JANUÁR HARMADIKA
Január harmadika volt. 1710 januárja.
Szikrázó téli nap. Villogott a fény az este lehullott havon, amelyen nem volt nyoma embernek, állatnak, keréktalpnak. Mintha nádcukorból volna a hó, úgy kavargott könnyen a nyargaló ló mögött, belepte finom réteggel a katonák csizmáját, a nyereglaphoz feszülő szűk salavári nadrágot, de nem tapadt rá vizesen: egy jó ütéssel, egy erős fuvintással lesöpörhette magáról az ember.
Kis lovascsapat vágtatott a várkapu sáncától a folyó felé, mögöttük éppen most vonták fel csigával a csikorgó láncos hidat. Öten voltak, csupa fiatal legény, fiatal lovakon; legelöl, jó három lóhossznyira megelőzve a többit, egy csontos arcú, lobogó-sötét szemű katona. Első tekintetre jóval idősebbnek látszott, mint négy társa: makacs fej, csupa éles szöglet, csupa keménység, mintha vasból kalapálták volna ezt az arcot. Hajadonfőtt nyargalt, prémes kuruc süvege begyűrve széles övszíjába, pisztolyai mellé. Vállig érő sötét haján, tömött kis bajuszán hófehér szegély, mint aki korán kezd őszülni: de zúzmara az csak, a felvert hó pora, tél játéka, nem idő jele. Tenyerének egy simításával letörölte magáról, és hátrakiáltott katonáinak:
– Csak erre, erre, utánam! Az öszvéres úton…
Ifjú hang ez, éles-erős: huszonöt éves fiatal férfié.
Ahogy durva abaposztó kesztyűvel borított ökle mozdulatával visszafogta egy pillanatra a szárat, ahogy újra vágtába ugratta a sötétpej csődört, nem sarkantyúval, csak térdének egyetlen nyomásával, látszott: nem közönséges lovas ez.
De jó ilyenkor a ló hátán repülni, friss időben, napsütésben, téli fagyban, téli mezőn, amelyre kéken és ferdén esnek az útmenti fák árnyai! De jól mennek ilyenkor a paripák, táncolva, prüsszögve, szép fejüket szügyüknek szegve, örvendezve, hogy kijutottak az istálló pállott gőzéből! Fehér pára dől orrlyukaikból, körmük puhán dobban a lágy hóban, csönd van, csak a kapán csörög a felcsatolt, rövid csövű karabély, a kard verődik néha a kengyelhez, olyan hangot adva, mint a késfokkal megütött üvegpohár… Okos jószág a ló, havas réten is rátalál a csapásra, a gyors futásban félreugorva kerüli el kis tocsogók zöld jégpáncélját, nehogy megcsússzon vaspatkós lába.
Így futottak a vár aljáig, aztán neki a nagy rétnek, mely simán lejtett a folyóig, a tükrösre fagyott Nyitráig. A havas folyóparton megállt az élen haladó huszár, megfordította lovát, és nézte a mögötte igyekvőket.
– Hé, csigaháziak! Mi lesz?…
Megigazította a kengyelben a lábát, aztán lehúzta a kesztyűjét, és meztelen tenyerével ráveregetett a lova nyakára:
– Jól van, Bíbor!…
Kivette bőrövéből a süvegét, és a fejére nyomta. Most látszott, hogy a bárányprémes csalma szélét két ezüstpaszomány díszíti, ami Rákóczi seregében a kompániák vezetőit illeti meg. Amíg a haját gyűrögette a süveg alá, valami parasztosan ravasz derűvel nézte, hogy a havas nagyréten hogy nyargalnak versengve a többiek, nagy, kavargó felhőket verve. Egy lógós bajszú, szőke legény érte el közülük elsőnek a partot, utolsónak meg egy fiatal gyerek, aki kamaszos kappanhangon biztatta szürke lovát.
