy Pálffy katonái; dán vértesek és szerviánusok. Legelöl egy kékruhás tiszt, a mellén ujjatlan német páncél villog: ha nem hallottam volna, hogy Ocskay, akkor is megismerném a lovaglásáról, ahogy tapos a széles talpú török kengyelbe. Hirtelen megfordulnak, s nyargalnak vissza; ágyúgolyók csapódnak közéjük, a huszárvár felől kivont karddal, hujjákolva rohannak utánuk Rácz Mihály fenelegényei.

– Üsd, vágd, korpázd a pokolfajzatját! – süvölt a falról a várnép, katonák, mesteremberek, asszonyok, némelyik karján kisgyermek. – Vágd őket, Miska! Azt a kékruhást, Miska bácsi!

Messze kergették a labancokat, fáradtan, sánta lóval jön vissza Rácz Mihály.

– Ha meg nem botlik a lú alattam – feni ketté rettenetes nagy bajszát –, beérem Ocskayt, már csapdoztam a lova farát, mikor felbuktam… Kémkedni gyött ez, hozza a többit.

Így is volt, pár nap múlva bejön a várba egy kis pókhasú emberke, kezében piros pecsétes levél. A szimői bíró volt.

– Ocskay küldte eme levelet – mondja nagy remegve –, s rá is íratta, hogy fejem csapatja le, ha be nem hozom…

Nézem a levelet, rá van írva a külső felén: „Te, szimői bíró! E levelet életed, fejed vesztése alatt küldd be, akinek szól!” Berthótinak szólt, felvittem hozzá a bírót a levéllel. Olvassa a brigadéros a levelet, ráncolja sárga homlokát.

– Mondd meg annak, aki küldött – szólt Berthóti –, hogy összetépetném és megetetném veled ezt a levelet, ha nem tudnám, hogy félelmedben jöttél… Azt írja Ocskay, adjam meg a várat, s hajoljak én is Pálffy parolájára, mert a trencsényi vesztett harc óta úgyis vége mán mindennek, nem győzhet a kuruc konföderáció, bármi vitéz is; hogy ezt mán tudja minden pulya, nem olyan okos ember, mint az újvári kapitány. Mondd meg, szimői bíró, annak az embernek, hogy engem ne dicsérjen, mert folt esik a nevire annak, kit ő dicsér; én tisztességes katona vagyok, kijár nekem a gyűlölet minden bitangtól. Mondd meg, bíró, Ocskay Lászlónak: ha valóban úgy volna, hogy Trencsénynél elveszett az ország: vétke még nagyobb. Ki erős és gazdag hazát tagad meg, az bűnös, de ki szegényt és sebektől vérzettet, hétszerte bűnösebb, kínos halálra méltó. Mondd meg neki, bíró, ha urunk, fejedelmünk meg is halt volna a trencsényi harcon: nagy sírás lett volna Újvárban, de kaput akkor se tárnánk a loncsos labancnak, mert nem urunk holtáig, hanem az magunk holtáig tart embernél a hűség… Érted-e, szimői bíró?…

– Értem, uram, értem – mondta a leveles ember, és a kettőbe hasított papirost nézte a padlón. A szemét se nagyon merte felemelni.

– De ne felejtsd: azt mondd, amit hallottál. Heister uram is üzent? Hát megmondhatja az a hazáját áruló pimasz a kenyéradó gazdájának, ezt a várat levéllel ugyan meg nem veszi: nem Nyitra ez. Ha eladták a gazok Nyitrát kutya módra, bizony megtartjuk Újvárt ember módra, s úgy gyüjjön a falak alá az ekszellenc, hogy lelövetem a parókás fejéről a gombakalapot! Eb az anyjuk – ezt üzenem, s ezt mondd nékik, te szimői bírói Elmehetsz!

Hát világos beszéd volt ez: jött is a német ágyúval. Nem is Ocskay, se nem Pálffy, hanem élükön a császár legfőbb vezére, Heister gróf. Nagy hidat veretett Naszvadnál a német főmarsall, s átkelt a Nyitra vizén tizenháromezer válogatott katonával, negyven bombahányó mozsárral, tíz nagy falrontó ágyúval, háromszáz szekér hozta utána a bombagolyókat, puskaport, petárdákat, sánckasokat s minden várvívó szerszámot. Mindenki tudja azt a napot, amikor előtűnt a nyárhídi malomnál négy ezred lovasa, élén Pálffyval és Ocskayval: 1708. szeptember 18-a volt, egy felleges keddi nap. Emlékszem, mikor nagy dörrenéssel becsapódott a főkapu, kövekkel torlaszolni kezdték a kaputorkot, és a láncos csiga nyekeregve húzta föl a hidat, arra gondoltam hirtelen, hogy most már hogy jön be Tatár György a várba, ha eddig nem jött…

No, mit mesézzem el nektek apróra, hogy volt, mint volt a nagy ostrom, hallottátok eleget az öregektől, ilyenkor télen másról sem beszélnek lámpagyújtásig a katonák Újvárban, mint a diadalról. Mert akárhogy is, nagy diadal volt az: háromezer bombát vetett be Heister a várba, romboltak azok házat, falat, de legtöbbjük mégis belefulladt a piactéri vastag homokba, a tüzes golyók úgy szálltak éjszakánként, mint a hulló csillagok, de lángot nem fogtak, mert nem volt mibe kapnia a tűznek. Három hétig dörgött-rengett az egész vár, szétrepedtek a falrontó ágyúk a sűrű lövéstől, mégsem tudta a német betörni a falat, mert ahol rést tört, odafutottunk rögtön, ha záporként hullott is a golyó, asszonyok, várbeli mesteremberek, növendék gyermekek adták kézből kézbe a köveket, s egyszeribe behánytuk. A várbeli papok is nagy tisztességgel viselték magukat, igaz, szegény papok voltak, de meg is fogták a dolog végit, nemcsak a biblia leveleit forgatták! Bőrkötőt kötöttek a reverenda fölé, úgy dolgoztak a műhelyekben, ahol egyenesre verték az ágyúrések meggörbült vaslapjait.

– Hej, reverende Páter! – kiáltott Ruczkai, a kovácsmester. – Ide üssön azzal a nagykalapáccsal atyaságod.

Mindenhol ott volt Berthóti szeme.

– Aki egy szót vált Pálffyékkal – hirdette Berthóti –, azt hatfelé tépetem, és hat darabban szegeztetem ki a hat toronyra!

Újvárban nem akadt áruló. Egy se.

Ocskay nem merészkedett előre az árokig, mégis mindenki tudta, hol van: Pálffy mellett; sátrát is megismertük a marsall táborában, az erdőszéli dombon. Ott állt a százköteles, magas tetejű török sátor, ott hevert a medvebőrön Ocskay László.

– ‘Sz, ha odáig vinne az ágyú – sóhajtották a pattantyúsok, miközben felgyűrt ingujjal töltötték a csövet –, de szertelövöldöznénk…

Láttuk néhányszor bogárfekete lován száguldani, hallottuk, hogy huszárai lassan majd mind megszöktek mellőle, most vasasok élén csatázik Beleznay Jánossal, Bercsényi főstrázsamesterével, aki huszáraival oldalról csipdesi Heister táborát.

