TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– És miért nem beszéltél neki sem Anthonyról, sem az anagrammáról? – kérdezem Josht.

A régi detroiti parti sétányon lépkedünk Avery Leavenworth felé, aki most is mintha fel akarna öklelni a szemével. A Cullen család lerobbant körhintája előtt áll. Ugyanolyan, a napfényt felerősítő, napszemüveget visel, amit a minap Zoe is. A védjegyévé lett katonakabát van rajta. Haját laza lófarokba fogta össze. A körmét feketére festette.

– Talán mert nem akartam, hogy nagyon beijedjen, ugyanakkor hamis reményekkel sem szerettem volna etetni.

– Becipzározza a kabátját, és zsebre dugja a kezét. – Különben épp eléggé ki van akadva így is. Tudja, milyen közel állsz Patrickhez, és… – von vállat.

– És?

– Nem bízik meg benned – motyogja Josh zavartan. Nézem Averyt, ahogy közeledünk. A nyakát tekergeti, mintha a környéket kémlelné, nem lát-e valami gyanúsat; nem csaltam-e csapdába. De téved. Tuti, hogy egy lélek nincs a közelben, ezért is beszélte meg Josh a találkozót a körhintához. A Folyóparti Műemlékvédők a tőlük telhetően igyekeztek óvni ezt a régiséget. Csak azután adták fel, hogy minden kisbolt bezárt a környéken, és a nagy cégek is átköltöztek a túlpartra.

Mostanra az egész vidék totál elhagyatott, és a körhinta is szétesőben van. Oldaláról lepattogzott a festék. Tetején összetöredeztek a tükrök. Egyik-másik ló elvesztette a fejét vagy a lábát. Ami inkább vandál tinik műve, mit az időé. Tök alkalmas hely ez az Averyvel való találkára. Minél közelebb érünk hozzá, annál jobban beparázom. Ahogy leveszi a szemüvegét, és rám néz, száját megvető mosolyra húzza.

Nyilván meg is vet, ez nem kérdés.

– És te? Te megbízol bennem? – kérdem halkan Joshtól.

Megáll, és kezét kiveszi a zsebéből. Erre én is megállok.

Egyenesen a szemembe néz:

– Igen.

Kézen fog. Tenyerének melege minden aggodalmamat elaltatja.

– Nocsak, nocsak! A gerlepár! Felfordul a gyomrom! – szólal meg Avery a maszkja hangszórójából, amint hallótávolságon belül érünk.

– Ne kezdd ezt, Avery! – lép elém Josh védelmezőn.

A gesztust Avery is nyugtázza, akárcsak én.

– A helyedben jobban vigyáznék magamra – undokoskodik Avery. – Ez a liba Patrick Simmons tulajdona.

– Előre figyelmeztettelek, Avery! Hagyd Regant! A mi oldalunkon áll!

Josh szeme villámokat szór, nekem ellenben gyengéden megszorítja a kezem.

– Naná! – nevet fel Avery gúnyosan.

Elengedem Josh kezét, és teszek felé egy lépést.

– Feltörtem a kedvetekért Patrick komputerét. A QuTappel is megfenyegettem. Ha ez nem elég bizonyíték arra, hogy tudni akarom, mi az igazság a Káprázatról, hát nem tudom, mi az.

– Álljon meg a menet! Mit mondasz, mit csináltál? – fújja fel a képét mérgesen Avery. – Sittre vághatnak ezért! – fordul Josh felé.

– Nem tudja, hogy a QuTap a tied volt – szakítom félbe. – Mindössze ultimátumot adtam neki, hogy huszonnégy órája van a Káprázat visszavonására, különben a médiához fordulok a birtokomban lévő titkos infóval.

– Blöfföltél? – Avery zöld szeme elborul. Továbbra sem hisz nekem. – De hát azt sem tudod, miféle adatok állnak rendelkezésünkre!

– Igenis tudom! És ne tégy úgy, mintha te nem blöffölnél folyton a videoblogodon! Lefogadom, egyetlen informátorod sincs az Orexisnél!

– Hát nem érted? – csikorgatja a fogát. – A te kis húzásod óta Patrick vélhetőleg minden mozdulatunkat lesi, hogy rátehesse azt a ragadós kezét arra a QuTapre. Van róla sejtésed, mennyit ér az a ketyere? – mutatja fel a dobókocka nagyságú mágnest.

Nagyot nyelek. Miközben Avery térdig érő csizmáján jártatom a szemem, most gondolok bele igazán, hogy Patrick valóban mindenre képes lehet a QuTap megszerzéséért. Oké, azt mondta, hogy a fájlok feltörhetetlenek, mi van azonban, ha ő is blöffölt?

Részben még mindig a barátomnak tartom. Ez zavar bele annyira ebbe a furmányos játszmába. Josh is tekintetbe vehette ezt, mert ő nem pirított úgy rám, mint Avery.

Felkapom a fejem, mert őnagysága vihogni kezd, mint egy megzakkant cirkuszi bohóc.

– Mégis, mit látsz benne? – néz Joshra. – Hisz ez a csaj buta, mint a föld.