– Te, Serfőző – mondta a kamasznak komolyan a parton várakozó lovas –, nem mondtam, hogy téli vasat veressetek a lóra?!… Olyan az erdei út a Zobor tetején, mint a csont. Mért nem fontad be a kengyelhidat szalmával? Hiába beszél az ember… Te meg, Pósa, ügyelhettél volna rá, tudod jól, először van portyába…
A lógós bajszú Pósa felelni akart, már el is tátotta a száját, amikor durranás zengett át a völgyön, a szemközti dombok rengve verték vissza a hangot. Mindannyian felnéztek a várhegyre: a kaputorony felett foszló, fehér lőporfüst úszott, olyan volt a harsogó-kék égen, mint egy szép felhő, még az árnyéka is úgy szállt át a havas mezőn. A torony felett, egy zömök kis mozsár torkából újra kilökődött a puskaporfüst, hosszan, tömören; rögtön utána a dörrenés hangja, hogy megdobbant a part alattuk. Aztán még egy, most a másik bástyán pukkant el a lövés, még egy, megint egy… hétszer egymás után, de golyó nem zúgott át a völgyön, mert fojtással durrogtak a mozsarak.
– Örömöt lőnek – mondta Pósa, még mindig a bástyákra tátva a száját –, most esött le a pribék feje…
És köpött egyet.
Senki sem szólt. Mindegyikük tudta, kiről beszél.
– No, gyerünk, fiak!…
Rámentek a folyó jegére, széles láncban. Régi katonaszokás szerint, elöl lovagolt egy huszár: a martalék, ha mégis repedni találna a jég, legyen, aki kiáltson. A lovak horkanva, fejüket kapkodva lépegettek, mintha tojások közt járnának, mert az állat megérzi a félelmetes mélységet, mely a hajlós tükör alatt tátong, meghallja azt is, amit ember füle nem hall meg, a lábuk alatt rohanó víz szörnyű moraját…
– Ne sarkantyúzd, Serfőző, ne böködjed azt a lovat, mert megugrik! Ha felbuksz véle, megrepeszted a jeget, oszt akkor mind Pilátusnál vacsorázunk. Bízd magad a lóra…
Amikor kikaptattak a túlsó part meredek töltésoldalán, a paripák zablájukat rázva nyerítettek az égre, nyilván örvendtek a derék párák, hogy túljutottak a nehezén.
Nagy síkság tárult eléjük: a két folyó, a Nyitra és Zsitva közötti gazdag lapály.
A távolban hegyek, a rettentő Zobor-erdő sötét sávja, mögötte a fehér havas ormok, oly közel látszottak a tiszta napsütésben, hogy a tudatlan a kezét nyújtotta volna utánuk.
– Sok mérföld az innen – mondta a sötét szemű vezér. – Födémesig sebesen ügetve haladunk, onnan a partnak fel csak léptetve.
Megindultak északnak, a hegyek felé. Elöl a vörös ménen a portyavezér; jól mentek, szép, egyenletes ügetéssel, szinte egyszerre rázódtak a nyeregben. Pósa egyszerre csak nagyot kiált:
– Ahun e! Gyünnek mán!
A portyavezér nem hallotta a kiáltást, oldalt hajolva az utat figyelte. Tegnap délben haladt erre, vad vágtában, harminc huszárral és egy lóhoz kötözött fogollyal, és már nyomuk sincs az úton. Mindent belepett a friss hó.
Pósa sarkantyút akasztott a lova oldalába, és melléje ugratott:
– Nézze mán, főhadnagy uram! Ahun gyünnek e!
Vaskos ujjával előremutatott a zobori erdő haragoszöld csíkja felé. Megálltak.
Undok károgással egy dandárnyi varjú szállt az erdő felől, annyian voltak, hogy sötétlett tőlük a szép ég. Három öreg varjú vezette a sereget, nyílegyenest a vár felé, nyomukban ezer fekete madár. Rikoltó károgásuk betöltött mennyet és földet.
– Fene jó szimatjuk vagyon…
– Az. Kopján már a pribék feje…
A vár felé fordultak. Egy kicsiny dombon álltak, jól látszott innen a Nyitra-völgy: a folyó sötétzöld csíkja, kétoldalt a nagy fehérség, amelyből mintha ollóval vágták volna ki, úgy emelkedett fel sötéten, magányosan a híres erőd: Érsekújvár, az ország kulcsa, Rákóczi büszkesége, a kuruc sarokkő. Magas falait, csipkés mellvédjét, rézkakasos, kormos-hegyes toronytetőit akárcsak képíró festette volna fekete téntával világoskék papirosra.
Az öt katona emelt fejjel nézte a várat: nagy tisztesség ide tartozni, az újváriakhoz.
A Cseh-bástyán a fej… Pereszlény felé fordította a hóhér!