Mégis, talán szeptember utolsó napja volt a legnehezebb, amikor Duffini báró, Heister főordonánca megrohanta petárdás gyalogokkal a Malombástyát. Már a kapunál voltak a petárdákkal, de akkor kitört a kapun két kompánia gránátossal Rivière, a francia, és egyórai tusakodás után visszaűzi a németeket, még a petárdáikat is elragadja. Ki hitte volna erről a várépítőről, amilyen tudós képe van, hogy ilyen vitéz ember?

– Jól van, Moszjő – veregette a vállát a franciának Csajági talpasezeres nevetve, aki toronymagas granatéros süvegben és a kezében mészárosbárddal szokott kirohanni a német sáncokra –, úgy szép a haditudomány, ha vitézséggel páros!

Azután virradni kezdett. Olyanok voltak valóban azok az október eleji napok, mint amikor szakadozni kezd a hajnal: jó sötét van még, az ég alja sem világos, de valahogy érzi az ember szélből, levegőből, hogy vége az éjszakának… A dörgés is kezdett alábbhagyni, nagyon fogy Heister puskapora, inkább a puskaropogás erősbödött, tudtuk, ott ugrasztja ki a sátraikból Pálffyékat éjszakánként valami kuruc portya… Egyszer a Bécsikapu tornyánál állítom fel éppen az istrázsákat, mikor nagy kiabálást hallok a Mihály-bástya felől. Kapom a karabélyt, futok oda, majd a szavam eláll, mikor a német sáncok felől egy kuruc lovascsapatot látok nyargalni, alig vannak messzebb a vártól, mint egy jó kőhajításra.

– Tartsátok magatokat, pakol a német! – kiált fel hozzánk a falakra a vezérük, egy fiatal lovas. – Ez ódalba már felszedte az ágyúkat!

– Beleznay volt – mondják ragyogó szemmel a fáradt katonák, és utánanéznek a híres portyázónak –, nem tart már sokáig…

Két nap múlva, október 11-én eltakarodott Újvár alól nagy szégyenkezve Heister. Másfélezer halottat hagyott sáncaiban és a falak alatt, háromszáz kocsiján sebesültjei nyögtek… Mindenki a várfalakon volt, a katonák egymást ölelgették, a pattantyúsok küldözgették az ágyúgolyókat a kotródók után. Pállfyék is felszedték a sátorfát az erdőszélnél: bogárfekete paripán egy huszár vágtatott végig a dombon utoljára.

– Ocskay, Ocskay! – ordított a falakról ezer torok. – Ránk hoztad a németet! Ne feledd Újvárt, te pribék, te toportyánféreg!

A lovas megállt a dombon, visszanézett a vár felé, aztán eltűnt az erdőben.

Kitártuk a kapukat, lebocsátottuk a hidat, ásóval, csákánnyal rohantunk a vár alá, s hánytuk be a németek sáncait, romboltuk az elhagyott ágyúállásokat. A mesterek fényes rézlappal fedték be zsindely helyett a tornyokat. Egy hét alatt eltakarítottuk az ostrom szemetjét, a piacra visszahordtuk a követ.

Október 18-án nagy öröm volt a várban, este belovagoltak a kapun Vajda András huszárai, s nyomukban a fiatal Beleznay János. Mindenki kiabált, beszélt, Beleznay jó híreket hozott. Udvarnoknál megleste és elfogta Ocskay kincsesszekereit, amelyeket Illava felől küldetett, temérdek vagyona, százhúsz vonóökre mind kuruc kézbe került. Pyber László se járt jobban: nem kapta meg a vérdíjat, amit kért: a zsíros győri püspökséget. Az udvar kihasználta, aztán elrúgta az útból. Nagy bújában Nagyszombatba ment, de onnan is szöknie kellett, mert a nép meg akarta verni… Még jobb hírrel jött a másik vendég. Vajda András. Elmondta, hogy jól megjárta Blasskovics: a Nyitra felé tartott egy svadrony lovassal, észreveszi őket a szeredi labanc várkapitány, Esterházy József. A bolondos Esterházy, nem tudván a szerencsétlen, hogy Blasskovics is labanc már, kirohan seregével Szered várából, és úgy szétverte Blasskovicsékat, hogy hírmondó se maradt belőlük. Maga Blasskovics ló nélkül, sántán kutyagolt Vöröskő váráig, ott kért oltalmat. Na, ezen mindnyájan nevettünk, még Berthóti is, én a legjobban, de nagyon jó volt ez annak a békapofájúnak! Berthóti bort hozat fel a pincéből a piactérre, üres hordókba szurokfáklyákat szúrnak, egyszer csak megszólal a síp, duda, citera. Nem is tudom, ki kezdte a táncot, talán Csajági talpasai, a hajdúk mindig nagy táncosok voltak, de alig végezték a muzsikások a második nótát, már táncolt egész Újvár. Katonák, várbeliek, mesteremberek, mindenki…

A legnagyobb tenyércsattogtatás a piactér sarkában van, ott táncolnak a talpasok vagy harmincan, hajdú módra, kerékben. A karika közepin egy talpas káplár ropja a katonatáncot. Egyszer csak beugrik a középre Csajági János, a nagy erejű, fején most is granatérossüveg, és összecsattintja tenyerét:

– Szót, fiak, a táncnak!

Azzal szemközt áll a káplárral, dalin csípejére rakja kezét, szökellni kezdenek, nagyokat dobbantanak, megfricskázzák ujjuk hegyivel a csizmájuk orrát, ugyan megrakják a táncot ketten, hogy gyönyörűség nézni is. Rikkant Csajági:

 

Uccu lábom, ne hibázz,

Három a tánc, táncra tánc!…

 

Akkor táncba száll Rácz Miska is. Komolyan, kényesen ingatja magát, füle körül forgatja a tenyerét, aztán aprítja, csak úgy lobog a bajusza, majd megint módosan, ékesen, közben nagyot kiált:

 

Járd ki lábom, járd ki most,

Nem parancsol senki most!…

 

Táncol már bátor Beleznay, de hetykén, frissen, s rábokáz mindig a nóta cifrájára:

 

Vékony cérna, kendörmag.

Jaj, de kevély legény vagy!…

 

Táncol itt mindenki, a síposok dagadt arccal fújják a szatmári hajdúk nótáját, a dudások nyöggetik a szerszámjukat, most megy táncba Ruczkai, a kovács. Ledobja a bőrkötényt, s úgy szökdösi a vad katonatáncot, mint egy hajdúlegény:

 

Félre tőlem, búbánat.

Búzát vágok, nem nádat!

 

Ott áll oldalt, s nézi a táncoló katonákat Berthóti brigadéros, mellette karba font kezekkel Vajda András… Hát az ott ki, a fáklya mögött, aki onnan néz felém? De szigorúan néz.

– Kötő bátyám! – kiáltok rá, áttöröm magam a táncolókon, és megrázom a szegénylegényt. – Mikor gyütt, Kötő bátyám?