– Ne vesztegessük itt az időt hiábavaló huzakodással! – kiált rá Josh olyan hangosan, hogy attól tartok, még megreped a maszkja. – Kölykök estek kómába, Avery! Bármikor…

Nem mondja ki, hogy meghalhatnak, de tudom, hogy erre gondolt. Azt hiszem, mindketten hárítjuk a szörnyű tényt, hogy Anthony Caldwell már nem él, amíg a neten közre nem adják a halálhírét. Nekem azt nehéz megemésztenem, hogy Patricknek vér tapad a kezéhez, Joshnak pedig azt, hogy Nora is életveszélyben van.

Aztán észreveszem, hogy Avery elszomorodott, ami menten lehűti vitatkozó kedvem. Hirtelen magam előtt látom a suliudvaron, ahol egy rövid hajú csajjal sétál, miközben nevetgélve oldalba taszigálják egymást. Ezt újabb emlékkép követi: Avery kézen fogva áll ugyanezzel a csajjal a gimivel szomszédos Traxx-megállóban.

Nem úgy viselkednek, mint a barátok, hanem inkább, mint a szerelmesek.

Ahogy most Avery szeme megtelik könnyel, hirtelen mindent megértek. Haragunk nagyjából ugyanabból a forrásból táplálkozik. Mindketten elvesztettük, aki a legtöbbet jelenti számunkra, akit soha többé nem kaphatunk vissza, és most mindent elkövetünk, hogy mégis visszaszerezzük.

Miközben Avery letörli a könnyeit, megesik rajta a szívem. Josh gyöngéden megcirógatja a karját, mint aki sajnálja, hogy megharagította. Végig tudta hát, mi folyik a két csaj között, nekem mégsem mondta el, mert ezzel is védeni akarta Avery titkát.

– Jó, lássuk, mi van a tabomon – mondja ő, miután megköszörüli a torkát. – Visszaveszi a napszemüvegét, és beletúr a sporttáskájába. Vigasztalón Josh hátára teszem a kezem, mint aki átmenetileg behódol Averynek. Josh felém fordul, és rám kacsint. Ebben a meghitt játékosságban eddig egyetlen srác oldalán volt csak részem.

– Oké, már meg is van.

Avery előhúzza a tabletjét, és végighúzza ujjait a képernyőn.

Hátrapillog felénk, majd hagyja, hogy átkémleljünk a válla fölött. A képernyő megtelik ikonokkal, annyival, hogy szinte beleszédülök.

– Először is, igazatok volt a kóddal kapcsolatban. Kész borzalom, végzett CIA-soknak való. Apu legjobb kvantumgépére kapcsoltam rá, aminek durván jó az elemző szoftvere, de az is csak néhány kódot tudott megfejteni.

– Basszus! – mordul fel Josh.

– Várd ki a végét! – szól rá Avery. – Az a szintaktikai fa, amit találtatok, nem programkód. Talán ezért nem ismertétek fel első látásra, Josh.

– Akkor mire való? – veszem fel újra az oxigénmaszkot, hogy több oxigén jusson a tüdőmbe.

Egyre nehezebben szedem a levegőt; nem kérdés, miért.

– Egy vegyület igen-igen részletes szerkezeti képletéről van szó, a nátrium-pentotáléról. Tudjátok, mi ez? – Avery megnyom egy gombot, mire megjelenik a mondott vegyület háromdimenziós képlete. Láthatatlan tengely körül forog, hogy minden oldalról látható legyen. Az atomok narancsvörös kockáit indigókék vegyértékek kötik össze.

– Igen – felelem, olyan halkan, hogy talán meg sem hallják.

Átnyúlok Avery fölött, és megnyomok egy virtuális gombot a képernyőn, amitől a ketyere ráközelít a vegyületre. – Gyorsan ható altatószer.

– Hú, te aztán vágod, kisanyám! – vonja fel Avery a szemöldökét.

– Anyu ápolónő. Vacsora közben sokat szokott beszélni a munkájáról.

– És hogyan hat a szer? – kérdi Josh.

– Néha császármetszésnél adják be. Régebben kivégzéseknél használták – mondom. – Tök hatásos cucc.

– És mi köze a Káprázathoz? – Josh hangja csupa türelmetlenség.

Avery lekicsinyíti a képletet, és ráüt egy ikonra, ami vállalati fejléces papírra gépelt rövid belső feljegyzés.

– Van pár kiegészítő fájl, amit fel tudtam törni – mondja, és rám néz.

Megviselt tekintetéből nem tudom megítélni, haragszik-e rám vagy aggódik inkább. A szeszélyessége alapján mind a kettő lehet egyszerre. Néhány másodperc, és érzem, mindent megtudok. A gyomrom úgy háborog, mintha kis lélekvesztőn rekedtem volna a viharos óceánon.

– Olvassátok akkor! – mondja Avery, és kezembe nyomva a tabletet ellép oldalra, hogy jobban lássunk Joshsal.

Bizalmas feljegyzés

David Welchnek, a termék fő fejlesztőjének

Bryce O’Neal programozótól

Tárgy: tripnózisra túlérzékeny felhasználók

A v1 Káprázat alkalmazás és Felszerelés előzetes vizsgálata kimutatta, hogy tíz vizsgálati csoportból nyolc túlérzékeny a felhasználás során termelődő agyi hormonokra. Ennek oka ingerlékeny szinapszisaikban és egymással össze nem kapcsolódó agyi területeikben keresendő (Id. 41B ábra).

