HARMADIK FEJEZET

Anyám a kanapén hever összekucorodva és betakarózva. Feje alatt párna. Ahogy leülök mellé, látom, hogy lenőtt a haja, a fejbőrnél a gesztenyebarna fürtök őszbe fordulnak. Homlokát mély ráncok barázdálják.

Annyira maga alatt van szegény! Néha attól félek, feladja a végén.

Fölé hajolok, és suttogva ébresztgetem, hogy meg ne ijesszem:

– Anyu, anyu! Én vagyok az!

Mocorogni kezd, a hátára fordul, de ez minden. Kis kör lenyomatát fedezem fel a jobb halántékán. Szemem a kanapé végébe állított asztalkára villan. Az ezüst halogénlámpa aljzata mellett felfedezem a Felszerelés darabjait. Olyan hevesen szorongatom apu könyvét, hogy ívben meggörbül a gerince.

Anyu annyiszor ingázott az utóbbi időben oda-vissza a Káprázat és a valóság között, hogy talán nem is tudja már, melyik melyik. A lehetetlennel próbálkozik: hogy e látszatvilág feloldja gyásza alól. Mégis elég volt egyetlen kalandozás, hogy a helyébe tudjam képzelni magam.

A valóságba visszatérve menten szembesül szegény a férje halálával.

Akármilyen nagy is a légszennyezettség, szabad levegőre van szükségem!

Felállok, leteszem az asztalra a Waldent, és kilépek a főbejáraton. Sokkal hidegebb van idekint, mint volt negyedórával ezelőtt, amikor Patrick letett a ház előtt. Még a fogam is összeverődik tőle. A hűvösség jót tesz kipirult bőrömnek, ezért felgyűröm az ingem ujját, és mélyen, le egészen a szegycsontig kigombolom az ingemet. Mikor azonban mélyeket lélegeznék, valami kaparni kezdi a torkom.

Tudom, hogy fel kellene vennem az oxigénmaszkot. Apu szigorúan ügyelt rá, hogy mindig rajtam legyen, és ne lélegezzem be a Florapetro gőzeit. Nagyon ki tudott akadni, ha észrevette, hogy elmulasztottam feltenni. Ennek ellenére nincs kedvem visszamenni érte.

Odabent mérgezettebb a légkör, mint idekint.

Leülök a lépcsőre, és végignézek az üres utcán, ami mit sem változott születésem óta. A műemléképületek sorfalában egyik sem különbözik a másiktól, már a miénket kivéve. Hiszen egyedül a mi házunk előtt lévő járdán látható csillag az aszfalton, ami azt jelzi, hogy egykor jelentős személy lakott e falak között. Büszke vagyok rá, azt hiszem. Rendszerint átlépek rajta, és úgy teszek, mintha ott sem lenne, ma azonban herkulesi erőfeszítésre van szükség, hogy ne ezt nézzem, hanem a szomszéd ablakaiból kiszűrődő villanyfényt.

Szerencsére V12 szintetikus benzinmotor berregése vonja magára figyelmemet. Buldózer méretű szállító furgon zötyög végig az úttesten, és áll meg a közelemben. Felállok. Világosszürke inget és fekete nadrágot viselő, vékony pasi száll ki a volán mögül. Jókora csomagot cipel. Összeszorul a gyomrom, amikor rálép apám csillagára.

– Regan Welch? – hadarva beszél oxigénmaszkjában, mint akinek sietős a dolga.

Ezért csak bólintok. A lépcsőre dobja a csomagot, ami tompa puffanással ér földet. A pasi bepötyög valamit a tabletjébe. Közben végig nem néz rám. Aztán az orrom alá dugja a tabletet.

– Húzza le, legyen szíves!

A szoknyám zsebébe nyúlok, előveszem az uni-kártyám, és a képernyőhöz érintem. Miután pittyen, a postás elrántja előlem a tabletjét, hogy tovább roboghasson. Kis híján átbucskázik közben a csomagon.

– Köszönöm a gondos szállítást! – kiáltok utána gúnyosan, ő azonban válaszul becsapja az ajtót, és lassan elhajt.

Vastag kipufogógáz-felhő úszik utána.

Sóhajtva felveszem a csomagot. Meglepően nehéz, ha azt vesszük, hogy az anyagát tartós habszivacs alkotja. Megnézem, ki a feladó. Alessandra Colé. Övé a legmenőbb butik a Magaslati Szektorban.