– Most – felel, de csak néz rám, és az arca komoly –, Vajda Andrásékkal…

– Hát Tatár? Hun van Tatár?

Lenéz a földre, hallgat. Aztán felveti a szemét.

– Möghalt – mondja –, tennap délelőtt möghalt… Elemésztötte Ocskay… Rabságba esett sebösen, s úgy…

Csak leesek egy kőrakásra, és tenyerembe temetem az arcom. Nem lehet, gondolom, nem igaz…

– Ugye, nem igaz, Pali bátyám?

– De igaz. Nem mondanám… Ami pedig igaz, annak a szömibe köll nézni… Mikor elverték innen Újvár alól Hájsztert, nagyon mögfogyatkozott élésben. Kiküldte hát a viski táborbul ezt a cselédjit, ezt az Ocskayt, hogy hajtsa föl a falvakon a barmokat. Ebeczky uram egy tizedalja huszárt rendölt portyába Palást felé, mert arra sorvasztotta a szögénységöt ez a bitang had. Velük ment Tatár is. Nagyon előremerészkedtek, Ocskay lovasai Palástfalva előtt rájuk puskáztak, ketten lefordultak a nyeregbül. Egy Rigó nevű bodrogközi huszár meg Tatár György… Rabul ejtették őket. Tatárnak a vállát lőtték meg, Rigónak a bal karját, csak fekszenek a mezőn, két szerviánus mög áll mellettük puskával. Egyször csak jön Palást felől Ocskay, fekete lovon, mögötte vasastisztek. Möglátja a főpribék a két kuruc rabot heverni, odaugrat, ránéz Tatárra, se szó, se beszéd, két pisztolyt kap jobb kezébe, bal kezébe, s belelő kettőt Tatár Gyurkába. Utána sarkantyút a lónak, s mén el… Amíg az őrök bámulnak Ocskay után, Rigó rákap egyik mokány lóra, s megszökik, elmondja nekünk a dogot. Ebeczkynek kedves katonája vót Tatár, rögtön küldi Palásthoz a mi svadronyunkat, de mán nem találtuk ott a labancokat, csak Tatárt. Azt mögtanáltuk a mezőn, ahogy Rigó mondta. Eltemettük tisztösséggel… Így vót.

Hallgatok. Odajön hozzám Kötő, karomra teszi nehéz tenyerét. Mögöttem sikoltoznak a sípok, reng a piactér a tánctól.

– Tudom én, mi a katonabarátság – mondja –, sokszor erősebb az, mint a testvériség…

– Erősebb…

– Figyeljön csak… Régóta, a kisbossányi gázló óta lesöm én ezt a dogot kettejük között, Ocskay meg maga között. Olyan ez, mint amikor bajt vív két jó paripás huszár: elmennek egymástól, megen összemennek, egyik vág, másik vág. Halálra mögy ez, látom. Itt a kezem, itt maradok Újvárba, s ha még egyször szemközt leszök avval a másik huszárral, a Pálffyéval, nem fog melléje mönni a golyó…

– Nem – mondtam, és felálltam –, golyó nem jár neki. Pallos jár.

 

No, Ádám, mondtam magamnak, hát hol vagy, Ádám, hol vagy, Jávorka Ádám? Újvárban vagy, jó helyen, vastag a fal, Heister negyven bombahányó mozsárral se döntötte be. Az a másik, az a pribék meg odakint csatangol a mezőn, mint a nádifarkas, csattogtatja fogát, halálra marta pajtásodat, te meg csak elülsz itt a házban, jól bekötöd az ajtót, ide ugyan be nem jön. Ülj csak magadnak, nehogy puskát végy a kezedbe, nehogy elszánd magadat, hogy felkeresed a toportyán fészkét, nehogy botot ragadj, mint akármelyik pásztorgyerek, ha ilyen feneállat a nyáját ragadozza. Igaz, Ádám? Jó itt néked, megvan mindened, szállásod, köntösöd, fizetséged, kenyered, italod…

Hát a szép név, a tisztesség, az kutya?

Elmentem a mezeiek kapitányához, Rácz Mihályhoz.

– Miska bácsi – mondtam neki –, hogy lehet azt megcsinálni, hogy olyan katona legyen valaki, aki átoson a német széleken, ott megpuskázik egy falut, összeborít egy tábort, nyakon ragad valami főtisztet, oszt visszajön? Van ilyen?

– Van hát! – kiált Rácz Mihály. – Aki voluntér, az ilyen. Teszem azt, Maszelnyik Martin, az is voluntér. Szabad portyába jár…

– Hát hogy lehet az ember voluntér?

– Hadfogadó pátenst kér, verbuvál magának egy kis sereget, és úgy…

Az ám, itt van ez a Maszelnyik Márton. Ez morva ember, de híres katonája Rákóczinak, és a fejedelem nevében költögeti a morva népet. Kis csapatot gyűjt maga köré, átlopakodik a szorosokon, fegyvert, proklamációkat osztogat a morva parasztok között, megbünteti, akik a németekkel cimborálnak, aztán visszajön ügyesen. Ettől kellene eltanulni a mesterséget, ezt hívják a kurucok voluntérnak.

Hamarabb ment, mint gondoltam, Berthóti brigadéros pártolta, hogy voluntér legyek, szükség volt arra, hogy híreket kapjon a császáriak felől. Hadfogadó levelet adott, s azzal a Fehér-Kárpátokba mentem verbuválni; nem véletlenül tévedtem oda: hallottam már akkor, hogy Pestvármegyey jár arra, katonákat szed a császár számára. Vásárok alkalmával benyargal Brezovára vagy Miavára, s kötéllel fogja a legényeket, mert az Ocskay-ezredből jóformán semmi sincs már, az utolsók szökdöstek át Zsolnánál, köll hát a huszár Pálffyéknak. Megállj, kifent úrfi, gondoltam, eleszem én előled a kenyeret! Nem a falvakba mentem, ismertem én jól a fehérhegyi embereket, ilyenkor, ha császári hadfogók járnak a Javorina táján, minden épkézláb paraszt a hegyekbe fut; oda mentem utánuk. Téltől tavaszig jártam a Fehérhegyeket, Nyitrát és Trencsént, csak a Klancenika szép völgyéből annyi parasztot, favágót, szénégetőt hoztam magammal, hogy felesen elegendő volt az én seregem számára. A többieket, akik hívásomra előjöttek a hegyekből, hogy felcsapjanak kurucnak, átadtam komendásomnak, Géczy Gábornak. A hegyeket kutatva, egyre Ocskay után tudakoltam, de arra nem látták. Lefordultam a Vág völgye felé, Hrussóig közelítettem meg Vágújhelyt, gondoltam, ha ottkapnám, meglesném valahol az úton a fehérhegyi fejszéseimmel, s levagdalnám a kíséretét… De őt magát, hogy hoznám be Újvárba? Mert megfogadtam, hogy csak elevenen fogom meg, tizennyolc esztendős kora óta kerülgeti a vérpadot, a füle után a fejét is a hóhér korpás kosarában köll ennek hagynia. De csak felesleges fejtörés volt ez is. Vágújhelynek felé se járt akkor Ocskay…

