3.

DOBBAL NE MENJ VADÁSZNI!

Másnap fénylő reggelre ébredtem, a sátorajtónál verebek fürödtek a porban, a napsugár beragyogta a tábort. Kötésig mosdottam a patak jó hűvös vizében, pirosra dörgöltem magam a kemény kenderingemmel, s máshogyan láttam mindent. Az éjszaka nem jó tanácsosztó, gondoltam.

Először is summázni köll a dolgokat, össze köll rendezni mindent magamban, mit tudok, mit sejtek. Először is volt ez a gulyadolog. Azt mondotta a brigadéros, hogy magos helyről kapta a zsákmányból. Lehet, hogy így is van, akkor ez mást nem bizonyít, csak annyit, hogy szereti a vagyont… Aztán a tegnap éjjeli vendégek, a püspök és barátai… Hm, hát éppen senkinek nincs tiltva, hogy Pyber Lászlóhoz szóljon, hivatali ember ő, a megye ura, főispán. Na, de a többiek, Apponyi János, Menyus úr, a Bossányiak. Talán véletlenül akadt velük össze Szkacsányban, és leitatták?… Itt van az italozása, ez már valóban öreg hiba, hogy egy ember, akinek keményen tiltani kellene a részegséget, így mutasson példát a tábornak… Én, ha valaki italos, még káplárnak se tenném. De vezér?… Az nem lehet senki, aki részeges. Ezt szóvá köllene tenni, talán ha a lelkére beszélnek… Hiányzik a füle; csatában is veszthette, tizenhét esztendős kora óta katona. Ki köll vallatni Kötő Pált előbb…

Hát hogy is volt az a lévai nász, Ádám? – intettem magamat. – Hallottál te arról sokat, még régen, a Thuróczi-regementben, ott se a fülükön ültek az emberek. Beszélték azt az egész országban, még a harc elejin, hogy Ocskay miatt veszett oda Léva, mert kommandáns létére nem a várral törődött, hanem Kovách István özvegyének, Tisza Ilonkának kék szemével. Erényes vala az özvegy, ezért aztán búbánatában hentergett a lévai kocsmákban Ocskay László, mikor pedig kezét nyújtotta a lévai várkapitánynak, akkor három hétre szóló lagzit csapott, dübögve táncolt az egész huszárság, a gyalogok az istrázsán aludták mámorukat, égett bort ittak ott még a lévai kutyák is. No, meghallotta ezt Schlick generális, meg a labanc Forgách Simon, hirtelen kiugrottak a kuckóból: neki a részegek várának. Egy éjszaka megvették, azt mondják, ingbe-gatyába futott onnan Ocskay, meg se állt Nógrádig… Így mondják. Igaz, vannak irigyei, sokan koptatták a szájukat a nevével, tán egy szó sem igaz belőle… De Soprony! Az már igaz volt: azt Tekenyős mesélte, az öreg pedig már csak nem hazudik. Az ott volt Soprony alatt, mikor Ocskay elitta a várat. Akkor nem őt ostromolták, ő ostromolta Sopronyt, de a császárhű német tanácsurak nem siettek kinyitni a kaput, ösmerték már jól a gyengéjét: meghívták a kuruc ostromkapitányt, legyen a vendégük. Az meg ráállt: jó borok teremnek ám a Fertőnél, még Bécsben is szeretik, a császár asztalára is kerül, Seeweinnak becézik a németek. Ezt vedelte Ocskay, berúgatták, táncolt, énekelt, mint a bolond, a mulatság után csörgős, csigaorrú szánkóval hordoztatta magát végig a városon, úgy vitték vissza Kópházára, az ostromtáborba, holtrészegen esett ki a szánból. Katonái, szegények, ott álltak körülötte, de féllábon, a markukba huhukolva, mert istentelen kemény tél volt. No, így aztán jól elhúzták az ostromot a sopronyi tanácsurak, a ravasz Baumgartner komisszárius, meg a bátor Dobner Ferdinánd: addig tartották szóval, borral Ocskayt, míg a hátsó kapun be nem masírozott a várba Blomberg báró a bécsi muskétásokkal: akkor aztán nem volt több vendéghívogatás, csak nevették a falról Ocskayt, mikor rázta az öklét rájuk, hogy így-úgy cudar németje, add föl a várat. „Gyere, vedd el – kiáltotta neki Dobner Ferdinánd –, te jó táncú borissza!” Nem volt mit tenni, föl kellett szedni a sátorkarót, odébbállni, mert erős őrség volt már az erős várban, semmire se mentek a kemény télben, ostromszerek nélkül. Így táncolta el Ocskay László Bécs kulcsát, Soprony német várát, így mondta el Tekenyős, a tábormester… De vedd eszedbe, ha nem is füllent Tekenyős, dúl benne a méreg, ha csak Ocskay nevét is hallja, az ilyen vén szolga nem szereti, ha olyan szakálltalan fiatal parancsolgat neki, mint Ocskay László volt a sopronyi ostromkor. Mert ez még 1704-ben volt, négy esztendeje már annak, nagy idő ám négy esztendőt háborúban, hadak élén tölteni: hiába, nevet szerzett ez magának azóta. A szoknya meg a bor, ez a bibéje, de azért tán nem becstelen… Iszik: itatják.

Ültem a patakparton derékig mezítelenül, dobáltam a kavicsokat a vízbe, csak törtem a fejemet a szép napsütésben… Vitéz ember, azt senki nem tagadja, vitéz ember: ahogy ez felugratott Wsetinben arra a sáncra: mint a csataisten… Fületlen. Hát Csontos István, sógorom nagyapja, az öreg Csontos, az is félfülű volt: levágta a török a hindi harcon. A görbe szablya könnyen lecsapja a fület, ha nem óvja sisak, a sisakot meg jobban már csak a vasas német hordja, a magyar meg a török nem szereti, ő is a törökkel volt szemközt Tömösvár alatt… Majd megkérdem Kötőt, hogy is volt.

Így füstölögtem. Altatgattam magamat, mert egy másik hang azt dörömbölte bennem, hogy vigyázz, jól vigyázz! Gazdagulni akar, amikor az ország és maga a fejedelem is szegényedik? Száz marhát hajtat el a kastélyába, amikor a hadak sokszor hetekig nem esznek egy falat húst? Nem megmondta Rákóczi, hogy nem szereti a vagyont gyűjtő, kuporgató generálisokat a hadai élén látni? Vagy a hazát és szabadságot szolgáljuk, vagy az aranyat, de a kettő nem megy el egy úton. És ez nemcsak a vagyont szereti, hanem mindazokat, akik a vagyont szeretik: megleli a zsák a foltját. Mért nem mulat a katonáival, mért nem ült le egy cseber borra velük, mikor a táborverést ünnepeltük? Akkor is Szkacsányban volt ezekkel a megyei gonoszokkal, bizonyosan nem Szent Pál leveleit olvasgatták ott, hanem itták a püspök borát. Így tér aztán haza, mint az éjszaka: a tábor gyalázata ez… Hát nem hallotta ez, hogy a fejedelem áristomba dugja, kenyéren és vízen bünteti a testőrző katonáját is, ha megittasodik?… Lóra kellene ülni s elmondani valakinek, majd tennének róla!

