*

Walther Wenck tábornoknak mindeddig nem sikerült kiderítenie, hol az újonnan szervezett 12. hadsereg parancsnoksága. Úgy tudta, valahol a Harz-hegységtől északra, Berlintől mintegy hetven mérföldnyire kell keresnie, de már órák óta utazott, hiába. Az utak feketéllettek a menekültektől és a mindkét irányban haladó járművektől. A menekültek egy része kelet felé igyekezett, a közeledő amerikaiak elől. Mások az oroszoktól rettegve nyugat felé siettek.

A katonai oszlopok mozgása ugyanilyen céltalannak tűnt. Dorn, Wenck sofőrje a dudát nyomkodva igyekezett megelőzni az előttük haladókat. Ahogy dél felé tartva egyre távolabb értek, a helyzet mind kaotikusabbá vált. Wencket egyre jobban elfogta a nyugtalanság. Vajon mi vár rá, ha végre eléri a parancsnokságot?

Végül kerülő utat választott, hogy eljusson a parancsnokságálli Széles kanyart tett, azzal, hogy először eljut a Lipcsétől délnyugatra fekvő Weimarba, és onnan megy tovább a Bad Blankenburg közelében található parancsnokságra. Bár a kerülő csaknem száz mérfölddel meghosszabbította útját, Wencknek mégis jó oka volt, hogy így tegyen. Egy weimari bankban tartotta ugyanis élete megtakarított vagyonát, mely mintegy tízezer márkára rúgott, és most elhatározta, hogy kiveszi az egész összeget. De amikor a kocsija elérte a várost, az utak furcsán üressé váltak, és a távolból ágyútűz moraja hallatszott. Néhány kilométerrel arrább a Wehrmacht tábori csendőrei állították meg a kocsit, és tudatták a tábornokkal, hogy Patton 3. amerikai hadseregének harckocsijai már a város szélén járnak. Wenck megdöbbent és becsapottnak érezte magát. A helyzet súlyosabb volt, mint ahogy Hitler főparancsnokságán tájékoztatták. Nem tudta elképzelni, hogy a szövetségesek ilyen gyorsan nyomulnak előre, és hogy Németországnak már ekkora része a kezükön van. Azt pedig végképp nehéz volt elhinnie, hogy az ő tízezer márkája minden valószínűség szerint szintén odaveszett.[38]

A Wehrmacht helyi parancsnokságán közölték Wenckkel, hogy egész körzet veszélyessé vált, a csapatok visszavonulnak, egyes helyeket a körülzárás fenyeget. Wenck parancsnoksága minden valószínűség szerint már áttelepült. Wenck tovább hajtatott Dessau felé, ahol a feltételezések szerint hadseregének egyes egységei gyülekeztek. Rosslau közelében, Dessautól mintegy nyolc mérföldnyire a Wehrmacht egykori műszaki iskolájában végre ráakadt a parancsnokságára. Itt aztán megtudta, mi az igazság a 12. hadsereg ügyében.

A front vonala az Elba és mellékfolyója, a Mulde mentén haladt, mintegy százhuszonöt mérföld hosszúságban, nagyjából az Elba menti Wittenbergtől észak felé, majd délre egy bizonyos ponttól lejjebb, és a Mulde menti Lipcsétől keletre. Az északi szárnyon a britekkel szemben Ernst Busch tábornagynak, az Észak-Nyugat hadseregcsoport főparancsnokának csapatai harcoltak. Délre Albert Kesselring tábornagynak, a Nyugat hadseregcsoport főparancsnokának szétvert egységei vergődtek. Wencknek nem sok információ állt a rendelkezésére ezeknek a csapatoknak az erejéről. Kettejük között az ő sávjában a 12. hadsereg jóformán csak papíron létezett. Az Elba mentén itt-ott elszórt állásokban megkapaszkodott csapatok, kísértethadosztályok gyér maradványai. Több alakulat még nem volt hadra fogható, néhány „árnyékegység” pedig még fel sem állt. Tüzérségének nagy része nem volt mobil, állásokban volt beásva a nagyobb városok – Magdeburg és Wittenberge –, valamint az Elba hídjai és átkelőhelyei környékén. Rendelkezésére állt továbbá néhány rohamlöveg, néhány páncélozott csapatszállító jármű, valamint körülbelül negyven Volkswagen gyártmányú terepjáró gépkocsi. Ami a harckocsikat illeti, Wenck 12. hadserege az adott időpontban legjobb esetben is legfeljebb egy tucattal rendelkezett.