Az istennek sem emlékszem, mit is rendeltem tőlük. Egyetlen módja van csak, hogy kitaláljam. A legszívesebben már a lépcsőn kinyitnám a csomagot, látva azonban, milyen gondosan lezárták – valamennyi oldalán a villámzár vastag, sárga csíkjai húzódnak –, rájövök, hogy lézertollra lesz szükségem a felbontásához. Arra is rájövök, hogy zihálni kezdtem. Muszáj tehát visszamennem a házba.

Két térdem közé fogom a csomagot, miközben meglengetem a kártyát az ajtón lévő kódleolvasós lakat előtt, amit a másik kezemmel nyitok szét. Aztán óvatosan a földre helyezem a dobozt, és előretaszajtom, át a küszöbön. Halkan becsukom az ajtót, és két kezembe veszem a csomagot. Kis híján elejtem, amikor megfordulva anyut látom magam előtt. A nappali közepén áll. Kezében a széfben talált könyvet szorongatja, olyan hévvel, mintha hozzánőtt volna.

Háttal áll nekem, de megérezheti a jelenlétem, mert átnéz rám a válla fölött. Egyáltalán nem látszik pihentnek. Szeme alatt a sötét karikák éppenséggel sejtetni engedik, hogy alig aludt december óta.

– Ez meg honnan van? – kérdezi gyenge, rekedt hangon.

Egy pillanatig attól tartok, haragszik rám, de aztán észreveszem az ajkán formálódó halvány félmosolyt. Mintha arra próbálna emlékezni, milyen volt boldognak lenni.

Leteszem a csomagot, de habozok a válasszal. Tudom, hogy nyomban lehervasztaná anyu mosolyát. Megfordul a fejemben, hogy azt hazudom, a lakásban találtam. Csakhogy olyan gonddal ápolja apu emlékét – tele a ház az ő tárgyaival –, hogy úgyse hinné el.

– A széfben volt.

– Jesszusom, Regan! A találkozónk!

Szája elé kapja reszkető kezét. Jól tippeltem, a mosolya oda.

– Igazán annyira sajnálom! Néhány órája felhívtak az Orexistől, hogy az ITK jóváhagyta a Káprázat forgalmazását. Rettentően felizgatott a hír, mert apádra gondoltam. Kalandoztam hát egyet, aztán nagyon fáradt lettem. Csak leültem a kanapéra… – vállat von, és a könnyeit nyeli. – Bizonyára elaludtam.

– Semmi baj, anyu. Igazán.

Jó lenne elhinni saját szavaimat. Türelmesnek kell lennem! – intem magamat. De már előre tudom, mi következik.

– Csak még egy kis időre van szükségem. Holnap már jobban leszek, ígérem!

Vállával törli meg a szemét, hogy ne kelljen letennie a könyvet. Előbbi haragomat nyomban bűntudat váltja fel. Összehúzom magam, olyan hajlott a hátam, mint egy anyókáé.

– Igazad van. Holnapra jobban leszel – mondom.

Visszaül a kanapéra, hogy magához térjen. Felnéz rám.

Zöld szemét vörösre sírta, de azért kicsikar egy mosolyt a kedvemért. Tudom, hogy önzés a részemről, mégis azt kívánom, bár gyakrabban tenné. Ezzel legalább értésemre adná, hogy igyekszik visszatérni onnan – legyen bárhol –, ahová most került.

– Ez a könyv az első ajándék, amit apád tőlem kapott – ütögeti meg a borítót. – A születésnapjára. Épphogy elkezdtünk járni, azt azonban tudtam, mennyire imádja a természetet. Ezért gondoltam egyet, és megrendeltem. Fogalmam sem volt, hogy még mindig…

Mikor elhallgat, leülök mellé, hátha ez a közelség megvigasztalja.

– Nos, amint látom, apádnak tetszett annyira az ajándékom, hogy elzárva tartotta. Ez igazán megható.

– Persze, persze. Mégis megfordult a fejemben, nem védelmezett-e ezzel valami még jelentősebbet.

– Mire gondolsz?

– Egy széf fenntartása a Morton & Wexleynél vagyonokba kerül. Már a heti díj is megvan vagy ezer kredit. Nem kétlem, mekkora ennek a könyvnek az érzelmi értéke, ennek ellenére mégis különös, mennyire féltette attól, hogy tönkremenjen vagy elvesszen… Esetleg ellopják – teszem hozzá, noha ez a gondolat enyhén szólva nekem is nevetségesnek tűnik.

Anyu is így gondolhatja, mert felkuncog.

– Regan, ugyan ki akarná ellopni? Hisz kész saláta! A szétesés határán áll!

– Tudom. Csak hangosan gondolkodom. Megpróbálok értelmet találni ebben az egészben.

– Néha várni kell, amíg megvilágosodik a dolgok értelme.

