HARMADIK FEJEZET

Guderian most bekérette a térképeket. Az előszobában az egyik szárnysegéd felvett az előkészített térképek közül néhányat, bevitte őket az irodába, és odaterítette a térképasztalra a két tábornok elé.

Heinricinek most nyílt alkalma először áttekinteni az általános helyzetet. Németország több mint egyharmada elveszett – elnyelték a nyugatról és keletről előrenyomuló szövetségesek. A megmaradt rész két nagy víziakadály között terült el: nyugatról a Rajna határolta, keletről az Odera és mellékfolyója, a Neisse. És Heinrici tudta, hogy a Birodalom két nagy ipari körzete, amelyet a szövetségesek még nem foglaltak el, éjjel-nappal bombatámadásoknak van kitéve. Nyugaton, mint Heinrici már korábban is hallott róla, Eisenhower hadseregei csakugyan elérték a Rajnát, Németország nagy természetes védelmi vonalát. Az angol-amerikai erők mint egy ötszáz mérföld hosszúságban húzódtak a nyugati part mentén, nagyjából a Fekete-tengertől a svájci határig. Egy ponton még a Rajna vonalát is áttörték. Március 7-én az amerikaiak Bonntól délre elérték a remageni hidat, mielőtt még sikerült volna teljesen szétrombolni. A keleti parton egy húsz mérföld széles és öt mérföld mély hídfőállás ékelődött be. További átkelésekre bármelyik percben számítani lehetett.

Keleten a szovjetek végighömpölyögtek egész Kelet-Európán, és a Baltikumtól az Adriáig több mint nyolcszáz mérföldes frontot tartottak. Magában Németországban ott álltak végig az Odera-Neisse vonalán, egészen a csehszlovák határig. Most, mint Guderian elmondta, lázasan készülődnek, hogy felújítsák támadásukat. A felderítő repülőgépek felderítették a front felé özönlő erősítést. Minden vasúti kirakóállomás ontja a lövegeket és a felszerelést.

Minden út zsúfolásig megtelt harckocsikkal, gépkocsi- és fogatolt oszlopokkal, menetelő csapatokkal. Hogy mekkora erőkkel rendelkezhet a Vörös Hadsereg, senki még csak fel sem tudta becsülni, de Németországon belül három hadseregcsoportot sikerült azonosítani. Ezek túlnyomórészt éppen a Visztula-hadseregcsoporttal szemközt foglaltak állásokat.

Ahogy Heinrici végignézett a megöröklött frontszakaszon, most látta először, amit később úgy fog emlegetni: „a megdöbbentő igazság a maga teljességében”.

A térképen a Visztula-hadseregcsoportot jelölő vékony, kanyargó vörös vonal százhetvenöt mérföld hosszúságban futott, a balti partvidéktől az Odera és a Neisse sziléziai találkozásáig, ahol csatlakozott Schörner vezérezredes erőihez. A front nagyobbrészt az Odera nyugati partján húzódott, de három nagyobb hídfőállás még megmaradt a keleti parton, északon Stettinnél, Pomeránia tizenharmadik századi fővárosánál, délen Küstrinnél és Frankfurt-am-Odernél, a régi egyetemi városnál. Mindegyik létfontosságú szakasz, szemközt Berlinnel.

Heinricinek, mint most megtudta, mindössze két hadsereg állt rendelkezésére, hogy megakadályozza az oroszokat a főváros elfoglalásában, és abban, hogy behatoljanak Németország szívébe. A front északi szárnyát a 3. páncélos hadsereg tartotta, az apró termetű Hasso von Manteuffel parancsnoksága alatt, aki Guderian és Rommel mögött a Wehrmacht harmadik legnagyobb páncélos harcásza volt. Manteuffel állásai mintegy kilencvenöt mérföld hosszúságban húzódtak, Stettintől északra, a Hohenzollern-csatorna és az Odera találkozásáig, Berlintől nagyjából huszonnyolc mérföldnyire északkeletre. Onnan lejjebb, a Neisse torkolatáig mintegy nyolcvan mérföld hosszúságban a védelem a nagy tekintélyű, negyvenhét esztendős Theodor Busse vezette 9. hadseregre volt bízva.