Annyit mégis megtudtam, hogy Ocskay családja Vágújhelyen van… Sátoros ünnepeken csak ellátogat ide, alig két magyari mérföldnyire van ide birtoka, Ocskó, és annak szomszédságában Verbó városa, ahol, jól tudtam, sok cimborája van. Persze, verbaiak a Révay úrfiak is, egykori nagyszombati deákurak, a két labanc báró, Révay Sándor és a fiatalabb: Boldizsár, a garázda Bódi, Ocskay kamerádja… Nyugtalan lettem egyszerre, mert éreztem, hogy jó nyomon megyek. Mint a vadász, úgy néztem a hrussói hegyekből Vágújhely felé: megtaláltam az ordas fészkét, csak türelem köll, egyszer mégis hazatér…

Egy régi talpas katonám apjával találkoztam Hrussón, bizonyos Klobuk Jurajjal. Összebarátkoztam a vén tímárral, aki Vágújhelyre járt dolgozni egy cserzővargához, műhelyük szemközt volt a régi várral, ahol Ocskay felesége lakott. Megfogadta Klobuk Juraj, hogy a farkasdi rév felé kocsizó piacos csizmadiákkal tüstént izenetet küld, ha megjön Vágújhelyre Ocskay. Így aztán elégedetten mentem haza Újvárra, úgy gondoltam, húsvétra kapok tán valami jó hírt.

Vártam nagyon, de nem kaptam. Még pünkösdkor sem. Igaz, csak keveset voltam akkoriban a várban, mert szüntelen a hegyekben jártam az új katonákkal, akik közül kiválogattam a fiatalját, s aki ült már nyeregben… Készültünk Maszelnyikkal Morvába. Mert összekerültem a voluntér-kapitánnyal is. Berthóti hozott vele össze Újvárott. Csontos arcú ember, olyan, mintha ácsbárddal faragták volna ki az ábrázatát; bőrét barnára égette a hegyekben a nap, de a haja piros, mint a láng. Talán a legtöbbet tőle tanultam: amit a voluntérségből tudok, azt mind ettől lestem el. Értett ez mindenhez: hogy kell a jeges hegygerincet lóval megmászatni, hogy kell erdőszélen lest tartani, faluban háztul házig menni, hogy senki ne lásson, milyen bokor levele veri el a szomjat, melyik füvet kell flastromként sebre tenni; ki győzné sorjázni?

Pünkösd után becsaptunk Morvába Maszelnyik kapitánnyal. Kevés katonát vittünk magunkkal, de nem is köll az ilyen háborúhoz sok, mégis megemlegetett bennünket gróf Schaumburg császári ezredes. Kipörzsöltük egynéhányszor éjszaka a táborából, három ízben dobattuk a levegőbe a lőszeres sátrát, Szakolcán túl elfogtuk a postásszekerét, katonáit, négy főtisztjét. Én magam kétszer is visszamentem Újvárra, német rabokat kísértem. Első dolgom volt megkérdezni Kötő Pált:

– Nem izent Klobuk Juraj Vágújhelyről?

– Nem az – felelte mindig Kötő, aki a várőrséghez tartozott ősz óta, és Ebeczky hadnagyával. Nagy Pállal járt portyára.

– Hun van a pribék?

– Valami némöt lajtinántot hoztak be a minap: az mondta, hogy Árvában jár.

Árvában? Hát az jó messze esik Vágújhelyhez. Úgy látszik, tágul innen, Újvár környékéről, jól beleverte itt az orrát a falba!

Nyáron visszatértem Újvárba, akkor volt a mocsonoki próba, ahol majd elrúgtam a patkót. Géczy Gáborral és Somogyi Ferenccel megütöttük Mocsonoknál a németet. Velünk volt Ebeczky hadnagya, Nagy Pál is a huszáraival, közöttük Kötővel. Három óra hosszat tartott a csata, jól levagdaltuk a mocsonoki lovas labancokat, már vége is volt a harcnak, a sánc felé kergettük őket, amikor az egyik labanc tiszt a sáncból belém lőtt pisztollyal. A nyakamat találta el, lefordultam a lóról. Kötő vitt be Újvárra, volt neki elég baja, mert a hadnagya, Nagy Pál is sebbe esett.

Hat hétig azt se tudtam, élek-e, halok-e, birkóztam a halállal, de a végén én maradtam felül. Egy reggel fölérzek, a nap éppen olyan bágyadtan tűz be az ablakon, mint amilyen magam vagyok. Nagy gyolcskötés a nyakamon, ahogy felkönyöklök, kezdek szédelegni Kötő Pál ül az ágyam szélin.

– Mire mentünk Mocsonoknál? – kérdem tőle, de gyenge szóval.

– Kiporoltuk rajtuk a vasnadrágot – mondta Kötő. – A mezőn maradt a némöt kapitány is. Húsz rabot, mög egy zászlót be is hoztunk… Örvendett neki fejedelem urunk…

– Milyen nap van ma? – riadok meg.

– Október van. Október eleji. Gondolom, tán harmadika…

– Nem jött izenet Vágújhelybűl? Klobuk Jurajtúl?

– Gyütt az. Kétszer is izente egy piacos embörrel, hogy fészkin a farkas… Aztán mög azt, hogy eltakarodott mán.

– Mikor?

– Mikor is? A múlt hónap végin, úgy szőlőéréskor.

Hazajött hát szüretre a borissza, gondolom, én meg itt hevertem… Hej!

Egy darabig még darvadoztam, aztán gyorsan erőre kaptam. Erzsébet napján leesett az első hó, korán megjött az idén a tél. Akkor mentem ki először lovon a legényekkel, egy jó nagy forradásnál egyéb emléke nem maradt a mocsonoki harcnak. Igaz, hogy azóta is könnyebben forgatom meg a lovat magam alatt, mint a nyakamat… Új várkapitány ült Újvárban, elment ősszel Berthóti István is a várdomb alatti katonatemetőbe, meghalt egy évvel a nagy ostrom után, ahogy megmondta. Bizony, szívből meggyászoltuk. A nagy erejű Csajági lett a várkapitány, de a granatéros süveget akkor se vetette le. Karácsonykor befagyott a Vág, a lipótvári vasasok átjöttek a jégen, és a közeli falvakban, Királyin, Köpösdön, Üregen rabolták, adóztatták a szegénységet; a falubírák közül meg néhányan együtt ittak a némettel, s velük hajtották be a porciót. Különösen a köpösdi bíróra panaszoltak sokat a jobbágyok. No, kiszáguldottam karácsony harmadnapján Köpösdre tíz voluntér pajtásommal, nem találtam odahaza a bírót, de megizentem neki, három napot, három éjszakát adok: ha azalatt nem jelenti magát nálam Újvárban, úgy veszem, mint labanccal cimborálót, s lássa majd a többit…

Éppen három nap múlva, december 29-én reggel mondják, hogy keres egy tarisznyás atyafi. Behozatom. Piros arcú, jó pocakos, pödri bajszos ember. Látszott rajta, hogy nem veti meg az italt.