Végül elengedi a könyvet, és megfogja a kezem. Arra számítottam, hogy hideg a bőre, de pont az ellenkezője. Meleg és puha a tenyere.

– És, mi van abban a csomagban?

Van valami játékosság a hangjában.

– Nem tudom, valami Alessandra Cole-tól.

Anyu szeme felcsillan.

– Jaj, istenem, ez a ruhád! Jól tettem, hogy odaszóltam ma reggel a biztonság kedvéért. Teljesen összekeverték az időpontokat.

Beletelik egy másodpercbe, mire leesik, miről van szó, ám amikor igen, megdobban a szívem izgalmamban. Néhány hónapja ő meg én betértünk az üzletbe, hogy megigazíttassuk báli ruháinkat, amelyeket Cathryn Simmons ötvenedik születésnapjára veszünk fel. Óriási banzáj lesz, nem mindegy hát, hogyan nézünk ki. Azóta azonban az egész totál kiment a fejemből. Mivel Patrick sem emlegette, vélhetőleg ő is elfelejtette. Nyilván az ITK jóváhagyása körüli felhajtás foglalja le minden figyelmét.

– Jaj, nyisd már ki! Majd meghalok az izgalomtól! – szorítja meg a kezem anyu.

Magam is meglepődöm, milyen készségesen ugróm fel a kanapéról. Nem igazán törődöm az öltözködésemmel, anyut azonban jobban foglalkoztatják az efféle női dolgok. És mivel szemlátomást alig várja, hogy valami csillogó, dekadens hacukába bújtasson, nem akarom elrontani a kedvét.

Talán ő így próbál vigasztalódni.

Kifutok a konyhába, ahol előkapom a lézertollat a szerszámos fiókból. A nappaliba visszatérve haladéktalanul nekilátok, hogy a villámzárra irányítsam a lézer pontszerű, vörös fényét, felhasítva ezzel a doboz oldalait. Belül tömérdek polisztirol gyöngyre, selyempapírra és műanyagra találok. Bevallom, tök szuper, hogy mindet a padlóra boríthatom. Mikor végre elég mélyre ások ahhoz a dobozban, hogy elérjek a ruháig, minden apró részletre visszaemlékszem, ami tetszett rajta.

A Bitterekkel díszített mély nyakkivágás. A karcsú derék, ami hableányhoz hasonló külsőt kölcsönöz nekem. A merész smaragdzöld szín, ami kiemeli halvány bőrszínemet.

Mikor előhúzom a ruhát a dobozból, anyu felsóhajt:

– Ez egyenesen csodás!

Igaza van.

– Menj fel az emeletre, vedd fel, aztán libegj le a lépcsőn, mint egy királynő – kacag anyám.

Olyan jó érzés, hogy úgy nevetgélünk, mintha minden rendben lenne.

– Jó, de csak akkor, ha te is felpróbálod a magadét – nyújtom felé a kezem. – Fenn van, ugye, az emeleten?

Láthatóan megdermed, én pedig leejtem a kezem.

– Ne haragudj, Regan!… Nem tudok veled menni a bálba.

Úgy fogódzom a ruhába, ahogy a kisgyerek a macijába.

– És miért nem?

– Drágám, a bál holnap este lesz – néz a távolba. – Nem hiszem, hogy meg tudok még jelenni a nyilvánosság előtt.

– De az előbb mondtad, hogy holnapra jobban leszel!

Egek, úgy olvasom a fejére, mint egy elkényeztetett, nyűgös hátulgombolós! A legszívesebben visszaszívnám, de elkéstem vele.

– Jobban leszek, annyira azonban nem, hogy fűvel-fával apádról beszéljek – magyarázkodik. – Meg tudod érteni?

Igennel szeretnék felelni, de remeg az alsó ajkam. Szégyellem magam, hogy úgy viselkedem, mint egy akaratos ötéves, mégis…

Nem érti anyu, milyen nehéz egyszerre elveszíteni aput és őt?

Most felkel, a kanapén hagyva a Waldent, hozzám lép, és átölel. Báli ruhám kettőnk közé préselődik, akár egy palacsinta, de nem érdekel.

– Figyelj rám, kislányom! Menj el a bálba, és érezd jól magad Patrickkel! – simogatja anyu a hajam. Erre felzokogok. Ő is közel áll a síráshoz. – Te csak éld az életedet! Bármi segít a gyógyulásban, az a javadra szolgál.

Szívesen felelnék erre, de elég lenne egyetlen szó, hogy eltörjön a mécses. Állunk hát némán, egymással szemben, amíg elég erősnek nem érezzük magunkat, hogy szétváljunk.

