MÁSODIK FEJEZET

A berliniek közül ki-ki a maga módján reagált a fenyegető veszedelemre. Egyesek makacsul tagadták a bajt, és abban reménykedtek, hogy majd csak elmúlik a fejük fölül. Mások keresték a veszélyt. Ismét mások ideges félelemben várakoztak. És voltak, akik a falhoz szorítottak kegyetlen logikáját követve arra készültek, hogy bátran szembenézzenek végzetükkel.

Richard Poganowska tejesember, aki a város egy délnyugati kerületében, Zehlendorfban lakott, szokás szerint hajnalban kelt. Az elmúlt években mindennapi teendőit gyakran érezte monotonnak, de ma örült nekik. Poganowska a Zehlendorf divatos külvárosában, Dahlemben működő háromszáz esztendős Domäne Dahlem gazdaságban dolgozott, alig néhány mérföldnyire a hatalmas nagyváros központjától. Más nagyvárosban a tejgazdaság ilyen elhelyezkedése furcsaságnak számított volna, Berlinben azonban nem. A város teljes területének egyötöde parkok és erdők között, tavak, csatornák és folyók partján terült el. Poganowska azonban, akárcsak a Domäne sok más alkalmazottja, most szívesebben vette volna, ha a gazdaság valahol másutt lett volna, a városon túl, jó messze a veszedelemtől és az állandó bombázásoktól.

Poganowska, a felesége, Lisbeth és három gyermekük a Königin-Luise Strasse legnagyobb épületének pincéjében töltötte az éjszakát. Aludni szinte lehetetlen volt a légvédelmi ágyúk szüntelen ugatása és a bombarobbanások miatt. A harminckilenc esztendős tejesember, akárcsak a többi berlini, állandóan fáradt volt ezekben a napokban.

Fogalma sem volt, hova zuhogtak a bombák az éjszaka, de azt tudta, hogy egy sem esett a Domäne farm nagy tehénistállói közelébe. Az értékes tehénállomány biztonságban volt. Úgy látszott, semmi sem rendítheti meg a kétszáz állat nyugalmát. Az állatok türelmesen álldogáltak a bombák és a légvédelmi ágyúk mennydörgése közben, békésen kérődztek, és csodával határos módon továbbra is tejeltek. Maga Poganowska nem győzött csodálkozni ezen a tüneményen.

A tejesember álmosan megrakta az özönvíz előtti barna kocsit meg az utánfutót, befogta a két lovat, a rókavörös Lisát és Hansot, aztán háta mögött Poldival, a szürke spiccel, felült a bakra, és nekiindult. Végigzötyögtek az udvar kövezetén, aztán rákanyarodtak a Pacelli Alleera, és elindultak északi irányban Schmargendorf felé. Hajnali hat óra volt. Este kilenc lesz, mire végeznek.

Bármilyen elcsigázott és kialvatlan volt is Poganowska, még mindig nem veszítette el kedélyesen zsörtölődő modorát. Ezerkétszáz vevője valósággal lelki támaszának tekintette a tejesembert. Poganowska három nagy kerület – Zehlendorf, Schöneberg és Wilmersdorf – szegélyén vezetett végig. Mindhármat súlyos bombatámadások érték már. Schöneberg és Wilmersdorf, amely a központ szomszédságában terült el, szinte teljesen romokban hevert. Egyedül Wilmersdorfban több mint harminchatezer lakás dőlt romba, és a két kerület háromszáznegyvenezer lakójának több mint a fele elveszítette otthonát. Ilyen körülmények között a derűs arc ritka és szívesen fogadott látvány lehetett.

Poganowskát még ezen a korai órán is többen várták az útkereszteződésekben. Ezekben a napokban mindenütt sorok álltak: húsért, kenyérért, de sokszor vízért is, ha a vezetéket találat érte. Bár a vevők sorban állva vártak, Poganowska mégis nagy kolomppal jelezte érkezését. Ezt a módszert az év elején vezette be, amikor az egyre erősödő nappali bombázások miatt már nem tudta házhoz vinni a tejet. A vevők számára a kolomp, akárcsak maga Poganowska, egyfajta szimbólummá vált.