Heinricit, akit lesújtott az általános kép – nem minden ok nélkül meglepte az ellene felvonultatott erők nagysága. A keleti fronton Heinrici hozzászokott, hogy légi oltalom nélkül, minimális számú harckocsival védekezett, legalább kilencszeres vagy akár tízszeres számbeli túlerővel szemben. Heinrici azonban tudta, a lényeg a csapatok minősége. Ami most különösen nyugtalanította, az saját két hadseregének felépítése volt.

A tapasztalt Heinrici ha egy hadosztály vagy hadosztályparancsnok nevét hallotta, nyomban eszébe jutott az egység története és harcképessége. Most, ahogy áttanulmányozta a térképet, meg kellett állapítania, hogy keleten alig akadt olyan reguláris hadosztály amelyet felismert volna. A szokásos hadrendi számok helyett olyan talányos neveket látott, mint „Kassen Csoport”, „Döberitz”, „Nederland”, „Kurmark”, „Berlin” és „Münchenberg”. Heinrici megkérdezte, mi ezeknek az egységek az összetétele. Mint kiderült töredékes csapatok voltak, különböző hadosztályok maradványainak összevonásából hozták létre őket, és Guderian térképe nem adott világos képet róluk. Szeretett volna alaposabban utána nézni a dolognak, de az volt a halvány gyanúja, hogy ezek az alakulatok csak a nevükben hadosztályok. Nem mondta ki a gyanú ját, mert Guderian néhány más, még sürgősebb kérdést is meg akart vitatni vele. Ezek egyike Küstrin volt.

Heinrici legnagyobb hadserege a Busse-féle 9. hadsereg volt, amely Berlin közvetlen védőpajzsát jelentette. A vörös térképjelek futásából világosan látszott, hogy Bussénak szorító problémákkal kellett szembenéznie. Az oroszok, mint Guderian elmondta, a 9. hadsereggel szemben koncentrálták fő erőiket. Hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy felmorzsolják a németek két hídfőállását a keleti parton Küstrinnél és Frankfurt körzetében. A legveszélyesebb helyzet Küstrinnél alakult ki.

Ebben a térségben az elmúlt hetekben az orosz csapatok többször is kísérletet tettek, hogy átkeljenek az Oderán és megvessék lábukat a nyugati parton. A kísérleteket többnyire sikerült vissza verni, ám a védelmi erőfeszítések ellenére az oroszok még mindig tartották magukat Küstrin környékén, és jelentős hídfőállásokat sikerült megtartaniuk a város mindkét oldalán. A harapófogó beékelődések között csupán egyetlen folyosó maradt, amely Küstrin védőit a 9. had sereggel összekötötte. Ha egyszer a harapófogó összezárul. Küstrin elesik, és a két hídfőállás összekötése fontos ugródeszkát fog jelenteni az oroszok számára a nyugati parton, útban Berlin felé.

Guderian most újabb kínos meglepetéssel szolgált. „Hitler elhatározta – közölte –, hogy támadást kell indítani a Küstrintől délre kialakult hídfőállás megtisztítására, és Busse tábornok már készül a feladatra. Úgy gondolom, a műveletre negyvennyolc órán belül sor fog kerülni”.

A Guderian által vázolt terv szerint a Küstrintől tizenhárom mérföldre délre fekvő Frankfurt felől indítanak támadást. Öt páncélgránátos hadosztály átkel a folyón a német hídfőállásokba, onnan támadást indít a keleti part mentén, majd hátba támadja a Küstrintől délre kiépült orosz hídfőállást.

Heinrici gondosan szemügyre vette a térképet. Frankfurt-am-Oder nagyobb része a nyugati parton, kisebbik része a keleti parton terült el. A város két részét egyetlen híd kötötte össze. A Visztula-hadseregcsoport újdonsült parancsnoka számára egy dolog teljesen világos volt: a dombos keleti part ideális terepet jelent az orosz tüzérség számára: a magaslatokról egy-kettőre képesek megtorpantani a németeket. A rosszabb azonban az, hogy a folyón átvezető híd túlságosan szűkös egy öt hadosztályból álló csoportosítás számára.

Heinrici néhány percig a térképre szegezte tekintetét. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy az oroszok azonnal felfedezik a gyülekező német csapatokat, először megsemmisítő tüzérségi, majd légi csapást mérnek rájuk. Heinrici Guderianra pillantott és egyszerűen csak annyit mondott: „Ez szinte lehetetlen”.