A Cseh-bástya esett legközelebb a folyóhoz. Annak a fokán állt meghajolva valami hosszú nyársféle, csúcsán kerek kis golyó: olyan volt, mint amikor szalmaszálra lyukas mogyorót tűznek a gyerekek. Innen távolról nem is lehetett mást látni, de ők mind az öten tudták, hogy mi ez a jel: hóhérpallossal lecsapott fej himbálódzik ott dárdahegyen. Körülötte, a mélység felett, három kicsi fekete pont: a három sebes szárnyú, öreg varjú. A többi madár most száll át a folyón, tisztán hallatszik szárnyuk suhogása, árnyékuk átlebeg a Nyitra jegén.
A főhadnagy mozdulatlanul ült a magas pásztornyeregben, szó nélkül nézett szembe a Cseh-bástyával. Egy vonás nem rezdült rajta, két kemény ránc gyűrődött a szemöldöke közé. Tőből hajlott orrával, parázs-szemével, feszesre zárt, vékony szájával, kemény állával olyan volt ennek a férfiarcnak az éle, mint egy sólyommadáré.
Katonái szótlanul álltak körülötte. Pósa törte meg a csöndet.
– A nyergelésnél mondotta kegyelmed – szólt –, elmesézi a fiataloknak, hogy volt ez a dolog a pribékkel. Hadd tanuljanak…
A főhadnagy komoly maradt. Ránézett a négy ifjú lovasra. A legöregebb ez a szőke strázsamester, Pósa, ez huszonkét éves. A többi egyik sincs még húsz. Ez a füstös képű, ez deák volt Debrecenben, ez a másik, Klopácsnak hívják, egy miavai parasztnak a fia. Ez a legkisebb, ez a kerek fejű, ez a Serfőző gyerek, szerdahelyi gombkötőinas: azt hazudja, hogy tizenhét éves, de nincs még tizenhat. Végighordta a tekintetét a gyerekkatonák ráfüggesztett, várakozó szemén, és elmosolyodott. Jól állt a fehér fogú széles mosoly ezen a széltől, téli napsütéstől fakéreg-színűre cserzett katonaarcon.
– Jól van – mondta –, de itt a síkon egy szót sem. Futtatni köll itt a lovat: jó úton, laposan csak az eb ugat, lovas katona nem beszél. Kaptatón van helye a szónak: majd Födémesnél, ahol a partnak megyünk… Gyühé!
Rikkantott, eresztett a száron, a vörös ló kiugrott. A többiek utána.
Lefelé nyargaltak a kis dombról. A lanka mögött lassan eltűnt Újvár vára: először a falak merültek el, aztán a füstös mellvéd, aztán a rézkakasos tornyok. Aztán a Cseh-bástyán a hosszú árbocfa, a körötte kavargó varjúsereggel…
Egy órát nyargaltak. Jobb kézről a halmok között meglátták a zsitvafödémesi templom hegyes tornyát. Arra mentek, toronyiránt. Átvágtak a Csetenka patak havas medrén, s máris rajta voltak az erdei úton, a kapaszkodón. Lépésben mentek a lovak, gőzölögve a futástól.
– Cétényig emelkedik az út – mondta a főhadnagy. – A tenyeremnél jobban ismerem. Onnan majd levágunk a Zsitva medréhez… A fák tetejin áll a nap, két óra lehet az idő, mire Cétényhöz érünk, besötétedik. Addig éppen elmondom ezt a történetet. Nem is sokkal hosszabb, mint a kiskanász meg a kan farkas meséje, amit öregapátok mondott…
Nevettek. Négy fénylő szempár nézett rá: ez a szikár fiatal férfi, ez a cserfaarcú huszár, főhadnagyuk, ez ma Újvár hőse. Róla beszél ma a nyitrai várban a labanc Pálffy, az ezerablakos Burgban a császár, és hadiszállásán, valahol Abaújban, felderül ma a komoly arcú fejedelem.
A lovak puhán dobogtak az úton, csánkig süppedtek a lágy hóba. A fenyveserdőn szikrázva tűzött át a téli nap, olvadt gyanta illata áradt szerte, és a hóra kéken vetették árnyékukat az út menti fák. Csönd volt, csak a kapához kötött kard verődött néha a kengyelhez, olyan hangot adva, mint a késfokkal megütött üvegpohár.
A főhadnagy akkor beszélni kezdett.