Igaz, igaz, de még sincs itt semmi bizonyosság… És tagadhatatlan, hogy vitéz ember. Nagyszombatban, mikor megfogadtam, hogy éberen ügyelek minden színeskedőre, nem azt esküdtem-e, hogy csak a cselekedetnek hiszek egyedül?… Akkor mi bajom vele? Nem Ocskay volt az, aki rohammal vette be Zisserdorfot? Akkor én még talpas káplár voltam, de híre szállt annak az egész hadban. Beczkó városát kétszer is megvette: a császár legjobb katonáit, a Bayreuth-dragonyosokat, a Steinwille-vérteseket véres csatában széttörte. Igaz, nem egyedül csinálta mindezt, hanem olyan ezreddel, melynek aligha van párja Rákóczi lovasai között, mégis… Láttam én őt Wsetin sáncára ugratni, elsőnek, szálegyedül. Ha ez nem cselekedet, akkor mi?…

Talán vannak hibái, sok hibája van, nagy hibák, de bűnei? Azokról nem tudok… Kinevetnének, ha szólnék, vagy okkal gondolnák, hogy áskálok ellene, aki csak jót tett velem. Jó, jó: ügyelni köll, igen ügyelni köll, de egy kovakőszikrára nem köll tüzet kiáltani.

Beszélgetni is köll erről valakivel. Majd módját ejtem. Még ezen a héten.

No, jól elaltattam magamat.

 

Nem beszélhettem én azon a héten senkivel, mert öt nap múlva felszedtük a tábort, és június elején már Radosnyánál voltunk. Akkor kezdődött az ezrednek az utazása, amit utóbb vargabetűnek neveztem, mert azért mentünk el az isztricei rétről, hogy a végin is visszatérjünk ugyanoda…

Először Radosnyánál fogtunk állást, hogy Vágújhely felé jó vigyázást tartsunk, mert arra gyűlt a labanc. Aztán Morvába csaptunk át Pekry generálissal, aki Viard vasas vezért akarta fölveretni. Végül is oly sokan voltunk, hogy alig tudtunk számot vetni egymással: a mi brigádánkon kívül velünk volt a Szalay-brigáda, Ordódy udvari karabélyosai, a lovas gránátosok, Ebeczky híres ezere és Géczy Gábor huszárai… Csak Viard nem volt sehol. A vasas generális csúszott előlünk a morva dombok és folyók között, mint a gyík a fűben: már azt hittük, hogy farkon fogjuk, megint elsiklott, és csak a strázsnyicai pataknál jött elő. De ez már július végén volt, ott álltunk Szakolca és Strázsnyica között, mikor ügetnek vissza nagy csörömpöléssel a portyába küldött Géczy-huszárok:

– Ímhol jön a német!

Hát jött is, csaknem a hátukon hozták: jött Viard! Elöl a vasasok, nehéz pallosaikat forgatva, nyomukban a muskétás gyalogok széles rendben, dobokat pörgetve, kürtölve. Mi felkeltünk serényen, és a strázsnyicai patak mögül visszapuskáztuk őket; estig tartott a karabélyharc, de csak megálltak a császáriak. Másnap nagy kedvvel készülünk, hogy rájuk megyünk. Nem messzebb, mint egy ágyúlövésre állt egymástól a két sereg. Látom, hogy a patakhíd mellett, egy halmon áll Pekry generális, és egy lovastiszt van mellette, aki ugyancsak mutogat hátrafelé. Akkor megindul a lovastiszt felénk, s megismerem, hogy Ocskay.

– Vissza! Vissza, hé! – kiáltja. – Oda vonjátok magatokat a híd mögé!…

Vissza kell menni, a katonák morognak. Viard is szemfüles, észreveszi, hogy vonjuk magunkat hátra, egyszerre közénk lövet ágyúival, aztán ránk hajtja a vasasokat. Ocskay csak áll a dombon, mellette három sípos, és egyre fúvatja a hátrálót. A hídnál már nem tudunk megállni, tovább, tovább! Elkeverednek a seregek, mellettem a lovas gránátosok hátrálnak, az Ordódy-karabélyosok puskacsövein túl látom valahol lobogni Tatár György zászlaját…

– Tovább! Vissza, vissza!…

Egy ágyúgolyó üt mellettem a földbe, egy paripa nyekkenve vágódik el, a lovam két lábra áll, megbokrosodva kiugrik, s elragad… Valami veresdolmányos, idegen huszárok közé kavarodva vágtatok, előttem egy tiszt forgatja a lovát, és kivont karddal kiáltozik: – Állj! Álljatok, mert…

Szakolcánál álltunk meg. Az ágyúszó elhallgatott, Viard nem is üldözött. Keresem az ezredemet. A vámház mellett látom letűzve Pekry zászlaját, ott áll lóról szállva Pekry, Ocskay, Blasskovics és még többen, előttük valaki harsányan kiáltja:

– Olyat ki hallott: kétszáz lépésnyire az ágyúktól hátra marsoltatni a sereget? Persze hogy közibénk lőnek…

Ez volt az a lovas, aki karddal akarta megállítani a huszárokat. Égszínkék dolmánya, királyvörös mentéje csupa rongy, bal karján valami gyolcsingből tépett kötés, a vér átszívódott rajta. Öltözetéből látom, hogy a fejedelem palotástisztje.

– Aki ágyúkkal áll szembe – harsogja –, az csak előre mehet. Amint hátrál: dörög az ágyú! Ezt minden dobosgyerek tudja…

No, ezt meg fogja enni Ocskay, gondolom. De a brigadéros csak áll borús arccal, és megvonja a vállát. Mentegeti magát.

– Kénytelenek voltunk – mondja –, láthatta Miklósi uram, a patakpart mögé kellett jönnünk…

– Jól mögéje jöttünk – gúnyolódik a palotás –, ehen vagyunk Szakolcán… Majd mit szól a fölséges fejedelem…

Rántott egyet a mentéjén, és elment dühösen. Ocskay sötéten pillantott utána.

– A taknyos – mondja Pekry felé –, még ő tanít…

Pekry néz maga elé és hallgat. Vékony szemöldökét összevonja, látszik, bánja, hogy megfogadta a dombon Ocskay tanácsát.

Így jöttünk ki Morvából. A katonák lógó orral kocognak, Brezovánál rézpénzzel fizetik ki a zsoldot, most nem lehet választani: nincs zsákmány.