Az előbbiek gyakori folyománya ananooszichózisnak nevezett idegi kórállapot, ami tartós vagy átmeneti egyaránt lehet, a hatás mértékétől függően.

A panaszok felhasználónként változnak, enyhék és súlyosak egyaránt lehetnek. Felléphetnek már a Káprázatban vagy az utólagos sokkhatás során. A Káprázatban a leggyakoribb hamis emlékképek megjelenése (a tudattalanból kivetülő látomások, melyek emberekre, helyekre vagy tárgyakra vonatkozhatnak). Az utóbbiak a beprogramozott ingerhatásokkal elkeveredve az úgynevezett oázis-effektust eredményezik (azaz a Tűzfallal összefüggő mérgező hallucinációkat). A felhasználókon a Kaland után is megfigyeltek viselkedésbeli változásokat. Ilyenek az ingerlékenység, a kényszeres-rögeszmés reakciók, továbbá a függőség egyéb jelei. (A teljes felsorolást lásd a Függelékben.)

A nanopszichózis a szoftver instabilitásával is összefüggésbe hozható, ami a Kaland megszakadásához és konfabulációhoz vezethet. Ez akkor lép fel, ha a tévesen stresszreakcióba hajszolt agy kortizon túltermelésével terheli meg a rendszert.

Ami a megoldást illeti, korai vizsgálatok kimutatták, hogy a nátrium-pentotál egyrészt minimálisra csökkenti e tüneteket, másrészt megnöveli a program élvezeti értékét a nem túlérzékeny felhasználóknál.

A szert a csuklópánt akupresszúrás pontjai segítségével adagolhatjuk a bőrbe. Mindezt sem a felhasználók, sem az ITK ellenőrök nem veszik majd észre. A megoldás olcsó, alig terheli meg a költségvetésünket.

Válaszát kérem.

Kis híján elejtem Avery tabját. A belső feljegyzés mindennél ékesszólóbban bizonyítja, hogy nem csupán Patrick sáros a dologban, de apu is.

Apu pontosan tudta, hogy a Káprázat függőséghez vezethet. Tudta, hogy károsíthatja a lányával egykorú fiatalok szervezetét. Hogy összezavarhatja az emberek valóságérzékét, akik végül rettegve nézik végig, miként omlik össze körülöttük álmaik tündérországa, hogy aztán összevissza hazudjanak róla szeretteiknek. A feljegyzés tanúsága szerint apu hónapokkal az ITK vizsgálat előtt tudott minderről.

Elgyengül a térdem. A legszívesebben mindent elfelejtenék, ami most a tudomásomra jutott. Képtelen vagyok felfogni – és elfogadni –, hogy apám, aki vissza kívánta adni nekünk a természet szépségét, tudatosan okozott ekkora kárt. Nem az a fajta ember volt, aki bedrogoz másokat csak azért, hogy fedezze a saját hibáit.

– Itt valami tévedés lesz – mondom, a vízre pillantva, mert képtelen vagyok szembenézni Averyvel és Joshsal.

– Ugyan miféle félreértés? Hisz itt van minden, fehéren-feketén! – csattan fel Avery, és kikapja a tabot a kezemből.

– Várjatok! Gondoljuk meg jól ezt a dolgot! – javasolja Josh. – Akiknél függőség vagy hallucináció lépett fel, mind fiatalok voltak, akárcsak mi, nem igaz?

– Igen, valamennyien huszonegy év alattiak. Mindnek az volt a heppje, hogy a Tűzfal mögé kerülhessen. Ezért próbálták kikerülni a biztonsági berendezést. Hogy addig maradhassanak a Káprázatban, amíg át nem hatolnak a Tűzfalon – mondja Josh.

Látom, hogy Avery buzgón bólogat.

– Mivel pedig a nanopszichózis tünetei eltérőek, te meg Regan…

– Totál mást éltünk át – motyogom, miközben igyekszem nem átadni magam a belsőmet mardosó fájdalomnak. – Viszont ha apu tud a nanopszichózisról, tuti, hogy leállítja a projektet. Legalábbis korhatárt megjelölt volna.

– Biztos vagy ebben? – Avery egy markológép erejével hányja vissza tabját a táskájába. – A tinik az Orexis vásárlóinak tetemes részét teszik ki. Ha őket kivonnák a piacról, az eladás minimum a felére csökkenne.

– Vagy a kölykök így is, úgy is megvennék a cuccot a feketepiacon – szól közbe Josh.

– Ezért jött olyan jól ez a vegyszer – véli Avery. – Mondjuk, rövid távú megoldásként.

– Csakhogy a jelek szerint igencsak rosszul sült el a dolog – morogja Josh. – Vagy a szer nem volt elég hatásos.

– Lehet, hogy igen, de csak egy ideig – bököm ki.

Olyan, mintha más hangját hallanám.

– Mire gondolsz?