Totál idegennek érzem magam.

Talán mert nem szoktam hozzá, hogy elegáns estélyiket viseljek, gyémánt fülbevalót biggyesszek a fülembe, hajamat derékig érőre meghosszabbíttassam, és hagyjam, hogy anyu több kiló sminket kenjen az arcomra.

De azért is lehet ez a rossz érzésem, mert utoljára azt követően lépkedtem a vendégek csoportja után a Simmons Kastély fényezett gránit sétaútján, hogy anyuval a családi kriptába helyezzünk egy üres koporsót.

Mélyeket lélegzem, és igyekszem nem gondolni apu temetésére meg a fogadásra, amit Patrick anyukája rendezett a gyászoló gyülekezetnek. Hanem az emlékképek így is elözönlik elmémet, és lecövekelek a vendégek áradatában.

Az unalmas fekete gyászruha, amibe oda se figyelve bújtam bele.

A lelkész áldástosztó szavai, amik nem jutottak el a tudatomig.

Anyu, amint kétrét görnyed a fájdalomtól, mikor két szál vörös rózsával veszünk végső búcsút a halottól.

Akkora volt a sokk, hogy egyetlen könnyet sem ejtettem. Talán, ha látom apám holttestét, elsírtam volna magam.

Ahogy most itt állok kétezer kreditet érő álomszép ruhámban, azt kívánom, bár mindig megmaradhatnék sokkos állapotomban.

Máris hiányolom azt a kellemes zsibbadtságot a gyász első fázisában, amikor szerencsés esetben azt érzi az ember, nem is valódi, ami történik vele.

Apu balesete előtt Patrickkel gyakran kalandoztunk el a Felszerelés prototípusával. Akkor éltem át az ürességnek ezt a csodás érzését, most azonban…

Ahogy két kezemmel végigsimítok mezítelen karomon, ugyanúgy, ahogy apám temetésén, úgy érzem, mintha valamennyi idegvégződésem csupaszon érzékelné a fájdalmat. A sokk elmúltával minden nehezebbé válik.

Jól tudom ezt, és tudja anyu is.

Hirtelen két nőci csörtet el mellettem, egyforma rózsaszínű nadrágkosztümben. Kis híján fellöknek. Még hálás is vagyok nekik, amiért ilyen tahók, mert előbbre lendítenek a tömegben, noha alig pár lépéssel. Megacélozom az akaratomat, és tekintetem a hatalmas villára szegezem. Itt nőtt fel Patrick. Emlékeimben nem olyan félelmetes, mint amilyennek most látom. Ez azért is fura, mert méretében akkora, mint egy egész városi háztömb. Jókora kupolája a Detroiti Csillagvizsgálóra emlékeztet. Tekintélyes dombon foglal helyet, a főnökség Magaslati Szektorában. Ide már nem érnek el a Florapetro gőzei, ezért oxigénmaszkot sem hord senki.

Elnézem a posztmodern szoborparkban fehéren sziporkázó kis lámpásokat meg a háromszintes szökőkutat a ház végében. A tizenvalahány méter magas bolthajtásos ablakokat tetszetős ezüst girlandok ékesítik. Nem láttam még igazán ünnepi pompájában ezt a helyet. Talán azért sem, mert kiskoromban apu nem hozott el a hasonló gálákra.

Bárcsak láthatna most!

Megvárom, amíg a tömeg eloszlik kissé a főbejárat előtt, és csak ezután igyekszem magam is befelé. Itt hosszú lábú, arany spandex tornaruhába öltözött nőci áll elém. Miniszkennert tol elém, és rám mosolyog.

– Üdvözlöm – mondja. – Kérem az uni-kártyáját!

Kinyitom ezüstgyöngyös retikülömet, és átnyújtom a kártyát. Mialatt Aranyoskám lehúzza, majd udvariasan visszaadja, hasonló, ám kék hacukába öltözött társnője szegődik kalauzomul.

– Kövessen, Miss Welch! – mondja szempilláját rebegtetve, és jobb fele mutat.

Természetesen ismerem az utat, de hagyom, hadd vezessen. Ettől idegennek érezhetem magam itt, ami, bevallom, jó érzés. Útközben, ahogy az egyik tükrös falra nézek, göndörített loknikra és csillámló zöld színfoltra esik a pillantásom. Egészen addig fel sem fogom, hogy én magam vagyok az, amíg a Kék Hölggyel be nem lépünk a bálterembe.

Mikor azonban a nő kinyitja az ajtaját, azt sem tudom, hol vagyok, még kevésbé, hogy kicsoda.