– Bottyán generális katonáit ezüsttel fizették – kiáltják a huszárok –, Ebeczkyét is… Kinél a mi pénzünk?

– Gyere – mondja nekem Tatár Gyuri –, menjünk a fizetőmesterhöz!

Thót uram, a fizetőmester, ránk néz a pápaszeme mögül:

– Ezüst? Én azt osztom ki a seregnek, amit kapok. Itt a láda, nézzenek bele kendtek: tele volt ez kongó pénzzel, ezüst mutatóba se volt benne. Én, fiam, tisztességes ember vagyok…

– Ki hozta el a fizetséget? – kérdezte a zászlótartó.

– Aki szokta: Trencsényi és Szeredi uraimék. Tennap este, Újvárbul.

– Hívja ide Szeredit…

Megjött Szeredi, a nagy orrú. Süveg nélkül, sietve.

– Mi a fenét akartok? – kiabálja. – Ha ti ráértek, én nem; brigadéros uram szállásán vagyon dolgom…

Rámutatok a ládára:

– Ezt a ládát hoztad tegnap Újvárból?

– Ládában hoztuk a hópénzt… Mit akarsz vele?

– Felelj: ezt a ládát hoztad? Nézd meg…

– Gondolom, ezt. Láda, láda…

– Nem igaz! A pénzesládákon négyszeres pánt van. Elégszer fizettem hópénzt talpas koromban. És hun a viaszkpecsét róla, mi? Még a helye sincs. Igaz, hogy pecsét van a hópénzes ládán, Thót uram?

– Igaz – feleli a mester –, ami igaz, igaz…

– Ez – mondta Tatár, és megrúgta a ládát – vásáros láda, csizmadiák viszik ilyenbe a csizmát vásárkor. Közönségesen kocsiládának híjják…

– Hunnat tudod?…

– Hunnat? – nevetett a zászlótartó. – Mert csizmadialegény vótam Komáromban. Onnat. Sokat pakoltam meg ilyet éjjelente, mikor a váci vásárokba mentünk…

– Arra felelj – vettem megint elő Szeredit –, hová tetted a tegnapi ládát?

– Milyen ládát? – kiabált, de fehér volt az arca.

– Amékbe az ezüstpénz volt – mondtam nyugodtan –, tudod te jól…

– Ha azt akarod mondani – höbögött, és az ajtó felé ment –, hogy én… No, várjál, te Juharfa! Ezért még…

A zászlótartó elébe ugrott.

– Nem úgy verik a cigányt, hé! – rikkantotta, és mellen ragadta. – Hun a szegénylegények ezüstje, orrondi?

– Ereszd el – mondtam neki –, fog ez még beszélni. Itt van Brezován Vak Bottyán urunk, az ő seregébe vagyon osztva a brigáda, egyenesen hozzá megyünk, őkelme kiméri majd az igazat!

Tatár kilökte az ajtón Szeredit, s futottunk ketten a brezovai bíróház elé, tudtuk, ott volt ma nagy vezéri tanácskozás, ott kellett Bottyánnak is lennie.

– Nincs az itt – mondotta egy zöldruhás vadászkapitány –, a tanácsnak is rég vége van. A fejedelem serege már elment Trencsény felé, tik is indultok a bagázsiás szekerekkel…

Nagyon csüngő fülekkel ballagtunk vissza, valahogy azt éreztem, magunkra vagyunk hagyatva.

– Miért nem mentünk brigadéros uramhoz? – fordult hirtelen hozzám a zászlótartó.

– Megjártam már ott egyszer – feleltem, és elmondtam a dolgot a gulyával, s azt is, mit mesélt Kötő Pál Ocskay László ifjúkoráról.

– Nem lehet az mese – szólt Tatár. – Kötőnek hihetsz, régen ismerem… Nem jól van ez az egész: ha nem mentünk Ocskayhoz, majd ő citál most maga elé, Szeredi biztos hozzá futott…

Így is lett. A Vág felé lovagoltunk, az egész ezred a fejedelmi sereg bagázsiás szekereit kísérte. A huszárok elégedetlenkedtek.

– Miért nem harcba megyünk? – dörmögtek. – Mint a többiek… Tán szekérótalmazásért jár a rézpénz…

Tekenyős bácsi, a sátorosmester, mellém ugratott a lovával.

– Meg köll nyugtatni az embereket – kiáltotta hangosan –, ezek azt hiszik, hogy lopják a pénzüket…

Pöstyénnél letáboroztunk a szekerekkel, mielőtt átkeltünk volna a Vágon. Szaladnak hozzám, hogy hívat a brigadéros. Tatár Györgyöt is. Tekenyős már ott volt a fölvert sátorban.

Ocskay le s fel járkált a perzsia szőnyegen, hátán összekulcsolt karokkal.

– Kend kiabálta, hogy én lopom a legények pénzét? – állt meg hirtelen Tekenyős bácsi előtt.

– Éppen hogy nem azt mondtam – felelt bátran a kis tömzsi öreg –, azt mondtam én, hogy…

– Hogy híjják kendet? – vágott a szavába Ocskay.

– Tekenyős Mihálynak – válaszolt –, sátoros vagyok…

– Aha – mondta a brigadéros, és jól megnézte.

Aztán hozzánk fordult:

– Hallom, Bottyán uramhoz futottatok, hogy panaszoljatok – mondta nekem, de bárányszelíden. Nem kiabált az, de még a vállamra is tette a kezét, majd csöndesen hozzátette: – Való, hogy hiba történt a ládákkal. Szeredi megcserélte. No, jól megmostam a fejit a hebehurgyának…

Csak néztünk.

– Hirdessétek el, de mind az egész regementnél – rendelte Ocskay, és a hangja, mint a fuvolaszó –, hogy még e hónapban minden katona ezüstben kapja meg a hópénzt. Ezt Ocskay László ígéri, elmondhatjátok, hitére!… Elmehettek…

Kint összevillantunk.

– No – mondom én, kicsit elbizakodottan –, mégis jó volt kiállani…

De Tekenyős bácsi csak rázza a szép fehér üstökét.

– E’ nem Ocskay vót – mondja, és látszik, úgy csudálkozik, mintha lova szólalt volna meg emberi nyelven –, én még ilyennek nem láttam, de senki…

 

Sokszor kérdeztem én magamtól, hogy vajon félek-e Ocskaytól?… Félsz nem volt bennem, de korábban valami szorongást éreztem a híres nagy haragú, bátor katona előtt. A Tűzherceg, gondoltam, mikor lángoló indulatát láttam… Most? Mintha elvágták volna ezt, igaza volt a sátorosmesternek, ez más Ocskay volt: mintha ő félt volna tőlem.