– No, vén tolvaj! – kiáltok rá. – Hát jó-e a leopoldvári német bora?

Csak néz rám az ember, pislog a kis malacszemivel.

– Kend a köpösdi bíró? – kérdem szigorúan.

– Én nem – nyögi szegény feje –, én aztán nem… Klovinyi Péter csizmadiamester vagyok én, Vágújhelybűl. Kend Jávorka Ádám?

– Én vagyok – röstellem el magam hirtelenségemért.

– Azt izeni Juraj Klobuk, a cserző, hogy az a szép, nagy farkas, amit hajt kend, az ocskói nádba tért karácsonykor…

Most jól nézd meg, hol vagy, Ádám, biztattam magamat. Újvárban vagy, a farkas fészke pedig Ocskón. Ha madár volnál, Ádám, s folyók, hegyek felett repülnél nyílegyenesen, akkor is több ez tíz magyari mérföldnél… Első dolgom volt, hogy elkértem Nagy Páltól, Ebeczky hadnagyától Kötőt, s még valamit: az újvári várkapitányság mappáját. Bele volt abba szépen írva az egész Nyitra megye és a Vág völgye: hogy merre folynak a vizek, hol vannak a hegyek és falvak. Ismertem én ezt a vidéket, de gondoltam, nem bízom magam többé a vaksorsra, jól számot vetek most úttal, idővel, megtanácskozom a dolgot másokkal. Nem felejtem el én soha Bottyán intését…

Magam mellé vettem Kötő Pált és vicehadnagyomat, Soltész Mihályt, aki tardoskeddi születésű, ismer erre minden birkaólat. Megmondtam nekik, hova készülök, s megkérdeztem, jönnek-e velem. Csak bólintottak komolyan, mert megértették, hogy kemény próba lesz. Soltész azt mondta, ne menjünk a Nyitra völgyében, mert a síkon nem maradhatunk a nyitrai labanc őrség miatt, a hegyi úton meg felfele köll menni, az lassítja a portyát. Igaza volt, arra majd jönni fogunk, mondtam. Kötő azt mondta, mégis síkon köll menni, menjünk a Vág bal partján, ott elkerüljük a lipótvári németet. Mondtam, nem jó, szűk a balparti völgy, ha megszorítanak, egykettőre a víznek nyomnak, de menjünk a jobb parton… Abba maradtunk, hogy a Vág jobb partján megyünk, de nem a nagy úton, hanem a dombok alján. Kiszámoltam a mappán és papiroson, hogy csaknem tizenhárom mérföldet köll így nyargalnunk odafelé: akárhogy forgatjuk, kétnapi út ez, ha nem jön közbe baj. Mikor készen voltunk, elmentem a mappával Géczy Gáborhoz, ezeresemhez, megmutattam néki, hova köll nekem mennem, s mit főztünk ki, de kértem, senkinek ne mondja. Megnézett mindent apróra, s helyben hagyta:

– Hiszem, nem szégyenvallva jöttök vissza.

Soltésszal kiválogattuk az embereket. Gondoltam, nem jár talán Ocskay se egy regementtel, de öt-hat pribékje biztosan vele lesz: elég, ha mi tízen megyünk. Kötő Pál erősködött, hogy harmincan menjünk, mert ha Lipótvárnál mégis lőcsöt köll akasztani valami kóbor vasasokkal, futhatunk vissza, ha kevesen vagyunk, így aztán harminc huszárt ültettem lóra; jobban azokat a fiatalokat választottam, akiket magam hoztam a Klancenika völgyéből, ezek voltak velem, mikor Maszelnyikkal voluntérkodtunk, s helytálltak jól. De volt néhány öregebb is, Géczy-regementbeli régiek, tapasztalt kardforgatók. A legényeknek csak azt mondtam, olyan portyába megyünk, ami egyszer ha adódik a katona életében; ha nem marad ott a bőrünk, nótában fogják őket énekelni; jönnek-e? Mind jött. Én meg egy jó lovat választottam magam alá, ezt a sötétpejt, a Bíbort.

Még nem kondítottak delet, mikor átnyargaltam a várhídon: arra gondoltam, hányan és hogy fogunk erre visszatérni? Egyszer csak kiáltást hallok:

– Megállj, Ádám! Hová mentek?

Hátrapillantok, Szluha uram szólt ki az ablakon, Szluha Ferenc, az újvári prefektus, akinek ott van a kancelláriája a várhíd felett, a Komáromi kapu tornyában.

– Madarászni –. kiáltok vissza nevetve –, császármadarat fogni…

Azzal elvágtattunk. Nem mondok én ennek többet, nagy törvénytudó ember ez, de igazi prókátor, szapora beszédű.

Jóval a farkasdi rév alatt mentünk át a befagyott Vágon, Szimő táján. A szép, friss időben ugyan jól haladtunk, de Perednél már ügyelnünk kellett, mert ott már alaposan bent jártunk a császáriak földjében. Nem is Nyitrában száguldottunk már, hanem Pozsony megyében. Estefelé Deákinál voltunk, a folyó felől hallottuk a vágsellyei harangszót, ott volt valamikor szolgalegény Bottyán János. Ej, ha eredménnyel járok, s meghallja, csak ráver a vállamra az öreg… Csak tovább, csak tovább. Éjféltájt Nagyszombat határához értünk, haj, honárulók, hej, ti bitangok: mégse felejtette Juharfa a nagyszombati misét!… Megint átcsaptunk Nyitrába, Lipótvár síkságán húztunk el, de óvatosan, mert annyi itt a vasas, hogy ha a Vágba feküdnének, kiöntene. Hajnalban voltunk a pecsenyédi nagylegelőnél, minden bokrot ismertem itt, ide jártunk az állatokkal suhanckoromban. Találtam a rét végén egy elhagyott birkanyírószínt, megpihentettem az embereket, zaboltattunk, délelőtt aztán újra nyeregbe. Az úton haladtunk, de három száguldót küldtem előre a klancenikaiak közül, nehogy átalessek valami labancokon. Jönnek is vissza hamarosan a száguldók, hogy vasasok poroszkálnak Kosztolány felől. Beálltunk az erdőszélre, ahogy Maszelnyiktől tanultam, onnan néztük, hogy ügetnek a vasasok az úton, alig voltak többen, mint mi, nagy gágogással beszéltek, kiabáltak, nevettek; elöl egy hosszú lajtinánt, vékony meszelőnyél lábát kiemelte a kengyelből, nyilván meggémberedett a hidegben.

– Üssük meg őket! – mondta mellettem az egyik klancenikai huszár, és öklét máris görcsölte a kardmarkolatra.

– ‘Sz ha bolondok volnánk – feleltem. – Nem riasztom a verebet, mert elrepül a túzok. Pár rossz vasasért szalasszam el Ocskayt?

Akkor mondtam meg a legényeknek, hogy Ocskóra megyünk, Ocskay kastélyába. Összenéztek, nem kellett ezeknek sokat magyarázni, a fehérhegyi falvakra a pribék hozta rá a labancot, őmiatta futottak az erdőbe.