A termet a Káprázat univerzumának mintájára dekorálták ki. Egy hologram a csillagok és bolygók ragyogó mását vetíti a fejünk fölé. Összehangolt ritmusban villognak a katedráliskupolára hajazó plafonon, a vendégek legnagyobb gyönyörűségére.

Ide-oda járok a teremben. Távolabbi végében toronymagas színpadot veszek észre. Gigászi hangszórókból komolyzene és techno elegye bömböl, mialatt félpucér férfimodellek különböző pózokba állnak csillogó, lila bokszeralsójukban. A táncparkettet szmokingos urak és cifra hölgyek népesítik be. Ezüstre festett, Káprázat-vizoros pincérnők járnak körbe a tömegben, pezsgőt kínálgatva a nagy tálcáikra készített kristálypoharakból.

Az estély nem egyedül Cathryn ötvenedik születésnapját ünnepli, ez nyilvánvaló.

Sóhajtva jár a szemem körbe-körbe, ismerős arc után kutatva a tömegben. Reménykedek, hátha meglátom Patricket. Ehelyett egy ismeretlenen akad meg a tekintetem. Alig néhány lépésre áll tőlem. Egyenruhát visel. Óngombos szürke zubbonyán kicsiny bronz érdemérmek sorakoznak, fekete nadrágja oldalán vékony vörös csík húzódik. Hirtelenszőke haját csaknem kopaszra nyíratta, ami jobban érvényre juttatja pofacsontját és aranybarna szemei.

Tuti, hogy kadét a srác.

Halványan elmosolyodik. Nyilván észrevette, hogy őt bámulom.

Idegesen fújok egyet, és félrenézek, magamban azért fohászkodva, tűnjön elő a semmiből egy pezsgős tündér; hadd öblítsem le zavaromat a gyöngyöző itallal.

De nincs ilyen szerencsém. A Hős Vitéz mostanra alig pár centire került tőlem. Fel-alá himbálózik köpködéssel kisuvickolt cipője sarkán. Szemlátomást erőt gyűjt ahhoz, hogy megszólítson.

Mindketten hallgatunk. Én is töröm a fejem; megpróbálom kitalálni, ki lehet, és mit keres itt. Bizseregni kezd a tarkóm, megérzem Patrick pillantását.

– Regan! – hallom meg a zenét túlkiabáló hangját.

Megfordulva látom, hogy ő törtet felém a tömegben. Noha lelassítja a sok rajongó, akik mind kezet akarnak szorítani vele, végig engem néz. Fantasztikusan néz ki: retró Edward-kori szalonkabát van rajta. Kék szeme egy picurkát vérágas, ami akkor fordul elő, ha túldolgozza magát.

Magam is nehezen ismerem el, de félszívvel azt kívánom, bárcsak ne jönne most ide. Pont most, amikor majdnem szóba sikerült elegyednem a Hős Vitézzel.

Hanem, kit látnak szemeim az oldalán, ha nem Zoe Morgant, az Orexis legnagyobb részvényesének lányát. Hibátlan kávébarna bőrével és hosszú hollófekete hajával a legszebb, legnépszerűbb csajok közé tartozik a gimi felső évfolyamain. Elefántcsontszín, spagettipántos estélyije és bonyolultan kigondolt kontya maga a tökély.

– Á, itt vagy végre! – köszön rám Patrick, miután rendre üdvözölte anyja barátait és üzlettársait.

Melegen átölel, mint máskor is. Menten elfelejtem, hogy az előbb még nem akartam találkozni vele.

– Bámulatosan nézel ki! – súgja a fülembe.

– Alessandra Cole-nak köszönhetem.

Hátrálok egy lépést, felcsippentem szoknyám szegélyét, majd játékosan pukedlizek.

– Kitől tanultad? Egy hercegnőtől? – neveti el magát Patrick.

– Ami azt illeti, igen.

Patrick vérbeli úrként Zoe felé biccent.

– Ismeritek egymást?

– Igen. Örülök, hogy látlak, Zoe – mondom.

– Én is – feleli őszinte mosollyal. – A ruhád mellesleg király!

– Á, ez? Régi rongy – mondom.

Zoe jóindulatúan nevet a béna poénon, mikor azonban Patrick átkarol, mosolya elhalványodik kissé.

– Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! – lelkesedik ő. – És az anyukád…

– Éjszakai ügyelet – hazudom.

Nem vagyok büszke erre, de sehogyan sincs ínyemre, hogy Zoe Morgan beleüsse az orrát a magánéletembe. Patrick megszorítja a karomat, jelezve, hogy megért, majd pallérozottan témát vált.

– Mi az, csak nem ijesztetted el Josht? – kérdi.