A szétszórt, töredékes kötelékek összlétszáma végső soron valószínűleg elérné ugyan a százezer főt, az adott pillanatban azonban még szinte semmi sem volt meg abból a tíz hadosztályból, amit megígértek neki. A maradványegységek között olyan tekintélyt parancsoló nevek szerepeltek, mint a Clausewitz, a Potsdam, a Scharnhorst, az Ulrich von Hutten, a Friedrich Ludwig Jahn, a Theodor Körner, de összesen legfeljebb öt és fél hadosztállyal, alig ötvenöt ezer emberrel lehetett kalkulálni.

Egyes csapatok már elfoglalták állásaikat, vagy harcban álltak, az új 12. hadsereg zömét azonban buzgó tisztjelöltek és kiképzőtisztek alkották. Sem Wencknek, sem vezérkari főnökének, Günther Reichhelm ezredesnek nem volt a legkisebb kétsége sem az előttük álló csata kimenetelét illetően. Wenck azonban nem hagyta, hogy erőt vegyen rajta a csüggedés. Minthogy maga is fiatal és lelkes volt, olyasmiben is bízott, amivel egy idősebb tábornok már nem kalkulált volna: úgy gondolta, amennyi a 12. hadsereg erejéből hiányzik, azt pótolhatja a fiatal tisztek és tisztjelöltek lelkesedése és odaadása.

Wenck arra gondolt, hogy zöldfülű, de lelkes csapatait mobil elrettentő erőként alkalmazza, amelyet szükség szerint ide-oda mozgó, legalábbis addig, amíg a többi egység átcsoportosul és elfoglalja állásait. Wenck meg volt győződve, hogy ezzel a módszerrel energikus fiataljai értékes időt nyerhetnek Németország számára. Szinte első parancsnoki húzása az volt, hogy a legerősebb és legjobban felszerelt alakulatokat a front középső szakaszára vonta össze, hogy akár az Elbánál, akár a Muldénál bevethetők legyenek. A térképet tanulmányozva bekarikázta a várható tevékenységi körleteket. Ilyen volt Bitterfeld. Dessau, Belzig, Wittenberge. Volt ezenkívül még egy olyan hely, amelyről bizonyosan tudta, hogy az amerikaiak meg fogják kísérelni az átkelést az Elbán. Ez pedig a folyó három ága között fekvő Magdeburg városa volt, mely a harmincéves háború alatt csaknem teljesen elpusztult, majd újra feltámadt. A hatalmas erőd és a szigetre épült citadella, valamint a tizenegyedik századi katedrális most szinte irányjelzőként állt az amerikai hadseregek útjában. Wenck ebben a körletben, különösen Magdeburgtól délre helyezte el legjobban felszerelt erőit, a Scharnhorst, a Potsdam és a von Hutten gyaloghadosztályok egységeit, hogy amennyire tőlük telik, tartóztassák fel az amerikaiak támadását.

*

Mire a védelem tervei a legapróbb részletekig elkészültek, tisztjei pedig emlékezetükbe vésték a taktika lényegét, a Visztula-hadseregcsoport parancsnokságán, Wencktől mintegy százhúsz mérföldnyire, Gotthard Heinrici is készen állt az ütközetre.

Heinrici az első fő ellenállási vonal mögött kiépített egy második vonalat is, és közölte tisztjeivel, hogy közvetlenül a várható orosz tüzérségi előkészítés előtt parancsot fog adni a frontvonal elhagyására. Ekkor valamennyi csapata haladéktalanul hátrahúzódik a második vonalba. Régi fogása volt ez Heinricinek, már Moszkvánál is azt eredményezte, hogy az oroszok „a levegőbe ütöttek”. Amint az oroszok bombázása leáll, a csapatok azonnal előremozognak, és újra elfoglalják állásaikat a frontvonalban. A trükk néhányszor már bevált, és Heinrici most is számított rá. A nagy kérdés, mint mindig, az volt, hogyan lehet eltalálni a támadás pontos időpontját.