Ez a reggel is ugyanúgy indult, mint a többi. Poganowska köszöntötte a vevőket, és kimérte számukra a nekik járó tej- és tejtermék-fejadagot. Közel évtizedes munkája során jó ismeretségbe került némelyükkel, s ezek tudták, hogy egyszer-egyszer némi pótadagra is számíthatnak. Poganowska a jegyekkel való némi mesterkedés révén össze tudott hozni egy kis felesleget olyan különleges eseményekre, mint a karácsony, vagy egy esküvő. Persze, tisztában volt vele, hogy ez illegális s ezért veszélyes dolog, de hát azokban a napokban minden berlininek szembe kellett néznie a veszedelemmel.

Poganowska kuncsaftjai napról napra egyre feszültebbnek és gondterheltebbnek látszottak. Egyre kevesebben beszéltek a háborúról. Senki nem tudta igazából, mi is történik, és senki sem mert volna bármit is tenni. Azért akadtak bőven kávéházi tábornokok. Poganowska sosem kezdeményezte, hogy megvitassák a híreket. Belevetette magát a napi tizenöt órás munkába, a háborúra igyekezett nem is gondolni, s így akárcsak a berliniek ezrei, mintegy immúnissá tette magát az eseményekkel szemben.

Poganowska minden nap észrevett holmi kedvező jeleket, amelyek segítettek tartani benne a lelket. Például, az utak még nem voltak lezárva. A főutakon sehol sem épültek úttorlaszok vagy harckocsiakadályok, sehol sem álltak tüzérségi lövegek vagy beásott páncélosok, nem őrizték katonák a kulcsfontosságú csomópontokat. Semmilyen jel nem mutatta, hogy a hatóságok orosz támadástól tartanának, vagy hogy Berlint ostrom fenyegetné. Aztán volt még egy biztató jel. Amikor Poganowska reggelente végighajtott Friedenau utcáin, ahol néhány különösen tekintélyes kuncsaftja lakott, mindig odapillantott egy jól ismert náci házára, aki fontos beosztást töltött be a berlini postahivatalban. A nyitott szobaablakon át ott látta a masszív keretbe foglalt jókora arcképet. Adolf Hitler ízléstelen, arrogáns portréja most is ott függött a helyén. Poganowska jól ismerte a Harmadik Birodalom hivatalnokainak a lelkületét: ha a helyzet csakugyan kritikussá válna, a Führer-ereklye azon nyomban eltűnne onnan.

A tejesember gyengéden megcsapkodta a lovakat, és’ továbbindult. Akárhogy is, semmi valós okát nem látta a túlzott nyugtalanságnak.

Egyetlen városrész sem úszta meg teljesen a bombázásokat, de Spandaut, Berlin második legnagyobb és legkeletibb kerületét mindeddig elkerülte, amitől mindenki legjobban rettegett: a szőnyegbombázás. A városrész lakói minden éjjel várták a támadást, és csodálkozva tapasztalták, hogy még nem történt meg: Spandau volt a hatalmas berlini hadiipar központja.

A város szívében elterülő negyedek 50-70 százaléka romokká változott, ezzel szemben Spandau épületállományának alig tíz százaléka pusztult el. Igaz, ez is azt jelentette, hogy több mint ezer ház pusztult el vagy vált használhatatlanná, a bombázásoktól megkérgesedett berliniek szemében azonban ez alig számított többnek egy szúnyogcsípésnél. Ezért született a központi kerületek kormos rumjai közepette a csípős megjegyzés: „Die Spandauer Zwerge kommen zuletzt in die Särge” – A kis spandauiak kerülnek utoljára koporsóba.

A Spandau legnyugatibb csücskében, a csendes, idilli Staaken kerületben lakó Robert és Ingeborg Kolb igazán hálás lehetett a sorsnak, hogy kívül maradtak az események fő sodrán. Egyetlen bomba csapódott be a közeli repülőtér helyett a környéken, és az alig okozott kárt. Kolbék emeletes, narancssárga-barna, vakolt háza, az üvegezett verandával, a gyepes, virágos kerttel sértetlen maradt. Az élet csaknem normális mederben folyt, kivéve, hogy az ötvennégy éves Robert, egy nyomda műszaki igazgatója, napról napra keservesebben jutott be munkahelyére, a város központjába. Ilyenkor végig kellett szenvednie a nappali légitámadások minden megpróbáltatását, Ingeborg pedig állandó rettegésben élt.