– Kicsodát?

– Mr. Tüsihajút. Egy perce még mellette álltái – vigyorodik el Zoe.

Átkandikálok a vállam fölött, és elszorul a gyomrom. A srác, akivel szemeztem az előbb, kámforrá vált.

– Tényleg, észre sem vettem – füllentem.

– Az meg hogy lehet? Feltűnően jóképű srác. Úgy is mondhatnám, a nők bálványa – nevet fel Zoe könnyedén.

– A nők bálványa? Nem túlzás ez egy kicsit? – komorodik el Patrick.

– Nincs miért aggódnod. Továbbra is te vagy a legkelendőbb agglegény az országban – ugratja Zoe.

Akaratom ellenére is elnevetem magam. Annyira hozzászoktam, hogy a lányok elájulnak Patricktől, hogy jó látni, akad még, aki tartja magát.

– Láttad a felvételt a Celebrity.com-on, ugye? – fordul most hozzám Zoe.

– Hogyne láttam volna. Patrick azonnal elküldte a linket, amint az oldal élővé vált – szállok be én is az ugratásba.

– Nem is úgy volt – tiltakozik ő, miközben Zoe kineveti.

Közben ápolt körmeit finoman hozzáérinti Patrick könyökéhez.

– Megyek, felfrissítem magam. Ne hagyj itt! – veti oda elegánsan és csípősen.

Miután hallótávolságon kívül kerül, oldalba bököm Patricket.

– Csini csaj, Patrick!

– Tényleg az. Csak ne lógna a nyakamon egész este!

– Talán közelebbről is meg szeretne ismerni – bököm meg újra.

– Igen, de nekem untig elég, ha egyetlen ember ismer. Nincs szükségem többre – morogja.

Tudom, hogy engem ért ez alatt, ami persze jólesik. Ugyanakkor le is bénít, mert az az érzésem támad, hogy mindenki vár tőlem valamit, amire képtelen vagyok. Például, hogy énekeljem el a nemzeti himnuszt, holott úgy brekegek, akár egy béka.

– És hol a barátod, Josh? Milyen jól ismeritek egymást?

– Emlékszel arra a technikatáborra, ahová elmentem egyszer nyáron? – feleli.

– Kanadában volt? Ahol kificamodott bokával kellett túráznod?

– Az csak a végén volt – mondja szégyenkezve. – Szóval, ott ismertem meg Josht. Ami azt illeti, közeli barátok vagyunk.

– Ezért hallok csak most róla?

– Talán azért, mert ez még az ősidőkben volt, amikor nem éreztem szükségét, hogy életem minden apró részletét megosszam veled – vigyorodik el. – Aztán, mikor az Akadémiára került, elvesztettük egymást szem elől. Azóta nem hallottam róla, egészen a mai SMS-éig. Mivel épp a városban járt látogatóban, meghívtam. – Kézen fog, rám mosolyog, és meghajol előttem: – Hanem, elég legyen Joshból! Szabad egy táncra, kisasszony?

Hátrálok néhány lépést.

– Jaj, ne! Még most is sántítok a tavalyi country tanfolyamtól.

– Gyere, ünnepeljünk együtt! Annyi mindennek örülhetünk! – kérlel.

Futólag elmosolyodom, mert Patricknek a maga részéről igaza van. Az ő világában minden csodaszép és örvendetes.

– Kérlek! Meglásd, jó móka lesz! – kérlel tovább.

Már majdnem beadom a derekamat, amikor a zene elhallgat. Csönd borul a teremre. Patrick a színpad felé fordítja a fejét, amelyet a félpucér modellek helyett most Cathryn Simmons foglal el. Empire szabású sifon estélyit visel. Mielőtt a teremhez intézné szavait, megigazítja kis mikrofon fejhallgatóját.

– Nem szeretném félbeszakítani a mulatságot. Csak engedjék meg, hogy megköszönjem, amiért eljöttek ide. – Megvárja, amíg elül a szavai nyomán támadt taps, majd kezét szívére téve folytatja: – Ennyi csodálatos barát és kolléga között az ötven év is harmincnak tűnik!

Istenem, mekkora lendület van ebben a nőben, akármilyen helyzetben! Apu balesete után anyu helyett intézte a gyászszertartást. Néha azt kívánom, bárcsak Patrick most is itt élne, hogy én is részesülhessek anyja hihetetlen energiájából.

– Amint azonban valamennyien tudjuk, fontosabb ünnepelni valónk van a születésnapomnál – mondja Cathryn széles mosollyal. – Tegnap az Interfész Technológiák Központja engedélyezte kis cégünk élenjáró szabadalmának, a Káprázatnak a forgalmazását. A Felszerelés hamarosan ott lesz valamennyi amerikai otthonban. Itt köszönöm meg annak az embernek, aki mindezt lehetővé tette: Patricknek, a fiamnak!