Meg sem lepődtem, mikor Kinorányon keresztül Isztricére értünk, valahogy éreztem, hogy ide köll neki jönni. A brigadéros egyenesen az isztricei Sándor-kastélyba lovagolt, az oszlopos tornácon már várta nagy pipával a kezében a fekete Sándor Menyus úr. Nagyon lapogatták egymás hátát. Ezt el köll mondani valakinek, gondoltam. Bottyán, Bottyán, egyre az járt a fejemben, akárhogy is, találkoznom köll a generálissal.

Naptól pörzsölt volt a selyemrét, augusztusban jártunk. Nem is vertünk tábort, a falvakba osztották el svadronyonként az ezredet, mint a téli szállásokon.

– Tán soká maradunk itt – vélte Tatár.

– Éppen nem soká – feleltem –, azért nem ütünk tábort.

Tatár György tűvé tette a falvakon a szállásokat Kötő után, beszélni akart vele, de sehol nem találta.

Úgy hallotta, valami málhásszekereket kísér a trencséni hegyek között. Ocskay is elment valahová északnak, Pestvármegyey kürtölte össze az ezredet Szolcsányba, onnan indulunk lóhalálában – úgy mondták – Hochberg császári generál ellen. A legények köpték a markukat, örvendtek a harc hírén, de semmi nem lett abból.

Megcsináltuk a vargabetű utolsó szárát: vissza a mezőre, de most a szomszédos Kinorányba. Valaki itt talán játszik velünk, tologatja az ezredet, mint sakktáblán a fákat?…

Augusztus 26-án – nem felejtem el soha ezt sem – tajtékos lovon vágtat be Kinorányba egy kengyelfutó, valami nehéz hírt hoz, csaknem ajtóstul esik be a brigadéros szállására. Fertályóra múlva szétfut a hír a táborban: megvette Pálffy gróf, a főlabanc, a császári marsall, Nyitra várát… De nem véren vette, hanem pénzen: eladták azt!… Spáczay Gábor kanonok és a társa, Prileszky, fölhasználva, hogy megsebesedett a várfalon a rettenthetetlen Rottenstein, a német nevű, de szívében szilaj kuruc ezereskapitány, összeszűrték a levet utódjával e bitangok, s föladták Nyitrát.

– Nem a falon ugrott bé Pálffy – kiabált egy huszár, s rázta az öklét –, mint más tisztességös katona szokja, hanem a tárt kapun sétált átal! Ej, ha egyszer kezembe kapnám pap uramat…

Így volt az. A lebocsátott felvonóhídon masírozott be Nyitra várába Pálffy dán vasasaival. Ezüst vértben volt a labanc marsall, aranylánc, csipkefodor a nyakán, fején háromszögű gombakalap, kezében a csontgombos marsallpálca. Így fogadta csípejére rakott kézzel Spáczay kanonok hódolását.

Szaladok Tatár szállására, hogy elmondjam neki Nyitra megvételét. Egy urasági istállóban volt a szállás, ott ül egy zabosládán a zászlótartó, mellette Kötő Pál, és beszélgetnek csöndesen.

– Hallottad Nyitrát? – kiáltok rá.

Csak megbuktatja a fejét, hogy hallotta. Aztán a huszárra mutat:

– Meggyütt Budatinból Kötő bátyánk, fura híreket hozott…

– Budatinban volt?

– Ott – mondja Kötő –, de elébb Zemplénbe, Sztropkón, azután lemöntünk Privigyére. Onnan valami facskai hegynyergön át Lyetavára. Csupa hegyek, de hogy micsoda hegyek, a tűz vesse föl, majd a felhőt verte a fejünk…

– Mit vittek Sztropkórul?…

– Mit-e? Hát az egész kastélyt, mindön drágaságot, mindönt, ami negyven ökrösszekérre csak fölhányható vót… Lépésbe cammogtak azok a vonóökrök, mi mög ötvenen huszárok möntünk mellettük, adtuk az ótalmat, de másfél hétbe telt az út, mán eluntuk az életünket… Szombaton értünk Lyetavára, onnan még egy Kasza nevezetű faluba, onnan még harminc ládát be Budatinba…

– Kihez?

– A budatini várba, a fiatal Szunyogh bárónéhoz. Esztörhás Júliához, annak adtuk átal…

– Esterházy grófnő…

– Egen. Szép egy asszon, nagy, derék, szép asszon…

– Gondolkozzon csak, Pali bátyám – mondtam a szegénylegénynek –, nem volt a ládák közt egy négyszeresen pántolt? Veres viaszkpecséttel az elejin?…

– De vót – legyintett egyet Tatár –, én már megkérdeztem. Kettő is volt ilyen, a kéthavi hópénz ezüstben. De ez semmi…

– Neked semmi?

– Semmi – felelte –, mert sokkal nagyobb dologról van itt szó, mint a hópénzek elorzásáról. Ocskay elvitte a családját is Kasza faluba, az asszonyt, két gyerekét… Tudod te, hol ez a Kasza? Egy félórányira Illavátul!

Elém állt, rám nevetett, keserűen.

– Így állunk ám, szépöcsém, facsiga…

Gyorsan megértettem: Ocskay a lengyel határ, a biztonságos Sztropkó helyett az osztrák határra, a császári őrséggel megrakott Illava mellé vitte drágaságait és családját. Ez mindenestül át akar menni a császár oldalára!

– No, de most aztán tegyünk róla!

– De sebesen…

Az istállóajtóból még visszaugrottam. Odakint abban a percben sípolni, dobolni kezdik a felültetőt. No, hová viszi az ezredet ez a cégéres bitang, hogy ő meg azalatt szépen átsétáljon a labanchoz?…

– Hogy is volt azzal a fülvétellel. Kötő bátyám? – kiáltok a nagy doboló lármában.

– Fülvétel? – néz rám Kötő Pál, és látom, elfelejtette, hogy a kisbossányi gázlónál beszélt erről.

– Hát amikor lehóhérolták Ocskay jobb fülit – mondom türelmetlenül –, emlékszik, mondta…

– Régön vót az, mikor is?… Kilencvennyócban. Nemigön tudok és sokat arrul, csak annyit biztosan, hogy hóhér szabta le a fülit, mert azt a két szömömmel láttam. Becskerek alatt vótunk akkor táborba, inkább csak portyába jártunk. Mert a törököt akkor mán úgy mögtorkolta a Szavojár hercög, hogy örvendött, ha élni engedjük… Ott vót az én regementemnél ez az Ocskay László is, de én azt se tudtam, hogy van. Egyször csak hírelik, hogy másnap egy katonának fejét veszi a hóhér, mert összeveszött egy pajktársával a töröktől szedött zsákmányon, s rútul összevagdalá, hogy bele is halt… No, várjuk másnap az ítéletöt a vérpad alatt. Elévezetnek a poroszlók egy olyan tizennyóc esztendős sihedört, ez vót az. Ez az Ocskay… Akkor föllép a vérpad lépcsejére egy kapitány, és papírból olvassa, hogy így kegyelöm, úgy kegyelöm… Avvót a vége, hogy kegyelembül a fülit vágta le a hóhér. Ügyes bakó volt az, emlékszöm, Jakab mestör vót a neve: egy nyisszantással elmetszette a jobb fülit… Ez se vót ölég neki, a tömösvári portyánál megint kardra ment egy másik cimborájával, azt is megölte… No, ekkor már tudta, hogy mi jár érte: beszökött a tömösi várba, a törökhöz, s pribék lött…