Guderian egyetértett, majd ingerülten hozzátette: az egyetlen lehetőség a hadosztályok összevonására az lenne, ha mintegy tizenöt mérföldes gyalogos és harckocsioszlopot alkotva egymás után haladnának át a hídon. Hitler azonban ragaszkodott a támadáshoz. „Sikerülni fog – jelentette ki Guderiannak –, mert az oroszok nem számítanak egy ilyen vakmerő, minden hagyományt felrúgó hadműveletre”.

Heinrici, aki még mindig a térképet tanulmányozta, látta, hogy Küstrin és Frankfurt közötti arcvonalszakasz zsúfolásig van orosz tankokkal. Még ha sikerülne is egyenesen a hídfőállásokról támadást indítani, az orosz csapatok olyan erősek, hogy a német hadosztályok soha nem érik el Küstrint. „Csapatainkat neki fogják szorítani az Oderának. Az pedig katasztrófa lesz” – jelentette ki komoran.

Guderian nem válaszolt – nem volt mit mondania. Hirtelen az órájára pillantott. „Jó Isten! – csattant fel ingerülten. – Háromra vissza kell érnem Berlinbe, a Führer tanácskozást tart.” A puszta gondolat is újabb dühkitöréseket váltott ki belőle. „Képtelenség dolgozni” – háborgott Guderian. „Napjában kétszer végig kell hallgatnom azt a sok marhaságot azoktól, akik Hitlert körülveszik. Képtelen vagyok bármit is elérni! Egész időmet vagy úton töltöm, Berlinben azt a sok locsogást hallgatom!”

Guderian dühe oly heves volt, hogy Heinricit nyugtalanság fogta el. A vezérkari főnök arca céklavörösre vált, és Heinrici már-már attól tartott, hogy Guderian a következő pillanatban szívrohamot kap, és holtan végigvágódik a padlón. Aztán baljós csend támadt. Guderian megpróbált erőt venni magán, aztán annyit mondott: „Hitler meg akarja vitatni a küstrini támadást. Valószínűleg jobban teszi, ha velem jön.”

Heinrici udvariasan elhárította az ajánlatot. „Ha holnapután meg kell indítanom azt az őrült támadást, jobb, ha minél előbb megyek a törzsemhez” – mondta. Aztán konokul hozzátette: „Hitler várhat még egy pár napot a viszontlátásig”.

Az előszobában Heinrich von Bila azzal mérte az időt, hogyan fogy a kikészített térképek és táblázatok halma, amelyeket egymás után bevittek Guderian irodájába. Már talán csak egy vagy kettő maradt, így arra gondolt, hogy a megbeszélésnek most biztos egy-kettőre vége. Odasétált az asztalhoz, és szórakozottan odapillantott a legfelső térképre. A térkép Németországot ábrázolta, de a vonalak valahogy furcsán különböztek a megszokottaktól. Von Bila már éppen vissza akart fordulni, amikor valamin megakadt a tekintete. Jobban odanézett a térképre. Ez csakugyan különbözött az összes többitől. A feliratai akasztották meg von Bila tekintetét. Angol feliratok voltak rajta. Von Bila lehajolt, és belemélyedt a tanulmányozásába.

NEGYEDIK FEJEZET

Már hat felé járt, amikor a csüggedt Heinrici Prenzlau közelében, Birkenhainnál elérte a parancsnokságát. Zossentől idáig, a két és fél órás úton végig hallgatott. Egyszer Bila megpróbált beszélgetést kezdeményezni, megkérdezte, látta-e a tábornok azt a bizonyos térképet. Von Bila feltételezte, hogy Guderian megmutatta egy másolatát Heinricinek, és elmagyarázta a tartalmát. Valójában Heinrici nem tudott a térképről, és von Bila nem kapott választ. A tábornok összeszorított szájjal hallgatott. Ideges volt. Von Bila soha nem látta ilyen levertnek.