Még azt se mondtam meg nekik, hogy az a falu, az út másik oldalán, ahol a havas dombok mögött a szép piros torony látszik, az én szülőhelyem, Kosztolány… Csak ültem a nyeregben az erdőszélen, s néztem a tornyot: ott van valahol egy vékony kis öregasszony, szegény anyám, négy esztendeje nem látott. Ott lehet a faluvégi házában Jávorka Gábor öregbátyám, Furkós Gábor deák, ki rektorom vala, betűt vetni tanított és hazát szeretni, utálni a hatalmaskodókat. Jó volna neki megmondani, hogy igaza volt, mikor a Pálffyakat és Sándorokat szidalmazta…

– Lássunk a dolgunkhoz – mondtam, és jól megkerülve Kosztolányt, a hegyi úton mentünk Verbónak. Sötétben lovagoltunk át a verbói erdőkön, messze tágultunk a várostól, mert tudtam, erős császári őrség van ott. Az erdőben megálltunk, nagy tüzet raktunk, nem volt félős, hogy meglátják, mert sok favágó tanyázott a hegyekben tűz mellett. Kemény hideg volt, a legények szalonnát csöpögtettek, s a tűzhöz húzódva aludtak egy sort. Hajnalban letértünk a síkságra, ez már az Ocskayak birtoka, ameddig csak a szem ellát. Egyszer csak előremutat Soltész:

– Ott a farkastanya!

Ocskónál voltunk, a faluszélen, magas jegenyefenyők között állt a kastély, az egyik fala megdőlve, a tornya romos-füstös: ezt még Stahremberg katonái csinálták 1707-ben, mikor erre jártak; szájas kuruc volt még ekkor Ocskay… Közel a kastélyhoz, egy dombon akácos erdőt találtunk, annak a tisztására húzódtunk; tar volt a kis erdő, de elég sűrű, hogy elfedjen a falutól. Nagy csönd hallgatott a pribék tanyája felől. Tán már elment, gondoltam elrémülve, vagy rosszul értettem az üzenetet? Volt velünk egy vágszerdahelyi káplár, annak ide jött férjhez a lánytestvére, maga kínálkozott, hogy elhozza a sógorát. Elküldtem érte, de sarkantyú, fegyver nélkül, csergeköpenyben.

– Nincs itt Ocskay! – jön a káplár a sógorral, egy csapott vállú emberrel. Szegényember, Gonó Jánosnak hívták. – Elment Verbóra újesztendőt ülni…

Hiszen ma Szilveszter napja van! Hová is mehetett volna másüvé Ocskay, mint Révayékhoz, a két labanc báróhoz. Majd felöntenek a garatra és visszajön részegen… Elmondta Gonó János, a ferde vállú sógor, hogy karácsony éjszakáján jött meg a pribék lóháton testőrzőivel: azonnal egy hordó bort gurigattak elő Mirka Pávellel, az ispánnal, azt fenékig itták, s úgy megrészegedtek, hogy egész éjszaka fegyvereiket sütögették a kastélyban, a falubelieknek egy reszketés volt az egész karácsonyuk, míg aztán tegnap este elvitte őket az ördög Verbóra. Üres a kastély, csak az ispán van itt, meg a kapu előtt a deres: az mutatja a falunak, hogy itthon az úr…

– Hányan vannak?

– A testőrzők? – mondta a sógor. – Láttam őket gyülekezni itt a stoki dűlőnél, jó lovakon vannak, állig fegyverben, de nincsenek többen ötvennél…

– Ötvennél! – hüledeztem, és ránéztem Kötő Pálra. De jól tettem, hogy hallgattam rá.

Kiállítottam a strázsákat, lestük Ocskayt estig. Nem jött. Valamit enyhült az idő, de fáztunk, mert tüzet nem engedtem gyújtani, de még a sógort se engedtem vissza, nehogy hírünk futamodjék. De éreztem már hajnal felé, hogy nem jó lesz így, mert a falubeliek majd keresni kezdik az embert, s könnyen ránk akadnak… Pirkadatkor köntöst cseréltem a káplár sógorával, magamra öltöttem a térdig érő szőrgubát, fejemre a bársonysapkát, a tüsző alá beszorítottam egy pisztolyt, s belovagoltam Verbóra: a portyát addig Soltészra hagytam.

Délután jöttem vissza, de nyargalvást, felszedtem az embereket, vittem őket a domboldal mögött a stoki dűlő széléhez, ott van egy jó kis bokros erdő a verbói út mentén, amit jövet-menet láttam, oda behúzódtunk… Elmondtam a legényeknek, hogy itt vetünk lest a pribéknek és martalócainak. Ötvenhárman vannak, megszámoltam a karabélyaikat, amik oda vannak támasztva a Révay-kastély lépcsőfalához. A lovaik valóban jók, de az emberek annál hitványabbak: jobbára vasas német és néhány labanchuszár, de csupa torzsaszakállú, vérrel erezett szemű borcsiszár, mind részeg, a vezérük bent dőzsöl a két báróval a kastélyban, hallottam vastag, rekedt ordításukat, ezek meg az ispánháznál pálinkáznak… Többen vannak nálunk, de prédáló rablók, nem katonák, karddal megyünk rájuk a lesből, senki lőfegyvert el ne süssön, mert akkor nyakunkba jön a verbói őrség… Csak ezen az úton jöhetnek Ocskó felé.

– De ha ők fognak lűni? – mondta Soltész.

– Nem fognak – feleltem –, megnéztem jól a karabélyaikat, mindnek le van csapva a kakasa, egyik sincs felporozva; részeg fejjel kisütögették karácsonykor a fegyvereiket, azóta se törődtek vele… Csak kardra mehetnek.

Még az öreg Géczy-huszáraim is igen igazgatták magukat a nyeregben; tudtuk mindnyájan, hogy mérföldekre vagyunk a mieinktől: győzni köll; győzni, győzni! Nincs más út hazafelé.

Korán feljött a hold, szétteregette fényét a havas mezőre. Verbó felé figyeltem, mert mintha rikkantást hallottam volna.

– Csak akkor rajtáztok, ha jelt kaptok – mondtam.

Azzal átmentem az út másik oldalára Kötővel. Vagy húsz lépéssel előbbre lovagoltam, mint a csapat. Jól rejtőztek a bokrosban, még innen is alig lehetett látni őket, nem hiába ették ezek a voluntérkenyeret… Most már tisztán hallottam az úthajlat felől a kiáltásokat. Úgy volt, ahogy gondoltam: a havas úton előbb fogjuk meghallani a szót, mint a lódobogást. Kötő rám nézett, úgy ült most is a lován, mint amikor először láttam a lisszai völgytorokban: mozdulatlanul, akár egy oszlopszent, csak a lehelete páráján látszott, hogy eleven… A kanyarban már meg is láttam a martalócokat, de jó messze voltak még, felborozva, kiáltozva, énekelve vágtattak.

– Jönnek! – szóltam át az úton a katonák felé. – Kardra!