– Hosszabb idő után rezisztencia fejlődhet ki a gyógyszerekkel szemben – mondom fel, amit anyutól tudok. – Lehet, hogy a nátrium-pentotál is bevált egy ideig, hanem aztán bizonyos srácoknál…

– Kezdett gyengülni a hatás – fejezi be Avery a mondatot. – Az Orexis ennek ellenére nem átallt emberi életeket kockáztatni. Ami megbocsáthatatlan!

Sajna igaza van.

Nem tudom, mi jön rám, de megragadom a karját, olyan erővel, hogy kis híján leszakítom.

– És megtaláltad a választ, amit apu erre a feljegyzésre adott? Bármit, amit Bryce-nak írt?

– Nem – rántja el a kezét, és megint majd felöklel a tekintetével. – A kód algoritmusai borzalmasak. Hiába futtattam át őket a legfejlettebb kódtörő szoftvereken. Egész éjjel ezzel tökölődtem. Kész idegroncs voltam, mire ezzel az egy fájllal mentem valamire.

– És mi van, ha apu nem is olvasta ezt a feljegyzést? Ha elkeveredett az adatbankjukban?

Egy szalmaszálba is megkapaszkodnék, ami őt igazolhatná. Avery azonban ismét visszarángat a valóságba.

– Na, ja! Ennek azonban zéró a valószínűsége.

Lerogyok az egyik körhinta melletti padra. A combomra könyöklök, és eltakarom a szemem, hogy ne lássák, ha bőgni kezdek.

– Ezt… nem hiszem el – nyögöm.

– A tények nem hazudnak – csattan fel Avery. – Az apád tudta, milyen veszélyes a Káprázat. Most emberek ezrei vannak életveszélyben miatta. Szerencsére nálam a fegyver, amivel térdre kényszeríthetem az Orexis teljes bűnbandáját!

Karomat leengedem az oldalamon. Lángol az arcom: a haragtól, a csalódástól, Avery vádjaitól, a feljegyzéstől. Magam miatt is szégyenkezem. Már épp támadni készülök, amikor Josh leül mellém, átkarol, és a védelmébe vesz.

– Regannek köszönheted, hogy ennyit is tudsz, dugulj már el! – szól rá Averyre.

Ahogy ránézek, látom, hogy keményen összeszorítja a fogát, mint aki így akar úrrá lenni az indulatain.

– Miért véded ezt a csajt? – fakad ki Avery. – A drágalátos apukája meg a kebelbarátja tehetnek arról, hogy Nora megbetegedett. Miért nem küldöd el melegebb éghajlatra?

– Tudom, hogy beparáztál, és amikor beparázol, akkor undokoskodni kezdesz. De hiába ordítozol Regannel, ettől még nem találjuk meg Norát. Felfognád végre?

– Nyomban a nyilvánosság elé kell állnunk! – megy most meg neki Avery. – Tuti, hogy Patrick ellentámadáson töri a fejét, hisz már tud a QuTapről.

Patrick nevének említésére szaporábban kezd verni a szívem. Belső hangom, amelyik eddig bazi nagy összeesküvésről próbált meggyőzni, most az ellenkezőjét sugallja: Mi van, ha Patrick tud a feljegyzésről, és csak védeni akarja apádat? Mi van, ha feltett szándéka, hogy mindent rendbe tegyen? Esélyt kellene mintha neki!

Őszintén szólva, nem tudom, mit higgyek. Ahogy körbenézek, a világ szétesőben van körülöttem, akár az Arvon-hegyi Kalandban. Káprázik a szemem, vagy a képzeletem játszik velem, de a körhinta vasszerelvényei mintha szerterepülnének a levegőbe, mintha a hold egy óriási mágnes volna.

– Regan? – ráz meg Josh. – Jól vagy?

– Csak egy percet kérek, mindjárt összeszedem magam.

Magam sem hiszem el, amit mondok, bár ezt remélem.

Josh leveszi rólam a karját. Valami rezeg a lábam mellett, a pad alatt. Megtapogatja a nadrágzsebét. Akkor az ő tabletje az.

– Hogy egyem a szívedet, aranyom! Csak nem apuciért aggódsz? Örülj, hogy nem él, legalább nem látja, hogyan megy füstbe az életműve. Megbántottalak, kisszívem a ronda számmal? Jaj, ezer bocs!

Még mielőtt rávetném magam, hogy bemossak egyet a képébe, Josh felugrik a pádról, és úgy lengeti a minitabot a feje felett, mintha megzakkant volna.

– Lányok, hallgassatok! Nora írt!

Aranybarna szeme hatalmasra tágul.

– Mi? Muti! – rikkantja el magát Avery.

Josh kezébe adja a tabot. Én is felállok, és nyakamat nyújtogatva igyekszem lelesni az SMS-t.

Utáljuk az új világunkat – ez az üzenet.

– Ez meg mi a csoda? – kérdi Avery az orrát fintorgatva. Joshsal összenézünk. Ezúttal mi titkolózunk előtte. Bevallom, obban érzem magam ebben a szerepben.

– Nem érdekes. Lássuk, honnan jött az üzenet! – mondja Josh. Végighúzza ujját a képernyőn, hogy behívja a GPS-t. Másodpercek múlva a masina kiadja az üzenetküldő tartózkodási helyét. Avery és Josh majd begolyózik közben az izgalomtól.