Amikor Heinrici megpillantotta új parancsnokságát, a látványtól még jobban elkomorodott. A Visztula-hadseregcsoport vezetési pontja egy nagy, impozáns kastélyból állt, amelyhez kétoldalt fából épült barakkokat tapasztottak. A főépület valami építészeti borzalom volt. Hatalmas, díszes alkotmány, homlokzatán egy sor túlméretezett oszloppal. Évekkel ezelőtt maga Himmler építtette a helyet saját tuszkulánumául. Egy közeli mellékvágányon ott állt saját luxus berendezésű magánvonata, a „Steiermark”.

Zossenhez hasonlóan ezt a parancsnokságot is erdőbe rejtették, de másban aztán semmiben nem hasonlítottak. Itt nyoma sem volt annak a nyüzsgésnek, amire Heinrici egy aktív hadseregcsoport parancsnokságán számított. A főépület előcsarnokában egy szem SS-tizedesen kívül egy lelket sem lehetett látni. A tizedes megkérdezte az érkezők nevét, odavezette őket egy kemény lócához, azzal eltűnt.

Néhány perc múlva megjelent egy magas, kifogástalanul öltözött SS-vezérőrnagy, és bemutatkozott. Heinz Lammerding volt, Himmler vezérkari főnöke. A vezérkari főnök édeskés modorban elmagyarázta, hogy a birodalmi vezető „egy roppant fontos megbeszélésen vesz részt”, és pillanatnyilag „nem lehet zavarni”. Az udvarias, de hűvös Lammerding nem hívta be Heinricit, hogy várakozzék az ő irodájában, de még a vendégszeretet szokásos gesztusait is mellőzte. Sarkon fordult, és otthagyta Heinricit és von Bilát, előcsarnokban. Heinricivel, amióta tábornokként szolgált, így még nem bántak.

Türelmesen várt vagy tizenöt percig, aztán nyugodtan odaszólt Milához. „Menj, és mondd meg ennek a Lammerdingnek, hogy nem vagyok hajlandó egyetlen percet sem várni. Követelem, hogy haladéktalanul vezessen Himmlerhez”. Pár másodperc múlva a vezérkari főnök már vezette is végig a folyosón, egyenest Himmler irodájába.

Himmler az íróasztala mellett állva fogadta. Közepes termetű volt, a törzse hosszabb, mint a lába. Heinrici törzsénél ezért úgy emlegették: „a bika hátsó patája”. Arca keskeny, álla csapott, kancsal szemein egyszerű drótkeretes szemüveg, keskeny ajka fölött kis bajusz. Keze kicsi, finom és nőies, az ujjai hosszúak. Heinricinek feltűnt, hogy bőre „sápadt, petyhüdt és szinte szivacsos”.

Himmler Heinrici elé sietett, üdvözölte, majd nyomban hosszas magyarázkodásba kezdett. „Meg kell értenie, hogy számomra rendkívül nehéz döntés elhagyni a Visztula-hadseregcsoportot” – magyarázta, Heinrici karját fogva, és odavezette egy székhez. „De tudnia kell, annyi tisztségem van, annyi a munkám – ráadásul nem a legjobb az egészségem.” Himmler maga is leült az íróasztala mellé, hátradőlt, és így folytatta: „Most elmondom önnek, hogy mi is történt. Már bekérettem az összes térképet és az összes jelentést.” Belépett két SS-katona. Az egyik a gyorsíró volt, a másik egy jókora térképköteget hozott be. Mögöttük belépett két törzstiszt. Heinrici örült, hogy ezek nem SS, hanem Wehrmacht-egyenruhát viseltek. Az egyik Eberhard Kinzel altábornagy, a vezérkari főnök helyettese volt, a másik Hans Georg Eismann, a hadműveleti osztály vezetője. Heinrici különösen Eismannak örült, akit rendkívül ügyes törzstisztként ismert. Lammerding nem jelent meg.

Himmler megvárta, amíg mind leülnek. Aztán drámai önigazoló szónoklatba kezdett. Heinrici utólag úgy emlékezett: „Ádám és Évánál kezdte”, aztán olyan tekervényes magyarázatokba fogott, hogy amit mondott, annak „az égvilágon semmi értelme nem volt”.