– Pribék?…

– Az. Tudja, így híjják a katonák a hitehagyottat, a hitszegőt, aki elpártol az ellenséghöz. Ocskay is a tömösi basa katonája lött, az iszpáhik között lovagolt, azóta is úgy ül a nyerögben, mint a hétlófarkú basa…

Valóban, gondoltam, törökös az egész ember, despota, dölyfös, harácsoló: ahogy lovagol, csigaorrú nyeregben, széles talpú kengyelben, mint a szélvész… És a sátra, hogy ült pipái, korbácsai, perzsia szőnyegei között, maga alá húzott lábbal, két tenyerét a térdére feszítve: akár egy főtörök… Harámbasa!

Odakint verték a dobot veszettül.

– Lóra, hé! – kiáltozták. – Mindenki lóra! Elé a szekerekkel!

– Hogy lehet az – kérdeztem Kötőt, aki már kantározott –, hogy volt lehetséges, hogy Ocskay másodszor is kegyelmet kapott?

– Hát – mondta –, akinek isten a barátja… Amikor visszaszökött a tömösi basátul, mán megvót a frigy a törökkel. Elfeledték neki az egészet, mert valami rokonnya volt neki a főkommendánsunk, Pálffy…

– Melyik Pálffy? Pálffy János… a labancok marsallja?

– A’ hát! – tolta befelé a zablát a ló szájába –, aki most mögvötte Nyitrát, az… Hej, de kutya komisz egy embör vót, vágta a szögénylegényt, mint a répát… Pálffy-huszárok vótunk mi Ocskay Lászlóval. Csak persze ő nem emléközik rám, én igen, mert az ő fülit vágták, nem az enyimet… Azóta rejti varkocsba.

Az istállóudvaron már lovon ült Tatár György, kezében az összegöngyölt zászló. A szekérszínek mögül Gál Farkas, a vicehadnagy vágtatott elő, zörgött a nyergen a fegyverzete.

– Frissibe, te! – nevetett rám boldogan. – Pálffyra megyünk.

– No…

– De igen! Ej, ha bemegyünk Nyitrára – kiáltott, és egy nagyot csattantott a tenyerével –, dudát csináltatok a Spáczay bőribül!

Dehogy is mentünk mi Nyitrára, még Tapolcsányt is megkerültük. Lehotán, Sissón keresztül egy Vendég nevű faluba vitte Ocskay az ezredet, ott szállást vettünk a parasztházaknál, a brigadéros meg felöltötte legszebb ruháját, ráült a fekete csődörre, és bement Tapolcsányba. Vele lovagolt el Blasskovics, Pestvármegyey és Trencsényi. Kicsivel később Szeredi is utánuk nyargalt. Dél elmúlt, mégsem jöttek.

– Eredj csak – mondtam nyugtalanul Tatárnak vedd magadhoz Tekenyőst, vigyétek be a tisztisátor rossz tetőponyváját Tapolcsányba, mintha keresnétek valami vásárost, akivel megcserélitek… Közben nézd meg, hogy kivel susmákolnak ott ezek, de jól nyisd ki a szemed.

Elment Tatár és Tekenyős, már szállt a nap az innoveci hegyek mögé, s mégsem jönnek. Tán valami baj van…

Ha Ocskay valamikor Pálffy katonája volt és a labanc marsallnak köszönheti a fejét, akkor már sok mindent értek. Nyilván nem hiába járt Pyber püspök annyit Pozsonyba, Ocskay meg hozzá, Szkacsányba: megragadta a marsall a brigadérost kincsszomjánál, rangkórjánál, ifjúkori bűneinél fogva. Azt mondta Kötő, hogy rokonok… Várjunk csak, ismerem én Nyitrát: Lopassóban, a brezovai szép faluban valóban közösen birtokosok az Ocskayak és a Pálffyak, lehet, hogy valami sógorság van közöttük, ahogy a Bossányiakkal is komaságban vannak, ezekkel meg Bori jobbágyait osztották meg. Pyber is atyafia az Ocskayaknak és még a fél Nyitrának, rokon a brigadéros itt mindenkivel, persze, a Szunyogh bárókkal is, ahová kincseit hordatta: a fiatal Szunyogh Lászlóné, a szép Juliánna, az Esterházy-lány: Ocskaynak pedig édes nagynénje Esterházy Jánosné… De hiszen ez az egész maga a vén ravasz vármegye: másoknak zavarodottnak tűnő, de általuk jól észben tartott atyafiság. Mind rokon ez, mind sógor, mind szomszéd, barát; egy pánt fogja körül őket: a birtok… A haza? Verje isten a hazát! A Pálffyaknak Lopassó, a haza és még száz falu, a Bossányiaknak Nagybossány és Kisbossány, a Szunyogh báróknak, ezeknek a labancoknak, Budatin vára, Pyber püspöknek a nyitrai káptalan birtoka, Ocskaynak régi és új uradalma: Ocskó és Sztropkó. Ezt védelmezik ezek, semmi mást, mindig arra az oldalra állanak, ahol megtarthatják a vagyont.

Hát ezt éppen előbb is számba vehettem volna, gondoltam.

Napnyugtakor nagy porfelhő jön a tapolcsányi úton. Nézem: ez Ocskay és a négy lator. Hová lett Tatár?…

Ott poroszkálnak azok is, de jó messzire mögöttük. Elmosolyodok, megértem: rajtuk tartotta a szemét, bevárta, míg visszajönnek. Derék gyerek ez, az is hiba, hogy előbb nem szövetkeztem vele…

– Rotyog mán az üst a boszorkánykonyhán – mondja Tatár.

– Na, mi van?…

Elmondta a zászlótartó, hogy gyűlnek az urak Tapolcsányba, lóháton, karddal, mint valami főispáni installációra. Megismerte közöttük Sándor Menyust, Isztrice gazdáját, meg a két Bossányit, Gábort és Sándort, kiket gyakran látott a füvellő réten. Délután jött meg nagy úrfikísérettel, bársonymentében, drágaköves karddal az oldalán egy csupa-dölyf főember. Ahogy elmondta, ráismertem Apponyi Jánosra. Sokan vannak még, Méreyek, Jeszenszkyek, egyre szaporodnak, telve minden úri ház Tapolcsányban vendégekkel. Azt beszélik mindenkinek, hogy a főispán seregeltette őket össze, megtanácskozni a várföldi jobbágyok adóját. De egy szó sem igaz ebből, még el is kerülik a várat, ahol Czelder Orbán hajdúi vannak, tudják jól, hogy a hajdú az ilyesféléknek még a szagát se állhatja. Nem gyűléseznek azok másutt, mint Pyber szállásán…

– Hát a püspök is ott van? – hűltem el.