Kolbék úgy tervezték, hogy ezen az estén szokás szerint meghallgatják a BBC német adását, bár ez jó ideje tilos volt. A házaspár lépésről lépésre követte a szövetségesek támadását kelet és nyugat felől. A Vörös Hadsereg most már szinte egyetlen buszmegállónyira volt a város keleti peremétől. Kolbékat azonban nyugalomba ringatta a környék falusias légköre, és egyszerűen elképzelhetetlennek tartották a közvetlen veszélyt, a háborút pedig távolinak és valószerűtlennek hitték. Robert Kolb meg volt győződve, hogy meglehetősen biztonságban tudhatják magukat, Ingeborg pedig úgy hitte, hogy Robertnak mindig igaza van. Végül is az ura az első világháború veteránja. „A háború el fog kerülni bennünket” biztosította a feleségét.

Kolbék, akik meglehetősen bizonyosak voltak afelől, hogy bármi történjék is, őket nem fogja érinteni, így nyugodtan néztek a jövőbe. Minthogy beköszöntött a tavasz, Robert azon töprengett, hová kösse fel a függőágyakat a kertben. Ingeborgnak megvolt a maga teendője: spenótot, petrezselymet, salátát és korai burgonyát ültetett. Most éppen azon főtt a feje: vajon elültesse-e a korai krumplit már április elején, vagy várjon május elejéig, amikor igazán kitavaszodik?

*

Georgij Zsukov, a Szovjetunió marsallja az Oderától ötven mérföldnyire, Landsberg szélén, egy háromemeletes, szürke vakolatú épületben rendezte be parancsnokságát. A marsall gondolataiba mélyedve ült az íróasztalánál. Az egyik falon Berlin nagy térképe függött, rajta a város elfoglalásának részletes terve. Az asztalon három tábori telefon. Az egyik az általános használatra szolgált, a másik két kollégájával, Konsztantyin Rokosszovszkij és Ivan Sztyepanovics Konyev marsallal, az északi és a déli szárny két hatalmas hadseregcsoportjának parancsnokaival kötötte össze. A harmadikról közvetlen vonal vezetett Moszkvába, a Legfelsőbb Főparancsnokhoz, Joszif Sztálinhoz. A negyvenkilenc esztendős, domború mellkasú marsall, az 1. Ukrán Front parancsnoka, minden este tizenegykor jelentette a napi előrenyomulást Sztálinnak. Zsukov most azt latolgatta, mikor adja ki Sztálin a parancsot Berlin ostromára. A marsall abban reménykedett, hogy még van egy kis ideje. Szükség esetén akár azonnal is be tudta volna venni a várost, de még nem volt egészen felkészülve. Egyelőre úgy tervezte, hogy a támadásnak április végén kell megindulnia. Ha egy kis szerencséje van, tíz-tizenkét nap alatt eléri a várost, és megtöri a németek ellenállását. Fel volt készülve rá, hogy a németek minden talpalatnyi földért meg fognak küzdeni. Legkeményebben alighanem a város nyugati peremén fognak harcolni. Amennyire meg lehet ítélni, a védők számára ott vezet az egyetlen többé-kevésbé szabad menekülési útvonal. Zsukov azonban készen állt, hogy ha megpróbálnak kitörni, két oldalról sújt le rájuk. Számításai szerint május első hetében már javában folyik az öldöklő küzdelem Spandauban.

*

Carl Johann Wiberg kinyitotta a második emeleti lakosztály teraszajtaját, kilépett rajta, és körülnézett, hogy milyen idő van. Nyomában állandó társai: Otto bácsi és Effie néni, a két totyogó tacskó. A két kutyus várakozón tekintett fel a gazdira, hogy indulnak-e már a reggeli sétára.

A séta volt az egyetlen foglalatosság, amivel Wiberg agyonüthette az időt ezekben a napokban. A szomszédságban mindenki kedvelte a negyvenkilenc esztendős svéd üzletembert. Az emberek elsősorban a „derék berlinit” látták benne, és csak másodsorban a svédet. Amikor megkezdődtek a bombázások, Wiberg, sok külföldivel ellentétben, nem hagyta el a várost. Pedig – bár a svéd soha nem panaszkodott az őt ért megpróbáltatások miatt – a szomszédok tudták, hogy szinte mindenét elveszítette. A felesége 1939-ben hunyt el. Enyvüzemét tönkrebombázták. Harminc esztendeje élt kisvállalkozóként Berlinben, s most két kutyáján és lakásán kívül nem sok maradt meg neki. A szomszédságban egyesek úgy tartották, hogy különb ember, mint sok igazi német.