Voltak már bizonyos becslések. Von Manteuffel 3. páncéloshadseregének sávjában, Berlintől északra, Martin Gareis gyalogsági tábornok, a gyenge 46. páncéloshadtest parancsnoka meg volt győződve, hogy a támadás április 8-án fog megindulni. A front irányában észlelt élénk járműforgalom és a tüzérség mélységben tagolt koncentrálása közvetlenül szemközt Gareis frontszakaszával mind a közelgő támadásra utalt. Foglyul ejtett orosz katonák még a dátumot is elfecsegték. De Heinrici nem hitt a jelentéseknek. Saját felderítési adatai, valamint katonai ösztöne, melyben mindig is bízott, azt súgta neki, hogy ez a dátum túlságosan korai. És mint kiderült, igaza volt. Április 8. az Odera mentén nyugodtan, eseménytelenül telt el.

Ám Heinrici ébersége egy pillanatra sem lankadt. Egy kis felderítő gépen minden nap berepült az orosz vonalak fölé, hogy szemügyre vegye a csapatok mozgását és a tüzérség állásait. Minden éjjel tüzetesen mérlegre tette a felderítő jelentéseket és a foglyok vallomásait, egyre keresve a jeleket, amelyek elárulhatnák a támadás idejét

Ebben a feszült és kritikus időszakban Hermann Göring birodalmi marsall meghívta ebédre Heinricit a kastélyába. Bár Heinricinek pokolian nem volt ínyére, hogy akár csak egyetlen órára elhagyja a parancsnokságát, ezt a meghívást nem utasíthatta vissza. Karinhall, a birodalmi marsall hatalmas birtoka alig néhány mérföldre feküdt a Visztula birkenheimi parancsnokságától. A birtok, akkora volt, hogy Göring még saját magánállatkertet is tartott benne. Amint Heinrici és szárnysegédje, von Bila százados megérkezett, ámulva nézték Göring pazar birtokát, a tó tükrét, a parkot, a tájkerteket, a fasorokkal szegélyezett autóutakat. A főkaputól egészen a kastélyig az út mentén Luftwaffe-egyenruhás nyalka ejtőernyősök sorakoztak, Göring testőrcsapatának tagjai.

A kastély, akárcsak maga Göring, erős volt és fényűző. A hall akkora, hogy Heinricit templomra emlékeztette. „Az ember tekintete ösztönösen a tetőgerendák felé emelkedett”. A fehér vadászkabátban pompázó Göring hűvösen fogadta Heinricit. Viselkedése baljós előjelnek bizonyult, mert az ebéd pocsék volt.

A birodalmi marsall és a tábornok mélységesen utálta egymást Heinrici mindig Göringet vádolta a sztálingrádi vereségért, mert a Luftwaffe, Göring minden ígérgetése ellenére, képtelen volt biztosítani Paulus 6. hadserege bekerített csapatainak az utánpótlásár De Heinrici ettől függetlenül is utálta a birodalmi marsallt arroganciájáért és pompakedveléséért. Göring a maga részéről veszedelmesen engedetlennek tartotta Heinricit. Soha nem bocsátotta meg a tábornoknak, hogy amikor elhagyta Szmolenszket, nem gyújtotta fel a várost, az elmúlt néhány napban pedig még jobban eltávolodott Heinricitől. Azok a megjegyzések, amelyeket a tábornok Hitler fogadásán tett a 9. ejtőernyős hadosztályról. Súlyosan sértették a hiúságát. A találkozót követő napon Göring telefonált a Visztula parancsnokságára, és beszélt Eismann ezredessel. „Egyszerűen elfogadhatatlan számomra – jelentette ki a birodalmi marsall ingerülten – hogy Heinrici így beszéljen az ejtőernyőseimről. Ezt személyes sértésként fogom fel! Egyelőre én vagyok a 2. ejtőernyős hadosztály parancsnoka. Mondja meg tehát a nevemben a parancsnokának, hogy nem fogja megkapni őket. Nem! Schörnernek adom őket. Ő valódi katona! Egy igazi katona!”