Szikla út, KSZ, 49-es lakás

– Egek! – mondja Avery.

– A lakókocsipark előtt van! – ámul el Josh is.

– Nyomás! – fut máris a kocsija felé Avery. Mikor azonban látja, hogy nem követjük, hátrafordul. – Mi van, Josh? Jössz vagy nem?

Josh rám néz, arcán kigyúltak az izgalom lázrózsái.

– Nincs hely számomra is a kocsitokban? – erőltet egy mosolyt.

Megtalálta Norát! Vele együtt kellene örülnöm,

– Regan, nem muszáj velünk jönnöd. Megértem, ha nem jössz. Ez most… mindent átír.

– Lehet. De tartozom neked ezzel – mondom. – Ha tényleg apu tehet minderről, kutya kötelességem, hogy segítsek helyrehozni. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy Nora hazakerüljön.

Avery kis híján nekem esik, mikor látja, hogy Josh magához von és átölel. A jobb halántékán vadul lüktet egy ér, úgy látszik, ez nála a robbanásveszély jele. Josh szerencsére megmenti a helyzetet.

– Nem megyek sehová Regan nélkül! – jelenti ki.

A Szikla út 45. nem egyéb ütött-kopott postaládánál.

A mögötte roskadozó ház valójában rom. A 47-es szám valamivel jobb állapotban van, az épület fele még megmaradt – belátni a belsejébe. A kelő holdnak és a viszonylag tiszta, noha sárgásán derengő zónabeli éjszakának hála az emeleti helyiségek valamennyire még kivehetők, a földszint azonban tök sötétbe burkolózik. Aztán meglátom a 49-es házszámot: nagy, kék építmény.

Az alapozása ugyan még ép, ám az utcára néző négy ablakban üveg helyett műanyag feszül az ablakkeretre. A tetőn tátongó óriási lyukat fekete ponyva fedi. A ház mellett kivágott fák sorakoznak, nyilván egy ág a ludas a rongálásért.

Egy csigalépcső felé sietünk, kovácsoltvas korlátja különös spirálist formáz. A távolban megdördül az ég, majd nagy cseppek hullnak a vállamra. Avery felváltva veri az ajtót, és csenget. Én közben bekukucskálok a jobb oldali ablakon, a műanyag azonban túl vastag ahhoz, hogy belássak rajta.

– Helló – csavarom fel a hangot a maszkomon, hogy messziről is hallható legyen.

– Működik még egyáltalán a zár? – kérdi Josh, félretolva Averyt, hogy megvizsgálja a bejárati leolvasót.

– Add oda az uni-kártyádat, hadd ellenőrizzem le – förmed rám Avery, és a kezét nyújtja a kártyáért.

Beletúrok a hátizsákomba, és odaadom. Ahogy lehúzza, villogó vörös fény jelenik meg a leolvasón.

– Oké, működik.

Kezembe nyomja a kártyát. A tenyerem olyan izzadt, hogy majdnem kicsúszik belőle.

Josh a ház bal oldala felé bök a fejével.

– Bemászhatnánk az egyik betört ablakon vagy ilyesmi.

– Jó ötlet – hagyom helyben.

Levezet minket a lépcsőn, majd rá egy sáros ösvényre, ami körbefogja az épületet. Ahogy elmegyek mellette, szememet végigfuttatom a kék fadeszkázaton, amelyen most alácsorog az eső. Avery félrelök és elnyomakodik mellettem, talán mert túl lassúnak tart. Nem tehetek róla, a lábam még mindig olyan, mintha ólomból lenne.

– Oké, itt be tudunk menni – mondja Josh.

Avery esernyőjével kiveri az ablakkeretben maradt éles szélű üvegdarabokat. Az ablak vagy másfél méterre van a földtől. Aztán visszaadja az esernyőt Averynek. Két kezét összekulcsolja, hogy bakot álljon neki.

– Besegítelek benneteket – mondja.

Bólintok, és áthajítom hátizsákomat az ablakon. Hallgatózom, miután földet ért, de nem hallok semmi zajt. Úgy látszik, nem leselkedik ránk veszély a fal túloldalán.

Lábfejemet a Josh keze által alkotott kengyelbe teszem, majd megragadom az ablakpárkányt, és felhúzom magam kissé. Úgy lök fel, mintha semmi súlyom nem lenne. Mikor egy magasságba kerülök az ablakkal, átvetem rajta a lábam; előbb az egyiket, aztán a másikat. Máris bent vagyok a házban. Felkapom a hátizsákom, és ujjaim a szíjra fonódnak. Ha valaki rám találna támadni, hát ezzel megyek neki, gondolom.

– Minden rendben? – kiabál át Josh a falon túlról.

– Igen.

– Oké, akkor most Averyt indítom.

Na, ez nem hiányzott!

Előveszem a tabot a hátizsákból, és átállítom elemlámpa üzemmódra. Gyér fénye belevilágít a sötétbe. Kopár hodályban találom magam. A mocskos szőnyegen mindössze egy több elemből álló kanapé középső része terpeszkedik. A zöld kárpit helyenként szakadozott. A helyet bizonyára totál kifosztották a tornádókat követően.