Wiberg lenézett a két kutyusra. „Ideje indulni” – gondolta. Becsukta az erkélyajtót, és a nappalin keresztül átment a hallba. Felvette kifogástalan szabású felöltőjét, és fejére igazította gondosan kikefélt puhakalapját. Kihúzta a fényezett mahagóni asztalka fiókját, kivett belőle egy pár szarvasbőr kesztyűt, egy pillanatra megállt, és tekintetét megpihentette a fiókban heverő bekeretezett litográfián.

Az élénken színezett rajz egy lovagot ábrázolt, teljes fegyverzetében, ágaskodó fehér paripája hátán. A lovag lándzsáján szalag lobogott. A fekete bajuszkás férfi ádázul meresztgette tekintetét sisakja nyitott rostélya alatt. Egy tincs a homlokába hullott. A csattogó lobogón ez a felirat ékeskedett: „Der Bannerträger” – A zászlóvivő.

Wiberg lassan becsukta a fiókot. A litográfiát gondosan elzárva tartotta, mert az effajta Hitler-karikatúrákat Németországban szigorúan megtorolták. Wiberg azonban nem akart megválni tőle: túlságosan mulatságos volt, semhogy elhajította volná.

Wiberg pórázra kötötte a kutyákat, és gondosan becsukta maga mögött a bejárati ajtót, lement a lépcsőn, és kilépett a törmelékkel teleszórt útra. Néhány lépésre a háztól megemelte kalapját egy-két szomszéd előtt, majd a kátyúkat kerülgetve, kutyái nyomában elindult lefelé az utcában. Azon tűnődött, vajon most, amikor közel a vég, merre lehet a Bannerträger. Münchenben? A berchtesgadeni sasfészekben? Vagy itt, Berlinben? Senki sem tudta, ami, persze, nem meglepő. Hitler hollétét mindig titok övezte.

Ezen a reggelen Wiberg elhatározta, hogy beugrik a Nestorstrassén kedvenc bárjába, a Harry Rosse-ba. Vegyes közönség járt ide: náci fejesek, német tisztek, holmi üzletemberfélék. A bárban mindig jókat lehetett beszélgetni, az ember elcsíphetett egy-két friss hírt: hol bombáztak az éjszaka, melyik gyárakat érte találat, hogyan viseli Berlin a megpróbáltatásokat. Wiberg szívesen találkozott ebben a kedélyes légkörben régi barátaival. Minden érdekelte, ami a háborúval kapcsolatban állt, de különösen foglalkoztatta a bombázások hatása és a német emberek erkölcsi tartása. Különösen szerette volna tudni, hol lehet Hitler. Amint áthaladt az úttesten, ismét megemelte kalapját egy régi ismerőse előtt. Wiberg fejében egymást kergették a kérdések, mégis tudott volna mesélni szomszédainak néhány olyan dolgot, amivel meglepetést okozhatott volna nekik. Ez a svéd úriember ugyanis, aki németebb volt a németeknél, egyszersmind a szigorúan titkos amerikai Stratégiai Szolgálatok Hivatala, az OSS tagja, a szövetségesek kérne volt.

*

Dr. Arthur Leckscheidt, a Melanchton templom papja szomorúan és kétségbeesetten ült kreuzenburgi lakása földszintjén. Kéttornyú gótikus templomát szétbombázták, nyája szétszéledt. Az ablakon át odalátott temploma romjaira. Az épület néhány héttel ezelőtt telitalálatot kapott, s néhány perc múlva lángra lobbant a gyújtótöltetektől. Azóta mit sem enyhült a fájdalom, amely akkor fogta el, valahányszor kitekintett a romokra. Leckscheidt tiszteletes a bombázás kellős közepén, saját biztonságáról megfeledkezve berohant az égő épületbe. A főhajó és a nagyszerű orgona még épségben volt. Leckscheidt tiszteletesnek egyetlen gondolat járt az eszében, ahogy sebesen felrohant a keskeny lépcsőn az orgona karzatára: búcsút akart venni szeretett orgonájától és templomától. Leült a hangszerhez, és könnybe lábadt szemekkel, halkan énekelve játszani kezdett. Miközben a bombák végigdübörögtek a Kreuzbergen, a közeli városi kórház betegei és a szomszédos pincékben megbújó lakók hitetlenkedve hallották a Melanchton templomból kiszűrődő ősi himnuszt: „A mélységből kiált Hozzád a lelkem, Uram”.