Az embernek, aki mindezt lehetővé tette?

Szeretem Patricket, mégsem ő gondolta ki a Káprázatot, és nem ő töltött éveket a tripnózis technológia kidolgozásával meg a Felszerelés kifejlesztésével. Apám tette, és ezt mindenki tudja az egybegyűltek között!

– Patrick, ide tudnál jönni, hogy szólj néhány szót?

Miközben újra felzúg a taps, Patrick könnyed mosollyal arcon csókol. Egyetlen szóval sem kér bocsánatot, amikor otthagy. Odaint az őt ünneplőknek, többek között Zoénak, aki épp időben tért vissza a mosdóból ahhoz, hogy öklét diadalmasan a levegőbe emelje.

Nekem azonban nincs itt tovább maradásom.

Egyetlen percre sem!

Elbújok a központi verandán. Kedvenc helyem ez ebben a házban. Gyerekkorunkban ki-kijöttünk ide esténként drága kézi távcsővel a zsebünkben, hogy megcsodáljuk a holdat és a csillagképeket. Nálunk erre nem volt lehetőség. A Műemlék-negyedben az eget mindig beborítják a benzinfelhők, csillagnézésről ezért szó sem lehet.

Ahol most állok, felnézek a csillagokkal telehintett égboltra, és azt kívánom, bárcsak ne itt lennék.

Alig néhány órája anyu azt mondta, azért nem akar eljönni az estélyre, mert mindenki apuról kérdezné. Mekkorát tévedett! A tömeg reakciójából és Cathryn szavaiból ítélve mindenestől elfelejtették. Milyen önelégült arccal válaszolt Patrick az anyja dicséretére! Hogy sietett fel a színpadra! Nemcsak aput árulták el ezzel, de engem is!

Tudom, hogy túlreagálom a helyzetet, de mázsás súly telepedik mellkasomra, hogy alig kapok levegőt.

Lehajtom a fejem, és két kezemmel átfogom az oldalamat, ne vegyék észre, hogy arcom lángol a haragtól. A verandán is levegőzik néhány vendég. Testre tapadó cuccba Öltözött pincérnők is járnak közöttük, nem akarom, hogy lássák, mennyire felhúztam magam. Különben meg ugyan ki törődik itt velem? Ha apámat ilyen hamar elfelejtették, mit számítok én ezek után?

– Kérsz fokhagymás kenyeret? – halk, ám parancsoló hang szólít meg a hátam mögül.

Megfordulok, de nem pincér járult elém a tálcájával, hanem ehelyett egy észvesztően gyönyörű aranybarna szempárral kerülök szembe.

Patrick elveszettnek hitt barátja, Josh áll mellettem szálfaegyenesen. Széles vállát hátrahúzza, mellkasát kidülleszti.

Nem érzek zavart, amiért rajtakapott, hogy szomorkodom. Ugyanolyan döbbent felajzottság vesz rajtam erőt, mint tegnap az Orexis demonstrációja után. Ujjaim bizseregnek, mintha forró teáskannához nyúltam volna. Csak állok ott, megdermedve; se mozdulni, se szólni nem tudok.

Ő azonban komoly tekintettel elém tart egy tányért.

– Még mielőtt nemet mondanál, olvasztott sajt van rajta – mutat az utolsó falatra.

Felnevetek. Minden feszültség elpárolog belőlem, egész testem elernyed.

– Tényleg? Hát, ez mindent megváltoztat.

Elveszem a falat kenyeret a négyszögletes fehér tányérról, és a számba teszem.

– Ejha, ez finom! – dicsérem meg, noha el sem kezdtem rágni.

Josh bólint, és szája széles mosolyra húzódik. Nem tökéletes a fogsora… van egy hézag a két szemfog között, engem mégis lefegyverez ez a mosoly.

– Jobban vagy? – kérdi.

Meglep ez az őszinteség. Félrenézek. Úgy látszik, észrevette, hogy rágódom valamin.

– Bocs, csak láttam egy perce, hogy idejöttél. Kicsit mintha felhúztad volna magad – mondja.

Visszanézek rá, és hevesen rázom a fejem.

– Nem, semmi bajom, csak túl meleg van odabent.

– Na, én is ezért vagyok itt – mondja.

Mosolyogva megigazítom a ruhát a vállamon. Remélem, hogy nem fokhagymaszagú a leheletem.

– Ha jól tudom, Patrick barátja vagy. A technikatáborban ismerkedtetek meg?