Hallottam, hogy suhannak ki a kardok, de villanást nem láttam, mert a ló oldala mellett leeresztve tartották a szablyát, nehogy fényt verjen rajtok a hold… Már ott is volt az éle a cudar hadnak. Elöl jött az a lator, gyilkos, hazáját eladó; ezer közül megismerném, ahogy ül a fekete lovon. Hát azok ott mellette kétfelől? Az egyik, úgy látom, Trencsényi, a másik biztos, hogy Szeredi, az orrondi: hej, de együtt vannak! Nyomukban a többi, csörömpölve, összevissza nyargalva, gajdolva… Már el is haladtak az úton. Mikor az utolsó lovasnak is a hátát láttam, intettem Kötőnek. A szegénylegény megforgatta feje felett a karikást, és kettőt dörrentett: ez volt a jel. De régen vártam ezt!

Nem szoktam bántani a lovat, de akkor belevágtam a sarkantyút a vékonyába, végigcsaptam a kardlappal a tomporán. Ugrott egyet Bíbor.

– Vivát Rákóczi! – kiáltottam, de tisztán éreztem, hogy csöng végig hangom a nagy havas mezőn. – Rajta, rajta, rajta! Vágd a kutyákat!

Vitt a ló, csak úgy porzott a hó alattam. Mögöttem száguldottak a voluntérok előrenyújtott szablyákkal, először beleütöttek a közepébe, aztán kétoldalra törtek. Mind Rákóczit kiáltozta.

– Kerítsd! – hallottam Soltész hangját. – Senkinek kegyelem!

Mintha követ vágnánk a pocsolyába, úgy csapódtak széjjel a martalócok, egy lövés nem esett, csak az irhájukat mentették.

– Kurucok ezek! – sivította az egyik részeg rémülten, mint aki tüzet kiált. – Itt a kuruc!

– De itt ám !… – Én csak törtem előre, az élre, Kötő mellettem. Egyszerre láttuk meg a fekete lovas huszárt, elszakadva a többitől, vágtatott Ocskó felé. Ott a farkas, ott fut Ocskay László!

– Enyém ez! – kiáltottam Kötőnek. – Vágja le kend Szeredit!…

Utána! A falu szélénél már csaknem beértem.

– Állj meg, Ocskay! – kiáltottam. – Állj meg, Ocskay László!… Állj meg, te híres!…

Olyan erősnek éreztem magam, mint még sohasem.

Megy az, vissza se néz, a fekete ló árnyéka hosszan nyúlik el a holdfényben. Az útkereszteződésnél, a stoki dűlő mellett, nem a kastély felé fut; föl a kis dombra. Tudtam már, hogy az akácosba akarja vetni magát. Én oldalt ugratok föl a halomra, mikor felcsörtet a meredeken, már várom odafönn. Világos van, úszik fölöttünk a hold.

– Megvagy, bitang! – vicsorgok. – Kardra, huszár!

Neki! Nem karddal vár: karabéllyal. Felém tartja, de csak csetten: nincs felporozva. A bolond! Már nem emlékszik a karácsonyi lövöldözésre.

Feléje suhintok a szablyával, ki akarja védeni a karabéllyal, de rácsapok a bal kezére. Rögtön lerepül két ujja.

– Ezt értem kaptad! – lihegek rá. – Megcsalatásomért!…

Újra suhintok, már szablya van a kezében, mélyen lehajlik a ló nyakára, látom, hogy hárít, szikrát vet a két vas. Lappal vágok a pengéje közepére, kihull a kard a kezéből, mert nem kötötte fel a csuklószíjat. Arcba vágom, hogy elönti a vér az orrát.

– Ezt az ezredért, pribék! – kiáltok – A pereszlényi harangszóért!…

Ráhajtom a lovat, megy az, mint a sárkány, két lábon ágaskodik. Fölemelkedek a kengyelben, kapom a nyereg mellől a csákányt.

– Ezt meg kenyeres pajtásomért, Tatár Györgyért! – rikkantok. – Kínos haláláért!…

Homlokon vágom a csákánylappal, lebukik a hóba, lova elfut.

Állok fújtatva, nézem, hogy fekszik mozdulatlanul. Akkor látom, hogy ott áll a domb alatt a seregem. Néznek kettőnket.

– No, serény csákányütés volt – léptet mellém Kötő Pál, és ő is nézi Ocskay Lászlót, hogy hever a hóban, mint egy csomó rongy. – A toportyánféreg… Aligha van benne élet…

– Nincs ennek nagyobb baja – mondom, és letörlöm mentém ujjával verejtékemet –, lappal ütöttem. Dobja csak lóra! Hány ember hiányzik?

– Egy se. Azok közül harminc a mezőn maradt: Szeredi is.

– Sebes?

– Nálunk kettő. Trencsényi is elfutott, jól mögvagdalva.

Egy pányvakötéllel erősen rákötötték Ocskayt egy zsákmányparipára. Már éledezett.

– Most aztán gyerünk!…

Hajrá, neki a Vágnak! Pöstyén felett keltünk át, aztán be az innoveci hegyekbe. Az innoveci rengetegtől már nincs messzebb Újvár nyolc mérföldnél. Assakürtig a Radosnya patakával mentünk, onnan elfordultunk Lehota felé, mert kereszteztük a nyitrai városi utat, s azt erősen őriztette Pálffy… No, Pálffy, főlabanc, hétszer vered magad földhöz mérgedbe, ha megtudod, hogy elvittem a huszárodat! Hát a papod, Pyber püspök, az Bécsig fut ijedtében. Lehotán túl nyargalót küldtem Újvárba: a vágszerdahelyi káplárt, jelentse Csajági várkapitánynak, kiáltsa ki a várnak: hozzuk Ocskay Lászlót, készüljenek! Akkor rúgtatott mellém Soltész, hogy beszélni kíván Ocskay a portyavezérrel.

– Nincs véle beszélnivalóm – mondtam. – Amivel tartoztam neki, megadtam viadalban, a többit, amiért népet és fejedelmet árult, majd megkapja a vérpadon, ő már a hóhéré…

– Hátha valamit akar mondani Pálffyra – erősködött a vicehadnagy. Erre odamentem.

– Te vágtál le, Juharfa? – nézett rám a pribék. Alvadt vér feketedett az arcán. Gondoltam, csak mondjad a csúfoló nevemet, vállalom, beletört a kardod a juharfába, cudar… Nem feleltem.

– Ha te okos vónál – mondja csöndesen Ocskay –, hej, ha vóna eszed: aranyom, ezüstöm van még nékem Lengyelbe. Ej, ha megfordítanánk a lovat. Juharfa… Úr lehetnél hóttig…

Szó nélkül otthagytam. Ez a mocskos, ez azt hiszi, van a földnek annyi kincse, amivel meg lehet venni tőlünk a hazát. Hiába, nem érti a becstelen, hogy csörgetheti aranyát, nincs pénz, amivel meg lehet vásárolni az igaz férfitól a becsületet, a jó katonától a jó hírét… Ez a szennyes nem tudja, mit jelent nekünk, mikor majd átdobogunk az újvári várhídon, s hozzuk magunkkal Ocskay Lászlót.