Tompa puffanást hallok a hátam mögött. Megfordulva látom, hogy Avery az, épp most egyenesedik ki. Aggódva jár körbe a tekintete, ahogy megáll a szoba közepén.

– Nora? Itt vagy? – mondja hangosan.

De senki nem felel. Nem jó jel.

Josh is átkel az ablakon. Most, hogy újra együtt vagyunk, levesszük az oxigénmaszkot, és előrelopakodunk. Előbb a hallba jutunk, amelynek egyenetlen fapadlója a konyhába vezet. A valaha szép mozaikpadlót elborítja a lehullott vakolat és az üvegcserép.

Hirtelen zajt hallunk. Nyöszörgés lenne? Valaki van a házban!

– Avery, te nézd meg az utcai helyiségeket! – súgja oda Josh.

A minitabjáért nyúl, és példámat követve átállítja elemlámpa-üzemmódra.

– Regan, maradj itt hátul! Én felmegyek az emeletre.

– Nem, én megyek az emeletre! – mondja Avery és kis dobozt vesz elő. – Van nálam spray.

– Naná, hogy van – így Josh.

Avery végigvágtat a halion, majd befordul jobbra a sarkon. Josh utána, az elemlámpájával világít neki, a hall végében azonban balra kanyarodik. Hallom, ahogy Avery felmegy a lépcsőn, minden lépését hangos nyikorgás követi. Aztán a nyikorgásnak vége szakad, ebből tudom, hogy felért az emeletre. Szívem a torkomban dobog, ahogy ott állok egyedül.

Aztán újabb tompa kiáltást hallok, ami azonban nem az emeletről hallatszik.

Nyitott faajtóhoz óvakodom az étkezővel szemben. Az utóbbi tök kopár, csak egy csillár van benne, ami két villanyzsinóron lóg a plafonról. Sötétbe borult lépcső vezet innen lefelé. Elemlámpámmal világítva leereszkedem rajta.

– Nora? – szólongatom őt a félelemtől elvékonyodó hangon.

Innen is hallom, ahogy Avery fel-le jár az emeleten. Hol van Josh? Leérve körbenézek a pincében. Az aljzata gránit, ahogy ártéren előírja a szabályzat. Mikor ez a ház épült, a St. Clair tó egy háztömbnyire volt innét.

Újra valami halk nesz üti meg a fülemet.

A tabot magam előtt tartva hátrafordulok. Rövid barna hajú csaj kuporog a helyiség sarkában. Mindössze egy póló és a bugyija van rajta. Magzati testtartásba kuporodik egy vékony matracon, úgy didereg. Mozdulatlanul mered maga elé. Bár a szeme nyitva, nem vesz tudomást a jelenlétemről.

– Regan! – hallom meg Josh kiáltását fentről.

– Josh! – kiáltok vissza. – A pincében vagyok!

– Jövök! – bömböli. Aztán hallom, hogy felszól Averynek az emeletre.

– Avery! Gyere a pincébe!

Letérdelek a csaj mellé, majd leveszem és ráterítem kabátomat törékeny testére. Jéghideg, és alig van magánál. Fölé hajolok, hogy meggyőződjem róla, nincs-e Felszerelésre kapcsolva, de lámpám gyér fénye mellett mindössze a vizor mély benyomódásait fedezem fel a halántéka közelében.

Josh dobog le a lépcsőn őrült iramban.

– Ő az? – kérdi félelemmel vegyes izgalommal.

Térdre rogy a csaj mellett, egyúttal azonban arca is elborul.

A csaj nem Nora.

Egyikünk sem meri megtörni a csöndet, megteszi azonban ezt helyettünk Avery.

– Hol van?

Felnézve látom, hogy ő csörtet lefelé a lépcsőn, oly sebesen, hogy félő, felbukik saját lábában.

– Hol van Nora?

– Nincs itt – tápászkodik fel Josh.

– Hogy mi? – Avery megtántorodik, mintha Josh megütötte volna.

Josh felém biccent a fejével. Átkarolom a lányt, aki, sajnos – bármilyen önzőn hangzik ez – nem Nora. Tehetetlenül nézem, hogyan tör ki előttem könnyekben Avery. Aztán remegő kezével eltakarja a száját.

– Jaj, istenem! – mondja el többször egymásután.

Majd megszakad a szívem, úgy szánom. Mikor apu – vagy a hallucinációm – eltűnt a Káprázatban, újra átéltem elvesztésének fájdalmát.

A csaj reszket a karomban. Fel-felnyög és hunyorog, mikor a karját kezdem simogatni, de továbbra sem mozdul.

– Kórházba kell vinnünk! Most, azonnal! – mondom.

Josh gépelni kezd a tabletjébe.

– Hívom a mentőket!

– Várj! – kiált rá Avery.

– Nem várhatunk, ez a lány rosszul van! – mondja Josh.

Avery mellettem terem, és lekuporodik a csaj mellé. Kisírt szeme szinte lángol.

– Tudja, hol van Nora. El kell mondania nekünk!

– Nem hiszem, hogy bármit ki tudnál húzni belőle – mormogom.