– Igen. Az is jó rég volt. – Leteszi a tányért egy asztalra, és kezet nyújt. – Josh Heywood vagyok.

Megszorítom a kezét, és újra rámosolygok.

– Én pedig Regan Welch. Örülök, hogy megismerhetlek!

Alighogy ujjaink szétválnak, sietős, kemény léptek közelednek a veranda fekete laminált padlózatán. Az automatikus tolóajtó felé fordítom a fejem. Patrick jön felénk, még mindig büszkeségtől ragyogva.

– Á, itt vagy! – mondja vidáman. – Már mindenütt kerestelek.

Josh hátrál néhány lépést, hogy helyet adjon nekem. Talán észrevette, hogyan változott az arckifejezésem egy szemvillanás alatt elengedettről merevre. Patrick azonban sajna semmit sem észlel mindebből.

– Jól érzed magad? – ver keményen rá Josh hátára.

– Persze – von vállat Josh.

– Helyes – mondja Patrick. – Szólj, ha bármire szükséged van.

Noha a szavai szívélyesek, szeme csillogása elhomályosul, és álla megfeszül, mint mindig, amikor aggódik valamiért.

– Mi a gond? – súgja oda nekem. – Rám haragszol valamiért?

Abban a pillanatban, amint ránézek aggodalomtól elkomorodott homlokára, elpárolog a dühöm. Hisz ő Patrick. A legjobb barátom. Soha nem bántana meg semmivel. Szándékosan legalábbis. Ennek ellenére szükségét érzem, hogy közöljem vele, berágtam rá, amiért apu helyére tolta magát. Nem szép tőlem, hogy az arcába vágom, hiszen annyira érzékeny, mégis kikívánkozik belőlem.

– Mi volt az ott bent? – hajolok közel hozzá, és mutatok a bálterem felé.

– Miről beszélsz? – Patrick világoskék szeme értetlenül megrebben.

– Az édesanyád azt mondta, hogy a világ neked köszönheti a Káprázatot! – Csípőre teszem a kezem, nehogy elveszítsem az egyensúlyom, olyan hévvel szakadnak ki belőlem ezek a szavak. – Méltánytalannak tűnik!

– Regan, egy csomó befektető van itt az estélyen. Anyu csak arra hívja fel a figyelmet, hogy kezünkben tartjuk a Káprázatot. Hiszen az ötlet eredeti kigondolója nincs többé közöttünk, nem igaz? – néz rám esdeklőn. – A papád bizonyára megértené.

Amit mond, az totál ésszerű és meg is nyugtathatna, a hangsúly azonban felborzolja az idegeimet. A papád bizonyára megértené. Úgy hangzik ez, mintha azt állítaná ezzel, hogy jobban ismeri aput nálam. Amióta a szárnyai alá vette Patricket, nagyon is féltem ettől.

– Ő talán igen, én azonban nem – mondom.

– Nos, ha nem sétáltál volna ki, talán jobban értenéd – csattan fel. Szemlátomást nem tetszik neki, merre tart ez a beszélgetés. – Egész kis szónoklatot vágtam ki ugyanis arról, mit köszönhet Davidnek az Orexis és jómagam. Miért nem hiszel nekem? Nem tudod elképzelni, hogy apád nekem is rettentően hiányzik?

Patrickkel eddig soha nem veszekedtünk, ám ha így folytatjuk, ennek is eljön az ideje.

– Azt hiszem, hazamegyek, Pat.

– Miért mennél? – mondja nagyot sóhajtva, mintha ez akkora veszteség lenne. Aztán kezébe veszi a kezemet. – Maradj még! Együtt kalandozhatnánk az estély végén. Olyan régen csináltuk együtt.

Ez igaz, de nem véletlenül van így. Nem árultam el neki, hogy apu halála óta mindössze egyszer nyúltam a Felszerelésemhez.

– Bocs, de nem megy – mondom. – Később még beszélünk. Most menj szépen vissza, és érezd jól magad!

Patrick elengedi a kezem.

– Legalább hadd hívjak taxit. Későre jár.

– Én hazavihetem – ajánlkozik Josh.

Patrickkel csodálkozva nézünk rá. Azt hiszem, mindketten elfeledkeztünk róla, noha pár lépésre állt tőlünk.

– Biztosan el tudod vinni? – kérdi Patrick. – A Farm Szektorban lakik, jó messzire innen.

– Sebaj – mondja Josh, aki most néhány lépést tesz Patrick irányába, és felé biccent. Aztán ahogy rám pillant, szája halvány mosolyra húzódik. – Gyönyörű ez az este.