– Ott az. Hozzá ment Ocskay is, kora reggeltől délutánig ott volt nála. Egy csizmadiamester lakik ott szemközt, oda mentem, vásárosponyvát kerestem. Tudod, úgy van az, hogy a csizmadia, az mindig összefog, ez is, mikor megtudta, hogy céhbeli vagyok, mingyárt kitakarta a szívét. Mondta, nem tetszik ez a nagy jövés-menés a tapolcsányi polgároknak. Egy pálos barát, bizonyos Majthényi Pál, két nap óta harmadszor jön lóháton Pyberhez. Mutatta is ablakából a fehércsuhás barátot, akkor szállt nyeregből a Pyber szállása előtt, úgy ugrott le a lóról, magas szárú csizmában, mint egy vasas német… No, mondom Csépán uramnak, a csizmadiának, ez csak a felsőelefánti pálosok klastromából való, az pedig egy köpésnyire van Nyitrától, ott már Pálffy az úr. Tudja, ki ez a pap? A marsall postása!… Forgatja vitézül a dikicset Csépán uram, és kiáltja, hogy belevágja ő ezt Majthényi Pál gigájába, de Tapolcsánybul nem lesz Nyitra, ott is ilyen súgás-búgással adták el a várat…

– Aj, de jól sejti a te Csépánod a készülődést! – kiáltottam. – Számlálni lehet Ocskay fáit a sakktáblán: elvitte aranymarháit, pereputtyát az illavai német őrség mellé, ez volt az első lépés; cimborájával, a püspökkel, összecsődíti a kardos nemeseket Tapolcsányba, ez a második lépés; az ezredet eldugja itt a hegyek közé, ez volt a harmadik. Most jön a negyedik, a nagy húzás: bemegy a vele együtt pendülőkkel, Blasskoviccsal és néhány hívével Tapolcsányba, azzal a szösszel, hogy a várföldi jobbágyok ügyes-bajos dolgát köll megbeszélni, elmegy a megyei urak élén a várba, egy dobbantásra elszedik a fegyvert a tapolcsányi kicsiny őrségtől, s lebocsátják a hidat Pálffy előtt: kegyöskedjék besétálni, főmarsall uram! Akárcsak Nyitrán… Azt jól tudja, hogy ezer huszárt nem lehet csak úgy áthajlítani labancnak, ezért bennünket itt hágy, ebben a Vendég faluban…

– Örökös vendégnek – mondja Tatár.

– Az ám! Hogy nézzük mindezt táti szájjal… De abból nem eszik! Még holnap jókor reggel Bottyán generálishoz lovagolok, tudom. Garamszentbenedeken van, nincs az ide olyan messze: jó lovakkal holnapután reggel már itt is lehetek. Két svadronyt ha ad Bottyán uram, elég. Egyikkel körbefogatom Vendéget, másikkal Tapolcsányt, láncon-vason vitetem Bottyán elé a hitszegésre készülődőket. Majd nézhet Pálffy, azzal a halszemivel… Így lesz!

Egészen áttüzesedtünk, ahogy megtanácskoztuk mindezt Tatárral. Éppen arról beszéltünk, hogy legjobb volna az ezredbeli huszárokkal rájuk hajtani, de abból baj lehetne könnyen, Ocskaynak és főlegényeinek kezében van a regement, egy-kettőre lepuffantanának, még mielőtt fölrázhatnánk az embereket.

Erősen verik a szállásunkon az ablakot. Késő este volt már, egymásra nézünk, ki lehet az ?…

Szeredi borvirágos orrát látom odakint.

– Brigadéros uram szállására gyere – kiáltja be –, hívat!

Dolmányt kapok magamra, megyek. Az ajtóból ránézek a zászlótartóra:

– Ha éjfélig nem jönnék vissza, lóra kapsz és te mégy Garamszentbenedekre…

Int, hogy érti. Kiáll az ajtóba, és néz utánam a sötétségbe. Érzem, kísér a meleg szeme.

Ezután már úgy kezdtek pörögni körülöttem a dolgok, villogva, sebesen, mint az orsó.

Ocskay megint csak fel-alá jár a szállásán. Parasztházban lakik, nincs a padlón perzsia szőnyeg, de még egy szőttespokróc sem, az ablakszemekben sárga hólyag ráncosodik, nincs vontarany firhang. Úgy látom, mindent a ládafiába rakott már, erre a kevés időre jó neki így is. De borszag, az van…

– Tapolcsányban voltál? – kérdezi, és megáll előttem a lábát rezgetve, két kezét hátul összekulcsolva.

– Én nem. A faluban voltam egész nap…

– Mintha láttam volna embereidet, azt a zászlótartót meg a másikat, a vén sátorost, a tapolcsányi parókia előtt…

– A sátortetőt vitték be, a kétárbocosat, kicserélni.

– Az jó – mondja nagy nyugalommal, komolysággal, mint a gondos vezérhez illő –, az jó, ha az emberek gondolnak a táborszerekre. Mind az ország pénze az…

Csak nézek rá keményen, nem szólok. Egy levelet vesz elő.

– Juharfa, édes fiam – mondja bárányszóval, ami annyira nem vág össze a tigrisarcával –, megmondtam mán neked, hogy bizodalmas szógálatokat fogsz tenni mellettem… Ehun ez a levél, még ma éjszaka lóra ülsz, s árkon-bokron elviszed Budatin várába, Zsolna alá, ott átadod, de senkinek másnak, mint akinek szól: Szunyogh László báró úr őkegyelmének… Ha jól fordulsz, harmadnapra megtérhetsz. Csak jól ügyelj rá, fiam, mert fontos egy izenet ez, nyeregtasakba tedd, ne gyűrődjön…

Körmével élesre vonta a levél hajtását, piros viaszt csöppentett rá a gyertya mellett, lenyomta a pecsétet címeres gyűrűjével.

– Vigyed – mondta, s átadta. Vastag, nehéz levél volt. Kezet nyújtott. – Még éjfél előtt elindulj!

Töprengve megyek a szállásra, lassú eső szemez. Tatárnak felderül a képe, mikor meglát. Asztalra dobom a levelet, mondom, hogy volt. Most légy okos! Egy bizonyos, mondom, hogy ez a levél holnap Bottyán elé kerül.