– Szarok rá, mit hiszel! – sziszegi.

– Hagyd békén, szegényt! – inti Josh is.

Ő azonban se lát, se hall. Rázni kezdi a lányt a vállánál fogva.

– Hol van Nora Heywood? Felelj!

– Hagyd abba! Még jobban kikészíted – lököm félre Averyt erélyesen.

– Megbánod, ha nem tisztulsz el az útból! – üvölt rám.

Josh mögé lép, és megragadja a gallérjánál fogva.

– Azt mondtam, hagyd békén!

Avery fenékre esik. Megfeszülő állal néz fel Joshra.

– Ezt nem hiszem el! Ez a vadidegen csaj fontosabb neked, mint a tulajdon nővéred?

– Elég legyen ebből! – ordít Josh is.

Még mielőtt szóra nyithatnám a számat, valami leesik a földre a közelemben. Lenézve minitabletet pillantok meg műanyag tasakban, közvetlenül a csaj élettelen keze mellett. Amint Avery is meglátja, odarohan és felkapja.

– Ez Noráé! – mondja, és a szeme megtelik könnyel. – Egy utcai árustól vette a Pláza Szektorban. Bele is vésette a nevét. Nézzétek!

Josh kezébe helyezi a masinát, mire ő szélesen elvigyorodik, s végigfuttatja ujjait a dombornyomásos monogramon.

– Igazad van, ez Noráé. Ha nem is járt soha itt, ez a csaj valamikor kapcsolatba kerülhetett vele.

– Be tudnád kapcsolni a tabot? Akkor látnánk, ki másnak SMS-ezett még.

Josh többször megnyomja a kapcsológombot, de nem jár sikerrel.

– Az akku kifújt.

– Ezért kell őt kikérdeznünk, mielőtt nem késő – mutat Avery a csajra.

Lenézek rá, és az ajkamba harapok. A csaj egyre sápadtabb.

– Ha nem visszük orvoshoz, hamarosan senkinek nem tud majd mondani semmit.

Josh újra tárcsázni kezd a tabjával.

– Regannek igaza van, segítséget kell kérnünk.

– Soha többé nem engednek a közelébe, főleg ha sejtik, hogy a Káprázat miatt purcant ki. A nyakam rá, hogy az Orexis elintézné – néz rám Avery vádlón.

Josh ügyet sem vet rá. Füléhez helyezi a készüléket, és belebeszél a mikrofonba.

– Igen, mentőt kérünk a Szikla út 49-be, a Kvarc Szektorba.

Avery a fogát csikorgatja dühében, és kikapja Josh kezéből Nora tabletjét.

– Vele megyek. Hátha közben magához tér.

Ömlik a könnye, ahogy felmegy a lépcsőn. Meg tudom érteni, hogy ennyire kivetkőzött magából.

– Meg kell… találjatok – hallok meg egy gyenge, rekedt hangot.

Olyan halk, hogy alig tudom kivenni, mit mond, miközben Josh a mentőket hívja.

– De hiszen megtaláltunk – nyugtatom meg. – Minden rendben lesz.

Legalábbis ezt remélem. A csaj izegni-mozogni kezd a kezem között. Ahogy lenézek rá, egy futó pillanatra találkozik a tekintetünk. Aztán újra behunyja a szemét. Úgy látszik, nem tudja sokáig nyitva tartani.

Felnyúl, és megérinti a kezem. Leheletkönnyen, mert ahhoz már nincs ereje, hogy megszorítsa.

– Nem vagy biztonságban… a Tűzfal mögött senki nincs biztonságban – mormogja, mielőtt újra kimerültségroham vesz erőt rajta, vélhetőleg a nanopszichózis miatt.

Először nem ismerek rá ezekre a szavakra. Hanem amikor megfogom a csuklóját, hogy megnézzem a pulzusát, látom, hogy valamit írt a tenyerébe fekete tintával. Elmázolódott, de azt látom, hogy parányi számok. Közelebb hajolok, és amikor elolvasom, alig kapok levegőt:

5020

Hirtelen eszembe jutnak apám szavai, tök ugyanazok, mint amit a csaj mondott az előbb.

Meg kell találj!

A Tűzfal mögött.

Negyedórával később szorosan egymás mellett állunk, úgy nézünk a távolodó mentő után, ami magával vitte a lányt és Averyt. A kocsi végighajt a Kvarc utcán, aztán befordul a sarkon. Egyedül az utcalámpa pislogó fénye világítja meg pár méterre a háztól, amit már ott hagytunk. Josh belerúg egy horpadt alumínium-kannába a lába előtt. Végigbukfencezik a járdán, amíg neki nem ütközik egy kivágott fa tönkjének.

– Nora alig néhány háztömbnyire dekkolt Flyrtn lakókocsijától – dörgöli meg a szemét a kézfejével. – Tök közel voltunk egymáshoz. Most viszont ott vagyok, ahol a part szakad.

– Szerintem meg nem – mondom.

Lekókadó fejjel morogja:

– Hagyd ezt abba, Regan! Nora elment.