Most más módon mondott búcsút. Asztalán ott feküdt egy körlevél, amelyet azoknak a híveknek szándékozott elküldeni, akik elhagyták a várost, vagy akik a hadseregben szolgáltak. „A keletről s nyugatról szorongatott német főváros állandó bombatámadásoktól szenved” – írta. – „Magatok is tudhatjátok, barátaim, mily dús rendet vág közöttünk a halál. A koporsó hiánycikké vált. A napokban egy asszony elmondta nekem: tíz kiló mézet adott egyért, hogy abban helyezhesse örök nyugalomra a férjét.”

„Sokszor bennünket, papokat sem hívnak a légitámadások áldozatainak eltemetéséhez” – írta neheztelőn Dr Leckscheidt. – „A Párt gyakran pap nélkül, Isten szavai nélkül rendezi a temetést.” A levél újra meg újra visszatért a város pusztulásának képeire. „El sem tudjátok képzelni, hogyan fest most Berlin. A legszebb épületek romokban hevernek. Gyakran nincs gáz, villany, víz. Isten óvjon bennünket az éhínségtől! A feketepiacon iszonyú árakat kérnek az élelemért.” A levél keserű pesszimizmussal zárult: „Hosszú időre alighanem ez az utolsó levelem. Hamarosan teljesen el leszünk vágva a külvilágtól. Vajon viszontlátjuk-e egymást? Mindannyian Isten kezében vagyunk.”

*

Egy másik pap, Bernhard Happich atya, úgy határozott, hogy kezébe veszi a dolgokat. Most céltudatosan sietett végig Dahlem szétdúlt utcáin. A tisztelendő urat hetek óta foglalkoztatta egy kényes kérdés. Éjszakákon át könyörgött útmutatásért, és szüntelenül azon meditált, mit kéne tennie. Most végre elszánta magát.

Nagy keletje volt mindenütt a papi szolgálatnak, de különösen állt ez Happich atyára. Az ötvenöt éves pap, akinek személyazonossági igazolványában ez a bejegyzés volt olvasható: „Jezsuita. Katonai szolgálatra alkalmatlan” (hasonló bélyegzőt kaptak a zsidók és más nem kívánatos elemek is) – teológiai ismeretein kívül magas képzettségű orvos is volt. Számos más kötelezettsége mellett ő volt a Dahlem Ház rendfőnöke. A Szent Szív missziós nővérek fenntartásában működő árvaház, szülőotthon és menhely, Mater Kunigunda és nyája miatt töltötte el gond az atya szívét, s ebben jutott végre elhatározásra.

Happich atya nem táplált illúziókat sem a nácikat, sem a háború végét illetően. Régóta bizonyos volt benne, hogy Hitler és könyörtelen új rendje pusztulásra van ítélve. Most gyorsan közeledett a vég. Berlin, a megkopott kehely, a hódítók lábai előtt hevert. Vajon mi történik a Dahlem Házzal és javaival, de főképp a világiasságtól annyira idegen nővérekkel?

A ház előtt Happich atya komoly arccal megtorpant. Az épületet eddig csak jelentéktelen sérülések érték, s a nővérek meg voltak győződve, hogy imádságuk meghallgattatott. Happich atya nem ellenkezett, de gyakorlatias ember lévén, arra gondolt, hogy a jószerencsének és a rossz irányzásnak is köze lehet a dologhoz.

Amint a főkapun át belépett a hallba, egy pillantást vetett Szent Mihály nagyszerű, kardot emelő kék-arany szobrára. „Ímé Isten harcos lovagja minden gonosz ellen” – gondolta. A nővérek Szent Mihályba vetett hite szilárd alapokon nyugodott ugyan, Happich atyát mégis elégedettség töltötte el, amiért meghozta döntését. Mint mindenki más, ő is éppen eleget hallott a kelet felől érkező menekültektől az oroszok kelet-németországi rémtetteiről. A beszámolók egy része kétségtelenül túlzás lehetett, de az atya azt is tudta, hogy van bennük igazság is. Happich atya tehát elhatározta, hogy figyelmezteti a nővéreket. Most meg kellett választani a megfelelő pillanatot, de főképp a megfelelő szavakat, hogy szólhasson hozzájuk. Happich atyát nyugtalanság töltötte el. Hogy mondhatja el az ember hatvan apácának és laikus nővérnek: az a veszély fenyeget, hogy megerőszakolják őket?