Kinzel és Eismann tudta, hogy Himmler képes órákon át így szónokolni. Kinzel pár perc múlva „sürgős teendőire” hivatkozva felállt és távozott. Eismann ülve maradt, hol Himmlerre, hol Heinricire tekintett, és magában összehasonlította őket. Heinriciben „állhatatos, őszülő öreg katonát” látott. Ez a komoly, csendes, feszes tartású kis ember, akinek az udvariasság a vérében volt, kénytelen volt végighallgatni egy olyan, a katonasághoz mit sem értő jöttment dagályos halandzsáját, aki „még a léptéket sem képes leolvasni a térképről.” Ahogy elnézte a vadul gesztikuláló Himmlert, aki „teátrális tirádáiban hetet-havat összehordott”, tudta, hogy Heinricit felháborodás és undor tölti el.

Eismann várt, ameddig bírt, aztán ő is elnézést kért, sok a dolga, mondta, és távozott. Pár perccel később Heinrici észrevette, hogy a gyorsíró, miután képtelen volt lépést tartani Himmler szóözönével, letette a ceruzáját. Heinrici halálos unalomba süppedve szótlanul ült, és hagyta, hogy a szóáradat átcsapjon a feje fölött.

Egyszerre Himmler íróasztalán megcsörrent a telefon. Himmler felvette a kagylót, és belehallgatott. Arcán riadt meglepetés tükröződött. Odanyújtotta a kagylót Heinricinek. „Ön az új parancsnok – mondta –, jobb, ha ön fogadja ezt a hívást”.

Heinrici átvette kagylót.

„Itt Heinrici – szólt bele. – Kivel beszélek?”

Busse tábornok volt, a 9. hadsereg parancsnoka. Heinrici dermedten hallgatta. A katasztrófa már bekövetkezett. Az oroszok felfedezték Busse előkészületeit Küstrin megtámadására. A 25. páncélos hadosztály, Busse egyik legjobb hadosztálya, amely hónapokig nyitva tartotta a folyosót a Küstrin két oldalán létesített orosz hídfőállások között, csendben kivonult állásaiból, hogy felkészüljön a támadásra. Egy másik hadosztály, a 20. páncélos hadosztály, hozzáfogott, hogy elfoglalja a 25. hadosztály állásait. Az oroszok észrevették a cserét, és északról és délről támadást indítottak. Bekövetkezett, amitől Guderian tartott: a harapófogó összezárult. Az oroszok elvágták a 20. páncélos hadosztályt. Küstrin elszigetelődött, és az oroszok most hatalmas hídfőállást nyertek Berlin ostromához.

Heinrici eltakarta a kagylót, és dühöngve közölte Himmlerrel a hírt. A birodalmi vezető idegesen hallgatta, aztán megrándította a vállát. „Nos, ön a Visztula-hadseregcsoport parancsnoka” mondta.

Heinrici rámeresztette a szemét. „Ide hallgasson” – szólt élesen. – „A fene egye meg, egyelőre az égvilágon semmit nem tudok erről a hadseregcsoportról. Még azt sem tudom, miféle katonáim vannak, vagy hogy kit hol találok!”

Himmler üres tekintettel bámult Heinricire, s az látta, hogy a birodalmi vezetőtől semmi segítségre nem számíthat. Újra beleszólt a telefonba, felhatalmazta Bussét, hogy indítson ellentámadást, és megígérte, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kimegy a frontra. Amint lette a kagylót, Himmler megint belekezdett zavaros magyarázkodásaiba, mintha mi sem történt volna.

Heinrici alig tudta türtőztetni magát. Azzal állította le Himmlert, hogy tudni szeretné a Birodalmi vezető jól megalapozott véleményét Németország általános helyzetét és katonai céljait illetően. A kérdés – mint később emlékezett – „láthatólag kellemetlenül érintette” Himmlert. A birodalmi vezető felállt a székből, megkerülte az íróasztalt, és karon fogva odavezette Heinricit egy pamlaghoz, a szoba távoli sarkába, a gyorsíró hallótávolságán kívül. Aztán fojtott hangon olyan hírt közölt Heinricivel, amely csakugyan bombaként hatott: „Egy semleges országon keresztül megtettem a szükséges lépéseket, hogy béketárgyalásokat kezdjünk a Nyugattal” – közölte bizalmasan, majd hozzátette: „Természetesen ez abszolút bizalmas információ. Ugye, érti?”.