Az ebéd folyamán Göring rátámadt Heinricire. Élesen kritizálta a csapatokat, amelyeket a Visztula-hadseregcsoport frontján a közelmúltban tett látogatásán látott. A birodalmi marsall hátradőlt trónszerű székében, és egy hatalmas ezüst söröskancsóval hadonászva azzal vádolta Heinricit, hogy alárendeltjei körében rossz a fegyelem. „Végigjártam az ön összes hadseregét – mondta –, és sorra mindegyikben azt láttam, hogy az emberek lazsálnak! Láttam olyanokat, akik a lövészárkokban kártyáznak! Láttam munkaszolgálatosokat, akiknek még ásójuk sem volt. Egyes helyeken az embereknek nem volt még tábori konyhájuk sem! Más körletekben még szinte hozzá sem fogtak a védelmi berendezések építéséhez. A maga emberei mindenütt a napot lopják!” Göring nagyot kortyolt a sörből, aztán vészjóslón hozzátette: „Fel fogom erre hívni a Führer figyelmét!”

Heinrici semmi értelmét nem látta, hogy vitába bocsátkozzék. Semmi mást nem akart, csak mielőbb megszabadulni innen. A tábornok önuralmat erőltetett magára, és valahogy kibírta az ebéd végéig. De amint Göring két látogatóját kísérte az ajtóhoz, Heinrici egy pillanatra megállt, lassan körülnézett a pazar kerten és a kastély látványos tornyain és szárnyépületein. „Remélem – szólalt meg – naplopóimnak sikerül megvédenie ezt a szép helyet az előttünk álló csata pusztításaitól.” Göring egy pillanatra jeges tekintettel meredt Heinricire, aztán sarkon fordult, és visszament a házba.

Göring hamarosan búcsút vehet Karinhalltól, gondolta Heinrici, amint visszafelé autóztak. A felderítő jelentések, a légi megfigyelések és az Odera gyorsan apadó vízszintje, valamint saját csalhatatlan megérzése alapján lassan kialakult benne az elgondolás az oroszok várható támadásának időpontját illetően. Heinrici meg volt győződve, hogy a támadás egy héten belül – április 15-én vagy 16-án – indul meg.

*

Georgij Zsukov marsall félrevonta az asztalt eltakaró terítőt, amely alól előtűnt Berlin hatalmas dombortérképe. Nem is térkép volt ez, inkább a város modellje, miniatűr kormányzati épületekkel, hidakkal és vasútállomásokkal, a fő útvonalak, csatornák és repülőterek pontos másával. A maketten gondosan fel voltak tüntetve a feltételezett védelmi állások, légvédelmi tornyok és bunkerek. A legfontosabb célpontokat számozott kis zöld táblácskák jelölték. A Reichstag a 105. számot kapta, a Birodalmi Kancellária a 106-osat, a 107-108 a belügyminisztérium és a külügyminisztérium épületeit jelölte.

„Nézzék a 105. számú objektumot – fordult a marsall a parancsnokaihoz. – Ki akarja elsőként elérni a Reichstagot? Csujkov a 8. gárdahadsereggel? Vagy Katukov harckocsizói? Vagy Berzarin és az 5. csapásmérő hadsereg? Vagy talán Bogdanov 2. gárda harckocsihadserege? Ki lesz az első?”

Zsukov szándékosan csigázta a parancsnokait. Mindegyikben égett a vágy, hogy elsőként érje el a várost, de mindenek felett, hogy ő foglalja el a Reichstagot. Nyikolaj Popjol tábornok visszaemlékezése szerint Katukov, aki lelki szemeivel már ott látta magát, hirtelen így szólt: „Gondolják csak meg. Ha elérem a 107. és a 108. objektumot, egyszerre foghatom el Himmlert és Ribbentropot.”

Egész álló nap folytak az eligazítások. Az előkészületek a front egész hosszában már befejeződtek. Az ágyúk és a lőszerek üti rejtőztek az erdőkben. A harckocsik irányba álltak, hogy lövegei k kel támogatni tudják a tüzérséget. A megindulási körletekben hatalmas mennyiségű anyagi eszközök, hídépítő anyagok, gumicsónakok és tutajok álltak készenlétben, az országutak zsúfolásig megteltek a hadosztályokat a gyülekezési körletekbe szállító oszlopokkal. A szovjetek ezúttal először légihídon szállítottak egyes csapatokat a mögöttes területekről. Minden orosz katona számáru már nyilvánvaló volt, hogy a támadás hamarosan megindul, habár a hadseregparancsnokságok szintjétől lefelé senki sem kapta még meg a dátumot.