– Ide hallgass! Mikor ez a csaj felébredt egy percre, totál ugyanazt mondta, mint apu, amikor viszontláttam a Káprázatban – mondom, és a könyökénél fogva magam felé fordítom. – A csaj is beszélt a Tűzfalról! És ott láttam a kezén az 5020-as számot! – Elengedem a kezét, és hátrasimítom a fülem mögé az esőtől megvizesedett hajamat. – Nem adhatjuk fel, Josh! Több ez puszta véletlennél! Van valami a Káprázatban, amire rá kéne jönnünk, mert mindenütt ugyanazokra a jelzésekre bukkanunk. Hinnünk kell abban, hogy megtaláljuk a választ a kérdéseinkre! Éspedig együtt.

– Csakhogy ez zsákutca – csattan fel. Eddig a legtöbbre az Avery által feltört fájlokkal jutottunk. Nem tudjuk, mit jelent az anagramma, és miért jelenik meg lépten-nyomon ez a szám.

– Valahová csak elvezetnek. Higgy nekem!

– Hinném én, szívesen, de…

– Kérlek, bízz bennem! – nézek a szemébe. – Tudom, hogy nehezen hiszel nekem, de szent meggyőződésem, hogy ezek aputól érkező üzenetek. Valami nagyszabású titok lappang itt, abba szeretne minket beavatni, és ha meg sem próbáljuk, soha nem derítjük ki, mi ez. Lehet, hogy ez a kulcsa az egésznek… amivel egyben Norát is megtaláljuk, tisztára mossuk apu nevét, és rendbe tesszük a Káprázatot. Mindent, de mindent megoldunk egyszerre!

Josh elhúzódik tőlem, és gyanakodva méreget.

– Mit akarsz nekem beadni? Még mindig azt hiszed, él a papád?

– Senki nem tudja, mit mondott nekem azon a napon, anyut, téged és Patricket kivéve. Hogy lehet akkor, hogy ez a vadidegen csaj is szóról szóra elismételte a szavait?

– Igazad van, fura ez az egész – ismeri el.

– Nem csak fura. Ez lesz a megoldás! Még ha nem is hiszed el, hogy ezek aputól származó üzenetek, attól még utánajárhatnánk, hová vezetnek.

– Látom, sehogyan sem akarod feladni – feleli. – Mégis, nem fordult meg a fejedben, hogy nincs más hátra, a nyilvánossághoz kell fordulnunk a QuTappel megcsapolt infóval, aztán várnunk, mi lesz? Én sem akarom feladni, csak nagyon úgy néz ki, hogy kifogytunk a lehetőségekből.

– Nem, még nem!

A hátizsákomba nyúlok, előveszem a tabot, és megnézem rajta a pontos időt. 20:32 van. Még fel tudok menni a Káprázatra.

– Most kalandozom egyet. Találkám van Patrickkel – mondom.

Közelebb lép hozzám, és karját a vállamra teszi.

– Ne menj!

Nem nyersen vagy parancsolón mondja, inkább féltés érződik a hangjából.

Be kell valljam, nagyon jó érzés.

– Nem lesz semmi gond, ne félj!

Visszacsúsztatom a tabot a hátizsákomba.

– Mit mondasz neki?

– Tudom, hogy be van gyulladva. Ha még jobban megijesztem azzal, hogy elolvastuk a feljegyzést, ami Averynél van, talán rá tudom venni, hogy segítsen megvizsgálni a Tűzfalat – mondom.

– Veled megyek. – Ahogy felnézek rá, lélegzete a szempillámat csiklandozza. Akaratlanul is elmosolyodom. Nevethetnékem támad. – Arra az esetre, ha bármi történne…

Ujjaimat a szájára helyezem.

– Egyedül kell ezt végigcsinálnom – mondom. – Tudom, hogy eddig nem sok sikerrel jártam, mégis én vagyok az egyetlen ember, aki hatni tud Patrickre.

Josh a csuklómra teszi a kezét, és kifelé fordítja, hogy megcsókolhassa a tenyeremet. A szeme most is aranybarna, ám ha olvasni tudok a tekintetében, akkor az most tele van félelemmel. Másik kezével átfogja a derekam, és közelebb húz magához. Mellkasomon érzem szíve vad dobolását. Ajkával megérinti a homlokomat, aztán a jobb orcámat; pihekönnyű érintéssel.

Szája az enyémet keresi, miközben keze nyakszirtemet cirógatja. Forróság fut végig karomon, lábamon. Szorosan átfogom erős hátát, és hozzábújok. Nyelve szétfeszíti ajkamat. Minden ízemben reszketek, és totál összezavarodnak a gondolataim. Egymásnak döntjük a homlokunkat. Mindkettőnk arcán esőcseppek csurognak végig. Amikor megcsókolt a Kaland során, nem tudtam pontosan, mit akar ez jelenteni. Akkor mindenesetre arra gondoltam, annak a jégbarlangban elcsattant csóknak nem lehet párja a valóságban. Tévedtem.

Ez ugyanis sokkal jobb.

Azért, mert valóságos. Mostanra tudom, mennyit ér ez.

– Ígérj meg valamit! – suttogja, miközben arcomat a vállához szorítom.

– Kívánj bármit, megteszem.

– Gyere vissza hozzám! Amilyen hamar csak tudsz