Hosszú csend állt be. Himmler várakozóan nézett Heinricire, alighanem a véleményét szerette volna hallani. Heinrici meg volt döbbenve. Ez hazaárulás. Németország, a hadsereg és vezetői elárulása. Heinrici alig tudott úrrá lenni magán. Vajon Himmler igazat beszél-e! Vagy csak lépre akarja csalni? Heinrici meg volt győződve, hogy Himmler, ez a hírhedt törtető, mindenre képes, még a hazaárulásra is, csakhogy megragadja a hatalmat. A tapasztalt frontharcos tábornok némán ült. Undorodott Himmler puszta jelenlététől is.

Egyszerre nyílt az ajtó, és belépett egy SS-tiszt. Himmler láthatóan megkönnyebbült, hogy félbeszakadt a jelenet. „Birodalmi vezető úr, a személyi állomány a búcsúzáshoz együttáll” – jelentette. Himmler felállt, és szó nélkül elhagyta a helyiséget.

Este nyolckor Himmler, SS-tisztjeivel és testőrével eltávozott. Mint Heinrici tisztiszolgája, Balzen hamarosan megállapította, mindent magával vitt, még a kastély evőeszközeit, tányérjait, de még a poharakat és csészealjakat is. Úgy távozott, hogy még nyoma sem maradt, mintha soha a lábát sem tette volna a parancsnokságra. Himmler a saját luxusvonatán sebesen távolodott bele az éjszakába, egyre távolabb az oderai fronttól, nyugat felé.

A magára hagyott Heinrici tombolt. Ahogy az új parancsnok körülnézett a parancsnokságon, dühe és undora egyre nőtt. Egyik tisztjének visszaemlékezése szerint Heinrici haragja a végsőkig fokozódott, amikor meglátta Himmler kastélyának elpuhult berendezését. A hatalmas iroda és egész berendezése fehérben pompázott. A hálószoba díszítése halványzöld: halványzöldek a drapériák, a kárpitok, a függönyök, de még a takarók és az ágyhuzatok is. Heinrici maró megjegyzése szerint a hely „jobban illett volna valami nagyvilági dámához, mint egy katonához, aki egy hadsereget irányít”.

Heinrici késő éjjel ígéretének megfelelően telefonált korábbi magyarországi vezérkari főnökének, és elmondta, mit tapasztalt. Már visszanyerte önuralmát, és hidegebb fejjel végig tudta gondolni összecsapását a birodalmi vezetővel. A bizalmas információt, amit Himmler adott, túlságosan fantasztikusnak ítélte, semhogy hitt volna benne. „Himmler örült, hogy távozhatott – mondta a telefonba régi magyarországi kollégájának. – Most aztán szedheti a lábát. Nem akarja, hogy ő legyen a felelős, amikor az összeomlás bekövetkezik. Hogy is ne! Jó ahhoz egy egyszerű tábornok is. Úgyhogy most én leszek a bűnbak.”

Heinrici szárnysegédje, Heinrich von Bila százados idegesen járkált fel-alá a rendelkezésére bocsátott szobában. Képtelen volt kiverni a fejéből a térképet, amit Guderian parancsnokságán, Zossenben látott. A furcsa az, gondolta, hogy senki nem akadályozta meg, amikor tanulmányozni kezdte, holott a térkép nyilvánvalóan szigorúan titkos dokumentum volt. Guderian minden bizonnyal megmutatta Heinricinek, de a tábornok nem említette. Lehet, hogy a térkép kisebb jelentőségű, mint ő, von Bila hitte? Lehet, hogy ott készítették Guderian törzsénél, a szövetségesek szándékainak német becsléseként? De Bila még így sem tudta megmagyarázni, miért nyomtatták angolul, nem pedig németül. Csak egyetlen magyarázatot talált: ez csakugyan a szövetségesek térképe volt, ami valahogy a német hírszerzés kezébe került. Honnan máshonnét került volna oda? Ha pedig ez igaz – és von Bila el nem tudott képzelni más változatot –, akkor leghelyesebb, ha sürgősen figyelmezteti a feleségét és három gyermekét. A térkép szerint ha Németországot legyőzik, az ő bernbergi otthona az oroszok által ellenőrzött zónába fog kerülni. Mert ha csak nem képzelődött, amit látott, egy szigorúan titkos térkép volt, amely azt ábrázolja, hogyan szándékoznak a szövetségesek elfoglalni és feldarabolni Németországot.