Szergej Ivanovics Golbov százados, a Vörös Hadsereg tudósítója, végighajtott Zsukov frontján, hogy megszemlélje az előkészületeket. Golbov minden hírforrást igyekezett megcsapolni, hogy megszerezze a támadás dátumát, de hasztalan. Golbov soha azelőtt nem tapasztalt ilyen előkészítő tevékenységet, és meg volt győződve, hogy a németek figyelemmel kísérik minden mozdulatukat. De, mint jóval később megjegyezte, „a kutya se törődött vele, mit láttak a németek”.

Az előkészületeknek azonban volt egy olyan mozzanata, amely gondolkodóba ejtette Golbovot. Néhány nappal korábban megszámlálhatatlan, legkülönbözőbb méretű és formájú légelhárító reflektor érkezett a frontra. A fényszórók kezelőszemélyzete nőkből állt. Ezeket az egységeket jóval a front mögött helyezték el, és álcahálókkal gondosan eltakarták. Golbov soha azelőtt nem látott ennyi kereső reflektort. Azon töprengett, vajon mi szükség lehet rájuk a támadás során.

*

A berlini Birodalmi Posta központi épületében Wilhelm Ohnesorge postaügyi miniszter elégedetten hajolt az asztalára kiterített ragyogóan, tarka bélyeglapok fölé. Egy új sorozat mintapéldányai voltak ezek, és Ohnesorge rendkívül meg volt elégedve velük. A művész igazán remek munkát végzett, a Führer egész biztos örülni fog az eredménynek, Ohnesorge gyönyörködve hajolt még közelebb két bélyeghez. Az egyik egy SS-katonát ábrázolt, Schmeisser géppisztollyal a vállán; a másikon egy egyenruhás náci pártvezér volt látható, jobb kezében felemelt fáklyával. Ohnesorge úgy érezte, a különleges emléksorozat igazán méltó lesz az eseményhez, melynek a tiszteletére kibocsátják. A bélyegek április 20-án, Hitler születésnapján fognak megjelenni.

*

Erich Bayernek szintén egy nevezetes dátum járt az eszében. A wilmersdorfi könyvelő hetek óta azon törte a fejét, mit fog csinálni április 10-én kedden – azaz holnap. Tizedike a befizetési határidő ha elmulasztja, abból sok hivatalos kellemetlenség származhat Bayernak rendelkezésére állt a pénz, nem ez volt a probléma. De vajon számít-e a dolog manapság? Vajon a Berlint elfoglaló csapatok – akár az amerikaiak, akár az oroszok – törődnek-e majd a dologgal? És mi lesz, ha sem ezek, sem azok nem foglalják el a várost Bayer minden oldalról meghányta-vetette magában a dolgot. Végül fogta, elment a bankjába, és kivett négyszáz márkát. Aztán átment a közeli irodába, és befizette az 1944. évre szóló jövedelemadóját.

*

A dolog olyan gyorsan történt, hogy mindenkit meglepetésként ért. A nyugati fronton, az amerikai 9. hadseregnél Simpson tábornok haladéktalanul továbbadta az utasítást két hadtestparancsnokának, Raymond S. McLain vezérőrnagynak, a 19. és Alvan Gillem vezérőrnagynak, a 13. hadtest parancsnokának. Hamarosan további parancsokat is kapnak, mondta, de a lényeg ez: „Indulás”. Elkezdődött a második szakasz. Ez a hivatalos utasítás. A hadosztályok ugrásra készek az Elbához és azon túl. Amint White tábornok a 2. páncélos hadosztály parancsnokságán értesült a hírről, haladéktalanul elküldött Paul A. Disney ezredesért, a hadosztály fő erejét képező 67. páncélosezred parancsnokáért. Disney visszaemlékezése szerint, alighogy megérkezett a parancsnokságra, szinte arra sem jutott ideje, hogy köszönjön, White máris közölte vele:

„Indulás keletre.” Disney egy pillanatra meghökkent. A pihenő alig huszonnégy órája tartott. Aztán még mindig kissé zavartan megkérdezte: „Mi a cél!” White egyetlen szóval válaszolt: „ Berlin”.