Suránynál átmentünk a jégen, mert gondoltuk, biztonságosabb a lapályon, a Nyitra és Zsitva között. Éppen azon az úton nyargaltunk, amelyiken az előbb jöttünk. Kora délután aztán megláttuk az újvári tornyokat. Felujjongtunk valamennyien: most már vágtathat utánunk Pálffy…

Két órára járt, amikor átügettünk a Komáromi-kapu hídján. Láttam már, hogy megjött a nyargalom, a szerdahelyi káplár: mindenki a falakon, süveggel, karddal, kendőkkel integetnek, nevemet kiáltják. Mikor benyargaltunk a kapun, futva jön felénk az egész várnép, majd feldöntenek lovastul. Asszonyok visítanak, magasra emelik karjukban a kisdedeket, talpasok futnak a lovam mellett, kezembe, nyeregtakarómba kapaszkodnak: két ember a kantárt fogja, úgy vezetnek fékszáron. Suhancgyerekek cigánykereket hánynak a piactér havában.

– Itt hozzák Ocskay Lászlót! – kiáltják. – Itt hozzák!

– Bitang! – rohan a várnép Ocskay lova mellett, és követ ragad –, verjük agyon a cselhányót.

Gyorsan megálltam a várkapitányi palota előtt. Kötő leoldozta Ocskayt a lóról, s vittük el a komendáns házába. Ott voltak valamennyien a főtisztek, középen Csajági, egyik oldalon a híres Ebeczky, másikon Balog István brigadéros, a rettenthetetlen Rottenstein, a serény Beleznay, Géczy, mellettük Szluha, ott volt Rácz Mihály; nem hiányzott egy sem. Előlépett Csajági, sarkától a fejéig egyetlen villantással végigmérte Ocskay Lászlót; és megemelte előtte csúfondárosan a medvebőrös süveget.

– Isten hozott Újvárba, császár madara!

Az ajtónállók és drabantok között egy ember állt, nem volt katonaköntösben, zömök, vastag szemöldökű férfi, illedelmes fekete ruhát viselt; akár valami megyei kancellista is lehetett volna. De én ráismertem, mert láttam egyszer a komáromi hadaknál, talán négy évvel ezelőtt.

Miklós mester volt, a komáromi hóhér.

 

A várnép a piactértől csak nem akart eloszolni. Topogtak a hóban, s zajosan kiáltozták, hogy tüstént csapja le a pribék fejét a komáromi bakó, Miklós mester, akit Rácz Mihály hozatott be a csallóközi táborból, mikor hírét vette, hogy hozzák Ocskayt. Csajági kinyitotta a palotaház ablakát, s onnan kiáltotta ki a népnek, hogy az árulót még ma az újvári fő hadbíróság elé állítja, s törvényes rendtartás szerint veszi el büntetését, mindenki menjen a dolgára. Erre aztán lassan eloszlott a sokadalom.

Igazat mondott a várkapitány, valóban még aznap délután összeültette a bíróságot, de sok lehetett közöttük a prókátorfajta, még másnap hajnalban is savanyú pipafüstben ültek, és tanácskoztak, csapkodták tenyérrel a törvénykönyveket, és majd egymás szakállába akaszkodtak, hogy mely törvény szerint bűnhődjék Ocskay. Híre futott, hogy nem fog a hadiszék ítéletre jutni, majd Egerbe viszik erős fedezettel, s ott töprengenek újabb törvénytudók, hogy a Regulamentum Universale mely artikulusát köll ráolvasni… Nosza, felgerjedt erre a várnép haragja, kifutottak újra a piactérre, jöttek a várföldi parasztok kaszákkal, cséphadarókkal, mesteremberek szerszámaikkal és fustélyokkal, ellepték a piacot, s onnan kiabáltak fel a kapitányházba a bírákhoz:

– Majd tudjuk mi, mit köll ráolvasni! Gyerekeink, apáink vérét, halálát. Újvár sanyargatását, a haza eladását, tolvajlást, gyilkos indulatját… Halál reá, halál a fejére!

Így zajongtak, s rázták kezükben a botokat, szerszámokat. Középen állt Ruczkai, a kovács, egy jó nehéz pöröllyel a vállán, bőrkötényben, s kiáltotta:

– Az ebadta megtalálta az utat Pereszlénybe, mi is megtaláljuk az útját a vérpadhoz! Pallos alá a kutyát!

No, egyszeribe meglelték a bírák is a hadiregulát. Szluha Ferenc se sokat rágta a lúdtollat, már írta is a hadiszék ítéletét, hogy Ocskay László, mint hazájának, nemzetének, fejedelmének árulója, hitszegő s nyilvános gyilkos, fővételre és a hóhér által leütött fejének a bástyafalra való kitűzésére ítéltetett. Ezenközben futnak hozzám, hogy megvan a köpösdi bíró, aki a lipótvári némettel ugrik egy dudára: meghallotta, hogy kergetem, Verebélybe rejtette magát. Ott köpi a markát, s izengeti a köpösdi jobbágyoknak, hogy rövidesen porrá égeti kunyhóikat vasas cimboráival, amiért feladták Újvárban. A Zsitva felől üzenték, úgy menjek érte, hogy még ma éjszaka át akar szökni a verebélyszéki ispánnal együtt az esztergomi német táborba… Tüstént nyergeltettem, hogy elinduljak ötödmagammal a cétényi erdőúton át a Zsitva medréhez, ott van Verebély, oda megyünk most: a köpösdi bírónak elvonni a nótáját. Felszaladtam Géczy Gáborhoz, megmondtam, új portyába indulok. Akkor nyújtotta át mosolyogva ezt a bárányprémes süveget, mint az újvári generális ajándékát. Nézem: két ezüst zsinór van felvarrva a szélére. Főhadnagy lettem.

– Meg se várod a pribék fővételét? – kérdezte. – Ott a vérpad a piacon…

– Ha megvárom, még elfut a köpösdi bíró. Egyik pribék helyébe ne jöjjön másik – mondtam. – Elvégeztem Ocskónál a magam dolgát, a többi a kegyelmeteké…

A palotaház udvarán már nem tudtam átmenni. Ott volt felsorakozva két kompánia gránátos, elöl tizenkét katona vitte a fekete posztóval takart dobokat, középütt állt Ocskay László bilincsben, csak a feje látszott ki egy keveset a gránátosok medvebőr süvegei közül. Álltak mozdulatlanul. Akkor az őrség kapitánya egyet kiáltott, kitárták a ház nagykapuját, a tizenkét dobos kongatni kezdte a dobokat, a bástyákon megfújták a trombitákat, és megindult a menet. A kapun át néztem a piactár felé, lassan haladtak előre a gránátosok, a zsivajgó várnép között törve az utat. A felemelt öklök, a medvebőr kucsmák és a vállra vetett puskák fölött megláttam a vérpadot: ott magasodott, friss gerendákból ácsolva. A legfelső lépcsőn állt egyedül, setétveres köntösben, kezében a pallossal, Miklós mester, a komáromi hóhér. A Nyitrán innen aztán hallottuk a hét ágyúlövést Leesett a pribék feje.