Tatár fogja a levelet, méregeti, aztán bedugja kisujját a hajtásba, és egy rántással feltépi. Egy akkora összehajtogatott árkuspapírt bont széjjel, mint egy ágylepedő. Néz bele morcos szemöldökével, aztán elneveti magát és átadja.

– Gondoltam – mondja.

Üres a papír. Nincs a levélbe semmi se írva.

– Szagot kapott a vad – néz rám Tatár. – Ha csatába vónánk, beléd lövetne hátulról. Így csak azt csinálhatja, hogy elküld valahová jó messzire.

Leül az asztalhoz, belenéz a csurgó gyertya fényébe, gondolkozik. Veri az eső az ablakot, csak úgy kopog.

– De az is lehet – mondja –, hogy a pohabáni erdőszélnél már vár rád Szeredi néhány jó puskással, és leszednek a nyeregből…

Rávág az asztalra:

– Akárhogy is van, még most indulnod kell Bottyán urunkhoz. Magad mellé veszel néhány legényt, ha rád lesnének…

– Majd téged veszlek, kenyeres…

– Engem?

– Téged. Meg az öreg Tekenyőst. Nem maradhattok. Látott benneteket Pyber szállása körül ólálkodni, mondta…

– Akkor Kötőt is visszük, az sokat tud, még elvágatja a torkát. És még egypárat, majd azt mondjuk, portyába megyünk. Az igazat majd az úton…

– Upré, hé! – kiáltok. – Elég volt a szóbul…

Fut Tatár, költi az embereket. Egy tizedalja huszár a mi szállásunkról jön, a harmadik házból. Tekenyős bácsi cuppog a sáron, lámpást himbál a kezében, lobog a lángja.

– Ótsa el kend azt a lámpást!…

Tatár felveti magát a lovára:

– Kötő nem gyün…

– Miért?

– Azt mondja, nem gyün ő az istennek se. Majd ha látja, hogy valaki, csúfot tesz a regementtel, akkor… Már azzal fordult is falnak, s aludt. Vastuskó ez az ember. Otthagytam.

Kiléptetünk a lovakkal az utcára. Zúg a szél, sodorja a fák tetejét, csapkod az eső. Tatár akkor megáll, leugrik a lóról, vissza a házba.

– Most mész el – szidom –, hová a ménkübe?

Jön Tatár, hozza a zászlót a kezében, futva.

– Egy tizedalja huszárral nem mehetünk zászló alatt – suttyogtam a fogam közül –, rejtsd el itt. Nem vihetjük…

– Tudom – mondja. Lehasítja a zászló selymét a nyeléről, a rudat, mint a dárdát, behajítja a bokrosba, a lobogót összehajtogatja, és a kebelébe dugja. – Nem hagyhatom el. Ráesküdtem…

Már hág is bele a kengyelbe. Várok, míg nyeregbe igazítja magát, nem szólok, csak nézek feléje. Egyre jobban szeretem ezt a gyereket.

– Gyü, héj!

Előbb szépen ügetésben mentünk a kertek alatt, aztán szilaj vágtába kaptunk. A libihovai kiserdőnél visszafogta a lovat:

– Állnak az úthajlatnál…

Előrehajolok a nyeregben: valami lovasok cseregnek a vizes avarban. Állnak. Az a bitang, úgy látom, lezáratta az utakat már…

– Menek én martaléknak! – kiált felém Tekenyős, és jó kis száraz lábú lova nyakára hajolva előreugrat. Három lövés durrant gyorsan egymás után. Pisztolyból lőtték, de nem találhattak, mert hallom a sátormester lovának távolodó dobogását. Nincsenek többen, mint hárman. Nem vártak, csak egyet…

– Most rájuk, hogy kisütötték a pisztolyt!

Nyargalunk az úthajlat felé, de azok ott megneszelték, futnak is már a kiserdő felé, csak úgy törik a gallyat.

– Sózz egyet oda, Janó – szólok a mellettem álló fiatal brezovai káplárnak.

A káplár felemeli a karabélyt, akkorát durran a puska a vizes erdők közt, mint egy viharágyú. Kiáltást és egy zuhanást hallunk.

– Egy mán odavan!

– Odamék, megnézem…

– Hagyd! – szól Tatár. – Ott dögöljön meg!

Száguldunk tovább. Ver az eső szakadatlan. Piros csíkban hasad az ég, hajnalodik, mikor a kisbossányi gázlóhoz érünk. Át kell úsztatnunk a megáradt Nyitrán, nem baj, amúgy is csuromvizesek vagyunk. Brogyánnál érjük el a barsi határt, reggelre eláll az eső, tisztulni kezd. Nem megyünk át az újbányái hegyeken, gondolom, letérünk Marótnak. Délbe értünk Marótra, kora délután Csárádra, de ott már fáradt volt ember is, ló is. Keveset abrakoltattunk, aztán nyeregbe, tovább, a Garam felé. Alkonyatkor tiszta kék volt az ég, hátunkba tűzött a hunyó nap, csillogott az úton a sok tócsa, és Németin túl felvillant előttünk a nagy fehér vár és templomtornyok tetői.

Ahun e Szentbenedek!

Még nem ment le a nap, mikor benyargaltunk. Bottyán? Gondoltuk, a klastromban szállt meg, de nem: a Garamnál vert tábort, ott volt. Sátrában van, mondták, betegeskedett, de már lábadozik.

Sátorba vezettek, engem. Tatárt és Tekenyőst. Nem először láttam a félszemű generálist, talpas koromban kétszer is harcoltam a seregében: ő maga lovas volt, de igen megbecsülte a gyalogot. Ott áll az öreg, kétárbocos, egyszerű katonasátra középen.

– Te Thuróczi vicehadnagya voltál, igaz-e? – mondja nekem.

– Igen – mondom, s elveresedek a büszkeségtől, hogy emlékszik rám. Mi más ez, mint Ocskay. Olyan az arca, mint egy parasztembernek, napszítta, dús fehér hajú-bajszú, kemény csontú arc. Egyik szeme hiányzik, de sohasem takarja el kendővel, résnyire összehúzva tartja, olyan így, mintha mindig puskával célozna… Keserves fiatalsága volt ennek is, elébb szolgalegény Vágsellyén, aztán végbeli katona, híres törökverő, de a császárnak az mind semmi: tömlöcbe vettette; a felesége is Kuckländer báró börtönében halt meg… Nem karddal – baltával veri a német grófokat, túl a Dunán kisbaltával a kezében vitte rohamra a katonákat, diribdarabra szaggatta Heister Hannibál seregét, Hannibál grófot elevenen megfogatta, az újvári várpincékbe csukatta, mert vasasaival sanyargatta a népet. Nézem a lovas generális öreg jobbágyarcát: Vak Bottyán… A nép nem így hívja, hanem Jótevő Jánosnak és öregapánknak nevezi. Nagyobb címet kaphat ennél katona, de tisztábbat, fénylőbbet nem.

– Valami kórság jött rám – mondja –, egy híves hajnalon átúsztattam a Garamon, másnap kivert a forróság. Hiába no, öreg már a legény…

Ránk hunyorított az ép szemével, mely kék volt, mint az acél törése.

– Ocskaytól jöttetek?

– Ocskaytól.

– Látom, futamodva…

– De még ma este vagy két svadronnyal vissza.

Megvonta bozontos szemöldökét, és rátömött egy meggyfa szárú kis parasztpipára.

– Mondjátok…

 

Füstölögve és egy szó nélkül hallgatott végig. Kiverte a markába a pipát, és gondolkozva nézett ránk:

– No, ti is dobbal mentetek farkast lesni…

Nem tagadom, azt hittem, dicsérni fog az öreg, ezért nagyon elfancsalodtam.

– Elkéstünk – töprengett maga elé Bottyán –, késve jöttetek. Ez minden hibának a kútfeje. Csak főttetek, forrongtatok ott magatokba, ahelyett, hogy mán sokkal elébb nyeregbe, oszt gyerünk…

– Kihez?

– Kihez? Hát hozzám… Most megtaláltatok, mikor a Garamnál vagyok, de amikor a közeletekben, a Nyitránál, akkor nem? Vagy a fejedelemhez; csak a kezeteket kellett volna kinyújtani, ott volt Brezován is, a tanácsba. Ilyen hír előtt mindenki fület tár. De ott van a fejedelem udvarában éppen Ottlyk György, a hopmestör, az mán régen gyanúba vette Ocskayt, nem is igen titkolta. Ahhoz, ha mentetek vón…

– Akartunk mi, Brezován…

– Akartunk!… Ott a baj, hogy csak akartatok: ebbül csinálják a hídnak a lábát, ami a pokolba visz. Csak summáztatok, altattátok magatokat, megint megriadtatok. Mért nem vontatok be a tanácstokba többeket. Többet lát a több szem, hányan vannak a regementben még olyanok, kik látták a bajokat, de magukba vótak, nem szóltak?… Hát nem volt mellettetek, közeletekben egy jó csikós, paraszti pásztor, ki megmondta vóna néktek, hogy ne akkor őrizzétek az istállóajtót, mikor a fakót mán elkötötték a lopók?

– De volt – néztünk egymásra, és mind a ketten Kötő Pálra gondoltunk, akit csak kérdezgettünk, de szólni neki semmiről se szóltunk. – Igaz, ügyelni kellett, hogy hírünk ne szálljon…

– Az meg éppen oda szállt, ahová nem kellett: magához Ocskayhoz, Pyber püspökhöz, a sátán papjához. Tudták azok jól, merről gyön a szél, hogyan kell a köpönyegen fordítani! Most aztán vágtáztok, s mondjátok: két svadrony… Én itt csak kevés sereggel vagyok, mert hadaim csak most nyomakodnak utánam, de két svadronyt tudnék adni. Ám minek? Ocskay nem Tapolcsányt akarja megvenni…

– Hát…

– Ha úgy van, ahogy mondjátok, akkor Pálffyé mán Ocskay, de Pállfynak nem Ocskay köll, se a tapolcsányi hatvan talpas, hanem az ezred.

– Milyen ezred? A mi ezredünk? Tisztességes legények azok, de máskülönben is, generális uram: ezer embert áthajlítani?…

– Nem áthajlítani: átvinni csellel, szösszel, hamissággal. Gondolkozzatok: ha Ocskay nem az ezerét akarja átvinni Pálffyhoz, itt vonatok ti mán? Nem. Hisz magatok mondtátok, csak mai nap hajnalon akartatok indulni. Ocskay üldözött el benneteket. Miért? Ha Tapolcsányt akarja megvenni a megyeiekkel, ezt csak világos nappal tehetné, álnok módra befurakodva a várba. Te sem hiheted, hogy a Bossányiak ostromlajtorján hágnák meg a tapolcsányi falakat: szecskává is aprítanák őket a hajdúk. Akkor hát mért? Mert sietni köllött neki, valami izenetet kaphatott, nyilván ma hajnalban átvitte Pálffyhoz a regementet.

Megint csak összenéztünk Tatárral. A fehér barát jutott eszünkbe, Majthényi Pál, aki tegnap már harmadszor járt Pybernél. Mintha lámpással világított volna be a fejünkbe az öreg. No, gondoltuk, ez se játékon nyerte a vezéri buzogányt, olyan az esze, mint a láng. Mi pedig… Hibát hibára hánytunk.

Észrevette kókadtságunkat, odaállt elibénk.

– Ki mondhatja magáról, hogy uram, uram, én bűntelen vagyok? – szólt csöndesen. – Senki. Hitvány farizeus beszéd vóna ez. Hibát követtetek el, tanuljatok belőle. Tisztességes katonák vagytok, a szemetek éles, csak a szájatok nyitottátok későcskén. Tüstént portyákat küldök a Nyitra-mellékre, hadd lám, mi van arra.

Egy deákféle ember jött be a sátorba, és gyertyát gyújtott, mert sötét volt már.

– Czagányi – szólt rá a generális –, izend meg a svadronyosoknak, hogy nékem tüstént egy-egy portyát állítsanak, s a portyahadnagyokat hozzám küldjék… Mész-e az egyikkel, Jávorka?

– Megyek én – mondtam, de görbedve álltam fel, bennem volt a napestig tartó lovaglás görcse.

De nem került arra már sor, hogy a Nyitra felé menjünk. Nagy vágtatással jött a Garamparton egy lovas, a táborkapuhoz sem ért, átugratott a palánkon, az őrök kiáltoztak utána, de az csak jön a gyertyafényes vezéri sátor felé, pattog a vaspatkó. Rossz hírt hoznak így.

Lecsúszik a nyeregből egy huszár, csupa víz-sár, süvege nincs, a combján egy lövés tépte át a nadrágot, csizmájában szotyog a vér. Előremegy egy lépést, a sátorajtó előtt leesik a földre, két tenyerére támaszkodik, és kínnal felemeli a fejét.

– Katonák! – üvölti. – Kurucok! Kutyává lett Ocskay, átment Pereszlénynél Pálffyhoz, mind egész hadastul! Újvár felé törnek!

Csak egy pillanatra látom a gyertyafénynél verejtéktől síkos arcát, megismerem: Gál Farkas. Aztán leejti a fejét a két karjára, hosszú, csapzott haja szétterül a sátor küszöbén.

Úgy érzem, mintha a vér futna ki belőlem, de akkor hallom Bottyán nyugodt hangját:

– Czagányi! Fúvassál felültetőt, indulok az egész táborral. Újvár ellen kapdoz a német, de bizony mondom, megvásik abba a foga. Berthóti István ott a várkapitány, nem Ocskay László!